Alexandr Szolzsenyicin

Ivan Gyenyiszovics egy napja 

(regény)


Fordította: Wessely László






Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni. 

A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Suhov felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában s egy a táboron belül. 

A barakkot valami oknál fogva még nem nyitották ki, s nem hallatszott, hogy a naposok rúdra akasztották volna a küblit, hogy kivigyék. 

Suhov sohasem aludta el az ébresztőt. Mindig idejében felkelt, így a munkába indulásig maradt másfél órája, ami az övé és nem kincstári, s aki jól ismeri a táborban a dörgést, mindig kereshet valamit: egy régi kabátbélésből huzatot varrhat valakinek a kesztyűjére; valamelyik jómódú brigádtagnak egyenesen a priccséhez viheti a száraz nemezcsizmát, hogy ne kelljen ott topognia mezítláb a nemezcsizmák halmaza körül, míg kiválogatja a magáét; vagy bejárhatja gyorsan a raktárakat, talán valahol hasznát veszik, felseperhet, vagy ide, vagy oda szállíthat valamit; elmehet az étkezőbarakkba is, összeszedheti halomba a bádogtányérokat az asztalról, és behordhatja az edénymosogatónak - ezért is leesik némi ennivaló, persze ott sok a vállalkozó, csak úgy nyüzsögnek, nem lehet szabadulni tőlük, de ami a legfontosabb: ha a tányérban akad holmi maradék, az ember nem állja meg, és kinyalja. Suhov azonban jól megjegyezte első brigadérosának, Kuzjominnak a szavait. Öreg, dörzsölt táborlakó volt, ezerkilencszáznegyvenháromban már a tizenkettedik évét ülte, és a frontról akkor érkezett utánpótlást egy erdei tisztáson, a tábortűz mellett, így oktatta: 

- Itt, fiúk, a tajga törvényei uralkodnak. De itt is élnek emberek. A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik az ambulatóriumba vetik a reményüket, no meg akik a komának[1] járnak besúgni. 

Ami a komát illeti, hát bizony egy kicsit elvetette a sulykot. A vamzerek, azok vigyáznak magukra. Csakhogy ez a vigyázat mások vérére megy. 

Suhov mindig felkelt az ébresztőre, de ma fekve maradt. Már tegnap rosszul érezte magát, hol a hideg rázta, hol hasogatott mindene. Az éjszaka sem tudott átmelegedni. Még álmában is úgy rémlett, hogy alighanem komolyan megbetegedett, olykor meg úgy érezte, könnyebben van. Valahogy nem akarózott, hogy eljöjjön a reggel. 

A reggel beköszöntött, annak rendje-módja szerint. De hát hol is melegedhetne itt meg az ember - az ablak egészen befagyott, és a falat a mennyezet mentén végig az egész barakkon - és mekkora barakk! - fehér pókháló vonta be. Belepte a dér. 

Suhov nem kelt fel. Ott feküdt a felső priccsen, fején a takarója meg a buslát;[2] a pufajkája egyik ujjába pedig beledugta mindkét lába fejét. Látni nem látott, de a hangok után mindent pontosan tudott, ami a barakkban meg az ő brigádjuk táján történt. Hangos topogással a naposok most vitték ki az egyik nyolcvanliteres küblit. A naposok rokkantaknak számítanak, munkájuk könnyű munkának, de csak próbálja az ember kivinni ezt a küblit, anélkül hogy kilöttyintené! Most dobták a padlóra egy kötegben a 75-ös brigád szárítóból kihozott nemezcsizmáit. Most meg a miénket (a mi brigádunkon volt ma a nemezcsizma szárításának a sora). A brigadéros meg a segédbrigadéros némán felhúzzák a lábbelijüket, csupán a fülkéjük nyikorog. A segédbrigadéros egyenesen a kenyérkiosztóhoz megy, a brigadéros pedig a parancsnoki barakkba, a TTO[3]-hoz. 

Ma nem a szokásos napi munkaelosztás miatt megy a TTO-ba, mint máskor. Suhovnak eszébe jutott: ma dől el a sorsuk: a 104-es brigádot a műhelyek építkezéséről egy új építkezési objektum, a közszolgáltatási telep építésére akarják átdobni. A telep egyelőre még pusztaság, hóval teli gödrökkel; mindenekelőtt árkokat kell ásni, oszlopokat felállítani, a terepet és önmagukat körülövezni szögesdrót akadállyal - nehogy megszökjenek. S csak azután lehet hozzákezdeni az építéshez. 

Annyi bizonyos, egy álló hónapon át ott sehol sem melegedhet fel az ember, még egy kutyaól sincs. Tábortüzet sem lehet gyújtani - honnan vennének tüzelőt? Egy menekvés van: dolgozni rogyásig. 

A brigadéros gondterhesen ment elintézni az ügyet. Talán sikerül egy kevésbé szemfüles brigádot odaküldetni maguk helyett. Természetesen üres kézzel nem ér el semmit. A főmunkavezetőnek egy fél kiló szalonnát kell odadugni. Esetleg egy egész kilót. 

Próba szerencse, nem próbálkozhatna az ambulatóriumon, hátha adnak egy napra felmentést? Hisz úgy hasogat mindene. 

Most meg arra gondol, melyik smasszer ügyeletes ma. 

Aha, emlékszik már: Másfél Ivan, az a sovány, nyakigláb, fekete szemű őrmester. Aki először látja, megborzad tőle, de ha jobban megismeri, kiderül, ő a legengedékenyebb valamennyi felügyelő között: szigorítottba sem ülteti, a rendészeti parancsnok elé sem cipeli az embert. Így hát még lehet heverészni, az étkezőben most úgyis a kilences barakk van. 

A fülke megcsikordult és meglengett. Egyszerre ketten is felkeltek: fent Suhov szomszédja, a baptista[4] Aljoska, lent pedig Bujnovszkij, a volt sorhajókapitány. 

A két öreg napos már kivitte mind a két küblit, most azon civakodnak, ki menjen a forró vízért. Csepülik egymást, mint a vénasszonyok. A 20-as brigád villamoshegesztője rájuk mordul: 

- Hé, ti rozogák! - és hozzájuk vágja a nemezcsizmáját. - Majd kibékítelek én benneteket! 

A nemezcsizma tompán csapódik az egyik oszlophoz. Elhallgatnak. 

A szomszédos brigádban alig hallhatóan dünnyögi a segédbrigadéros: 

- Vaszil Fjodorovics! Azok a gazok a könyvelésen megint lefaragtak valamit; négy kilencvendekás kenyéradagunk volt, és csak hármat hagytak meg. Kinek adjak kevesebbet? 

Bár halkan mondja, de természetesen meghallja az egész brigád; mindegyik szívszorongva gondol arra, kinek az adagjából vágnak le majd egy darabkát estére. 

Suhov pedig ott fekszik, heverészik az agyonpréselt forgácsokkal kitömött matracán. Bárcsak eldőlne már, mi lesz - vagy rázná ki egészen a hideg, vagy pedig múlna el ez a hasogatás. Mert hol jobban, hol rosszabbul érzi magát. 

Amíg a baptista imáját mormolta, Bujnovszkij visszajött az udvarról, és mintegy kárörvendően kijelentette, anélkül hogy valakihez intézné szavait: 

- No, vörös matrózok, most vigyázzatok! Legalább harmincfokos a hideg. 

Suhov közben döntött. Elmegy az orvosi vizitre. 

Ekkor egy hatalommal felruházott kéz lerántotta róla a pufajkáját és a takarót. Suhov ledobta arcáról a buslátot, és feltápászkodott. A fülke felső priccsével egy magasságban megpillantotta a sovány Tatár fejét. 

Így hát soron kívül most ő az ügyeletes, és csendben odalopakodott hozzá. 

- Scs-nyolcszázötvennégy! - olvasta a Tatár a fekete buslát hátára varrt fehér vászoncsíkról a számot. - Három nap szigorított, de munkával! 

Alighogy felhangzott a felügyelő sajátos, fojtott hangja, a félhomályos barakkban, ahol nem minden lámpa égett, s ahol az ötven poloskás fülkében kétszáz ember aludt, egyszerre megmozdult és sietősen öltözködni kezdett mindenki, aki addig még nem kelt fel. 

- Miért, parancsnok polgártárs? - kérdezte Suhov, s hangjából több sérelem csendült, mint amennyit valóban érzett. 

Munkával - ez még csak félszigorított, meleg ételt is adnak, és töprengésre sem marad idő. Teljes szigorított az, amikor munkára sem viszik ki az embert. - Nem keltél fel ébresztőre! Gyerünk a parancsnokságra - magyarázta lomhán a Tatár, mert hát neki is, meg Suhovnak és valamennyiüknek teljesen érthető volt, miért jár szigorított. 

A Tatár szőrtelen, gyűrött arca teljesen szenvtelen maradt. Körülnézett, egy másik verebet keresett, de a félhomályban meg a lámpák alatt, a fülkék alsó meg felső priccsén már mindnyájan lelógatták a bal térd felett számmal ellátott, fekete vattanadrágba bújtatott lábukat, legtöbbjük már felöltözve igyekezett a kijárat felé - a Tatárral jobb az udvaron találkozni. 

Ha Suhovnak valami másért adták volna a magánzárkát, amit esetleg megérdemelt, nem lett volna ennyire bántó. Főleg az volt a sérelmes, hogy mindig ő kelt fel az elsők között. Jól tudta, hogy a Tatártól nem várhat irgalmat. De, már csak a rend kedvéért is, még egyszer megpróbálta megenyhíteni a szívét. Közben felhúzta a vattanadrágot (bal térdnél kissé feljebb szintén oda volt varrva a már bemocskolódott fehér rongydarab, amelyen kifakult fekete betűkkel ott ékeskedett az Scs-854-es szám), felhúzta a pufajkáját (ezen két ilyen szám volt, egyik a mellén, másik a hátán), a padlón összegyűlt halomból előkereste a nemezcsizmáját, feltette sapkáját (ezen elöl, ugyancsak egy vászondarabon ott volt a szám), és kiment a Tatár nyomában. 

Az egész 104-es brigád látta, hogyan viszik el Suhovot, de meg se mukkant senki: minek, no meg mit is mondjanak? A brigadéros talán még védelmére kelhetett volna, de nem volt ott. Suhov sem szólt senkihez egy szót sem, nem akarta felbőszíteni a Tatárt. Annyi eszük biztos lesz, hogy félretegyék a reggelijét. 

Így hát kimentek mind a ketten. 

Sötét éjszaka és lélegzetelállító fagy fogadta. A távoli, sarki őrtoronyból két hatalmas fényszóró pásztázta a zónát. Fénylettek a zónabeli meg a belső lámpások. Annyi volt belőlük mindenfelé, hogy túlragyogták a csillagokat. 

Az udvaron fegyencek szaladgáltak, nemezcsizmájuk csikorgott a havon - szapora léptekkel ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmegőrzőbe, volt, aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megfőzni. Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot, és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük. A Tatár fakó kék parolis öreg köpenyében egyenletesen lépdelt, mintha a fagy nem is fogna rajta. 

Elhaladtak a szigorított fegyelmibarakk, a táboron belüli kőbörtönt körülvevő magas deszkakerítés mellett, a raboktól szögesdróttal védett táborpékség előtt; a parancsnoki barakk sarkánál, ahol egy oszlopon, vastag drótkötélen ott függött a dérlepte síndarab, majd egy másik oszlop előtt, ahol szélcsendes helyen - nehogy túl sokat mutasson - a zúzmarás hőmérő lógott. Suhov reménykedve sandított a tejfehér üvegcső felé: ha negyvenegyet mutat, nem hajtják ki őket a munkára. Csakhogy ma sehogy sem száll le negyvenig. 

Beléptek a parancsnoki barakkba, s egyenesen a felügyelők szobájába nyitottak. Ott aztán kiderült, ahogyan Suhov már útközben is kitalálta: szó sincsen magánzárkáról, egyszerűen a smasszerek szobájában piszkos a padló... A Tatár most kijelentette Suhovnak, hogy ez egyszer megbocsát, és ráparancsolt: mossa fel a padlót. 

A felügyelők szobájának a takarítására külön fogoly volt kirendelve, akit nem vittek ki a zónából munkára - a parancsnoki barakk naposának ez lett volna a kötelessége. A napos már régóta volt a parancsnoki barakkban, bejárása volt az őrnagy, a rendészeti parancsnok és a koma szobájába, apró szolgálatokat tett nekik, és néha olyasmiket is hallott, amiről még a felügyelőknek sem volt fogalmuk, egy bizonyos idő óta pedig úgy érezte, hogy az egyszerű smasszerek szobájának takarítása túl alacsonyrendű munka a számára. A felügyelők szóltak neki egyszer-kétszer, a végén rájöttek, hogy áll a bál, erre a padlómosásra a közmunkás fegyenceket kezdték előráncigálni. 

A felügyelői szobában alaposan bedurrantottak. Két felügyelő dámázott piszkos katonazubbonyra vetkezve, a harmadik pedig derékszíjjal átkötött irhabundában és nemezcsizmában mélyen aludt a keskeny padon. A sarokban állt a vödör meg a felmosórongy. 

Suhov megörült, és ezzel búcsúzott a Tatártól: 

- Köszönöm, parancsnok polgártárs! Ezentúl sosem fogok elaludni! 

Itt egyszerű törvény járta: ha végeztél, eredj. Most, hogy Suhovnak munkát is adtak, valahogy megszűnt a kínzó hasogatás. Fogta a vödröt, és kesztyű nélkül (siettében kesztyűjét a párna alatt felejtette) megindult a kúthoz. 

A TTO-ba induló brigadérosok odacsődültek az oszlophoz, és az egyik fiatalabb, a Szovjetunió volt hőse, felmászott az oszlopra, és letörölte a hőmérőt. 

Lentről jöttek a jó tanácsok: 

- Ne lehelj rá, akkor fölmegy. 

- Lófaszt! Fölmegy. De nem ettől. 

Tyurin, Suhov brigadérosa nem volt köztük. Suhov letette a vedret, és kezét pufajkája ujjában melengetve kíváncsian figyelt. 

Az, aki az oszlopra mászott, rekedtes hangon leszólt: 

- Huszonhét és fél, a nyavalyát bele. 

Biztonság kedvéért még egyszer megnézte, aztán leugrott. 

- Nem jó ez a hőmérő, mindig hazudik - mondta valaki. - Hát ideakasztanák, ha jól működne? 

A brigadérosok szétszéledtek. Suhov a kúthoz szaladt. Füles sapkáját nem kötötte meg az álla alatt, s a fagy hasogatta a fülét. 

A kútban vágott léket vastag jéghártya fedte be, úgyhogy alig tudta begyömöszölni a vödröt. A fagyott kötél is állt, mint a cövek. 

Suhov szinte nem is érezte a kezét, szaladt vissza a párolgó vederrel a felügyelői szobába, s kezét ott bemártotta a kútvízbe. Egyszerre felmelegedett. 

A Tatár már nem volt ott, de közben négyre szaporodott a felügyelők száma, abbahagyták a dámajátékot meg az alvást, s arról vitatkoztak, mennyi kölest adnak ki nekik januárra (a telepen rosszul álltak élelem dolgában, s bár a jegyrendszert régen eltörölték, a smasszereknek külön juttattak bizonyos élelmiszereket olcsóbb áron). 

- Húzd be azt az ajtót, te dög! Huzat van! - fordult felé az egyik. 

Vigyázni kellett, nehogy már reggel átnedvesedjen a nemezcsizmája. De más felvennivalója nincs, még ha elfutna is érte a barakkba. Nyolcéves fogsága alatt Suhov már sok mindenféle rendet megért a lábbeli körül: volt úgy, hogy az egész telet nemezcsizma nélkül vészelték át, az is megesett, hogy cipő helyett csak háncsbocskort vagy pedig használt autógumiból készült bocskort adtak ki nekik. Úgy látszik, most már a lábbelivel valahogy rendbe jöttek. Októberben Suhov igen rendes, tartós bakancsot kapott, s elég nagyot, úgyhogy két meleg kapca is belefért (persze azért kapott ilyet, mert a segédbrigadérossal együtt állított be a raktárba). Egy hétig úgy járt, mint valami ünnepelt, csak úgy kopogott az új bakancs sarkával. Decemberre megjöttek a nemezcsizmák - ez már döfi. Sose halunk meg! De valamelyik nyavalyás ott a könyvelésben azt sugalmazta a táborparancsnoknak, a nemezcsizma fejében vegyék el a bakancsokat. Mert, úgymond, nincs az rendjén, hogy a fogolynak egy időben két pár lábbelije is legyen. Suhovnak választania kellett: vagy az egész telet bakancsban kínlódja át, vagy pedig kivételezi a nemezcsizmát, amit még akkor is viselhet majd, ha olvad, a bakancsot viszont le kell adnia. Pedig úgy vigyázott rá, kenőolajjal puhította, egészen vadonatúj bakancs, a kutya teremtésit. Még semmit sem sajnált ennyire a nyolc esztendő alatt, mint ezt a lábbelijét. Aztán a bakancsokat egy csomóba dobták, tavaszra úgyse kapja vissza az ember a sajátját. 

Suhov most rájött, mit tegyen: fürgén lehúzta a nemezcsizmát, letette a sarokba, odadobta a kapcáját is (közben a kanala megkoppant a padlón; akármilyen gyorsan kapkodta is össze a holmiját, mikor a szigorítottba készülődött, a kanalát nem felejtette el), aztán mezítláb nekiállt, bemártotta a felmosórongyot a vízbe, és bőségesen szétlocsolta a padlón a felügyelők nemezcsizmájának talpa alá. 

- Hé, te dög! Vigyázz! - kapott észbe az egyik, és lábát felrakta a székre. 

- Rizst? A rizst más norma alapján adják, ne hasonlítsd össze a kölessel! 

- Te barom! Minek ennyi víz ide? Ki mos így padlót? 

- Parancsnok polgártárs! Másképp nem lehet felmosni, beleette magát a piszok... 

- Hát sose láttad, hogyan mossa a feleséged a padlót, te fafejű? 

Suhov kiegyenesedett, egyik kezében ott lógott a csöpögő rongy. Foghíjas szája együgyű mosolyra húzódott. Foga még negyvenháromban ment tönkre a skorbuttól az uszt-izsmai táborban, amikor testileg teljesen leromlott. Annyira legyengült, hogy véres hasmenés kapta el, a kimerült gyomor már semmit sem akart befogadni. Azokra az időkre ma már csak egy kis selypítés emlékeztet. 

- Parancsnok polgártárs, az asszonytól engem még negyvenegyben elválasztottak. Arra sem emlékszem már, milyen egy asszony. 

- Hát így mossák ezek a padlót... Ezek a dögök semmit sem tudnak és nem is akarnak csinálni. Még azt a kenyeret sem szolgálják meg, amit adnak nekik. Ganéjjal kellene őket etetni. 

- Mi a lófasznak kell ezt a padlót mindennap felmosni? Ez a szoba állandóan nyirkos. Ide figyelj te, nyolcszázötvennégyes! Töröld csak fel nedves ronggyal, csak úgy nedvesítsd meg egy kicsit, aztán tűnj el a fenébe! 

- Rizs! A rizst ne hasonlítsd össze a kölessel! 

Suhov hamarosan végzett. 

A munkának, akárcsak a botnak, két vége van: ha talpig embernek csinálod, legyen jó minőségű, ha ostobának, akkor csak tessék-lássék végezd. 

Hát persze: másképpen régen megdöglöttek volna valamennyien. 

Suhov feltörölte a deszkapadlót, igyekezett, nehogy valahol is egy száraz helyet hagyjon, a rongyot ki se csavarta, csak úgy odadobta a kályha mögé, a küszöbnél felhúzta a nemezcsizmáját, a vizet kilöttyintette az útra, ahol a parancsnokok közlekedtek, s aztán a fürdő meg a sötét, hideg klubhelyiség mellett gyorsan átvágott az étkezőbarakkhoz. 

Még el kellett érnie az orvosi rendelésre; most megint sajgott mindene. De közben arra is ügyelt, nehogy beleütközzék az étkező előtt valamelyik smasszerbe; a táborparancsnok szigorú utasítást adott ki: a magányosan járókelő fegyenceket le kell fülelni és szigorítottba dugni. 

Az étkező előtt - szinte csodaszámba menő eset - ma nem tülekedtek, nem volt sorbaállás. Nyomban bemehetett. 

Bent olyan gőz volt, mint a fürdőben, az ajtó felől a fagy támadott, a pára pedig a zupából szállt fel. A brigádok vagy az asztaloknál ültek, vagy az asztalok között tülekedtek, és várták, mikor szabadul fel egy hely. Minden brigádból két-három ember kiabálva furakodott át a sűrű tömegen, fatálcákra rakott bádogtányérban hordta szét a zupát meg a kását, és igyekezett szabad helyet találni az asztalokon. Hé, te fafejű, nem hallod, te érzéketlen tuskó, meglökted a tálcát, most kilöttyent! Vágd jól nyakon a szabad kezeddel! Helyes? Ne állj az útba, ne lesd, hol nyalhatsz bele az ételbe. 

Amott, az egyik asztalnál egy fiatal fickó még a kanalát sem mártotta a tányérba, előbb keresztet vet, bizonyára nyugat-ukrajnai, s méghozzá újonc. 

Mert hát az oroszok azt is elfelejtették, melyik kézzel szokás keresztet vetni. 

Az étkezőben hideg van, legtöbbnyire a sapkát se veszik le, úgy esznek szép komótosan, igyekeznek kihalászni a szétfőtt apró haldarabokat a feketés káposzta közül; a szálkát kiköpdösik az asztalra. Mikor már egész halomnyi összegyűlt, a következő brigád előtt egyszerűen lesöpri valaki az egészet a padlóra, s aztán ott tapossák tovább. 

Mert majdnemhogy illetlenség a szálkát közvetlenül a padlóra köpni. 

Az étkezőbarakk közepén két sor oszlop vagy inkább támfa húzódik, az egyik ilyen oszlopnál ott ül Suhov brigádtársa, Fetyukov, ő őrizte számára a reggelijét. Ő a brigád legutolsó embere, jóval hitványabb Suhovnál. Úgy szemre a brigád egészen egyforma, mind fekete buslátban, mind számokkal, de belülről bizony nagyon is másformák - sok a fokozat köztük. Bujnovszkijt nem lehetne rávenni, hogy itt üldögéljen egy tányérral, és Suhov sem hajlandó elfogadni minden munkát, vannak nála alantasabbak. 

Fetyukov észrevette Suhovot, nagyot sóhajtott, és átadta a helyét. 

- Már minden kihűlt. Meg akartam éppen enni helyetted, azt hittem, ott ülsz a szigorítottban. 

Tovább nem is várt; tudta, hogy Suhov nem osztja meg vele a reggelijét, mind a két tányért alaposan kitöröli. 

Suhov előhúzta kanalát a nemezcsizma szárából. Ragaszkodott ehhez a kanálhoz, végigjárta vele az egész Északot, ő maga öntötte ki alumíniumhuzalból homokformába, és a nyelén ott is állt belekarcolva: "Uszt-Izsma 1944". 

Suhov levette a sapkát kopaszra borotvált fejéről - akármilyen hideg volt, nem bírt sapkában enni -, s kevergetni kezdte a kihűlt zupát, gyorsan ellenőrizte, mi került a tányérba. Hát olyan közepes volt. Nem az üst tetejéről, de nem is a fenekéről merték tele. Persze Fetyukovtól kitelik, hogy egy-két szem burgonyát kihalászott belőle, amíg őrizte a tányért. 

A zupa akkor szerez igazán örömet, ha forró, de Suhovnak most egészen hideg leves jutott. Mégis szép lassan, elmélyülve kanalazgatta. Mert nem érdemes sietni még akkor sem, ha a tető ég a feje felett. Az éjjeli álmot leszámítva a táborlakó csak a reggeli alatt tíz percig, no meg az ebéd meg a vacsora alatti öt-öt percig él igazán önmagának. 

A zupa napról napra ugyanaz, attól függ, milyen főzelékfélét szereznek be télre. A múlt esztendőben csak sózott répa volt a raktáron, így hát a zupa szeptembertől júniusig csupán répából állt. Ebben az évben pedig megfeketedett káposzta volt soron. A fegyenc számára a legbőségesebb időszak a június: ilyenkor már minden főzelékféle kifogyott, ezért kásával helyettesítik. A legrosszabb hónap a július: ilyenkor csalánt aprítanak az üstbe. 

Az apró halnak főleg a szálkái úszkálnak a levesben, a húsa szétfőtt, csak a fején meg a farkán maradt valami. Suhov a hal törékeny csontvázán se húst, se pikkelyt nem hagyott, a csontvázat is összerágta, szopogatta, és a végén kiköpte az asztalra. Megevett ő mindent a halból, legyen az kopoltyú vagy farok; még a szemét is, ha a fejében volt, de a tányérban úszkáló nagy halszemeket már nem ette meg. Ki is nevették ezért. 

Suhov ma gazdagnak érezte magát: mivel a kenyérkiosztáskor nem volt a barakkban, nem kapta meg az adagját, és most anélkül evett. Majd később, külön megeszi, így laktatóbb is. 

Aznap magarakása volt a zupa után. Suhov darabokban tördelte le a csomóba fagyott kását. A magara nemcsak hidegen, még forrón sem ízletes, és nem is lakatja jól az embert. Egyszerűen fű, csak sárga, mint a köles. Kiókumlálták, hogy kása helyett ezt adják, mondván, hogy ezt a kínaiaktól vették át. Megfőzve egy adag harminc dekát nyom, és hát aztán: ha kása, ha nem kása, mégis kásaszámba megy. 

Suhov lenyalta a kanalát, visszadugta a helyére, a nemezcsizma szárába, felvette a sapkáját, és ment az ambulatóriumba. 

Az ég még egész sötét volt, s a tábor lámpásai továbbra is elkergették a csillagokat. A két fényszóró széles sugara éppúgy vágta ketté a zónát, mint előbb. Miután ez különleges tábor, kitalálták, hogy felhasználják a harctéri világító rakétákat, amelyekkel az őrség bőven rendelkezett, és alighogy besötétedett, a zóna fölé röppentették a fehér, zöld és vörös rakétákat, mint az igazi háborúban. Aztán abbahagyták a rakéták röpítgetését. Talán sokba került? 

Éppoly sötét éjszaka volt, mint az ébresztő pillanatában, de a tapasztalt szem apró kis jelekből már könnyen megállapította: nemsokára kongatnak a munkára. A Sánta segédje (az étkezde naposa, a Sánta még egy segédet is tartott maga mellett és táplálta) éppen indult; reggelizni hívta a hatos barakk rokkantjait, akiket nem vittek ki a zónából munkára. A szakállas, öreg festőművész ott ballagott a kulturális-nevelési osztály felé, a festékért meg az ecsetért ment, hogy írhassa a számokat. Újra felbukkant a Tatár, széles léptekkel vágott át az úton, sietett a parancsnoki barakk irányába. Az udvaron alig akadt ember, bizonyára mindenki behúzódott, és melegszik az utolsó édes percekben. 

Suhov fürgén a barakk mögé bújt a Tatár elől: ha másodszor is szeme elé kerül, megint meggyűlik vele a baja. És soha nem szabad elbámészkodni. Igyekezz mindig csoportban maradni. Ha magányosan mész, egyetlenegy smasszer se lásson. Lehet, éppen valakire vadászik, hogy munkára vigye, de talán csak keres valakit, akin kitöltheti a dühét. A barakkokban felolvasták a parancsot - a felügyelők előtt öt lépéssel le kell venni a sapkát, és csak két lépéssel mögöttük szabad feltenni. Akad olyan felügyelő, aki úgy jár-kel, mintha vak lenne, annak mindegy, a másik meg épp ilyesmiben leli örömét. Hányat dugtak már magánzárkába ezért a sapkáért! Hát akkor inkább bújjunk meg egy darabig itt, a barakk mögött. 

A Tatár továbbment, és Suhov megindult az ambulatórium felé, amikor hirtelen észbe kapott: ma reggel, munkába indulás előtt várja a hosszú lett fiú a hetedik barakkból, két pohár szűzdohányt akar neki eladni, de Suhov ebben a nagy hajcihőben egészen megfeledkezett róla. A hosszú lett tegnap este csomagot kapott hazulról, holnapra talán már egy csipetnyi sem marad abból a szűzdohányból, akkor aztán várhat az ember egy egész hónapot, amíg újból csomagot kap. Mert a dohánya jó, nem túlságosan erős, no meg illatos is. Olyan barnás színű. 

Suhov bosszankodva topogott egy darabig, ne forduljon-e vissza a hetes barakkhoz. De hát az ambulatórium egészen közel volt, odasettenkedett az egészségügyi épület tornácára. Csikorgott lába alatt a hó. 

Az egészségügyi épület folyosóján vakítóan tiszta volt minden, mint mindig, szinte félt az ember a padlóra lépni. A falakat is fehér olajfestékkel vonták be, hófehér volt a bútorzat is. 

A rendelők ajtajai mind zárva voltak. Az orvosok alighanem még mind ágyban, az ügyeletesszobában csak Kolja Vdovuskin, a felcser üldögélt - egy egészen fiatal fiú. Ott ült a tiszta asztalnál, frissen mosott fehér köpenyben, és valamit írdogált. 

Egy lélek sem volt rajta kívül. 

Suhov levette sapkáját, mint a parancsnokok előtt, és mert a tábori szokás szerint szeme már fürkészve járt ott is, ahol nem kellett volna, nem kerülhette el figyelmét, hogy Nyikolaj egyenletes sorokban, gyöngybetűkkel írdogál valamit, mindegyik sort nagybetűvel kezdi. Egy szempillantás alatt rájött, hogy ez nem tartozik a felcser munkájához, ez valami privát munka, de hát neki mi köze van hozzá. 

- Hát izé... Nyikolaj Szemjonics... én, hogy úgy mondjam... beteg vagyok... - kezdte Suhov kissé feszengve, mintha idegen holmira kacsingatna. 

Vdovuskin nyugodt, nagy szemét felemelte munkájáról. Hófehér sapka, hófehér köpeny volt rajta, nem volt azon szám sem. 

- Mért ilyen későn? Mért nem jöttél este? Nem tudod, hogy reggel nincs fogadás? A beteglistát már leadtuk a TTO-ba. 

Suhov ezt mind jól tudta. Meg azt is: este sem könnyebb betegállományba kerülni. 

- De hisz, Kolja... este, amikor tán kellene, nem fáj úgy... 

- Mért... mi van? Mi fáj? 

- Az igazat megvallva, semmi. De mindenem hasogat. 

Suhov nem tartozott azok közé, akik folyton az ambulatóriumban lebzselnek. Vdovuskin ezt jól tudta. De reggel nem volt joga két embernél többet betegállományba venni, s ez már megtörtént; az asztalt borító zöldesen csillogó üveglap alatt ott volt a két név egy papíron, tintával aláhúzva. 

- Korábban kellett volna észbe kapnod. Mit gondolsz, közvetlen a munkába indulás előtt jössz? Na! 

Vdovuskin egy gézzel fedett üvegedényből kihúzta a hőmérőt, letörölte róla a fertőtlenítőt, és odanyújtotta Suhovnak, tegye a hóna alá. 

Suhov leült a fal mellett húzódó lóca legvégére, de vigyázva, nehogy felforduljon a lócával együtt. Nem készakarva választotta a kényelmetlen helyet, de ezzel ösztönösen azt mutatta, hogy nem otthonos az ambulatóriumban, és hogy nem valami apróságért jött ide. 

Vdovuskin folytatta az írást. 

Az ambulatórium a zóna legeldugottabb sarkában épült, ide semmiféle hang nem jutott el. Falióra sem ketyegett - a raboknak nem dukál óra, helyettük a parancsnokság méri az időt. Még egerek sem kaparásztak - valamennyit elvadászta az erre a célra beszerzett kórházi kandúr. 

Suhovnak csoda jólesett, hogy már teljes öt perce itt üldögél ebben a jól kivilágított, csendes, tiszta szobában, tétlenül. Megbámulta a falakat, de semmit sem talált rajtuk. Majd a pufajkáját nézegette - a szám lassan lekopik róla, nehogy emiatt meggyűljék a baja, itt az ideje, hogy felfrissíttesse. Szabad kezével végigsimította borostás arcát - jócskán kinőtt a szakálla a múlt fürdő óta, annak már vagy tíz napja. De hát ez nem zavarja. Három nap múlva megint fürdő lesz, akkor majd megborotválják. A borbélyműhelybe nem szívesen megy, ott sorba kell állni. Suhov nem akart senkinek sem tetszeni. 

S ahogy elnézte Vdovuskin hófehér orvosi sapkáját, eszébe jutott a Lovaty folyó partján felállított tábori kórház, meg az, hogyan vánszorgott oda sérült állkapcsával, és - a fene vitte volna el! - a maga jószántából visszament az első vonalba. Pedig vagy öt napot elheverészhetett volna. 

Most meg arról ábrándozik, milyen jó volna két-három hétre megbetegedni, persze nem halálosan, nem úgy, hogy műtétre kelljen mennie, csak épp bevinnék a kórházba - ott feküdne mozdulatlanul vagy jó három hétig, s még ha üres levessel etetnék is, az is jó lenne. 

De Suhovnak hirtelen eszébe jutott: a kórházban sem lehet heverészni. Valamelyik transzporttal egy Sztyepan Grigorics nevű új doktor érkezett nemrégiben, afféle sürgölődő, nagyhangú ember, aki a betegeknek nem hagy nyugtot: kitalálta, hogy a járó betegeket kizavarja a kórház körüli munkára, kerítést csináltat meg utat, virágágyakat, télen pedig havat lapátoltat. Azt hajtogatja: betegség ellen legjobb orvosság a munka. 

A munkától még a ló is megdöglik. Ez persze sehogy sem megy a fejébe. Ha őt hajszolnák ott a kőművesmunkán, alighanem kisebb hangja lenne. 

Vdovuskin csak írogatott tovább. Valóban privát munkát végzett, de Suhov ezt fel nem foghatta. Egy hosszú, új verset másolt le, amelyet tegnap költött, megígérte, hogy ma megmutatja Sztyepan Grigoricsnak, annak az orvosnak, aki annyira híve a munkaterápiának. 

Ilyesmi persze csak a táborban fordul elő; Sztyepan Grigorics azt tanácsolta Vdovuskinnak, jelentse be, hogy felcser, és mindjárt be is állította felcseri munkára, s Vdovuskin a buta fegyenceken tanult meg injekciót adni vénába, mert hisz ezeknek a tisztességes embereknek még véletlenül sem jutott eszükbe, hogy olyan felcser is létezhet, aki egyáltalán nem is felcser. Kolja a bölcsészkaron hallgatott irodalmat, másodéves korában tartóztatták le. Sztyepan Grigorics szerette volna, ha itt a börtönben írja meg mindazt, amit szabadlábon nem engedtek meg neki. 

A vastag jéggel bevont kettős ablakon keresztül alig-alig hallatszott be a munkára hívó kongatás. Suhov sóhajtott és felállt. Éppúgy rázta a hideg, mint azelőtt, de úgy látszik, nem sikerül leakasztania egy napot. Vdovuskin a hőmérő után nyúlt, megnézte. 

- Látod, se ide, se oda, harminchét kettő. Ha harmincnyolc lenne, az mindenki számára világos. Nem vehetlek betegállományba, de ha akarsz, maradj a barakkban saját szakálladra. S ha névsorolvasás után az orvos is betegnek tart, még felmenthet, de ha egészséges vagy, akkor mehetsz a szigorítottba mint munkamegtagadó. Menj ki inkább dolgozni. 

Suhov nem válaszolt, még csak nem is biccentett, felcsapta a sapkáját, és kiment. 

Vajon a jóllakott hisz-e az éhesnek? 

Csikorgott a fagy. Csípősen marta Suhovot, és köhögésre ingerelte. Kint huszonhét fok volt, Suhovban harminchét. Majd eldől, melyik az erősebb. 

Suhov loholt a barakkba. Az utak mindenütt néptelenek, kihalt az egész tábor területe. Ez az a rövid pillanat, amikor már minden szál elszakadt, de az emberek úgy tesznek, mintha nem történne semmi, és nem vinnék ki őket munkára. Az őrkíséret még benn ül a meleg laktanyában, álmos fejüket a puskákra támasztják, számukra sem fenékig tejfel ilyen fagyban álldogálni az őrtoronyban. A főkapunál a kapuőrök tömik a kályhát szénnel. A felügyelők a felügyelői szobában az utolsó cigarettát szívják a kutatás előtt. A fegyencek már felvették minden kacabajkájukat, valamennyien vastag zsineggel szorítják össze derekukat, az álluktól egész a szemükig rongyokkal fedik be magukat a fagy ellen, de még ott fekszenek a priccseken a takarók felett, nemezcsizmában, csukott szemmel, mintha meghaltak volna, de csak addig, amíg a brigadéros nem kiált: "Indu-lás!" 

A 104-es brigád is ott szundikál, akárcsak az egész kilences barakk. Csak Pavlo, a segédbrigadéros ajka mozog, kezében ceruza, valamit számol, no meg a felső priccsen Suhov szomszédja, a baptista Aljoska tisztán, megmosakodva olvasgatja jegyzetfüzetét, amelybe az evangélium fele van bemásolva. 

Suhov, bár lélekszakadva rohant idáig, mégis egész csendben lép oda a segédbrigadéros fülkéjéhez. 

Pavlo fölemeli a fejét. 

- Nem ültették le, Ivan Gyenyiszics? Él? - kérdi erős nyugat-ukrajnai kiejtéssel (mint minden földije, még a táborban sem szokott le a magázásról). 

Aztán elvesz az asztalról egy adag kenyeret, és odanyújtja. A kenyéren kiskanálnyi cukor púposodik fehéren. 

Bármennyire siet is Suhov, azért udvariasan válaszol (a segédbrigadéros szintén a főnökséghez tartozik, tőle talán még sokkal több függ, mint a táborparancsnoktól). Akárhogy siet, a cukrot a kenyérről felszippantja, ajkát végignyalogatja, aztán egyik lábával a priccs tartóvasára lép, hogy rendbe szedje a fekvőhelyét, közben az adagját ide-oda forgatja, mintegy latolgatja a tenyerén: megvan-e a neki járó ötvenöt deka. Suhov már sok ezer ilyen kenyéradagot kapott a börtönökben meg a táborokban, s bár még egyetlenegynek a súlyát sem ellenőrizhette, meg aztán félénk ember lévén képtelen is lett volna zajongva követelni a jogát, nem is merte volna, de akár a többi fogoly, ő is régen tudta, hogy az, aki tisztességesen mérné a kenyeret, soká nem maradhatna a helyén. Minden adagból hiányzik valamennyi, a kérdés az, hogy mennyi. Így hát minden áldott nap elnézi az ember a magáét, és saját megnyugvására azt ismételgeti: hátha ma nem csaptak be nagyon, hátha ma az utolsó grammig megkaptam, ami járt. 

"Két deka hiányzik" - döntötte el magában Suhov, és kettétörte az adagját. Egyik felét a pufajka bélésébe, a külön e célra maga varrta fehér zsebbe dugta (a gyárban zseb nélkül varrják a rabok számára a pufajkákat). A másik felét, amelyet a reggelinél elspórolt magától, előbb meg akarta enni, de arra gondolt, hogy bekapkodni az ételt nem sokat ér, szinte hiábavaló, és nem lakat jól. Már már betette az éjjeliszekrényébe a fél adagját, de ismét meggondolta magát: eszébe jutott, hogy a naposokat két ízben is jól helybenhagyták lopás miatt. A barakk nagy, és olyan, mint egy átjáróház. 

Így hát Ivan Gyenyiszovics a kenyerét nem engedte ki a markából. Lábát kihúzta a nemezcsizmából, oly ügyesen, hogy a kapcája és a kanala is benne maradt, aztán mezítláb felmászott a priccsre, kissé kitágította a matracán a lyukat, és a fél adagját odadugta a forgácsok közé. Lekapta a sapkáját, kihúzta belőle a befűzött tűt (ezt is jól elrejtette, hisz a hippisnél a sapkákat is megtapogatják; egy alkalommal valamelyik felügyelő megszúrta az ujját a tűvel, és dühében bizony majdnem szétverte Suhov fejét). Egyik öltés a másik után, és az eldugott kenyér eltűnt a matracban. Ezalatt a cukor is elolvadt a szájában. Suhovban minden a végletekig feszült - bármely pillanatban jöhet a munkavezető, beordíthat az ajtón. Suhov ujjai szaporán mozogtak, agya előre gondolkodott, azt latolgatta, mi lesz tovább. 

A baptista az evangéliumot olvasgatta, de nem némán, hanem mintegy lihegve (meglehet, készakarva tette Suhov miatt, mert ezek a baptisták szeretnek agitálni). 

- "Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent." 

Mégis ügyes fickó ez az Aljosa: olyan ravaszul elrejti a fal hasadékába ezt a könyvecskét, hogy még egyetlenegy hippisnél sem bukkantak rá. 

Suhov ugyanolyan gyors mozdulattal a priccs támlájára akasztotta a buslátját, a matrac alól előhúzta a kesztyűjét, és még egy pár elnyűtt kapcát, egy vastag zsineget meg egy vászondarabot, két oldalán hosszúkás szalaggal. A matracban a forgácsot egy kissé elsimította (nehéz ez a tömött forgács), összegöngyölítette a takaróját, a párnát a helyére dobta, aztán mezítláb leereszkedett, és hozzálátott az öltözködéshez, először az új, jobbik kapcát csavarta föl, föléje pedig a régit. 

A brigadéros ebben a percben elkrákogta magát, felállt, és kijelentette. 

- E-lég az alvásból, 104-es! Indulás! 

S az egész brigád, akár szundikált, akár nem, nyomban talpon van, és ásítozva indul a kijárat felé. A brigadéros már tizenkilencedik esztendejét üli, egy perccel sem hajtja ki az embereket előbb, mint kell. Ha azt mondja, "Indulás!", akkor itt az utolsó pillanat. 

S amíg a brigádtagok nehézkesen topogva, némán, libasorban kivonulnak előbb a folyosóra, aztán a tornácra, addig a húszas brigadérosa, Tyurint utánozva, szintén kijelenti. "Indu-lás!" Suhovnak még van ideje, hogy a kettős kapcára felrántsa a nemezcsizmát, a pufajkára felvegye a buslátot, és szorosra fogja a zsineggel (akinél bőröv volt, attól elvették - a különleges táborban nem engedélyezték a bőrövet). Suhovnak így hát mindenre marad ideje, a tornácon utoléri brigádja utolsó tagjait, akik hátukon a számmal épp akkor mennek ki az ajtón. Vastagon felöltözve, magukra szedve mindazt a fehérneműt, amijük csak akadt, a brigádtagok rézsút, libasorban, anélkül hogy egymást utolérni igyekeznének, nehézkesen cammogó léptekkel vonulnak a kijárat felé vezető úton, csupán nemezcsizmájuk csikorog. 

Még mindig sötét van, bár az ég alja már zöldesen dereng. Csípős, gonosz szél fújdogál kelet felől. 

(Ez a legkeservesebb pillanat: a reggeli munkába indulás. Sötétben, fagyban, korgó gyomorral, egész napra. A nyelv is megbénul. Senkinek sincs kedve beszélgetni...) 

A kijárathoz vezető útnál sürgölődött a munkaügyis: 

- Hé, Tyurin, mennyit várjak? Már megint húzod az időt? 

A munkaügyistől legfeljebb Suhov félhet, de Tyurin aztán nem. Ebben a fagyban még csak egy leheletre sem méltatja, csak topog némán. Mögötte meg a brigád vonul a havon: top-top-top, csrik-csrik. 

A kiló szalonnát pedig bizonyára odaadta - mert hát a 104-es a régi menetoszloppal együtt vonul, kiderül ez abból is, melyik brigád megy előttük. A közszolgáltatási telepre egy szegényebb, no meg ostobább brigádot hajtanak ki. Jaj, szörnyű lesz ma ott: huszonhét fok, s méghozzá széllel, sehol egy fedél, sehol egy meleg zug! 

A brigadérosnak sok szalonna kell: a TTO-ba is kell vinnie, no meg a saját gyomrát is meg kell tömnie. Ő maga sehonnan sem kap csomagot, még sincs soha szalonna híján. Ha a brigádból valaki csomagot kap, már viszi is neki az ajándékot. 

Másképp bezzeg nem él itt meg az ember. 

A főmunkaügyis feljegyzi a deszkára: 

- Tyurin, ma egy beteged van, munkára huszonhárman mentek. Ugye? 

- Huszonhárom - bólint a brigadéros. 

Ki hiányzik? Pantyelejev. Beteg volna? 

S a brigádtagok közt egyszerre megindul a suttogás: ez a piszok Pantyelejev ismét a zónában maradt. Kutya baja, a politikai nyomozótiszt marasztalta ott. Megint beköp valakit. 

Nappal minden feltűnés nélkül kihívják, akár három óra hosszat is ott tartják, senki sem látta, senki sem hallotta. 

S mint gyengélkedőt könyvelik el... 

Az egész út a buslátoktól feketéllik, a brigádok lassan nyomulnak előre a hippishez. Suhovnak eszébe jut, hogy a pufajkáján fel kell frissíteni a számot, és átfurakodik az út másik oldalára. Ott már ketten-hárman állnak sorba a festőművész előtt. Suhov is odaáll. A rabnak ez a szám csak bajt okoz, a felügyelő már messziről észreveszi, az őrség is felírja, ha pedig nem frissíti fel idejében, azért szigorítottba rakják: miért nem gondoskodsz a számról? 

A táborban három festőművész van, főleg a parancsnokoknak dolgoznak, portrékat meg tájképeket festenek, ingyen, no meg egymást váltva a munkába indulás előtt, ott állnak, és írják a számokat. Ma a deres szakállú kis öreg a soros. Ahogyan az ecsettel a sapkára festi a számot, éppolyan, akár egy pópa, amikor szentelt olajjal megkeni a hívő homlokát. 

Mázolgat, mázolgat, aztán belefúj a kesztyűjébe. A kötött kesztyű vékony, a keze szinte megdermed, úgyhogy alig bírja a számokat írni. 

A festő felfrissítette Suhov pufajkáján az "Scs-854"-es számot, s most már Suhov nyitott busláttal, zsineggel a kezében megy tovább; a hippistől csak egypár lépés választja el. Utolérte a brigádját. Mindjárt körülnéz: Cezar, az egyik brigádtársa dohányzik, méghozzá nem pipát, hanem cigarettát szív, így hát tán leesik valami. Suhov nem az az ember, aki egyenesen kérne, csak egész közel áll Cezarhoz, és féloldalt fordulva elnéz mellette. 

Elnéz mellette, mintegy közönyösen, de figyeli, hogy minden szippantás után (Cezar ritkán szippant, töprengően) egyre hosszabb az izzó hamugyűrű, a cigaretta pedig egyre fogy, és közeledik a szipkához. 

Az a sakál Fetyukov is odasompolyog, megáll éppen Cezarral szemben, a szájába bámul, és csak úgy ég a szeme. 

Suhovnak egy csipetnyi dohánya sem maradt, és legfeljebb csak este szerezhet - szinte megfeszül a várakozásban, jobban vágyik erre a csikkre, mint a szabadságra -, de sose alacsonyodna le, mint Fetyukov; képtelen lenne másnak a szájába bámulni. 

Cezarban sokféle nemzetiség keveredett: talán görög, talán zsidó, de az is lehet, hogy cigány, nem lehet megállapítani. Egészen fiatal. Filmrendező volt, de még az első filmjét sem forgatta végig, amikor leültették. Fekete, tömött bajusza van. Csak azért nem borotválták le, mert így szerepel az ügyiratához csatolt fényképen. 

- Cezar Markovics! - szipog Fetyukov türelmetlenül. - Adjon egy szippantást! 

Arca remeg a mohó vágyakozástól. 

Cezar felhúzza fekete szemét félig beborító szemhéját, s végignéz Fetyukovon. Főleg azért pipázik gyakrabban, hogy ne zavarják meg, amikor dohányzik, ne kunyerálják el tőle a csikket. Nem a dohányt sajnálja, hanem a félbeszakadt gondolatokat. Azért dohányzik, hogy erős gondolatokat ébresszen magában, és ezekbe meneküljön. De alighogy rágyújt, máris néhány szempár mered rá: "Hagyd meg a végét!" 

Cezar Suhovhoz fordult: 

- Fogd, Ivan Gyenyiszics! 

Nagyujjával kilökte a forró csikket a rövid borostyánszipkából. 

Suhov szinte megremeg (várta is, hogy Cezar neki fogja felajánlani), egyik kezével gyors, hálás mozdulattal megfogja a csikket, a másikkal meg alulról óvja, nehogy elejtse. Nem sértődik meg, amiért Cezar viszolyog attól, hogy a szipkával együtt adja oda (van, akinek tiszta a szája, van, akinek egészen kipállott); edzett ujjait nem is égeti a parázs. S ami a fő, megelőzte azt a sakál Fetyukovot, és most szívja a cigarettavéget, míg csak meg nem perzseli ajkát a tűz. M-m-m-m! A füst szétárad éhes testében, érzi a lábában, a fejében. 

Alighogy ez a kellemes érzés szétárad benne, már hallja is a morgást: 

- Elszedik az alsóinget!... 

A fogolynak ebből áll az egész élete, Suhov már megszokta: csak arra vigyázz, nehogy a torkodnak rohanjanak. 

Mit akarnak az ingtől? Hisz az inget maga a táborparancsnok adta ki! Itt valami nem egyezik... 

A hippisig már csak két brigád maradt előttük, és az egész 104-es felfigyel: a parancsnoki barakkból most ért oda Volkovoj hadnagy, a rendészeti parancsnok, és valamit odakiált a felügyelőknek. A felügyelők, akik Volkovoj nélkül csak úgy tessék-lássék motoztak, most mint a vadak rohangásznak, a főtörzsőrmester is elordítja magát: 

- Felhúzni-i az inge-et! 

Az mondják, a Volkovojtól nemcsak a foglyok, nemcsak a felügyelők, de maga a táborparancsnok is fél. Lám, az Isten pontosan tudja, kinek milyen nevet adjon! Mert ennek a Volkovojnak[5] még a nézése is olyan, mint egy farkasnak. Sötét bőrű, hórihorgas, görnyedt alakja gyorsan cikázik ide-oda. Váratlanul bukkan fel a barakkok mögül: "Hát itt miért gyülekeztek?" Előle nem lehet megbújni. Eleinte korbáccsal járt, fonott ágú, kar hosszúságú bőrkorbáccsal. Azt mondják, a szigorított fegyelmibarakkban ezzel csépelte az embereket. Megesett, hogy az esti névsorolvasásnál a rabok ott tolongtak a barakknál, ő meg hátul odasompolyog, és a nyakába cserdít valakinek: "Mért nem állsz a sorban, te dög?" A tömeg hullámszerűen húzódik el tőle. Az áldozat a nyakához kap, letörli a vért, hallgat. Még képes és a szigorítottba is becipeli. 

Mostanában már korbács nélkül jár. 

Fagyos időben az egyszerű hippis, ha este nem is, de legalább reggelenként elég enyhén folyt le: a fogoly kigombolta a buslátot, két szárnyát szétnyitotta. Így mentek előre ötösével, és velük szemben ott állt öt felügyelő. Megtapogatták a zsineggel összeszorított pufajka két oldalát, az egyetlen előírásos zsebet, a jobb térd fölött, olykor megrázták a kesztyűt, s ha valami olyasmit tapogattak ki, amiről nem tudták, micsoda, nem is húzták elő, csak lomhán megkérdezték: "Hát ez mi?" 

Mit is keressenek reggelenként a rabnál? Kést? Az ilyesmit nem a táborból viszik ki, hanem oda szokták becsempészni. Reggel azt kell ellenőrizni, nem visz-e ki magával vagy három kiló élelmiszert, hogy ezzel aztán megszökhessen. Volt idő, amikor még a kenyértől is féltek, az ebédhez kivitt húsz dekától, azért aztán parancsba adták: minden brigád faládát készít magának, és csak abban viheti ki a brigádtagok kenyerét, a többit el kell kobozni. Ki tudja, mit akartak ezzel nyerni, talán az egész csak arra volt jó, hogy az embereket kínozzák, hogy felesleges gondot okozzanak: hisz mindegyik vagy beleharapott a saját kenyéradagjába, vagy valahogy megjegyezte, és úgy rakta a ládába, de hát ezek a darabok mind egyformák, mind ugyanabból a tésztából készült; és egész úton csak arra gondoljon és gyötrődjön az ember, nem cserélik-e ki az ő darabját, ezen civakodtak egymás között, néha ökölre is mentek. Egy ízben a munkahelyről hárman megszöktek egy gépkocsin, és magukkal vittek egy egész láda kenyeret. A parancsnokok erre észbe kaptak, a ládákat összeapríttatták a kapuőrség előtt. Azóta ismét mindenki viheti magával az adagját. 

Reggel azt is ellenőrizni kell, nincs-e valakin polgári öltözet a fegyencruha alatt. Mert hát a polgári öltözetet már réges-rég elvették mindenkitől, és csak a büntetés letöltése után adják vissza, legalábbis így mondották. Ebben a táborban még nem fordult elő, hogy valakinek letelt volna az ideje. 

Azt is megvizsgálják, nem csempésznek-e ki levelet, hogy esetleg egy szabad emberen keresztül továbbítsák. De ha még levelet is keresnek mindenkinél, akkor itt elpiszmognak egész ebédig. 

Volkovoj odakiabált, hogy keressenek csak valamit - a felügyelők gyorsan lehúzzák a kesztyűt, minden egyes rabra ráripakodnak, hogy nyissa szét a pufajkáját (amely alatt mindenki a barakk melegét rejtegeti), húzza fel az ingét, s tapogatva keresik, nincs-e rajta a táborszabályok által tiltott ruhadarab. A fegyencnek két ing jár, egy alsó és egy felső, a többit levenni! Így adták szájról szájra a foglyok Volkovoj parancsát. Azok a brigádok, amelyek korábban átestek a motozáson, szerencséjükre már kinn vannak a zónából, de ezeknek aztán ki kell nyitni a ruhát! Akin felesleges ruhadarab van, annak ott kell ledobni a csikorgó fagyban! 

El is kezdik, de kiderül, hogy ez így nem megy: a kapu környéke már elnéptelenedett, a kísérő őrség pedig kiabál: "Gyerünk! Gyerünk!" Mire a 104-eshez érnek, Volkovoj dühe megenyhül: meghagyja, írják össze azokat, akiken felesleges ruha van, s este pedig maguk adják le a raktárba, feljegyzés kíséretében: hogyan került hozzájuk, és miért nem jelentették be. 

Suhovon csak az van, ami kincstári, őt tapogathatják. Csupasz a melle, csak a lélek háborog benne, Cezar flanelingét már felírták, Bujnovszkijon is, az anyjuk keservit, egy mellényt vagy valamilyen hasmelegítőt találtak. Bujnovszkij hajóskapitány korából megszokta, hogy ordítozzék, még három hónapja sincs, hogy a táborba került: 

- Nincs joguk levetkőztetni az embereket ilyen fagyban! Nem ismerik a büntető törvénykönyv kilencedik szakaszát! 

Megvan nekik. Ismerik. Te vagy az, aki nem ismered, barátocskám! 

- Maguk nem szovjet emberek! - szidja őket a kapitány. - Maguk nem kommunisták! 

Volkovoj a törvénykönyv szakaszát még eltűrte, de erre már lecsap, mint valami fekete villám: 

- Tíz nap szigorított! 

Aztán halkabban odaszól a törzsőrmesternek: 

- Estére lecsukod! 

Reggelenként nem szeretik az embereket szigorítottba dugni: elvész egy munkanap. Hadd görnyedjen csak egész nap, este aztán bedugják a magánzárkába. 

A szigorított fegyelmibarakk ott húzódik balra a kapuhoz vezető úttól. Kétszárnyú kőépület. A második szárnyat ezen az őszön építették hozzá, egy szárny már szűknek bizonyult. Tizennyolc zárkás börtön, s a zárkák is magánzárkákra vannak elválasztva. Az egész tábor fából épült, a börtön az egyedüli kőépület. 

A hideg behatolt az ing alá, és most már el nem kergeti onnan az ember. Hiába voltak a rabok jól bebugyolálva. S hogy sajog Suhov háta! De jó lenne most a kis kórházi ágyon feküdni és aludni! Semmi egyebet nem kíván. Csak egy jó vastag takarót. 

Ott állnak a foglyok a kapuk előtt, begombolkoznak, összekötözik rongyaikat, kívülről az őrség pedig már kiabál: 

- Gyerünk! Gyerünk! 

A munkaügyis is lökdösi a hátukat. 

- Gyerünk! Gyerünk! 

Az első kapu. A zóna sávja. A második kapu. A kapuőrség épületétől párhuzamos, hosszú fakorlát húzódik. 

- Állj! - ordít a kapuőr. - Csürhe! Ötösével! 

Lassan dereng. Az őrség tábortüze is lassan kihuny a kapun túl. Munkába indulás előtt mindig nagy tábortüzet raknak - ez melegít is, meg világít, könnyebb számlálni az embereket. 

Az egyik kapuőr éles hangon számlál: 

- Első! Második! Harmadik! 

És az ötös sorok egymás után válnak el, és egyenként, láncban lépkednek, úgyhogy akár elölről, akár hátulról nézik: öt fej, öt hát, tíz láb. 

A második kapuőr ott áll némán a másik korlátnál, ő csak ellenőrzi, helyes-e a számlálás. 

Aztán még egy hadnagy is ott áll és néz. 

Ezek a tábori őrség emberei. 

Egy ember az aranynál is többet ér. Ha egy fő hiányzik a szögesdrót mögött, a magad fejével fizethetsz érte. 

S a brigád megint egy csomóba verődik. 

Most már a kísérő őrség őrmestere számlál: 

- Első! Második! Harmadik! 

Az ötös sorok újra elválnak, és egyenként vonulnak láncban. 

A másik oldalon a kísérő őrség helyettes parancsnoka ellenőriz. 

S még egy hadnagy. 

Ezek a kísérő őrség emberei. 

Tévedni sehogy sem szabad. Ha egy fővel többért írod alá a neved, a magad fejével fizethetsz érte. 

A kísérő őrségnek se szeri, se száma. Félkörbe veszik a Hőerőmű építéséhez induló menetoszlopot, a géppisztolyokat már felkapták, egyenesen az ember pofájába tartják. Itt vannak a kutyás kísérők is, szürke kutyákkal. Az egyik kutya kivicsorítja fogát, nevet a foglyokon. A kísérő őrség bekecsben van, csak hat visel hosszú, bokáig érő irhabundát. Az irhabundákat cserélik: azok veszik fel, akik aznap az őrtoronyba mennek. 

A kísérő őrség összekeveri a brigádokat, és még egyszer ötösével megszámolja a Hőerőműhöz induló rabokat. 

- A legerősebben mindig napfelkeltekor fagy! - jelenti ki a sorhajókapitány. - Ez a legalacsonyabb pontja az éjszakai lehűlésnek. 

A kapitány általában szeret magyarázgatni. Öregnek, fiatalnak pontosan kiszámítja, melyik évben milyen napra esik a születésnapja. 

A kapitány szemlátomást megy tönkre, orcája már egész beesett, de még tartja magát. 

Itt zónán kívül a fagy meg az átható szél erősen csípi még Suhov viharedzett arcát is. Rájött, hogy a Hőerőműig vezető egész úton arcába fúj majd a szél, és elhatározta, felveszi a vászon arcvédőt. Ezt a két hosszúkás szalaggal ellátott rongyocskát ilyen szeles napokra tartogatja, mint sokan mások. A fegyencek közt elterjedt nézet, hogy az ilyen vászondarab sokat segít. Suhov a szeméig betakarja arcát, a füle alatt átvezeti a két kis szalagot, és összeköti a tarkóján. Aztán a sapkát a tarkójára engedi, és felhajtja a buslát gallérját. A sapka ellenzőjét is a homlokába húzza. Így hát elöl csak a szeme marad szabadon. A zsineggel jó erősen összerántja a buslátot a derekán. Most már minden rendben lenne, csak a kesztyűje silány, a keze már elgémberedett. Dörzsölgeti, csapkodja, tudja, hamarosan hátra kell rakni a kezét, és így kell mennie a hosszú úton. 

A kísérő őrség parancsnoka elmondja a régen megunt mindennapi "fegyencimádságot": 

- Foglyok, figyelem! Menet közben betartani a legszigorúbb rendet! Tilos széthúzni a sorokat, előreszaladni, egyik ötös sorból a másikba átmenni, beszélgetni, tilos félrenézegetni! A kezet hátrakulcsolni! Egy lépés a sorból jobbra vagy balra szökésnek számít, s az őrség figyelmeztetés nélkül tüzet nyit! Első sor, indulj! 

S elöl megindul az első két őr az úton. Imbolyogva lendül előre az egész menetoszlop, himbálóznak a vállak, és jobbról-balról - húszlépésnyire a menetoszloptól és tíz lépés távolságra egymástól - lépdelnek az őrök lövésre tartott géppisztollyal. 

Már több mint egy hete nem havazott, az utat keményre, egyenletesre taposták. Megkerülik a tábort, a szél itt már egyenesen az arcukba fúj. Kezét hátrakulcsolva, lehorgasztott fővel vonul az egész oszlop, mint valami temetési menet. Csupán az előtted lépdelő két-három ember lábát, no meg a letaposott darab földet látod, amelyre lépsz. Időről időre felkiált valamelyik őr: "J-48! Kezet hátra!" "B-502! Lépést tarts!" Aztán egyre ritkábban kiabálnak. A szél korbácsol, a látást is zavarja. Az őröknek nem szabad befedni az arcukat. Ez sem irigylésre méltó szolgálat... 

Melegebb időben az oszlopban mindenki beszélget, hiába kiabálnak rájuk. De ma mindenki összehúzza magát, mindenki az előtte haladó háta mögé bújik, és elmerül saját gondolataiba. 

A fogoly gondolata - az se szabad. Egyre ugyanakörül forog, egyre csak visszatér: nem tapogatják-e ki a matracban eldugott kenyérdarabot? Estére betegállományba helyeznek-e az ambulatóriumban? Szigorítottba dugják-e a kapitányt vagy sem? Honnan a csudából szerezte Cezar a meleg fehérneműt? Bizonyára megkent valakit a ruharaktárban. Mert honnan szerezhette? 

Amiért kenyér nélkül reggelizett, meg csak hidegen evett meg mindent, Suhov ma úgy érzi, nem lakott jól. S hogy elcsitítsa gyomra sajgását, hogy az ne kérjen enni, eltereli gondolatait a táborról, s arra gondol: nemsokára levelet írhat haza. 

A menetoszlop elhalad a foglyok által épített famegmunkáló üzem előtt, aztán a lakótelep előtt (a barakkokat szintén foglyok építették, de a szabadok laknak bennük), az új klub mellett (az alapjától egészen a freskókkal díszített falakig, ez is a foglyok keze műve, de a mozit a szabadok nézik), s végül az oszlop kiér a sztyeppre, szembe a széllel, szembe a vöröslő, felkelő nappal. Jobbról-balról, ameddig a szem ellát, hólepte síkság, egyetlenegy fa sem nő az egész sztyeppen.

folytatás:

http://mek.oszk.hu/01400/01480/01480.htm