MŰFERDÍTÉSEK ÉS POÉTAI RUGAMOK

XIX. századi élclapjaink paródiái és travesztiái


A szöveget válogatta, gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Buzinkay Géza



Budapest : Neumann Kht., 2004

TARTALOM

Antik irodalom és külföldi költészet
Báli mesék
Daphnis és Chloe
Don Hernandez Fernandez Silva Assalto Compotella Di Carfiol Y Capostados
Finn dalok
[I. Finniában, Finniában…]
[II. Nem messze van Kamcsatka…]
[III. Az uráli határon…]
[IV. Akasztófa szép halál…]
Új-Hellen költészet
A hét görög bölcs mondásai
Tyrtaeus harci dala
Magyar költészet
"Szeretnék szántani"
Csokonai Vitéz Mihály
Berzsenyi Dániel
Kisfaludy Sándor
Vörösmarty Mihály
Arany János
Szász Károly
Vajda János
Tóth Lőrinc
Gyulai Pál
Győry Vilmos
Kiss József
Ábrányi Emil
Endrődi Sándor
Komócsy József
Dalmady Győző
Bartók Lajos
Hazafi Veray János
Comprimált költészet
Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka
Petőfi Sándor: Megy a juhász?
Arany János: A méh románca
Arany János: Ráchel
Arany János: Ráchel siralma
Arany János: Az egri leány
Arany János: Ágnes asszony
Arany János: Tetemrehívás
Arany János: Széchy Mária
Arany János: A walesi bárdok
Garay János: Kont
Kiss József: Simon Judit
[Magyar költészet]
Gróf Gvadányi József: [A peleskei nótárius utazása]
[Kölcsey Ferenc: Vanitatum Vanitas] Itt az Istók
[Vörösmarty Mihály]: A Szózat
András.
[Petőfi Sándor: Nemzeti dal] Farsangi dal
Arany Lacinak
Szász Károly: Ékszerkereszt
[Arany János]: VI. László.
Kiss József: Kóser balladák Mit sirat a zugi molnár?
Thaly Kali: Kuruc ballada
Szabolcska Mihály: "Szabolcskák"
Spriccentések
Szódász Károly
Khiss József: Balladajlom
Endrődi Sándor
Dalmady Győző
Gyulai Pál
Reviczky Gyula
Komócsing
Költők versenye
Ábrányi Emil: Kolera
Bundaprém Józef: Kolera
Bartók Lajos: Kolera
Endrődi Sándor: Kolera
Szalay Fruzina: Kolera
Palágyi Lajos: Siratás
Barna Izidor: köz- és váltó-költő Kolera
Makai Emil: orthodox izraelita költő auch mer e poet Kolera
[Magyar költészet]
"Titán Laci költeményei"
Salon-Népdalok
Kortes nóták
Külföldi drámák, színművek
Szentiványéji álom
Árva Hamletku
Macbeth
Faust
Don Carlos
Manfred
Helyretyu Tyúdor Mária
Leonárda
Nóra
Váljunk el!
Döniz
Magyar színműirodalom
IV. (Quart) Béla
Az arany ember
Mai módi
Budavár megvétele
Honthy háza
Bukácsyné kappana
A Sehonnai
Operák
Szent István bácsi naptára
[Richard Wagner]: Istenek alkonya
Magyar prózaírók
A talmi-arany ember
Madarász József: Hahó Magyarország!
Új regény
Gamma
A macska farka
A várdombi szent edények
A jó balekok
Koca-Zolák
Magyar prózaírók
"A nap fölkel", Jókai Mór
Hegedűs Sándor: (2526-k vezércikk)
Mikszáth Kálmán: A Matyók Borcsa köhögése
A nap fölkel, Beöthy Zsolt
A nap fölkel, Teleki Sándor ezredestől
A nap fölkel, Rákosi Jenő
A nap fölkel az az: A nyomoróczy lányok
A nap fölkel az az: A rémregény áldozata
A nap fölkel az az: A szanszkrit leány
A nap fölkel az az: Egy rémes gyilkosság
Szakirodalom
Vogt Károly eléadásából
Dr. Büchner felolvasásai
Európai utazók Ázsiában
Magyarok története
A magyar nemzet akadémikus története
Az Osztrák-Magyar Monarchia képtelenségekben megírva
[Szinnyei József]: Magyar írók élete és munkái
Sajtó, hírlapok
Előfizetési szózatok
Összehasonlitó irodalomtörténeti lapok
Jövőnk
Millenniumi Újság
[Hír] [Földrengés]
Egy hír
Ezer év előtt!
A "Reform" tárcája, A református Garibaldi
A "Pesti Napló" tárcája, Fekete vér
A "Hon" tárcája, A kék gyémántok
Lencse-szemek
Új költők
Hogyan készül a színdarab?
Az irodalom műhelyéből
Az Én Újságom
Utószó és jegyzetek
Paródiák és travesztiák XIX. századi élclapjainkban
Forrásjegyzék és jegyzetek
Életrajzi jegyzetek

*

Paródiák és travesztiák XIX. századi élclapjainkban



Irodalmi torzképek terén szerencsésnek nevezhetjük a magyar irodalmat. Kevés más, mégoly naggyá nőtt irodalom mutathat fel olyan színvonalú gyűjteményt, amilyet Karinthy Frigyes az Így írtok ti-vel alkotott. Irodalmi eszközökkel megrajzolt karikatúrái jellemző erejükkel és éles szemű kritikájukkal nem maradnak el Daumier grafikai karikatúrái mögött sem. Ma is élnek és sikert aratnak, sőt irodalmi ismereteket is terjesztenek: nem egy olvasásra már érdemtelenné vált író portréját csak általuk ismeri a nagyközönség.

Ismerjük Arany János paródiáit a nyolcvanas évekből, tudunk Rákosi Viktor és Lovászy Károly Karinthyéhoz hasonló műveiről, van, aki ezek egyikét-másikát olvasta is – e műfajról mégis elsőként Karinthy neve jut eszünkbe. Mi lehet ennek az oka? Színvonaluk mellett az is, hogy Karinthy összegyűjtötte a vicclapokban nemegyszer névtelenül megjelent írásait, kötetben is hozzáférhetővé tette, ennek sikere pedig több kiadást is indokolt.

A vicclapi eredet már régebben ötletet adhatott volna: hátha onnan összeállítható lenne korábbi irodalmi életünk gunyoros arcképcsarnoka. Hiszen Budapest vicclapjai a kiegyezéstől kezdve fontos szerepet töltöttek be a hazai polgárosodásban, a közélet élénk szellemű megfigyelői és tevékeny részesei voltak. Mindeddig azonban csak Szalay Károly lapozta át régi vicclapjainkat – vagy ahogy ők magukat nevezték: az élclapokat –, s utalt arra, hogy az irodalmi paródiák és travesztiák gazdag tárházára lelt bennük. E lapokat, több tízezer oldalt kitevő köteteiket végignézni ugyanolyan élmény – és szenvedés –, mint egy levéltárban kutatni. A megjelenésük óta alig-alig olvasott lapok, érthetetlen utalások között, megannyi kellemes meglepetést is tartogatnak, melyekkel talán sikerül egy kissé kinyújtani nem túlzottan távolra visszatekintő irodalmi emlékezetünket.

A paródia és travesztia gyakran használt és legalább ugyanannyiszor félreértelmezett fogalmak, annak megfelelően, hogy az egész műfaj az irodalom perifériáján helyezkedik el. Mint könnyű műfajú, szórakoztató írásokat jelölő kategóriákat, többnyire csak érintik az esztéta igényű írások és kritikák. Nem a műfai, legfeljebb egy-egy alkotás jelent kihívást a számukra, s gyakran szatírának fogják fel.

Az utánzás az emberi alaptulajdonságok, ösztönök egyike: a civilizációs fejlődés mozgatója s a gyermeki tanulás útja. Az utánzás azonban rabságot is jelent. Ameddig az ember a madarakat vágyott követni, nem repült, hanem Ikarosz módjára a tengerbe bukott; a gyermek, míg utánozza a felnőtteket, még nem önálló tagja a társadalomnak; az író pedig, amíg választott mesterét vagy a közönség bálványát utánozza, legfeljebb epigon. Az irodalmi felszabadulás, a jóleső fölényérzet kialakítása, az írásbeli önállósodás útja azonban vezethet a paródián keresztül. Ősi műforma ez; maga a szó görög eredetű. E megnevezés azokat a szövegeket illeti, amelyek úgy váltanak ki komikus hatást, hogy valamely írásműnek megőrzik formai jegyeit, miközben a tartalmát megváltoztatják. Ezt tette már Arisztophanész Euripidész drámáival – s megteremtette a vígjátékot –, ezt a XIII. századi bajor lovagi költő, Neidhart von Reuental, amikor parodizáló szándékkal megújította a minnesang dalokat, vagy akár Joyce is Homérosszal, s egyúttal forradalmasította a regény műfaját. Ez a néhány kiragadott példa a paródia irodalomtörténeti jelentőségére világít rá, s felhívja a figyelmet arra, hogy a paródia önálló értékeket hozhat létre, műalkotásként függetlenné válhat a parodizált műtől vagy alkotójától; sőt anélkül teszi ezt, hogy a legkisebb foltot is ejtené az előkép megbecsülésén. Ezekkel nem azonos jelentőségű, de önálló esztétikai értéket teremtő lehet az olyan paródia is, amilyet Petőfi írt A helység kalapácsában.

Eddig azonban a paródia legmagasabb irodalmi szintjéről beszéltünk, pedig ismertek és sokkal többen vannak a problematikus alkotások. Annak tekinthető a hegeliánus esztéta, Fr. T. Vischer Goethe Faustjához írt „III. része”, mely színvonalát tekintve nem vethető össze a parodizált eredetivel. Hogy ugyanez mily mértékben áll a görög mitológiát parodizáló Offenbach-operettekre, arra pedig külön fel sem kell hívni a figyelmet. A paródiák viszont itt sem állnak meg, sőt minél kevésbé mérhetők irodalmi mértékkel, minél vulgarizáltabbak és pusztán viccelődnek, minél kevésbé kapnak irodalmi formát, annál népesebb tömegben fordulnak elő.

A travesztia bizonyos szempontból a paródia fordítottja: annál – legalábbis elvben – a forma változatlan, emennél a tartalom. Mint az elnevezés latin eredetije (transvestire) mutatja, célja egy fennkölt tárgy „átöltöztetése” vidám, komikus vagy akár burleszkszerű formába. A travesztia klasszikus alkotása a Békaegérharc, de újabb kori mintaképét a XVII. századi francia szatíraíró, P. Scarron alkotta meg Vergilius-travesztiájával. Ettől kezdve a római költő a travesztiaírók kedveltje maradt. Még a XVIII. század végén is travesztálta Aeneas kalandjait e műforma legjelentékenyebb német művelője, az osztrák A. Blumauer.

A motívumok szabad kezelésére csábító lehetőség okozhatja, hogy a travesztia irodalmi színvonalú alkotások terén nem vetekedhet a paródiával: túlnyomó többsége triviális, a pillanatnyi könnyed szórakoztatásra törekvő írásocska.

Ez az irodalomelméleti jellegű felosztás, mely a történeti szemponton és az esztétikai érték figyelembe vételén alapul, a huszadik századi szépirodalmi művekre vonatkoztatva egyre kevésbé lehet merev. A szatirikus művekben szinte kizárólag együtt jelenik meg a két forma, amire példa S. Beckett Molloy című regénye.

Általánosabb, a pusztán szórakoztatásra törekvő humoros szövegekre is alkalmazható – s ennek érdekében az esztétikaiérték-szemponttól eltekintő – felosztásra, megközelítésre törekedett Szalay Károly. Paródia- és travesztiafogalma, úgy látszik, az élclapi humoros műformákra éppúgy ráillik, mint Karinthy Frigyes irodalmi karikatúráira. Eszerint a tárgy a döntő a humoros formák megkülönböztetésekor: a paródia irodalmi művet vagy írót karikíroz kritikai, népszerűsítő vagy szórakoztató célzattal, a travesztia viszont politikai, társadalmi és egyéb, irodalmon kívüli jelenséget tűz tolla hegyére. A paródia tehát irodalmi belügynek fogható fel, a travesztia pedig időszerű közügyre vonatkozó viccformának; ebből következik, hogy a paródiának nem szükségszerűen kell ismert művet vagy alkotót választania (hiszen a jellemzőképes, jó paródia önmagában is megáll, illetve ismertté tesz egy irodalmi jelenséget), a sikeres, érthető travesztiának ellenben feltétele, hogy mind az időszerű jelenség, mind az irodalmi mű vagy motívum, amellyel azt karikírozza, egymásra vetíti, közismertek legyenek.

A paródia, amint erre már utaltunk, választhat tárgyául egyetlen művet, de egy írót is. Ez utóbbi esete a pastiche, Karinthy magyarításában az irodalmi karikatúra, amelyet ő így határozott meg az Így írtok ti második kiadásának előszavában: „…nem egy bizonyos művel foglalkozik, hanem egy bizonyos íróval, azzal, ami az íróban egyéni és döntő: a modorával, illetve modorosságával. Torzkép, humoros műfaj, mert nem azt nézi az íróban, ami benne szabályos és általában művészi, tehát szép, hanem ami benne különös és különlegesen egyéni, tehát torz; – de egyben jellemrajz, kritikai műfaj, meghatározza az írót, az általában, normálisan széptől való eltérésének fokát és minőségét.”

Kötetünkbe mindkét humoros irodalmi formából, a paródiából és a travesztiából válogattunk anyagot. Ezek a formák a múlt századi élclapokban sem elkülönülve, hanem olykor alig szétbogozhatóan összefonódva jelentek meg. Az pedig, hogy melyikben fedezhetünk fel irodalmi értéket, melyiket élvezzük, kevéssé hozható összefüggésbe uralkodó vonásaival, vagyis hogy inkább paródia-e, vagy inkább travesztia.

Élclapjaink többsége politikai vicclap volt, a politikai és közéleti utalások legtöbb szövegükben megtalálhatók; ezek tehát többé-kevésbé travesztiáknak tekinthetők. Ritkaságszámba ment, hogy íróból és irodalmi műből induljanak ki, s aktuális kikacsintások nélkül meg is maradjanak tárgyuknál. Ilyen volt például a Bolond Istók 1880–81-ben publikált néhány paródiája magyar elbeszélőkről, s a Borsszem Jankó Szeretnék szántani című költői és A nap fölkel című prózai sorozatának néhány darabja (1883–84). E szövegek alkotóit nem ismerjük, kollektív alkotásnak kell felfognunk őket, sőt a Borsszem Jankó esetében tudjuk is, hogy az írások jelentős része baráti beszélgetések során nyerte el végső, a lapban közölt formáját. Mégis az említett szövegek, ötleteik mellett megformálásuk tekintetében is, méltán tekinthetők Karinthy karikatúráinak előzményeiként.

A paródiának és travesztiának látszó írások túlnyomó többsége álparódia és áltravesztia volt, mert a lapok élceket akartak mondani valamely időszerű kérdésről, s számukra a poén egyik formája volt, hogy egy irodalmi mű, opera vagy sajtóműfaj egyes elemeit felhasználják. Az 1867 utáni élclapok paródiáiról és travesztiáiról tehát úgy lehetne megközelítőleg teljes képet adnunk, ha számba vennénk összes élcformájukat. Ez azonban nemcsak terjedelmi okok miatt lehetetlen, hanem fölösleges is lenne, hiszen Szalay Károly Humor és szatíra Mikszáth korában című kötetében és e kötet összeállítója Borsszem Jankó és társai címmel megjelent munkájában már kísérletet tett feltérképezésükre. Most inkább csak azt tekintjük át, hogy az alapötletek és szemléletmódok milyen főbb csoportjai ismerhetők fel a paródiákban és travesztiákban.

A Karinthy-féle irodalmi karikatúrát fogva fel iránymutatónak, a hozzá vezető úton távolról indulunk el. Az álparódiák és áltravesztiák csoportjával kezdjük, abban az értelemben, ahogyan azt már említettük. Gyakran szóltak az élclapok a politikáról versben, például úgy, mint az Új spanyol forradalmi balladában: csakis nyelvi játékokkal élve. Ez esetben személyneveket, magyar és német szavakat, pesti zsargont kevert a vers, s mindezt még „spanyolos” végződésekkel is megfejelte. Előfordult, hogy súlyos tárgyról könnyed versformában írtak. Ilyen a Finn dalok, mely az elnyomás megnyilvánulásait vidám népdalban ismertette. Volt, hogy politikai eseményeket értékeltek, a közéletről szóltak fennkölt hangvételű költemény travesztiájaként, mint Kölcsey Vanitatum Vanitasát átírva a Tisza-politikára és a Bolond Istókra, a Szózatot a kormányhoz való hűségre való buzdításként vagy Arany V. Lászlóját egy politikai sajtóperre. Valamivel bonyolultabb poénszerkesztésre épült L. Büchner előadásainak travesztiája, amely a közgondolkodásban összetartozó fogalmakat (filozofálás és szófacsarás) cserélte fel egymással. A korabeli sajtó híreinek parodizálását célozta a szakmai fogás leleplezése egyszerű párhuzam segítségével (Egy hír). A párhuzamba állítások és a velük összekapcsolt időbeli egymásra vonatkoztatások népes családot képeztek. Csak néhány példa: egykorú jelenséget régi szemmel nézett Gvadányi Peleskeijének travesztiája, anekdotával állította párhuzamba egy Jókai-travesztia (Lencse-szemek), vagy megfordítva: már ismert eseményeket „jövendölt” meg egy fiktív korábbi időben (A református Garibaldi).

A valódi travesztiákhoz való átmenetet képviselték azok a szövegek, amelyek egy egész költeményt vagy például egy színmű egyik jelenetét eléggé pontosan követték formailag, olykor sorról sorra, de tartalmát teljes egészében politikai vagy közéleti eseményekre vonatkoztatták. Ilyen volt a Szentivánéji álom egyik színében a szélsőbaloldali gyűlés kifigurázása, Petőfi Arany Lacinak című költeménye aktualizálva a felnőtt Arany Lászlóra vagy a Lenni vagy nem lenni átírva Tóth Kálmán politikai problémáira. Átmenetnek – esetleg általános stílusparódiának – tekinthetjük az Aiszóposzi mesék formájában megírt báli történeteket vagy a Salon-népdalokat: mindkét esetben ismert, állandó – de nem szükségszerűen ünnepélyes – formában szóltak új, napi témákról. Az irodalom műhelyéből című sorozatot pedig tekinthetjük irodalmon kívüli, magánemberi gúnyolódásnak is, de az érdekességeket minden eszközzel kutató sajtó paródiájának is.

Valóságos paródiáknak és travesztiáknak tekinthetjük azokat, amelyek céljuk szerint már nem elsősorban a közéletről akartak élcelődni, hanem irodalmi jelenségekre, írókra vagy meghatározott művekre figyeltek, s ezeket kívánták a maguk módszereivel jellemezni, kritizálni vagy leleplezni. Ez a csoport a határesetekből nőtt ki, elég csak utalnunk az olyan travesztiákra, mint a hexameterekben megírt dinnyelopás (Daphnis és Chloe) vagy a Nemzeti dal átváltoztatása Farsangi dallá. Mindkettőben az igen emelkedett, ünnepélyes forma egészen jelentéktelen, triviális tartalom hordozójává vált. Stílusparódiák a Titán Laci költeményei és a Koca-Zolák című írások. A travesztia sajátos formája a Comprimált költészet címen megjelentetett sorozat, amelynél a humor forrása az, hogy a megőrzött versformában a lehető legrövidebb cselekményelmondás került: vagyis a remekművek is banalitásgyűjteményeknek vagy zavaros eseményhalmozásnak tűnnek fel. Lényegileg hasonló módon készültek a színdarab- és operaparódiák vagy -travesztiák is, de gyakran más elemekkel is bővítve: így legtöbbször az előadás és a színészek modorossága, a közönség reagálása isparodisztikussá lett. A tudományos irodalom travesztiájában bevált módszer volt a motívumhalmozás, ad absurdum vivés, amint az K. Vogt előadásának bemutatásában látható. Egyszerű, de igen hatásos karikírozási módszernek bizonyult egy-egy műből egyetlen vagy igen kevés sajátságot, modorosságot kiragadni s azt variálni. Ezt tették például A magyar nemzet akadémikus története és az Előfizetési szózatok című sorozatok. Ha szaporodott a figyelembe vett szempontok száma, s az imitációban a jellemzést sikeres költői formával egyesítették, olyan remek paródiák is megjelentek, mint Szász Károlyé, Kiss Józsefé, Thaly Kálmáné vagy Szabolcska Mihályé. S ezek nemcsak versekre korlátozódtak. A látszólag komoly ábrázattal végrehajtott áthasonulások, az írói modorosságokat mértéktartóan, de határozottan kiemelő és tömörítő s a szóviccek csábításának viszonylag ritkán engedő paródiák sorában regények (Jókai, Toldy István), elbeszélések (Endrődi, Balázs, Tolnai, Mikszáth), memoár (Madarász), tárca (Degré) és sajtóműfaj (Az Én Újságom szerkesztői üzenetei) is megtalálhatók. S végül külön kell megemlítenünk azt a paródiaformát, amely egyetlen kitűzött témát szólaltatott meg különböző ismert írók feldolgozásában, s így egymás mellé helyezve őket, az egymásnak tartott tükrök segítségével még jobban kidomborította sajátosságaikat. Természetesen ezek a paródiasorozatok különböző színvonalat értek el, összességükben azonban a legtöbb irodalmi értéket képviselték. A már említett Szeretnék szántani és A nap fölkel című sorozatok mellett ide tartoztak sajtóparódiák is (földrengési hír a különböző lapokban, Ezer év előtt) és a viszonylag kevésbé sikeres Petőfi-ódapályázat és a Költők versenye című paródiák.

Ezek a paródia- és travesztiaformák igényességük és színvonaluk szerint talán beoszthatók egy ilyen – vagy más szempontok alapján másmilyen – sorba, ez azonban nem fedi kialakulásuk folyamatát. E típusok egymás mellett éltek, s legfeljebb az indokolhatja az iménti felosztást történetileg is, hogy az élclapok általános érdeklődése a szűk körű politizálástól a sokoldalúság felé haladt.

Az első magyar élclap, a Charivari 1848 nyarán jelent meg, de a laptípus sajtóéletünkben csak 1858-tól, Jókai Üstökösének megindulásától kezdve volt jelen megszakítás nélkül. Az Üstökős humoros szépirodalmi lapnak, „belletrisztiko-humorisztikus” hetilapnak nevezte magát. Elsősorban anekdotákat és adomákat közölt, s politikai kérdésekben eleinte tartózkodó volt. 1860–61-ben, a centralizált abszolutizmus lazulása idején jelentek meg a kifejezetten politikával foglalkozó élclapok. Egyszerre hat politikai élclap indult meg, de közülük csak egy élt hosszabb ideig: a szerelmi lírája miatt népszerű Tóth Kálmán Bolond Miska című lapja (1860–1875). A hatvanas évek közepéig terjedő időszakban, amikor ismét megszigorodtak a politikai feltételek, egyetlen említésre érdemes új élclap küzdött az életben maradásáért – de sikertelenül. Az ekkorra már ismert szatíraíró és közel egy évtizede igen olvasott tárcaíró, Kecskeméthy Aurél – akinek bécsi hivatalvállalását azonban máig sem bocsátotta meg a történetírás – 1863-ban fél évig adta ki első és a XIX. században egyedüli olyan élclapunkat, mely a társadalmi szatíra fóruma kívánt lenni (Handabanda).

A kiegyezés évében három élclap működött, pártirányzatok szerint világosan elkülönülve: az Üstökös, ha politizált, a balközép párt, a Bolond Miska a Deák-párt, Ormódy Bertalan rövid életű Pecsovics című lapja pedig a szélsőbal politikáját támogatta a politikai viccek hatásos és gyakran szabados eszközeivel.

A kiegyezés által megteremtett viszonylag szabad politikai és közéleti feltételek között, az ugrásszerűen megnőtt sajtóvállalkozások sorában ott tolongtak az élclapok is. Tisza Kálmán hatalomra jutásáig, 1875-ig csupán a legelterjedtebb, országos hatókörű lapokat tekintve is, páratlanul színes és sokoldalú volt az élclaptermés. A hamarosan kibukó Pecsovics helyét a kellemetlen, kötekedő újságíró és lapszerkesztő, de eredeti figuraként számon tartott Mészáros Károly Ludas Matyija (1867–1875) vette át. Az Üstökös maradt Tisza-párti, a Bolond Miska pedig szintén erre a pártállásra váltott át. Ekkor lépett színre élclapszerkesztőként Ágai Adolf és fiatal liberális értelmiségiekből álló írói, hírlapírói köre, a gyülekezőhelyük után Kávéforrás-körnek nevezett társaság, s 1868. január 1-vel megindították a Borsszem Jankót, a hetvenes évek végéig a legszínvonalasabb és legszórakoztatóbb magyar élclapot. A Borsszem Jankó a Deák párt politikáját szolgálta, tehát politikai álláspontja, a kormánypárt támogatása a leghálátlanabb feladat volt egy élclap számára. Az, hogy ilyen hátrány ellenére is a legjobb, műfajában a legértékesebb lap lett: bizonyítja Ágaiék tehetségét, és felhívja a figyelmet a kor politikai és társadalmi viszonyainak bonyolultságára.

Még ugyanebben az időszakban indult meg a Deák-pártból kiváló konzervatív klerikális irány céljait szolgáló Mátyás Deák című élclap is (1872–1875).

1875 határozott cezúrát vont az élclapok történetében: Tisza Kálmán hatalomra jutását mindössze kettejük, az Üstökös és a Borsszem Jankó élte túl. Aztán 1878-ban mégis megindult a Bolond Istók, a szenvedélyes és szélsőséges Bartók Lajos Függetlenségi párti élclapja. Politikai élclapok feltűntek még később is: 1888-ban a népies hangú, ellenzéki Mátyás Diák, 1893-ban az antiszemita Herkó Páter s 1894-ben Rákosi Viktor lapja, a Kakas Márton. Mellettük az anekdotikus-irodalmias humoros lap hagyományát is igyekezett feltámasztani egy újabb lapalapítás, az 1886-tól kiadott Uram-Bátyám. Mindezek a laptípusok azonban ekkorra már idejüket múlták: régi, bevált módszereiket, nemegyszer élceiket ismételték, s érdeklődési körük is egyre inkább beszűkült.

1883-ban viszont megjelent a Pikáns Lapok, mely magát – némileg félrevezető módon – a naturalista irodalom fórumának nevezte. Botrányok törtek ki körüle, ezért két év múlva részben új szerkesztéssel és megváltozott címmel (Magyar Figaro) folytathatta csak működését. A Pikáns Lapok új élclaptípus hazai jelentkezése volt: vele tűnt fel a politizálástól eltekintő, a polgári társasági viccek és szórakozás szellemének megfelelő szalonélclap, vagyis az a vicc- és laptípus, amelynek a századfordulótól kezdve Heltai Jenő lett jellemző és sikeres művelője.

A millennium előtti élclapok közül elsősorban a politikaiak közöltek paródiákat és travesztiákat. Ennek fő okát abban látjuk, hogy szerkesztőik maguk is írók és költők voltak, de abban is, hogy a példaképeikként szereplő különböző német élclapok (leginkább a berlini Kladderadatsch és bizonyos fokig a müncheni Fliegende Blätter) gyakran publikált cikktípusai voltak ezek.

Amint az egész hazai élclapműfaj általában a kizárólagos politizálástól haladt az irodalmias és a napi politikánál tágabb érdeklődés felé, ugyanúgy a politikai indítékú travesztiák is fokozatosan átadták helyüket az összetettebb és nemesebb paródiáknak. Jókai Üstököse lényegileg minden fő élctípust megszólaltatott, köztük megjelentek a paródiák és travesztiák is. E típusoknak azonban mintegy ősformái, az anekdotával összefonódott és nemegyszer a szűk körűen napi politikai érdekeknek alárendelt változatai fordultak csak elő. Az első travesztáló paródiával Kecskeméthy Aurél Handabandájában találkoztunk. Tulajdonképpen ennek kibővített változata jelent meg a Borsszem Jankó első számában, áttekintve politikai lapjaink előfizetési felhívásait. Nagy a valószínűsége, hogy ez is Kecskeméthy tollából származott.

E kezdetek után Bartók és Ágai lapjai, a Bolond Istók és a Borsszem Jankó vetélkedtek a paródiák és travesztiák megjelentetésében. Bartók már a hetvenes évek közepétől írt önmaga szerint „paródiákat”, ezek azonban többnyire egyszerű gúnyolódások, humorosnak szánt költemények voltak. 1880-ban sorozatot indított Járt nyomokon címmel, hogy a kortárs magyar prózaírókat parodizálja. Néhány sikeres darab (Endrődi, Balázs, Tolnai, Mikszáth) után azonban ez a sor is ellaposodott, majd abba is maradt. Ettől kezdve főként a Nemzeti Színház és a Népszínház új bemutatóit kísérte figyelemmel a lap, s olykor már 2–3 nappal a premier után travesztiában mutatta be a darabot is, az előadást is.

A Borsszem Jankó 1883-ban jelentkezett a Szeretnék szántani című sorozattal, s egy csapásra túltett az addigi hasonló kísérleteken. A legértékesebb és ma is leginkább élvezhető paródiák és travesztiák többsége e lapban, a nyolcvanas évek során jelent meg. Szerzőikről mindössze annyit tudunk, hogy köztűk volt Kozma Andor s valószínűleg a fiatal Ambrus Zoltán is, aki az évtized közepén nyaranta, Ágai hosszú külföldi utazásai idején a szerkesztést is vállalta.

A kilencvenes évek elejére a Borsszem Jankó színvonala is, és ezzel nem feltétlenül összefüggően, népszerűsége is elkezdett csökkenni. Bizonyos fokig kiöregedett és kicserélődött szerzői gárdája, s legalábbis részben ez okozhatta az addigi paródia- és travesztiatípusok megcsappanását. Új, nagy sikerű írástípusa az összetett politikai és társadalmi szatíra csíráit hordozta magában – A millennium Mucsán, illetve általában mucsai történetei a „vidéki”, dzsentri Magyarország bemutatására –, s elfordult a közvetlen irodalmi indítástól.

A kötetünkben közölt paródiák és travesztiák igen gazdag anyag áttekintését célozzák, szűk körű mintavétel alapján. A válogatást nehézzé tette, hogy az időállóság és a színvonal mellett talán a legszigorúbb szűrőként a viszonylagos közérthetőség jelentkezett. Egyrészt a korabeli pesti zsargonból, a magyar, német, francia és jiddis szavakból, kifejezésekből elegyített mondatok értelmét gyakran csak hozzávetőlegesen lehetett volna kibogozni, másrészt ezekben a szövegekben nem egy olyan napi érdekű utalás volt elhelyezve, amelyet talán már a következő héten sem lehetett volna megfejteni. Márpedig a jegyzet- és magyarázatapparátust nem duzzaszthattuk a szöveggel azonos nagyságig, tehát értékesebb írásokról is több alkalommal le kellett mondanunk ilyen megfontolások miatt.

Függetlenül attól, hogy e paródiák és travesztiák humora mennyire érthető egy század távolából, érdemes végezetül még egy szempontról szólnunk. Ez az erősen megrostált válogatás is gazdag névsort tartalmaz: sok külföldi írót és még több magyart, majd egy századra visszamenőleg. Ha ezeket travesztálni és parodizálni lehetett, ez nem kevesebbet jelent, mint az élclapok középosztálybeli, városi polgári olvasó rétegének műveltségét. Azt, hogy egy emberöltővel az Élet és Irodalom című esszésorozat után, melyben Kemény Zsigmond a magyar közönség irodalmi műveltségének kétségbeejtő hiányát tárta fel, ekkorra már, kiváltképp a nyolcvanas évekre, meglehetősen tág irodalmi közműveltséggel számolhatunk. S ez nemcsak a kortársakra terjedt ki, hanem legalábbis Csokonaitól kezdve a teljes XIX. századi magyar irodalomra, a Nemzeti Színház műsorpolitikája folytán pedig Shakespeare-re, Goethére, Schillerre, Byronra, Hugóra, és még folytathatjuk a sort. Természetesen nem megemésztett és mély műveltségre gondolunk, mindössze a jobb híján társaságinak nevezhető irodalmi ismeretek olyan mennyiségére, amely már határozottan polgárosult, rendszeres kulturális életet élő közönség sajátja.


http://mek.niif.hu/04900/04921/html/index.htm