Tolsztaja romkocsma | Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete

Posted on 2014. március 11. kedd Szerző: 

0


Popoff_Szofja-Tolsztaja-bor180Vámos Miklós |

Ha valakit arra próbálnék rávenni, hogy olvassa el (esetleg: újra) a regények regényét, a Háború és békét, egy ahhoz képest vékony könyvet nyomnék a kezébe. Címe: Szofja Tolsztaja élete. Szerzője, Alexandra Popoff, aki szlávos hangzású nevével ellentétben kanadai irodalomtörténész. Egy házasság száz évét dolgozta föl. A száz költői túlzás, bár amint a háborús évek duplán számítanak, talán a családi tűzfészekben töltöttek is.

Van egy közepesen ismert mondás: Minden író az első feleségének köszönheti, amit elért, míg a második feleségét annak köszönheti, amit elért. Nem tudjuk, mi a helyzet az esetleges harmadik és további asszonyokkal. Hölgyeim és uraim, Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf csak egyszer nősült. Őt is, nejét is hosszú élettel ajándékozta meg az Isten (anyagelvűeknek: a sors), juthatott idő bőven a hála kifejezésére.

Szofja Tolsztaja kirívóan alacsony pontszámot kapott a zord utókortól. Annyit a kevésbé műveltek is tudnak, hogy minden idők legnagyobb prózaírója élete végén elmenekült az asszonytól, és ez az utazás lett a veszte, le kellett szállnia a vonatról Asztapovo vasútállomáson, rövid haldoklása színhelye a bakter háza.

Makszim Gorkij elolvasta annak az embernek a könyvét, aki Tolsztoj utolsó éveiben tanítványául szegődött (nevét nincs hajlandóságom említeni), és Tolsztojné lejáratásában hangadóként működött. Gorkij véleménye: „Azt gondoltam magamban, hogy biztosan lesz valaki, aki megírja a lapoknak, hogy ennek a fércműnek a közvetlen és egyedüli célja a néhai Szofja Andrejevna Tolsztaja emlékének befeketítése. Eddig azonban nem találkoztam egyetlen recenzióval sem, amely erre a nemes célra felhívta volna a figyelmet. Most megtudtam, hogy egy másik könyv is készül, ugyanezzel a dicséretes szándékkal, hogy meggyőzze a társadalom tanult részét, hogy Lev Tolsztoj felesége az ő rossz szelleme volt.”

A néven nem említett, gazdag családból származó fiatalember a legismertebb tolsztojánusok egyikévé vált. Az idős író tanítványául szegődött. Mindenesetre annyi eredeti Tolsztoj-kéziratot kunyerált vagy tulajdonított el Tolsztojtól, amennyit csak tudott. Nagy példaképét igyekezett szembefordítani egész családjával, s halála után, mint az életmű valamiféle gondozója, nemcsak a kiadásokra tenyerelt rá, hanem a legendákra is. A feleségről ő terjesztette, hogy sátán(nő), avagy a Mester rossz szellem. Szofja erre igazán nem szolgált rá. Minden idők legnagyobb regényírója nyolcvankét évet töltött ezen a sárgolyón, ebből negyvennyolcat házasságban. Többen (főleg az említett tanítvány) állították, hogy Tolsztojt kezdeti néhány boldog év után a felesége anyagiassága és kibírhatatlan természete kergette a halálba. Szofja igazán ügyetlen volt, vagy Tolsztoj kivételesen erős, ha negyvenöt évig tartott e kergetés.

Popoff végre a tények alapján igyekszik restaurálni Tolsztaja alakját. Itt az ideje. A tévkép már gyökeret vert az olvasókban, a tankönyvekben és az irodalomtörténetben. Nem mértékadó forrás a Wikipédia, de általában jól tükrözi a többségi álláspontot. „[Tolsztoj] 1862-ben feleségül vette a tizennyolc éves, német származású Szofja Andrejevna Berszet, egy neves moszkvai orvos leányát, ki 16 esztendővel volt nála fiatalabb. Első éveiket még békességben töltötték, az asszonynak kedvére volt a főúri életforma… 1881-ben a Tolsztoj család átköltözött Moszkvába, ám a nyarakat még Jasznaja Poljanában töltötték. Az író érdekes erkölcsi, vallási, politikai szemlélete miatt először családjával, feleségével szaporodtak meg konfliktusai, melyek Szofja Andrejevna nem egyszer hisztérikus kitöréseihez, öngyilkossági fenyegetéseihez vezettek. Házassága megromlott, s ezen az sem segített, hogy az asszony 15 gyermekkel ajándékozta meg Tolsztojt.”

Lev Tolsztoj és Szofja Tolsztaja

Lev Tolsztoj és Szofja Tolsztaja

Figyeljünk föl a tényre: Szofja 15 (azaz tizenöt) gyereket szült! Továbbá ellátta a háztartást a Jasznaja Poljana-i birtokon, majd a moszkvai házban, továbbá másolta (értelemszerűen kézzel, mártogatós tollal) a mester kéziratait, beosztotta a pénzt, s minden gyakorlati feladatot elvégzett. Miféle főúri életformáról beszélnek a szócikk szerzői? Én sosem hittem el, hogy Szofja ártott volna a férjének. A Háború és békét – általában négy vastag kötet – Szofja háromszor tisztázta le, gyöngybetűkkel. Barátaim, aki háromszor elolvassa, már az is érdeméremre jogosult. Vegyük hozzá: idővel Tolsztoj műveinek kiadását és sajtó alá rendezését is ez a törékeny, a fényképek alapján drámai szépségű asszony végezte. Özvegy Dosztojevszkijné tanácsát kérte s kapta ehhez. Mint Popoff könyvében olvasható: öt százalékot adtak a könyvesboltoknak. (Ma az ötven százalék már előnyös megállapodásnak számít. Fejlődik a világ.)

Tapasztalatom szerint ha Isten rendkívüli képességet ád egy halandónak, cserébe el is vesz tőle valamit. Nem véletlen a zsenik és az idióták közti változó mértékű hasonlóság. Tolsztoj következetlen, rabiátus, bizonyos életterületeken korlátolt ember lehetett. Talán valamelyest mániás depressziós. Ha valaki elolvassa a naplóját (az sem vékony), meggyőződhet erről, nem légből kapom. Aki viszont Szofja naplóiba szeretne belekukkantani, annak kapóra jön Popoff könyve.

Wikipédia: „[Tolsztoj] 1882-től rendőri megfigyelés alatt állt. Hitről szóló írásait betiltották, és azt terjesztették róla, hogy megháborodott. Szenilis, bogaras öregúrnak tartotta a közvélemény. 1891-ben családja úgy határozott, hogy felosztják birtokát, mintha az író már nem is élt volna.” Ehelyett: ő maga akarta fölosztani a birtokát. Egyúttal le kívánt mondani szerzői jogairól az orosz nép javára, meg is tette, bár nem minden művével kapcsolatban. Délelőtt ezen akaratát közölte kiadójával, azaz a feleségével, délután viszont nagyobb összeget követelt tőle az éhínség áldozatainak megsegítésére. Szofja kérdésére, hogy ha nincs jogdíj, miből? – nem adott választ. Tegyük még hozzá: a házasságkötéskor a jóval fiatalabb menyasszony a jövendőbeli férjét öregnek, alacsonynak, csúnyának látta, akinek talán ha négy ép foga van. Mégis hozzáment, szerelemből.

A nagy emberek asszonyai nem kapnak elég kárpótlást. Rengeteg a Tolsztoj utca, tér, sőt kávéház. Lehetne valahol egy Tolsztaja írószerbolt, vonatállomás, romkocsma. Budapest, győzd le oroszellenességed, mutass példát a világnak.

A Figyelő Online Olvasni arany rovatában megjelent írás szerkesztett változata.

Alexandra Popoff

Alexandra Popoff

Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete
Fordító: Rácz Judit
Európa Könyvkiadó, 2012
434 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft
ISBN 978 963 079 4749

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy évszázadon át könyvek tucatjaiban festették le Lev Tolsztoj feleségét hisztérikus, önző nőszemélynek, aki, főleg az író vallási fordulata után, pokollá tette férje életét, úgyhogy annak végül nem maradt más választása, mint hogy öregen, betegen megszökjön otthonról. A Kanadában élő irodalomtörténész, aki először dolgozta fel a házaspár hatalmas terjedelmű levelezését és Szofja Tolsztaja teljes, részben kiadatlan írói életművét, egészen más embert rajzol elénk. Szofja a házasságuk negyvennyolc éve alatt szinte tökéletesen biztosította Tolsztoj számára azt az anyagi, lelki és szellemi hátteret, amely szükséges volt nemcsak a zseniális regények és elbeszélések megírásához, hanem ahhoz is, hogy Tolsztoj az eszméinek szentelhesse életét, mit sem törődve a birtok és a család gondjaival.

Szofja mindemellett hasonlóan sokoldalú alkotó személyiség, mint férje: Tolsztoj nézeteivel vitatkozva megírta például a Kreutzer-szonáta párját, s még több kisregényt, izgalmas naplót, eleven önéletrajzi prózát alkotott – ugyanakkor magas szinten foglalkozott műfordítással, festészettel és fényképezéssel. Popoff azt a hátborzongató történetet is aprólékosan dokumentálja, ahogy Tolsztoj élete utolsó éveiben egyik tanítványa, Csertkov befolyása alá került, aki aztán mindent megtett, hogy befeketítse az özvegyet.

Attól, hogy egy hisztérikus nő helyett Szofjában most egy mindvégig hűséges, önzetlen, a férjét mindenben fáradhatatlanul segítő embert látunk, a nagy történet semmit sem veszít erejéből, sőt Popoff életrajzában a házaspár utolsó évei, hónapjai mindkettejük számára hasonlóképpen tragikusak: két óriási személyiség nem volt képes megoldani a konfliktusait, s ettől mindketten szenvedtek. S ugyanakkor a szerző végre igazságot szolgáltat ennek a különleges nőnek, akinek szelleme, elméje, érzékenysége, szerelme, gondoskodása benne van az egész Tolsztoj-életműben.


"Az emberek mindig elcsodálkoznak, milyen egyszerűen élünk itt”

(Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, fordította Rácz Judit, Európa, 2012; Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta, fordította Németh László – Szofja Tolsztaja: Ki a bűnös, fordította Gerencsér Zsigmond, Európa, 2012)

2013. március 2.

Szofja Tolsztaja 16-szor volt terhes, 13-szor szült, sokszor minden segítség nélkül ápolt, szoptatott, varrt, főzött, esténként pedig férje műveit másolta és korrektúrázta – hogy egészen egyszerűen mondjam, mikor ért volna rá hisztériázni? - Szilágyi Zsófia kritikája három könyvről: Alexandra Popoff Szofja Tolsztaja élete, Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta és Szofja Tolsztaja Ki a bűnös?

hirdetés


A mondatot, amelyet címmé emeltem, Lev Nyikolajevics Tolsztoj özvegye,

Szofja Andrejevna akkor mondta ki (írta le), amikor az első világháború

idején csoportokat vezetett Jasznaja Poljanában – katonáknak és ipari

munkásoknak mutogatta, hol és hogyan élt a nagy orosz író. A látogatók

nemcsak azért ámuldoztak a szerény körülményeken, mert Tolsztoj mégiscsak

világhírű volt és gróf, ha élete második felében a szegénységet, a földi

hívságokról lemondást hirdette is, de azért is hökkentek meg, mert Tolsztoj

feleségéről és egyes gyerekeiről olyan hírek terjedtek, hogy szórják a pénzt, a

fényűzést szeretik, mártíromsággá teszik annak a férfinak az életét, akinek

hatására már tolsztojánusok egész csapata változtatott életmódot,

akinek Kreutzer-szonátáját olvasva többen szüzességi fogadalomra

ragadtatták magukat. Az írófeleségeket, ezt a magyar irodalomtörténeten

iskolázva jól tudjuk, vagy könnyes szemmel, férjük angyalaiként, vagy izzó

gyűlölettel, házastársuk tönkretevőiként szokás emlegetni: Tolsztoj neje, aki a

negyvennyolcadik házassági évfordulóját még megünnepelte a férjével,

annyival járt rosszabbul, hogy őt nem ellentmondásos vonásokkal felruházva,

hanem alapvetően és elsősorban hisztérikaként, a nagy írót a saját házából

elüldöző fúriaként őrizte meg az emlékezet. Ez az egyértelműen sötét kép már

akkor is hihetetlennek tűnik, ha pusztán a tényekre gondolunk: Szofja

Tolsztaja 16-szor volt terhes, 13-szor szült, sokszor minden segítség nélkül

ápolt, szoptatott, varrt, főzött, esténként pedig férje műveit másolta és

korrektúrázta – hogy egészen egyszerűen mondjam, mikor ért volna rá

hisztériázni?

 

Az orosz származású kanadai kutatónő könyve azonban nem azért jelentős

munka, mert az eddigi vélekedéseinket törli, és azt hiteti el velünk, olyan volt

Szofja Andrejevna, fehérruhás, szelíden mosolygó és önfeláldozó, ahogyan

megírta Tolsztoj Kittyként az Anna Kareninában, vagy Natasaként a Háború

és békében. Nem is lehetett a célja Popoffnak az egyoldalúság, hiszen nem

egyetlen forrásból dolgozott, hanem sokból, köztük olyanokból is, amelyeket

előtte nem dolgoztak fel: Tolsztaja naplójából, emlékiratából, leveleiből. Ez a

munka arra is figyelmeztet minket, hogy egy kép, akár íróról, akár

írófeleségről alakuljon is ki, sosem „csak úgy” lesz, magától: Tolsztoj halála

után például Csertkov, az író utolsó bizalmasa, arra az oldalra állt, amely a

legcélravezetőbbnek mutatkozott, magával Sztálinnal vitatta meg a Tolsztoj-

összkiadás tervét, a vállalkozás főszerkesztője lett, nagy hatalmú ember tehát,

akinek nem okozott nehézséget egykori legnagyobb ellenségét, a feleséget

befeketíteni. Az asszony kétségtelenül nem volt hibátlan, de miért is lett

volna az. Sokszor elege volt, a férjéből, az életéből, a gyerekszülésekből –

nemcsak Kittybe „került belőle” az Anna Kareninában, de a sok gyerektől

elnyűtt Dollyba is.

 

Ez a két könyv azt mutatja meg, hogyan dolgozik a kutató az egymásnak akár

ellentmondó forrásokkal és a szépirodalmi szövegekkel, miként hozza őket

párbeszédbe – az Európa Könyvkiadónál az életrajzzal együtt kiadott,

ugyancsak gyönyörű borítójú kötetben pedig, amelyben a férj és a feleség egy-

egy szövege olvasható, maguk a művek is „beszélgetnek”. Tolsztaja a maga

verzióját akarta elmondani a testi és a lelki szerelemről, a férj

féltékenységéről és az asszonyi sorsról, a Kreutzer-szonáta személyes

értelmezését adva. Nem olyan minőségű és kidolgozottságú kisregény ez,

persze, mint Tolsztojé, de mégis: milyen jó, hogy az asszonytól is szövegek

maradtak ránk, hogy nem pusztán találgatunk, amikor gondolkodni

próbálunk róla, hiszen nemcsak mások szemével láthatjuk őt. Hogy a tavalyi

év egyik könyvsikeréből, Nyáry Krisztián „magyar irodalmi

szerelmeskönyvéből” hozzak egy példát, szembesülhetünk ennek az

ellenkezőjével is, Csáth Géza tragikus sorsú felesége esetében: „Az asszonyról

szinte semmit sem tudunk, s amit mégis, azt férje naplójából.”

 

A facebook-posztokból könyvvé alakított munka nemcsak nekem jutott

eszembe a Tolsztajáról szóló életrajz kapcsán, az est.hu például így ajánlja:

„Ha Nyáry Krisztián úgy döntene, hogy elkészíti az Így szerettek ők kibővített,

világirodalmi változatát, a Tolsztojról szóló részhez Alexandra Popoff könyve

kiváló forrás lenne a számára.” Van azonban egy „ördögi különbség” a kétféle

közelítés közt, ahogy az orosz mondja, éppen a kifejtettségből és a

forráskezelésből adódóan, és az összevetésből számomra Nyáry sokkal

rosszabbul jön ki – miközben tisztában vagyok vele, természetesen, hogy nem

lehet ugyanazt az árnyaltságot hozni két-három oldalon, mint 400-on.

Hiszen, miként Margócsy István írta Irodalomtörténeti Story magazin című

remek kritikájában (Élet és Irodalom, 2013. február 1., 20.) Nyáryról:

„Történetei kihagyásokra épülő, rövidre zárt narratív struktúrát alkotnak (ezt

hívjuk, úgy látszik, irodalomtörténeti «etűdnek»), melyek épp szépen

strukturált, elegáns lezártságukkal tündökölnek – íme, ily röviden, ily

szellemesen is megfogalmazható egy élet, egy alkotó élete!” Ha Tolsztoj és

Tolsztaja közös történetét etűddé rövidítenénk, vagy a sírig tartó

összetartozás, vagy egymás gyötrése maradna meg belőle – holott volt benne

ez is, az is. Nyáry könyve elmossa azt is, hogy egészen másként lehet(ne) csak

beszélni Csáth feleségéről, mint, mondjuk, Babitséról, aki alkotó volt maga is,

vagyis szépirodalmi szövegek és visszaemlékezések (és hogy hitelesek-e vagy

sem, ez a kérdés csak ezután jöhet) egyaránt maradtak ránk tőle. Azon lehet

vitatkozni, persze, igaza van-e Margócsynak abban, hogy Nyáry-könyve a

„szerelmes írók” más műveihez nem vezeti el az olvasókat (Nagy Márta

például, a prae-hu-n megjelent Orosz tél és Nyáry Krisztián kiosztása című

lapszemléjében már vitatta is ezt az állítást) – Margócsyhoz hasonlóan én is

úgy látom, nagyon kevés út visz kifelé a Nyáry-könyvből, és ha meg is néz

valaki egyes regényeket vagy verseket a szerelmi történetek hatására, aligha

fogja őket másképp olvasni, mint az így szerzett ismeretek hiányában tenné.

A Tolsztaja-életrajz, illetve az asszonytól most lefordított kisregény viszont

egyértelműen Tolsztoj-olvasásra késztet, és ha több érdemük nem lenne (de

van) ezeknek a könyveknek, már akkor is hálás lennék a megjelenésükért.

Különösen azért izgalmas kaland a nagy orosz klasszikus műveit az életrajza

kontextusában újraolvasni, mert az orosz irodalomértés egyik legfontosabb

hagyománya a formalizmusé és a strukturalizmusé, azon iskolázódtam

egykori orosz szakosként magam is, vagyis azt tanultuk (egyszerűsítek,

természetesen), hogy csak a szöveg létezik, a műnek nincs társadalmi

meghatározottsága, nincs szerzője, de még változatai sincsenek. Nem azt

akarom örömmel üdvözölni, hogy ezeknek a könyveknek a hatására

visszamehetünk egy naiv korba, amikor még a regényhősök modelljeit

keresgéltük (már jeleztem is, hogy nehéz lenne megmondani, Tolsztaja

melyik lány-, asszonyalak mögé képzelhető oda). De, például, az a jelenet

az Anna Kareninából, amikor Anna és Dolly a fogamzásgátlásról

beszélgetnek, és az író csak a párbeszéd megtörténtét meg Dolly elképedését

jelzi, egészen más jelentőséget kaphat, ha végigolvassuk Tolsztaja küzdelmeit

a folytonos teherbeesésekkel – és a születésszabályozás minden módját

bűnnek tartó férjével.

 

Tolsztojék sorsa, házassága már régóta foglalkoztatja a magyar olvasókat is –

1925-ben jelent meg az Athenaeum kiadásában Pásztor Árpád Tolsztoj

tragédiája című könyve, az író haláláról, Tolsztoj egész világot bejárt,

nevezetes „futásáról”, elsősorban az utolsó orvos, Dusan Makovicky emlékeire

támaszkodva. Móricz Zsigmond és Holics Janka, házasságuk utolsó

időszakában, többek közt ezt a könyvet olvasva ordítoztak egymással, a saját

házasságukat elemezve, természetesen. A Móricz-házaspár azt kereste, amit

Tolsztaja is most megjelent kisregényében, hogy Ki a bűnös? Bár Janka

minden bizonnyal azt állapítaná meg, ha elolvashatná Popoff könyvét, hogy

neki volt igaza, lám, még annál is többet szenvedett az az asszony, mint

amennyit Pásztor Árpád megírt. Én mégis azt mondom inkább, bűnös nincs,

pontosabban nem egyetlen van: ne higgyünk az egyszerűségben, az irodalom

is, a házasság is sokkal bonyolultabb annál, mint amennyi egy-egy

irodalomtörténeti etűdbe belefér.

 

(Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, fordította Rácz Judit, Európa,

2012; Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta, fordította Németh László - Szofja

Tolsztaja: Ki a bűnös, fordította Gerencsér Zsigmond, Európa, 2012)


Szilágyi Zsófia