Payday Loans

Keresés

A legújabb

ARISZTOTELÉSZ : Eudémoszi etika - VII. .könyv (A barátságról) - folytatás PDF Nyomtatás E-mail
2009. február 06. péntek, 10:26

ARISZTOTELÉSZ

EUDÉMOSZI ETIKA

plato_aristotle


HETEDIK KÖNYV


(folytatás)

 

6


Azzal a kérdéssel, hogy

lehet-e valaki

önmagának a barátja vagy sem,

sokféle vizsgálódás foglalkozik.


Néhányan ugyanis úgy vélik,

minden ember leginkább önmagának a barátja,

és ezzel a mércével mérik

az egyéb barátok iránti barátságot.


A barátok tulajdonságaival foglalkozó

tudományos fejtegetések

és a vélemények szerint

[az önmagunk és a mások iránti barátság]

bizonyos szempontból ellentétben állnak,

más szempontból meg hasonlók.


Ez ugyanis bizonyos analógia szerint:

barátság, ám feltétlen értelemben nem az.


Hiszen ezek:

szeretni és szeretve lenni –

két különböző személyt tételeznek fel.


Ezért inkább

abban az értelemben

barátja valaki önmagának,

amely értelemben

a fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberről

megállapítottuk, hogy

milyen módon önkéntesek

illetve nem-önkéntesek cselekedeteik –

attól függően, hogy

a lélek egyes részei

milyen viszonyban vannak egymással.


Minden efféle kérdés hasonló:

hogy vajon lehet-e valaki önmaga barátja és ellensége,

és hogy elkövethet-e valaki jogtalanságot önmaga ellen?


Mindezek a viszonyok ugyanis

két különböző személyt tételeznek fel.


Abban az értelemben, hogy

a lélek bizonyos szempontból két rész,

valamiképpen léteznek számára ezek a viszonyok,

de abban az értelemben, hogy

nem különböző személyekről van szó,

nem léteznek.


Az ember

önmagához való viszonyából kiindulva

történik a barátság egyéb fajtáinak meghatározása is,

amelyeknek alapján a fejtegetésekben bizonyítani szoktunk.


Barátnak ugyanis az minősül,

aki jókat - vagy olyasmit, amit jónak vél - akar másnak,

mégpedig nem önmaga, hanem a másik érdekében.


A másik mód,

amikor az ember

a másiknak a létezését kívánja,

annak és nem önmagának az érdekében;

és ha javai nincsenek, az életét kínálja neki –

ez minősül a legmagasabb rendű barátnak.


Megint másik mód,

amikor valaki a barátjával való együttélést választja

magának az együttlétnek és nem másvalaminek a kedvéért.


Mert az apák például azt kívánják ugyan, hogy

gyermekeik éljenek, de ők másokkal élnek együtt. –


Mindezek az esetek ellenkeznek egymással.


Mert némely ember nem hiszi el, hogy szeretik,

ha a barátja nem kívánja neki ezt és ezt a jót,

mások meg akkor kételkednek ebben,

ha barátjuk nem kívánja a létezésüket,

ismét mások, ha nem akar együtt élni velük.


Továbbá

barátság az is,

ha részt veszünk a másiknak a fájdalmában

anélkül, hogy erre egyéb okunk volna.


Mert például

a szolgák is részesülnek uraik fájdalmában,

de azért, mert ha uraiknak fájdalmaik vannak,

kegyetlenkednek velük,

nem pedig azért,

mert együttéreznek gazdáikkal

olyanformán,

ahogy az anyák együttéreznek gyermekeikkel,

és ahogyan a madarak megérzik egymás fájdalmát.


Hiszen

a barát azt kívánja a leginkább, hogy

ne csak együttérezzen barátjával,

hanem ugyanazt a fájdalmat is érezze –

például, hogy együtt szomjazzon a szomjazóval,

és ahol ez nem lehetséges,

ott azt kívánja, hogy a lehető leghasonlóbbat érezze.


Ugyanez az érvelés vonatkozik az örömre.

Ha nem valami más dolog miatt örülünk,

hanem azért, mert a barátunk örül,

az a barátság egyik jele.


Továbbá

olyasféléket is szokás mondani a barátságról,

mint "barátság - egyenlőség",

meg "igaz barátoknak egy a lelkük". –


Mindezeket szokás

egyetlen emberre is vonatkoztatni.

Hiszen ilyen módon kíván jót magának az ember,

senki sem tesz ugyanis jót magával más valamiért,

vagy másnak a kedvéért;

és - mint egyszemélyben jótevő is,

meg a jótett élvezője is –

nem mondja, hogy "jót tettem magammal".


Mert aki nyilvánosan mutatja, hogy szeret,

az - úgy tűnik - nem szeretni kíván, hanem hogy szeressék.


És kívánni a másik létezését,

és együtt élni vele

és megosztani örömét meg bánatát,

és hogy "egy lelkük legyen"

és képtelennek lenni egymás nélkül az életre,

de együtt meghalni - mert így érez az egyes ember,

és ily módon társa önmagának –

mindezek részéül jutnak a derekas embernek,

önmagához való viszonyában.


A hitvány emberben,

például a fegyelmezetlenben,

nincs meg az összhang,

ezért úgy látszik, lehetséges, hogy

önmaga ellensége legyen.


De

az ember mint

egy és oszthatatlan személy:

önmaga törekvésének tárgya.


Ilyen a derék ember,

vagyis az erény szerinti barát:

míg a hitvány nem egy, hanem sok;

és egyazon napon is különböző és változékony.

Ezért az ember önmaga iránt való barátságát

visszavezetjük a derék ember önmaga iránti barátságára.

Hiszen ő valamiképpen hasonló önmagához

és egy,

és önmagával szemben jó;

ily módon

barátja önmagának és tárgya saját törekvésének.


Az meg, hogy ő ilyen:

természet szerint van,

míg a hitvány ember

a természet ellenére olyan, amilyen.


A derék emberrel nem fordul elő, hogy

cselekvésével egyidejűleg gyalázattal illeti önmagát,

mint a fegyelmezetlen,

sem az, hogy

későbbi önmaga szidalmazza korábbi önmagát,

mint az, aki megbánta tettét,

sem az, hogy

korábbi önmaga szidalmazza későbbi önmagát,

mint a csaló.


Általában

- ha azt a megkülönböztetést kell tennünk,

amit a szofisták tesznek -:

ezek úgy viszonyulnak önmagukhoz,

mint "Koriszkosz a derék Koriszkoszhoz",

hiszen nyilvánvaló, hogy mennyiségét illetően

ugyanannyi bennük a jó,

midőn váddal illetik és megölik önmagukat,

holott önmaga számára minden ember jónak tűnik.


De hát - mint mondottuk -,

aki feltétlenül jó,

az önmagának barátja is igyekszik lenni,

mivel két összetevőt hordoz önmagában,

amelyek természettől fogva

baráti viszonyban kívánnak lenni egymással,

és lehetetlen, hogy szétváljanak.


Ezért

az ember esetében úgy áll a dolog, hogy

mindegyikük önmaga barátjának minősül,

ám a többi élőlénynél nem ez a helyzet.

Például a ló önmagának... tehát nem barátja.

De még a gyermekek sem,

csak amikor már elhatározással rendelkeznek,

hiszen csak akkor kerül szembe az ész a vágyakozással. –


Az ember önmaga iránt érzett barátsága

hasonló a rokonságon alapuló barátsághoz,

mert sem ezt, sem azt nem áll módunkban felbontani.

Amazok, ha összekülönböznek is, rokonok maradnak,

az egyes ember meg egyetlen marad, amíg csak él.


A mondottakból tehát világos, hogy

a barátság kifejezés hányféleképpen használatos,

és hogy a barátság összes fajtáját

az elsőre szokás visszavezetni.


7


Vizsgálatunkhoz hozzá tartozik, hogy

szemügyre vegyük az egyetértést és a jóindulatot is.


Egyesek számára ugyanis

ezek a barátsággal azonosnak,

mások számára meg

a barátság nélkülözhetetlen feltételeinek minősülnek.


A jóindulat

nem is különbözik teljesen a barátságtól,

de nem is azonos vele.

Mert ha a barátságnak a felosztás szerint három módja van,

a jóindulat nincs jelen

sem a hasznot hozó,

sem a gyönyörön alapuló módban.


Hiszen ha valaki azért,

mert ez neki hasznos,

a másiknak javakat kíván,

nem őmiatta, hanem a maga érdekében kívánja ezt,

míg a jóindulat

- éppúgy, mint az erényen alapuló barátság –

olyan tulajdonságnak tűnik,

amely nem annak az érdekében létezik,

aki jóindulattal van a másik iránt,

hanem annak az érdekében, aki iránt jóindulattal vannak.


Ha ez megvolna

a gyönyörűségen alapuló barátságban is,

úgy az ember

élettelen dolgok iránt is jóindulattal lehetne.

Ebből világos, hogy

a jóindulat az erkölcsi barátsághoz tartozik.


De míg a jóindulatú ember sajátossága az, hogy

csak kívánja [a jót],

a baráté, hogy meg is cselekszi, amit kíván.

A jóindulat ugyanis a barátság kezdete.

Hiszen minden barát jóindulatú,

de nem minden jóindulatú ember barát.

A jóindulatú ahhoz hasonlatos,

aki még a kezdetén van csupán a dolognak.

Ezért ez: kezdete a barátságnak, de nem barátság.


[Az egyetértés meg

azért áll közel a barátsághoz],

mert úgy tűnik, a barátok egyetértenek,

és akik egyetértenek: barátok.

De a baráti egyetértés nem mindenre terjed ki,

hanem csak arra,

ami az egyetértők cselekedeteivel

és az együttélésre vonatkozó dolgokkal kapcsolatos.


Aztán meg az sem lehet, hogy

csak a gondolkodásban,

vagy csak a törekvésben van meg az egyetértés,

hiszen előfordul, hogy

ellentétben áll egymással a gondolkodás és a vágy,

ahogy a fegyelmezetlen emberben

sincs a kettő összhangban egymással.


És ha valaki a másikkal az elhatározásában egyetért,

nem bizonyos, hogy a vágyát illetően is egyetért vele.


Egyetértés a jók között van.

A hitvány emberek,

ha ugyanaz az elhatározásuk és ugyanarra vágynak,

ártanak egymásnak. –


Úgy látszik,

az egyetértés kifejezést

sem egyetlen értelemben használjuk,

ahogyan a barátságot sem,

hanem az egyik fajtája,

első és természettől fogva jó

- ezért nem lehetséges az egyetértés hitványak között -,

a másik fajtája meg olyan, hogy

abban az értelemben a hitvány emberek is egyetértők,

ha elhatározásuk és vágyuk ugyanarra vonatkozik.


Oly módon kell hát ugyanarra törekedniük, hogy

mindkettejük birtokolhassa azt, amire törekednek.

Mert ha törekvésük tárgya olyasmi,

amiben mindkettő nem részesülhetne, összevesznek.

Az egyetértő emberek pedig nem vesznek össze.

Egyetértés ott van,

ahol a parancsolásra és az engedelmességre nézve

a felek elhatározása azonos –

persze nem olyanformán, hogy

kettőt, hanem csak egyet tesznek meg parancsolónak.


Az egyetértés

az állampolgárra jellemző barátság.

Ennyit tehát az egyetértésről és a jóindulatról.


8


Kérdés, hogy

a jótevők

azokat, akikkel jót tettek,

miért szeretik inkább,

mint a jótétemények élvezői őket;

hiszen éppen az ellenkezője látszik igazságosnak.


Feltételezheti valaki, hogy

ez a haszon miatt, és amiatt van,

mert számukra ez előnyt jelent;

nekik ugyanis tartozik valaki,

amazoknak meg visszafizetnivalójuk van.


De nemcsak ez az oka,

hanem természetadta alapja van.

A tevékenység ugyanis érdemesebb a választásra;

a tevékenység eredménye

és a tevékenység pedig

ugyanúgy aránylik egymáshoz,

ahogyan a jótéteményt élvező

- mint tevékenység eredménye –

a jótevőhöz.


Ezért gondoskodnak az élőlények is a kicsinyeikről;

arról is, hogy világra hozzák,

s arról is, hogy miután világra hozták, védelmezzék őket.


S az apák jobban szeretik gyermekeiket

- az anyák meg még az apáknál is jobban -,

mint amennyire a gyermekek szeretik őket.

Aztán emezek ismét saját gyermekeiket szeretik jobban,

mint a szüleiket, mert a tevékenység a legkiválóbb.

Az anyák meg

azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket,

mert úgy látják,

a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye.


Az eredményt ugyanis

a dolog nehézsége alapján határozzák meg,

és a gyerek világrajövetelében

az anyának van több fájdalma.

Ilyen módon történjék tehát

az ember önmaga

és mások iránt érzett barátságának meghatározása.


9


Az igazságos

valamiféle egyenlőnek tűnik,

és a barátság is egyenlőségen alapul,

ha igaz a mondás, hogy "barátság - egyenlőség".


Az összes alkotmány meg

az igazságosságnak bizonyos formája;

hiszen az államok közösségek,

és minden közös

az igazságosság segítségével válik szilárddá.


Tehát

ahány formája van a barátságnak,

ugyanannyi van az igazságosságnak és a közösségnek is.

Mindezek pedig érintkeznek egymással,

és csekély különbséget mutatnak.


Ám a lélek és a test,

a mesterember és a szerszám,

az úr és a szolga viszonya is hasonló,

és mégis:

ezek közül egyik sem közösség.

Itt ugyanis nem két társról van szó,

hanem az egyik: egy,

a másik meg ennek az egynek a tulajdona,

de önmaga nem egy.


A javuk

nem is osztható meg kettejük között,

mert mindkettejük java az egyiket illeti,

aki végett a másik létezik.


A test ugyanis velünk született szerszám,

a szolga meg úgy tartozik urához,

mint tőle elválaszthatatlan rész vagy szerszám,

a szerszám pedig a mesteremberhez

mint élettel nem rendelkező szolga. –


A többi közösség:

a polisz közösségének része,

mint például a phratriák

vagy az orgeónoknak közössége,

vagy a kereskedők társasága.


Valamennyi államforma –

mind a helyes, mind pedig a torz változata

együttesen van jelen a családi közösségekben.

Hiszen az alkotmányoknál ugyanaz a helyzet,

mint a harmóniafajták esetében.


Királyi a családfő helyzete,

arisztokratikus a férj és a feleség kapcsolata,

politeia a testvérek viszonya.

Ezeknek az elferdült formái

a türannisz, az oligarchia és a démokratia.


Az igazságosság formáinak száma ugyanennyi. –

Mivel az egyenlő részben szám szerint,

részben arány szerint egyenlő,

ezért az igazságosnak,

a barátságnak

és a közösségnek is

ezek lesznek a formái.


Szám szerinti közösség

a démokratia közössége és a bajtársi barátság,

mert ezeknél ugyanazzal a mértékkel mérnek.


Arány szerinti az arisztokratia közössége,

amely a legjobb, és a királyság államformája,

mert itt a parancsoló és az alárendelt számára

nem azonos a jog, hanem arányosan illeti meg őket.

És hasonló az apa meg a fiú barátsága,

és a polgárok közösségében is ugyanez a helyzet.


10


Szokás beszélni

a rokonok,

a bajtársak barátságáról és a társakéról,

amelyeket polgári barátságnak mondanak.


A rokonok barátságának több formája van;

az egyik a testvéreké, a másik az apa és fiai barátsága.

Ez lehet arány szerinti, mint például az apáé,

és lehet szám szerinti, mint például a testvéreké,

mert ez a bajtársakéhoz áll közel,

hiszen ebben is megtalálhatók az idősebbet illető előjogok.


Az állampolgári barátság

főként a haszon alapján jön létre:

innen a nézet, hogy

az emberek azért társultak egymással,

mert nem voltak önállóak,

jóllehet az együttélés kedvéért is társulhattak volna.


Csupán a politeia

és annak megromlott formája az,

ahol nemcsak hogy barátságok jönnek létre,

hanem az emberek a közösséget is barátokként alkotják.

Az egyéb formákban ez a fölény alapján történik.


Az igazságosság

az egymás számára hasznos emberek

barátságban van meg leginkább,

mert ez a poliszra jellemző igazságosság.


Már másféle módon tartoznak egymáshoz

a fűrész és a mesterség;

nem valami közös cél érdekében

- kapcsolatuk ugyanaz, mint a szerszámé és a léleké -,

hanem a használó érdekében.

Persze

ez a szerszám is részesül

abban a gondoskodásban,

amely munkája szerint megilleti,

hiszen evégett létezik.

És a fúrónak lenni kettőt jelent,

s ezek közül a tevékenység,

a fúrás előbbre való.


Ebbe a fajtába tartozik

a test és a szolga is,

amint az előbb megbeszéltük.


Nos hát, annak a kutatása, hogy

hogyan ápolhatja valaki barátjával a kapcsolatot –

az igazságos egy fajtájának a kutatása.

Hiszen általában

minden igazságos dolog a baráttal kapcsolatos,

mivel az igazságos bizonyos,

egymással közösségre lépett emberek számára az,

a barát pedig közösségben élő ember;

részben származása, részben életmódja folytán.


Mert olyan lény az ember,

aki nemcsak társadalomban,

de családban is él,

mégpedig nem úgy, mint a többi élőlény,

amely hol párban jár - nősténnyel és hímmel,

ahogy a szerencse hozza -,

hol meg magányosan kóborol,

hanem az ember közösségi lény,

mégpedig azokkal él közösségben,

akikkel természettől fogva rokoni viszonyban áll.


Mármost közösség

és valamiféle igazságosság

akkor is volna, ha polisz nem léteznék.


A család a barátság valamilyen formája.

Az úr és a szolga viszonya,

valamint a mesterség és a szerszámok,

meg a lélek és a test viszonya,

és az efféle kapcsolatok egyike sem barátság

és nem is igazságosság,

hanem valami, ami azokkal analóg;

ahogy az egészség sem igazságosság,

hanem azzal analóg.


Az asszony és a férj kapcsolata azonban,

mivel hasznos,

barátság és közösség.


Az apa és a fiú viszonya pedig olyan,

mint amilyen az isten és az ember,

a jótevő és a jótétemény élvezője

és általában azok között van,

akik közül az egyik természettől fogva uralkodik,

a másik meg természettől fogva engedelmeskedik.


A testvérek kölcsönös kapcsolatára

leginkább a társak barátsága jellemző,

mert ez az egyenlőségen alapul.

"Mert nem gúnyolhatna engem fattyúnak;

mindkettőnk atyját ugyanúgy hívják: Zeusznak,

aki az én uram" –

ezt szokták ugyanis idézni azok,

akik egyenlőséget követelnek.


Ezért a családban található a barátság,

az államrend és az igazságosság kezdete és forrása.


Mivel háromféle barátság van:

erényen, hasznon és gyönyörűségen alapuló,

és ezek mindegyikének két különböző formája,

mert mindegyikük vagy fölényen, vagy egyenlőségen alapul,

és a róluk folytatott vitákból nyilvánvaló, hogy

az egyes fajtákban mi az igazságos:

a fölényen alapuló barátságban az arányosságot követelik,

de nem az egyenlő mértéket,

hanem a fölényben levő fél fordított arányt igényel:

ahogyan ő aránylik csekélyebb érdemű társához,

olyan legyen az arány a társa és a saját hozzájárulása között. –

Ő mintegy

a parancsoló helyzetében van

az engedelmeskedővel szemben.

De ha ez az állapot nem jön létre,

legalább a szám szerinti egyenlőséget igényli.


A közösség többi fajtáiban is így történik ez:

néha ugyanis a szám, néha az arány szerint egyenlőt kapják.

Mert ha szám szerint egyenlő összegű pénzt adtak be,

akkor egyenlő,

mégpedig szám szerint egyenlő módon kapják meg a részüket,

de ha a befolyt összeg nem egyenlő,

akkor arány szerint részesülnek belőle.

A csekélyebb érdemű társ

ellentétesre fordítja az arányt,

és átlósan köti össze a tagokat.

Úgy tűnik,

ily módon a fölényben levő fél meg lesz rövidítve,

és a barátság meg a közösség

tiszteletbeli állami teherviseléssé válik.

Tehát valami más szerint kell

az egyenlőséget létrehozni és megalkotni az arányt.

Ez a más: az érdem,

amely természettől fogva

az uralkodó és az isten sajátja

az engedelmeskedőhöz való viszonyában.

A nyereségnek egyenlőnek kell lenni az érdemmel.


A mennyiségi egyenlőségen alapuló barátság

a polgárbarátság,

és a polgárbarátság a hasznon nyugszik.

És ahogyan a városok barátai egymásnak,

úgy barátai egymásnak a polgárok is.

És ahogyan "nem ismerik többé az athéniek a megaraiakat",

így vannak ezzel a polgárok is,

ha már nem jelentenek hasznot egymás számára;

az ő barátságuk amolyan "adok, hogy adj" barátság.


Az ilyen barátságokban

a vezetés meg az engedelmesség

sem természettől adott,

és nem is olyan, mint a királyságban,

hanem felváltva gyakorolják,

és a vezető célja nem az, hogy

az istenség mértéke szerint cselekedjék jót,

hanem hogy egyenlően vegye ki részét

a javakból és a terhekből.


Az egyenlőség tehát az,

amelyet a polgárbarátság a maga alapjául kíván.

A hasznon alapuló barátságnak két formája van:

az egyik a törvény szerinti,

a másik az erkölcs szerint való.


A polgárbarátság

az egyenlő mértékre meg a tárgyra van tekintettel,

mint az eladók és a vevők.

Ezért szokás mondani: "szabott ár a barát számára".


Ha megegyezésen alapul a barátság,

akkor polgárbarátság,

mégpedig törvény szerint való,

de ha egymásra bízzák a viszontszolgáltatást,

akkor az erkölcsi

és társak között szokásos barátság kíván lenni.


Ezért

a barátságnak ebben a formájában

fordul elő legtöbbször vádaskodás.


Ennek az az oka, hogy

ez a barátság nem természet szerint való.

Más ugyanis a hasznon

és megint más az erényen alapuló barátság,

de ezek az emberek

egyszerre kívánnak mindkettőben részesülni,

mert egyrészt a haszon miatt társulnak,

másrészt azonban barátságukat erkölcsi jellegűvé teszik,

mint a derék emberek,

s ezért, mivel bíznak egymásban,

nem pusztán törvényen alapuló az a barátság,

amelyet kialakítottak.


A háromféle barátság közül

általában a hasznon alapulóban

fordul elő a legtöbb vádaskodás.

Az erény ugyanis nem ad okot vádra,

akik meg a gyönyörűség végett barátkoznak,

azok ha ezt megkapták,

és megadták egymásnak, elválnak,

de akik hasznosak egymás számára,

nem bontják fel azonnal a kapcsolatukat

akkor sem,

ha nem törvényes keretek között

és társak módjára viselkednek egymással.


Habár

a haszonszerzésre irányuló kapcsolatok közül

abban, amely törvény szerint való,

nem fordul elő vádaskodás.

A pusztán törvényes kapcsolatok megszűnése

a pénztől függ,

mert ezzel mérik az egyenlőséget.


Az erkölcsi kapcsolatok felbomlása

azonban önkéntességen alapul.

Ezért néhol törvényt hoztak azok számára,

akik barátságból társultak, hogy

az önkéntes csereügyleteket ne per útján intézzék,

és ez így helyes.

Hiszen a jó embereknek

természettől fogva sajátjuk az igazságosság,

és csereügyleteiket is úgy intézik,

mint jó és megbízható emberek.

Az ilyen barátságban a vádak mindkettejükre visszaszállnak,

hiszen hogyan is állhatna elő váddal bármelyikük,

amikor erkölcsileg bíznak egymásban, nem a törvény alapján.


Az a kérdés is

nehézséget rejt magában, hogy

a két módszer közül

melyik szerint kell megítélni az igazságot:

vajon a teljesített dologra,

azaz a mennyiségre kell-e tekintettel lenni

vagy a minőségre –

annak a szempontjából,

akinek a számára csinálták.


Hiszen úgy is lehetséges,

ahogy Theognisz mondja, hogy

"számodra istennő, ez csekély dolog ugyan, de nekem nagy",

de úgy is, ahogy a mondás:

"ez számodra játék, ám nekem halált jelent".

Mint mondottuk, ebből származnak a vádaskodások.

Mert az egyik fél ellenszolgáltatást kíván,

hiszen nagy dolgot cselekedett,

amikor a másik szükségben volt –

vagy valami más effélét mond azzal kapcsolatban, hogy

mekkora hasznot hajtott a másiknak,

de arról nem beszél, hogy

ez neki magának mit jelentett;

a másik meg arról beszél, hogy

ez mit jelentett annak a számára, aki adta,

nem pedig, hogy mit jelentett neki.


Máskor megfordul a helyzet.

Aki kapta, arról beszél, hogy

milyen csekély segítség volt az az ő számára,

aki meg adta,

arról, hogy neki ez mekkora megerőltetésébe került.


Például,

ha valaki kockázat árán

szerez egy drachmát,

ő a kockázat nagyságáról beszél,

a másik meg az összeg nagyságáról,

ahogy az a pénzösszegek visszafizetésénél szokás. –


Mert az ilyen esetekben

ezekből van a vita:

az egyiknek az fontos, hogyan volt akkor,

a másiknak, hogyan van most –

hacsak nem egyeztek meg előre.


A polgárbarátság tehát

a megegyezésre és a megtett dologra fordítja figyelmét,

az erkölcsi barátság pedig az elhatározásra.

Az utóbbi tehát nagyobb mértékben igazságos,

és baráti igazságosság.

A vitát az okozza, hogy a

z erkölcsi barátság szebb,

a hasznon alapuló meg szükségesebb.

Ez utóbbi kezdetekor azonban

a barátok úgy viselkednek,

mint akik erkölcsük alapján és az erénynél fogva barátok,

ám ha magánérdekeik ellentétbe kerülnek,

nyilvánvalóvá válik, hogy másfajta barátok voltak.

A sokaság ugyanis fényűzésből törekszik a szépre,

így a szebb barátságra is.


Világos tehát,

hogyan kell megkülönböztetnünk ezeket az eseteket.


Ha ugyanis erkölcsi barátok,

a szándékot kell nézniök, hogy

az egyenlő-e,

semmi mást nem követelhet egyik a másiktól.

Ha a haszon végett társulnak a polgárbarátok,

arra kell tekintettel lenniök, hogy

van-e hasznuk a társulásból.

Ha az egyik azt állítja, hogy

az egyik értelemben,

a másik, hogy a másik értelemben kötötte a barátságot,

és az egyik valaminek a megtételét kéri a barátjától,

nem szép dolog,

ha az szép szavakkal fizeti ki.

Hasonlóképpen áll ez az ellenkezőjére is.


S ha nem tudnak megegyezni

erkölcsi barátok módjára,

valaki döntőbíróra van szükség,

de azt egyiküknek sem szabad színészkedéssel becsapnia,

és mindkét félnek bele kell nyugodnia a határozatába.


Hogy az erkölcsi barátság

az elhatározáson nyugszik,

az világos.

És ha egyikük

nagy segítséget kapott is a barátjától,

de nem áll módjában megfelelően viszonozni,

hanem csak amennyire tőle telik,

rendben is van a dolog.

Hiszen az istenség is szívesen fogadja az áldozatot,

amelyet erőnkhöz mérten nyújtunk.


Persze, a kalmárt nem elégíti ki,

ha valaki azt mondja, hogy nem képes többet fizetni –

és a hitelezőt sem.


Sok vádaskodás esik az olyan barátságokban,

ahol a felek érdeke nem egyenes vonal mentén helyezkedik el,

és itt nem könnyű megpillantani, mi az igazság.

Nehéz ugyanis

ugyanazzal a mértékkel mérni

a nem egy vonalba eső érdekeket,

ilyenek fordulnak elő a szerelmi kapcsolatokban.

Az egyik arra törekszik, hogy

a másikkal, aki kellemes a számára, együtt éljen,

de néha ez azért vágyik az előbbire, mert az számára hasznos.


Aztán ha a szenvedély alábbhagy,

az egyik változásával megváltozik a másik is,

és akkor számolgatják, hogy kinek mi jár,

és meghasonlanak, mint Püthón és Pammenész

- és általában mint a tanár és a tanítvány

(nincs ugyanis közös mérték a tudás és a pénz számára) –

és mint Hérodikosz, az orvos,

azzal, aki keveset fizetett neki.


Meg ahogyan a lantos és a király tették:

a király ugyanis a gyönyörűség végett társult a lantossal,

az meg a haszon végett ővele.

Aztán hogy fizetésre került volna a sor,

azt mondta a király, hogy

hát hiszen ő is gyönyörűséget szerzett a másiknak:

ahogyan az az énekével gyönyörködtette őt,

ő azzal szerzett gyönyörűséget, hogy fizetséget ígért neki.


Ám világos itt is, hogy

hogyan kell döntenünk,

mert ebben az esetben is

közös mértéket kell alkalmaznunk,

de nem szám, hanem arány szerint.

Arány segítségével kell ugyanis mérnünk,

ahogyan a polgárok közössége méri magát.


Hiszen hogyan jöhetne létre közösség

a földművelő és a varga között,

ha nem arányosság szerint történnék a termékeik kiegyenlítése.

Ahol nincs egyenes vonalú kapcsolat,

ott az arány a mérték.


Például,

ha az egyik arra hivatkozik, hogy tudást,

a másik meg, hogy ő ezért pénzt adott,

azt kell megvizsgálni,

hogyan aránylik a tudás a pénzhez,

aztán hogy mit kapott mindegyikük?

Ha ugyanis az egyik a kisebb értékű dolognak a felét adta,

a másik meg az értékesebbiknek csak kis töredékét sem,

világos, hogy az utóbbi követett el igazságtalanságot.

De már abból is vita támadhat,

ha az egyik azt állítja, hogy

a haszon miatt társult a másikkal,

amaz meg, hogy ő nem emiatt,

hanem a barátság valamely egyéb fajtája alapján.


11


Azzal kapcsolatban,

aki jó,

és erénye alapján barátunk,

azt kell megvizsgálni, hogy

vajon neki kell-e hasznos szolgálatot tennünk

és segítséget nyújtanunk,

vagy annak, aki viszonozza és képes is rá.


Ez ugyanaz a probléma,

mint az, hogy

vajon azzal kell-e inkább jót cselekednünk,

aki barátunk,

vagy azzal, aki derekas ember.


Hiszen, ha barát is valaki,

meg derekas ember is,

bizonyára nem túl nehéz a kérdés,

hacsak nem tartja valaki

igen sokra az egyik tulajdonságot és igen kevésre a másikat;

tudniillik igen nagyra tartja azt, hogy valaki barát,

de kevésbe veszi, hogy valaki derekas ember. –


Ám

ha nem esik egybe a kettő,

számos probléma adódik.


Például,

ha az egyik barátja volt ugyan a másiknak,

de a jövőben nem lesz az,

vagy ha az lesz, de még nem az,

vagy ha most az,

de nem volt és a jövőben sem lesz az. –


De az első kérdés nehezebb.


Mert van abban valami, amit Euripidész mond,

amikor így versel:

"Ha beszédet beszéddel fizetsz,

igazságos a bér;

de tettet tettel viszonozz."


És nem kell, hogy

az ember mindent az apjának adjon;

van, ami az anyát illeti, noha az apa előbbre való.


Hiszen nem mindent áldoznak Zeusznak sem,

nem minden ajándék illeti őt, hanem csak némelyik.


Így hát vannak olyan dolgok,

amelyeket a hasznos embernek kell nyújtanunk

és vannak, amelyeket a jó embernek.


Például,

ha valaki élelmet ad nekünk,

és szükséges holmikat,

ezért még nem kell együtt élnünk vele.

És arra sincs szükség, hogy

akivel együtt élünk,

annak olyasmit adjunk,

amit nem az ilyen szokott kapni,

hanem aki a haszon végett barát.


Azok, akik ezt teszik és így,

és mindent a szeretőjüknek adnak,

amit nem kell,

semmirekellő emberek.


A barátság fajtáinak valamennyi,

a fejtegetésben szereplő meghatározása

bizonyos értelemben a barátság meghatározása,

de nem ugyanazé a barátságé.


Egyrészt ugyanis az a meghatározás, hogy

annak, aki a vagyon alapján barátja valakinek,

jellemzője, hogy javakat kíván a másiknak;

és hogy ez jellemzője a jóakarónak

és bármely másfajta barátnak is –

ez a meghatározás

nem jelöli meg

a barátság fajta szerinti megkülönböztető jellegét;

másrészt meg az, hogy

valakinek a létezését kívánjuk,

a másik esetben meg a vele való együttélést,

és hogy azzal,

aki a gyönyörűség végett barátunk,

együtt kívánunk szenvedni meg örülni –

mindezek bizonyos fajta barátságok meghatározásai,

de egyikük sem egyetlen fajtára illik csupán.


Ezért sok meghatározás van,

és jóllehet úgy tűnik,

mindegyikük egyetlen barátságfajtára illik,

valójában ez nem így van.


Íme például ez a meghatározás:

"a barátunk létezésére irányuló szándék".

Hiszen az, akinek a barátsága a fölényen alapul,

és aki jót tett valakivel, a saját műve létezését kívánja

- és annak, aki létünket adta ellenszolgáltatás jár -,

de együtt élni mégsem ezzel,

hanem a számára kellemes emberrel kíván.


Néhányan,

akik barátkoznak,

igazságtalanságot követnek el egymással szemben,

mert szeretetük inkább a tárgyakra irányul,

mint arra az emberre,

akié a tárgy.


Ezért barátkoznak a tulajdonossal

- ahogyan a bort az édessége miatt,

a hasznos embert a gazdagsága miatt szokás választani -,

mert a tulajdonos hasznosabb.

Ezért bosszankodik az ember,

ha valaki a többet választja a kevesebb helyett.

Mások pedig megvádolják a barátjukat,

mert most a jó embert keresik benne,

korábban pedig a kellemest és a hasznost kutatták.


12


Az autarkiával

és a barátsággal kapcsolatban

meg kell vizsgálnunk, hogy

hogyan viszonyulnak egymáshoz.


Kétséges ugyanis, hogy

ha valaki minden tekintetben elégséges önmaga számára,

lesz-e egyáltalán az ilyennek barátja.

Ha az ember annak alapján keres barátot, hogy

miben szenved hiányt,

a jó ember pedig

a legteljesebb mértékben elegendő önmaga számára,

és ha az erénnyel párosult élet boldog,

mivégre kellene még egy barát is?


Hiszen

az önmaguk számára elégséges embereknek

sem hasznos,

sem gyönyörűséget nyújtó barátokra nincs szükségük,

sem arra, hogy együtt éljenek valakivel.

Az ilyen számára elegendő, hogy önmagával van együtt.


Ez az istenség esetében a leginkább nyilvánvaló.

Világos, hogy mivel neki semmire nincs szüksége,

így barátra sincs,

és nem is lesz barátja,

s függeni sem fog senkitől.


Így a legboldogabb ember is

a legkevésbé fogja szükségét érezni a barátnak,

kivéve azt az esetet,

amikor képtelen rá, hogy elégséges legyen önmaga számára.


Szükségszerű tehát, hogy

a legkiválóbb életűnek legyen a legkevesebb barátja,

és hogy ezek is egyre kevesebben legyenek,

és hogy ő ne is fáradozzék azon, hogy

barátai legyenek, és hogy

nemcsak a hasznot hajtó barátokat,

de azokat is kevésre tartsa,

akiket pedig érdemes választanunk

abból a célból, hogy együtt éljünk velük.


Úgy tűnik,

talán ebből is nyilvánvaló, hogy

nem az a barát,

aki a haszon végett vagy a nyereség kedvéért,

hanem egyedül, aki az erény miatt barátunk.


Mert amikor semmire sincs szükségünk,

akkor is mindnyájan keressük azokat,

akikkel együtt szerezhetünk élvezeteket,

és inkább azokat, akikkel jót tehetünk,

mint azokat, akik velünk tehetnek jót.


Jobban tudjuk ezt megítélni,

amikor önmagunk számára elégségesek vagyunk

- tehát amikor olyan barátokra van szükségünk,

akik a legnagyobb mértékben méltóak arra, hogy

együtt éljünk velük -,

mint amikor hiányt szenvedünk valamiben.


Ezzel a nehéz kérdéssel kapcsolatban

meg kell vizsgálnunk, hogy

vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy

részben helyes a meghatározás,

de részben rejtve marad az igazság a párhuzam miatt

[amelyet az istenség és az emberek között vontunk].


Világossá ez akkor válik,

ha értelmünk segítségével megragadjuk, hogy

mi az élet mint tevékenység és mint végcél.


Nos, hát nyilvánvaló, hogy

érzékelés és megismerés;

következésképpen

a valakivel való együttélés:

együttes érzékelés és együttes megismerés.


Minden ember számára önmaga

érzékelése és megismerése a legkívánatosabb,

és ezért természettől van meg minden emberben

az életre való törekvés,

mert az életet

egy bizonyos fajta megismerésnek kell tekinteni.


Tehát

ha valaki a megismerést elkülönítené,

és önmagában való megismeréssé tenné,

nem akarván az élettel együtt szemlélni azt

- jóllehet ez észrevétlen, mint ez a könyvben leírva áll,

ám valójában nem szokott teljesen rejtve maradni –

ez semmiben nem különböznék attól, hogy

valaki mást ismerek meg önmagam helyett,

ami ugyanaz, mint ha valaki más él helyettem.


De valójában

önmagunk érzékelése és megismerése a kívánatosabb.

Itt ugyanis két,

a könyvben említett dolgot kell egybevennünk:

azt, hogy az élet és a jó: kívánatos,

és azt, ami ezekből következik, hogy

azért kívánatosak,

mert az ilyesféle természet sajátjuk.


Tehát ha az ilyen kettős sorban

az egyik sor mindig a kívánatos dolgokhoz tartozik,

és a megismert és az érzékelt

- általánosan szólva - azáltal létezik, hogy

része van a határolt természetében,

azért az, hogy valaki önmagát kívánja érzékelni,

ugyanaz, mint hogy

ilyen természetű kíván lenni.


Nem önmagunkban válunk tehát e dolgok egyikévé,

hanem azáltal, hogy

az érzékelés és a megismerés folyamata révén

részesülünk ezekben a képességekben.

Az érzékelő ugyanis maga is érzékeltté válik

oly módon és olyan szempontból,

ahogyan korábban érzékelt,

az érzékelés mértékétől és tárgyától függően;

és a megismerő ugyanúgy megismerhető is.


Így hát azért kíván az ember örökké élni,

mert örökké megismerni kíván –

ami annyit tesz, hogy örökké megismerés tárgya kíván lenni.


Nos,

bizonyos szempontból vizsgálva a dolgot,

úgy tűnik, hogy

az együttélést kívánatosnak tartani:

ostobaság.


Elsősorban

azoknak a dolgoknak az esetében,

amelyekben a többi élőlénnyel közösek vagyunk,

például az együttes evésben és ivásban.

Hiszen mi a különbség a között, hogy

ez valaki társaságában vagy anélkül történik,

ha elhagyod a beszélgetést?


Másik, ehhez hasonló dolog,

a az ember érdektelen beszélgetésben vesz részt.

Ezzel függ össze az, hogy

az önmaguk számára elégséges barátoknak

a beszélgetés nem tanulást, sem tanítást nem jelenthet.

Ha ugyanis valaki tanul,

akkor még nincs birtokában szükséges dolgoknak,

ha tanít, nem barát,

mert hát a barátság egyenlőség.


Ám mégis úgy látszik, hogy

mindnyájan inkább abban leljük örömünket,

ha barátaink körében részesülünk a jókban –

már amilyen mértékben az egyes ember számára ezek jók,

és a legjobbak ama dolgok közül, melyekben az illető részesülhet; mert hát egyesek számára a testi élvezetek ilyenek,

mások számára a művészi dolgok szemlélése,

megint mások számára a filozófiai beszélgetés –

és persze az, hogy egyidejűleg a barátjukkal is legyenek.


Ezért szokás mondani, hogy

"a barátok távolléte kínszenvedés",

s minthogy ez a helyzet,

nem kellene távol kerülniök egymástól.


Ezek alapján

a szerelmi vágy is

a barátsághoz hasonlónak tűnik.

Aki szeret, arra törekszik, hogy együtt éljen a másikkal,

de nem olyan módon,

ahogyan a leghelyesebb lenne,

hanem érzékileg.


Ez az érvelés

aporetikus formában beszélt a tárgyáról,

ám a tapasztalat számára

az utóbb említett módon jelennek meg a dolgok –

amiből nyilvánvaló, hogy

az aporetikus mód valamiképpen félrevezet bennünket.


A következőből kell kiderítenünk az igazságot:

a barát, mint a közmondás tartja,

"második Héraklész" kíván lenni, barátjának másik énje.

De hát külön vannak,

és ugyancsak nehéz, hogy egy személy legyenek.

Jóllehet természet szerint

a legnagyobb mértékben rokonok,

de az egyik esetben csak testre hasonlóak,

a másik esetben csak lélekre,

és előfordul, hogy

a hasonlóság ezekben is részletekre terjed ki csupán.

De az ember azért nem kívánja kevésbé azt, hogy

barátjának mintegy második, elkülönült énjére váljék.


Tehát

a barátunkat érzékelni

bizonyos értelemben szükségképpen azonos azzal, hogy

önmagunkat érzékeljük

és barátunkat megismerni, hogy

önmagunkat ismerjük meg.

Következésképpen jó oka van annak, hogy

barátunkkal még a közönséges dolgokat is

kellemes együtt élvezni és együtt megélni,

mert mindig egyszerre támadnak az érzéseink,

de a finomabb örömök élvezete még kellemesebb.

Ennek az az oka, hogy

mindig kellemesebb

önmagunkat egy magasabb rendű jóban szemlélni.

Ez néha valaminek a megélése,

néha cselekvés,

néha meg valami egyéb.


De ha az kell, hogy

az ember jól éljen és barátja ugyanúgy,

és együttlétükben együtt tevékenykednek,

akkor a közösség

a legnagyobb mértékben a cél jellegű jók közé tartozik.

Ezért kell együtt szemlélődni és együtt ünnepelni –

nem a táplálkozásnak

meg az alapvető szükségletek kielégítésének a kedvéért,

mert az ilyesmi nem társas életnek,

hanem élvhajhászásnak minősül -,

hanem mindegyiküknek

ama célok végett kell kívánnia az együttélést,

amelyeket ő képes teljesíteni.

Ha ez nem megy,

akkor a legkívánatosabb dolog az, hogy

jót tegyünk barátunkkal,

és élvezzük az ő jótéteményeit.


Nyilvánvaló tehát, hogy az együttélés szükséges,

és hogy ezt mindenki nagyon kívánja,

de a legboldogabb és legkiválóbb ember a leginkább.


De

hogy az [istenséggel kapcsolatos] érv alapján

nem ez derül ki,

és hogy annak az érvnek is megvan az alapja,

az is igaz állítás.

Mivel ugyanis az [isten és az ember közötti] párhuzam érve igaz,

a megoldás:

ennek az [emberről mondott érvvel való] összekapcsolása.


Mert az isten nem olyan, hogy

szüksége volna barátokra,

és ez az istenhez hasonlatos emberre is érvényes,

ámbár ennek az érvnek az alapján

a derék ember semmiről sem fog gondolkodni.

Csakhogy az istenség

nem az ember módján boldog;

kiválóbb ő annál, s

emhogy valami másról is gondolkozzék, mint önmagáról.

Ennek az az oka, hogy

míg a mi jólétünk alapja valami más,

az istenség számára ennek oka ő maga.


Ami a mi kutatásunkat

és azt a vágyunkat illeti, hogy

sok barátunk legyen,

hát az a mondás, hogy

egyetlen barátja sincs annak, akinek sok a barátja –

kettős értelemben helyes.


Mert ha lehetséges, hogy

az ember sokkal éljen együtt,

és a lehető legtöbbel tegyünk szert élményekre,

akkor ez a legkívánatosabb dolog.

Csakhogy ez rendkívül nehéz,

szükségképpen korlátozni kell tehát

a közös élményszerzés tevékenységét.


Így hát

nemcsak megszerezni nehéz sok barátot

- hiszen ki kell próbálni őket -,

hanem ha megszereztük, nehéz jól meglenni is velük. –


És néha azt kívánjuk, hogy

akit szeretünk, annak menjen jól a sora,

de legyen távol tőlünk,

néha meg azt, hogy

közös dolgokban legyen része velünk.


A barátság jele, ha az együttlétet kívánjuk.

Mert ha lehetséges, hogy

egyidejűleg velünk is legyen,

meg jól is menjen neki,

mindenki ezt választja.


Ha ez nem lehetséges egyidejűleg,

akkor úgy választunk, mint Héraklész esetében:

az ő anyja inkább választotta azt, hogy

fia isten legyen mint hogy mellette legyen,

de Eurüsztheusz szolgájaként.


Az ember azt mondhatná,

amit a spártai válaszolt tréfásan, a

mikor valaki azt tanácsolta neki, hogy

a viharban fohászkodjék a Dioszkuroszokhoz.


A szerető ember tulajdonsága, hogy

akit szeret,

távol tartja attól, hogy

a nehéz helyzetekben vele együtt annak is része legyen;

de a szeretett ember tulajdonsága, hogy

ő részt kíván venni ebben.

Mindkét tulajdonságnak megvan az alapja.


A barát számára

semmi sem lehet olyan fájdalmas,

mint ha szenvedni látja barátját,

azaz nem is akarja, hogy az az ő sorsát válassza.

Ezért szokták megakadályozni, hogy

velük együtt ő is részt vegyen az ilyen dolgokban.

Megelégednek azzal, hogy

ők szenvedjék el a rosszat,

nehogy olyanoknak tűnjenek,

akik csak a maguk dolgára ügyelnek,

és az örömöt választják,

míg a barátjuk szenved,

vagy akiknek könnyebb,

ha nem egyedül viselik el a rosszat.


Mivel a kívánatos az, hogy

a barátunk jól is éljen

meg együtt is legyen velünk,

világos, hogy

a kisebb javak mellett is

kívánatosabb valamiképp az együttélés,

mint nagyobb javak közepette élni,

de egymástól távol.


Ám mivel nem világos, hogy

mekkora jelentősége van az együttélésnek,

ebben a kérdésben már megoszlanak a vélemények.

Egyesek úgy vélik,

az a barátság jele,

ha mindenben együtt vesznek részt,

ahogy például azt szokták mondani, hogy

ugyanaz az étel kellemesebb, ha együtt költik el.


Mások azonban

nem kívánják az együttlétet,

noha olyankor,

amikor valaki rendkívüli dolgot művel,

elismerik, hogy

a nagyon rosszat együtt végigcsinálni jobb,

mint a nagyon jót külön.


Nagyon hasonló ehhez

a szerencsétlenségekre vonatkozó kérdés is.

Hiszen néha azt kívánjuk, hogy

a barátaink távol legyenek, hogy

legalább ne szenvedjenek olyan helyzetekben,

amikor nem várható tőlük segítség,

néha meg a jelenlétük a legkellemesebb számunkra.


Ez az ellentmondás azonban

nagyon könnyen megmagyarázható.


Ez amiatt van így, amiről szóltunk,

meg azért, mert általában igyekszünk elkerülni, hogy

barátunkat fájdalomban és rossz állapotban lássuk –

amint hogy önmagunkkal kapcsolatban is így teszünk.


Másrészt barátunkat látni

van olyan kellemes,

mint a legkellemesebb dolgok bármelyike.

Ez az említett ok miatt van így –

még akkor is, ha ő nem beteg,

mi meg betegek vagyunk.


Amely tehát

a két kellemes lehetőség közül a kellemesebbik,

az nyom többet a latban akkor,

amikor ez a kérdés:

kívánjuk-e barátunk jelenlétét vagy sem.


És ez előfordulhat

jelentéktelenebb emberekkel is,

mégpedig ugyanezen okból.

Hiszen ők is kitesznek magukért,

ha barátjuknak nem jól megy a sora,

sőt, nem maradnak távol még akkor sem,

ha a közellét számukra szükségképpen rossz.

Ezért van az, hogy

a szeretők néha együtt ölik meg magukat,

mert úgy gondolják, hogy

a szeretett ember, ha életben marad,

még inkább érzi a nyomorúságát.

Mint ahogyan hajdani jó sorsára emlékezve

jobban érzi szerencsétlenségét az ember,

mint ha úgy gondolja, hogy

mindig is rosszul ment a sora.

 

Arisztotelész: Eudémoszi ​etika - Nagy etika | antikvár | bookline

 

 

LAST_UPDATED2