Szeretem. Talán még az életemnél is jobban. Tiszta szívből - még ha ez rohadt giccsesen is hangzik. Elolvadok egy érintésétől és a leggyengébb poénjától is.Imádom nézni, ahogy alkot. Sunyiban figyelni, ahogy elmélyülten dolgozik a maga kis univerzumában. Mosáskor szeretem beszívni a ruháiból áradó enyhén áporodott, kicsit szúrós, de semmiképpen sem kellemetlen illatot.

Ezek után még kegyetlenebb a tudat, hogy képtelen vagyok szeretkezni vele. Szégyen és lelkiismeret-furdalás egyvelege mardos, mikor a hálószoba ajtajában állok. Minden sejtemmel szurkolok, hogy ne legyen ébren.

Sőt, aludjon olyan mélyen, hogy fel se ébredjen, mikor nesztelenül becsusszanok a közös takaró alá. A takaró alá, ami nem két különálló darab, hanem egy nagy.Mintegy fémjelezve, hogy itt aztán nem hűlt ki a hitvesi ágy. "Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan mások, akik kisgyerekeket nevelnek! Mi összetartozunk testben és lélekben!"

Az álmaimban mindenképpen. A fricska az egészben, hogy a vágyaimban is. Nemcsak a férjem vágyik a testemre, hanem én is az övére. Szeretnék újra eszeveszetten szeretkezni. Gátlások és korlátok nélkül. Szeretném lenyomni a kilincset, és meztelen testtel, leheletnyi parfümmel a nyakamon melléfeküdni - és hagyni, hogy birtokba vegye a testem. Akarom, hogy ne csak a fejemben létezzen vad erotika. Valami felsőbb erőhöz fohászkodom, hogy adjon útmutatást. Mondja meg, vagy legalább rejtjelezze le nekem, hogy mi történik.

• Miért tűnik el a bennem izzó vágy egy szempillantás alatt?
• Hogyan lehetséges, hogy a selyem ágynemű, a meztelen testem és a férjem ágaskodó férfiassága nem felkelti, hanem kioltja az ösztöneimet?
• Hol a fekete lyuk? Miről maradok le a kilincs, az ágyba csusszanás és a mereven ágaskodó hímtag között? Ki és melyik dimenzióban lopja el a vágyaimat?

Tudom, hogy szeret. Azt is, hogy ki fog tartani mellettem - részben vallási, részben társadalmi nyomásból. Azzal is tisztában vagyok, hogy szenved. És többé-kevésbé felfogja, hogy én is szenvedek. Még ha megérteni nem is tudja, elfogadni meg még annyira sem.

Mint ahogy én sem. Van egy oltári nagy csontváz a szekrényemben, ami időzített bombaként ül az életemen. Érzékelem, hogy baj van, de nem tudom, hogy merre szaladjak segítségért. Hiszen azt nem mondhatom, hogy gond van a libidómmal. Azt sem, hogy ne fantáziálnék a szexről. És még csak azt sem, hogy más férfira vágynék.

Egyszerűen csak úgy érzem, mintha elfelejtett volna játszani a lelkem húrjain. Befekszem az ágyba, és a felfedezésre váró nő egy csapásra használati tárgynak érzi magát. Olyan, mintha a pillanat századmásodperce alatt elillanna az izgalom, és ott maradna helyette egy jégtömbbé manifesztálódott test. A test, ami ugyan az enyém, de nem engedelmeskedik nekem. Nem mozdul, nem ölel, és nem reagál semmire. Csupán csak várja, hogy túlessen az aktuson - ha már nem menekülhet előle...

Áldott a félhomály - vagy a rutin, ki tudja? Mindenesetre a legkisebb zörej nélkül nyúlok a síkosítóért. Hagyom, hogy belém kerüljön némi cirógatás kíséretében. Csak úgy, ahogy a férjem is. Egyszerre próbálok túlélni és belül mélyen hinni, hogy ezzel jót teszek neki, magamnak és a gyerekeimnek. De közben tudom, hogy mindez önámítás.

Bármilyen hihetetlen is, nem az aktus a legrosszabb. Még csak nem is a pillanat, amikor kinyúlok a síkosítóért. Hanem a fájdalom, ami akkor kerít hatalmába igazán, mikor a hideg selyem ágyneműbe burkolózva hallgatom a kielégült szuszogását...

Baranyai Kata novellája