ARISZTOTELÉSZ
EUDÉMOSZI ETIKA
HETEDIK KÖNYV
(folytatás)
6
Azzal a kérdéssel, hogy
lehet-e valaki
önmagának a barátja vagy sem,
sokféle vizsgálódás foglalkozik.
Néhányan ugyanis úgy vélik,
minden ember leginkább önmagának a barátja,
és ezzel a mércével mérik
az egyéb barátok iránti barátságot.
A barátok tulajdonságaival foglalkozó
tudományos fejtegetések
és a vélemények szerint
[az önmagunk és a mások iránti barátság]
bizonyos szempontból ellentétben állnak,
más szempontból meg hasonlók.
Ez ugyanis bizonyos analógia szerint:
barátság, ám feltétlen értelemben nem az.
Hiszen ezek:
szeretni és szeretve lenni –
két különböző személyt tételeznek fel.
Ezért inkább
abban az értelemben
barátja valaki önmagának,
amely értelemben
a fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberről
megállapítottuk, hogy
milyen módon önkéntesek
illetve nem-önkéntesek cselekedeteik –
attól függően, hogy
a lélek egyes részei
milyen viszonyban vannak egymással.
Minden efféle kérdés hasonló:
hogy vajon lehet-e valaki önmaga barátja és ellensége,
és hogy elkövethet-e valaki jogtalanságot önmaga ellen?
Mindezek a viszonyok ugyanis
két különböző személyt tételeznek fel.
Abban az értelemben, hogy
a lélek bizonyos szempontból két rész,
valamiképpen léteznek számára ezek a viszonyok,
de abban az értelemben, hogy
nem különböző személyekről van szó,
nem léteznek.
Az ember
önmagához való viszonyából kiindulva
történik a barátság egyéb fajtáinak meghatározása is,
amelyeknek alapján a fejtegetésekben bizonyítani szoktunk.
Barátnak ugyanis az minősül,
aki jókat - vagy olyasmit, amit jónak vél - akar másnak,
mégpedig nem önmaga, hanem a másik érdekében.
A másik mód,
amikor az ember
a másiknak a létezését kívánja,
annak és nem önmagának az érdekében;
és ha javai nincsenek, az életét kínálja neki –
ez minősül a legmagasabb rendű barátnak.
Megint másik mód,
amikor valaki a barátjával való együttélést választja
magának az együttlétnek és nem másvalaminek a kedvéért.
Mert az apák például azt kívánják ugyan, hogy
gyermekeik éljenek, de ők másokkal élnek együtt. –
Mindezek az esetek ellenkeznek egymással.
Mert némely ember nem hiszi el, hogy szeretik,
ha a barátja nem kívánja neki ezt és ezt a jót,
mások meg akkor kételkednek ebben,
ha barátjuk nem kívánja a létezésüket,
ismét mások, ha nem akar együtt élni velük.
Továbbá
barátság az is,
ha részt veszünk a másiknak a fájdalmában
anélkül, hogy erre egyéb okunk volna.
Mert például
a szolgák is részesülnek uraik fájdalmában,
de azért, mert ha uraiknak fájdalmaik vannak,
kegyetlenkednek velük,
nem pedig azért,
mert együttéreznek gazdáikkal
olyanformán,
ahogy az anyák együttéreznek gyermekeikkel,
és ahogyan a madarak megérzik egymás fájdalmát.
Hiszen
a barát azt kívánja a leginkább, hogy
ne csak együttérezzen barátjával,
hanem ugyanazt a fájdalmat is érezze –
például, hogy együtt szomjazzon a szomjazóval,
és ahol ez nem lehetséges,
ott azt kívánja, hogy a lehető leghasonlóbbat érezze.
Ugyanez az érvelés vonatkozik az örömre.
Ha nem valami más dolog miatt örülünk,
hanem azért, mert a barátunk örül,
az a barátság egyik jele.
Továbbá
olyasféléket is szokás mondani a barátságról,
mint "barátság - egyenlőség",
meg "igaz barátoknak egy a lelkük". –
Mindezeket szokás
egyetlen emberre is vonatkoztatni.
Hiszen ilyen módon kíván jót magának az ember,
senki sem tesz ugyanis jót magával más valamiért,
vagy másnak a kedvéért;
és - mint egyszemélyben jótevő is,
meg a jótett élvezője is –
nem mondja, hogy "jót tettem magammal".
Mert aki nyilvánosan mutatja, hogy szeret,
az - úgy tűnik - nem szeretni kíván, hanem hogy szeressék.
És kívánni a másik létezését,
és együtt élni vele
és megosztani örömét meg bánatát,
és hogy "egy lelkük legyen"
és képtelennek lenni egymás nélkül az életre,
de együtt meghalni - mert így érez az egyes ember,
és ily módon társa önmagának –
mindezek részéül jutnak a derekas embernek,
önmagához való viszonyában.
A hitvány emberben,
például a fegyelmezetlenben,
nincs meg az összhang,
ezért úgy látszik, lehetséges, hogy
önmaga ellensége legyen.
De
az ember mint
egy és oszthatatlan személy:
önmaga törekvésének tárgya.
Ilyen a derék ember,
vagyis az erény szerinti barát:
míg a hitvány nem egy, hanem sok;
és egyazon napon is különböző és változékony.
Ezért az ember önmaga iránt való barátságát
visszavezetjük a derék ember önmaga iránti barátságára.
Hiszen ő valamiképpen hasonló önmagához
és egy,
és önmagával szemben jó;
ily módon
barátja önmagának és tárgya saját törekvésének.
Az meg, hogy ő ilyen:
természet szerint van,
míg a hitvány ember
a természet ellenére olyan, amilyen.
A derék emberrel nem fordul elő, hogy
cselekvésével egyidejűleg gyalázattal illeti önmagát,
mint a fegyelmezetlen,
sem az, hogy
későbbi önmaga szidalmazza korábbi önmagát,
mint az, aki megbánta tettét,
sem az, hogy
korábbi önmaga szidalmazza későbbi önmagát,
mint a csaló.
Általában
- ha azt a megkülönböztetést kell tennünk,
amit a szofisták tesznek -:
ezek úgy viszonyulnak önmagukhoz,
mint "Koriszkosz a derék Koriszkoszhoz",
hiszen nyilvánvaló, hogy mennyiségét illetően
ugyanannyi bennük a jó,
midőn váddal illetik és megölik önmagukat,
holott önmaga számára minden ember jónak tűnik.
De hát - mint mondottuk -,
aki feltétlenül jó,
az önmagának barátja is igyekszik lenni,
mivel két összetevőt hordoz önmagában,
amelyek természettől fogva
baráti viszonyban kívánnak lenni egymással,
és lehetetlen, hogy szétváljanak.
Ezért
az ember esetében úgy áll a dolog, hogy
mindegyikük önmaga barátjának minősül,
ám a többi élőlénynél nem ez a helyzet.
Például a ló önmagának... tehát nem barátja.
De még a gyermekek sem,
csak amikor már elhatározással rendelkeznek,
hiszen csak akkor kerül szembe az ész a vágyakozással. –
Az ember önmaga iránt érzett barátsága
hasonló a rokonságon alapuló barátsághoz,
mert sem ezt, sem azt nem áll módunkban felbontani.
Amazok, ha összekülönböznek is, rokonok maradnak,
az egyes ember meg egyetlen marad, amíg csak él.
A mondottakból tehát világos, hogy
a barátság kifejezés hányféleképpen használatos,
és hogy a barátság összes fajtáját
az elsőre szokás visszavezetni.
7
Vizsgálatunkhoz hozzá tartozik, hogy
szemügyre vegyük az egyetértést és a jóindulatot is.
Egyesek számára ugyanis
ezek a barátsággal azonosnak,
mások számára meg
a barátság nélkülözhetetlen feltételeinek minősülnek.
A jóindulat
nem is különbözik teljesen a barátságtól,
de nem is azonos vele.
Mert ha a barátságnak a felosztás szerint három módja van,
a jóindulat nincs jelen
sem a hasznot hozó,
sem a gyönyörön alapuló módban.
Hiszen ha valaki azért,
mert ez neki hasznos,
a másiknak javakat kíván,
nem őmiatta, hanem a maga érdekében kívánja ezt,
míg a jóindulat
- éppúgy, mint az erényen alapuló barátság –
olyan tulajdonságnak tűnik,
amely nem annak az érdekében létezik,
aki jóindulattal van a másik iránt,
hanem annak az érdekében, aki iránt jóindulattal vannak.
Ha ez megvolna
a gyönyörűségen alapuló barátságban is,
úgy az ember
élettelen dolgok iránt is jóindulattal lehetne.
Ebből világos, hogy
a jóindulat az erkölcsi barátsághoz tartozik.
De míg a jóindulatú ember sajátossága az, hogy
csak kívánja [a jót],
a baráté, hogy meg is cselekszi, amit kíván.
A jóindulat ugyanis a barátság kezdete.
Hiszen minden barát jóindulatú,
de nem minden jóindulatú ember barát.
A jóindulatú ahhoz hasonlatos,
aki még a kezdetén van csupán a dolognak.
Ezért ez: kezdete a barátságnak, de nem barátság.
[Az egyetértés meg
azért áll közel a barátsághoz],
mert úgy tűnik, a barátok egyetértenek,
és akik egyetértenek: barátok.
De a baráti egyetértés nem mindenre terjed ki,
hanem csak arra,
ami az egyetértők cselekedeteivel
és az együttélésre vonatkozó dolgokkal kapcsolatos.
Aztán meg az sem lehet, hogy
csak a gondolkodásban,
vagy csak a törekvésben van meg az egyetértés,
hiszen előfordul, hogy
ellentétben áll egymással a gondolkodás és a vágy,
ahogy a fegyelmezetlen emberben
sincs a kettő összhangban egymással.
És ha valaki a másikkal az elhatározásában egyetért,
nem bizonyos, hogy a vágyát illetően is egyetért vele.
Egyetértés a jók között van.
A hitvány emberek,
ha ugyanaz az elhatározásuk és ugyanarra vágynak,
ártanak egymásnak. –
Úgy látszik,
az egyetértés kifejezést
sem egyetlen értelemben használjuk,
ahogyan a barátságot sem,
hanem az egyik fajtája,
első és természettől fogva jó
- ezért nem lehetséges az egyetértés hitványak között -,
a másik fajtája meg olyan, hogy
abban az értelemben a hitvány emberek is egyetértők,
ha elhatározásuk és vágyuk ugyanarra vonatkozik.
Oly módon kell hát ugyanarra törekedniük, hogy
mindkettejük birtokolhassa azt, amire törekednek.
Mert ha törekvésük tárgya olyasmi,
amiben mindkettő nem részesülhetne, összevesznek.
Az egyetértő emberek pedig nem vesznek össze.
Egyetértés ott van,
ahol a parancsolásra és az engedelmességre nézve
a felek elhatározása azonos –
persze nem olyanformán, hogy
kettőt, hanem csak egyet tesznek meg parancsolónak.
Az egyetértés
az állampolgárra jellemző barátság.
Ennyit tehát az egyetértésről és a jóindulatról.
8
Kérdés, hogy
a jótevők
azokat, akikkel jót tettek,
miért szeretik inkább,
mint a jótétemények élvezői őket;
hiszen éppen az ellenkezője látszik igazságosnak.
Feltételezheti valaki, hogy
ez a haszon miatt, és amiatt van,
mert számukra ez előnyt jelent;
nekik ugyanis tartozik valaki,
amazoknak meg visszafizetnivalójuk van.
De nemcsak ez az oka,
hanem természetadta alapja van.
A tevékenység ugyanis érdemesebb a választásra;
a tevékenység eredménye
és a tevékenység pedig
ugyanúgy aránylik egymáshoz,
ahogyan a jótéteményt élvező
- mint tevékenység eredménye –
a jótevőhöz.
Ezért gondoskodnak az élőlények is a kicsinyeikről;
arról is, hogy világra hozzák,
s arról is, hogy miután világra hozták, védelmezzék őket.
S az apák jobban szeretik gyermekeiket
- az anyák meg még az apáknál is jobban -,
mint amennyire a gyermekek szeretik őket.
Aztán emezek ismét saját gyermekeiket szeretik jobban,
mint a szüleiket, mert a tevékenység a legkiválóbb.
Az anyák meg
azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket,
mert úgy látják,
a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye.
Az eredményt ugyanis
a dolog nehézsége alapján határozzák meg,
és a gyerek világrajövetelében
az anyának van több fájdalma.
Ilyen módon történjék tehát
az ember önmaga
és mások iránt érzett barátságának meghatározása.
9
Az igazságos
valamiféle egyenlőnek tűnik,
és a barátság is egyenlőségen alapul,
ha igaz a mondás, hogy "barátság - egyenlőség".
Az összes alkotmány meg
az igazságosságnak bizonyos formája;
hiszen az államok közösségek,
és minden közös
az igazságosság segítségével válik szilárddá.
Tehát
ahány formája van a barátságnak,
ugyanannyi van az igazságosságnak és a közösségnek is.
Mindezek pedig érintkeznek egymással,
és csekély különbséget mutatnak.
Ám a lélek és a test,
a mesterember és a szerszám,
az úr és a szolga viszonya is hasonló,
és mégis:
ezek közül egyik sem közösség.
Itt ugyanis nem két társról van szó,
hanem az egyik: egy,
a másik meg ennek az egynek a tulajdona,
de önmaga nem egy.
A javuk
nem is osztható meg kettejük között,
mert mindkettejük java az egyiket illeti,
aki végett a másik létezik.
A test ugyanis velünk született szerszám,
a szolga meg úgy tartozik urához,
mint tőle elválaszthatatlan rész vagy szerszám,
a szerszám pedig a mesteremberhez
mint élettel nem rendelkező szolga. –
A többi közösség:
a polisz közösségének része,
mint például a phratriák
vagy az orgeónoknak közössége,
vagy a kereskedők társasága.
Valamennyi államforma –
mind a helyes, mind pedig a torz változata
együttesen van jelen a családi közösségekben.
Hiszen az alkotmányoknál ugyanaz a helyzet,
mint a harmóniafajták esetében.
Királyi a családfő helyzete,
arisztokratikus a férj és a feleség kapcsolata,
politeia a testvérek viszonya.
Ezeknek az elferdült formái
a türannisz, az oligarchia és a démokratia.
Az igazságosság formáinak száma ugyanennyi. –
Mivel az egyenlő részben szám szerint,
részben arány szerint egyenlő,
ezért az igazságosnak,
a barátságnak
és a közösségnek is
ezek lesznek a formái.
Szám szerinti közösség
a démokratia közössége és a bajtársi barátság,
mert ezeknél ugyanazzal a mértékkel mérnek.
Arány szerinti az arisztokratia közössége,
amely a legjobb, és a királyság államformája,
mert itt a parancsoló és az alárendelt számára
nem azonos a jog, hanem arányosan illeti meg őket.
És hasonló az apa meg a fiú barátsága,
és a polgárok közösségében is ugyanez a helyzet.
10
Szokás beszélni
a rokonok,
a bajtársak barátságáról és a társakéról,
amelyeket polgári barátságnak mondanak.
A rokonok barátságának több formája van;
az egyik a testvéreké, a másik az apa és fiai barátsága.
Ez lehet arány szerinti, mint például az apáé,
és lehet szám szerinti, mint például a testvéreké,
mert ez a bajtársakéhoz áll közel,
hiszen ebben is megtalálhatók az idősebbet illető előjogok.
Az állampolgári barátság
főként a haszon alapján jön létre:
innen a nézet, hogy
az emberek azért társultak egymással,
mert nem voltak önállóak,
jóllehet az együttélés kedvéért is társulhattak volna.
Csupán a politeia
és annak megromlott formája az,
ahol nemcsak hogy barátságok jönnek létre,
hanem az emberek a közösséget is barátokként alkotják.
Az egyéb formákban ez a fölény alapján történik.
Az igazságosság
az egymás számára hasznos emberek
barátságban van meg leginkább,
mert ez a poliszra jellemző igazságosság.
Már másféle módon tartoznak egymáshoz
a fűrész és a mesterség;
nem valami közös cél érdekében
- kapcsolatuk ugyanaz, mint a szerszámé és a léleké -,
hanem a használó érdekében.
Persze
ez a szerszám is részesül
abban a gondoskodásban,
amely munkája szerint megilleti,
hiszen evégett létezik.
És a fúrónak lenni kettőt jelent,
s ezek közül a tevékenység,
a fúrás előbbre való.
Ebbe a fajtába tartozik
a test és a szolga is,
amint az előbb megbeszéltük.
Nos hát, annak a kutatása, hogy
hogyan ápolhatja valaki barátjával a kapcsolatot –
az igazságos egy fajtájának a kutatása.
Hiszen általában
minden igazságos dolog a baráttal kapcsolatos,
mivel az igazságos bizonyos,
egymással közösségre lépett emberek számára az,
a barát pedig közösségben élő ember;
részben származása, részben életmódja folytán.
Mert olyan lény az ember,
aki nemcsak társadalomban,
de családban is él,
mégpedig nem úgy, mint a többi élőlény,
amely hol párban jár - nősténnyel és hímmel,
ahogy a szerencse hozza -,
hol meg magányosan kóborol,
hanem az ember közösségi lény,
mégpedig azokkal él közösségben,
akikkel természettől fogva rokoni viszonyban áll.
Mármost közösség
és valamiféle igazságosság
akkor is volna, ha polisz nem léteznék.
A család a barátság valamilyen formája.
Az úr és a szolga viszonya,
valamint a mesterség és a szerszámok,
meg a lélek és a test viszonya,
és az efféle kapcsolatok egyike sem barátság
és nem is igazságosság,
hanem valami, ami azokkal analóg;
ahogy az egészség sem igazságosság,
hanem azzal analóg.
Az asszony és a férj kapcsolata azonban,
mivel hasznos,
barátság és közösség.
Az apa és a fiú viszonya pedig olyan,
mint amilyen az isten és az ember,
a jótevő és a jótétemény élvezője
és általában azok között van,
akik közül az egyik természettől fogva uralkodik,
a másik meg természettől fogva engedelmeskedik.
A testvérek kölcsönös kapcsolatára
leginkább a társak barátsága jellemző,
mert ez az egyenlőségen alapul.
"Mert nem gúnyolhatna engem fattyúnak;
mindkettőnk atyját ugyanúgy hívják: Zeusznak,
aki az én uram" –
ezt szokták ugyanis idézni azok,
akik egyenlőséget követelnek.
Ezért a családban található a barátság,
az államrend és az igazságosság kezdete és forrása.
Mivel háromféle barátság van:
erényen, hasznon és gyönyörűségen alapuló,
és ezek mindegyikének két különböző formája,
mert mindegyikük vagy fölényen, vagy egyenlőségen alapul,
és a róluk folytatott vitákból nyilvánvaló, hogy
az egyes fajtákban mi az igazságos:
a fölényen alapuló barátságban az arányosságot követelik,
de nem az egyenlő mértéket,
hanem a fölényben levő fél fordított arányt igényel:
ahogyan ő aránylik csekélyebb érdemű társához,
olyan legyen az arány a társa és a saját hozzájárulása között. –
Ő mintegy
a parancsoló helyzetében van
az engedelmeskedővel szemben.
De ha ez az állapot nem jön létre,
legalább a szám szerinti egyenlőséget igényli.
A közösség többi fajtáiban is így történik ez:
néha ugyanis a szám, néha az arány szerint egyenlőt kapják.
Mert ha szám szerint egyenlő összegű pénzt adtak be,
akkor egyenlő,
mégpedig szám szerint egyenlő módon kapják meg a részüket,
de ha a befolyt összeg nem egyenlő,
akkor arány szerint részesülnek belőle.
A csekélyebb érdemű társ
ellentétesre fordítja az arányt,
és átlósan köti össze a tagokat.
Úgy tűnik,
ily módon a fölényben levő fél meg lesz rövidítve,
és a barátság meg a közösség
tiszteletbeli állami teherviseléssé válik.
Tehát valami más szerint kell
az egyenlőséget létrehozni és megalkotni az arányt.
Ez a más: az érdem,
amely természettől fogva
az uralkodó és az isten sajátja
az engedelmeskedőhöz való viszonyában.
A nyereségnek egyenlőnek kell lenni az érdemmel.
A mennyiségi egyenlőségen alapuló barátság
a polgárbarátság,
és a polgárbarátság a hasznon nyugszik.
És ahogyan a városok barátai egymásnak,
úgy barátai egymásnak a polgárok is.
És ahogyan "nem ismerik többé az athéniek a megaraiakat",
így vannak ezzel a polgárok is,
ha már nem jelentenek hasznot egymás számára;
az ő barátságuk amolyan "adok, hogy adj" barátság.
Az ilyen barátságokban
a vezetés meg az engedelmesség
sem természettől adott,
és nem is olyan, mint a királyságban,
hanem felváltva gyakorolják,
és a vezető célja nem az, hogy
az istenség mértéke szerint cselekedjék jót,
hanem hogy egyenlően vegye ki részét
a javakból és a terhekből.
Az egyenlőség tehát az,
amelyet a polgárbarátság a maga alapjául kíván.
A hasznon alapuló barátságnak két formája van:
az egyik a törvény szerinti,
a másik az erkölcs szerint való.
A polgárbarátság
az egyenlő mértékre meg a tárgyra van tekintettel,
mint az eladók és a vevők.
Ezért szokás mondani: "szabott ár a barát számára".
Ha megegyezésen alapul a barátság,
akkor polgárbarátság,
mégpedig törvény szerint való,
de ha egymásra bízzák a viszontszolgáltatást,
akkor az erkölcsi
és társak között szokásos barátság kíván lenni.
Ezért
a barátságnak ebben a formájában
fordul elő legtöbbször vádaskodás.
Ennek az az oka, hogy
ez a barátság nem természet szerint való.
Más ugyanis a hasznon
és megint más az erényen alapuló barátság,
de ezek az emberek
egyszerre kívánnak mindkettőben részesülni,
mert egyrészt a haszon miatt társulnak,
másrészt azonban barátságukat erkölcsi jellegűvé teszik,
mint a derék emberek,
s ezért, mivel bíznak egymásban,
nem pusztán törvényen alapuló az a barátság,
amelyet kialakítottak.
A háromféle barátság közül
általában a hasznon alapulóban
fordul elő a legtöbb vádaskodás.
Az erény ugyanis nem ad okot vádra,
akik meg a gyönyörűség végett barátkoznak,
azok ha ezt megkapták,
és megadták egymásnak, elválnak,
de akik hasznosak egymás számára,
nem bontják fel azonnal a kapcsolatukat
akkor sem,
ha nem törvényes keretek között
és társak módjára viselkednek egymással.
Habár
a haszonszerzésre irányuló kapcsolatok közül
abban, amely törvény szerint való,
nem fordul elő vádaskodás.
A pusztán törvényes kapcsolatok megszűnése
a pénztől függ,
mert ezzel mérik az egyenlőséget.
Az erkölcsi kapcsolatok felbomlása
azonban önkéntességen alapul.
Ezért néhol törvényt hoztak azok számára,
akik barátságból társultak, hogy
az önkéntes csereügyleteket ne per útján intézzék,
és ez így helyes.
Hiszen a jó embereknek
természettől fogva sajátjuk az igazságosság,
és csereügyleteiket is úgy intézik,
mint jó és megbízható emberek.
Az ilyen barátságban a vádak mindkettejükre visszaszállnak,
hiszen hogyan is állhatna elő váddal bármelyikük,
amikor erkölcsileg bíznak egymásban, nem a törvény alapján.
Az a kérdés is
nehézséget rejt magában, hogy
a két módszer közül
melyik szerint kell megítélni az igazságot:
vajon a teljesített dologra,
azaz a mennyiségre kell-e tekintettel lenni
vagy a minőségre –
annak a szempontjából,
akinek a számára csinálták.
Hiszen úgy is lehetséges,
ahogy Theognisz mondja, hogy
"számodra istennő, ez csekély dolog ugyan, de nekem nagy",
de úgy is, ahogy a mondás:
"ez számodra játék, ám nekem halált jelent".
Mint mondottuk, ebből származnak a vádaskodások.
Mert az egyik fél ellenszolgáltatást kíván,
hiszen nagy dolgot cselekedett,
amikor a másik szükségben volt –
vagy valami más effélét mond azzal kapcsolatban, hogy
mekkora hasznot hajtott a másiknak,
de arról nem beszél, hogy
ez neki magának mit jelentett;
a másik meg arról beszél, hogy
ez mit jelentett annak a számára, aki adta,
nem pedig, hogy mit jelentett neki.
Máskor megfordul a helyzet.
Aki kapta, arról beszél, hogy
milyen csekély segítség volt az az ő számára,
aki meg adta,
arról, hogy neki ez mekkora megerőltetésébe került.
Például,
ha valaki kockázat árán
szerez egy drachmát,
ő a kockázat nagyságáról beszél,
a másik meg az összeg nagyságáról,
ahogy az a pénzösszegek visszafizetésénél szokás. –
Mert az ilyen esetekben
ezekből van a vita:
az egyiknek az fontos, hogyan volt akkor,
a másiknak, hogyan van most –
hacsak nem egyeztek meg előre.
A polgárbarátság tehát
a megegyezésre és a megtett dologra fordítja figyelmét,
az erkölcsi barátság pedig az elhatározásra.
Az utóbbi tehát nagyobb mértékben igazságos,
és baráti igazságosság.
A vitát az okozza, hogy a
z erkölcsi barátság szebb,
a hasznon alapuló meg szükségesebb.
Ez utóbbi kezdetekor azonban
a barátok úgy viselkednek,
mint akik erkölcsük alapján és az erénynél fogva barátok,
ám ha magánérdekeik ellentétbe kerülnek,
nyilvánvalóvá válik, hogy másfajta barátok voltak.
A sokaság ugyanis fényűzésből törekszik a szépre,
így a szebb barátságra is.
Világos tehát,
hogyan kell megkülönböztetnünk ezeket az eseteket.
Ha ugyanis erkölcsi barátok,
a szándékot kell nézniök, hogy
az egyenlő-e,
semmi mást nem követelhet egyik a másiktól.
Ha a haszon végett társulnak a polgárbarátok,
arra kell tekintettel lenniök, hogy
van-e hasznuk a társulásból.
Ha az egyik azt állítja, hogy
az egyik értelemben,
a másik, hogy a másik értelemben kötötte a barátságot,
és az egyik valaminek a megtételét kéri a barátjától,
nem szép dolog,
ha az szép szavakkal fizeti ki.
Hasonlóképpen áll ez az ellenkezőjére is.
S ha nem tudnak megegyezni
erkölcsi barátok módjára,
valaki döntőbíróra van szükség,
de azt egyiküknek sem szabad színészkedéssel becsapnia,
és mindkét félnek bele kell nyugodnia a határozatába.
Hogy az erkölcsi barátság
az elhatározáson nyugszik,
az világos.
És ha egyikük
nagy segítséget kapott is a barátjától,
de nem áll módjában megfelelően viszonozni,
hanem csak amennyire tőle telik,
rendben is van a dolog.
Hiszen az istenség is szívesen fogadja az áldozatot,
amelyet erőnkhöz mérten nyújtunk.
Persze, a kalmárt nem elégíti ki,
ha valaki azt mondja, hogy nem képes többet fizetni –
és a hitelezőt sem.
Sok vádaskodás esik az olyan barátságokban,
ahol a felek érdeke nem egyenes vonal mentén helyezkedik el,
és itt nem könnyű megpillantani, mi az igazság.
Nehéz ugyanis
ugyanazzal a mértékkel mérni
a nem egy vonalba eső érdekeket,
ilyenek fordulnak elő a szerelmi kapcsolatokban.
Az egyik arra törekszik, hogy
a másikkal, aki kellemes a számára, együtt éljen,
de néha ez azért vágyik az előbbire, mert az számára hasznos.
Aztán ha a szenvedély alábbhagy,
az egyik változásával megváltozik a másik is,
és akkor számolgatják, hogy kinek mi jár,
és meghasonlanak, mint Püthón és Pammenész
- és általában mint a tanár és a tanítvány
(nincs ugyanis közös mérték a tudás és a pénz számára) –
és mint Hérodikosz, az orvos,
azzal, aki keveset fizetett neki.
Meg ahogyan a lantos és a király tették:
a király ugyanis a gyönyörűség végett társult a lantossal,
az meg a haszon végett ővele.
Aztán hogy fizetésre került volna a sor,
azt mondta a király, hogy
hát hiszen ő is gyönyörűséget szerzett a másiknak:
ahogyan az az énekével gyönyörködtette őt,
ő azzal szerzett gyönyörűséget, hogy fizetséget ígért neki.
Ám világos itt is, hogy
hogyan kell döntenünk,
mert ebben az esetben is
közös mértéket kell alkalmaznunk,
de nem szám, hanem arány szerint.
Arány segítségével kell ugyanis mérnünk,
ahogyan a polgárok közössége méri magát.
Hiszen hogyan jöhetne létre közösség
a földművelő és a varga között,
ha nem arányosság szerint történnék a termékeik kiegyenlítése.
Ahol nincs egyenes vonalú kapcsolat,
ott az arány a mérték.
Például,
ha az egyik arra hivatkozik, hogy tudást,
a másik meg, hogy ő ezért pénzt adott,
azt kell megvizsgálni,
hogyan aránylik a tudás a pénzhez,
aztán hogy mit kapott mindegyikük?
Ha ugyanis az egyik a kisebb értékű dolognak a felét adta,
a másik meg az értékesebbiknek csak kis töredékét sem,
világos, hogy az utóbbi követett el igazságtalanságot.
De már abból is vita támadhat,
ha az egyik azt állítja, hogy
a haszon miatt társult a másikkal,
amaz meg, hogy ő nem emiatt,
hanem a barátság valamely egyéb fajtája alapján.
11
Azzal kapcsolatban,
aki jó,
és erénye alapján barátunk,
azt kell megvizsgálni, hogy
vajon neki kell-e hasznos szolgálatot tennünk
és segítséget nyújtanunk,
vagy annak, aki viszonozza és képes is rá.
Ez ugyanaz a probléma,
mint az, hogy
vajon azzal kell-e inkább jót cselekednünk,
aki barátunk,
vagy azzal, aki derekas ember.
Hiszen, ha barát is valaki,
meg derekas ember is,
bizonyára nem túl nehéz a kérdés,
hacsak nem tartja valaki
igen sokra az egyik tulajdonságot és igen kevésre a másikat;
tudniillik igen nagyra tartja azt, hogy valaki barát,
de kevésbe veszi, hogy valaki derekas ember. –
Ám
ha nem esik egybe a kettő,
számos probléma adódik.
Például,
ha az egyik barátja volt ugyan a másiknak,
de a jövőben nem lesz az,
vagy ha az lesz, de még nem az,
vagy ha most az,
de nem volt és a jövőben sem lesz az. –
De az első kérdés nehezebb.
Mert van abban valami, amit Euripidész mond,
amikor így versel:
"Ha beszédet beszéddel fizetsz,
igazságos a bér;
de tettet tettel viszonozz."
És nem kell, hogy
az ember mindent az apjának adjon;
van, ami az anyát illeti, noha az apa előbbre való.
Hiszen nem mindent áldoznak Zeusznak sem,
nem minden ajándék illeti őt, hanem csak némelyik.
Így hát vannak olyan dolgok,
amelyeket a hasznos embernek kell nyújtanunk
és vannak, amelyeket a jó embernek.
Például,
ha valaki élelmet ad nekünk,
és szükséges holmikat,
ezért még nem kell együtt élnünk vele.
És arra sincs szükség, hogy
akivel együtt élünk,
annak olyasmit adjunk,
amit nem az ilyen szokott kapni,
hanem aki a haszon végett barát.
Azok, akik ezt teszik és így,
és mindent a szeretőjüknek adnak,
amit nem kell,
semmirekellő emberek.
A barátság fajtáinak valamennyi,
a fejtegetésben szereplő meghatározása
bizonyos értelemben a barátság meghatározása,
de nem ugyanazé a barátságé.
Egyrészt ugyanis az a meghatározás, hogy
annak, aki a vagyon alapján barátja valakinek,
jellemzője, hogy javakat kíván a másiknak;
és hogy ez jellemzője a jóakarónak
és bármely másfajta barátnak is –
ez a meghatározás
nem jelöli meg
a barátság fajta szerinti megkülönböztető jellegét;
másrészt meg az, hogy
valakinek a létezését kívánjuk,
a másik esetben meg a vele való együttélést,
és hogy azzal,
aki a gyönyörűség végett barátunk,
együtt kívánunk szenvedni meg örülni –
mindezek bizonyos fajta barátságok meghatározásai,
de egyikük sem egyetlen fajtára illik csupán.
Ezért sok meghatározás van,
és jóllehet úgy tűnik,
mindegyikük egyetlen barátságfajtára illik,
valójában ez nem így van.
Íme például ez a meghatározás:
"a barátunk létezésére irányuló szándék".
Hiszen az, akinek a barátsága a fölényen alapul,
és aki jót tett valakivel, a saját műve létezését kívánja
- és annak, aki létünket adta ellenszolgáltatás jár -,
de együtt élni mégsem ezzel,
hanem a számára kellemes emberrel kíván.
Néhányan,
akik barátkoznak,
igazságtalanságot követnek el egymással szemben,
mert szeretetük inkább a tárgyakra irányul,
mint arra az emberre,
akié a tárgy.
Ezért barátkoznak a tulajdonossal
- ahogyan a bort az édessége miatt,
a hasznos embert a gazdagsága miatt szokás választani -,
mert a tulajdonos hasznosabb.
Ezért bosszankodik az ember,
ha valaki a többet választja a kevesebb helyett.
Mások pedig megvádolják a barátjukat,
mert most a jó embert keresik benne,
korábban pedig a kellemest és a hasznost kutatták.
12
Az autarkiával
és a barátsággal kapcsolatban
meg kell vizsgálnunk, hogy
hogyan viszonyulnak egymáshoz.
Kétséges ugyanis, hogy
ha valaki minden tekintetben elégséges önmaga számára,
lesz-e egyáltalán az ilyennek barátja.
Ha az ember annak alapján keres barátot, hogy
miben szenved hiányt,
a jó ember pedig
a legteljesebb mértékben elegendő önmaga számára,
és ha az erénnyel párosult élet boldog,
mivégre kellene még egy barát is?
Hiszen
az önmaguk számára elégséges embereknek
sem hasznos,
sem gyönyörűséget nyújtó barátokra nincs szükségük,
sem arra, hogy együtt éljenek valakivel.
Az ilyen számára elegendő, hogy önmagával van együtt.
Ez az istenség esetében a leginkább nyilvánvaló.
Világos, hogy mivel neki semmire nincs szüksége,
így barátra sincs,
és nem is lesz barátja,
s függeni sem fog senkitől.
Így a legboldogabb ember is
a legkevésbé fogja szükségét érezni a barátnak,
kivéve azt az esetet,
amikor képtelen rá, hogy elégséges legyen önmaga számára.
Szükségszerű tehát, hogy
a legkiválóbb életűnek legyen a legkevesebb barátja,
és hogy ezek is egyre kevesebben legyenek,
és hogy ő ne is fáradozzék azon, hogy
barátai legyenek, és hogy
nemcsak a hasznot hajtó barátokat,
de azokat is kevésre tartsa,
akiket pedig érdemes választanunk
abból a célból, hogy együtt éljünk velük.
Úgy tűnik,
talán ebből is nyilvánvaló, hogy
nem az a barát,
aki a haszon végett vagy a nyereség kedvéért,
hanem egyedül, aki az erény miatt barátunk.
Mert amikor semmire sincs szükségünk,
akkor is mindnyájan keressük azokat,
akikkel együtt szerezhetünk élvezeteket,
és inkább azokat, akikkel jót tehetünk,
mint azokat, akik velünk tehetnek jót.
Jobban tudjuk ezt megítélni,
amikor önmagunk számára elégségesek vagyunk
- tehát amikor olyan barátokra van szükségünk,
akik a legnagyobb mértékben méltóak arra, hogy
együtt éljünk velük -,
mint amikor hiányt szenvedünk valamiben.
Ezzel a nehéz kérdéssel kapcsolatban
meg kell vizsgálnunk, hogy
vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy
részben helyes a meghatározás,
de részben rejtve marad az igazság a párhuzam miatt
[amelyet az istenség és az emberek között vontunk].
Világossá ez akkor válik,
ha értelmünk segítségével megragadjuk, hogy
mi az élet mint tevékenység és mint végcél.
Nos, hát nyilvánvaló, hogy
érzékelés és megismerés;
következésképpen
a valakivel való együttélés:
együttes érzékelés és együttes megismerés.
Minden ember számára önmaga
érzékelése és megismerése a legkívánatosabb,
és ezért természettől van meg minden emberben
az életre való törekvés,
mert az életet
egy bizonyos fajta megismerésnek kell tekinteni.
Tehát
ha valaki a megismerést elkülönítené,
és önmagában való megismeréssé tenné,
nem akarván az élettel együtt szemlélni azt
- jóllehet ez észrevétlen, mint ez a könyvben leírva áll,
ám valójában nem szokott teljesen rejtve maradni –
ez semmiben nem különböznék attól, hogy
valaki mást ismerek meg önmagam helyett,
ami ugyanaz, mint ha valaki más él helyettem.
De valójában
önmagunk érzékelése és megismerése a kívánatosabb.
Itt ugyanis két,
a könyvben említett dolgot kell egybevennünk:
azt, hogy az élet és a jó: kívánatos,
és azt, ami ezekből következik, hogy
azért kívánatosak,
mert az ilyesféle természet sajátjuk.
Tehát ha az ilyen kettős sorban
az egyik sor mindig a kívánatos dolgokhoz tartozik,
és a megismert és az érzékelt
- általánosan szólva - azáltal létezik, hogy
része van a határolt természetében,
azért az, hogy valaki önmagát kívánja érzékelni,
ugyanaz, mint hogy
ilyen természetű kíván lenni.
Nem önmagunkban válunk tehát e dolgok egyikévé,
hanem azáltal, hogy
az érzékelés és a megismerés folyamata révén
részesülünk ezekben a képességekben.
Az érzékelő ugyanis maga is érzékeltté válik
oly módon és olyan szempontból,
ahogyan korábban érzékelt,
az érzékelés mértékétől és tárgyától függően;
és a megismerő ugyanúgy megismerhető is.
Így hát azért kíván az ember örökké élni,
mert örökké megismerni kíván –
ami annyit tesz, hogy örökké megismerés tárgya kíván lenni.
Nos,
bizonyos szempontból vizsgálva a dolgot,
úgy tűnik, hogy
az együttélést kívánatosnak tartani:
ostobaság.
Elsősorban
azoknak a dolgoknak az esetében,
amelyekben a többi élőlénnyel közösek vagyunk,
például az együttes evésben és ivásban.
Hiszen mi a különbség a között, hogy
ez valaki társaságában vagy anélkül történik,
ha elhagyod a beszélgetést?
Másik, ehhez hasonló dolog,
a az ember érdektelen beszélgetésben vesz részt.
Ezzel függ össze az, hogy
az önmaguk számára elégséges barátoknak
a beszélgetés nem tanulást, sem tanítást nem jelenthet.
Ha ugyanis valaki tanul,
akkor még nincs birtokában szükséges dolgoknak,
ha tanít, nem barát,
mert hát a barátság egyenlőség.
Ám mégis úgy látszik, hogy
mindnyájan inkább abban leljük örömünket,
ha barátaink körében részesülünk a jókban –
már amilyen mértékben az egyes ember számára ezek jók,
és a legjobbak ama dolgok közül, melyekben az illető részesülhet; mert hát egyesek számára a testi élvezetek ilyenek,
mások számára a művészi dolgok szemlélése,
megint mások számára a filozófiai beszélgetés –
és persze az, hogy egyidejűleg a barátjukkal is legyenek.
Ezért szokás mondani, hogy
"a barátok távolléte kínszenvedés",
s minthogy ez a helyzet,
nem kellene távol kerülniök egymástól.
Ezek alapján
a szerelmi vágy is
a barátsághoz hasonlónak tűnik.
Aki szeret, arra törekszik, hogy együtt éljen a másikkal,
de nem olyan módon,
ahogyan a leghelyesebb lenne,
hanem érzékileg.
Ez az érvelés
aporetikus formában beszélt a tárgyáról,
ám a tapasztalat számára
az utóbb említett módon jelennek meg a dolgok –
amiből nyilvánvaló, hogy
az aporetikus mód valamiképpen félrevezet bennünket.
A következőből kell kiderítenünk az igazságot:
a barát, mint a közmondás tartja,
"második Héraklész" kíván lenni, barátjának másik énje.
De hát külön vannak,
és ugyancsak nehéz, hogy egy személy legyenek.
Jóllehet természet szerint
a legnagyobb mértékben rokonok,
de az egyik esetben csak testre hasonlóak,
a másik esetben csak lélekre,
és előfordul, hogy
a hasonlóság ezekben is részletekre terjed ki csupán.
De az ember azért nem kívánja kevésbé azt, hogy
barátjának mintegy második, elkülönült énjére váljék.
Tehát
a barátunkat érzékelni
bizonyos értelemben szükségképpen azonos azzal, hogy
önmagunkat érzékeljük
és barátunkat megismerni, hogy
önmagunkat ismerjük meg.
Következésképpen jó oka van annak, hogy
barátunkkal még a közönséges dolgokat is
kellemes együtt élvezni és együtt megélni,
mert mindig egyszerre támadnak az érzéseink,
de a finomabb örömök élvezete még kellemesebb.
Ennek az az oka, hogy
mindig kellemesebb
önmagunkat egy magasabb rendű jóban szemlélni.
Ez néha valaminek a megélése,
néha cselekvés,
néha meg valami egyéb.
De ha az kell, hogy
az ember jól éljen és barátja ugyanúgy,
és együttlétükben együtt tevékenykednek,
akkor a közösség
a legnagyobb mértékben a cél jellegű jók közé tartozik.
Ezért kell együtt szemlélődni és együtt ünnepelni –
nem a táplálkozásnak
meg az alapvető szükségletek kielégítésének a kedvéért,
mert az ilyesmi nem társas életnek,
hanem élvhajhászásnak minősül -,
hanem mindegyiküknek
ama célok végett kell kívánnia az együttélést,
amelyeket ő képes teljesíteni.
Ha ez nem megy,
akkor a legkívánatosabb dolog az, hogy
jót tegyünk barátunkkal,
és élvezzük az ő jótéteményeit.
Nyilvánvaló tehát, hogy az együttélés szükséges,
és hogy ezt mindenki nagyon kívánja,
de a legboldogabb és legkiválóbb ember a leginkább.
De
hogy az [istenséggel kapcsolatos] érv alapján
nem ez derül ki,
és hogy annak az érvnek is megvan az alapja,
az is igaz állítás.
Mivel ugyanis az [isten és az ember közötti] párhuzam érve igaz,
a megoldás:
ennek az [emberről mondott érvvel való] összekapcsolása.
Mert az isten nem olyan, hogy
szüksége volna barátokra,
és ez az istenhez hasonlatos emberre is érvényes,
ámbár ennek az érvnek az alapján
a derék ember semmiről sem fog gondolkodni.
Csakhogy az istenség
nem az ember módján boldog;
kiválóbb ő annál, s
emhogy valami másról is gondolkozzék, mint önmagáról.
Ennek az az oka, hogy
míg a mi jólétünk alapja valami más,
az istenség számára ennek oka ő maga.
Ami a mi kutatásunkat
és azt a vágyunkat illeti, hogy
sok barátunk legyen,
hát az a mondás, hogy
egyetlen barátja sincs annak, akinek sok a barátja –
kettős értelemben helyes.
Mert ha lehetséges, hogy
az ember sokkal éljen együtt,
és a lehető legtöbbel tegyünk szert élményekre,
akkor ez a legkívánatosabb dolog.
Csakhogy ez rendkívül nehéz,
szükségképpen korlátozni kell tehát
a közös élményszerzés tevékenységét.
Így hát
nemcsak megszerezni nehéz sok barátot
- hiszen ki kell próbálni őket -,
hanem ha megszereztük, nehéz jól meglenni is velük. –
És néha azt kívánjuk, hogy
akit szeretünk, annak menjen jól a sora,
de legyen távol tőlünk,
néha meg azt, hogy
közös dolgokban legyen része velünk.
A barátság jele, ha az együttlétet kívánjuk.
Mert ha lehetséges, hogy
egyidejűleg velünk is legyen,
meg jól is menjen neki,
mindenki ezt választja.
Ha ez nem lehetséges egyidejűleg,
akkor úgy választunk, mint Héraklész esetében:
az ő anyja inkább választotta azt, hogy
fia isten legyen mint hogy mellette legyen,
de Eurüsztheusz szolgájaként.
Az ember azt mondhatná,
amit a spártai válaszolt tréfásan, a
mikor valaki azt tanácsolta neki, hogy
a viharban fohászkodjék a Dioszkuroszokhoz.
A szerető ember tulajdonsága, hogy
akit szeret,
távol tartja attól, hogy
a nehéz helyzetekben vele együtt annak is része legyen;
de a szeretett ember tulajdonsága, hogy
ő részt kíván venni ebben.
Mindkét tulajdonságnak megvan az alapja.
A barát számára
semmi sem lehet olyan fájdalmas,
mint ha szenvedni látja barátját,
azaz nem is akarja, hogy az az ő sorsát válassza.
Ezért szokták megakadályozni, hogy
velük együtt ő is részt vegyen az ilyen dolgokban.
Megelégednek azzal, hogy
ők szenvedjék el a rosszat,
nehogy olyanoknak tűnjenek,
akik csak a maguk dolgára ügyelnek,
és az örömöt választják,
míg a barátjuk szenved,
vagy akiknek könnyebb,
ha nem egyedül viselik el a rosszat.
Mivel a kívánatos az, hogy
a barátunk jól is éljen
meg együtt is legyen velünk,
világos, hogy
a kisebb javak mellett is
kívánatosabb valamiképp az együttélés,
mint nagyobb javak közepette élni,
de egymástól távol.
Ám mivel nem világos, hogy
mekkora jelentősége van az együttélésnek,
ebben a kérdésben már megoszlanak a vélemények.
Egyesek úgy vélik,
az a barátság jele,
ha mindenben együtt vesznek részt,
ahogy például azt szokták mondani, hogy
ugyanaz az étel kellemesebb, ha együtt költik el.
Mások azonban
nem kívánják az együttlétet,
noha olyankor,
amikor valaki rendkívüli dolgot művel,
elismerik, hogy
a nagyon rosszat együtt végigcsinálni jobb,
mint a nagyon jót külön.
Nagyon hasonló ehhez
a szerencsétlenségekre vonatkozó kérdés is.
Hiszen néha azt kívánjuk, hogy
a barátaink távol legyenek, hogy
legalább ne szenvedjenek olyan helyzetekben,
amikor nem várható tőlük segítség,
néha meg a jelenlétük a legkellemesebb számunkra.
Ez az ellentmondás azonban
nagyon könnyen megmagyarázható.
Ez amiatt van így, amiről szóltunk,
meg azért, mert általában igyekszünk elkerülni, hogy
barátunkat fájdalomban és rossz állapotban lássuk –
amint hogy önmagunkkal kapcsolatban is így teszünk.
Másrészt barátunkat látni
van olyan kellemes,
mint a legkellemesebb dolgok bármelyike.
Ez az említett ok miatt van így –
még akkor is, ha ő nem beteg,
mi meg betegek vagyunk.
Amely tehát
a két kellemes lehetőség közül a kellemesebbik,
az nyom többet a latban akkor,
amikor ez a kérdés:
kívánjuk-e barátunk jelenlétét vagy sem.
És ez előfordulhat
jelentéktelenebb emberekkel is,
mégpedig ugyanezen okból.
Hiszen ők is kitesznek magukért,
ha barátjuknak nem jól megy a sora,
sőt, nem maradnak távol még akkor sem,
ha a közellét számukra szükségképpen rossz.
Ezért van az, hogy
a szeretők néha együtt ölik meg magukat,
mert úgy gondolják, hogy
a szeretett ember, ha életben marad,
még inkább érzi a nyomorúságát.
Mint ahogyan hajdani jó sorsára emlékezve
jobban érzi szerencsétlenségét az ember,
mint ha úgy gondolja, hogy
mindig is rosszul ment a sora.
|