Tisztelt Olvasó! Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Néhai édesapám, Varga Domokos író, egyike az ötvenhatos szabadságharcunkat követő megtorlás szerencsésebb áldozatainak. Csak a kis íróperben ítélték börtönbüntetésre, s csak két évre, s végül jó magaviseletért ebből is elengedtek valamennyit. Igaz, édesanyám ezt is bőven megszenvedte, mert hat kisgyermekkel kényszerült magára maradni, s legkisebbikünk még igencsak karonülő volt.
Élete során édesapám viszonylag kevés verset költött – összesen egy vékonyka kötetre valót, épp mostanság fog megjelenni a Hét Krajcár kiadó jóvoltából –, de börtönévei alatt e tekintetben is elég termékenynek bizonyult, nem csupán legismertebb műve, a Kutyafülűektörténeteinek megírásában. Börtönversei ihletettek, megrázóak, s az újabb évforduló indokolttá is tette, hogy legalább egyet közöljünk belőlük. (Lásd: Varga Domokos: Krónikás ének 1958-ból.)
Tisztelt Olvasó! Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Jó dolog újra (s még mindig) szabadságban élni, egykori szabadságharcosainkról évről évre hivatalosan is megemlékezni. Csakhogy akadtak nekünk ’56 után is olyan szabadságharcosaink, akik a magyar szabadságért, függetlenségért éppen úgy kockára tették a maguk és családjuk sorsát, mint ötvenhatban édesapám. Őket ugyancsak megtorlás sújtotta, többük élete így-úgy kisiklott, s úgy kell a mai napig hátrányt és ínséget szenvedniük, hogy a kutya sem emlékezik meg egykori hősies küzdelmeikről, helytállásukról.
Mindenekelőtt Nagy Jenő filozófusról szólok most, a „plebejus” ellenzékiről, az egykori „demokratikus ellenzék” számkivetettjéről, a Demokrata című szamizdat szerkesztőjéről. Nem csupán amiatt szólok éppen őróla, mert abban az évben született, mint én (1952-ben), s azon a napon, mint édesapám (október 8-án); hanem amiatt is, mert tavaly a honlapján (www.boldogsag.net) megjelentetett egy olyan nyílt levelet, amelynek minden sorával egyetértek, minden szavát igaznak ítélem – s ehhez képest teljesen visszhangtalan maradt. Márpedig ez a visszhangtalanság megbocsáthatatlan egy olyan országban, egy olyan nemzet életében, amely jó okkal ennyire büszke szabadságharcos küzdelmeire. Elfogadhatatlan az a fajta kényelmes szemelgetés, amely némely függetlenségi küzdelmeket, némely szabadságharcosokra való emlékezést állami rangra emel, másokkal viszont – talán mert nem látszik politikai haszon belőle – szemernyit sem törődik.
Éppen úgy nem szabad hagyni ezt, mint azt sem, hogy 2006-os szabadságharcosaink, Budaházy György és társai 12 év múltán még mindig bíróság előtt kénytelenek védekezni amiatt, amiért pedig kitüntetést érdemelnének. Előbb-utóbb rossz vért szül, ha éppen a legtisztességesebb, legáldozatosabb – mert soha nem a maguk politikai hasznát néző és kereső – szabadságharcosaink járnak a legcudarabbul.
Kérem tehát, tisztelt Olvasó, segítsen nekem, nekünk ebben: az alábbi nyílt levelet juttassa el minél több emberhez, hogy minél többen foglalhassanak állást mellette, s minél többen biztassák, bátorítsák politikusainkat, miniszterelnökünket: tegyék meg végre, amit meg kell tenniük, lépjék meg végre, amit meg kell lépniük!
*
Nyílt levél Orbán Viktor miniszterelnöknek
a saját jogon járó nemzeti helytállásért pótlék
elismeréséről
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Orbán Viktor Úr!
Tárgy: A saját jogon járó nemzeti helytállásért pótlék elismeréséről
A kommunizmus áldozatainak a napja és március idusa, vagyis március 15-e – nekem mindig a sajtószabadság napja – között vetődik fel bennem újra a kérdés, és/mert – sajnos – másban nem nagyon, ki mindenki nem részesül ebből a „pótlékból” sem.
Most az 1963 utáni időkre gondolok, és azokra, akik nem „pusztán áldozatok”, és nemcsak passzív, de aktív ellenállók voltak – mint például éppen március idusa kapcsán közel két évre bebörtönzött Szalay Miklós barátomra, aki ezek után nem fizikus, hanem mosógépszerelő lett…
Vagy a katonai szolgálatot politikai okokból megtagadó, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélt Keszthelyi Zsoltra…
De muszáj magamra is gondolnom, és a szamizdatos-ellenzéki mozgalomban mindvégig áldozatos szerepet vállaló feleségemre, és a ma már családot alapító kisebbik fiamra (a nagyobbat 2000-ben, épp február 25-én vesztettük el…)
Mindazokra, akik még élnek, és már – majdnem – nyugdíjasok.
Mert sok a halottunk: Krassó Gyuri, Modor Ádám, Orosz István, Zsille Zoli és a többiek…
Amikor nyugdíjamat megállapították, akkor én írtam a Köztársasági Elnök úrnak, melyben kifogásoltam, hogy miért büntetnek azért, amiért akár jutalmazni is lehetett/kellett volna…
Az 1979-es Charta-s aláírás után, 1980-ben lettem „szabadúszó”/munkanélküli, és sújtott az – íratlan, de hatékony – ún. Berufsverbot, a foglalkoztatási tilalom: az eltiltás a hivatásom gyakorlásától…
Én azért a magam szent meggyőződése szerint mégis tovább gyakoroltam a – humán – értelmiségi hivatásom, vagy egy évtizedig a független magyar szabad sajtó megteremtésében… („Köztörvényesként” engem is börtönbüntetésre ítéltek, de felfüggesztve…)
A nyugdíjam megállapításánál ezeket az éveket nemhogy duplán vették, de semmisnek tekintették – ezért is kapok ma 50, azaz ötvenezer egynéhány forintot egy hónapra…
Ezt felháborítóan méltánytalannak, igazságtalannak érzem – és ennek a helyzetnek rossz társadalmi-politikai üzenete is van…
Hisz mit üzen az a maiaknak, és kiváltképp a magyar ifjúságnak, ha azt látják például, hogy az ’56-os mártírok kopjafáit is ácsoló Inconnu-s Bokros Péter a legelemibb megélhetési gondok között, közmunkásként tengődik?
Jóhiszeműen feltételezem, hogy Ön/Önök, a kormányzat is változtatni kíván, és komoly szándékában áll a szükséges lépések megtételére.
Levelem nyílt levélnek tekintem, de minden további lépés, akció stb. megtételéig fogyó, de még létező türelemmel várom a válaszát, de legalább valaminő szándéknyilatkozatát lehetőleg március idusáig...
Én/mi sem hősködni vagy mártírkodni, tüntetni stb., de hatni, alkotni, gyarapítani szeretné(n)k, hogy a haza fényre derüljön…
Tisztelettel:
Nagy Jenő (1952- )
az ABC Független Kiadó
és a Demokrata folyóirat egykori,
illetve a boldogsag.net honlap mai mindenese
Kelt a 27 éve szabad Magyarországon, 2017. február 28-án.
