Cenzúrázva – Csillag Péter publicisztikája
S
A Nemzeti Sport interjút közölt a héten Javier Zanettivel, az Internazionale elnökhelyettesével, a milánói klub korábbi Bajnokok Ligája-győztes csapatkapitányával, a 143-szoros argentin válogatott labdarúgóval, aki az Inter Akadémia és a Szent Pál Akadémia közötti együttműködés aláírására érkezett a magyar fővárosba.
Professzionális módon, zökkenőmentesen, minden részletre kiterjedően készítették elő az eseményt, magyar oldalon is kivételes odafigyeléssel zajlott a háttérmunka. Jó előre egyeztettünk az illetékes összekötővel az exkluzív beszélgetés kereteiről, a milánói fél kérésére lapunk tervezett kérdéseit nyolc nappal Zanetti érkezése előtt elküldtük az Inter sajtóosztályának. Meg is érkezett a válasz: a tizennégyből öt mellé írta oda a klub médiafelelőse vastag, öles betűkkel, hogy „NO”. A helyszínen, közvetlenül az interjú előtt még egyet kihúzatott a hölgy, így maradt nekünk a tizennégyből nyolc.
Néhány kiemelt televíziós és online médiumnak nyílt lehetősége a külön párbeszédre a futballcsillaggal, a várakozás órái során a kollégákkal beszélgetve kiderült, náluk is hasonló volt a szórási arány. Az Internazionale gondoskodott arról, hogy ha lehet, ne essen szó a klub jelenlegi helyzetéről, a csapat mostani szerepléséről, az egyesülettel kapcsolatos aktualitásokról, ahogyan szigorúan kerülni igyekezett minden olyan témát, amely magában hordozta a kritika legkisebb esélyét.
Így aztán odakerült a bűvös tiltószó a 2010-es, BL-arannyal megkoronázott triplasiker kifutását és José Mourinho szerepét érintő kérdéshez, ahogyan tabunak nyilvánították a Moratti családhoz fűződő viszonyt, de még a Zanettihez, Paolo Maldinihez vagy Francesco Tottihoz hasonló hűséges klubikonok eltűnését firtató felvetést is. Az már csak a fokozott médiaérdeklődést feltűnő türelemmel kezelő, finom modorú és igen közvetlen interjúalany nyitottságának volt köszönhető, hogy óvatosan bár, mégiscsak be-betévedhettünk a beszélgetés során néhány „lezárt területre”.
Az olvasó, a néző a legtöbbször nem tudja – honnan is kellene tudnia? –, milyen témakijelölési kötéltánc, nyilatkozathasználati egyezkedés, kompromisszumkereső huzavona kiizzadt eredménye, amit az újság, a televízió vagy a rádió tálal interjú gyanánt. Újságírói körökben gyakorta hallani a panaszt, hogy a különböző versenyzők, klubok, szövetségek médiafelelősei valójában nem a média kiszolgálásán, hanem sajtóelhárításon fáradoznak – minden erejükkel.
A barikád innenső oldalán állva naponta látni, hallani, tapasztalni az újságírókat ért sérelmeket, és akármilyen puskaporos a légkör, nem árt megőrizni józanságunkat és határozottan kiállni a közös érdekek mellett. Ugyanakkor értenünk kell a sportolók, a sportklubok vagy sportszövetségek szempontjait is. A példánál maradva: az eurómilliókban mérhető világmárkát képviselő, makulátlan hírnevére aggódva vigyázó Internazionalétól talán megbocsátható, hogy nem bízik meg vakon egy idegen ország – ez esetben Magyarország – médiájában, a helyi viszonyok ismerete nélkül nem látja biztosítottnak, hogy az alelnök szavai az eredeti hangsúlyokkal, teljes pontossággal köszönnek vissza a nyilvános felületeken. Ezért inkább nem kockáztat, és a megelőzés legegyszerűbb fegyverével odateszi a gyanús kérdések mellé a kétbetűs csodaszót: NO.
Igen ám, csakhogy a mederbe terelt beszélgetésnek nemcsak a riporter (és a személyében képviselt láthatatlan olvasótömeg) látja kárát, hanem maga az interjúalany is. Mert miért ne fejthetné ki a gondolatait egy felnőtt, intelligens és független személy bármiről, ami életével, munkájával kapcsolatban foglalkoztatja a közvéleményt? Nem a szólás szabadságának torzítása, ha valakinek a száját gondosan kipeckelik nyilatkozata előtt, majd minden kimondott szavát simára csiszolják és bepúderezik? Vagy nem érzi-e magát lealacsonyítva a futballista, aki az igazi interjú során elárulja, hogy kedvenc színe a piros, a menedzsere által átfésült szövegváltozatban aztán mégis a sárga szerepel?
Itt persze már régen nem az Internazionaléról és a Zanetti-esetről beszélünk, hanem saját közegünkről. Ahogyan nemzetközi téren, a vb-ken, Európa-bajnokságokon, Bajnokok Ligája-mérkőzéseken is számos példát láttunk az érzékeny diplomáciai képességeket igénylő, mégis mindkét fél megelégedésére végzett médiafelelősi munkára (ki kell emelnünk ebből a szempontból az Egyesült Államok és Olaszország válogatottját), itthon is akadnak ügyes, rátermett sajtóközvetítők. Ugyanakkor nem árt tisztázni: Magyarországon több olyan futballklub működik, amelynek médiairodája gyakorlatilag vad cenzorszoba, amelynek rideg falai között szigorúan őrködnek minden betű fölött, és nem engednek át semmilyen őszinte, sarkos, pláne kritikus megnyilvánulást.
Nem ritka eljárás, hogy az interjúengedélyhez hozzácsomagolják az érintendő és kerülendő témák csokrát is, a kontrollált beszélgetés leirata visszakerül a klubalkalmazotthoz, az utólagos ellenőrzés nyomán pedig egy csúnyán kiherélt, tökéletesen semmitmondó és bárgyú szöveget kap vissza közlésre az adott médium. Az olvasó ásítozik, az újságíró bosszankodik, az interjúalany nem ismer magára – de legalább a klub evickélhet tovább a maga langyos lábvizében.
Adja magát a kérdés: miben áll az újságíró felelőssége? Hol húzódik a határ a megcsonkítva is felismerhető igazság és a hazugsággá torzított maszlag között? Mi az az alku, amit már nem szabad elfogadni? Lehet-e hagyni, hogy utólag színezgessék, javítgassák a sportolók mondatait, vagy muszáj ragaszkodni az eredeti változathoz, vállalva, hogy az érintett klub ránk csapja az ajtót, rosszabb esetben már az adott cikket sem engedi megjelentetni?
A hozam/áldozat arányában nevetségesnek tetsző, ilyen összevetésben mégis indokolt a kétely: nem kellett volna-e a Zanetti-interjúlehetőséget visszautasítani azzal, hogy mi nem megyünk bele a korlátozásokba, hiszen nem PR-cikket szeretnénk megjelentetni?
Állítólag a New York Timesnál csak akkor ülnek le beszélgetni az interjúalannyal, ha előzetesen vállalja, hogy ami elhangzik, mind éles, az első szótól az utolsóig. Utólagos simítgatásnak, puhítgatásnak helye nincsen. A magyar sajtóetikai gyakorlat ezzel szemben írott cikknél megadja az alanynak a visszaolvasás jogát, és ez valahol így emberséges, mellesleg az újságírót is védi, hiszen nem fogható rá később a félreértés, félreértelmezés, torzítás vádja.
Rendkívül kényes műfaj az interjú a sportmédiában is, ugyanis itt forog kockán a sportoló–újságíró viszony legfőbb értéke, a bizalom. És valljuk meg: messziről nézve tényleg elég életszerűtlen helyzet, hogy valaki sorsa, pályafutása legfőbb titkairól éppen egy vadidegennek beszél, akinek az érdekei ráadásul a mögötte álló médiuméval együtt homályosak és kiszámíthatatlanok. A jobbára a magyar falvak romlatlan, „nyilatkozatszűz” lakóinak közreműködésével készült Hátsó füves országjáró sorozat tanított meg arra, milyen felelősséget jelent olyan emberekkel beszélgetni, akiknek határtalan őszintesége egyszerre kínál végtelen újságírói szabadságot és követeli meg, hogy szigorú mérséklettel védelmezzük őket a saját szavaikkal vállalt kiszolgáltatottságuktól.
Eszembe jut, amit Kovács Ágnes olimpiai bajnok úszó, a Testnevelési Egyetem PhD kandidátusa említett nemrég a kolozsvári egyetemen tartott előadásában: a 2016-os olimpián részt vevő magyar versenyzők közül a kérdőíves vizsgálatok alapján mindössze húsz százalék tekinthető médiabarátnak, ellenben kétszer annyian kifejezetten médiakerülőnek. Az újságírói hitelt eljátszani nagyon könnyű, visszaszerezni szinte lehetetlen. Valószínűleg hosszú távon visszaüt a bulvárszagú tolakodás és a rajongói lihegés, de a tisztelet, a megértés, az emberséges közeledés teret nyithat a megalapozott bírálatnak is. Ilyen finomságokat azonban bajos megértetni a sötét klubcenzori szobákban szolgálatot teljesítő mondathúzogatókkal.