Payday Loans

Keresés

A legújabb

Prágai tavasz
A boldog élet bölcselete és poézise
2018. április 14. szombat, 07:46
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2018.04.13 23:46 Frissítve: 2018.04.13 23:46

Prágai tavasz – Csillag Péter publicisztikája

Képtalálat a következőre: „Aritma Praha”

Szikrázóan kék égbolt, enyhe áprilisi szellő, jóleső szombat délelőtti ernyedtség. Hunyorogva élvezi az ébredező nap melegét a tribün közönsége, a pályán az Aritma Praha és a Horovicko csapata játszik. Erdő borította hegy magasodik a háttérben, a fenyvesek alatt néhány hétvégi kocogó alakja bukkan fel és tűnik el, háborítatlan nyugalom lengi be a tájat.

Prága külvárosában beköszöntött a tavasz, első fuvallatát a cseh negyedosztály békebeli miliőjével együtt szívja magába az ember, na meg az oldalvonal melletti állványon sercegő sült kolbász illatával. A büfében 28 koronáért mérik a csapolt Kozelt, feleannyiért, mint a külföldiek által megszállt belvárosban, a Károly-hídnál vagy a várnegyed kocsmáiban, és az 50 koronás meccsbelépő sem veri földhöz a környékbeli öregurakból, játékos-hozzátartozókból és lelkes német sörturistákból verbuválódott közönséget. Az ugyanezen a napon rendezett Sparta Praha–Dukla Praha első osztályú rangadóra két gyermekemmel az itteni ár hússzorosáért juthattam volna be, és bár a 3–0-s hazai sikert megörökítő videó alapján a 11 ezer néző igazán tüzes derbihangulatot teremtett a Generali Arenában, utólag sem vagyok meg- győződve arról, ért volna-e hússzor annyit az élmény.

Ami kell a jó meccshez, az erdőszéli pályán is megvan, békességből még kicsivel több is. Ad magára a kék-fehér rendező egyesület, külön programfüzetet nyomott a „Tabulka" szerint kilenc hellyel mögötte, a 11. helyen álló Horovicko elleni meccsre, játékoskeretekkel, edzői nyilatkozatokkal, aktuális hírekkel. A klubhelyiségben régi csapatzászlók, a falon helyi hősök által aláírt mezek, a környék gasztronómiai ízlését a söntésnél árult tojáskrémes bundás kenyér dicséri, sajátos humorérzékét pedig a férfivécébe benyitókat bájos mosollyal, mély dekoltázzsal és kedvesen beljebb tessékelő mozdulattal fogadó hölgy – egy légitársaság életnagyságú sztyuárdesze, kartonra nyomva...

Szinte véletlenül vetett minket szerencsénk a Nádrazy Veleslavín villamosmegállótól néhány percnyi járásra eső, patakparti ösvényen keresztül elérhető peremkerületi pályára: a délutánra beígért állatkert-látogatás miatt a gazdag prágai focikínálatból egyedül a két ismeretlen csapat délelőtti összecsapása jöhetett szóba, már ha nem akartam kitenni magunkat a meccsnézés kontra kengurunézés családi belviszállyal fenyegető dilemmájának. Egy szelíd tigrismorgással azért az Aritma-tábor szurkolása is felér: a heves fordulatok után végül 3–1-es győzelmet ünneplő fiúk bátortalanul meresztgetik karmaikat, a végén félpercnyi görögtüzezéssel még a rendezői éberséget is próbára teszik.

Később persze a szabadságát töltő apukából is előbújnak a rossz újságíróreflexek, hazatérve nem állhatom meg, hogy ne kaparjak utána az Aritma Praha száztíz éves múltjának, nyomozva az esetleges magyar szálakat. A Nemzeti Sport archívumának adatai szerint az egyesület hazánkkal ápolt sportkapcsolatainál talán még Svejk és a magyar antialkoholisták társaságának érintkezése is intenzívebb lehetett, a közös emlékek gyakorlatilag kimerülnek egy 1997-es szlovéniai serdülő kézilabdatornában, amelyen a sajtóbeszámoló szerint az A-kategória szuperminik csoportjában az Aritma végzett az élen, két hellyel megelőzve a Szigetszentmiklóst. A kezdeti évtizedekben a cseh sportklub az egykor önálló település neve alatt, a nagyvároshoz 1922-ben csatolt Veleslavínként szerepelt, mai elnevezését a későbbi számítástechnikai vállalattól, az Aritma Prahától örökölte, amelynek története egyébként bámulatba ejtő időutazást ígér azoknak, akik szeretnék megérteni a hatvanas évek Csehszlovákiájának megmosolyogtató elektronikai kihívását, a kísérleti komputerépítő üzem reménytelen küzdelmét az erőforrásokat felemésztő traktorgyártási iparággal.

De hagyjuk most a traktorokat és a csehszlovák számítástechnika rejtelmeit, térjünk vissza az Aritma Praha futballhagyományaihoz, mégpedig rögvest a modern kori cseh labdarúgás legdicsőségesebb mozzanatához, a válogatott 1996-os Európa-bajnokságon szerzett ezüstérméhez, amelynek csillogásából visszaverődött valamennyi a városszéli kis csapatra is. Ugyanis amíg csendben vívták egymással egyenlőtlen harcukat a mezőgazdasági vontatók és a félszobányi ősszámítógépek, a hatvanas évek második felében itt, a dombok alján játszott az Aritma labdarúgójaként Dusan Uhrin, a válogatottat három évtizeddel később angol földön a Németország elleni döntőig vezető szövetségi kapitány. Hogy mennyiben volt az edző érdeme, mennyiben a játékosoké, mennyiben tudható be a csillagok kedvező együttállásának, nem tudom megítélni, mindenesetre az 1996-os Csehország a kilencvenes évek talán legrokonszenvesebb válogatottjaként maradt meg az emlékezetben.

Az enyémben legalábbis mindenképpen. Mivel az 1986 után eszmélő, kivéreztetett szurkolói nemzedékhez tartozom, kortársaimhoz hasonlóan számomra is természetessé vált, hogy a hagyományosan távol maradó magyar válogatott hiányában a nagy tornákon más csapatot tekintek magaménak. Érdekes visszagondolni, milyen szempontok alapján választottak kedvencet a barátok, ismerősök, az évtizedek távlatából nézve mintha a történelmi ösztönzők felülírták volna a szakmaiakat. A jelenségre a legkézenfekvőbb példa talán a francia válogatotté, amelyet kedvelni vagy utálni sokaknál világnézeti kérdésnek számított, az illető válaszával nem annyira Zidane-ékról, Deschamps-ékról mondott véleményt, mint inkább Trianonról, Párizs politikai gondolkodásáról vagy a multietnikus társadalommodellről. Nekem évekig Csehország maradt a pót-Magyarországom, és talán ebben is több volt puszta futballszimpátiánál. Nyilván kellett hozzá az Európa-szerte csodált nagy Eb-menetelés, Pavel Nedvedék egyszerű, de szimpatikus játéka, Karel Poborsky pimasz emelése a portugálok elleni negyeddöntőben Vítor Baía kapujába, a hófehérkés mesevilágból előtűnő Pavel Kuka nagyon is valóságos csatárteljesítménye, és vélhetően az is, hogy az ágyam fölött a kritikátlan „minden posztert kirakok" elv alapján, merő véletlenségből – Ciriaco Sforza, Stéphane Chapuisat és Mészöly Kálmán mellett – Patrik Berger fotójának is jutott hely. Ám talán az említett tényezők együttese is kevés lett volna ahhoz, hogy például Hollandia vagy Svédország műszurkolója legyek, a furcsa cseh különszerelemben szerepet játszott valamiféle kelet-európai összetartozás-érzés, szavakkal ki nem mondott földrajzi-történelmi rokonságképzet.

Lehet persze, a mai labdarúgás élesedő versengése, ridegebb viszonyai között a közös futballcsalád benyomása már csak illúzió, még úgy is, hogy tisztában vagyunk vele, a bécsi-pesti-prágai gyökerekből táplálkozó dunai iskola örökségének vaskos a sportirodalma.

Az Aritma Praha régimódi lelátóján mégis budapesti emlékek ötlenek fel; az emberléptékű futballkörnyezet, az egészséges lokálpatriotizmusra építő helyi jelleg és nem utolsósorban a marketingcsomagolástól, tolakodó érdekektől mentes, meztelen sportteljesítmény a Pénzügyőr, a III. Kerület, az ESMTK vagy a BKV Előre pályájának idilli meccshangulatát idézi, a régi időkből átmentett értékek sokszor elfeledett bázisaiét. Meg lehet érteni, ha valaki bizalmatlanul tekint a politikaszagú levegővel felfújt nagy klubok világára, a csúcsliga olykor ellentmondásos megítélésű produkcióira, de nem szabad elfelejteni, nő a fű az NB I-es stadionokon kívül is. Néha elegendő felszállni vasárnap egy külvárosi villamosra, elzötykölődni a kertes házak között megbújó pályához, felülni a fapados tribünre, hogy átélje az ember a futballmérkőzés igazi varázsát.

Ha már az Aritma Prahához nem lehet kiugrani minden héten.

Képtalálat a következőre: „iii. kerület focipálya”

Képtalálat a következőre: „iii. kerület focipálya anno”