Payday Loans

Keresés

A legújabb

Feljegyzések az egérlyukból I. PDF Nyomtatás E-mail

 

Feljegyzések az egérlyukból - antikvár könyvek

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Feljegyzések az egérlyukból

 

Fordította: Makai Imre


I. Az egérlyuk

1

Beteg ember vagyok... Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt se tudom biztosan, mim fáj. Nem gyógyíttatom, sosem is gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt, és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok; legalábbis annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. (Eléggé művelt volnék ahhoz, hogy ne legyek babonás, de mégis babonás vagyok.) Én, kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Ezt bizonyára nem tetszenek érteni. De én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal; nagyon jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképp sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük, én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, senki másnak. Így hát, ha nem gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem. Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban!

Már régóta élek így - idestova húsz esztendeje. Most negyvenéves vagyok. Azelőtt hivatalban szolgáltam, de most már nem. Rosszindulatú hivatalnok voltam, goromba voltam, és ebben gyönyörűségemet leltem. Mivel baksist nem fogadtam el, hát legalább ezzel kárpótolnom kellett magamat. (Sületlen szellemesség, de nem húzom ki. Miközben írtam, azt hittem, nagyon szellemesnek hat; de most, amikor magam is látom, hogy csak undokul hencegni akartam - csak azért se húzom ki!) Valahányszor kérelmezők jöttek az asztalomhoz felvilágosításért - rájuk csikorgattam a fogam, és kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, amikor sikerült valamelyiküket elkeserítenem. Majdnem mindig sikerült. Többnyire félénk népség volt az efféle; no persze - kérelmezők. A nyeglék közül különösen egy katonatisztet utáltam. Sehogy sem akarta beadni a derekát, és undorítóan csörtette a kardját. Másfél évig hadakoztunk egymással a miatt a kard miatt. Végül én győztem. Abbahagyta a csörömpölést. Egyébként ez még fiatal koromban történt. Hanem tudják, uraim, mi volt az én rosszindulatom csúcspontja? Hát épp az volt a móka az egészben, abban rejlett a legnagyobb galádság, hogy állandóan, még a legepésebb kitöréseim pillanatában is szégyenkezve be kellett ismernem magamban, hogy nem is vagyok rosszindulatú, sőt még csak mérges természetű sem, és hogy csak verebeket riasztgatok, azzal szórakozom. Tajtékzik a szám, de ha odahoznak holmi kis bábut, adnak egy kis cukros teát, mindjárt lecsillapodok. Még meg is hatódok, bár később biztosan magamra is csikorgatom a fogam, és a szégyentől álmatlanságban szenvedek néhány hónapig. Ilyen a természetem.

Az imént is csak ráfogtam magamra, hogy rosszindulatú hivatalnok voltam. Rosszindulatból rágalmaztam meg magam. Pusztán kedvtelésből bolondoztam a kérelmezőkkel is, a tiszttel is, de voltaképpen sose tudtam rosszindulatú lenni. Állandóan tudatában voltam, hogy sok-sok, azzal éppen ellentétes elem él bennem. Éreztem, hogy csak úgy nyüzsögnek bennem ezek az ellentétes elemek. Tudtam, hogy egész életemen át nyüzsögtek bennem, és kikívánkoztak belőlem, de én nem engedtem, nem engedtem, csak azért sem engedtem ki őket magamból. Annyira gyötörtek, hogy szinte szégyelltem; valósággal görcsökben vonaglottam, és a végén már torkig voltam velük, torkig! Nem találják, uraim, hogy én most szánok-bánok itt valamit önök előtt, hogy bocsánatot kérek valamiért?... Biztos vagyok benne, hogy így találják... Egyébként is biztosítom önöket, hogy nekem teljesen mindegy az is, ha így gondolják...

Én nem csak rosszindulatú nem tudtam lenni, de semmi egyéb sem: se rossz, se jó, se aljas, se becsületes, se hős, se féreg. Most pedig itt tespedek a zugomban, és azzal a teljesen meddő, rosszmájú vigasszal hergelem magam, hogy okos emberből nem is lehet komolyan semmi, csakis az ostobákból lehet valami. Igen, kérem, okos embernek a tizenkilencedik században mindenekelőtt gyenge akaratú lénynek kell lennie, ez erkölcsi kötelessége: az erős akaratú, cselekvő embernek pedig mindenekelőtt korlátoltnak kell lennie. Ez a meggyőződésem negyvenesztendős. Én most negyvenéves vagyok, negyven év pedig - egész élet! Ez már valósággal aggastyánkor! Negyven éven túl élni illetlenség, alávalóság, erkölcstelenség! Feleljenek őszintén: ki él negyvenen túl becsületesen? Megmondom, kik élnek: az ostobák meg a gazemberek. Ezt én szemébe mondom minden öregnek, azoknak a tiszteletre méltó aggastyánoknak, azoknak az ezüstös hajú, jó illatú aggastyánoknak - mindnek! Az egész világnak a szemébe mondom! Nekem jogom van így beszélni, mert magam is elélek hatvan esztendeig. Hetven esztendeig elélek! Nyolcvan esztendeig elélek!... Álljunk csak meg! Hadd fújom ki magam...

Bizonyára azt hiszik, uraim, hogy meg akarom nevettetni önöket! Tévednek! Én korántsem olyan mókás kedvű ember vagyok, amilyennek látszom vagy esetleg látszhatom; egyébként ha önöket már bosszantja ez a sok fecsegés (én érzem is, hogy bosszantja), és eszükbe jut megkérdezni: tulajdonképpen kicsoda maga? - akkor azt felelem: egy törvényszéki ülnök. Azért szolgáltam, hogy legyen mit ennem (igazán csakis ezért), és amikor tavaly egy távoli rokonom hatezer rubelt hagyott rám a végrendeletében, azon nyomban nyugdíjba mentem, és megtelepedtem itt, ebben a zugban. Azelőtt is ebben a zugolyban laktam, de most megtelepedtem ebben a zugolyban. Szobám hitvány, pocsék, a város szélén. Szolgálóm a butaságtól folyton mérges falusi öregasszony, akinek ráadásul mindig rossz szaga van. Azt mondják, hogy a pétervári éghajlat árt nekem, meg hogy az én lapos erszényemhez képest túl sokba kerül a megélhetés Pétervárott. Ezt mind tudom, jobban tudom azoknál a tapasztalt és módfelett bölcs tanácsadóknál, jóakaróknál. De mégis Pétervárott maradok. Nem költözöm el Pétervárról! Mégpedig azért nem költözöm el... Eh! Hiszen teljesen mindegy, hogy elköltözöm-e vagy sem!

Egyébként pedig - miről beszélhet egy rendes ember a legnagyobb élvezettel?

A felelet: saját magáról.

Így hát én magamról fogok beszélni.

2

Akár óhajtják hallani, uraim, akár nem óhajtják, most szeretném elmondani, miért nem tudtam én még féreg se lenni. Ünnepélyesen kijelentem, hogy sokszor akartam féreg lenni. De még erre se találtattam méltónak. Esküszöm, uraim, hogy a tudat túltengése - betegség, igazi, hamisítatlan betegség. Az ember mindennapi életéhez bőven elég lenne az átlagos emberi tudat, tehát a fele, a negyede is annak az adagnak, amely a mi szerencsétlen tizenkilencedik századunk fejlett emberének osztályrészéül jut, kivált, ha ráadásul még az a végzetes csapás is sújtja, hogy Pétervárott, a földkerekség legelvontabb és legkiagyaltabb városában kell laknia. (Vannak kiagyalt és nem kiagyalt városok.) Teljesen elég lenne például annyi tudat, amellyel az úgynevezett természetes emberek és a cselekvő emberek élnek. Fogadni mernék, azt hiszik: ezt mind pöffeszkedésből írom, hogy szellemeskedjek a cselekvő emberek rovására, és ugyancsak pöffeszkedésből, rossz modorból csörtetem a kardomat, akár az a tiszt. De hát ki hivalkodhat a betegségével, uraim, ki henceghet azokkal?

Egyébként mit is beszélek? Hisz ezt mindenki megteszi; igenis kérkednek a betegségükkel, én pedig talán a legjobban. Ne vitatkozzunk; ellenvetésem ügyetlen volt. De mégis szentül hiszem, hogy nemcsak a nagyon fejlett tudat, hanem bármilyen tudat is betegség. Ezt - vallom. De ezt is hagyjuk egy percre! Mondják meg nekem: miért volt az, hogy azokban, igenis, éppen azokban a pillanatokban, amelyekben a leginkább képes lettem volna tudatosítani - ahogy valamikor mondták nálunk - "minden szépnek és fenségesnek" minden finomságát, nem sikerült tudatosítanom semmit, hanem olyan siralmas tetteket követtem el, amilyeneket... nos hát, egyszóval amilyeneket bárki elkövethet, de amelyekre éppen akkor állt rá a kezem, amikor a legjobban tudatában voltam annak, hogy egyáltalán nem volna szabad elkövetnem őket? Minél jobban fogalmat alkottam a jóról és arról a "szépről és fenségesről", annál mélyebben belesüppedtem a mocsaramba, és annál inkább képes lettem arra, hogy teljesen beleragadjak. De a leglényegesebb vonás abban rejlett, hogy mindez mintha nem véletlenül történt volna velem, hanem mintha ennek így kellett volna történnie. Mintha ez a legnormálisabb állapotom lett volna, és korántsem betegség, nem rontás, úgyhogy végül el is ment a kedvem attól, hogy harcoljak a rontás ellen. Az lett a vége, hogy kis híján elhittem (sőt talán csakugyan el is hittem), hogy talán éppen ez az én normális állapotom. Pedig kezdetben - még a legelején - de sok gyötrelmet szenvedtem el ebben a harcban! Nem hittem, hogy ez másokkal is így van, és ezért egész életemen át úgy őriztem magamban, mint valami titkot. Szégyenkeztem (sőt talán még most is szégyenkezem); odáig jutottam, hogy amikor egy-egy cudar pétervári éjszakán hazamentem zugolyomba, valami rendellenes, alávaló titkos élvezetet éreztem, és még erősebben tudatosítottam magamban, hogy ma megint aljasságot követtem el; hogy amit megtettem, azt már semmiképp se lehet visszacsinálni; és belül, titokban egyre mardostam, kínoztam, gyötörtem magam, amíg a keserűség valami szégyenletes, átkozott élvezetté, végül pedig határozott, igazi gyönyörré nem változott! Igen, gyönyörré, gyönyörré! Ezt állítom! Azért is hoztam szóba, mert mindig szeretném biztosan megtudni, szoktak-e mások ilyen gyönyört érezni. Megmagyarázom: a gyönyört ezúttal lealjasodásomnak túlságosan is éles tudata szerezte - magam is éreztem, hogy eljutottam az utolsó falig; hogy ez förtelmes dolog, de nem lehet másképp; hogy most már nincs kivezető út, már sose leszek más ember; hogy még ha maradna is időm és hitem, hogy valami mássá változzak, bizonyára én magam sem akarnék megváltozni; de ha akarnék, akkor se csinálnék semmit, mert talán valóban nem is volna mivé átváltoznom. A legfontosabb, a legesleglényegesebb pedig az, hogy mindez a fokozott tudat normális alaptörvényei szerint, annak a tehetetlenségnek a következtében megy végbe, amely egyenesen folyik ezekből a törvényekből, úgyhogy itt szó sem lehet átalakulásról, sőt egyáltalán semmit se csinálhat az ember. A fokozott tudat alapján például így alakul a dolog: igazad van, hogy gazember vagy; mintha vigasztalás volna a gazembernek az, hogy már ő maga is érzi, csakugyan gazember. No de elég!... Ej, összehordtam mindenfélét, és mit magyaráztam meg? Mivel lehet itt megmagyarázni a gyönyört? De én mégis megmagyarázom! Én bizony végigviszem a dolgot! Hisz épp ezért vettem a kezembe a tollat!...

Én például borzasztóan hiú vagyok. Képzelődő és sértődős vagyok, mint egy púpos vagy egy törpe, de igazán mondom, voltak olyan pillanataim, amikor bizonyára örültem volna, ha netán pofon ütnek. Komolyan mondom, bizonyára még abban is fel tudtam volna kutatni valami sajátos gyönyört, természetesen a kétségbeesés gyönyörét, de hát éppen a kétségbeesésben rejlenek a legperzselőbb gyönyörök, kivált, ha az ember már túlságosan is tudatában van helyzete kilátástalanságának. Ha pofont kap, akkor éppenséggel majd agyonlapítja az a tudat, hogy szinte ízzé-porrá zúzták. És az a legfontosabb, hogy bárhogyan forgatja is a dolgot, mindenképpen az sül ki, hogy elsősorban ő a hibás mindenben; ami pedig a legbosszantóbb, önhibáján kívül, mondhatnám, a természet törvényei szerint hibás. Nekem az a legfőbb hibám, hogy okosabb vagyok mindazoknál, akik körülvesznek. (Mindig okosabbnak tartottam magam mindazoknál, akik körülvesznek, és higgyék el, néha még szégyenkeztem is emiatt. Legalábbis egész életemben valahogy másfelé néztem, és sohase tudtam egyenesen az emberek szemébe nézni.) Végül azért vagyok hibás, mert ha volna is bennem nagylelkűség, akkor csak még jobban gyötrődnék attól a tudattól, hogy ez teljesen céltalan. Hiszen bizonyára semmit se tudnék kezdeni a nagylelkűségemmel: megbocsátani se tudnék, mert hátha éppen a természet törvényei szerint ütött meg az a sértő fél, a természet törvényeinek pedig nem lehet megbocsátani; felejteni se tudnék, mert bármennyire is természeti törvény ez, azért mégiscsak bántó. Végül, még ha egyáltalán nem akarnék is nagylelkű lenni, hanem ellenkezőleg, szeretnék bosszút állni a sértőn, akkor se tudnék bosszút állni senkin semmivel, mert bizonyára nem merném rászánni magam még akkor se, ha megtehetném. Hogy miért nem szánnám rá magam? Erről külön szeretnék egy-két szót szólani.

3

Mert például hogyan csinálják azok, akik bosszút akarnak állni magukért, és általában meg tudják védeni magukat? Ha azokat eltölti - tegyük fel - a bosszú érzése, akkor arra az időre egész lényükben semmi egyéb sem marad azon az érzésen kívül. Egy-egy ilyen úr úgy tör célja felé, mint a nekibőszült, öklelő bika, és legfeljebb csak a fal állítja meg. (Mellesleg: az ilyen urak, vagyis a természetes és cselekvő emberek, a fal előtt őszintén torpannak meg. Számukra a fal nem kibúvó, mint nekünk, gondolkodó, tehát semmit sem cselekvő embereknek; nem ürügy arra, hogy feleútról visszaforduljanak, nem olyan ürügy, amelyben a magunkféle rendszerint maga se hisz, de amelynek mindig nagyon örül. Nem, ők teljesen őszintén torpannak meg. Az ő szemükben valami megnyugtató, erkölcsileg feloldó, végleges, sőt talán misztikus jelentősége is van a falnak... De a falról majd később.) Nos, kérem, hát az ilyen természetes embert tartom én az igazi, normális embernek, olyannak, amilyennek maga a gyengéd édesanya, a természet akarta látni, amikor nagy szeretettel a világra hozta. Én annyira irigylem az ilyen embert, hogy belesárgulok. Buta, ezen nem vitázom önökkel, de ki tudja: hátha a normális embernek éppenséggel butának kell lennie?! Hátha ez még nagyon szép is! Annál is inkább biztos vagyok ebben a - hogy úgy mondjam - sejtésemben, mert ha például a normális ember ellentétét, vagyis a rendkívül fejlett tudattal rendelkező embert vesszük, aki persze nem a természet öléből, hanem lombikból került ki (ez már majdnem miszticizmus, uraim, de én éppen ezt gyanítom), akkor az a lombikember néha annyira megszeppen ellentéte előtt, hogy fejlett tudata ellenére is önként hajlandó egérnek tartani magát és nem embernek. Igaz ugyan, hogy ez rendkívül fejlett tudatú egér, de mégiscsak egér, vele szemben pedig ember áll, következésképpen... és így tovább. És az a leglényegesebb, hogy saját magától tartja egérnek magát; senki sem kéri rá; ez pedig fontos mozzanat. Lássuk most ezt az egeret - működésben. Tételezzük fel például, hogy ő is meg van sértve (majdnem mindig meg van sértve), és ő is bosszút akar állni. Talán még több harag gyülemlik fel benne, mint l'homme de la nature et de la vérité típusában. Az a galád, aljas vágy, hogy a sértőnek ugyanolyan rosszul fizessen, talán még galádabbul fészkelődik benne, mint l'homme de la nature et de la vérité fajtájában, mert l'homme de la nature et de la vérité vele született ostobasága folytán egész egyszerűen igazságtalannak tartja a bosszúállást; az egér pedig éppen rendkívül fejlett tudatánál fogva tagadja annak igazságosságát. Végül sor kerülne a tettre, a bosszúállás aktusára. A szerencsétlen egérnek egy eredeti galádságon kívül kérdések és kétségek formájában már olyan sok más galádságot sikerült felhalmoznia maga körül, egy kérdéshez olyan sok megoldatlan kérdést hord oda, hogy óhatatlanul valami végzetes zagyvalék gyűlik köréje, valami büdös mocsok; ez a saját kétségeiből, izgalmaiból és végül azokból a köpésekből áll, amelyeket a természetes, cselekvő emberek zúdítanak rá, amint bírák, diktátorok alakjában diadalmasan körülállják, és úgy hahotáznak rajta, ahogy csak azon az egészséges torkukon kifér. Magától értetődik, nem marad más, mint az, hogy kicsiny lábával legyintsen mindenre, és azzal a mesterkélt megvetéssel mosolyogva, melyben maga sem hisz, szégyenkezve visszasurranjon a lyukába. És a mi megbántott, megvert, kinevetett egerünk abban az undok, büdös lyukban apránként nyakig belemerül a hideg, epés és - ami a legfontosabb - örökké tartó haragba. Negyven éven át egyfolytában fog emlékezni sérelmére, a legapróbb és a legszégyenletesebb részletekig, sőt mindannyiszor még szégyenletesebb részletekkel toldja meg, és tulajdon képzeletével kajánul bosszantja, ingerli önmagát, s maga is szégyelli képzeletének szüleményeit, de mégis mindent előkotor emlékezetéből, mindent végigbolház, képtelen históriákat kohol a maga rovására azzal az ürüggyel, hogy azok is megeshettek volna, és nem bocsát meg semmit. Talán még bosszút is áll, de valahogy rendszertelenül, kicsinyesen, suttyomban, inkognitó; nem hisz sem abban, hogy joga van bosszút állni, sem pedig a bosszúállás sikerében, és előre tudja, hogy ő maga százszorta jobban szenved majd minden bosszúkísérlettől, mint az, akin bosszút akar állni, sőt annak talán meg se kottyan. A halálos ágyán megint csak emlékezetébe idéz mindent - az egész idő alatt felgyülemlett kamatokkal együtt... De éppen ebben az undorító, hideg félkétségbeesésben, félhitben, abban, hogy bánatában negyven esztendőre tudatosan, elevenen beletemetkezik abba az egérlyukba, éppen helyzetének erőszakkal megteremtett, de javarészt mégis ingatag kilátástalanságában, a visszafojtott, kielégítetlen vágyaknak ebben a mérges párájában, a tétovázásoknak, az örök időkre szánt döntéseknek és a nyomban, egy pillanat múlva bekövetkező megbánásoknak ebben a lázában rejlik annak a különös gyönyörnek sava-borsa, amelyről beszéltem. Ez annyira kifinomult gyönyör, néha annyira kívül esik a tudaton, hogy csak egy kicsit is korlátolt vagy csupán erős idegzetű embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs róla, "és talán még azoknak nincs fogalmuk róla - teszik hozzá önök széles mosollyal -, akik sohasem kaptak pofont"; ilyen módon udvariasan arra céloznak, hogy én már bizonyára kaptam pofont, és ezért úgy beszélek, mint egy szakértő. Fogadni mernék, hogy ezt gondolják. De nyugodjanak meg, uraim, én sose kaptam pofont; bár nekem teljesen mindegy, hogyan vélekednek erről. Hátha éppen én sajnálom, hogy életemben olyan kevés pofont adtam. De elég, egy szót se többet erről az önök számára rendkívül érdekes témáról.

Most nyugodtan áttérek az erős idegzetű emberekre, akiknek fogalmuk sincs a gyönyörök bizonyos kifinomultságáról. Ezek az urak, bár bizonyos esetekben teli torokból bömbölnek, akár a bika, és bár ez bizonyára igen nagy megbecsülést szerez nekik - a lehetetlenség előtt, ahogy már mondtam, mindjárt megjuhászodnak. A lehetetlenség tehát kőfal. Milyen kőfal? Magától értetődik: természeti törvények, természettudományos következtetések, matematika. Ha például bebizonyítják, hogy a majomtól származol, akkor nincs mit ráncolnod a homlokodat, akkor fogadd el úgy, ahogy van. Ha egyszer bebizonyítják, hogy lényegében egyetlen csepp zsírod szükségképpen drágább neked, mint százezer hozzád hasonló ember, és hogy ennek folytán végül is feloldódnak az úgynevezett erények és kötelességek meg egyéb lázálmok és előítéletek, akkor fogadd el úgy, ahogy van, nincs mit tenni, mert ez kétszer kettő: matematika. Próbáld csak cáfolni.

"Már engedelmet - kiabálnak önökre -, a kétszer kettő négy ellen nem lehet lázongani! A természet nem törődik veletek, annak semmi köze sincs a ti vágyaitokhoz meg ahhoz, hogy tetszenek-e nektek a törvényei, vagy nem tetszenek. Kötelességetek elfogadni olyannak, amilyen, tehát el kell fogadnotok minden eredményét is. A fal tehát - fal... és így tovább, és így tovább." Uramistenem! De hát mi közöm nekem a természet törvényeihez meg a számtanhoz, amikor nekem valahogy nem tetszenek ezek a törvények, és nem tetszik a kétszer kettő négy sem! Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm.

Mintha az ilyen kőfal valóban megnyugtatásul szolgálhatna, valóban rejlene benne valami békéltető szó, pusztán azért, mert kétszer kettő négy. Ó, ostobaságok ostobasága! Mennyivel jobb mindent megérteni, mindent tudatosan nézni, minden lehetetlenséget és kőfalat; nem békülni ki egyetlenegy lehetetlenséggel és kőfallal sem, ha az ember utál kibékülni velük; a legelkerülhetetlenebb logikai kombinációk útján eljutni a legvisszataszítóbb következtetésekhez arról az örök témáról, hogy valamiképp talán még a kőfal létezésében is te magad vagy a hibás, noha megint csak egészen nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem te tehetsz róla, és ennek következtében fogadat némán, tehetetlenül csikorgatva, kéjesen megdermedhetsz a teljes ernyedtségben, azon tűnődve, hogy - mint kiderül - még dühöngeni sincsen kire; hogy nem akad, és talán soha sem is fog akadni arra való alany; hogy itt minden csupa csalás, szemfényvesztés, hókuszpókusz? hogy itt minden merő zagyvaság, itt nem lehet tudni, ki kicsoda, mi micsoda, és hogy mindeme szemfényvesztések meg rejtélyek ellenére is fáj valami, mégpedig minél több a rejtély, annál jobban fáj!

4

"Hahaha! Hisz ezek után maga még a fogfájásban is gyönyört talál!" - kiáltják önök nevetve.

- Hát hogyne! A fogfájásban is van gyönyör - felelem én. - Nekem egy egész hónapon át fájt a fogam; én tudom, hogy van ilyen. Csakhogy fogfájáskor nem némán dühöng az ember, hanem nyög; ám ezek a nyögések nem belülről fakadnak, ezek kaján nyögések; de épp a kajánságban rejlik az egész fortély. Éppen az ilyen nyögésekben nyilvánul meg a szenvedő gyönyöre; ha ugyanis nem telne bennük gyönyörűsége, akkor nem is nyögne. Ez jó példa, uraim, úgyhogy részletesebben kifejtem. Ezekben a nyögésekben először is az ember fájdalmának a tudatunk szempontjából egészen megalázó céltalansága fejeződik ki, vagyis az a természeti törvényszerűség, amelyre persze köpsz, de amelytől mégis szenvedsz, az viszont nem szenved. Kifejeződik az a tudat, hogy ellenséged nincs, csak fájdalmad van; az a tudat, hogy minden elképzelhető Wagenheimek ellenére teljesen a fogaid rabja vagy; hogy ha valaki úgy akarja, megszűnik a fájás, de ha nem akarja, akkor még három hónapig is fájhat a fogad; és végül hogyha még mindig nem törődöl bele, és dacosan tiltakozol, akkor saját vigasztalásodra nem marad egyéb, csupán az, hogy megkorbácsold önmagad, vagy mentől fájóbban döngesd öklöddel a falat - semmi egyéb a világon! Nos, hát ezekből az elevenbe vágó sértésekből, ezekből a gúnyos megjegyzésekből - nem tudni, kiéből - ered végül az a gyönyör, amely néha a legnagyobb kéjig fokozódik. Kérem önöket, uraim, figyeljék meg egyszer jól a fogfájásban szenvedő tizenkilencedik századi művelt ember nyögését, betegségének körülbelül a második vagy harmadik napján, amikor már nem úgy nyög, ahogy az első napon nyögött, vagyis nem pusztán azért, mert fáj a foga; nem úgy, ahogy egy faragatlan paraszt, hanem úgy, ahogy egy olyan ember nyög, akit megcsapott a fejlődés, az európai civilizáció szele, aki - miként manapság mondani szokták - "elszakadt a talajtól és a népi alapoktól". Nyögése valahogy egyre utálatosabb, közönségesebb, komiszabb lesz, és egész napokon, éjszakákon át tart. Holott ő maga is tudja, hogy nyögésével egyáltalán nem segít magán; mindenkinél jobban tudja, hogy csak fölöslegesen macerálja és kínozza magát is, másokat is; tudja, hogy már az a közösség is, amely előtt annyira buzgólkodik, már a családja is megutálta hallgatni, nem hisznek neki egy mákszemnyit se, és magukban jól tudják, hogy tudna ő egyszerűbben is nyögni, minden cikornya és kacskaringó nélkül, és hogy csak komiszságból, kajánságból alakoskodik. No de éppen ebben a szégyenletes tudatban rejlik a legnagyobb kéj. "Nem hagylak békében benneteket, marcangolom a szíveteket, senkit sem engedek aludni a házban!! Hát igen! Ne aludjatok, érezzétek minden pillanatban, hogy nekem fáj a fogam. Én most már nem hős vagyok előttetek, aminek azelőtt akartam látszani, hanem egyszerűen aljas fickó, semmirekellő fráter. Mit bánom én! Nagyon örülök, hogy végre kiismertetek. Utáljátok hallgatni ezt a pocsék nyögésemet? Hát csak utáljátok! Majd kanyarítok én nektek még ennél cudarabb cikornyát is mindjárt..." Még most sem értik, uraim? Úgy látszik, fejlettebb, mélyebb tudat kell ahhoz, hogy e kéj minden finomságát megértsék! Nevetnek? Nagyon örülök, kérem. Az én tréfáim persze suták, döcögősek, zavarosak, és önbizalomhiányáról árulkodnak. Ennek az az oka, hogy én nem becsülöm magamat. De hát becsülheti magát valamelyest is egy fejlett tudattal rendelkező ember?

5

Nos, csakugyan: hát becsülheti magát valamelyest is egy olyan ember, aki még tulajdon megalázásának érzésében is megpróbál gyönyört keresni? Most nem holmi émelygős bűnbánatról beszélek. Általában mindig utáltam azt mondani: "Bocsásson meg, papa, többé nem teszem" - de nem azért, mert nem lettem volna képes rá, hanem ellenkezőleg, talán éppen azért, mert túlságosan is képes voltam rá; de még mennyire! És hányszor kerültem ilyen helyzetbe, amikor még álmomban se követhettem el semmit. Ez aztán mindennél galádabb volt. Olyankor megint csak elérzékenyedtem, szívem mélyéből szántam-bántam vétkemet, könnyeket hullattam, és természetesen becsaptam önmagamat, holott egyáltalán nem is alakoskodtam. Úgy látszik, a szívem magától ocsmánykodott. Ilyenkor még a természeti törvényeket sem lehetett vádolni, noha a természet törvényei mégiscsak állandóan és mindennél jobban bántottak. Förtelmes minderre visszaemlékezni, és hát akkor is förtelmes volt. Hisz egy pillanat múlva már dühösen azt gondoltam, hogy hazugság, hazugság, visszataszító, erőltetett hazugság az egész, vagyis mindezek az elérzékenyedések, szánom-bánomok, ezek az újjászületésre tett fogadalmak. Azt kérdezitek: hát miért gyötörtem, marcangoltam annyira magam? A felelet: azért, mert túlságosan unalmas lett volna ölbe tett kézzel ülni; ezért kaptam rá ilyen különcségekre. Igazán így van! Figyeljék csak meg jobban magukat, uraim, akkor majd megértik, hogy ez így van! Magam találtam ki kalandokat, egy egész életet költöttem magamnak, hogy valamiképp eléldegéljek. Hányszor előfordult, például, hogy megsértődtem csak úgy, minden ok nélkül; előfordult: magam is tudtam, hogy minden ok nélkül sértődtem meg, csak szerepet játszottam, de aztán annyira belelovaltam magam, hogy a végén csakugyan megsértődtem. Én valahogy egész életemen át vágyódtam arra, hogy ilyen tréfákat csináljak, úgyhogy a végén már nem tudtam uralkodni magamon. Megesett, hogy erőnek erejével szerelmes akartam lenni - kétszer is. Merem állítani, uraim, nagyon szenvedtem. A lelkem mélyén nem hittem el, hogy szenvedek, folyton ott motoszkált bennem a gúny, de mégis szenvedtem, mégpedig igazán, hamisítatlanul; féltékenykedtem, egészen kikeltem magamból... És ez mind az unalomtól volt, uraim, az unalomtól; fojtogatott a tehetetlenség. Mert a tudat közvetlen, törvényes gyümölcse a tehetetlenség, vagyis a tudatos ölbe tett kézzel ülés. Ezt már előbb is említettem. Ismétlem, nyomatékosan ismétlem: minden természetes és cselekvő ember éppen azért cselekvő, mert buta és korlátolt. Hogyan magyarázzuk ezt? Ilyenformán: korlátoltságuk következtében a legközvetlenebb, a másodlagos okokat elsődlegesnek tartják, ily módon másoknál hamarább és könnyebben meggyőződnek arról, hogy vitathatatlan alapot találtak cselekvésükhöz, s ebben meg is nyugszanak; és ez a legfontosabb. Hiszen ahhoz, hogy hozzáfogjunk a cselekvéshez, előzőleg teljesen nyugodtnak kell lennünk, és semmi kétségünknek sem szabad maradnia. De hogyan nyugtassam meg magamat például én? Hol vannak az én elsődleges okaim, amelyekre támaszkodhatok? Hol vannak az alapok? Honnan vegyem én azokat? Én állandóan gyakorlom magam a gondolkodásban, következésképpen nálam minden elsődleges ok nyomban maga után von egy másik, még elsődlegesebb okot, és ez így megy a végtelenségig. Mert hisz éppen ez a lényege minden tudatnak és gondolkodásnak. Ez tehát megint csak természeti törvény. Tehát mi a végeredmény? Ugyanaz. Emlékezzenek csak vissza arra, hogy mit mondtam a bosszúállásról. (Bizonyára nem figyeltek eléggé.) Azt mondtam: az ember azért áll bosszút, mert igazságosnak találja. Tehát megtalálta az elsődleges okot, az alapot, vagyis az igazságosságot. Következésképp minden tekintetben megnyugodott, úgyhogy nyugodtan és sikeresen áll bosszút, mivel biztos abban, hogy becsületes és igazságos dolgot cselekszik. Én azonban nem látok itt igazságosságot, erényt sem találok semmilyet, következésképpen ha bosszút állok, csak rosszindulatból teszem. A rosszindulat persze mindent leküzdhetne, minden kétséget, úgyhogy teljes sikerrel szolgálhatna elsődleges ok gyanánt, éppen azért, mert - nem ok. De mit tegyek, ha bennem még rosszindulat sincs (hisz épp ezzel kezdtem). Az én dühöm - megint csak ezeknek az átkozott törvényeknek következtében - vegyelemezhető. Csak nézem: dühöm tárgya légneművé válik, az észokok elpárolognak, a vétkest nem találom sehol, a sértés immár nem sértés, hanem fátum, olyasmi, akár a fogfájás, amelyről nem tehet senki, következésképpen megint csak ugyanaz a megoldás marad: minél fájóbban döngetni a falat. Aztán legyint az ember, mert nem találja meg az elsődleges okot. De próbáljon csak vaktában, minden megfontolás nélkül, elsődleges ok nélkül engedni érzései sodrásának, dobja csak félre a tudatot legalább egy kis időre, gyűlöljön vagy szeressen csupán azért, hogy ne üljön ölbe tett kézzel! Legkésőbb harmadnap már megveti önmagát azért, hogy tudatosan becsapta önmagát. Az eredmény: szappanbuborék és tehetetlenség. Ó, uraim, én bizonyára csakis azért tartom magam okos embernek, mert egész életemen át nem tudtam sem elkezdeni, sem befejezni semmit. Jó, jó - ártalmatlan, bosszantó fecsegő vagyok, mint amilyenek mindannyian vagyunk. De mit tegyek, ha minden okos ember közvetlen és egyetlen rendeltetése a fecsegés, vagyis az, hogy tudatosan üres szalmát csépeljen?

6

Ó, ha csak lustaságból nem csinálnék semmit! Uramistenem, mennyire tisztelném én akkor magamat. Éppen azért tisztelném, mert legalább arra lennék képes, hogy lustaság legyen bennem, legalább egy határozott tulajdonságom lenne, amelyben biztos lehetnék. Kérdés: ki vagyok én? Felelet: lajhár. De hiszen ezt kellemes lenne hallani magamról. Tehát: határozottan minősítettek valamilyennek, tehát van mit mondani rólam. "Lajhár!" - hisz ez rang és kinevezés, ez karrier, kérem! Tréfán kívül - ez így van. Én akkor joggal a legelőkelőbb klub tagja lennék, és csakis azzal foglalkoznék, hogy szüntelenül tiszteljem-becsüljem magam. Ismertem egy urat, aki egész életén át büszke volt arra, hogy ért a bordóihoz. Ő ezt pozitív tulajdonságának tartotta, és mindig igen magabiztos volt. Nem csupán nyugodt, hanem diadalmas lelkiismerettel halt meg - és tökéletesen igaza volt. Én pedig akkor ilyen karriert kívánnék: lajhár lennék és nagyevő, de nem akármilyen, hanem olyan, aki fogékony minden szép és fenséges iránt. Hogy tetszik ez önöknek? Nekem már régóta motoszkál az agyamban. Az a "szép és fenséges" nagyon megnyomta már a tarkómat az én negyven esztendőm alatt: de persze ez alatt az én negyven esztendőm alatt - mert egyébként, ó, egyébként minden másképp lenne! Mindjárt keresnék egy megfelelő tevékenységet, például: innék minden szép és fenséges egészségére. Megragadnék minden alkalmat, hogy előbb könnyet hullajtsak serlegembe, aztán pedig minden szépet és fenségest felköszöntve - felhajtsam. Akkor én széppé és fenségessé változtatnék mindent a világon; még a kétségtelenül, fertelmesen pocsék kacatokban is felkutatnám a szépet és fenségest. Úgy csurogna a szememből a könny, akár a víz a szivacsból. Egy festő például ugyanolyan képet festene, mint Ge. Én azon nyomban innék annak a festőnek az egészségére, aki ugyanolyan képet festene, mint Ge, mert szeretnék minden szépet és fenségest. Egy szerző írna valamit "kinek hogy tetszik"; én rögtön innék a "kinek hogy tetszik"-re, mert szeretnék minden "szépet és fenségest". Megkövetelném, hogy ezért tiszteljenek, és üldözném azt, aki nem adná meg nekem a tiszteletet. Nyugodtan élnék, és diadalmasan halnék meg - mert hiszen ez gyönyörű, sőt a gyönyörűnél is gyönyörűbb lenne! És olyan pocakot, olyan dupla tokát eresztenék, olyan rezes orra tennék szert, hogy mindenki azt mondaná, ha rám nézne: "Ez aztán plusz. Ez aztán igazi pozitívum!" Márpedig - akárki akármit mond, uraim, a mi negatív századunkban fölöttébb kellemes ilyen véleményeket hallani!

7

De ezek mind csak aranyszínű ábrándok. Ó, mondják meg, ki jelentette ki először, ki nyilvánította ki először, hogy az ember csak azért követ el aljasságokat, mert nem ismeri igazi érdekeit; hogyha felnyitjuk a szemét, felvilágosítjuk, és látja, mik az igazi, normális érdekei, akkor rögtön abbahagyja azokat az aljasságokat, rögtön jó és nemes lelkű lesz, mert a felvilágosítás után tisztában lévén igazi érdekeivel, éppen a jóban látná tulajdon érdekeit, márpedig köztudomású, hogy tudatosan senki sem cselekedhet tulajdon érdekei ellen, tehát - hogy úgy mondjam - szükségképpen jót cselekedne! Ó, az a csecsemő! Az a tiszta lelkű, ártatlan gyermek! Hát először is: e néhány évezred alatt mikor fordult elő, hogy az ember csakis tulajdon érdekei szerint cselekedjék? Mit kezdünk azzal a sok millió ténnyel, amelyek arról tanúskodnak, hogy az emberek tudatosan, vagyis igazi érdekeikkel teljesen tisztában lévén, félretolták őket, és vaktában, találomra más útra rohantak, bár senki sem kényszerítette őket arra, hanem csak éppen nem kellett nekik a kijelölt út, és jóformán a sötétben makacsul, önfejűen, más, nehéz, ostoba utat próbáltak törni. Ez a makacsság, ez az önfejűség nyilván csakugyan előbbre való volt nekik minden előnynél... Előny! Mi is az előny? Hát ki vállalja, hogy egészen pontosan megállapítsa, miben áll az ember előnye? Hátha előfordult, hogy az emberi előny néha éppen abban áll, vagy szükségképpen abban kell állnia, hogy bizonyos cselekedetekben rosszat kívánjon magának, nem pedig előnyöset! Márpedig, ha ez így van, ha előfordulhat ilyen eset, akkor minden szabály csődöt mond. Mit gondolnak, előfordul ilyen eset? Önök nevetnek; ám nevessenek, uraim, csak feleljenek: a lehető legpontosabban vették számba az emberi előnyöket? Nem akadnak-e olyanok, amelyek nem fértek és nem is férhetnek bele semmilyen osztályozásba sem? Hisz önök, uraim - tudomásom szerint -, statisztikai adatok, tudományos, közgazdaságtani képletek alapján, a középarányost véve, állították össze az emberi előnyök lajstromát. Hiszen önök szerint ezek az előnyök - a jólét, a gazdaság, a szabadság, a nyugalom; úgyhogy az olyan ember, aki például nyilvánvalóan, tudatosan az ellen az egész lajstrom ellen cselekszik, az az önök véleménye és természetesen az én véleményem szerint is zavaros fejű vagy éppenséggel teljesen őrült, igaz? De egyvalami mégis meglepő: mi az oka annak, hogy mindezek a statisztikusok és bölcsek, az emberi nemnek mindezek a jóakarói, valahányszor kiszámítják az emberi előnyöket, egy előnyt mindig kifelejtenek?! Még számításba se veszik a kellő formában, márpedig ettől függ az egész számítás. Pedig nem ártana, ha fognák ezt az előnyt, és ezt is felvennék a leltárba. Ámde épp az a baj, hogy ez a furcsa előny nem tartozik semmilyen kategóriába, és nem fér bele semmilyen leltárba sem. Nekem például van egy barátom... Különben önöknek is barátjuk, uraim! És kinek, ugyan kinek nem barátja?! Ez az úr, mielőtt munkához lát, mindig kifejti önöknek - mégpedig világosan és fennkölten -, hogyan kell cselekednie a józan ész és az igazság törvényei szerint. Sőt szenvedélyesen felajzva beszél önöknek az igazi, az egészséges emberi érdekekről; gúnyosan korholja azokat a rövidlátó ostobákat, akik nincsenek tisztában sem saját előnyeikkel, sem az erény igazi jelentőségével; és - pontosan negyedóra múlva, mindenféle kívülről jövő, hirtelen ok nélkül, csakis valami belső indítékra, amely minden érdekénél erősebb - egészen más figurát kanyarít, vagyis nyilvánvalóan szembeszegül mindazzal, amiről ő maga beszélt: a józan ész törvényeivel is, tulajdon előnyével is, egyszóval mindennel... Elárulom, hogy barátom - gyűjtőfogalom, így hát csupán őt okolni nehéz lenne. Épp az a kérdés: nincs-e valóban olyan valami, ami csaknem mindenkinek drágább a legfontosabb előnyeinél is, vagy (hogy ne rúgjuk fel a logikát) nincs-e egy olyan legelőnyösebb előny (éppen az, amelyet mindig kifelejtenek), amelyről az imént beszéltem, amely fontosabb és előnyösebb minden más előnynél, és amelyért az ember - ha kell - képes szembeszegülni minden törvénnyel, vagyis a józan ésszel, a becsülettel, a nyugalommal, a jóléttel, egyszóval mindezekkel a nagyon szép és hasznos dolgokkal - csupán azért, hogy elérje azt az elsődleges, azt a legelőnyösebb előnyt, amely mindennél drágább neki.

- No de hát az mégiscsak előny - vágnak közbe önök.

Már engedelmet, erre még majd visszatérünk, meg aztán nem is a szójáték a fontos, hanem az, hogy ez az előny éppen azért igen érdekes, mert felborítja minden osztályozásunkat, és állandóan szétzúzza mindazokat a rendszereket, amelyeket az emberi nem jóakarói az emberi nem boldogsága végett felépítettek. Egyszóval mindent összezavar. De mielőtt még nevén nevezném ezt az előnyt, személy szerint kompromittálni akarom magam, ezért vakmerően kijelentem, hogy mindezek a gyönyörű rendszerek, mindezek az elméletek, amelyekkel avégett akarják megmagyarázni az emberiségnek, mik az ő igazi, normális érdekei, hogy okvetlenül ezeknek az érdekeknek az elérésére törekedve, minél hamarább jó és nemes legyen - véleményem szerint egyelőre meddő logisztika! Igen, kérem, logisztika! Mert hiszen azt az elméletet felállítani, hogy az egész emberi nem megújhodik tulajdon előnyeinek rendszerezése révén, véleményem szerint csaknem egyenlő azzal... nos például azzal, hogy Buckle nyomán azt állítjuk: az ember megszelídül a civilizációtól, következésképp vérszomja csökken, és kevésbé lesz képes a háborúra. E logika szerint csakugyan ez az eredmény kerekedik ki. De hát az ember annyira rajong a rendszerezésért és az elvont következtetésért, hogy képes szántszándékkal eltorzítani az igazságot, képes behunyni a szemét, befogni a fülét, csak azért, hogy igazolja a saját logikáját. Épp azért választottam ezt a példát, mert nagyon is csattanós példa. Nézzenek csak körül: patakokban ömlik a vér, mégpedig olyan vidáman, akár a pezsgő. Tessék, itt van az egész tizenkilencedik századunk, amelyben Buckle is élt. Itt van Napóleon, a nagy is, a mostani is. Itt van Észak-Amerika - az örök időre szóló egyesülés. És végül itt van az a karikatúra: Schleswig-Holstein... Hát mit szelídített rajtunk a civilizáció? A civilizáció csak az érzetek sokféleségét fejleszti ki az emberben, semmi mást a világon... E sokoldalúság kifejlődése útján pedig odáig jut az ember, hogy gyönyörűségét leli a vérontásban. Sőt ez már meg is történt. Nem vettük még észre, hogy a legrafináltabb vérontók csaknem kivétel nélkül épp a legcivilizáltabb urak voltak, akiknek a nyomukba sem érhetnek az Attilák meg a Sztyenyka Razinok, és ha ezek nem tűnnek szembe olyan élesen, mint Attila meg Sztyenyka Razin, ennek csak az az oka, hogy túlságosan gyakran fordulnak elő, túlságosan hétköznapiak, megszoktuk őket. Úgyhogy ha az ember nem is lett vérszomjasabb a civilizációtól, mindenesetre gonoszabbul és galádabbul áhítozik a vérre, mint annak előtte. Azelőtt igazságosnak tartotta a vérontást, és nyugodt lélekkel irtotta ki, akit kellett; most pedig galádságnak tekintjük a vérontást, de mégis űzzük ezt a galádságot, sőt még inkább, mint azelőtt. Melyik az alávalóbb? - döntsék el önök. Azt mondják, Kleopátra (bocsássanak meg, hogy a római történelemből merítek példát) szeretett aranytűket szúrni rabnőinek a mellébe, és gyönyörűségét lelte sikolyaikban, görcsös vonaglásukban. Azt felelhetik erre, hogy ez viszonylag barbár korszakban történt; hogy viszonylag most is barbár idők járnak, mert (megint csak viszonylagos értelemben) most is szurkálnak tűket; hogy bár az ember megtanult néha világosabban látni, mint azokban a barbár időkben, ezért még korántsem tanult meg úgy cselekedni, ahogy a józan ész és a tudomány diktálja. De önök mégis szentül hiszik, hogy okvetlenül megtanul, ha teljesen leveti néhány régi rossz szokását, és ha a józan ész meg a tudomány egészen újjágyúrja és helyes útra irányítja az emberi természetet. Önök szentül hiszik, akkor az ember majd magától felhagy azzal, hogy önként tévedjen, és hogy úgy mondjam, önkéntelenül is azt akarja, hogy akarata egybevágjon a normális érdekeivel. Sőt: akkor - mondják önök - maga a tudomány világosítja fel az embert (bár ez szerintem túl nagy fényűzés lenne), hogy voltaképpen nincs is benne sem akarat, sem szeszély, sőt soha nem is volt, hogy nem több, mint valami zongorabillentyű vagy orgonasíp; és hogy ráadásul a világon vannak még természeti törvények is; úgyhogy bármit cselekszik is, az egyáltalán nem az ő akarata szerint, hanem magamagától, a természet törvényei alapján történik. Következésképpen csak ezeket a természeti törvényeket kell felfedezni, és az ember mindjárt nem fog felelni a cselekedeteiért, és rendkívül könnyű lesz az élete. E törvények alapján matematikai pontossággal ki lehet majd számítani minden emberi cselekedetet - akár a logaritmustáblázatot 108000-ig - és a naptárba be lehet jegyezni; vagy ami még jobb: megjelennek bizonyos jó szándékú kiadványok - olyasfélék, mint a mostani enciklopédiák -, amelyekben mindent olyan pontosan kiszámítanak és feltüntetnek, hogy már nem is lesznek többé a világon sem tettek, sem kalandok.

Akkor - ezt még mindig önök mondják - szintén matematikai pontossággal kiszámított, immár teljesen kész, új gazdasági viszonyok lépnek a régiek helyébe, úgyhogy egy pillanat alatt eltűnik minden elképzelhető kérdés, mégpedig éppen azért, mert minden elképzelhető választ megadhatnánk rájuk. Akkor majd felépül a kristálypalota. Akkor... No, akkor egyszóval fészket rak nálunk a boldogság madara. Persze semmiképp se lehet biztosítani (ezt most már én mondom), hogy akkor például nem lesz nagyon unalmas az élet (mert hát mit is tegyen az ember, ha táblázat szerint már mindent kiszámítottak), de azért mindez rendkívül bölcs dolog lesz. Unalmában persze sok minden furcsaságot kitalál az ember! Hisz az aranytűkkel való szurkálgatás is unaloműzés, de hát ez mind semmi. Az a baj (ezt már megint én mondom), hogy - ki tudja - akkor talán még meg is örülnek az aranytűknek. Mert ostoba az ember, elképesztően ostoba! Azaz egyáltalán nem is ostoba, de annyira hálátlan, hogy keresve sem találod párját. Én például egy cseppet sem csodálkoznék azon, ha az általános bölcsesség jövendőbeli világában se szó, se beszéd, hirtelen felbukkanna egy korántsem nemes, hanem inkább nevetséges, maradi ábrázatú úriember és kezét csípőre téve azt mondaná mindnyájunknak: nos, uraim, hát ne rúgjuk fel, ne törjük porrá ezt az egész bölcsességet csakis azért, hogy menjenek a pokolba ezek a logaritmusok, és hogy mi megint a magunk ostoba akarata szerint élhessünk?! Ez még nem lenne baj, hanem az a bosszantó, hogy okvetlenül követőkre is találna: az ember már csak ilyennek teremtődött. És mindezt csakis abból a jelentéktelen okból teszi, amelyet talán megemlíteni sem érdemes, nevezetesen - az ember, bárki legyen is, mindig és mindenütt úgy szeretett cselekedni, ahogy akart, nem pedig úgy, ahogy a józan ész és az előny parancsolta; akarni pedig akarhat bárki bármit tulajdon érdekei rovására is, sőt néha határozottan kell is akarnia (ez már az én eszmém). A tulajdon önálló, szabad akarata, a tulajdon szeszélye, ha az akár szörnyű is, a tulajdon fantáziája, ha néha az őrületig felhevül is - mindez együttvéve az a kifejtett, az a legelőnyösebb előny, amelyet nem lehet besorolni semmilyen rubrikába, és amely miatt minduntalan pokolba repül minden rendszer és elmélet. És honnan vették azok a bölcsek azt, hogy az embernek kell valamiféle normális, valamiféle erényes akarat? Miért képzelik okvetlenül azt, hogy az embernek feltétlenül kell az előnyt bölcsen szem előtt tartó akarat? Az embernek csupáncsak önálló akarat kell, bármibe kerül is, bármire vezet is. Különben hát az ördög tudja, hogy az akarat...

8

- Hahaha! Hiszen ha tudni akarja, voltaképpen nincs is akarat! - vágnak közbe önök kacagva. - A tudománynak már eddig is sikerült annyira szétboncolnia az embert, hogy most is tudjuk: az akarás meg az úgynevezett szabad akarat nem egyéb, mint...

- Várjanak, uraim, én is így akartam kezdeni. Bevallom, egészen megijedtem. Éppen azt akartam kiáltani, hogy az akarat az ördög tudja, mitől függ, és hogy ez talán, hála istennek... de ekkor eszembe jutott a tudomány és... elakadtam. Önöknek pedig mindjárt megeredt a nyelvük. Hiszen igaz: egyszer csakugyan megtalálják minden akarásunk és szeszélyünk képletét, vagyis azt, hogy mitől függenek, pontosabban milyen törvények szerint folynak le, milyen irányba haladnak ilyen vagy olyan esetben stb. stb., vagyis ha megtalálják a hamisítatlan matematikai képletet, akkor talán elmegy, sőt egészen biztosan mindjárt elmegy az ember kedve attól, hogy akarjon. Mert hát kinek van kedve táblázat szerint akarni? Sőt az ember akkor nyomban orgonasíppá vagy effélévé változik; mert hát mi az ember vágyak, akarat és akarások nélkül, ha nem csupán síp az orgonában? Számítsuk ki a valószínűségét - megtörténhet-e ez vagy sem?

- Hm... akarásaink javarészt azért tévesek, mert tévesen vélekedünk előnyeinkről - állapítják meg önök. Éppen azért akarunk néha színtiszta bolondságot, mert ostobaságunknál fogva éppen ebben a bolondságban látjuk a legkönnyebb utat valamely eleve feltételezett előnyünk eléréséhez. No, amikor pedig mindezt papíron megmagyarázzák, kiszámítják (ami nagyon is lehetséges, mert utálatos és értelmetlen dolog eleve azt hinni, hogy az ember sohase ismeri meg a természet bizonyos törvényeit) - akkor természetesen nem lesznek úgynevezett vágyak. Hiszen ha az akarás valamikor teljesen összhangba kerül a józan ésszel, akkor csak gondolkozni fogunk, és nem akarni - éppen azért, mert lehetetlen például a józan eszünket megőrizve esztelenséget akarnunk, és ily módon tudatosan szembeszegülnünk a józan ésszel, és magunknak valami károsat kívánnunk... Mivel pedig minden akarást és minden megfontolást csakugyan ki lehet számítani - mert egyszer csak felfedezik úgynevezett szabad akaratunk törvényét -, tréfán kívül összeállíthatnak valami táblázatot, és mi valóban e táblázat szerint fogunk akarni. Hiszen ha nekem egyszer kiszámítják és bebizonyítják, hogy azért mutattam fügét valakinek, mert szükségképpen mutatnom kellett, mégpedig éppen ezzel és ezzel az ujjammal, akkor vajon mi szabad marad bennem, kivált ha tanult ember vagyok és egyetemet végeztem? Hisz akkor harminc évre előre ki tudom számítani az egész életemet; egyszóval, ha sikerül összeállítani azt a táblázatot, akkor nem lesz mit tennünk; így is, úgy is el kell fogadnunk mindent. Meg aztán általában szüntelenül azt kell ismételgetnünk magunkban, hogy ilyen és ilyen pillanatban meg ilyen és ilyen körülmények között a természet nem is törődik velünk; hogy olyannak kell elfogadni, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek mi képzeljük, és ha valóban táblázatra meg naptárra és... és lombikra törekszünk, akkor nincs mit tenni, el kell fogadnunk a lombikot is! Különben magamagától, tehát nélkülünk is érvényesülni fog...

- Jó, de épp itt van számomra a bökkenő! Ne haragudjanak, uraim, ha belemerültem a filozofálásba; negyven esztendőt töltöttem az egérlyukban! Engedjék meg hát, hogy szabadjára engedjem egy kissé a képzeletemet. Nézzék, kérem: az értelem jó dolog, ez kétségtelen, de az értelem csak értelem, és csupán az ember értelmi képességét elégíti ki, az akarás pedig az egész élet, vagyis az egész emberi élet megnyilvánulása az értelemmel meg minden egyéb vakarózásával együtt. És bár életünk ebben a megnyilvánulásban gyakran balul üt ki, mégiscsak élet, nem pedig csupán négyzetgyökvonás. Hisz én például egészen természetesen akarok élni azért, hogy kielégítsem egész életképességemet, nem pedig azért, hogy csupán értelmi képességemet, tehát egész életképességemnek alig csupán huszadrészét elégítsem ki. Mit tud az értelem? Az értelem csak azt tudja, amit sikerült megtudnia (egyebet bizonyára sohasem is fog megtudni; ez ugyan nem vigasz, de miért ne mondjuk ki?), az emberi természet pedig teljes egészében működik, mindazzal együtt, ami benne van, tudatosan és tudattalanul, és ha téved is - de él. Azt gyanítom, uraim, hogy sajnálkozva néznek rám; újra meg újra elismételgetik nekem, hogy felvilágosult, fejlett ember, egyszóval olyan, amilyen a jövő embere lesz, tudatosan nem akarhat magának hátrányos dolgot; hogy ez matematika. Tökéletesen igazuk van - valóban matematika. De századszor is elismétlem önöknek: van egy eset, igaz, csak egyetlenegy eset, amikor az ember tudatosan, szántszándékkal kíván magának akár még káros, ostoba, sőt igen-igen ostoba dolgot is, nevezetesen azt, hogy legyen joga akár a legostobább dolgot is kívánni magának, és ne verje bilincsbe az a kötelesség, hogy csakis okosat kívánjon. Mert ez az igen-igen ostoba dolog, ez a saját szeszélye talán valóban a legelőnyösebb a magunkféle számára minden közül, ami csak van a földön, kivált bizonyos esetekben. Minden előnynél előnyösebb lehet még abban az esetben is, ha nyilvánvalóan kárt okozunk vele magunknak, és ha ellentétben áll józan eszünknek az előnyökre vonatkozó fölöttébb józan következtetéseivel - mert mindenesetre megőrzi a számunkra legfontosabbat és legdrágábbat: személyiségünket, egyéniségünket. Némelyek azt állítják, hogy ez valóban mindennél drágább az embernek; az akarás persze, ha akar, egybevághat a józan ésszel, kivált ha nem élünk vissza vele, hanem mérsékelten használjuk; és ez hasznos is, sőt néha dicséretes is. De az akarás nagyon gyakran, sőt legtöbbnyire teljesen és makacsul ellentmond a józan észnek és... és... tudják-e, hogy ez is hasznos, sőt néha nagyon dicséretes is?! Tételezzük fel, uraim, hogy az ember nem buta. (Valóban: hát semmiképp sem lehet ezt mondani róla, már csak azért sem, mert ha ő buta, akkor ki okos egyáltalán?) De ha nem is buta, azért mégis rettentően hálátlan. Én éppenséggel azt hiszem, hogy az ember legjobb meghatározása: kétlábú és hálátlan élőlény. De ez még nem minden; ez még nem a legnagyobb hibája; a legeslegnagyobb hibája az örökös erkölcstelenség, amely a vízözöntől fogva az emberiség történelmének schleswig-holsteini időszakáig megszakítás nélkül tart. Az erkölcstelenség, tehát az esztelenség; mert már régóta ismeretes, hogy az esztelenség csakis az erkölcstelenségből ered. Próbálják meg, vessenek egy pillantást az emberiség történetére; nos mit látnak? Fenséges? Talán fenséges is; milyen pompás például a rhodoszi kolosszus is! Nemhiába tanúsítja Anajevszkij úr, hogy egyesek szerint emberi kéz műve, mások viszont azt állítják, hogy maga a természet alkotta. Tarka? Talán tarka is; vizsgáljuk csak meg tüzetesen a katonai és polgári egyenruhákat a különböző korokban a különféle népeknél - már ez maga is csodálatos, a hivatalnoki egyenruhákkal pedig egyetlenegy történész se boldogul, ebbe beletörik a bicskája. Egyhangú? No igen, talán egyhangú is: verekedés meg verekedés, most is verekszenek, azelőtt is verekedtek, ezután is verekszenek - valljuk be, ez már túlságosan is egyhangú. Egyszóval a világtörténelemről mindent el lehet mondani, mindent, ami csak eszébe juthat akár a legkuszább képzeletűeknek is. Csak egyet nem lehet mondani, azt, hogy ésszerű. Már az első szó a torkunkon akad. Lépten-nyomon találkozunk például ilyen mókás dolgokkal: az életben minduntalan feltűnnek olyan erkölcsös és értelmes emberek, az emberi nemnek olyan bölcs jóakarói, akik éppen azt tűzik ki céljukul, hogy egész életükön át a lehető legerkölcsösebben és legésszerűbben éljenek, fáklyaként világítsanak felebarátaink előtt, csakis avégett, hogy bebizonyítsák nekik: valóban lehet erkölcsösen és ésszerűen élni a világon. És mégis mi történik? Köztudomású, hogy sok ilyen jóakaró előbb-utóbb, de élete vége felé mindenképpen hűtlen lesz önmagához: elkövet valami furcsaságot, sőt néha igen illetlen botrányt kavar. Most kérdem én önöktől: mit lehet várni az embertől, mint olyan lénytől, aki ilyen fura tulajdonságokkal van megáldva? Halmozzák csak el minden földi jóval, mártsák bele a boldogságba a feje búbjáig, úgyhogy buborékok buggyanjanak a boldogság felszínére, akár a víz tetejére; biztosítsanak neki olyan gazdasági jólétet, hogy ne maradjon semmi, de semmi más tennivalója, csak az, hogy aludjék, mézeskalácsot egyék, és a világtörténelem folytonosságáról gondoskodjék - az ember csupa hálátlanságból, merő gúnyból akkor is, igen, akkor is aljasságot csinál. Kockára teszi még a mézeskalácsot is, és csak azért is valami egészen végzetes ostobaságot, a gazdaságosságnak ellentmondó esztelenséget kíván, csakis azért, hogy ebbe az egész pozitív ésszerűségbe belekeverje a maga végzetes, fantasztikus elemét. Éppenséggel a maga fantasztikus ábrándjait, a saját roppant ízetlen ostobaságait akarja biztosítani a maga számára, csakis azért, hogy ezzel bebizonyítsa magamagának (mintha ez olyan nagyon szükséges volna!): az emberek még mindig emberek, nem pedig zongorabillentyűk, amelyeken saját kezűleg maguk a természet törvényei játszanak ugyan, de az a veszély fenyeget, hogy addig-addig játszanak, amíg a naptáron kívül már nem is lehet akarni semmi mást. Sőt: még ha kiderülne, hogy csakugyan zongorabillentyű lett, ha ezt a természettudományokkal, matematikailag bebizonyítanák neki, akkor sem térne észhez, hanem merő hálátlanságból, csupa dacból fellázadna, csakis azért, hogy ragaszkodjék a magáéhoz. Abban az esetben pedig, ha nincs egyéb eszköz, kitalálja a rombolást és a káoszt, különféle szenvedéseket talál ki, de mégiscsak kitart a magáé mellett! Átkot szór az egész világra, mivel pedig átkozódni csakis az ember tud (ez az ő előjoga, amely leginkább megkülönbözteti a többi állattól), úgyhogy esetleg pusztán az átkozódással is eléri célját, vagyis valóban meggyőződik arról, hogy ember, nem pedig zongorabillentyű! Ha önök azt mondják, hogy ezt is mind ki lehet számítani táblázat alapján, a káoszt is, a homályt is, az átkozódást is, úgyhogy pusztán az előre kiszámítás lehetősége elejét veszi mindennek, és a józan ész mégis felülkerekedik - ez esetben az ember csak azért is megőrül, hogy ne legyen józan esze, és megmaradhasson a magáé mellett! Én hiszek ebben, én kezeskedem ezért, mert bizonyára minden emberi dolognak valóban csakis az a lényege, hogy az ember pillanatonként bebizonyítsa magának: ő ember, nem pedig orgonasíp! Bebizonyítsa, ha összetörik is miatta a bordáját; bebizonyítsa akkor is, ha barlanglakóvá kell válnia. Hát ezek után hogyne követném el a bűnt: hogyne dicsérném a sorsot azért, hogy ez még nincs így, és hogy az akarás egyelőre még az ördög tudja, mitől függ...

Önök azt kiáltják nekem (ha ugyan még méltatnak arra, hogy kiáltsanak valamit), hogy hiszen senki sem foszt meg az akaratomtól: hogy nagy vesződséggel épp azon fáradoznak, hogy az én akaratom a saját akaratából egybevágjon a normális érdekeimmel, a természet törvényeivel és a számtannal.

- Ej, uraim, hát miféle saját akaratról lehet szó, ha egyszer a táblázatig meg a számtanig jutunk, ha csakis a kétszer kettő négy lesz érvényben? Kétszer kettő az én akaratom nélkül is négy. Hát ilyen az önálló akarat?!

9

Persze csak tréfálok, uraim, és magam is tudom, hogy sületlenül tréfálok, de meg nem is szabad mindent tréfára venni. Lehet, hogy én most fogcsikorgatva tréfálkozok. Uraim, engem kérdések gyötörnek; oldják meg őket. Önök például le akarják szoktatni az embert régi szokásairól, és a tudomány meg a józan ész követelményeihez akarják igazítani az akaratát. De honnan tudják, hogy az embert nemcsak lehet, hanem kell is átalakítani? Miből következtetik, hogy az ember akaratát okvetlenül meg kell javítani? Egyszóval honnan tudják, hogy az ilyen javítás valóban előnyére válik az embernek? És ha már itt tartunk: miért olyan biztosak önök abban, hogy az embernek mindig előnyös, ha nem szegül szembe az igazi, a normális érdekeivel, amelyeket a józan ész meg a számtan érvei biztosítanak; és hogy ez az egész emberiségre érvényes törvény? Hisz ez egyelőre csupán az önök feltevése. Azt még elfogadom, hogy ez a logika törvénye, de azt már nem, hogy az emberiségé. Önök bizonyára azt hiszik, uraim, hogy őrült vagyok. Hadd mondjak valamit a mentségemre. Elismerem: az ember elsősorban építő állat, amely arra van ítélve, hogy tudatosan törekedjék egy-egy cél felé, és a mérnöki tudománnyal foglalkozzék, vagyis örökké és szakadatlanul utat törjön magának - valamerre. De talán éppen azért szeretne néha vargabetűt csinálni, mert arra ítéltetett, hogy törje ezt az utat, és talán azért is, mert bármilyen buta a természetes és a cselekvő ember általában, néha mégiscsak ráeszmél, hogy ez az út valóban csaknem mindig - épp valamerre vezet, és nem az a fontos, merre vezet, hanem az, hogy vezet valahová, és hogy a jó erkölcsű gyermek ne hanyagolja el a mérnöki tudományt, ne engedje át magát a végzetes tétlenségnek, amely - tudjuk - minden bűn szülőanyja. Az ember szeret építeni és utat törni, ez kétségtelen. De hát akkor miért szereti szenvedélyesen a rombolást meg a káoszt is? Ezt magyarázza meg nekem! De erről magam is szeretnék egy-két szót szólni - külön. Vajon nem azért szereti-e a rombolást meg a káoszt (hisz vitathatatlan, hogy néha nagyon szereti, ez már így van), mert ösztönösen fél attól, hogy eléri célját, és befejezi azt az épületet, amelyen dolgozik? Ki tudja, hátha csak messziről szereti azt az épületet, és korántsem közelről; hátha csak építeni szereti, nem pedig lakni benne, és később átengedi aux animaux domestiques, vagyis a hangyáknak, a birkáknak stb. stb. Pedig a hangyáknak egészen más ízlésük van. Nekik van egy örök időkre szóló, elpusztíthatatlan, csodálatos építményük: a hangyaboly.

A tiszteletre méltó hangyák a bollyal kezdték, és bizonyára a bollyal is végzik; ez különben becsületükre válik: kitartásukat és rokonszenvességüket bizonyítja. Ám az ember könnyelmű és ellenszenves lény, és a sakkozóhoz hasonlóan talán éppen a cél elérésének a folyamatát szereti, nem pedig magát a célt. És ki tudja (kezeskedni nem lehet), hátha ezen a világon minden cél, amely felé az emberiség törekszik, csakis az elérés szakadatlan folyamatában, más szóval magában az életben rejlik, nem pedig a tulajdonképpeni célban, amely természetesen nem lehet más, mint a kétszer kettő négy, vagyis egy képlet, csakhogy a kétszer kettő négy már nem az élet, uraim, hanem a halál kezdete. Legalábbis az ember mindig félt ettől a kétszer kettőtől, én meg most is félek. Tegyük fel, hogy az ember egyebet se csinál, csak ezt a kétszer kettőt keresi, óceánokon kél át, az életét áldozza ebben a keresésben, de megtalálni, csakugyan ráakadni - bizony isten, valahogy fél. Érzi, hogy ha megtalálja, nem lesz mit keresnie. A munkások a munkájuk befejeztével legalább megkapják bérüket, elmennek a csapszékbe, aztán az őrszobára kerülnek - és van egy hétre való szórakozásuk. De hova megy az ember? Legalábbis valami kellemetlenséget érez, valahányszor hasonlóképpen eléri a célját. A célratörést szereti, de a cél elérését már nem nagyon, és ez, persze, roppant nevetséges. Egyszóval mulatságos teremtmény az ember; úgy látszik, szójáték bujkál ebben az egészben. A kétszer kettő négy mégiscsak nagyon kiállhatatlan dolog. A kétszer kettő négy énszerintem pimaszság, kérem. A kétszer kettő négy olyan, mint egy nyegle ficsúr, aki kezét csípőre téve az utunkba áll és köpköd. Elismerem, hogy a kétszer kettő négy nagyszerű valami; de ha már mindent dicsérünk - hát néha a kétszer kettő öt is nagyon kedves kis dolog.

És miért hiszik annyira szentül, vallják olyan ünnepélyesen, hogy csak az előnyös az embernek, ami normális és pozitív, egyszóval csak a jólét? Vajon nem téved a józan ész az előnyök dolgában? Hátha nemcsak a jólétet szereti az ember? Hátha ugyanannyira szereti a szenvedést is? Hátha a szenvedés éppolyan előnyös neki, mint a jólét? Az ember néha rettenetesen szereti a szenvedést - szenvedélyesen; ez is tény! Ezúttal már nem is kell a világtörténelemmel bíbelődni; kérdezzék meg saját maguktól, ha ugyan emberek önök, és ha éltek valamelyest. Ami pedig az én személyes véleményemet illeti - csupán a jólétet szeretni valósággal illetlenség. Jó-e, rossz-e, de néha törni-zúzni is nagyon kellemes. Én tulajdonképpen nem a szenvedés mellett kardoskodok, de nem is a jólét mellett... Én... a saját szeszélyem mellett kardoskodok, meg amellett, hogy azt biztosítsák nekem, ha szükségét érzem. A zenés bohózatokban nincs helye a szenvedésnek, ezt tudom. A kristálypalotában pedig elképzelhetetlen. A szenvedés: kétség, tagadás, márpedig mit ér az olyan kristálypalota, amelyben megférhet a kétség? Holott szent meggyőződésem, hogy az ember sohasem mond le az igazi szenvedésről, vagyis a rombolásról és a káoszról. A szenvedés - hiszen ez a tudat egyetlen oka. Bár az elején kijelentettem, hogy a tudat szerintem a legnagyobb szerencsétlenség az embernek, de azt is tudom, hogy az ember szereti, és nem cseréli el semmiféle megelégedettséggel sem. A tudat például összehasonlíthatatlanul különb, mint a kétszer kettő. A kétszer kettő után, magától értetődik, nem marad semmi tenni-, sőt megismernivaló sem. Akkor majd csak egyet lehet - eltömni az öt érzékünket és szemlélődésbe merülni. Igaz ugyan, hogy a tudattal is ugyanarra az eredményre lyukadunk ki, de legalább megkorbácsolhatjuk néha magunkat, és az mégiscsak új életet önt az emberbe. Igaz, hogy ez maradi dolog, de mégiscsak jobb a semminél.

10

Önök hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. Nos, hát én talán épp azért félek ettől az épülettől, mert kristályból van, örökre szól, lerombolhatatlan, és most még titokban sem lehet nyelvet ölteni rá.

Mert nézzék: ha palota helyett csak tyúkólat találok, és megered az eső, én esetleg bebújok a tyúkólba, hogy ne ázzak meg, de nem tekintem palotának a tyúkólat csupán hálából azért, mert megvédett az esőtől. Önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben tyúkól vagy palota - egyre megy. Igen - felelem én -, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg.

De mit tegyünk, ha egyszer a fejembe vettem, hogy nem csupán azért él az ember, és ha már él, hát akkor palotában lakjon. Ez az én akaratom, ez az én vágyam. Ezt csak akkor vakarják ki belőlem, ha megváltoztatják vágyaimat. Nos, változtassák meg, bűvöljenek el mással, adjanak nekem más eszményt. De én egyelőre nem nézem palotának a tyúkólat. Meglehet, hogy a kristályépület csupán blöff; hogy a természet törvényei szerint nem is dukál nekünk: hogy én csak tulajdon ostobaságom folytán és nemzedékünk néhány ésszerűtlen, elavult szokása folytán agyaltam ki. De mit törődöm én azzal, hogy nem dukál. Nem mindegy az, ha az én vágyaimban létezik, vagy helyesebben: létezik mindaddig, amíg az én vágyaim léteznek? Önök talán megint nevetnek? Csak tessék, nevessenek; én minden gúnyt vállalok inkább, de mégse mondom, hogy jóllaktam, ha éhes vagyok; mégse törődök bele a kompromisszumba, az állandó periodikus nullába csak azért, mert a természet törvényei szerint létezik és valóban létezik. Én nem tekintem vágyaim betetőzésének a bérházat, amelyben ezer évre szóló szerződéssel lakást adnak ki szegény lakóknak, és ahol minden eshetőségre ott van Wagenheim fogorvos táblája is. Szüntessék meg a vágyaimat, töröljék el eszményeimet, mutassanak valami jobbat, akkor én követem önöket. Önök talán azt mondják, hogy nem is érdemes velem szóba állni; csakhogy akkor én ugyanazzal felelhetek önöknek. Beszéljünk komolyan; ha pedig önök nem akarnak figyelmükre méltatni, akkor én sem könyörgök önöknek. Megvan nekem a magam egérlyuka.

De egyelőre még élek, és vannak vágyaim - hát száradjon el a kezem, ha csak egy téglát is viszek annak a bérháznak az építéséhez! Ne törődjenek azzal, hogy az imént csakis azért vetettem el a kristálypalotát, mert nem lehet nyelvet ölteni rá. Ezt egyáltalán nem azért mondtam, mintha olyan nagyon szeretném kiöltögetni a nyelvemet. Talán csak azért haragudtam, mert az önök épületei közt mindmáig egyetlen olyan sem akad, amelyre ne lehetne nyelvet ölteni. Ellenkezőleg, csupa hálából teljesen kivágatnám a nyelvemet, ha úgy alakulna a dolog, hogy többé sose lenne kedvem kiölteni. Törődöm is én azzal, hogy nem alakulhat így, és hogy be kell érnünk lakásokkal?! Miért teremtődtem én ilyen vágyakkal? Vajon csak azért, hogy arra a következtetésre jussak, hogy az én egész alkatom csak üres burok?! Ez volna az egész cél? Nem hiszem.

Egyébként tudják, mit: meggyőződésem, hogy a magamfajta odúlakót féken kell tartani. Az ilyen képes negyven esztendeig némán ott gubbasztani az egérlyukban, de ha egyszer kibújik a napvilágra, és megered a nyelve, akkor aztán beszél, beszél, beszél...

11

A végső következtetés ez, uraim: jobb semmit se csinálni! Jobb a tudatos tétlenség! Tehát éljen az egérlyuk! Igaz, azt mondtam, hogy az utolsó csöpp epémig irigylem a normális embert, de olyan körülmények között, amilyenek között látom, nem akarok az lenni (jóllehet változatlanul irigylem). Igen, igen, az egérlyuk mindenesetre előnyösebb! Ott legalább lehet... Eh, hisz én még ebben is hazudok! Hazudok, mert magam is olyan biztosan tudom, mint a kétszer kettőt, hogy egyáltalán nem az egérlyuk a jobb, hanem valami más, egészen más, amire áhítozom, de amit sehogy se tudok megtalálni! Pokolba az egérlyukkal!

Még az is jobb lenne, ha én magam legalább valamicskét elhinnék mindabból, amit eddig írtam. De esküszöm, uraim, hogy egy árva szót se hiszek el abból, amit eddig összefirkáltam, egyetlenegyet se! Vagyis hát talán elhiszek egyet-mást, de ugyanabban a percben - nem tudom, miért - azt érzem, gyanítom, hogy úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám.

- Hát akkor miért írta ezt az egészet? - kérdik önök.

- No és ha én negyven esztendőre minden foglalatosság nélkül beültetném önöket egy egérlyukba, és negyven év múlva odamennék megnézni, hová jutottak?! Hát szabad egy embert minden elfoglaltság nélkül negyven esztendőre egyedül hagyni?

- De hát ez szégyenletes, ez lealázó! - mondhatják erre önök megvető fejcsóválással. - Maga az életre áhítozik, mégis logikai bukfencekkel akarja megoldani az élet kérdéseit. És milyen tolakodóan pimaszok a kirohanásai, és ugyanakkor mennyire fél! Botorságokat beszél, és meg van elégedve velük; pimaszságokat beszél, és állandóan fél miattuk, állandóan mentegetőzik. Azt bizonygatja, hogy semmitől sem fél, és ugyanakkor igyekszik megnyerni a jóindulatunkat. Azt erősítgeti, hogy a fogát csikorgatja, ugyanakkor szellemeskedik, hogy megnevettessen bennünket. Tudja, hogy nem szellemesek a szellemeskedései, de úgy látszik, nagyon meg van elégedve velük, és irodalmi értéket tulajdonít nekik. Maga talán csakugyan szenvedett, de egy cseppet sem tiszteli saját szenvedéseit. Magában van talán igazság, de nincs szemérem; maga a legkicsinyesebb hiúságból kirakatba teszi, gyalázatos módon a piacra viszi az igazságát... Maga akar mondani valamit, de félelmében eltitkolja az utolsó szavát, mert magában csak gyáva pimaszság van, de bátorság nincs ahhoz, hogy mindent kimondjon. Maga henceg a tudattal, mégiscsak tétovázik, mert az agya működik ugyan, de a szívét bemocskolta a romlottság, márpedig tiszta szív nélkül nincs teljes és helyes tudat. És mennyi tolakodó szemtelenség van magában, hogy alakoskodik! Hazugság, hazugság és hazugság!

Önöknek ezeket a szavait természetesen én magam most találtam ki. Ez is az egérlyuk terméke. Én ott negyven éven át füleltem a lyukon át az önök szavaira. Én magam találtam ki őket, mert csakis ezt találhattam ki. Nem csoda, hogy örökre az agyamba vésődtek, és irodalmi formát öltöttek...

De hát csakugyan, csakugyan annyira hiszékenyek maguk, hogy azt képzelik: én kinyomatom ezt, és odaadom önöknek elolvasni? És itt van még egy fogas kérdés: miért nevezném én önöket "uraimnak", miért szólítom önöket úgy, mintha valóban olvasóim volnának? Az olyan beismeréseket, amilyeneket én elő akarok tárni, nem szokták szokták kinyomtatni és odaadni másoknak, hogy olvassák el. Énbennem legalábbis nincs ennyi szilárdság, de nem is tartom szükségesnek, hogy legyen. De nézzék: támadt egy fantasztikus ötletem, és én mindenáron meg akarom valósítani. Erről van szó:

Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van. Én magam legalábbis csak nemrég mertem emlékezetembe idézni életem néhány régebbi eseményét, mindaddig kerültem őket, mégpedig bizonyos nyugtalansággal. Most pedig, amikor nemcsak emlékezetembe idézem, hanem saját elhatározásomhoz híven fel is jegyzem őket, éppenséggel azt akarom kitapasztalni: lehet-e legalább saját maga előtt teljesen őszinte az ember, be meri-e vallani a teljes igazságot. Mellesleg megjegyzem: Heine azt állítja, hogy hiteles önéletrajz szinte elképzelhetetlen, mert az ember minden bizonnyal összevissza hazudozik magamagáról. Véleménye szerint például Rousseau a vallomásaiban feltétlenül hazudott egy csomót a maga rovására, mégpedig szántszándékkal, hiúságból hazudott. Meggyőződésem, hogy Heinének igaza van; nagyon jól tudom, hogy néha az ember már csak hiúságból is valóságos bűncselekményekkel rágalmazza meg magát, sőt azt is nagyon jól tudom, milyen fajta lehet az a hiúság. Csakhogy Heine olyan emberről mondott ilyen véleményt, aki a nyilvánosság előtt tesz vallomást. Én pedig csakis magamnak írok, és egyszer s mindenkorra kijelentem, hogy bár úgy írok, mintha olvasókhoz szólnék, ez csupán külsőség; csak azért teszem, mert így könnyebb írnom. Ez csupán forma, üres formaság, hisz énnekem sose lesznek olvasóim. Ezt már kijelentettem.

Feljegyzéseim írása közben semmivel sem korlátozom magam. Nem alkalmazok semmiféle rendszert, és nem tartok rendet. Azt jegyzem fel, ami éppen az eszembe jut.

Most például könnyen beleköthetnek a szavamba, és azt kérdezhetik: ha valóban nem számít olvasókra, akkor miért köti ki saját magának - ráadásul papíron -, hogy nem alkalmaz semmiféle rendszert, és nem tart rendet; hogy azt jegyzi fel, ami éppen eszébe jut stb. stb. Miért magyarázkodik? Miért mentegetőzik?

- Majd meglátják! - feleltem erre én.

Ennek egyébként - mondhatnám - pszichológiai oka van. Talán éppen az, hogy egyszerűen gyáva vagyok. Talán épp azért képzelek szántszándékkal közönséget magam elé, hogy illendőbben viselkedjek, mialatt írok. Ezer oka is lehet ennek.

És még valamit: tulajdonképpen miért, minek akarok én írni? Ha úgyse közönségnek szánom, akkor gondolatban is sorra vehetném emlékeimet, nem kellene papírra vetnem őket.

Hát igen, kérem; de papíron valahogy ünnepélyesebben hat. Ebben van valami tiszteletet parancsoló; szigorúbb lesz az ítélet magam fölött, emelkedettebb a stílus. Ezenkívül hátha valóban megkönnyebbülök azáltal, hogy lejegyzem mindezeket. Mostanában például különösen nyomaszt egy réges-régi emlék. Már a napokban egészen világosan eszembe jutott, és azóta úgy megmaradt bennem, mint egy bosszantó zenei motívum, amely sehogy se akar kimenni az ember fejéből. Holott okvetlenül meg kell szabadulnom tőle. Ilyen emlékem van száz is; de idővel a száz közül kiválik egy, és szinte nyomja az embert. Valami okból azt hiszem, hogy ha leírom, megszabadulok tőle. Miért ne próbáljam meg?

Végül: unatkozom, mert sohase csinálok semmit. Az írás pedig olyan, mintha munka volna. Azt mondják, a munkától jó és becsületes lesz az ember. No, tessék, legalább sanszom lesz rá.

Ma esik a hó, csaknem sárga, nedves, zavaros. Tegnap is esett, a minap is. Azt hiszem, épp a nedves hó kapcsán jutott eszembe az a história, mely most már nem akar békében hagyni. Így hát hadd legyen ez: elbeszélés a nedves hó kapcsán...

 

http://mek.oszk.hu/00300/00372/00372.htm

 

Feljegyzések az egérlyukból / Egy nevetséges ember álma · Fjodor  Mihajlovics Dosztojevszkij · Könyv · Moly