Rettegés a futballtól – Dlusztus Imre publicisztikája
„Egyszerűen képtelen vagyok ilyen hangulatban játszani, Karcsi bácsi! Ezek a nézők gyűlölnek minket. Hallotta, miket kiabáltak be?” – kérdezte a Népsport írása szerint Bene Ferenc, a magyar labdarúgás történetének egyik legsportszerűbb és legfegyelmezettebb játékosa Sós Károly szövetségi kapitánytól a magyar válogatott edzőmeccsének szünetében. Bene lekéredzkedett, Borbély Pál, a cikk szerzője úgy fogalmazott, hogy a tussal akarja lemosni magáról az elmúlt negyvenöt perc nyomasztó emlékeit. 1969 nyarán vagyunk, Bene néhány napja lett kupagyőztes a Dózsával, több mint két hónapja játszott VVK-döntőt a Newcastle ellen. A válogatott még kijutásra esélyes a mexikói világbajnokságra. A korszakra egyáltalán nem jellemző módon Borbély megállapítja: „A második félidőben pályára lépő csapatnak sem volt több nyugalma. Folytatódtak a sértő bekiabálások, élcelődések. Néhány »heccmester« kezdte, akiknek ténykedését nem a meggyőződés, hanem a legszimplább feltűnési vágy diktálja. És nem akadt, aki leintse őket, sőt… A hangulat átragadt azokra az emberekre is, akik a jó játék reményében, szemlélődőként jöttek ki a mérkőzésre. És a tizenegy labdarúgó nem nézhetett szembe a sértegetőkkel.”
Ebben a korban nem volt szabad megvédeni a futballistát, és főleg nem volt szabad provokátorokat látni a nézőtéren. Ebben a korban még javában zajlott a labdarúgás puskástalanítása, ami azt jelenti, hogy nem születhetnek újra sztárok, legfeljebb csupán a szocialista sportmozgalom kiválóságai.
Ebben a korban a középszer volt a hivatalos nívó, a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet gyarmatosító elvtársak is gyakran szóvá tették, hogy túl jól keres a maszek, a színész, a sportoló, ezért Kádár János, az MSZMP KB első titkára rendet is rakatott az ő vidámnak gondolt barakkjában.
S ebben a korban a hazafiságról azt gondolta az állampárt Politikai Bizottsága, hogy „harcot kell folytatni a sportmozgalomban, valamint a sportújságokban és a napilapok sportrovatában uralkodó nacionalista gőg ellen”.
Kádár 1956 véres őszén az orosz tankokra „ülve” rendet rakott a fegyverek körül, majd beindította a termelést, az iskolákat, a közlekedést. 1957 őszén tudott csak foglalkozni a sportmozgalommal. Október 9-én tárgyalta az MSZMP Politikai Bizottsága, az országot de facto irányító grémium a magyar sport ügyét. A kevéssé ismert jegyzőkönyvből kiderül, hogy Kádár itt a rákosista múltat végképp el akarta törölni. Fellépése és a nézeteit balról támogató államminiszternek, Marosán Györgynek a gondolatai évtizedekre határozták meg a magyar sportpolitikát, s benne kiemelten a labdarúgás megítélését.
Kádár határozatban mondatja ki, hogy „a sportmozgalomban elkövetett hibák közül a legsúlyosabb, hogy a tömegsport rovására túl nagy súlyt helyeztek a minőségi sportra, s a minőségi sport eredményeinek elérése érdekében politikai és erkölcsi engedményeket tettek”. Kádár ezen a tanácskozáson egyszerűen bűnözőnek, csempésznek nevezte Grosics Gyulát, akit bár személyesen kedvelt, de szerinte börtönben lenne a helye. A PB tagjai a keveset beszélő Kádár helyett mondják ki az első ember gondolatait: 1.) nincs szükség kiemelkedő teljesítményekre; 2.) az élsportnál fontosabb a diákság és az üzemekben dolgozók testmozgása; 3.) meg kell szabadítani a sportéletet a fasiszta elemektől; 4.) a Minisztertanács mellett működő Magyar Testnevelési és Sporttanács (MTST) irányítsa a szakszövetségeket egészen a bajnokságok versenynaptáráig.
Marosán nem hazudtolta meg önmagát, ő maga a hivatalos korszellem: „Ha a burzsoá ép testben ép lélek jelszó alatt sikerült évszázadokig nacionalista ideológia alá vonni az egész fiatalságot, akkor miért nem lehet szocialista tartalommal megtölteni? Hogy a magyar sportot most már ne a Puskás jelentse.”
Ennél fontosabb viszont az, amit a vitát összefoglaló Kádár mondott. Legszívesebben kitenném a 18-as karikát, mert van benne bőven vérfagyasztó elem: „Megmondom őszintén, hogy ezekkel is harcoltunk mi a múlt évben, a diákok egy részével, a huligánokkal, meg a »B« középpel. Ez egy fasiszta gyülekezet – ami persze nem azt jelenti, hogy mindenki, aki idetartozik az fasiszta – de a lényege az, és az sem véletlen, hogy a Ferencváros a fő bázis. Tavasszal nagy nyilvános ülést tartott az újjáalakult »B« közép. Ez egy veszélyes intézmény, ehhez a sportnak nagyon minimális köze van… Én például ezt az idei tavaszi helyzetet felhasználtam volna arra, hogy örökre megszüntessem a »B« középet úgy, hogy legalább 80 vezetőt letartóztattam volna és börtönbe csukattam volna legalább 10 esztendőre. Saját szememmel láttam – nemcsak futball-, hanem vízipóló-mérkőzésen is –, hogy a mérkőzésnek háttal állva dolgoztak a dirigensek. Csürhe, szervezett fasiszta banda ez. Meg kell végre ezt érteni, és le kell velük számolni. Ezekkel megint úgy találkozunk majd, hogy puska lesz az ő, de remélem a mi kezünkben is. Nem lehet szentimentálisnak lenni, mi még kibírjuk, ha a »B« közép miatt hangoskodni fognak. Nem lehet tűrni, amit csinálnak. Ha az elvtársak nem ügyelnek, akkor a sportmérkőzések lesznek az egyetlen legális területei a szovjetellenes, kommunistaellenes, antiszemita hangulatkeltésnek, és 70 000 emberre lövetni nem tréfadolog. Ha még megszökik vagy 70 ember, azt is kibírjuk, minthogy mi intézményesítsük az ellenség legális törekvéseit. Ki fogjuk bírni, ha nem lesz világbajnok a magyar futballcsapat, akkor sem fogunk a fasizmusnak legális fedezéket nyújtani. Ez még a sporteredményeknél is fontosabb. A sporttal kapcsolatos nacionalista felfogás ellen kell valamit csinálni. A magyar–szovjet meccsen a kormánypáholyban ülőknek a harmada, ha szabadjára engedte volna érzéseit, maga is megverte volna a szovjet csapat tagjait, meg a bírót is. Persze ehhez képest ez a »B« középnél a hatodik hatványon jelentkezik. Ennek véget kell vetni, fel kell lépni ellene. A Népsport foglalkozzon olyan problémákkal, mint pl. »A nemzetek barátsága és a sport«, »A nemzet és a sport« és ehhez hasonlókkal.”
Ez a szorongó középszer programja. A szürkeség terrorja.
Ez a néptől tulajdonképpen zsigerből rettegő diktátor nézőpontja. Ez a szemlélet hatott évtizedeken keresztül a magyar sportéletben. Ezért titkolták el szinte Albert Aranylabdáját, ezért nem mehettek külföldre a hatvanas-hetvenes évek remek focistái, ezért volt szervezett futballellenesség Végh Antallal, Hofival, számtalan sportújságíróval, a főiskolák testnevelés tanszékeinek oktatóival, testnevelő tanárok ezreivel, be-beszóló sportorvosokkal és gyúrókkal.
Ez a szervezett, gyűlölettel, elégedetlenséggel vegyes irigység uralta el a nézőtereket, a kommunikációt és a közbeszédet. Több mint hat évtizede nem beszélünk őszintén erről a frusztrációról, erről a görcsről, az akkori középszer még mindig tartó hatásáról. Az edzők, sportvezetők nem voltak őszinték.
Az újságírók találgattak.
„Ebben az országban az elmúlt évtizedekben a középszerűség lett a norma” – mondta Grósz Károly 1985-ben a budapesti pártbizottság első titkáraként egy pedagógiai tanácskozáson.
Belülről látta. Jól látta.
