Mindig jókedvű, rendszerint egymás után dobálja a poénokat, de az olimpiai arany után Burján Csaba bevallotta, élete legnehezebb két hetét élte át Dél-Koreában.
|
|
| Burján Csaba olimpiai aranyéremmel tért haza Dél-Koreából (Fotó: Koncz György) |
– Néha olybá tűnik, ön a csapat mókamestere.
– Szerintem nincs ilyen nálunk – válaszolta Burján Csaba. – Mindenki ökörködik, persze azért az elmúlt két és fél hétben annyit nem bohóckodtunk, nagy volt a feszültség rajtunk, de most, hogy felszabadultunk, mindenki szórja a poénokat újra.
– Tavaly volt egy nagy mélypontja, többször előfordult, hogy a váltóversenyeken hibázott, ezek aztán szépen egymásra rakódtak, és félő volt, hogy a múltbeli hibák miatt rontja el az éppen aktuális versenyt. Ezen a nehézségen hogy jutott túl?
– Összeszedtem magam.
– Ilyen egyszerű lenne?
– Nem volt más választásom. Az olimpiának is úgy indultam neki, hogy nem lesz gond, minden rendben van, aztán hirtelen elfelejtettem korizni... Nagyon le voltam hangolódva emiatt, folyton azt kérdezgettem magamtól, mi lesz így a váltóval.
– Mit jelent az, hogy elfelejtett korizni?
– Szó szerint azt, amit mondtam.
– Kifejtené azért?
– Nehéz ezt elmagyarázni. Aki nem olyan sportot űz, amelyben szerepet játszik a technika is, annak ezt nehéz elképzelni. Nem hiszem, hogy ha egy futó kihagy hónapokat, majd újrakezdi, akkor azt mondja, nem tud futni, hogy nem tudja, melyik lába jön, a jobb vagy a bal. De nálunk van ilyen. Nagyon vékony pengén korizunk, ha nekem kimarad négy nap, azt érzem, most kezdtem el ezt az egészet. Na, pont ilyen volt nekem Dél-Koreában az első két hét. Nem éreztem, melyik lábam jön, hogyan kellene lökni a váltóban, hová rakjam a súlyomat, egész egyszerűen nem tudtam, mit csinálok, és mit kellene csinálnom.
– Megijedt?
– Naná...! Két héten keresztül minden egyes nap úgy feküdtem le, hogy elalvás előtt próbáltam fejben összerakni a mozgást az emlékeimből, próbáltam visszaidézni, mikor és mit kellene éreznem a jégen, majd másnap az edzésen nem ment semmi. Minden alkalommal kétségbe estem, aztán előbb magamat nyugtattam le, majd jött az újabb este: Csabi, ne ess pánikba, erős vagy. És jött a következő edzés, és megint nem ment semmi... Életem legnehezebb két hete volt...! Állandóan Knoch Balázs technikushoz vittem a korcsolyámat, hogy csináljon vele valamit, de nem azzal volt a baj. És aztán az elődöntő előtti napon hirtelen minden sikerült. Jól mentem az elődöntőben is, akkor kicsit megnyugodtam, hogy mégsem felejtettem el korizni. És másnap, az edzésen újból nem ment semmi. Na, akkor már nagyon kiborultam. És akkor rájöttem, hogy kevesebbet imitáltuk szárazföldön a mozgást, mint általában – hosszú volt az olimpia, a programunk pedig úgy volt felépítve, hogy maradjon meg a formánk, de ne is hajtsuk magunkat agyon az edzéseken, nekem viszont többre volt szükségem: többet imitáltam, és helyre is állt a világ rendje. De az a két hét... Azt nem kívánom senkinek.
– Így, hogy olimpiai aranyérem lett a vége, csak megérte.
– Persze, de ha most valaki azt kérné, éljem át ismét ezeket a heteket, inkább fejbe lőném magam...
– Még az arany sem kellene?
– Nem tudom, még egyszer képes lennék-e ezt végigcsinálni.
– Tényleg ennyire erős volt az iram a döntőben?
– A finálé végén úgy gondoltam, nem az volt életem futama, aztán megnéztem a köridőket, és rá kellett jönnöm, hogy de. A jégen azt éreztem, hogy lekövetni képes vagyok a leggyorsabbakat is, de előzni nem tudok. Csak a követésre koncentráltam. Majd az utolsó sorozatban bevillant, helló, ennél én tudok még gyorsabban menni, és lehet, hogy előzni – már tudom, hogy az önbizalom hiányzott, ennél a tempónál azért nem is csoda. A két Liu viszont tele volt önbizalommal, mertek előzni, ezért is nyertünk.
– Megkérdeztem a többieket is: emlékszik valamire a döntőből?
– Mindig csak a saját másfél körömre gondoltam. Mentálisan volt ez nagyon nehéz, bár ennél az iramnál fütyörészésre sem maradt erőm... Feszült döntő volt, ez biztos, de az is, hogy nem idegeskedtünk. Ennyivel jobb a jégen lenni: mindenki más izgul, mi viszont ott már nem.
– És azt felfogja már, hogy Magyarország első téli olimpiai aranyát nyerték meg?
– Ez egy futam volt, megnyertük, szerencse, hogy ezt a versenyt éppen olimpiának hívták. Tök jó, de nem úgy fekszem le, hogy történelmet írtunk, hanem úgy, hogy alszom egy jót.
– Jó, hogy így gondolkodik, mert akkor talán a jövőben a jégen sem lesz nagy mellényük.
– Senki sem fog másként nézni ránk a mezőnyben, az ellenfelek nem azt fogják mondani, hogy atyaég, az olimpiai bajnok magyarokkal kerültünk egy futamba, hanem azt, hogy ez csak a Burján, meg a Viktor és a két Liu – ugyanazok, akik eddig. Mi sem ijedtünk meg sohasem attól, hogy kivel vagyunk egy futamban. Hiába lett olimpiai bajnok ötszázon Pjongcsangban a kínai Vu Ta-csing, tudtam, hogy Liu Shaoang normális esetben jobb nála, képes megelőzni, meg is előzte. Hiába szerzett aranyat ezer méteren a kanadai Samuel Girard, tudtam, hogy Shaolin az utolsó két körön jobb. Mindenkit ismerünk a mezőnyben, semmi sem változik attól, mert miénk az olimpiai arany – persze, tök jó, hogy mi nyertük meg.
Pjongcsangi hősök – Thury Gábor jegyzete
Valljuk be, a téli olimpiák befejezése kapcsán általában azt állapíthattuk meg, hogy „a játékok színpompás záróünnepséggel értek véget”. A pjongcsangi kapcsán pedig arról beszélünk, hogy az aranygéppel megérkezett az olimpiai bajnok rövid pályás gyorskorcsolyaváltó.
Csűrhetjük-csavarhatjuk, a téli játékokon az első magyar aranyérem minőségi ugrást jelent a honi sporttörténelemben – azt persze, hogy hoz-e minőségi változást, az idő dönti el. Én mindenesetre optimista vagyok, jusson csak eszünkbe egy szintén keleti esemény, a 2008-as szapporói jégkorong-vb, amelyet követően hokisaink a sportág történetében először feljutottak az A-csoportba. S akárhogyan is nézzük, onnantól kezdve ez a mérce, még akkor is, ha a hazai hoki hátterét nézve egyelőre talán nincs benne a sportágban a tartós szereplés a legjobbak között. Talán szimbolikusnak is felfogható, hogy – néhány hét híján tíz évre rá, vasárnap – a Kisstadiontól, a „szapporói hősök” hazatérésének helyszínétől kőhajításnyira álló Gyakorló Jégcsarnokban fogadták a pjongcsangi hősöket.
Lehet azon morfondírozni, hogy az olimpiai csapat a pontszerzést tekintve féloldalas, de ennél többet, erőn felüli teljesítményt nem várhatunk a téli sportokat űzőktől. Már csak azért sem, mert nincsenek hegyeink. Vannak viszont jégcsarnokaink – sőt, a minden igényt kielégítő nemzeti korcsolyaaréna terveit tavaly decemberben már be is mutatták –, amelyekben igazi telek hiányában is lehet magas szintű szakmai munkát végezni, mint a rövid pályás gyorskorcsolyázók példája is bizonyítja. Nekik köszönhető, hogy sikerült túlszárnyalni a 70 évvel ezelőtt St. Moritzban elért eredményt, aminek következtében a magyar sport történetében a pjongcsangi a legeredményesebb téli olimpia. S ha már az 1948-as olimpia szóba került: még Szocsi előtt alkalmam volt beszélgetni a Svédországban élő, Budapestre rendszeresen hazalátogató, 70 évvel ezelőtt 10 000 méteren 4. helyezett Pajor Kornéllal, aki nemcsak arról volt híres, hogy a XI. kerületben fel-felbukkant fekete Porschéjával, hanem arról is, hogy idős kora ellenére korcsolyát húzott a Városligetben. Az azóta elhunyt sportoló elmondta, noha az ő idejében még elképzelhetetlen volt, hogy tető alatt korcsolyázzanak, a magyar gyorskorcsolyasport fejlődését a rövid pályás szakág lehetőségeiben látja.
Látnoki szavai beigazolódtak.
