Görög monda: A kővé vált anya


Thébai királyának Amphiónnak, a gyönyörűséges Nióbé volt a felesége, az, aki a földkerekség legboldogabb asszonya lehetett volna, ha a nagyravágyás, a kevélység meg nem zavarja, és a földkerekség legszerencsétlenebb asszonyává nem teszi… 

Tizennégy gyermeke volt, hét fia és hét lánya. Valamennyien engedelmes, szelíd gyermekek, erősek és szépek, ügyesek, és szerények. 

Egyszer Thébai serény és jámbor asszonyai ünnepi áldozatot készültek bemutatni Létó istenasszony és gyermekei,k Apollón és Artemisz istenek tiszteletére. Midőn látta Niobé a thébai asszonyok készülődését, hajukban a babérkoszorút, úrrá lett rajta a nagyravágyás, és eképp szólt az ünneplőbe öltözött asszonyokhoz: 

- Ó, ti vakok és esztelenek! Sóvár szemeteket ugyan miért emelitek az égi istenek felé? Áldozatotokkal ugyan miért akartok Létónak és gyermekeinek hódolni? Vajon különb Létó énnálam? Vagy nem tudjátok, hogy magam is isteni származású vagyok, és nekem hódol Phrügia minden népe? Hát elfeledtétek, hogy Létónak csak két gyermeke van, nekem meg tizennégy? Szedjétek hát le homlokotokról a babérkoszorút, hagyjátok abba oktalan serénykedésteket, térjetek haza, és ne is gondoljatok Létó ünnepére! 

A jámbor thébai asszonyok döbbenten hallgatták végig Nióbé káromló szavait, majd hazatértek, de otthon, a lefüggönyzött szobában kérve kérleltél esdő szavaikkal a hatalmas isteneket: vajha ne hallották volna meg Nióbé kihívó szavait, és ha igen, akkor felejtsék el könyörületesen… 

Ám Létó meghallotta a szavakat. Meghallotta, és nem felejtette el. Nyomban odafordult Apollónhoz és Artemiszhez, s elpanaszolta nekik, hogy sértette meg Nióbé, és miképpen kérkedett a maga tizennégy gyermekével. Apollón derűs arca elkomorult, és homlokát felhős ráncok barázdálták. 

- Ne búsulj, anyám, és a bánat tolakodó árnyait hessegesd el magadtól! – szólalt meg szárnyas szavakkal. – Ígérem, kemény bosszút állunk sérelmedért! 

Elhangzott a szó, s követte a tett. Niobé fiai éppen szokott kedvteléseikkel szórakoztak, és nem is sejtették, hogy Apollón bosszút esküdött ellenük. A legidősebb, Iszmenosz, lovát idomította, és éppen térdre kényszerítette a tajtékzó paripát, midőn szívét nyíl fúrta keresztül: Apollón ezüst nyila. Testvére, Szipülosz, vad vágtára ösztökélte ménjét, de Apollón dárdája csakhamar lesújtotta, és a nyakán ejtett seben gyorsan illant el a fiatal élet. Tantalosz és Phaidimón egymással birkóztak, és átölelve tartották egymást, amikor Apollón nyila elérte őket. Egyazon nyílvessző ütötte át mindkettejük domború mellét. Az ötödik fivér, Aphenor, kétségbeesetten igyekezett melengetni testvérei hűlő tetemét, de néhány pillanat múlva ő maga is elterült, és elterült Damasztikhthón, majd a legfiatalabb fiú, Ilioneusz is… 

Niobé, amikor eljutott hozzá az első hír, el sem akarta hinni. De hamar látnia kellett, hogy az istenek bosszúja elérte. Könnyeit hullatva csókolgatta fiait, de életre már nem kelthette őket. Azonban még most is, még ebben a boldogtalan percben is elfogta a kérkedés, és gúnyosan kiáltotta Létó felé: 

- Azt hiszed, Létó, győztél? Dehogyis! Hiszen még mindig több gyermekem maradt, mint ahány neked van! 

De alig ejtette ki ajka e gúnyos és hivalkodó szavakat, midőn Apollón és a nyájas Artemisz is megpendítette íját, és könyörtelen nyilaik leterítették Niobé leányait is, s egyik a másik után hullott le a réti virágok közé. 

Már csak egyetlenegy leánya maradt meg Niobénak. A leányka anyja ölébe fúrta fonatos fejét. És ekkor Niobé könyörögni kezdett: 

- Kegyetlen istenek! Csak ezt, csak a legkisebbet kíméljétek meg, és hagyjatok meg nekem vigaszul! 

De még ki sem mondhatta a szavakat, midőn ez is, a legkisebb és a leggyengébb is eleresztette anyja ruhájának redőit, és piros vérét mohón itta be az irigy föld… 

Niobé ekkor érezte át igazán a sorsát. Arcát lassan elhagyta a vér, teste megdermedt. Szemei mozdulatlanul ültek szomorú orcái fölött, s nem mozdult többé sem a keze, sem a lába: hideg kővé vált a szerencsétlen anya. Csak a könnyei hullottak tovább is, szakadatlanul. Ekkor hirtelen erős szél kerekedett, amely nagy erővel közeledett. Odaérvén, felragadta Niobé kővé vált alakját, s elvitte régi hazájába, Lüdiába, és letette ott az egyik hegy csúcsán. 

Az utasok, akik arra járnak, ma is látják, amint a kő – az egykor nagyravágyó Niobé – márványszeméből hullanak, peregnek a könnyek szakadatlan…

Niobé

Történt egyszer, hogy a thébai nők áldozatra gyűltek össze Létó oltárához.

- Jertek, jertek, thébai asszonyok - hívta őket Mantó, Teiresias leánya -, koszorúzzátok fejeteket babérággal s hozzatok buzgó imádságot, hozzatok illatos tömjént Létó elé és az istenasszony két ragyogó gyermeke elé. Maga az istennő ad parancsot az én számon keresztül.

Amphión volt Thébai királya és Niobénak hívták a királynét. Jövevény volt Niobé a thébai asszonyok között. Messze Ázsiából hozta feleségül királyi házába Amphión. Itt megáldották az istenek boldogsággal. Az egész földkerekség tudta, hogy Niobénak vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között.

De Niobé bűnös elbizakodottságában az istennővel akarta felvenni a versenyt. Már együtt voltak az asszonyok Létó oltára körül, mikor közéjük érkezett Niobé. Minden szem feléje fordult. Mindenki őt csodálta hét daliás fia, hét gyönyörű leánya között. 
És Niobé rájuk szólt gőgösen:

- Őrültség az, amit tesztek, thébai asszonyok, többre becsülve a láthatatlan istennőt, mint engemet, aki előttetek állok. Minek áldoztok Létónak, minek tisztelitek őt illatos tömjénnel, buzgó imádsággal? No hiszen, szép istennő! Inkább előttem borulnátok térdre! Én dicső királyi házból származom, fényes palotában születtek gyermekeim; őt meg, hiszen tudjátok, mint házatlan koldusasszonyt a hitvány Déloson kívül egy sziget se akarta befogadni. Meg aztán a két gyermek! Nekem tizennégy van. Hét fiú, hét leány, egyik szebb, mint a másik! Eleget áldoztatok már a két gyermek anyjának, vegyétek le a babérágat a fejetekről!
A thébai asszonyok, mit tehettek egyebet, hallgattak a királyné parancsára. Félbehagyták az áldozatot, letették az ünnepi koszorút, hazamentek és halk imádsággal engesztelték a megsértett istennőt.
Látta Létó, hogy üresen maradt az oltára. Haraggal eltelve tért vissza Délosba, a Kynthos hegyére és elpanaszolta két gyermekének, Apollónnak, az ezüstíjas istennek, meg a nyilazó Artemisnek.
- Ti voltatok eddig az én dicsőségem, és most titeket kicsinyelt a gőgös thébai királyné. Halandó gyermekeit merte fölétek helyezni, s népe asszonyait ünnepi oltárom mellől elzavarta. Hová lesz ezután az én istennői méltóságom?
Nem sok szót vesztegetett rá Apollón és Artemis, hogy megvigasztalják anyjukat. Ehelyett kezükbe vették ezüstös íjukat, és sűrű felhőkbe burkolózva suhantak a levegőn át Thébaiba.
Nagy, sík mező terült el a város határában. Az idősebb királyfiak éppen ott mulattak, aranyos kantárral felszerelt, pompás paripákon ültek bíbor nyeregben.

- Jaj nekem - sikoltott fel egyszerre Isménos, a legidősebb, és szívéhez kapva lefordult a lováról.
Rémülten kapott utána Sipylos, az öccse, de nem volt ideje lehajolni hozzá: a láthatatlan nyilas őt is szívén találta. Forró, piros vére a versenypálya homokjával keveredett össze.
Phaidimos és Tantalos a fényes küzdőtéren birkóztak. Éppen egymáshoz mérték domború mellüket, feszülő, izmos karjaikat éppen egymásba fűzték, úgy hatolt át rajtuk Apollón kegyetlen nyila. Egyszerre sikoltottak fel, egyszerre rogytak a földre, egyszerre lehelték ki lelküket.
Alphénórt, Damasikhthónt és Ilioneust is megtalálták a haragos istenek.
Hét ifjú daliát gyászolt egyszerre a város, hét fia ravatalánál állt egyszerre a szegény Niobé. Egymás után borult a kihűlt ajkakra, csókolta, ahol érte őket, és csodálkozó, haragos indulattal telt meg a szíve, hogy ilyen kegyetlen bosszút állhattak az istenek. De összeszedte anyai büszkesége maradékát és hervadt karjait az ég felé emelte:

- Most, kegyetlen Létó, legeltesd szemedet az én fájdalmamon! De még így is győztem, így kifosztottan is több gyermekem maradt, mint neked boldogságodban! - És újra kiegyenesedve nézett körül. Ott álltak fekete ruhában, kibomlott hajjal a testvéreiket gyászoló leányok.
De egyszerre, csodálatos messzeségből, feszülő ideg pengése hallatszott, és az elvakult anyát kivéve mindenki összeborzadt. 
Az egyik leány bátyjai kihűlt tetemeit melengette csókjaival, úgy rogyott holtan a halott mellé. A másik anyját vigasztalta éppen és akkor akadt el hirtelen a szava. Menekülni próbálnak, de a nyíl mindenhol utoléri őket. Az egyik elbújik, hiába, Artemis ott is megtalálja. 
Hat halott leánya felett ocsúdott fel új gyászra a szerencsétlen királyné. Már csak egy volt életben, egy, a legkisebbik. Mint megrebbent madár a fiókáját, azt takargatja egész testével, azt rejtené el szárnyként kiterjesztett ruhája alá Niobé. 
- Ezt az egyet kérem, annyi gyermekem közül legalább ezt az egyetlenegyet, őt, a legkisebbet hagyjátok meg nekem! - kiáltja megtörten, de még el sem mondta, ő, a legkisebb is, holtan esett össze anyja karjai közt. 
Ott áll Niobé, anyai boldogsága romjai fölött. Legkisebb gyermeke élettelen testét lassan kiengedte karjai közül és az ő tagjai is kihűlnek. Merevedő szemmel nézi halottait, a jajszó is elhal ajkán. A körülállók szólni sem mernek hozzá, ő pedig meg sem mozdul. Lábai fölmondják a szolgálatot, arcáról eltűnik az élet, szíve helyén is kemény, hideg kő van. 
Könnyű szellő támad, de Niobé kibomlott haja meg sem rezdül erre. Kegyetlen fájdalmában kővé vált a thébai királyné.
A könnyű szellő viharrá erősödött, felragadta a kővé vált királynét és elvitte az ámuló emberek szeme elől. Elvitte a tengeren túlra, Sipylos bércére, a királyné szülőhelyére, messze Ázsiába.

Mozdulatlan szikla, Trójától délre, már messziről látszik a fehér márvány asszonyi alakja. Az élet rég elhalt tagjaiban, de könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréből egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány.