gör. mitologiai lények, Phorkys és Kétó tengeri istenek leányai, a raiák testvérei. A monda szerint messze nyugaton, az Okeanos tulpartján, a holtak országának s a boldogok lakhelyének szomszédságában élt egy borzasztó szörnyeteg, kit félelmes ordításáról rendesen Gorgónak (gar gyökértő a. m. ordítani), máskép pedig Medusának (hatalmas) neveztek, Stenó (erős) és Euryalé (messzeugró) nevü két nénjével, kikre később szintén átment a Gorgó név. Arculata széles, kerek és dühtől torzított, tompa orral, szélesre vont szájjal, kiöltött nyelvvel, disznófogakkal s tágra meredt szemmel, hajfürtjei ércből vannak s kigyóktól átszőttek. Ez az érc játsza a mitoszban a legjelentékenyebb szerepet, aki ezt meglátta, vagy a Gorgó szemébe tekintett, kővé vált. A G.-nak ércszárnyaik vannak, testök s öltözetök fekete. Stenó és Euryalé halhatatlanok, Medusa ellenben halandó. Tőle való féltében minden isten és ember gyülölte az egy Poseidón kivételével, akitől Chrysaort, az aranyfegyverzetü hőst és Pegasost, a szárnyas lovat fogadta méhébe. Midőn ezekkel terhes volt, Perseusnak kellett kiindulni, hogy tőle a világot megszabadítsa; hosszas kalandozás után el is jutott a G.-hoz s épen álomban lepvén meg őket, levágta (mások szerint Athéne) Medusa fejét egy sarlóalaku fegyverrel, kinek megcsonkított testéből a kibuzgó vérrel előugrott Chrysaor és Pegasos. A két néne felébredvén, szélgyorsasággal indult a gyilkos üldözésére, de ez szerencsésen eljutott keleti hazájába. A gorgófő (gorgoneion) ereje, melynek kihulló vére csodás rontó és gyógyító erővel birt, most reá szállt át, majd Athéne elvette tőle és pajzsára illesztette. Ez a mitosz, bár teljességében egy irónál sem található, s csak a töredékekből állítható össze a legrégibb képes ábrázolatok segítségével, a G. régi mitoszát állítja elénk s ugy egészében mint részleteiben világosan mutatja, hogy a G. tulajdonkép nem egyebek, mint viharszellemek, a sötét, villámmal telt viharos felhők személyesítései. Homéros sajátszerüen a Gorgónak borzalmas fejét említi és pedig az Iliásban ugy, hogy Zeus pajzsán van, az Odysseiában pedig mint a Hádésben bolyongó ijesztő képet, ennek oka tán az, hogy a Gorgónak csak puszta feje szokott használtatni apotropaionnak. A későbbi költők ezen mitoszt is kiékesítették, szerintök a Gorgó szüz volt, kit Athéne ily szörnyeteggé változtatott, mivel szépségében vele versenyzett vagy mivel szentélyét megsértette. E költői alakítást követte a későbbi művészet is.

Gorgo, Gorgók

Gorgw. Homerus még csak egy G.-t ismer, annak is csupán a fejét (Gorgeih cejalh), mely a Hades legrettentőbb rémeinek egyike, s melyet Zeus ép azért pajzsára tűz, hogy ellenségeit már puszta látásával is ijedtségbe ejtse. Hom. Od. 11, 634. 5, 741. 8, 349. A későbbi irók (de Hesiodus is. Theog. 274 skk.) már a teljes G.-ról is megemlékeznek, egy rettentő nőnemű szörnyetegről, mely nevét borzasztó ordításáról vette; ugyancsak Hesiodusnál (Theog. 270) három G. fordul elő; nevezetesen: Stheno (a hatalmas), Euryale (a messzire ugró) és a halandó Medusa (az uralkodó), a kit magával a Homerus által említett G.-val azonosnak vett a mythikus genealogia. Valamennyi G. gyermeke volt Phorcysnak és Cetónak (azért ForicideV). A földnek nyugati végén laknak, túl az Oceanuson, a Hesperidák kertjének közelében; arczuk rettentő, kerek, tompaorrú, dühtől kipirúlt; fejükön érczfürtök, melyek közé kígyók csavarodnak; szájuk tele van hosszú, fehéren fénylő disznófogakkal; szemök dühtől villámló és nagyra nyilt, a kire rávetik, az elébb megmerevedik, utóbb kővé válik. Ezt az alakot az archaistikus művészet is magáévá tette, míg a későbbi művészek az összes G.-kat, de különösen Medusát, ifjú leányok képében ábrázolták (szép typus), hol nyugodt arczkifejezéssel (Medusa Rondanini a müncheni glyptothekában, 407. á.), hol pathetikus alakban (fájdalomtól megkövülten, berlini cameo). Általában Medusa alakja nemcsak a művészetben, de a genealogiában is kiválik a G.-k közül. Ő hozzá közeledik szerelmi fölgerjedésében Posidon és vele nemzi Chrysaort (Geryonesnek és Echidnának atyját, Hes. Theog. 287) és Pegasust, a kik, midőn Perseus (l. ezt) a G. fejét leüti, a magasra felszökellő vértől támadnak. A G. testvérei a Graeák Graiai), a vénség megszemélyesítései, Hesiodusnál (Theog. 270) még csak ketten vannak: Pephredo és Enyo. Széparczuak, de születésük óta őszfürtűek. Később (Pherecydesnél, Schol. Apollon. Rhod. 4, 1515) még egy harmadik járul hozzájuk, a rettenetes Dino (Deinw). Aeschylus szerint (Prom. 793) hattyútestűek, csak egy közös szemök és egy közös foguk van, a G.-kat őrzik (l. Empusa) és Cisthene táján laknak (Liybában), hová sem a nap nem süt, sem a hold nem világít. A művészet csakis Perseusszal egyetemben foglalkozott velök (etruriai tükrökön stb.). V. ö. a szakszótárnak czikkein kívül: Roscher, Gorgonen u. Verwandtes (Leipzig, 1879). Lewezow, Über die Entwicklung des G.-ideals (akad. értekezés, Berlin, 1832). Six, De Gorgone (Amsterdam, 1885).