Payday Loans

Keresés

A legújabb

Történetek a köztisztaságról
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2018. április 16. hétfő, 15:43

Oly bűzzel és mocsokkal fertőztetnek" - Történetek a köztisztaságról, 1. rész

2014. november 30.Fónagy Zoltán

A 19. század közepén a szennyvizek, a hulladék, valamint az emberi és állati ürülék kezelése még alig különbözött a középkoritól. A következő évtizedek mikrobiológiai felfedezései egyre szélesebb körben tudatosították, hogy a környezet higiéniai viszonyai és a népesség egészségi állapota között szoros összefüggés létezik.  A városok népességszámának rohamos növekedése a 19. században a hulladékok egyre magasabb hegyeit termelte: a probléma egyrészt műszaki kihívást jelentett, másrészt új társadalmi és viselkedési normák kialakítását is kikényszerítette. 

Pieter_Bruegel_the_Elder_-_The_Dutch_Proverbs-részlet_1.jpgÁrnyékszék használat közben az idősebb Pieter Brueghel Holland közmondások című 1559-ben készült festményén. A képrészlet a száz ábrázolt szólás közül kettőt is megjelenít: "Ugyanazon a lyukon keresztül szarnak" (Elválaszthatatlan cimborák), illetve "lóg, mint szaróház az árok felett" (félreérthetetlen ügy)

"Közszennyesség" a középkorban

Ahol kis területen sok ember - és velük együtt sok állat - zsúfolódik össze, a természet nem győzi feldolgozni, lebontani, eltüntetni a keletkező hulladékokat és anyagcseretermékeket. Így volt ez már azokban a kultúrákban is, amelyekben még nem terhelték a környezetet a vegyipari termékek és a műanyagok. Az ókor nagy városaiban - Mezopotámiában, Indiában, Jeruzsálemben, a legnagyobb görög poliszokban és természetesen Rómában, illetve a provinciák székhelyein - már földalatti csatornarendszerek vezették el a keletkező szenny folyékony részét.

Cloaca-Maxima-e1329401771888.jpgRóma alatt máig fennmaradt a birodalom infrastruktúrájának egyik büszkesége, a Cloaca Maxima

A középkor ebben a tekintetben is hatalmas civilizációs visszalépést jelentett. A városokban az utak szélén vagy közepén húzódó nyílt árkok nemcsak az esővíz elvezetésére szolgáltak: a szennyvizet is oda öntötték vagy vezették, sőt, oda dobták az ürüléket és a szilárd hulladékot is, aztán sorsára hagyták. A települések számára a folyóvizek közelsége nem csak az ivóvízellátás miatt volt fontos: a folyók és patakok, esetleg a belőlük kivezetett csatornák az állandó "öblítést" is biztosították. A hidak némely városban nemcsak piactérként szolgáltak, de nyilvános árnyékszékeket is kialakítottak rajtuk: az ürülék természetesen egyenesen a vízbe pottyant. 

Freiburg.jpgFreiburg sétálóutcáiban ma is csobog a "várospatakocska" egy-egy ága, amely a középkorban a város szennyét hordta el.

Sok európai városban hagytak keskeny sikátort a házak falai között a telekhatáron, amely nem a közlekedést szolgálta. Ide nyíltak az épületek falából erkélyszerűen kiálló, nyitott vagy zárt árnyékszékek, és a földsáv (németül Ehgraben) fenekén gyűlt az ürülék, amelyet többnyire csak az esővíz tüntetett el úgy-ahogy.

rosengasse_weingasse_ehgraben_1.jpgA házak hátsó vagy oldalsó falai között futó, az ürülék és a szemét számára kialakított"Ehgraben" Zürichben

A várakat vagy a városfalakat övező árkok  természetes szemétlerakóként is szolgáltak: a rothadó szerves anyagok (például dögök), az azokat ellepő legyek, a bennük tanyázó patkányoknagy szerepet játszottak a pusztító járványok előidézésében. Az utcákra dobott hulladékok között háziállatok turkáltak: kutyák és macskák mellett disznók is.

Az emberek félreeső helyeken, szemét és trágyadombok szélén guggolva, vagy a házak udvarán ásott latrinák fölött intézték szükségüket. Ezeket időnként természetesen ki kellett üríteni: ezt a munkát a gyepmester végezte, aki némely városban egyúttal a hóhér hivatalát is betöltötte. Szerencsések voltak azok a városi polgárok, akik közvetlenül folyóvizek mellett laktak: az ő erkély-árnyékszékeik alatt folyamatosan működött a vízöblítés.

Basel 1880.jpgBázel szerencsés polgárai a Birsig folyót használták természetes csatornaként. Az 1880. körüli városképen jól láthatók a középkorból megmaradt fülkék, amelyek használatát csak a következő évtizedben, a város csatornázása után tiltotta meg a tanács.

A középkori köztisztasági állapotokat jellemzik azok a rendeletek, amelyekkel egyes német városokban arra kötelezték a vásárra jövő parasztokat, hogy hazafelé, kiürült szekereiken vigyenek ki egy-egy adag hulladékot a városfalakon túlra. Mivel a városi szemét jórészt trágyának alkalmas állati és emberi ürülékből állt, a kötelezettség tulajdonképpen kölcsönösen előnyös volt.

Magáért beszél az az 1372-es párizsi rendelet is, amely előírta, hogy a mosdóvizet vagy az éjjeliedény tartalmát csak háromszoros "Gare l'eau!" (Vigyázz, víz!) figyelmeztető kiáltás után szabad a házak ablakaiból az utcára önteni. Nem speciális francia népszokással állunk szemben: a kifejezés "gardyloo" változatban a középkori angolban is meghonosodott. Sőt, még a reformkori Pesten is panaszkodtak, hogy akár a Váci vagy az Úri (ma Petőfi Sándor) utcában is megesik, hogy "különféle híg portékával" öntik le a járókelőt az ablakból vagy a kapu alól.

verdauen_strasse_interf_g.jpg

Az első köztisztasági jellegű tilalmak az ürülék utcára vagy az árkokba öntésére vonatkoztak, illetve kötelezővé tették annak külön erre a célra ásott gödrökbe való összegyűjtését. A szigetelés nélküli gödrök tartalma persze éppúgy átitatta a talajt, szennyezte a kutak vizét, mint amikor kiöntötték, ráadásul a tisztításuk is igen kellemetlen bűzzel járt.

Az egyre nagyobb, népesebb és zsúfoltabb városokban a köztisztaság ügye közbiztonsági kérdéssé vált. A problémára a 19. században főleg a nagy kolerajárványok irányították az orvosok és a hatóságok figyelmét: az ivóvizek elszennyeződését az árnyékszékügy, a szennyvízelvezetés és a trágyakezelés megoldatlanságával magyarázták.

A talpra erősíthető magasítók a sártól, ürüléktől, trágyától és egyéb utcai szennytől védték a lábbelit.

Rokon témájú korábbi posztok: "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón és  "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!


"Utczai és házi szemét, canalis ürülék" - Történetek a köztisztaságról 2. rész

2016. március 18.Fónagy Zoltán

A 19. század közepéig a szennyvizek, a hulladék, valamint az emberi és állati ürülék kezelése még alig különbözött a középkoritól.  A gyorsan növekvő népességű és egyre zsúfoltabb városokban a köztisztaság ügye az ipari forradalom korában hovatovább közbiztonsági kérdéssé vált. A kor mikrobiológiai felfedezései közben egyre szélesebb körben tudatosították, hogy a környezet higiéniai viszonyai és a népesség egészségi állapota között szoros összefüggés létezik.

Szörnyleves, amit közönségesen Temze-víznek neveznek. Karikatúra a környezetszennyezésről 1828-ból.  A robbanásszerű népességkoncentrációval és a rohamos iparosodással a természeti környezet megújulása nem tudott lépést tartani. Az ipari forradalom első évtizedeiben a városlakók zömének létfeltételei inkább romlottak; a tendencia főleg a halandóság, különösen a gyermekhalandóság arányszámaival ragadható meg.  

 

A problémára főleg az Európa-szerte rendszeresen visszatérő nagy kolerajárványokirányították az orvosok és a hatóságok figyelmét: az ivóvizek elszennyeződését az árnyékszékügy, a szennyvízelvezetés és a trágyakezelés megoldatlanságával magyarázták. Több európai nagyvárosban – például Budapesten vagy Hamburgban – egy-egy különösen súlyos kolerajárvány adta meg a döntő lökést a 19. század vége felé a modern köztisztasági infrastruktúra (szennyvízelvezetés, rendszeres szemétszállítás) kiépítéséhez.

ender_th_pesti_dunapart_17_767_m_62.jpgThomas Ender Duna-part képe szinte kézzelfoghatóvá teszi a gépkorszak előtti idők egyik fő köztisztasági kihívását: az állatok sűrű jelenlétét a városi környezetben

A tovább élő középkor 

Selmecbánya jogkönyvében – amely más magyarországi városok, például Buda számára is mintául szolgált – már a 14. századból találunk köztisztasági jellegű előírásokat. A rendezettebb városok irataiban évszázadokon át  különböző elnevezések alatt fel-feltűnnek a tanács által megbízott tisztviselők, akiknek az utcák tisztán tartását és a házi szemét kiszállíttatását kellett ellenőrizniük. A budai Jogkönyv például a 15. században - felemás előkelőséggel - Mistgrafnak, azaz szemétgrófnak nevezte az illetékest. Az a tény azonban, hogy a 17-18. században is újra és újra meg kellett ismételni a szemét elhordására és az utcák tisztán tartására vonatkozó városi rendeleteket, arról vall, hogy a gyakorlat meglehetősen messze állt a tanácsurak elvárásaitól.

Még a 18-19. század fordulóján is középkorias állapotokat írtak le a többnyire orvosok tollából  származó tudósítások. Mátyus István, Maros megye főorvosa szerint például Erdély nagyobb városaiban egyszerűen az utcára öntötték a szemetet és az ürüléket, aminek az eltakarítását kizárólag az esőtől várták. A kövezetlen utcák gödreit trágyával töltötték fel, amiben aztán az előkelők éppúgy "térdig járni kényteleníttetnek", mint az egyszerű városlakók. "A  nagyobb marháknak, ökröknek, lovaknak dögeit is jó móddal el nem temettetik, amelynek büdössége és az erre összvegyűlt véghetetlen rút legyek ostromlási a tisztességesebb személyeket méltán irtóztatják."

victorian-alley-with-open-sewer-and-one-privy.jpgAngliai városi utcakép a 19. század második feléből nyitott szennyvízcsatornával és pottyantós árnyékszékkel.

Ezeket az állapotokat korántsem tekinthetjük a "periférikus" Erdély specialitásának: más városainkban is általában az utcák mellett húzódó nyílt csatornákba vagy egyenesen a folyóvizekbe öntötték a vedrekben, "űrszékekben" - az árnyékszék alá elhelyezett edényben - összegyűjtött ürüléket.

A reformkor elején Szegeden is csak néhány nyílt csatornából állt a köztisztasági infrastruktúra: "Még a nagypiaczon is négy óriási árok húzódott keresztül-kasul. A csatornák a bel- és szennyvizeket a mindenfelé létezett büdös vízállásokba, az úgynevezett csöpörkékbe vagy pedig a vár és a palánk sáncárkába vezették."

sanitaerprozellen.jpg leibstuhl002.jpgA szobai árnyékszékek és a gyűjtőedények a 18-19. században számtalan változatban készültek. A kínálat a "fapadostól"  a bőrborítású luxusfotelig,  illetve az olcsó cserép- vagy bádogedénytől a legdrágább márkás porcelánig terjedt.

 

Utcaseprők kontra lovak

A reformkorban Pesten az utcasöprést jórészt a városházán őrzött rabokkal végeztették, ahogy más nagyobb városokban is. A korabeli lapo

kban olvasható panaszok szerint a kényszermunkának nem sok haszna volt, viszont alkalmat adott a járókelők molesztálására: pénzt és főleg dohányt kéregettek a polgároktól. A rabok mellett alkalmazott a város fizetett utcaseprőket is, sőt, az ötvenes évektől már csak ők dolgoztak. A tisztogatás azonban egyelőre csak a főútvonalakra szorítkozott.

 

 

Az utcaseprésnek persze igazán csak ott volt értelme, ahol a közterületek szilárd burkolattal rendelkeztek. Kövezettel pedig jobbára csak ott  találkozott ekkoriban az utazó, ahol a város határában fellelhető volt a nyersanyag. Az alföldi települések ennek megfelelően alig-alig büszkélkedhettek ilyesmivel. Szegeden például 1840-ben kapott burkolatot az első utca - és ez gyorsan meg is szülte a takarítás igényét.

strassenkehrer_1.jpg

 

 

Abban a korban, amikor a közlekedés és a szállítás a lovakra volt alapozva,  a közterületek sűrű takarításának a mainál sokkal nagyobb jelentősége volt. Pesten az egész 19. században visszatérő panasz volt, hogy a bérkocsistandok környékét nyári napokon elviselhetetlenné tette az eltakarítatlan lótrágya szaga. A legnagyobb standok a Színház - ma Vörösmarty - téren, a mai Astoriánál, valamint a Városház téren voltak de a nagyobb szállodák előtt is mindig várakoztak fiákerek.

Már a reggeli órában teli vannak az utcák a lóforgalom látható nyomaival és meglehetős gyakorlat szükséges ahhoz, hogy a járókelő tiszta lábbelivel juthasson céljához. A szén, szalma, fa és egyéb szállítások nyomai éktelenkednek az úttesteken és a legkisebb szellő közelebbről ismerteti meg ezen anyagok parányait a tüdővel, szemmel és a ruházattal. Ha reggel vagy napközben csak egy futó eső kerekedik, az utcákon feloldva bűzölög a sárga folyadék, gyakran egy-egy csatornalakó tetemével ékesítve.

Tóth Péter: Budapest köztisztaság-ügye. Budapest, 1893.

A Színház (ma Vörösmarty) tér az 1847-ben leégett Német Színházzal

 

A lovakhoz hasonló köztisztasági kihívást jelentettek a piacok és a vásárok is. A 19. században ugyanis a kereskedelem - különösen az élelmiszereké - még túlnyomó részben nem az üzletekben, hanem a nyílt piacokon zajlott. A piacoknak nem voltak olyan éles, egyértelmű határai sem, mint ma: sok városi köztér vagy állandóan vagy időszakos jelleggel egyúttal piactérként is funkcionált. Ezt a korabeli nyelvhasználat is tükrözi: a "tér" és a "piac" szót gyakran váltakozva, egymás szinonimájaként használták. A négy nagy országos  vásár hetében Pest belső városrészei szinte egyetlen hatalmas piactérré változtak. Ahol pedig állatokat, zöldséget és gyümölcsöt, romlandó élelmiszereket árulnak, hatalmas mennyiségű hulladék keletkezik...

alt_nemzeti_muzeum_17_764_m_1036.jpgRudolf Alt festményének főszereplője ugyan a Nemzeti Múzeum reprezentatív épülete, de a kép jelentős részét a Széna tér vagy Széna piac (a mai Kálvin tér) tölti be. A még erősen mezőgazdasági jellegű Ferencváros és Józsefváros találkozásánál fekvő piactér elnevezése önmagáért beszél.

Szemét a városkapuk előtt

A házi szemetet a 19. századi Pesten magánvállalkozó fuvarosok hordták ki. A város által megszabott tarifát a háztulajdonosok, illetve a lakók fizették. A legfontosabb "szemétlerakó" maga a Duna, illetve a folyó városon aluli partszakasza volt, de a "szárazföldön" is több - köztük a belvároshoz egészen közeli - helyen halmozódott a háztartási hulladék. Budán például csak 1834-ben, a Vérmező szabályozása után tiltották meg a Várhegy alatt lakóknak, hogy továbbra is a Vérmezőre hordják a szemetet.

 

1867-ben a pesti tanács közegészségügyi bizottmánya Haris Sándor képviselő vezetésével bejárta a város legpiszkosabb helyeit. A legelborzasztóbb állapotokat a Duna-parton találta. Különösképpen a Sóháztól (ennek emlékét utcanév őrzi) lefelé az ún. Molnár tó környéke hökkentette meg az urakat. (A Molnár tó a mai Corvinus Egyetem és a Bálna között terült el; a Dunával összeköttetésben álló "öblöt" a hajómalmok téli tárolásra használták, innen az elnevezés. A tóhoz vezető egyik utcát - a mai Mátyás-utcát - Mistgasse, azaz Szemét utca néven tüntetik fel a 19. századi térképek.)

E mélyedés egy része utczai és házi szeméttel van félig megtöltve, felül némileg már földdel befedve, nagyobb része azonban még kitöltetlen, hová nem csak az utczai és házi szemét, de még canális ürülék is hordatnak, miáltal legundokabb és egészség veszélyeztetőbb bűz terjesztetik. Ezen ide hordott szemétben naponta mintegy 40-50 egyén rongyot és egyéb tárgyakat kotorászva keres, és a vargák és tímárok a csert is ide hordják.

A bizottság azt javasolta, hogy szigorúan tiltsák meg a szemét idehordását, és azt a városon kívül kijelölt helyekre irányítsák. Az ellenkező irányba sem kellett messzire menni a városközponttól a megdöbbenésért. Az Akadémia két éve átadott palotáján túl mintha megszűnt volna a civilizáció:

A felső Dunaparton fekvő Ganz-féle ház előtti mélyebb térség mindennemű, a környékben kiállhatatlan bűzt okozó szeméttel töltetik ki - háborogtak a szemléző urak.

Ganz Ábrahám 1860-65 között a mai Akadémia utca-Széchenyi István utca sarkán építtette fel bérpalotáját Ybl Miklós tervei alapján. A szemétlerakó tehát mindössze 3-400 méterre volt a Lánchídtól, vadonatúj reprezentatív köz- és lakóépületek szomszédságában!

alt_j_buda_latkepe_ferncv_felol_15_134_m_117.jpgJakob Alt a Molnár-tótól  nézve festette meg Buda látképét. A szemétlerakó nem került ugyan rá a képre, a környék rendezetlenségét azért érzékelteti a festő.

A bélsár és a vizelet útja

A szennyvíz és a csapadék elvezetésére Pesten már a reformkorban is léteztek fedett csatornák, elsősorban a főbb belvárosi utak mentén. Ezek azonban egyedileg, minden tervszerűség és rendszer nélkül épültek, tartalmuk pedig közvetlenül a Dunába ömlött. Ám csak akkor, ha elég alacsony volt a vízállás: amikor magas volt a folyó, a szennyvíz visszatorlódott a kanálisba, áradáskor pedig egyenesen el kellett tömíteni a torkolatokat, nehogy  a föld alatt "hátba támadja" a várost a víz. (Mi mást használtak volna erre a célra, mint a mindig kéznél lévő trágyát?) Ahol nem volt csatorna – például az igen sűrűn lakott és forgalmas Király utcában -, a bűzös csatornalé a nyílt kövezeten folydogált.

Az összefüggő, az egész várost ellátó csatornahálózat első tervei a városegyesítés idején születtek. A tervezés és az előkészítés azonban annyira elhúzódott, hogy csak 1891-1906 között épült ki a belső területeket lefedő hálózat.

csatorna.jpgEgy 19. századi csatorna maradványa Bécsben; hasonló nem vízmentesen záró, kis keresztmetszetű kanálisok húzódtak a pesti belváros főbb útjai alatt is.

Pesten az emberi hulladékok – bélsár, vizelet – nyitott, vagy legfeljebb deszkalappal elzárt nyíláson át függőleges, a ház falában rejlő, s innét vízszintes, az udvar s utca színe alatt néhány lábnyira fekvő csatornába esnek. Ugyanezen csatornák fogadják magukba még a konyhavizeket, az ipar folyadékokat is, valamint az esővizet, melyek számára a csatorna több helyen a szabadba – udvarba, folyosóra – vezető nyílásokkal bír. A nyílásokon át igen dögletes bűz terjed kifelé, mi főleg meleg nyári napokon észlelhető.

Az udvari csatornák az utcára futnak, s itt a városi gyűjtőcsatornába nyílnak. Ezen gyűjtőcsatornák végre a Dunapart különböző helyein nyitott szájazattal a Dunába vezetnek. A kifolyó anyag maga szennyes, igen kellemetlen szagú, a Duna vizével csak lassan elegyedik, s messze a part mellett hígítatlanul foly el, mígnem a Dunavízhordozók által a barátságtalan elemtárstól megszabadíttatik.

A csatornák építésénél alig van figyelem fordítva arra, hogy ne kutak közelében helyeztessenek el, miért is gyakran láthatjuk a kutat s az árnyékszékeket az udvar egy-ugyanazon kis szögletében egymás mellett.

A külvárosi bérházakban a bélsár, vizelet nyíláson át szintén a függőleges csatornába, s innét azonnal vagy egy más rézsút-vízszintes csatornán át gödörbe esik. A gödör a ház és udvar felszíne alatt néhány lábnyi mélységben fekszik, földdel, deszkával fedett, kövekkel, téglával kirakott. Ha megtelnek, kiürítésök éjjel történik; a bennék doronggal felkavartatik, vedrekkel felemeltetik, s jól-rosszul záró hordókban elszállíttatik.

nightcart.gifEgy londoni "szippantós" vállalkozó reklámja a 18. század végéről

Az eső-, konyha-, sőt iparvíz nyitott árkocskákon át az utcára, s innét rövidebb-hosszabb futás után az előbb leírt utcai csatornákba jut, hacsak előbb a nap által fel nem száríttatik, vagy gyermekek mulatságára tavacskákat nem képez.

Az állati hulladékok, éspedig a szilárdak, felhalmoztatnak, s időnként a mezőkre kivitetnek. A hígak ugyanazon utat követik, melyet a konyha- s esővizek, vagy a földbe lassankint beszivárogva eltűnnek.

Végre a sok egyéb hulladék, úgymint csontok, hamu, stb. kocsik által kivitetnek, gödrökbe döntetnek, vagy kis részben összeszedve iparilag felhasználtatnak.

Fodor József: Az árnyékszék-rendszerekről, tekintettel a hazai, és főleg pesti viszonyokra. Pest, 1869.

James Gillroy 1796-ban megjelent karikatúrasorozatán az angolok, skótok, franciák és hollandok "kényelmi berendezését" állította egymás mellé.

 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!