Payday Loans

Keresés

A legújabb

Grund(foci)-sirató PDF Nyomtatás E-mail
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló
BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2018.04.08 00:40 Frissítve: 2018.04.08 00:40

Föld körüli pályán – Ballai Attila publicisztikája

S

Vágjunk a közepébe! Azaz a közepe fölé. Kezdjük a halála tizenötödik évfordulója alkalmából a minap megidézett rádióriporter, Molnár Dániel egyik közvetítési bakijával, sziporkájával, amely így szólt: „Fejes, fölé, újabb fejes, az is fölé.” Azóta is találgatom, honnan pattanhatott vissza az első labda, hogy másodszor is fölé lehetett fejelni, mert e céltévesztéssel éppen az a fő gond, hogy menthetetlenül véget vet az akciónak. Az égbe zúgó lövés egyrészt ezért különösen bosszantó, másrészt azért, mert a „feladó” nem volt hajlandó elsajátítani sportága egyik tanulható alapelemét.

Ezt Gyetvai László fogalmazta meg a legfrappánsabban. Az Albert Flórián pályafutását megörökítő film díszbemutatója után, 2012 őszén, az azóta elhunyt, de akkor legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó, a 94 éves Laci bácsi ezzel a kérdéssel fogott meg: „Tudod, fiam, mit nem láttunk ebben a filmben, egyet sem?” Szerencsémre azonnal meg is válaszolta: „Fölé lövést. Mert régen nem szokták fölé rúgni a labdát.”

Meghökkentő állítás volt, de rögvest beugrott egy kép, amely alátámasztotta. 1990 októberében a bergeni Eb-selejtező előestéjén a magyar válogatott a meccs helyszínén edzett, a szokásos norvég ítéletidőben, szakadó esőben, lápos talajon. Játékosaink csak elvétve találták el a kaput, olykor magassági rekordokat állítottak fel. Csupán egy akadt közöttük, aki kíméletlen gólokat suvasztott be Petrynek, de a kapucnija alól csak a két szeme látszott ki, és a mozgásáról nem ismertem fel. Ifjonc tudósítóként csendesen szégyenkezve addig jutottam, nem Kiprich, nem Kovács Kálmán, nem Fodor, nem Bognár Gyuri – de akkor ki? Az özönvízben lebaktattam az alapvonalhoz, ahol majd' hanyatt estem: Glázer Róbert volt a csodacsatár, a válogatott negyvenéves másodedzője. Valaha jó „spíler” volt, bár nem rendkívüli; viszont abban a korban cseperedett fel, amikor – Gyetvai szerint – még nem szoktak fölé lőni.

Amikor a fiúgyermek a délutánokat, a hétvégéket és a szünidőket a labda ellenállhatatlan vonzásában töltötte el, így aztán mire klubhoz került, igazolt játékosként, már csak azt kellett megtanulnia, hogyan futballozzon, létezzen csapatban, hierarchiában, taktikai rendben.

Ehhez egyáltalán nem kellett zseninek lenni, hogy a nekem legismertebb példával rukkoljak ki, én nem voltam az. Viszont Szigetszentmiklóson, a lakótelepi grundon „ütő” sem maradhatott az ember fia. Nyári reggeleken gyakran elsőként érkeztem a hatos és a hetes épület közti placcra, és mivel a pince vakablakát befalazták, mint „kiskaput”, azt döngettem. Ha túl magasan céloztam, a földszinten lakó Góróék spájzában összekoccantak a befőttek, aminek Góró néni hangosan nem örült. Ha jött a következő srác, indulhatott az egyérintő. Az óvoda e célra pompás bejáratánál játszottuk, ahol a kapuként és palánkként is szolgáló kőpárkány nem volt magasabb egy méternél, így legfeljebb térdmagasságig lőttünk. Ha mégsem, messzire szállt a labda, és futhattunk utána, az egyik irányban egészen a köves útig. Ha öten voltunk, páratlan létszámmal már nekiálltunk egykapuzni. A kaput két, egymástól mintegy három méterre álló, egyenes törzsű fa jelentette, természetesen keresztléc nélkül. Ezért, aki vitathatatlan gólt akart rúgni – azaz mindenki –, a kapus magasba emelt karjánál semmiképpen sem irányzott feljebb. Ha mégis, rémisztő veszély leselkedett ránk. Labdánk menthetetlenül gurult a nyolcas épület felé, amelynek harmadik emeleti lépcsőházi ablakából a világháborúban súlyos légnyomást szenvedő emberroncs a csúzlijából eregetett szottyadt krumplidarabokkal lövöldözött ránk. Ha talált, éktelenül csípett. Ha megvoltunk hatan és párosan, kétkapuzhattunk, a játszótér két padjára. Csak az ülőke alatti rész „ért”, mert a többi padon vagy a homokozó kőszegélyén porontyaikat féltő anyukák és harcias nagyik ücsörögtek, ott aztán „fű alatt” kellett közlekedni.

Jó iskola volt. Megszámlálhatatlan hülyeséget, hibát, rosszaságot követtem el különféle futballpályákon; de arra nem emlékszem, hogy a leállított, az elém gurított vagy jó ívben elém pattanó labdát valaha is föld körüli pályára küldtem volna. Manapság nálam százszorta tehetségesebb világsztárok is megteszik ezt, így bizonyítjuk közösen, hogy ez a játékelem egyrészt tanulható, másrészt ők nem tanulták meg.

Pedig sohasem késő. Lothar Matthäus közel a harminchoz, befutott sztárként, az Internél légióskodva tanult meg erősen és pontosan ballal lőni. Jean-Pierre Papin, aki kezdetben kifejezetten idegesítő és ügyetlen csatárnak tűnt, elképesztő munkával jutott el a gólzsák mivoltáig, mert azt vallotta: „Nekem semmi más dolgom nincs a pályán, mint az, hogy rugdossam a gólokat.” Albert Flórián mintha az utókornak üzente volna: „Az istenáldotta, született tehetség szólam. Lőni az tud rendesen, aki az edzések után megkéri a kapust, hogy maradjon még kint, és addig rugdos neki, amíg bírja. Amit nem szabad sajnálni, az az idő. Mármint ha futballista akarsz lenni.”

A „Császár” persze virtuóz volt, ha elindult, halomra dőltek a védők, miközben, mondjuk, David Beckhamtől, Ronald Koemantól, Manfred Kaltztól elvétve láttunk pengés, géniuszt idéző finomságot. Viszont úgy tüzeltek, mint az ágyú. Egy ízben Bruce Grobbelaar, a Liverpool kapusa elindult Kaltz szabadrúgására, és el is érte volna a labdát, de önkéntelen mozdulattal inkább összegörnyedt, mert a háló helyett a testi épségét védte. De emlékezzünk a mi hőseinkre! Sevillai legenda szerint Szusza a Betis edzőjeként azzal keresett temérdek pénzt, hogy fogadásból úgy rúgta a labdát a kezdőkörből a kapuba, hogy az a gólvonal és a háló között esett le. Puskás gyakorlatilag tetszőleges alkalommal tudta telibe találni a keresztlécet. Amikor Németországban Varga Zolit bundázással gyanúsították, és ügyvédje azzal érvelt, hogy az utolsó percekben akkor nem lőtt volna kapufát, úgy tromfolták le: Varga van olyan képességű játékos, hogy ezt húsz méterről szándékosan megtegye. Még az 1970-es évek kettős rangadóinak idején is a nagycsapatok mindegyikében akadt legalább egy „gyilkos” ítélet-végrehajtó, akinél a szabadrúgás fél gól volt, de hogy fölé nem ment, az biztos.

Mert elsajátították azt az elemet, amelyből gól születhet. A játékintelligenciára, a „pályán látásra”, a robbanékonyságra, a cselezőkészségre inkább születni kell – a lövésre nem. A magyar labdarúgók szerintem legbántóbb hiányossága éppen az, hogy a tanulható elemekben is elmaradnak az elittől.

Számos futball- és kosárbálvány pályarajzában meglepőnek szánt kitételként szerepel, hogy utcagyerekként nőtt fel. Miközben ez a tökéletes előélet; iskola és családi program sem „zavarta” a folyamatos gyakorlásban, és az évtizednyi, napi hat-nyolc óra foci vagy egypalánkos kosarazás behozhatatlan előny. Akinek pedig a hiánya hátrány, annak minden eszközzel törekednie kell a ledolgozására.

Vízipólós persze nem terem az aszfalton, de ami a brazil labdarúgásnak a Copacabana kvarchomokja, az a magyar vízilabdának a budapesti termálvíz volt. Kiapadhatatlan forrás, ontotta magából a tehetségeket. Akik kissrácként reggeltől estig a „Csaszi” langymeleg medencéjében falaztak, passzoltak, csavartak, dopplereztek, azoknak uszonyuk nőtt, testrészükké vált a labda, miközben a német, a holland, az orosz kölyök a hivatalos edzés másfél órája után reszketve rohant a forró zuhany alá.

A kézilabda az egyetlen csapatsport, amelyet képtelenség spontán, kettesben, hármasban űzni. Csak úgy senki sem vonalaz fel egy hússzor negyvenes pályát hatossal, kilencessel, ezért kézilabdázni kizárólag szervezett edzés, foglalkozás keretében lehet megtanulni. Ezt felismerve született meg a remek találmány, a szivacskézi; a bőrlabdát először kezébe fogó gyerekről ordít, hogy előtte szivacsozott-e, vagy a nulláról indul. Utóbbi esetben huszonévesen is fejlődhet, ha késztetést érez rá, és ezerszer cunderezik, ejt, vagy a blokk mellett kinyújtott karral visszahúzza a betakartnak hitt sarokba a lövést. Egyik sem ösztönös mozdulat, de mindegyik fejleszthető. A skandinávok valószínűleg azért ápolnak ennyire bensőséges viszonyt a labdával, mert az éghajlat miatt évi hat-nyolc hónapra beszorulnak fedett közösségi terekbe, és az vagy a sportcsarnok vagy a kocsma. Így aztán egyesek inni, mások kézilabdázni tudnak nagyon.

Amikor arról sopánkodunk, hogy a magyar futball hanyatlását a grundok, a pályák eltűnése okozta, tegyük, gondoljuk hozzá, hogy sok más is eltűnt, és nem körülöttünk, hanem belőlünk: szándékok, ösztönzők, életformák, küldetéstudatok. Jó hír viszont, hogy ezek újjáépítéséhez mindössze egy léleknyi szabad és alkalmas hely szükségeltetik.