Payday Loans

Keresés

A legújabb

Nagy Endre: Szerelmesek kalauza - III. rész
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2018. február 10. szombat, 15:45

Képtalálat a következőre: „nagy endre szerelmesek kalauza”

NAGY ENDRE


SZERELMESEK KALAUZA

Képtalálat a következőre: „házasság festmény”

 

II. könyv: A házasság


1.

Az anyakönyvvezető hivatalosan kiadagolt hangján kérdez és az ifjú pár egy-egy "igen"-nel válaszol, amelyet összesűrített erélyével iparkodik minél keményebbé, ércesebbé tenni. Van ahol mindkét fél részéről a szülői önkény nyomásának roppant mélységéből bugyborékol föl ez a szerencsétlen igen. Van, ahol a kettő közül az egyikből a fojtogató anyagi érdek préseli ki. De akár így, akár úgy, a mátkaság hosszú hetei, az együttléteken mindjobban megereszkedő bizalmasságok, a megszokás, a közvélemény jóváhagyása annyira előkészíti őket erre az ünnepélyes pillanatra, hogy ott, az anyakönyvvezető előtt már nyoma sincs azoknak a kétségeknek, viaskodásoknak, viharoknak, amelyekből ez a házasság megszületett. - Igen! - feleli a vőlegény, - igen! - feleli a menyasszony, keményen megmarkolják a tollat, amikor a jegyzőkönyvet kell aláírni és a közönség nyugodtan oszlik el, hogy egy regény már megint befejeződött, két ifjú ember problémája a szelíd szabályok szerint megoldódott.

Ami azután következik, azt legapróbb mozdulataiban pontosan kiszabják a jámbor polgári élet szertartásai. A szerencsekívánatok, a nászlakoma, az anya meghitt tanácsai a leányához, az apa férfias tête-à-tête-je a vővel: - "Fiam, aztán bánj vele kíméletesen, egy tiszta liliomszálat bíztam rád!" Aztán utazóruhában kiszökés a lakodalmazók köréből, a nászút, aztán az első fölébredés az idegen hotelszobában. Aztán az első reggel kijózanító világításában az első összenézés, az első egymásra eszmélés; egy idegen férfi és egy idegen nő, aki hamarosan átadta már egymásnak minden közlendőjét és most ott áll a beláthatatlan perspektívájú, fölfoghatatlan értelmű fogalom előtt, amit úgy hívnak: házasság. Ősrégi, hatástalanná kopott, megunt szó, olyan, mint a Születés, Élet, Halál és mégis újságjával döbbent meg, mihelyt személyes ügyünkké válik.

2.

Csodálatos intézmény! Benne foglaltatik valamennyi viszonylat, amely embert emberhez fűzhet. Egymás barátai, üzlettársai, hadi szövetségesei, szülei, gyermekei, munkatársai. És mind, e hol áhítatos, hol kiábrándítóan gyakorlatias egymásrautaltságukon felül ott van rajtuk a természet béklyója is: a szexuális kapocs. Egy olyan szerelmi viszonyról van szó, amely mindkét fél számára egy életen át a kizárólagosságot követeli és éppen ezért sohase csökkenő kielégülést ígér mindkettőnek. Hogy miután közösen átrágták magukat az apró és nagy gondokon, a mindennapos élet unalmas kötelességein, sőt olykor átviharzottak a tragikus megpróbáltatások hősiességén is, - utána még mindig megmarad bennük az a titokzatos vonzerő, amely ájult turbékolással egymáshoz forrasztja őket. A szerelmi előjáték elsugdosott csacsiságai helyett a holnapi ebéd józan megbeszélése, a bárok parfümös, ópiumos sűrű levegője helyett ételszag, a tangó nyögdécselése helyett a gyerek hasfájós nyöszörgése - és íme mindenféle segítő eszközétől megfosztottan is szegény nőnek egy hosszú életen át ingerlőbbnek kell lennie, mint a legszakképzettebb odaliszknak és a férjnek mindig támadóbbnak kell lennie, mint egy hivatásos tenyészférfinak.

No most mondd: el tudnád-e képzelni azt az antropológiai Rockefeller-intézetet és ebben az intézetben el tudnád-e képzelni a testi és lelki tulajdonságoknak azokat az új mérési módszereit, amelyekkel pontosan ki lehetne válogatni azt az egy férfit és azt az egy nőt, akik ezekre az emberfeletti feladatokra egymással szemben megfelelhetnének? Ilyen intézet nincs és kísérlet se történt, hogy ilyesmit létesítsenek. Ehelyett a sok ezer éves gyakorlat kiformálta a maga összeházasító gépezetét és ebben a gépezetben a fürge nagynénik, kotnyeles barátok és a közvélemény mint lendítőkerekek, szelepek, szűrők szerepelnek. Ott vannak a higgadt szülői megfontolások, a szorgalmasan összegyűjtött információk, a folyton lesbenálló megfigyelések.

Szóval bajos volna azt állítani, hogy a házasságok általában slendriánsággal jönnek létre. A házasságokat az égben kötik, de a részletes tárgyalások a földön folynak. Olyan, mint a széltölcsér, amely fejével a fellegekbe fúródik, de a lábával a földön jár. Körülbelül - már amennyire az emberi számítás szerint egyáltalán lehetséges - mindkét fél megélhetési viszonyai tisztázódnak; a kölcsönös rokonszenv jelenléte tömérdek apró megfigyelés alapján megállapíttatik; a családi történelmet a lehető legmélyebben átkutatva, gondosan meglatolgatták az átöröklési esélyeket; az erényekről, hibákról, apró furaságokról leltár készült. Az eljegyzés ünnepélye hivatalosan fölszabadítja a fiatalokat az érintkezés feszélye alól és megadja nekik a lehetőséget, hogy a konvenció fölszíne mögött kitapogassák egymást. (Persze most az átlagos normális házasságokról beszélünk, nem pedig a pillanatnyi föllobbanások szeleburdi kalandjairól.) Valóban, vásárt nagyobb óvatossággal előkészíteni nem lehet; nem csoda, hogy a lakodalmas áldomáson olyan vidám elégültségben ragyog mindenki. Hát hogyne lennének elégedettek; itt mindenki megtette a magáét egy ifjú pár boldogságáért, ami csak gyarló embertől kitelhetik. A többi már a kifürkészhetetlen gondviselés dolga, amely a maga titokzatos akarata szerint szokta az életsorsokat a lejtőn hol fölfelé lendíteni, hol pedig a mélybe zuhantani. "Sírig tartó boldogságot az új párnak!" - ez a lakodalmas szerencsekívánatok ősi formulája. Itt emberek már a magukét mind megcsinálták; most már csak arról van szó, hogy az ifjú pár kétfelől nekiüljön a boldogság lepényének és csak arra kell vigyázni, hogy a lepény ne fogyjon ki hamarább, mint az élet.

Aztán amint a mézeshetek mámorfelhője foszladozik, sorra villannak ki a pucér részletecskék, a gonddal felöltöztetett valóság kellemetlen árulói. Egy-egy önfeledt mozdulat, egy-egy hirtelen kiröppent szó, egy-egy indulatos pillantás; nem okoz tragikus sebeket, éppen csak egy kis tűszúrás az egész, de ezek a tűszúrások egyre gyakoriabbak lesznek és egyre sajgóbbá piszkálják föl a gyanút, a kétkedést. Megállani már nem tudnak; egyre elszörnyedtebb kíváncsisággal tapogatódznak előre egymás titkaiban és megszokják, hogy minden lépésük új meglepetést gyümölcsözik. És eljön egy nap, amikor egymásra merednek és hangtalan szájjal, rémülten kérdezik:

- Egyáltalán... tudod-e te, ki vagyok én? És tudom-e én, ki vagy te?

3.

No igen, mindenesetre ott vannak az előzetes információk, két ember egész életre szóló boldogságának egyetlen bázisa. Ezek az előzetes információk lelkiismeretesen beszámolnak róla, hogy az illető fiatalember hivatalában pontosan, főnökei megelégedésére végzi a munkáját. Dehát a hivatalban pontosan végzett munka: ez az ember? Az előzetes információk azt is elmondják, hogy az illető fiatalember nem iszik, nem kártyázik, egyébként is szórakozásaiban mértéktartó. Dehát nem inni, nem kártyázni, mértékletesnek lenni: ez az ember? Az előzetes információ azt is elmondja, hogy az illető fiatalember a pénzügyeit rendben tartja, a fizetéséből mindig félrerak valamennyit és ha volt is egy állandó barátnője, ez nála inkább takarékossági és egészségügyi intézkedésnek tekinthető. Dehát a takarékosság és az intim könyveléssel szabályozott nemi élet: ez az ember?

Pedig ez még csak a férfi. A férfi mégiscsak folyton ott áll az élet megpróbáltatásaiban; minden helytállása, minden megingása egy-egy hangosan kiabáló dokumentum. De ezek csak hevenyészetten elnagyolt vonások, amilyeneket a karikatúra rajzoló szokott papírra vetni. Az elnagyolt vonások között ott fehérlenek a sívó ürességek, a térképek terra incognitái: maga a sejtekből összerakott ember, a fiziológiai és pszichológiai adottságok csodálatos rendszere! Adva vannak a kontúrok, amelyek között egy balzaci rémalak szörnyűségei kényelmesen elférnek. Lehet valaki hivatalában pontos, pénzügyeiben rendtartó, evésben, ivásban mértékletes és amellett szadista, gyilkos, gyerekrontó, homoszexuális, megalomániás őrült. Pedig ezek még csak ritka nagy tragikus elfajzások. De hol vannak még a léleknek azok az apró komiszságai, amelyek csak a közvetetlen közelségben éreztetik tüskéiket! Hiszen a hegyi ösvényt se a nagy kövek teszik elviselhetetlenné, hanem az apró hegyes kavicsok.

És most képzeld el a másikat, a leányt, vagy ahogy mi olyan patetikusan mondani szoktuk: a Nőt. Akármennyi adatot szedsz is össze, ugyan mit tudhatsz róla? Ugyan mit láthatsz meg rajta, mégha a világ legtökéletesebb teleszkópján nézed is abban a hideg távolságban, amelybe a társadalmi konvenció, a törvényesített jó erkölcs és az egyenruhás divat állítja őt? A szívalakú száj egyetlen kifejezési lehetősége a jól dresszírozott mosoly. Ne is beszéljünk a hevederekről, melltartókról, hasszorítókról és a női alsóruházat egyéb rugalmas vértjeiről, amelyek a test intimebb elferdüléseit, aszimmetriáit, behorpadásait, kipúposodásait, omlatagságait egy patronizált forma szokványvonalai mögé rejtik el. Hála a női szabóművészetnek és kozmetikának, az embert a legnagyobb meglepetések érhetik, ha a látszatok után indul. De a testnek még mindig megvannak a maga múlhatatlan pozitívumai, amelyeket semmiféle mesterkedés se tehet fölöslegesekké. A szervek mindenesetre a helyükön vannak, a rendszer főbb vonalaiban azonos, legfeljebb az árnyalatokban vannak eltérések. Ellenben ha a lelkében akarsz eligazodni, mi más tájékoztatód lehet, mint az a rúzsba rögzített mosoly és az illedelmes társalgás készen vett szólamai? Te nem tudhatod azokat az ősi hajlamokat, amelyek már a gyermekszobában ki-kitörtek belőle és az erélyes atyai pofon kergette vissza odvukba. Akár szorgalmas, akár lusta, akár ügyes kezű, akár gyámoltalan ügyefogyott, - egyformán ki van kenve-fenve, a haja szálanként rendbeszedve, a ruhája akkurátos. A törvényszéki tárgyalások női szörnyetegjei valamikor mind ilyen mosolygós, illedelmes beszédű, kimosdatott, kiondolált lánykák voltak. Mert annak, ami őket a vádlottak padjára taszította, semmi köze sincs a szívalakú szájhoz, a gumipáncélokhoz és a kis művelt társalgó formuláihoz.

4.

Nem csoda, hogy a mézeshetek mámora után úgy állnak egymással szemben, mint a titokzatos idegenek és a kölcsönös érintkezés kopási felületei alól egyre újabb és újabb meglepetések bukkannak ki. A férfi önző, falánk, telhetetlen kéjenc, durva zsarnok; a nő ostoba, lomha, hiú, fantáziátlan. Még jó, ha idejekorán kiugranak ebből a házasságból, mint a viperafészekből és egész életükben a lelkükön vonszolják a kettétört bilincs csonkjait. De a kényesek, akik nem merik vállalni a szakítás megrázkódtatásait, vagy akiket elriaszt a közvélemény sugdosódó sajnálkozása, - bánatos sóhajjal megadják magukat; tudomásul veszik a tényeket és a legszűkebb tapasztalatokban így gyarapodnak egyre a látszat alá fojtott nyomorúságok. Azok a nyugalmas felszínű polgári családok olyanok, mint a tengerszem, amelynek mosolygó kék tükre alatt a mérhetetlen mélységben borzalmas szörnyek tanyáznak. Egyre általánosabbá válik a meggyőződés, hogy a házasság valami önmagát túlélt intézmény, amilyen a rabszolgaság volt valaha és semmiféle módosításokkal sem alkalmas többé arra, hogy a mai modern életbe beilleszkedjék. El kell dobni, mint az elhasznált rongyot.

Nos, ez ellen óhajtanak szólani e szerény írások. Rá akarnak mutatni arra a végzetes tévedésre, amelybe a közhitet a házasság fogalma ejtette. Ezt a tévedést már eléggé jelzi az útszéli közszólam is: - "a szerelmesek beeveztek a házasság révébe." Persze, az ifjú pár beevez a házasság révébe, hogy élete hajójával örökre ott vesztegeljen a jó hájképző nyugalomban és szendergő harmóniában. Aztán amikor a várt nyugalom helyett újabb és újabb viharok jönnek, nagyobbak, kegyetlenebbek, mint amikor még egymagában vitorlázott odakünn a nyílt tengeren, - becsapottnak érzi magát és hajlandó az egész világban egy ellene szövetkezett bűnös társaságot látni. Csakhogy a házasság nem rév; vagy ha rév, nem a megérkezés, hanem az elindulás réve. A házasság nem végleges formula, amely két emberélet matematikai problémáját oldja meg. Maga a házasság nem old meg semmit és nem ad se jót, se rosszat. A házasság az a műhely, amelyben két ember bölcsességgel, türelemmel és kölcsönös lemondással a közös boldogságon dolgozhatik. Olyan, mint a jó termőföld: csak azt adja vissza megsokszorozva, amit beléje vetnek.

5.

Mindenekelőtt is kurtán-nyersen hitet vallok: a család az embernek éppolyan életformája, mint a gazelláé a nyáj, a méhé a raj. Talán meg tud élni másképpen is, de igazi emberi mivoltát csak ebben élheti ki.

Tudom, tudom!... Ha a gyermekeket kiszabadítják az elnyomorító családi nevelésből, a központi pedagógiai gyárakban kifogástalan szériatípusokat lehet nevelni belőlük az emberiség számára. A családban a gyermek öntudatlanul átveszi a szülők elfogultságát, tehetetlen áldozata szülői becézgetéseknek és kegyetlenkedéseknek, szokásaiban, erkölcseiben és élethivatása kiválasztásában az utánzási hajlam vezeti; egyszerű függvénye a család gazdasági helyzetének, műveltségi fokának és erkölcsi állapotának. A szegénységet és gazdagságot, a tudást és a vak műveletlenséget, az erényt és az érzéketlenséget készen kapja a szülői házban és legnemesebb erőit kell elpocsékolnia, ha gyermekkori adottságaiból akar kivergődni. Így áll a családi nevelés a nemzedékek megújhodásának útjába; ha némely becses erényt tovább is ad, ennek haszna eltörpül a szörnyű kár mellett, hogy mérhetetlen tehetségeket elfojt, vagy legalábbis késleltet kibontakozásában. Viszont az állami nevelőintézetekben a szülői majomszeretet nyálas áradozásai és a szülői zsarnokoskodás buta kitörései nélkül, tárgyilagosan érvényesülhetnek a tudományosan kiépített pedagógia szabályai; a gyermek tehetségét és hajlamait nem a szülők lelkendező elfogultsága, hanem a pszichotechnika megvesztegethetetlen módszerei állapítanák meg. Itt a gyermek már korán ránevelődik, hogy önmagával és a világgal szemben maga válogassa ki az álláspontját. És ami a legfontosabb: az ilyen állami intézet minden gyermeket egyenlő anyagi és szellemi föltételekkel indít el útjára és egységes világnézet közös levegőjében nevel föl. Így teszi lehetővé egy kiegyensúlyozottabb, egységesebb Emberiség kialakulását.

6.

Csakhogy én utálom az Emberiséget; én csak az embert szeretem. Az Emberiség utálatos, telhetetlen bálvány, amely csak a maga zsebrák főpapjait tartja jól. Az Emberiség az a lelketlen gyurma, amelyből az álpróféták dagasztják ki cipójukat. Sem égen, sem földön, se a lélek legmélyebb rejtelmeiben se találni jelt, amely az Emberiség mellett vallana. Átkutathatják a leghomályosabb, leganyagtalanabb sóvárgásokat és egyet se fognak találni köztük, amely az ilyen egységesre kitenyésztett Emberiségért repesne. És nógathatják akármennyire is a fantáziájukat, sohase fogják tudni megtalálni azt az érdemeset, szépet, jót, ami az életet menthetővé teszi, ha majd ez az Emberiség a közös termelőmunka nagyszerű fegyelmében elborít a földön minden felületet, megművel minden művelhetőt, kiaknáz minden kiaknázhatót. Aki diktátori kezével e nyomorult cél felé mutat, vagy fantáziátlan teoretikus, vagy rosszhiszemű lesipuskás.

A természet a gyermeket nem az Emberiség, hanem az ember kedvére adta. Az élet megbecsülhetetlen kincse; csodálatos műszer, amely az embert a szülői gondoskodás önfeláldozó heroizmusában a maga földhöz tapadt nyomorúságai fölé emeli. Nincs az az ellátottság, nyugalom, teltség, ami az anya számára fölérne a gyermek betegágya mellett virrasztó aggodalmak és reménykedések viharaival. És az apa legnagyszerűbb érzéseitől fosztódnék meg, ha nyugalmas biztonsággal kellene követnie fia előre kiszabott életútját a kaszárnyai rendben, ahelyett, hogy szívvel-lélekkel részt vehetne egy fiatalember kibontakozásának, érvényesülésének küzdelmeiben. Még azt is elhiszem, hogy a családban a gyermek tökéletlen nevelést kap, de épp ez a tökéletlenség az a kötőanyag, amely a gyermeket a család alkotórészévé rögzíti és amely a szülőket gyermekükben tovább folytatja. Az a vörös hajú, szeplős, csúnya kis emberke, aki büszkén sétáltatja gyermekét, a világ legpompásabb nordicus embertenyészetéért se adná oda azt a vörös hajat és azokat a szennyes színű szeplőket, amelyeket sikerült önmagáról a gyermekére átplántálnia. Az átnedvesedett pelenkák, a bárányhimlők, az álomriasztó éjszakai sivalkodások, az új fogak nyöszörgős nyáladzásai, a bezúzott orrok, a süvölvénykor idétlenségei, - ezek mind az intim családi eposz emlékezetes motívumai, amelyek a legkésőbb öregkorban is a mártíriumok glóriájával sugározzák be az együtt eltöltött éveket. Húzd ki ezt az életedből, - ugyan mi marad? Az a rád eső rész a "közös munká"-ban egyáltalán nem olyan előre kiszabott, mint ahogy hinnéd: ha te el nem végzed, száz más akad, aki elvégzi helyetted és a világ megy tovább a maga útján nélküled is. Marad a puszta életfolyamat, amelyet alig különít el a többi ezermilliótól a halványan derengő öntudat; kezdődik, amikor megszületsz, végződik, amikor meghalsz, e két vak esetlegesség között ok, cél és értelem nélkül nyúlik, vagy zsugorodik össze életed. Oka, célja, értelme, sőt mértéke is életednek csak a gyermek lehet, aki belőled lett és általad válik emberré. Hogy átveszi tökéletlenségeidet? Az ember általában egy tökéletlen lény; ez az egy az, ami a halál munkáját menthetővé teszi. És a tökéletlenség, ami a tied, becsesebb neked, mint a legszebb kristály tökéletessége. Ebben a tökéletlenségben élsz tovább; ez a tökéletlenség a te gyermeked.

7.

Azt is tudom, hogy a házasság a maga ősi életközösségében egyáltalában nem gazdaságos. Annak a pár embernek a napi kosztja a naponta megismétlődő föladatokkal, gondokkal, bosszúságokkal zsarnokként terpeszkedik el a háztartáson. Elképzelni sem lehet tökéletlenebb termelési módszert, mint amivel az a szerény polgári leves elkészül. Munkában, tüzelőanyagban, az alkotórészek kiadagolásában esztelen tékozlás folyik; azokkal a futkározásokkal, izgalmakkal, nagyfüstű tüzekkel akár egy regiment ebédjét is meg lehetne főzni. A konyha fölöslegesen megnagyobbítja a lakást, a kis mennyiség megdrágítja az anyagbeszerzést és csak a selejtes holmiban engedi meg a válogatást. Az a nyomorult kis étel egész nap megtölti a lakást ételszaggal és ingerültséggel és maszatos cseléddé fokozza le a háziasszonyt. Mindez milyen simán intézhető el a közös konyhán, ahol szakavatott munkások tudományosan kiépített rendszer alapján, a legmodernebb műszerek segítségével készítik el az ételt. Kényelmes, tiszta és főként higiénikus. A kis lakás mentesül a konyha füllesztő gőzétől, a háziasszony fölszabadul a mindennap reménytelenül megismétlődő, lélekölő munka alól; a közös konyhán érvényesül a nagybantermelés valamennyi előnye; olcsóbban jobb anyagokat tud beszerezni, bőségesebb és változatosabb lehet; pontos tudományos számításokkal gondoskodhatik a szervezet anyagszükségleteiről: a fehérjékről, szénhidrátokról, vitaminokról. Az a nyomorult kis koszt végre letaszítódik zsarnoki trónusából, ahonnan eddig a család valamennyi energiáját meghódoltatta; az élet egyik szerény segédeszközévé válik, amely handabandázás nélkül, észrevétlenül nyit be, mint a víz, a gáz, a villany és a mai élet többi kelléke. A közös konyha olyan fejlődés a táplálkozásban, mint az omnibusz a közlekedésben.

Csakhogy én utálom a táplálkozást; én csak az evést szeretem. A kenetteljes marhaságok között, amelyekkel az iskolai olvasókönyvek etikája traktál bennünket, a legemeletesebb ostobaság az, a tanítás, hogy: "nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk." Szóval az iktatói segédtiszt nem azért dolgozik a hivatalában, hogy aztán az ebédjét megehesse, hanem azért eszik, hogy minél több aktát diktálhasson. És az az izmos munkás a forró kánikulában vashengerével nem azért simítgatja az olvadó aszfaltot, hogy aztán a fa árnyékában hasrafeküdhessék friss cipójával és zöldpaprikájával, hanem csak azért eszik, hogy minél símább utakat csinálhasson mások autói számára. Végigböngésztem az elmélyedt bölcselők, az átszellemült próféták, az ihletett költők tanításait, de mindebből az életnek csak egy értelmét bírtam kihámozni: az élet egy nagy táplálkozási folyamat. Az élet akkor kezdődik, amikor a megpördített életerő mohón testet akar ölteni és akkor fejeződik be, amikor az elpangott szervek már nem kívánnak több utánpótlást. Jézus Krisztus legistenibb gesztusa az volt, amellyel kenyerét megtörte és szétosztotta tanítványai között. És a legátszellemültebb akkor volt, amikor a szegények mindennapi betevő falatját prédikálta... Ha szentség a házasság, szebb, malasztosabb áldozati füstje nem lehet, mint az ebédlőasztalon párolgó levesestál gőze. Az az étel, amit délben az asszony a konyhából az asztalra hord, nemcsak puszta táplálék, hanem hősies kalandok vívmánya, mindennapi izgalmas levizsgázás és szerelmi vallomás. A kalóriákat, vitaminokat szállíthatja az a központi ételgyár, de kiirtja a mindennapos kis családi eposzt, amelynek apoteózisát az ebédlőasztal mellett ünneplik meg.

8.

Azzal is meg szokták vádolni a házasságot, hogy a nemi életet örök nyomorúságban tartja. Nem is szólva arról, hogy a férfi már a természet rendelése folytán poligám hajlamú, a nő fiziológiai adottságai periodikusan megbolygatják a nemi szükségletek egyensúlyát. Aztán a lassú megszokás, az állandóan megterített szerelmi asztal, a közösen átélt mindennapos kiábrándító epizódok egyre jobban elernyesztik az őserejű ingereket, az erotika gyújtó anyagait. Így válik a házasság sivataggá, amelyben elszikkad a nemi élet.

Csakhogy én utálom a nemi életet. Én csak a szerelmet szeretem. A szerelem pedig nem egyéb, mint fölmagasztosult nemi nyomorúság. Majd külön fejezetben szándékszom beszélni a házasság nemi életéről; sokkal többrétű, bonyolultabb kérdés ez, semhogy a közhit néhány elkoptatott észrevételével el lehetne intézni. Most csak annyit jegyzek meg, hogy azt a nemi életet, amely a szabályosan megújuló fiziológiai szükségletek aggálymentes, könnyed kielégítése, vagy amely egy szerv gyönyörtermőkészségének kamaszos, falánk kiuzsorázása, - egyáltalán nem tartom olyan jelentősnek, mint amilyennek azt a hősies erotika bálványozói képzelik. Ez nem a világteremtő szent Eros, ez csak az alkóvhistóriák kanavászát adja meg. Ez nem erupció, ez csak hánykódás. Ez mégcsak nem is bővérűek tobzódása, hanem csak elnyűttek nyavalygása. Azt a nemi életet, amely az igazi szerelem fáján terem - majd látni fogjuk - a házasság frissen tartja a fiziológiai lehetőségek legszélső határáig. Az a kérdés, hogy van-e a házasságban hűség, egyet jelent azzal a másik kérdéssel, hogy van-e a házasságban szerelem.

De ha a házasságban csupa vízfejű istencsapásává nevelődnék is a gyermek; ha a konyhából folyton csak kozmabűz és égetett zsír füstje szállana is; ha a nemi vágyak olyan kielégítetlenül tikkadoznának benne, mint egy fiúnevelőintézetben, - ez mind nem számítana. Mert a házasság nem gyermekmenhely, nem kifőzés és nem örömtanya. Mondjuk meg végre, hogy a házasság az élet beteljesülése, amelyben két ember egy magasabb rendű egységgé olvad össze. Szenvedések, torzsalkodások, mámorok, kiábrándulások, halálos gyűlölségek, könnyes kibékülések, - ezek mind csak műhelytitkok, előzmények, részletek, a nagy mű végleges formájának gyaluforgácsai. Az ember életében eljut a Kerubim-korszakba, amikor lázaktól, nyugtalanságoktól, vágyaktól megszabadulva, meztelenre vetkőzve ölelheti magához az életet. A rövidlátó közhit ezt a gyönyörű korszakot öregségnek hívja és ezt a fölösleges levetkőződést az ember siralmas lerongyolódásának, leszegényedésének tartja. Retteg tőle, ahelyett, hogy vágyva repesne feléje; öregségéből visszasírja az ifjúságát, a rabszolgaságát, amelyben vad szenvedélyeket uralt. Pedig az öregség az ember pillangó-korszaka; az öregember: pillangó-ember, aki földi kötelezettségeit betöltötte már és csak egy föladata maradt: hogy szabad lélekkel szálljon el az élet igazi szépségei felett. Nos, a fiatalok házasélete tökéletlenségeivel, nyomorúságaival, csikorgó fogú párviadalaival erre az ünnepre készülődik. Akik most olyan csillapíthatatlan féltékeny dühvel marcangolják egymást, milyen megbékült derűvel fognak tudni akkor egymás szemébe nézni! És akik most fojtott gyűlölettel rabtartójukat látják egymásban, milyen boldogan fognak tudni akkor egymáshoz simulni az alkonyi lócán!

Mikor munkájukból már kiöregedtek, gyermekeik már elszéledtek a maguk útjain, szerelem, pénz, dicsőség játékaiból kirekesztődtek, - akkor végre meg fogják tudni, hogy mi az a házasság. Egy közömbössé vált, siket világban ott vannak ők ketten és eljön egy nap, amikor maguk is meglátják, hogy senki-senki más, csak ők ketten. Se szülő, se gyerek, se barát, se ellenség, se kedves, se vetélytárs, - csak ők ketten. Ami szépség, tehetség, temperamentum volt bennük, az mind-mind nyomtalanul odavan, már kortársaik emlékezetéből is kimosódott; csak ők ketten maradtak meg egymás szemtanúinak. A Sturm und Drang korszak civódásai megbékéltették velük egymás fogyatkozásait; a tökéletlenségek, amelyek érdessé tették a felületeket, csak annál jobban egymáshoz tapasztják őket. Csak ők ketten! Nincs se család, se nemzet, se emberiség, csak ők ketten! Az egyetlen ő, aki a férfi számára A Nő és az egyetlen férfi, aki a nő számára A Férfi... A házasság bizonyára tökéletlen intézmény; sok erőt elfojt, sok örömet elriaszt, sok szabadságot leigáz, - telhetetlen az áldozatban. De ha öreg házaspárt láttok, amint egymásra mosolyog, gondoljatok arra, hogy ezzel a mosollyal azt a tömérdek áldozatot köszöngetik meg egymásnak.

9.

Hiszen ha minden férfi hím volna, minden asszony nőstény, akkor nagyon egyszerű volna a házasság problémája. A természet egy magasabb rendű egységet hasított ketté, amikor a két nemet megalkotta és gondoskodott róla, hogy a jellembeli eltérések egymást pontosan kiegészítve tapadjanak össze. Mindkét fél kiegészül a másik által. Nem érzi áldozatnak, amit ad, de ajándéknak érzi, amit kap. A tökéletes házasságnak nem is lehetne szabatosabb meghatározása.

De ne is említsük a régi közismert elméletet a nemek összemosódottságáról, hogy százszázalékos férfi vagy nő a valóságban éppúgy nincs, mint ahogy nincs százszázalékos alkohol se. Ez természetes az embernél, akinél a nemi különbségeknek a bonyolult testi és lelki élet ezer és ezer különféle mozzanatában kell kiegyensúlyoznia egymást -, a kezdetlegesebb állatok néhány táplálkozási és szaporodási funkciójával szemben. Erre a tiszta, százszázalékban kikristályosodott nemiségre nincs is szükség, hiszen a mai rendkívül meggazdagodott modern életnek tömérdek olyan működési területe van, amelyben a nemi különbségek nem érvényesülnek.

Sokkal nagyobb baj ennél az, hogy a nők ma már egyre kevésbé akarnak nők lenni. Valami szerencsétlen, végzetes ideológiai tévedés sodorta őket abba a mozgalomba, amely a nő "fölszabadulását" attól várja, hogy női feladatait, sőt természetes női adottságait is elveti magától. A nő a férfivel való egyenértékűségét azzal akarja bebizonyítani, hogy hozzá hasonlóvá korcsosítja magát és elfelejti, hogy egyenértékűvé éppen a különbségei teszik. Sóra és cukorra a háztartásban egyformán szükség van, de csak addig egyenértékű a kettő, amíg a só tényleg sós, a cukor tényleg édes. Ne hivatkozzanak a barbár példákra, amelyekben a zsarnok férfi igavonó rabszolgává süllyeszti a nőt. Nem ez az egyetlen csökevényes vadság, ostobaság, gonoszság, amely még a társadalmat elcsúfítja; ez ellen harcolnia nemcsak a nők házi ügye, hanem mindenkié, aki igazság nélkül gusztustalannak találja az életet. De ahol egyoldalúság, igazságtalanság, kizsákmányolás van, ez a házasélet betegségének csalhatatlan kórjele. A házasság éppen azért az együttélés legtökéletesebb formája, mert mindkét fél igazsága magától értetődően, küzdelem nélkül érvényesül benne, mint az egymást kiegészítő erők eredője. A jó házasság a legszabályozottabb adásvétel: a nő adja a nőiességét, a férfi adja a férfiasságát. A nő, aki nőiességét dobja el, üres batyúval megy a vásárra. Figyelmeztetem modern delnőinket, hogy amikor magasabbrendűségük fitogtatására mozdulataikról, szokásaikról, ízlésükről, nézeteikről a nőiességet, mint valami divatjamúlt ócskaságot lefejtik, - egyáltalán nem a fejlődés útján haladnak. A természet rendjében a kétneműség a fejlettebb állapotot jelenti és két embernek nemi egymásrautaltsága az élet egyéb vonatkozásaiban is nagyobb gazdagságot, tökéletesebb beteljesülést ad. Ebben a meggazdagodott, szövevényesebb harmóniákra hangszerelt életben a nőies nő nem egész ember, de a férfias férfi sem az. És minél kevésbé az, annál tökéletesebb egységgé tudja kiegészíteni egymást a kettő.

Nem véletlen, hogy valahányszor a nő elférfiasodik, mindig semmitmondó külsőségek jelében teszi azt. Nem átalakul, csak meghamisít. Két élő kartársnőmről tudok, akiknek munkája vitán felül álló emberi dicsőség: Mme Curie és Lagerlöf Selma. A rádium se nem nő-, se nem hímnemű; Lagerlöf Selma regényeiben se lehetne megtalálni azt az egy színt, egy vonást, ami a nőre vallana. És ez a két nagyszerű ember külső habitusaiban, szavaiban, mozdulataiban, szokásaiban mégis megmaradt nőnek, ódon illatú, majdnem pedáns konzervativizmussal. A nőt a nőiessége egyáltalán nem akadályozza meg képességei kifejlesztésében. Egy kis túlzással még azt is el tudnám képzelni, hogy nőből csatanyerő híres hadvezér lehet. Csak maradjon meg nőnek és ne maszkírozza át magát morcos, teremtettéző operettkatonának. Ne felejtsük el, hogy a legkirálynőibb termetű hölgy is férfiruhában egy kis suhanccá zsugorodik össze.

10.

Mi a nőiesség? Mindenekelőtt is: támadás helyett védekezés, kitárulás helyett begubózás. Fizikailag: az erő nyers, mély, határozott vonalai helyett a szépség egymásba simuló lágy árnyalatai. A női hang nem magasabb regiszterbe átfektetett férfihang, hanem színében, anyagában is külön veretű kifejezési eszköz. A női beszéd kottája mollra van hangolva. Legsötétebb haragjaiban, legélesebb fájdalomkitörésében éppúgy megérződik a kottafejek b-inek lágysága, mint leghízelgőbb dünnyögéseiben. Ez a lágy női beszéd mindig megejtő csapda a férfi számára. Párviadalokban ez a lágy női beszéd a férfi legviharzóbb dühkitöréseivel szemben is diadalmas fegyver. Egy érdesen rikácsoló női hang kiábrándítóbb, elriasztóbb, mint egy piszkos alsószoknya. A piszok a férfin is csúfság, de a nőn maga a végleges megsemmisülés. Nem a higiéniára épült ember semmisül meg benne, hanem egész női fajtája. A nő szépségtörekvései egyenrangúak az egészségügyi intézkedéseivel. A nőnek a szépsége az egészsége. Épp ezért aggódva nézem azt a zord puritanizmust, amely leánynevelőintézeteinket megdermeszti. Mindenesetre óvatosabbnak, megértőbbnek kellene lenni a fiatal leányok csinosítási ösztöneivel szemben. Az a kis mozdulat, amellyel a fiatal leány egyszerű kerek sapkáját féloldalt billenti, több, mint hiú kacérság: egy egész fajta életösztöne nyilatkozik meg benne. Persze veszedelmes volna, ha a nő idejekorán ránevelődnék a fényűző, piperkőc divat mindenen túltengő kultuszára; de a régi divatlapok nevetségessé vált ábrái tanúskodnak róla, hogy a divat nem is a női fajta őszinte ősi szépségtörvényeiből táplálkozik, hanem a versengés, tékozlás, irigységkeltés csúnya hajlamaiból. A nőnél a szépség nem is anyag kérdése, hanem a módszeré. Nem hogy mit rak magára, hanem hogy hogyan. Ez a szépség nemcsak a ruhán van meg, hanem valamennyi megnyilatkozásán. A szépség a nő valamennyi cselekedetének megjelenési formája. Az igazi nő ezzel a szépséggel legkiábrándítóbb aktusait is be tudja vonni. Annál is inkább, mert a nő számára nincsenek kiábrándító aktusok. A nő mindig közvetetten, természetes kapcsolatban marad az élet valamennyi megnyilvánulásaival. Épp azért tud mindent szépségével beborítani, mert az ő szemében az élet realitásai egyenértékűek a költészet elvontságaival. Az igazi nő éppolyan magától értetődő fontoskodással cipeli haza szatyrában naponta a csarnokból a virágadagját, mint a petrezselyemköteget. Ő az, aki a lakásban és az egész életben a múlhatatlanul szükséges bútorzatot a csinosság szent fölöslegeivel megtetézi. Akárhová veti is a sors, így válik számára a világ akármelyik zuga a maga csinos, összhangzó otthonává. Ha szállodába költözik, az igazi nőnek gusztusa, hogy kirakosgatott apró holmijaival leküzdje a szoba uniformisos ridegségét. Az igazi nő mindhalálig a szépség megtántoríthatatlan harcos katonája; a sublót fiókjában tisztán tartja azt a csipkés fehérneműt, amelyben majd a halálos ágyán óhajt elfeküdni. Mint élete egyéb - kizárólagosan női - nyomorúságait, ugyanolyan józan megnyugvással veszi tudomásul a halált is, amelyet nem misztikumnak, hanem a reális élet egy másik szakaszának tart. Nem hiába van olyan félelmes híre a legendás amazon-hadnak; nincs az a szilaj katona, aki úgy tudna szembenézni a halállal, mint az igazi nő. Lelke tiszta légkörében a közeli és távoli, a kicsi és a nagy egyformán éles körvonalakkal jelenik meg. Ez a távlattalanság kicsinyességnek látszik, de épp ez az, amivel a legviszontagságosabb időkben is járhatóvá simítja az élet útjait. Az igazi nő világában a legnagyobb megpróbáltatások idején is változatlanul zökkenő nélkül folytatódik az élet. A nő a legjobb ápoló. Kötelességeiben nincsenek rendfokozatok, minden egyformán fontos előtte. Épp ezért nemcsak a hétfejű sárkánnyal tud megbirkózni, hanem a láthatatlan bacilussal is.

11.

Vajon minden nő ilyen? Alig hiszem. De hiszem és vallom, hogy amiben ettől eltér, az a fogyatkozása, a nyomoréksága. Van nő, akit a születés kiszámíthatatlan esélyei nyomorítottak meg, de - sajnos - aránytalanul többen vannak, akik divatos nyegleségből csonkítják nyomorékká a lelküket. Nem gondolnak arra, hogy a fajta ősi erényeit irtják ki, hogy néhány gyatra, hazug, lemajmolt látszatot kapjanak cserébe. Legyünk igazságosak: bizonyára keserves csalódások ijeszthették meg őket valamikor, hogy ilyen eszeveszetten menekülnek a női végzetük elől. Visszaemlékeznek a kezdetleges házasságok kemény rabszolgasorsára, a háremek lelketlen hízóállat kövérségére, a modern házasságok anyagi és szellemi zűrzavaraira és fölszabadulásnak érzik, ha női rendeltetésüket cserbenhagyva, egyedül maradhatnak. Így keletkeznek ezek a modern házasságok, a kölcsönös szabadságoknak, szembehunyásoknak pajtási szövetségei, amelyeket bátran lehetne az egyneműek felelőtlen együttélésének nevezni.

12.

Szeretném kölcsönkérni a próféták átütő hangját, hogy világgá hirdessem a tanítást: a küzdés, a munka az életnek nem célja, hanem csak eszköze. Nem is dicsőség, nem is erény, csak keserves kényszerűség, amit a ragyogó emberi géniusz iparkodik mindjobban kiszorítani háztartásából. Mi még mindig az ótestamentumi zord Jehova átkának terrorjában élünk: "És orcád verejtékével keresd meg a te mindennapi kenyeredet." De azóta töméntelen félisten Prometheus hozta le az Olympusról a természeti erőket, hogy nekünk, helyettünk dolgozzanak. Dicsőség adassék a tudásnak, és nagyszerű iparkodásnak, amely naponta tágít egyet bilincseinken. A kiuzsorázó rabszolgahajsza után eljutottunk a nyolcórás munkanaphoz és az ötnapos munkahéthez. Osztályharcok nélkül is, a fejlődés természetes rendjével egyre jobban összezsugorodik a robot ideje. És eljön a kor, amikor a nyolcórás munkanap analógiájára megszületik a huszéves munka-élet. Huszonötéves koráig az ember testileg és szellemileg emberré fejleszti magát, harmincéves koráig megszerzi választott hivatásához a gyakorlatot, harminctól ötvenéves koráig lerója a maga munkaadóját, hogy megválthassa az élethez való jogát és ötvenéves korában megkezdődik az élete - mindhalálig. Végre meg fog szabadulni az ember attól a keserves föladatától, hogy a túlvilági lét kényszeredett, zavaros és egyáltalán nem emberhez méretezett képzetével próbáljon valami értelmet adni életének. A jók jutalma, a paradicsom már a földi életben meg fog valósulni és mindenki a maga elválaszthatatlanul hozzája nőtt földi képességeivel fogja tudni élvezni.

Az örömnek, a szépségnek, a művészeteknek aranykorszaka lesz ez. Hiszen amit ma művészetnek nevezünk, csak nyomorúságos erőfeszítés, hogy gondokkal küszködő közönségét egy pillanatra megállíthassa. Olyanoknak akar ő földöntúli harmóniáiról beszélni, akiknek egyetlen életformája a haszonleső munka, egyetlen nyugalma a fáradt összeroskadás és egyetlen emóciója a narkotikumok kábult mámora. Az igazi művészet akkor fog megszületni, amikor meg lesz igazi közönsége: a munkából fölszabadult öregember, akinek egyetlen életcélja, hogy a szépségben öntudatával örvendezzen.

Hiszek benne, hogy ez az aranykor hamarább fog megvalósulni, mint ahogy a világnézetek mai válságainak zavarosában hihetné az ember. De addig is ízelítőt adhat belőle a tökéletes házasság, amelyről a most következő fejezetekben lesz szó. Arról lesz szó, hogy egy emberpár céltudatos munkával, kölcsönös áldozattal hogyan építheti meg öregségére - tehát az élet egyetlen érdemes korszakára - a maga külön kis földi paradicsomát, amelynek egyetlen tartalma a megtisztult, egymásnak élő, rajongó szeretet.

13.

Persze, mindenekelőtt is azt kérdezik önök, hogy hogyan lehet megismerni azt az emberpárt, amely a tökéletes házasságra egymáshoz való. Erre a kérdésre a válasz elég egyszerű: sehogy se. Tökéletesen egymáshoz illő emberpár még sose volt a világon. Elképzelni se lehet olyan férfit és nőt, aki egyéniségének körvonalaival, kiszögeléseivel és behorpadásaival tökéletesen egymásba kapcsolódhatnék. Ha akadna két ilyen ember, annak egyéniségét csupa geometriai laposság határolná, mint az utcaköveket. Az egyenetlenségek már az együttélés első napjaiban jelentkeznek; sőt minél vehemensebbül forrtak össze, annál hamarabb találják meg egymáson azokat a visszásságokat, amelyek elválasztják őket egymástól. Tapasztalati közhely, hogy a legolvadékonyabb szerelemből keletkeznek a házasélet legvisszataszítóbb poklai. Akik megmerevedett elbűvöltségükben rajongva bámulták meg egymáson a tökéletességeket, napról napra újabb és újabb keserves fölfedezéseket könyvelnek el magukban. Az ő számukra a házasság úgy jelenik meg, mint a nagy kiábrándító, a szerelem gyilkosa, a torzító tükör, amelynek groteszk nagyítása szétdobálja a legdrágább harmóniákat. Amint egymást leleplezve, egymást megutálva, unottan, fojtott rabszolgadühvel cipelik együttélésük terhét, ijesztő példájukkal figyelmeztetik a szerelmeseket, hogy tartózkodjanak a házasságtól, ha meg akarják őrizni szerelmüket. Ha a világ felé mosolygó külszínt mutatnak is, ezt olyan csúnya civakodások előzik meg, mint a családi csoportfelvételeket. Valóban úgy érzik magukat, mintha elbűvölt trance-ból ébredtek volna föl; megérteni se bírják, hogy hogyan tudták tegnap még egymáson az angyali tökéletesség égi jeleit látni. És úgy látják, hogy a lassú, fokozatos kiábrándulásnak nincs határa; a legapróbb érdekek összekoccanásai is újabb és újabb csalódásokat hoznak. És végül valóságos megkönnyebbülés a számukra, amikor mindenről lemondva, mindenbe beletörődve eljutnak a házasélet kedélytelen, száraz sivatagába, amelyet általában az élet prózájának szoktak nevezni és amelynek homokjából mint a tevecsontvázak, úgy merednek ki régi szerelmeik emlékei. Még jó, ha csak a maguk véletlen, szerencsétlen, külön végzetét okolják a sorsukért: hogy csak nekik "nem sikerült", csak ők nem tudták az "igazi"-t megtalálni. De leggyakrabban kialakul bennük a meggyőződés, hogy maga a házasság az a balkezes, szerencsétlen intézmény, amely a leggyöngédebb szerelmeket is kiszikkasztja és felőrli... Mindig csak a vizsgálódás intenzitásától függ; ha nagyon belenézünk, alig találunk olyan házasságot, amely ne két egymásban csalódott embert tartana rabláncain.

Képtalálat a következőre: „házaspár festmény”

14.

A házasságnak ez a lesújtó megítélése kikerülhetetlen mai világnézetünkben, amikor életünket az ifjúság fundamentumára építettük és valamennyi berendezkedésünket aszerint bíráljuk el, hogy mennyire tudnak bennünket erőink forrongásában szolgálni... Bizonyára önök is olvastak már arról, hogy hogyan készül a királyok levese, a bouillon royal. A válogatott húsoknak, zöldségeknek, gombáknak, csontoknak, fűszereknek micsoda gazdagsága fől a hatalmas katlanban, amíg kipárolódik belőle az az egy csésze átlátszó, párolgó ital a fejedelmi asztalra. De micsoda ostoba fogalma volna erről a királyi levesről annak, aki a konyhán akarná megítélni, amikor még zavarosan kavarogva, tajtékozva forr katlanában. Pedig az az elegy-belegy, zavarosan bugyborékoló lé, inkább hasonlít a kitisztult leveshez, mint két ifjú házasfél egymást marcangoló viaskodása a házassághoz. Két egyéniség dühösen harcol itt a maga függetlenségéért; az állandó készenlétből egy pillanatra sem oldódik ki; az élet legjelentéktelenebb mozzanatainál is lesben áll, mert sohase lehessen tudni, hogy melyik ponton történik majd a végzetes frontáttörés; a legapróbb jogát is elkeseredetten védelmezi, mert a régi bölcsesség szerint az a jog, amelyről önként lemondtunk, örökre elveszett. Elkeseredettebb, szüntelenebb harc folyik itt, mint az élet bármely más vad, viharzó területén. Ellenségek között még vannak fegyverszünetek, de házasfelek között sohasem.

Mindez esztelenségnek látszik a mai világnézetünkben. Kilátástalan harcban kötjük le egymással szemben életerőinket, amelyekkel már a szomszédban is annyi örömet látogathatnánk meg; illúziónkat szétrongyoljuk, szépségünket elnyűjük és a harcnak csak akkor lesz vége, amikor az öregség már mindkettőnket lefegyverzett és amikor már hiába győznénk, úgyse tudnók élvezni győzelmünk gyümölcsét. De ebből az esztelenségből egyszerre kiviláglik az okosság és célszerűség, ha tudomásul vesszük, hogy az élet legérdemesebb, sőt egyetlen érdemes korszaka az öregség és a házasságnak épp e korszakában kell kiállania a próbát. Az öregségben nem számíthatunk a természet támogatására; ellenkezőleg, az emberi kultúrának épp a természettől kell elhódítania ezt a területet az igazán emberhez méltó, magasabbrendű, szemlélődő élet számára.

Ez a házasság "réve", amelybe a közhelyű szólam beevezteti az embert. Ennek a nyugalmából visszanézve, logikussá válnak az ifjúkor viharai, amelyekből közös erőfeszítéssel ide elvergődtek. Így néz vissza érettségi után a diák az átvirrasztott éjszakák biflázásaira, a gazda betakarítás után a szántás, vetés, aratás vesződségeire és valószínűleg mosolyogva gondol arra, hogy keserves munkájában hányszor szegődött mögéje a csüggedés démona és biztatta, hogy hagyja abba, úgyis hiábavaló az iparkodása, kár volna a jelen valóságát a jövő ködképért feláldoznia. A gazdát meg nem tántorítja a démon. Nemcsak egyéni tapasztalataiból, de átöröklött atavisztikus emlékeiből is tudja, hogy küszködései, izgalmai csak előzmények; ez az út, amelyen eljuthat a téli esték idilljeihez. Csak a házasfelek nem tudják ezt; rémülten hőkölnek hátra az első megpróbáltatásnál; fejvesztetten menekülnek ki a házasság "poklá"-ból, vagy pedig a harcot feladva, ernyedten megadják magukat a legyőzhetetlen elemek kénye-kedvére.

15.

Így volt ez eddig, de épp az a remény ösztönöz e sorok írására, hogy nem így lesz ezután. A házasfelek végül meg fogják érteni, hogy tökéletesen egymáshoz ülő emberpár még sohasem akadt a világon és a házasságnak épp az a feladata, hogy az együttélés mindennapos, kicsinyes súrlódásaival lecsiszolja a különbségeket. Érdekes, hogy a legdurvább és legolcsóbb anyagból készült közmondás is mennyire megőrzi valami kezdetleges igazság magját. Ilyen közmondás, hogy az asszony verve jó; persze a hímnem javára félrebillentett egyensúly helyreállítására ezt ki kellene egészíteni azzal, hogy viszont a férfi karmolva jó. A házasélet tele van ilyen, ha nem is vaskos materializmussal értelmezett, de szellemi elpáholásokkal és karmolászásokkal. Akik a színházi páholyból csücsörített mosollyal fejbókolva köszönnek oda ismerőseiknek, a nyilvános vendéglőben lágy, odaadó mozdulatokkal rakják egymás tányérjára a java falatokat: otthon az ünneplő ruhából kibújva, a világ ellenőrzése alól kimenekülve, lihegő harci készséggel csapnak össze. Egymás mulasztásait, bűneit elkeseredetten vagdossák egymás fejéhez; az emlékezetük hallatlanul kiélesedik, a legtávolabbi múltból is frissen bukkannak elő a legapróbb sérelmek, egy pillantás, egy mozdulat, egy helytelenül elröppent szó. Nincs határa az invektiváknak, amelyekkel össze-vissza pányvázzák egymást; ott állnak remegve, lebéklyózva és tehetetlenségükben egymásra sziszegik kölcsönös gyűlöletüket. Így gyűlölheti a termőföld az ekét, amely beleváj, a fatuskó a baltát, amely belehasít. E vészterhes pillanatok kedvéért idézem föl nekik a megbékélt öregség vigasztaló képét, hogy mosolyra derítse őket, amikor már dühükben aléltan kimerültek. Hogy fogják kézen egymást, hajoljanak össze, simogassák meg egymás haját és súgják egymás fülébe a békülékeny vigasztalást.

- Szenvedsz? Én is szenvedek. Fáj, hogy letördeltem a kevélységedet? Te is letördelted az enyémet és nekem is fáj. De lásd, ennek így kellett lennie. Nem miattam és nem miattad, hanem mindkettőnk érdekében. És el is fog jönni az idő, amikor egymásban meg fogjuk találni a vigaszt mindazért a fájdalomért, amit egymástól elszenvedtünk. Annál több vigaszt, minél többet szenvedünk most.

16.

A házasságok az égben köttetnek, de az a paktum nem betetőzés, hanem alapkőletétel. Épp azért, mert nincs a világon két egymásnak teremtett ember, a házasságnak önmagának kell az együttélésben megteremtenie magát. A házaséletnek lassú, kitartó munkával kell egymáshoz szoktatnia két embert arra az időre, amikor már senki másnak a támogatására se számíthat. Ez annál is inkább lehetséges, mert az embernek nincsenek eredendő jó és rossz hajlamai. A hajlamok jókká és rosszakká csak a körülményekhez való viszonylatukban, gyakorlati alkalmazásukban válnak. Vannak gyűlöletes, bűnözőknek látszó hajlamok, amelyek adandó alkalommal hasznothajtó erényeknek bizonyulnak. Mikor Fourier megcsinálta a maga elméleti falanszter-világát, amelyben mindenki önként, a maga szántából, mint a maga természetes életműködését végzi el a közös munkából ráeső részt: voltak, akik azzal az ellenvetéssel akarták zavarba hozni, hogy jól van, ők elhiszik, hogy abban az új társadalomban akadnak majd olyanok, kik önként hajlandók lesznek, mondjuk, az olasz tavak mellett államukat a konferenciákon képviselni, esetleg olyanok is akadnak majd, akik szívesen vállalkoznak az állami színházak igazgatására, de ki fogja majd ebben az ideális, új államban a klozetokat tisztogatni? Fourier azt válaszolta, hogy ez egyáltalán nem okoz neki gondot; az emberek között mindig akadnak olyanok, akiket született hajlamuk a piszokhoz vonz; ezekből most még, a mai kezdetleges társadalmi rendben esetleg erkölcscsőszök és álszent prédikátorok lesznek, de az ő tökéletes államában majd közvetlenül, mindenféle teketória és kerülőút nélkül élhetnek eredendő hajlamuknak...

17.

Mármost tessék elképzelni, hogy milyen mosolyogni való oktondiság az, amikor a mézeshetek első összekoccanásából a fiatal férj és feleség pityeregve vonja le azt a tanulságot, hogy ők nem egymásnak valók, ég és föld választja el őket egymástól, "nem egymásnak teremtette őket az Isten".

A giccses közhely mosolyogva szokott elenyelegni a fiatal házastársak összekoccanásain. Azok a pörölések, sírások, duzzogások csak kedves, gömbölyded bárányfelhők, amelyek arra valók, hogy még kívánatosabbá tegyék a napfényt, amelyet egy kis időre eltakarnak. A fiatalúr komoran fütyörészve merül el az újságjába, az asszonyka pedig zivataros hévvel tesz-vesz a lakásban és ajtó csapkod, ablak zörren, edény csörren mindegyik mozdulata nyomán. De ez mind nem baj; amily gyorsan jött a förgeteg, olyan gyorsan el is vonul és este annál szilajabb a kibékülés a családi ágyban... Közismert dolog ez; a jámbor műkedvelő előadások repertoirjában, a díszpolcon van a helye. De mindez csak kívülről látszik ilyen kedélyesnek; aminthogy a béka-egérharc is magának a békának és egérnek éppoly komoly ügye, mint Homérosznak az a trójai csetepaté volt. Azokban a miniatür viharokban, nyelves pattogásokban, csücsörített szájú duzzogásokban komoly és elszánt életharcok dúlnak. Két ember harcol itt egymással a kis birodalomban a hatalomért. Le akarja igázni egymást, a maga képére akarja átformálni, rá akarja kényszeríteni, hogy dobja el a maga egyéniségét és az ő lágy, negatív lenyomatává legyen. Pedig a házaséletben ez a zsarnoki egyeduralom a legnyomorúságosabb fikció; ha el akar jutni hozzá, előbb tűzzel-vassal le kell tipornia mindazokat az értékeket, amelyeken érdemes volna uralkodnia. Szeretet helyett kapna kicsikart alázatot, az otthon melege helyett dermedt csöndet, a mindennapos élet apró izgalmai helyett a gépies rend kattogó ritmusát. Szegény, szánalomraméltó zsarnok, aki emberséges életét áldozta föl a harcban, hogy megszerezze azt a kis kényelmet, amit akármelyik zughotelben megkaphatott volna.

18.

Az igazi házaséletben két zsarnok van és két rabszolga. Mindkettőjüket a másiknak önkéntes szolgálatkészsége magasztosítja zsarnokká. Mindkettőnek törvény: a másik boldogsága, parancs: a másik óhajtása. Ez több, mint az a szerelem, amiről a költők írnak, ez nem fölolvadás, megsemmisülés a másikban, hanem két emberélet legalkotmányosabb szövetsége egy harmadik életért, amely a kettőnek vegyülete. Ennek az alkotmánynak alapdogmája az, hogy a két szerződő fél folyton áldozatot hoz egymásnak, anélkül, hogy áldozatot követelhetne érte cserébe. Így válik az áldozat mindkét fél részéről nemcsak szíves önkéntes adománnyá, hanem okos befektetéssé. A jó házasság másik alapvető dogmája, hogy egyik fél se iparkodjék a másik egyéniségét megsemmisíteni. Mert hosszú az út, ami előttük áll, tele van kiszámíthatatlan megpróbáltatásokkal és sohse lehet tudni, mikor válik megbecsülhetetlenül hasznos erénnyé az a "hiba", amit most oly keserűen vetünk egymás szemére. Te, fiatal férj, aki most zsörtölődöl, mert a feleséged lefekvés után szeret hosszasan elolvasgatni az ágyban, mielőtt elaludnék, gondolj arra, hogy majd ha beteg leszel, milyen könnyű, magától értetődő derűvel fog tudni ő az ágyad mellett virrasztani. És te fiatal asszonyka, aki most olyan keserűen gúnyolod férjedet a pedantériájáért, gondolj arra, hogy hivatalában, műhelyében, élethivatásában épp ez a kicsinyes rendszeretet teszi pozícióját megingathatatlanná. A jó gazdasszony minden hulladékot, gombot, rongyot, zsineget megőriz lomtárában, mert jól tudja, hogy valamikor hasznát veheti még; a jó házasfelek így kíméljék és őrizzék meg egymás egyéni sajátságait. Ne egymást javítgassák, hanem önönmagukat. Ne egymást kényszerítsék a közös munkába, hanem iparkodjanak önmaguk beleilleszkedni.

Íme, ezek voltak az alapprincipiumok. Most aztán látni fogjuk, hogy a házasságban, ebben a csodálatos műhelyben a tökéletlen, kezdetleges fiatal nőből, ebből a zavaros nyersanyagból hogyan alakul ki az élet legdrágább ajándéka: a tökéletes feleség.

19.

Kezdjük a prózán: ha tökéletes feleséget akarsz, élj vele közös kasszán.

Tudom, férfi erre szánja magát a legnehezebben. A kasszakulcsot az óraláncán viseli, a pénztárcáját lefekvéskor a párna alá dugja. Akár gyöngéd férj, akár brutális, akár olvadékony lírai természet, akár nyers tárgyilagos, - pénzdolgokban nem ismeri a tréfát. A legáradozóbb, legenyelgőbb hangok és gesztusok egyszerre megdermednek, ha véletlenül a pénzkérdés fölbukkan. A nagy kitárulás hirtelen begubózik, az arc elkomolyodik és a hang hivatalossá fagy: - Ezt hagyjuk, édesem! Ezek nagyon komoly dolgok, édesem!... Mindjárt meg is magyarázza, hogy a pénz bizony csúnya egy portéka, nagyon távol áll a szerelem érzékeny eszmekörétől, de ez az a szükséges rossz, amely nélkül a legideálisabb élet is elpangana, úgyszólván a pénz az a trágya, amelyre a legpoétikusabb virágnak is szüksége van. Egy bánatos sóhajjal meg is jutalmazza a maga hősies önfeláldozását, hogy az életnek ezt a csúnyábbik részét magára vállalta. No lám, így oszlanak meg a házaséletben a szerepek: a nő képviseli benne a szerelmet, a költészetet, a férfi pedig szállítja hozzá a prózai fűtőanyagot. Ebben aztán velük született szimmetriaérzékükkel meg is nyugszanak mindketten, mint a természet bölcs intézkedésében. Mert társaséletünk valamennyi intézményesített butaságának indokát, mentségét szegény természet kénytelen magára vállalni.

20.

Így csurdogál napról napra ez az iszapos házasélet. A férj a megtermékenyítés zsugori istene, a zord Nílus-apó, aki szigorú gonddal tartja a kezét a vizek csapján; a feleség pedig a dimbes-dombos őstalaj, a Gea, amely passzív széttárulással epekedve várja, hogy fölülről megtermékenyíttessék. A nő lassanként megszokja és beletörődik, hogy a pénz a jupiteri jókedv kegyes ajándéka. Fő gondja, hogy hogyan tudjon abból minél többet a maga számára alázatos hódolattal kihízelegni, asszonyos furfanggal kifondorkodni. A férj, aki eleinte olyan féltékenyen tartotta meg magának üzleti dolgait, most már bezzeg örülne, ha olykor akadna valaki, akinek gondjait elsóhajthassa, akivel aggodalmas terveit megbeszélhesse, de most már az asszony hárítja el magától a bizalmat: - Hagyd csak, édesem... Ezt ti férfiak jobban értitek!... Persze így jobb, így kellemesebb: nem mérlegelni, számolgatni, tépelődni, hanem behunyt szemmel, gyermeteg bizalommal várni a pénzt, mint az áldott nyári esőt. És így születik meg a kedves szokványos házassági humor, amelynek göthös derűjében a férj a zsörtölődő fösvény pénztáros, az asszony pedig az édes, kis bestia, a duruzsoló macska, a furfangos pénzevő masina. A konyhai költségvetést ravasz manipulációk kuszálják össze, amelynek labirintusaiban az asszony boldogan sikkaszt át egy-egy tételt a maga külön titkos kasszájába. Egy-egy új kalapért, kosztümért, ruháért, ékszerért, sőt egy-egy színházi estéért alattomos huncut hadjáratok indulnak, amelyekben az asszonyi csáb valamennyi fegyvere fölvonul, - a törvényesített prostitució megcsinálja a maga kis üzleteit. Bizony akárhányszor megtörténik a gyalázatosság, hogy a férj egy-egy gavallérgesztussal vásárolja meg a kegyét, amit törvényes hitvese ravasz számítással dugdos előle. És amint a kielégültség fáradt mosolyával elalszanak, ugyan ki hinné, hogy két engesztelhetetlen ellenség fekszik itt egymás mellett, aki a házasság közös békéje helyett csak egy-egy kielégített pillanatnyi érdek fegyverszünetében tud megpihenni! Ott feküsznek egymás mellett, de az egyiknek a párnája alatt gyáván lapul meg a pénztárcája, a másiknak agyacskájában pedig a holnapi nap újabb cselszövényei kavarognak. A férj egyre zsugoribb lesz, az asszony egyre követelőbb; ez már kikerülhetetlenül együtt növekszik az idővel, mint a bibircsókok. Az asszony csábító fegyverei egyre tompulnak, a férj egyre jobban fölvérteződik ellene. Napról napra, évről évre szélesebb lesz a szakadék közöttük; egyre jobban elkülönülnek a maguk gondjaiba, már csak nagyritkán tudnak egy-egy szóra átkiabálni egymáshoz. Az idő ahelyett, hogy összehozná őket, még jobban eltávolítja; ott élnek egymás mellett, egymást nem ismerve, idegenül. Aztán esetleg egy gyászos napon beüt a katasztrófa; a férj fölborzolt hajjal, sápadt arccal, riadt szemmel jön haza és egy székbe roskadva elhebegi a szörnyű vallomást, hogy mindennek vége, itt a nagy összeomlás. Siralmasan mentegetődzik, mint a tettenért bűnös; hogy ő igazán nem tehet róla, őt nem terheli mulasztás, ő mindent elkövetett, ami tőle telhetett, de a kegyetlen körülmények... a rossz gazdasági viszonyok... ezekkel szemben bárki más éppoly tehetetlen lett volna. És az asszony, az élettárs összevont szemöldökkel, hideg arccal hallgatja, mint a könyörtelen bíró. Az egyik gyalázatába süpped, a másik gyűlöletében fölmagasodik - és mindkettőnek igaza van. A férjnek eszébe jut, hogy maga emelte magát házi istenséggé, amikor mindkettőjük életgondját vállalta; az asszonynak pedig eszébe jut az a sok rabszolgamegadás, amellyel mindennapi életéért meg kellett fizetnie. Nem részvétet érez, csak gyűlöletet; egy nyomorultul összeomlott bálványt lát benne, egy kárvallott szélhámost, aki itt áll leleplezve szánalmas hitványságában... Az ilyen házaséletben a szegénység még nyomasztóbbá, ragacsosabbá válik, a gazdagságot pedig nyirkos penész lepi el.

21.

Aki rám hallgat, már a házassága első napján átadja a feleségének a másik kasszakulcsot. De nem színpadias ünnepélyességgel adja át, nem tart hozzá lelkes szónoklatot, amellyel a maga aggodalmait akarja szétugrasztani. Nem úgy nyújtja át a kulcsot, mint bizalmának kitüntető jelét, hanem csak úgy, mint ahogy az ember a teher túlsó végét átengedi annak, akivel közösen kell tovább cipelnie. És ha az asszony előszörre nagyonis mohón markol a pénzbe, ne törődjék vele, tárja ki még szélesebben a kassza ajtaját; - majd a maga kárán megtanulja a takarékosságot. Mert abban biztos lehet, hogy meg fogja tanulni. Persze, amíg a férj számlálja tenyerébe a garasokat, folyton éreznie kell a maga egyenlőtlenségét. Míg neki a legapróbb kedvteléséhez is a legfelsőbb hozzájárulást kell kikunyorálni, addig a férj ellenőrizhetetlenül szaladgálhat a maga külön kis útjain, anélkül, hogy valaha is számot kellene adnia a költekezéseiről. Voltaképpen olyan szövetségesek ők, akik közül az egyik fegyvertelen, a másik pedig töltött pisztolyt tart a zsebében.

A pénzügyi egyoldalúság kiközösíti az asszonyt a házasélet szolidaritásából és ráneveli a felelőtlen életre. Ez alól se a legnagyobb gazdagság, se a legnagyobb szegénység nem mentesít. Dúsgazdagok családjaiban ott vannak a csúf pörök, amelyekben a könyörtelenül kemény jogi alapot a legszentebb családi érzelmek se tudják megpuhítani. Gyerek szülő ellen, szülő gyerek ellen, testvér testvér ellen rikácsolva marakszik egymással a hideg arcú bíró előtt, aki hivatalos tárgyilagossága mögött ugyancsak álmélkodva tűnődhetik el rajta, hogy micsoda családi közösség lehetett az, amelyben ezek a megveszekedett fúriák egymással éltek. És ott vannak a nyomorult napszámos házaspár közmondásos szombatestéi, amelyeken a férj csak a brutális részegségét, az alkoholmérgezés őrjöngéseit hozza haza a kocsmából.

Ha azt akarod, hogy a feleséged ne költse el a pénzedet, - add oda neki. Alaptermészetében minden nő fösvény; tékozlóvá csak akkor válik, ha a házasságban az élet közössége helyett gyámkodást kap, ami mesterségesen kiskorúságban tartja. Minden kirakatból a tiltott holmik varázsa csábítgatja, az ő szemében a világ tele van örömök külön kabinetjeivel, amelyekhez a belépődíjat a zsugori férjtől kell kicsalogatnia. Tisztában van azzal, hogy a férj csak színleg olvadt a házasságba, hátsó gondolatait, fönntartásait, külön útjait ott tartogatja a pénztárcájában, amelyet olyan féltékenyen dugdos előle. A házasság paktuma nem az anyakönyvvezető előtt létesül, sem a nászéjszaka kétes értékű fiziológiai eseményeiben, hanem a vagyonközösségben, amely őszintén, becsületesen, fönntartás nélkül olvaszt össze két emberi életet. Aki enélkül akar igaz házaséletet, oly ostoba, mint, a pallér, aki a boltozatot a tartó pillérek nélkül akarja betetőzni. Persze ennek a hasonlatnak az értékét vitathatóvá teszi az, hogy az ilyen boltozat egy pillanatig se maradhatna meg, viszont a legtöbb házasság mindvégig megmarad a vagyonközösség fundamentuma nélkül is. Csakhogy ezek a házasságok a látszatok, hazugságok, kölcsönös megalkuvások ködanyagából épültek, könnyűszerrel függetleníthetik hát magukat a statikafizika törvényeitől. Az asszony feleséggé csak a vagyonközösségben válik. A legpasszívabb teremtés is egyszerre csavaros eszű üzlettárs lesz, mihelyt érzi, hogy minden szerzemény a közösség jólétét gyarapítja és a leghiúbb, legkönnyelműbb nőcske is egyszerre a fogához veri a garast, mihelyt tudja, hogy ha akarná, szabadon költekezhetnék, anélkül, hogy valakinek számot kellene adnia róla. Ugyanaz a kirakat, amely azelőtt olyan fölényes erővel hipnotizálta, most tehetetlenül elfakul előtte. - Megvehetnélek, ha akarnálak - gondolja magában - és gőgösen elsétál mellette. Ez a vagyonközösség a feleség igazi próbája. Amelyik asszony a vagyonközösségben nem tudja a maga kötelezettségeit vállalni, a közös élet egyéb viszonylataiban se fogja tudni a helyét megállani.

22.

Persze ez lélektelennek, földhöztapadtnak, anyagiasnak látszik. Le is fognak nézni érte, hogy a házasság magasztos kérdését ilyen kispolgári alacsony színvonalra ráncigálom le. Pedig én magam igazán nem vagyok "anyagias"; a pénzzel szemben majdnem betegesen közömbös vagyok. De csak azzal a pénzzel szemben, amelyet nekem kellene másoktól elkaparintanom; ellenben kicsinyesen, irgalmatlanul pedáns vagyok azzal a pénzzel szemben, amelyet mások várnak tőlem.

Férjnek nem lehet költőibb vallomása, hódolóbb mozdulata, mint amellyel feleségének a kasszakulcsot átadja. Ez a zsilip, amelyen át a maga életét az övével egybe ömleszti. Mert legyünk végre tisztában véle, hogy az utolsó szoba, amelyet a Kékszakáll a felesége elől zárva tartott: a pénzes kamrája volt. Dugdosni való titkait a férj itt tartogatja, ez az a hely, ahova a legodaadóbb hitves se követheti őt. A pénztárának kulcsa, valamennyi többi titkának a zárát nyitja. Kékszakáll históriája a példázata, hogy hiába van ezer pompás szobája a kastélynak, egyetlen csukva tartott kis kamra elviselhetetlen nyomasztó börtönné varázsolja. És hiába repes olvadékony szerelemmel a házaspár egymás felé, egyetlen kis rejtve tartott titok örökre közibéjük áll.

Ezért csodálatos ajándék a hitves, akit a nagyszerű magyar nyelv oly szerencsés szóval nevez feleségnek. Szeretőd, testvéred, munkatársad, gondviselő anyád, de mindenekfölött: gyóntató papod. Ha odakünn az egész világgal szemben alakoskodnod kell is, ő elébe oda állhatsz igaz emberi mivoltoddal. Csudálatos ajándék a feleség: minél több hibádat, tévedésedet leplezed le előtte, annál többre becsül. Minél jobban elítél a világ, annál inkább áll ő a te pártodra. Épp ezért a házasságban a hazugság több mint bűn: ostobaság. Egyetlen pici hazugság az egész házaséletet elronthatja, mint egyetlen légy az egész tál levest. Nem érdemes hazudnod, hisz nem lehet olyan őszintén bevallott bűnöd, amelyért a feleségedtől a föloldást meg ne kapnád. Szívesebben vállalja, hogy a bűntársad legyen, semhogy hazugságokkal iparkodjál házi bálványnak megmaradni előtte. Ha bálványként akarod ráparancsolni magad, be fog csapni, amikor csak teheti; de ha gyarló embernek mutatkozol előtte, bálványozni fog.

A legtöbb házasságot úgy össze-vissza kuszálják a hazugságok, hogy a házasfelek csak feszengve, óvatosan tapogatózva botorkálnak benne. Igazán jól csak akkor érzik magukat, ha egyedül maradhatnak. A szerencsétlenek ahelyett, hogy a házaséletben kipihentetnék, kiszellőztetnék, megnapfürdőztetnék levetkőztetett igazi emberi mivoltukat, - ahelyett valahányszor hazamennek, a kapualjban mégegyszer rendbe szedik a maszkjukat, átfutják a szerepüket, mint a színészek szokták végszavuk előtt a kulisszák mögött. Így válik a házasélet a tolvajnyelvű társalgásoknak, közhelyeknek, unott pózoknak, sanda hátsó gondolatoknak kínos feszengésévé, amelyből mindkét fél türelmetlenül vágyakozik egy kis kiruccanásra, ahol végre kibújhatik ebből a szűk viseletté szövevényesedett hazugságrendszerből. A házasságtöréseknek körülbelül ilyenek az előzményei.

(folyt. köv.)

 

Kapcsolódó kép