Payday Loans

Keresés

A legújabb

A magyar rabénekek képi világa - Molnár Evelin PDF Nyomtatás E-mail
Nyelvformák és életformák - Nyelvformák és életformák

Képtalálat a következőre: „vármegye börtön”

A magyar rabénekek képi világa.

Különös tekintettel

a BÖRTÖN és a RAB metafora

megnyilvánulási formáira

 

Molnár Evelin

 

[Kivonat] [Abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

 

Képtalálat a következőre: „vármegye börtön”

1. Bevezetés, hipotézis

Jelen írás tárgya a magyar rabénekek képi világának tanulmányozása, az egyes kifejezések mögött meghúzódó háttértartalom felfejtése. A vizsgálat elsősorban e szövegek metaforikájára – jelesül a börtönnel és a rab személyével kapcsolatos metaforákra – terjed ki. Ismeretes ugyanis, hogy a népdalokat milyen átfogó szimbolikus rendszer hatja át, melyek megfejtése nem ritkán megoldhatatlan nehézséget okoz, így ezen esetekben csupán a valószínűsítés marad.

Hazánkban a népdalok szövegeire irányuló tudományos vizsgálódások csak az 1970-es években indultak meg, mivel eddig ez háttérbe szorult az énekek másik összetevője, a dallam mögött. Nagy L. János a két alapelem viszonyát fejtegető tanulmányában közölt Kodály-idézettel tökéletesen szemlélteti a zenei oldal korábbi privilégiumát: „A népdal vokálszöveg, igazi élete csak az énekben van, szöveg dallam nélkül nem teljes mű. A két alkotóelem közül még a dallam a fontosabb, mert eredetibb és állandóbb” (Nagy L. 2012: 185). Hasonlót olvashatunk Ortutay Gyulától a Magyar népdalok című kötet előszavában: „A régi, klasszikus tanulmányok óta ugyanis – már Kodály felpanaszolta – szinte senki sem foglalkozott a népdal szövegeinek kínálkozó tanulságaival” (Ortutay 1970a: 8). Ez indokolja azt is, hogy kiadásában csak szövegeket közöl dallam nélkül – így kívánta az említett probléma orvoslásához legalább a hiányzó alapot megteremteni. Ebből adódóan a szakirodalomban egy új irányvonalat képvisel az effajta hozzáállás őseink közös lírai kincséhez. Ezt az úttörő szemléletet napjainkban többek között Szelid Veronika Petra, Baranyiné Kóczy Judit, illetve Nagy L. János képviselik, akik közül előbbi a csángó nyelvhasználatban – ezen belül is a népdalban – vizsgálja elsősorban a szerelemmel kapcsolatos metaforákat, Baranyiné részletesen foglalkozik például az orientációs metaforák megjelenésével a magyar népdalok természeti kezdőképeiben, Nagy L. János pedig a dallam és a szöveg kapcsolatára fókuszál (Szelid 2007, 2012; Baranyiné 2008, 2012; Nagy L. 2011, 2012). A kérdéskör tehát egyértelműen további elemzésekre szorul.

A fentiek és a csekély számú szakirodalom nyomán a vizsgálat kimenetelére vonatkozó előzetes hipotézis a következőképpen foglalható össze: a népdalok e mellőzött csoportjában – nevezetesen a rabénekekben – is meghatározó jelentőséggel bír a lehető legnagyobb stilisztikai hatás elérésének kívánalma, azaz a börtönre és a rab személyére utaló metaforáknak a jelen korpuszban változatos megjelenési formái adatolhatóak majd.

2. A vizsgálat megalapozása

2.1. A metafora

A népdalok metaforarendszerének tanulmányozásához elsősorban a szóban forgó alakzat újfajta, kognitív megközelítésmódja szolgáltat alapot, melynek segítségével pontosabb és kidolgozottabb képet kaphatunk a megfigyelt jelenség mibenlétéről. Ebből adódóan elsőként a még napjainkban is kibontakozóban lévő, fejlődő irányzat alapvetéseit ismertetem a téma kontextusában, majd saját észrevételeimet is ennek fényében kívánom megfogalmazni, következtetéseimet levonni.

A metaforát kognitív nyelvészeti szempontból magyar viszonylatban a legátfogóbban Kövecses Zoltán, illetve Tolcsvai Nagy Gábor vizsgálta, ezért az alábbi rövid áttekintésben az ő elemzéseikre támaszkodom (Kövecses 2005, Kövecses 2010, Tolcsvai 2004).

A témával kapcsolatban az egyik legalapvetőbb feladat a fogalmi metafora és a metaforikus nyelvi kifejezések kategóriájának az elkülönítése. Az előbbi egy fogalmi tartománynak egy másik fogalmi tartomány terminusaival történő megértését jelenti; az utóbbi pedig ezzel szorosan összefügg, hiszen azok a szavak vagy kifejezések tartoznak e gyűjtőnév alá, melyek a konkrétabb fogalmi tartomány terminológiájából kerülnek ki. Egyszerűbben: az elméletben meglévő metaforákat úgy öntjük szavakba, hogy egy absztrakt fogalomkört egy másik, sokkal inkább körülhatárolt, konkrétabb fogalomkör szókészletével határozunk meg. A kettő közötti kapcsolat tehát abban áll, hogy a nyelvi kifejezések (a beszéd elemei) megjelenítik, explicitté teszik a fogalmi metaforákat (a gondolkodás elemeit). Ezt a következő képlet mutatja szemléletesen: [A] fogalmi tartomány (pl. emberi élet) = [B] fogalmi tartomány (pl. iskola) → fogalmi metafora: az élet egy iskola. Ez alapján elkülöníthető a fogalmi metafora két fogalmi tartománya: a forrástartomány, ahonnan a metaforikus kifejezések származnak (pl.: iskola), illetve a céltartomány, amelyet a forrástartomány segítségével próbálunk megérteni (pl.: emberi élet). Mindennek alapja pedig az ún. leképezés a két jelentésmátrix, vagyis két konceptuális alapú szemantikai szerkezet között. Lényege, hogy minden metafora esetében létezik a megfeleléseknek egy szisztematikus rendszere, amelyben a forrástartomány bizonyos elemei megfelelnek a céltartomány bizonyos elemeinek. Tehát a kapcsolódás nem véletlenszerűen megy végbe, a leképezés pedig a mindennapi, testünkkel kapcsolatos tapasztalatainkra és a hasonlóságra épül (Kövecses 2005: 19–28, Kövecses 2010: 79–86., Szabó 2012: 88–89, Tolcsvai 2004: 148–151). A jelentésképződés és jelentésváltozás „meghatározó alapképlete”, a metaforizáció így a helyettesítő alkalmazás egyik megnyilvánulásának tekinthető, melyben két korábban nem egymáshoz tartozó elem fonódik össze (Szerecz 2012: 93–96).

„Az adott forrástartomány akár több céltartomány elérését is biztosíthatja, illetve egy céltartomány számos forrástartományon keresztül is értelmezhető. Az előbbit a forrástartomány »hatókörének«, míg az utóbbit a céltartomány »kiterjedésének« hívjuk” (Kövecses 2010: 83). Szabó Réka a szimbólumok segítségével a többszörösen felhasznált forrástartományok közti összefüggésre is magyarázatot ad, ugyanis véleménye szerint a szimbólumok és a fogalmi metaforák kapcsolatban állnak egymással. Méghozzá igen szoros kapcsolatban: koncepciójában a metafora a tudatosítás eszköze, amellyel szavakba öntjük a szimbólum (a kép) jelentését. Ez alapján a többszörösen felhasznált forrástartományok (a konkrét elemek, melyekkel a céltartományokat kifejezzük) a szimbólumok jelentése által – eltérő mértékben ugyan, de – összekapcsolódnak (Szabó 2012: 87–92). Az tehát, hogy egy adott forrástartomány mely céltartományokat jelenítheti meg, egyáltalán nem esetleges.

A metafora azonban nem kizárólag nyelvi jelenség, ugyanis számos más területen jelen van: gondolkodásunkban, társadalmi és kulturális jelenségekben, testi tapasztalatainkban és az agy neurális felépítésében (Kövecses 2010: 88–89). A későbbiekben vizsgált rabénekek esetében e megállapításnak különösen nagy jelentősége van, hiszen nemzeti kultúránk központi elemeit képviselik e népdalok – képi világuk ősi motívumokat idéz meg, gondolkodásunk alapvető struktúráját szemléltetve ezzel. Szelid is utal rá, hogy a szöveg, a szavak a népdaloknál talán a többi műfajhoz képest is sokkal nagyobb nyomatékkal bírnak: a konkrét jelentés, az ún. „fedőtörténet” mögött meghúzódó tartalom, azaz a tulajdonképpeni mondanivaló a kor embereinek és az énekesnek az életfelfogásáról, szerelemről, erkölcsről alkotott nézeteiről, belső, eltitkolt gondolatairól vall (Szelid 2012: 124).

De vajon hogyan különböztethetjük meg egymástól a metaforák változatos skáláját? A csoportosítás különféle módon, több szempontból végezhető el, melyek közül csak néhányat – az írás kapcsán fontosnak ígérkezőeket – tekintek át. Kognitív funkció szerint három csoport különíthető el: az orientációs/irányultsági metaforák (pl.: fent jó, sok; lent rossz, kevés) szerepe, hogy „a célfogalmak egy bizonyos csoportját egymással összefüggő, koherens térbeli rendszerbe foglalják” (Kövecses 2010: 92), valamint értékelő funkciójuk is kulcsfontosságú; azontológiaiak „az érvelés épület”-típusú képek, amelyeknek lényege, hogy az elvont jelenségeket általános kategóriákba (pl.: tárgyak, anyagok, tartályok) sorolják; aszerkezetiek/strukturálisak pedig „a vita háború”-típusúak, amelyek a fogalmi tartomány szerkezetét a céltartományra alkalmazva segítik elő a céltartomány megértését (Kövecses 2005: 48–52, Kövecses 2010: 90–92, Tolcsvai 2004: 148–151).

Konvencionalitás szerint lehetnek konvencionalizáltak, azaz szokványosak, könnyen érthetőek, gyakoriak, melyek legtöbbször az átlagember mindennapi beszédét is áthatják; valamint nem konvencionálisak, tehát újszerűek, melyek felfejtése meglehetősen nagy konstruktív energiát igényel annak következtében, hogy a forrás- és a céltartományok között viszonylag jelentős a távolság (Kövecses 2005: 45–48, Kövecses 2010: 90–91).

2.2. A magyar rabénekek történeti és műfaji vonatkozásai

A kutatás tárgyát képező magyar rabénekek vizsgálatát a fentebb ismertetett kontextusban átfogóan nem végezték el egészen napjainkig, illetve nyelvterületünk népdalkincsének is csak kis – ezzel együtt vagy ebből adódóan pedig meglehetősen háttérbe szorított – részét alkotja e csoport. Következésképpen a szakirodalom, melyet az alábbiakban tekintek át röviden, meglepően csekély információval szolgál róluk.

E műfaji kategória a 18. század vége felé kezdett megjelenni az első betyármotívumokkal összefonódva: Stoll Béla közölt egy 1782-ből való népi versezetet, melyben a különféle alkalmi, személyes részletek közt jól ismert rabmotívumok is feltűnnek – szó szerint megegyezve újabb kori, hiteles följegyzésekkel (MN 1988: 549). E dalok korábbi századok rabénekeiből, balladáiból és bujdosóénekeiből a 19. századi betyárvilággal párhuzamosan létrejövő epikus énekek. Egyik fő ismertetőjegyük Vargyas Lajos véleménye szerint az, hogy nincs cselekményük, a szövegek ugyanis a valamilyen vétség miatt elítélt foglyok sorsáról, börtönbeli testi-lelki gyötrelmeiről szólnak, de magáról a bűntettről semmi közelebbit nem tudunk meg (Balassa–Ortutay 1979: 468–469, Katona 1979: 359).

A rabénekek hasonló módon építkeznek, mint a lírai népdalok: egy-egy szokásos motívumot, konvencionalizált sémát a legkülönbözőbb sorrendben és mindig némi átalakítással fűznek fel egy bizonyos gondolati szálra. Általában egyes szám első személyben szólnak [„Mikor mentem Komáromba:” (4)], vagy régies kezdőformulát használnak [„Hallottad-e hírét / Zalaegörszögnek?” (20)]. Az elfogatás okáról tehát szinte semmit sem tudunk meg, a tárgyalás lefolytatására is csak utalás történik, viszont annál jobban részleteződik a panasz [„Nehéz vasban vagyon / A kezem, a lábom” (6); „Ó, én szögén lélök, nyomorodott árva,” (27); „Zúzos a tömlöc ajtaja, / Süvölt a szél bé alatta.” (32)] (Katona 1979: 359–360).

Az ilyen műfajú népdalok jelentős részét a Dél-Alföldről ismerjük, ahol 1868 és 1871 között Ráday Gedeon gróf betyárirtó törvényszéke működött, illetve Erdélyből és Moldvából is előkerült néhány darab. Érdekesség, hogy női rabénekekkel is találkozhatunk, bár ezek újabb keletkezésűek, és sokkal közelebbi típusrokonai egymásnak, mint a többiek (Balassa–Ortutay 1979: 469, MNL 1982: 294–295). Az általam vizsgált korpuszban két ilyen, nem férfiakhoz kötődő szöveg van.

3. A rabénekek metaforikája

3.1. Adatok

Kutatómunkám során az Ortutay által szerkesztett Magyar népdalok című gyűjtemény második kötetében közölt negyvennégy rabéneket vettem alapul (Ortutay 1970b: 499–541) (l. Források). A források területileg igen széles körből kerültek ki: amellett, hogy – a fentiek értelmében – itt is túlsúlyban vannak az Alföldről (Bihar, Hajdú, Békés, Csongrád, Torontál) és az akkori országrész délkeleti részéről (Erdély, Székelyföld, Moldva) származó dalok, találhatunk Baranyából, Arad környékéről, Somogyból, Szatmárból, Zalából, valamint a Bács-Bodrog vidékéről való korpuszt is.

Vizsgálatom fókuszában elsősorban a börtönélet egyes tényezőivel kapcsolatos kifejezések állnak – jelesül a börtön, illetve a rab metafora fogalmi tartományának egyes megnyilvánulási módozatai. Így a következőkben rendszerbe foglalva ismertetem ez irányú megfigyeléseim eredményeit – lehetőségeimhez mérten a kognitív metaforaértelmezés minél célzottabb tekintetbe vételével. [Az egyes népdalokra a dolgozat egészében az Ortutay szerkesztette kötet számozása (Ortutay 1970b: 499–541) alapján hivatkozom az idézetek utáni zárójelben.]

3.2. A börtön metafora

A rabénekek metaforarendszerének tárgyalásakor a legalapvetőbb feladat a börtön-motívum megjelenési módozatainak részletes ismertetése, hiszen erre irányuló utalások a szövegek jelentős részében megfigyelhetőek. Igen változatos kép rajzolódik ki a tekintetben, hogy az egyes jelentésmátrixok közötti kapcsolat mikor, hogyan, mi alapján, milyen képzettársítás eredményeképpen jön létre, azaz, hogy az adott fogalmi metaforán belül éppen melyik konceptuális tartomány profilálódik, helyeződik előtérbe.

3.2.1. a börtön otthon

Az egyik leggyakrabban előforduló szerkezet a börtön otthon strukturális metafora, mely az otthoni környezet elemei által jelenítődik meg a népdal keretein belül. Ehhez a legegyértelműbben az egészre vonatkozó „az én szobám” (11, 14) fordulat kapcsolódik, mely az egyes szám első személyű birtokos személyjellel érzékelteti, hogy a cellát a rab sajátjának tekinti, sőt ezt még a személyes névmás külön szerepeltetésével nyomatékosítja is. A hasonlítás alapja abban rejlik, hogy a raboskodó személy elítélése okán már nem szerettei körében éli életét, hanem egy mesterségesen kialakított, magányos és rideg helyen – ahhoz kell tehát alkalmazkodnia, hogy mindennapjait már csak egy zárkában töltheti, elzárva a külvilágtól, amelyet így kénytelen otthonának tekinteni.

A hazai miliő egésze mellett azonban a részeire való utalás is megfigyelhető. A tömlöc teteje takarózó párna (26), dunyha (30); a tömlöc feneke vetett ágy (30); a tömlöc oldala hálótárs (20) olyan szerkezeti metaforák, melyek az egyes tárgyak térbeli hasonlóságaira építenek – hiszen az alvó testét tekintve a takaró felette, az ágy alatta, a hálótárs pedig mellette helyezkedik el. Akét sor tégla (14), a két szál deszka (10) nyoszolya; a kígyók, békák szeme égő gyertya (26, 38) szintén az adott alakzat előbbi csoportjához sorolható. Azonban ez esetben a funkcióbeli sajátosságok emelődnek ki: a tégla és a deszka tölti be az alvóhely szerepét, az állatok világító szeme a gyertyáét.

Az otthonnal kapcsolatos metaforákról általánosságban megállapítható, hogy csaknem teljes kifejtettségük mellett konvencionalizáltnak is tűnnek: felfejtésük nem vesz igénybe nagy konstruktív energiát, tehát a két elem közötti kapcsolat könnyen fellelhető a befogadó számára.

3.2.2. a börtön temető ~ temetés

A börtön más kontextusokban is megjelenik: közülük az egyik a börtön halál strukturális metafora, amelynek változatos kifejezésmódjai figyelhetőek meg az egyes szövegekben. Maga a szerkezet sehol sem szerepel szó szerint kimondva, általában a halálhoz fűződő fogalmakra való célzás a fő irányvonal. A börtön metafora ily értelmezésében az a fajta megközelítésmód jut érvényre, amely a fogság meggyötrő, megölő voltát, az élettől való elzártságot hangsúlyozza – így a konceptuális tartományok közül az előzőekkel ellentétben nem az alkalmazkodás, hanem a kibírhatatlan szenvedés helyeződik előtérbe. A metafora megnevezése ebben az esetben nem egyértelmű, mert a temető konkrétabb, mint a temetés, viszont a metaforához kapcsolódó képek inkább a temetési folyamatra utalnak, nem pedig annak helyszínére.

Itt is megtalálhatóak a halál egyes motívumaira visszavezethető almetaforák. Ilyen a vacsora egy keserves sóhajtás (7), amelyben egyértelműen a halál előtti pillanat egyik jellemző momentuma ismerhető fel, valamint a tömlöc teteje szemfedél (29)a vasak csörgése harangok (29)a kígyók szeme lámpások (29) képszerű szerkezetek, amelyek pedig a temetés jelenetét idézik fel a hallgatók/olvasók emlékezetében – szintén a szóban forgó alakzat stilisztikai imaginatív erejének felhasználásával.

Ezeken kívül több, más felépítésű kifejezés is utal a börtön végső, pusztító voltára: „halálszentenciát” (12), „szentenciát” (14), „fekete könyvet” (13), „hervasztasz” (28), „fekete fölhő” (36), „nagy sütétségbe” (37), „…asztalkám / Gyásszal van befestve” (38), „koporsó” (39), „fekete pöcsétös levél” (40), „körösztfámra” (40), „temetőbe” (44), „sírhatsz” (44), „jajszóval” (44). E nagyfokú képszerűségről tanúskodó, változatos, és kivétel nélkül negatív variációk rendkívüli módon kitágítják, kiterjesztik a börtön halál strukturális metafora fogalmi tartományát, és egyértelművé teszik, hogy a rabságból az út már nem vezethet az élet felé.

A harmadik csoportba azon lexémák sorolhatók, melyek konkrétan az elmúlással vannak kapcsolatban, és szó szerint ezt fejezik ki, azaz maga a halál szó szerepel bennük: „meghalok” (28), „megváltó halál” (38), „halál” (37).

E fejezet zárásaként egy érdekes és éppen ezért külön figyelmet érdemlő problémával foglalkozom – nevezetesen a következő sémát követő szerkezetekkel: „Szabadkai mögyeháza / Márvánkűbül van kirakva.” (40), „A labonyi börtön alja / Márványkőből van kirakva.” (43). Valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy e képek nem vonatkozhatnak másra, mint a halálra, hiszen a márvány, e jéghideg kő, a temetőbeli sírkövek jellegzetes alapanyaga – ezáltal a börtön egyfajta kriptává, a rabok pedig halálra ítéltekké válnak. Emellett a halott bőrét is szokták hozzá hasonlítani. A metafora hatóerejét különösen megnöveli az a tény, hogy általában a dalok legelején szerepelnek, kezdősorokként, tehát e központi helyzetük révén befolyásolják a szöveg egészét, előre meghatározzák annak alaphangulatát.

Mindezek alapján összefoglalóan megállapítható a börtön halál metafora szerkezeteiről, hogy – hasonlóan az előzőekhez – meglehetősen konvencionalizáltak, a forrás- és a céltartományok között a legtöbb esetben nem nagy a távolság, a képzettársítások megfejtése tehát könnyen kivitelezhető. Viszont e gyakori formák egyáltalán nem tűnnek elcsépeltek – ahogy ezt az ilyen esetek többségében tapasztaljuk –, mivel az egyes népdalok számtalan variánst sorakoztatnak fel egyazon fogalmi metafora kifejezésére.

3.2.3. a börtön bánat

A börtönnel kapcsolatosan egy másik, a fentiekhez viszonyítva kevésbé kifejtett, és ritkábban alkalmazott strukturális metafora a börtön bánat, mely általában a rabénekekben is ebben a formában jelenik meg: „Bánatos fejemet / Búnak leeresztem.” (6), „Egyig nem tudtam, mi a bú.” (9). Egy szerkezetre viszont érdemes külön kitérni: „Azon egy pohár bor / Bánattal van a tele.” (38). E megkülönböztetett figyelem oka, hogy ez esetben egy egyáltalán nem szokványos képpel találkozhatunk, amelynek alapja a bánat folyadék, bor szerkezeti metafora. A hagyományban, így a nép körében is a bor egyfajta éltető erőnek számít, itt viszont e különös képzettársítás eredményeképpen pont az ellentétét látjuk: bánattá, az élettől való eltávolodás kifejezőjévé válik. Emellett még mintegy keretek közé is szorítja az érzést azáltal, hogy a telítettség kategóriáját rendeli hozzá a pohár fogalmának segítségével – jelezve a szenvedés kizárólagos voltát.

A fogság „élményköre” kapcsán tehát ezen esetekben egyfajta köztes megoldás jut érvényre, profilálódik a két véglet között: nem otthon, de nem is halál a szabadságvesztés, inkább – ebben az élethelyzetben, e körülmények hatása alatt – természetszerűleg fennálló gyötrelem.

3.2.4. a börtön a szerelemtől való elszakítottság

Néhány szövegben a börtön nyelvi kifejezés konceptuális alapjának hatókörén belül a kedvestől való távollét állapota kerül fókuszba, azaz ez lesz a figura. Az így létrejövő szerkezet: a börtön a szerelemtől való elszakítottság strukturális metafora, melynek nyelvi megnyilatkozásai kontextusában igen változatos kép rajzolódik ki. Ezt támasztják alá többek között az „Éltöm elveszni nem bánom, / Csak a babámat sajnálom.” (15); valamint a „Búsan szóll a fülemüle, / Ki a párját elvesztette.” (32) idézetek. Utóbbi esetben annak eredményeképp, hogy egy természeti képbe ágyazott újabb strukturális metafora – a szerelmesek fülemülék – jelenik meg, az alaptartalom kétszeresen is profilálttá válik – ugyanis több népdal tanúsága szerint e madárfaj említése két ember összetartozásának kedvelt példája.

Igen erős azon metaforák hatása is a vizsgált korpuszban, melyek a sárga színt helyezik a figyelem középpontjába. E motívum néhol egy természeti képben található meg, mint például: „Megsárgult levelek a fődre lehullnak.” (24). Ebben a szerelem levél strukturális metafora tűnik fel, amelynek elmúlását a levelek színe és lefelé irányuló mozgása érzékelteti. Az irány bevezetése, szerepeltetése egy további képet indukál, jelesül a lefelé rossz orientációs metaforát. Itt tehát egy mondaton belül többszörösen kifejeződik a kapcsolat végére való utalás. Más helyeken pedig egyszerűen csak önmagát nevezi sárgának a dal lírai alanya: „sárga vagyok” (7). A fentiekből arra lehet következtetni, hogy a színhez társított sajátos, csakis a népdalokra jellemző konceptuális tartalom alapja a mindennapokban tapasztalt jelenségek sokasága, melyek mind valaminek az elmúlására, a befejezésére, a végére vonatkoznak, hiszen az őszi tájnak, a beteg embernek, a növények száradásának is elsősorban ez a jele.

A rabénekek többségéről elmondható, hogy e fogalmi metafora tekintetében rendkívüli nyelvi kifejezésbeli változatosságot és kifejtettséget mutatnak, hiszen, mint látjuk, nemcsak egyszerű és magától értetődő hasonlóságokra épít, hanem sokkal összetettebb módon is (például a fogalmi metafora alá tartozó különféle más metaforák által) érvényre juttatja azt a tartalmat, melyet minél képletesebben, pontosabban és esztétikusabban akar megfogalmazni.

3.3. A rab metafora

A rabénekek metaforarendszerének a börtönnel kapcsolatos szerkezetek mellett másik fontos alapösszetevője a rab személyére, és ezáltal helyzetére való utalás. Az előző fejezetben leírtakhoz hasonlóan itt is többféle megközelítésmód jut érvényre, azaz különféle konceptuális tartományok kerülnek előtérbe, melyek még dalonként is meglehetősen eltérő formát öltenek. Mindez pedig nagymértékben hozzájárul az egyes szövegek kifejezőerejének növeléséhez, képi világának gazdagításához. Egy közös vonás viszont felfedezhető az egyes fogalmi metaforák között: egy kivételtől eltekintve mindegyik valamely a társadalom peremére szorult személlyel azonosítja a foglyot. Vizsgálataim során meglepően fantáziadús és kiforrott stilisztikai érzékről tanúskodó változatokat figyeltem meg.

3.3.1. a rab árva

A tanulmányozott énekek jelentős hányadában találhatóak különféle rab-metaforák, melyek közül az egyik legmeghatározóbb csoportot a rab árva-típusú strukturális metaforák adják. E szerkezetek esetében a fogságnak azon vonása profilálódik, hogy a szabadságvesztett egyén magányos, idegen környezetben éli mindennapjait – távol otthonától, szeretteitől, barátaitól –, úgy érzi, minden és mindenki magára hagyta. E tartalom fejeződik ki a következő részletekben: „Ó, én szögén lélök, nyomorodott árva,” (27); „– Árva vagyok, árva,” (35). Az utóbbiban mindenféle magyarázat nélkül, egyszerűen csak rögzíti állapotát és saját sorsáról alkotott véleményét a lírai alany, azonban az „árva” szó ismétlésével nyomatékosítja mondanivalóját. Az előbbiben viszont a jelzők által jobban kifejtetté válik a kívánt tartalom, hiszen a „nyomorodott” melléknév, illetve a „szögén lélök” jelzős szerkezet egyaránt magyarázatul szolgálnak arra a kérdésre, mi az a figura, mely az alap viszonylatában profilálódik: a raboskodásból fakadó sajnálatraméltóság, valamint meggyötörtség.

E metafora a befogadók számára könnyen érthető, azaz konvencionális, hiszen a mindennapokban is jelen lévő, gyakori képzettársításokról van szó, illetve a forrás- és a céltartományok között is kicsi a távolság.

3.3.2. a rab néma

Bizonyos népdalok szövegeiben a rab mint néma jelenik meg, aki az egyik legalapvetőbb emberi képességtől, a beszéd lehetőségétől van megfosztva. A fogoly ez irányú panaszai hangzanak fel a következő sorok stilisztikai hatású képeiben: „Olyan vagyok, mint egy níma, csak nízek.” (8); „Én is szólnék, hogyha tudnék,” (32). Az első egy hasonlat által, a második pedig egy körülírás segítségével fejezi ki ugyanazt a tartalmat, mely szerint a magányban szenvedő fogoly egyedülléte és külvilágtól való elzártsága okán képtelen a kommunikálásra, tehát arra a cselekvésre, ami magától értetődően minden egyén elodázhatatlan alapigénye – e nélkül nem élet az élet, üressé, unalmassá és értéktelenné válik a földi lét.

3.3.3. a rab eb

A börtönben tartózkodó személyre vonatkozó harmadik – pejoratív tartalmat hordozó – szerkezet a rab eb strukturális metafora. Ez esetben az aktivált teljes fogalmon belül a figyelem fókusza a szabadság korlátozottságára, a kiszolgáltatottságra helyeződik, melyet a következő részlet egyértelműen igazol: „Ha begyün a hajdú, fokos a kezibe; / Úgy néz ránk, mint hóhér láncon tartott ebre.” (27). E kétsoros idézetben két hasonlat (hajdú – hóhér, rab – eb) érzékelteti a fogoly emberhez méltatlan „életkörülményeit”, illetve szembetűnő azon jelenség is, hogy a rabság fogalmához a halál képzete rendelődik. A fentiek alapján tehát megállapítható, hogy e metafora keretein belül is a szabadságát vesztett egyén keserű panasza, szenvedéseinek embertelensége fejeződik ki az alakzat stilisztikai kifejezőerejének segítségével.

3.3.4. A rab halálraítélt

A 3.3.3. pontban már megemlítődött a rabság halállal való kapcsolata, valamint a börtön halálmetafora (3.2.2.) is e nézetet erősíti. Ennek megfelelően valóban számos olyan elemet tartalmaznak a vizsgált énekek, amelyek a rab halálraítélt szerkezeti metaforán alapulnak.

Egyrészt visszaköszönnek a fentiekben tárgyalt motívumok: a sárga szín és a márványkő. Előbbire példa a „sárga vagyok” (7, 19, 31) kapcsolat ismétlődése, utóbbit megjelenítő képek és lexémák pedig a „Szabadkai mögyeháza / Márvánkűbül van kirakva” (40) és a „márványkő” (43). Másrészt a szövegekben a sárga színen túl a hervadás, hervadtság szintén nagy hangsúlyt kap, amely az élet emberi testből való kiáramlását szimbolizálja: „hervadt két orcámra” (12), „möghervadtam” (20), „hervadt orcám” (27), „Inaim lankannak, szívem elhervadott” (27), „hervadtan” (28), „Piros orcám meghervassza” (40). A színek, illetve azok hiánya a lassú szenvedést, a fokozatosan végbemenő elmúlást helyezi a fókuszba.

Ezek mellett a temetés jellegzetes velejárói is az adott alakzat konceptuális hatóköréhez kapcsolódnak: „halálszentenciát” (12), „szemfedelem” (29), „harangjaim” (29), „lámpásaim” (29), „koporsó zártára” (39), „körösztfámra” (40), „temetőbe” (44). E szavak a legkarakteresebb tényezőket kiemelve teszik felismerhetővé az adott forrás- (halálraítélt) és céltartomány (rab) mibenlétét. Többször azonban konkrétan megjelenik maga a halál főnév és annak igei változata is.

rab halálraítélt fogalmi metaforának majd minden nyelvi kifejezése könnyen érthetőnek, azaz konvencionalizáltnak minősül, a két jelentésmátrix közötti leképezés tehát egyértelmű.

3.3.5. a rab virág

Egyetlen képzettársítás eredményeképpen találkozhatunk pozitív példával a fogoly személyével kapcsolatban, mely a rab virág szerkezeti metafora jelentéshálójában konceptualizálódik. Ezen esetekben elsősorban a hervadás motívuma helyeződik előtérbe, hiszen csakúgy, mint a növény, a rab sem képes életben maradni az alapvető szükségletek megléte nélkül – jelesül a gondoskodás, a fény és a megfelelő „tápanyagok” hiánya mellett. Erre utal az egyik népdal szövege is: „Hervadoz a rózsa a hegyek tetején, / Én is úgy hervadok a tömlöc fenekén.” (30). E képben a fent–lent ellentétpárjának megjelenése kitágítja a teret, ezzel érzékeltetve a jelenség kizárólagos voltát. Emellett külön figyelmet érdemel az a mozzanat, hogy az adott ige egyfajta folyamatot fejez ki, nem pedig egyszeri történést, tehát lefolyásának tartama nagyobb időintervallumot ölel fel. Mindezek által egy lassan, de elkerülhetetlenül bekövetkező esemény képe tárul a befogadó elé.

4. Összegzés

Kutatómunkám keretein belül egy, napjainkban egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó problémakör egy részletével, a rabénekek képi világával foglalkoztam. A börtönnel és a rab személyével kapcsolatos metaforák vizsgálatának zárásaként néhány általános érvényűnek tekinthető jellemvonásról kívánok szólni. Elsőként az egyik legszembetűnőbb sajátosságot emelem ki: a fogalmi metaforák a dalok mennyiségének (negyvennégy) viszonylatában meglepő variabilitást mutatnak, hiszen négy-, illetve ötféle profilálódási lehetőség (l. 3.2., 3.3.) is megjelenik a szövegekben. De még érdekesebb, hogy e fogalmi metaforáknak a nyelvi kifejezései is rendkívüli változatosságról tanúskodnak (néhol még külön kifejtett „belső” metaforák is megfigyelhetőek) – így színesítve, gazdagítva és minél érzékletesebbé, képszerűbbé téve az éppen aktuális mondanivalót, illetve annak hangulatát.

Emellett fontos említést tenni arról a tényezőről, hogy a metaforikus nyelvi kifejezések felfejtése az esetek többségében nem okoz nehézséget, tehát nem vesz igénybe nagy konstruktív energiát. Ennek oka eltérő forrásokból táplálkozhat: egyrészt abból, hogy sokszor szinte teljesen kifejtett az egyes komponensek közötti kapcsolat, másrészt a nyelvi kifejezések nagy részének konvencionalizáltságából, harmadrészt a forrás- és a céltartományok közötti kisebb távolságból.

A fenti elemzés alapján érthetővé vált, hogy mi az, ami oly népszerűvé és a mai napig ismertté teszi a népdalokat, ezen belül az adott csoportot: a változatosság, illetve az ebből fakadó kifejezőerő, a mindenki számára egyértelmű tartalom, és az ennek eredményeképpen létrejövő közös, de a személyes hangvétel által mégis egyéni jelleg.

A népdalok metaforikájának feltárása még a 21. században is az elején tart, ezért további részletes elemzésekre szorul számtalan aspektusból. Ez nagy feladat a különféle tudományágak számára, hiszen amellett, hogy az ösvény szinte teljesen kijáratlan az érdeklődők előtt, a népdalkincs hatalmas mennyisége is tovább nehezíti a vizsgálatokat. Ezen kívül a kérdéskörhöz kapcsolódó szakirodalmat tanulmányozva egyfajta belső hierarchia is megfigyelhető a különféle tematikájú népdalok között: a kutatások jelentős része általában a szerelmi tartalmat hordozó szövegekre korlátozódik, háttérbe szorítva ezzel például a fentebb taglalt rabénekek csoportját.

Választásomat éppen e hiányosság indukálta, pontosabban azon hipotézisem alátámasztásának igénye, mely szerint a népdalok e mellőzött csoportjában is meghatározó jelentőséggel bír a lehető legnagyobb stilisztikai hatás elérésének kívánalma (l. 1.). E feltevést pedig a fenti elemzések alapján bizonyítottnak vélem.

Képtalálat a következőre: „vármegye börtön”

 

Forrás

Ortutay Gyula (szerk.) 1970b: Magyar népdalok II. kötet. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 499–541.

Irodalom

Balassa Iván – Otrutay Gyula 1979: Magyar néprajz. Budapest: Corvina Kiadó. 467–469.

Baranyiné Kóczy Judit 2008: Orientációs metaforák a magyar népdalok természeti kezdőképeiben. In: Magyar Nyelvőr, 132. évf. 3. 302–325.

Baranyiné Kóczy Judit 2012: Térdeixis a magyar népdalban. In: Balázs Géza – Veszelszki Ágnes (szerk.): Nyelv és kultúra – kulturális nyelvészet. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság. 131–135.

Katona Imre 1979: Líra. In: Ortutay Gyula (szerk.): A magyar folklór. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 324–374.

Kövecses Zoltán 2005: A metafora. Budapest: Typotex. 19–58.

Kövecses Zoltán – Benczes Réka 2010: Kognitív nyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó. 79–94.

MN = Paládi-Kovács Attila (szerkbiz.) 1988–: Magyar néprajz: nyolc kötetben V. Magyar népköltészet. Budapest: Akadémiai Kiadó.

MNL = Ortutay Gyula (főszerk.) 1982: Magyar néprajzi lexikon 4. Budapest: Akadémiai Kiadó. 294–295.

Nagy L. János 2011: Énekelt szövegek kiasztikus alakzatainak elemzéséhez. Magyar Nyelv, 107. évf. 2. 176–193.

Nagy L. János 2012: A műdal kultúrája és a népdal kultúrája. In: Balázs Géza – Veszelszki Ágnes (szerk.): Nyelv és kultúra – kulturális nyelvészet. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság. 185–190.

Ortutay Gyula (szerk.) 1970a: Magyar népdalok I. kötet. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 7–95.

Ortutay Gyula (szerk.) 1970b: Magyar népdalok II. kötet. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 499–541.

Szabó Réka 2012: A szimbólumok és a fogalmi metaforák kapcsolata. In: Balázs Géza – Veszelszki Ágnes (szerk.): Nyelv és kultúra – kulturális nyelvészet. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság. 87–92.

Szelid Veronika Petra 2007: Szerelem és erkölcs a moldvai déli csángó nyelvhasználatban – Kognitív szemantikai elemzés. Doktori disszertáció. Budapest.

Szelid Veronika 2012: Őseink szerelmei, régi idők erkölcsi rendje. In: Balázs Géza – Veszelszki Ágnes (szerk.): Nyelv és kultúra – kulturális nyelvészet. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság. 124–130.

Szerecz György 2012: A metaforizáció mint helyettesítő alkalmazás. In: Balázs Géza – Veszelszki Ágnes (szerk.): Nyelv és kultúra – kulturális nyelvészet. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság. 93–96.

Tolcsvai Nagy Gábor 2004: A nyelvi variancia kognitív leírása és a stílus. (Egy kognitív stíluselmélet vázlata.) In: Büky László (szerk.): A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI. Szeged: SZTE Általános Nyelvészeti Tanszék, Magyar Nyelvészeti Tanszék. 143–160.

[Lektorálta: Veszelszki Ágnes]

 

Képtalálat a következőre: „vármegye börtön”


LAST_UPDATED2