Payday Loans

Keresés

Kifelé a dobozból! PDF Nyomtatás E-mail
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló
VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2018.02.04 23:51 Frissítve: 2018.02.04 23:51

Kifelé a dobozból! – Vincze András publicisztikája

 

Boldogult ifikorában az ember csapódott egyik sportágtól a másikig. Na ja, akkoriban nem volt internet, nem volt csetelés, közösségi médiaőrület, tehát ahhoz, hogy valaki megmutassa magát, nem szelfit kellett készítenie, hanem lemenni az edzésre.

Arról most nem nyitnék vitát, hogy melyik tevékenység a kifizetődőbb – önarcképeket készíteni szakmányban, vagy nap nap után mozogni, izzadni, elfáradni a futballpályán, a kosárpalánk alatt, két kézilabdakapu között vagy éppen a rekortánon –, mindenki eldöntheti, merre húz a szíve, én mindenesetre örülök annak, ha sportolásügyileg visszaköszön valami a régi időkből. Szeretném is felidézni a nyolcvanas évek elejének egyik július végi napját, amikor nyurga gyerekként, a Csepel kosárlabdacsapatának (serdülő korosztály) tagjaként próbáltam megküzdeni a kölyöklét kihívásával. 
Edzőtáboroztunk.

Vakációzás helyett…

A háromhetes összetartás hétfőn kezdődött, s mindjárt három edzéssel, amelyek mindegyike az erőnlét fejlesztését volt hivatott szolgálni. Tatár István – a remek edző, aki a futballimádatból kirántani nem tudott, viszont rajongásig megszerettette velem a kosárlabdát is – kemény mester volt. 

Lépcsőztünk a kánikulában „ásítozó” futballstadion kőlelátóján, futottunk tíz, húsz, harminc és persze négyszáz métert időre, dobtunk, elkaptunk, emeltünk, guggoltunk medicinlabdával – azaz igencsak módszeresen elfáradtunk, mire véget ért a nap. Akkoriban budai és pesti gyerek kevés járt ki Csepelre kosarazni (majd' mindegyik fővárosi kerületnek megvolt a maga klubja), Balogh Csabával a ritka kivételek voltunk, s vele, a mokány sráccal – aki, apropó, már akkoriban szórta a kosarakat a „körtén” és köríven kívülről, kár, hogy akkoriban idehaza még csak „kopogtatott”, de nem volt érvényben a hárompontos szabály – a kora estében kornyadoztunk a HÉV-en, amely addig is nap mint nap elzötyögött velünk a Boráros térről és vissza. A „borárosról” aztán a 2-es villamos vitte egyikünket a Közvágóhíd, másikunkat a Margit-híd irányába, s valahogy mindig úgy jött ki a lépés, ahogy a helyiérdekű vasút lefékezett, addigra a villamos rögvest begurult megállóhelyére, szóval ha az ember sprintelt, akkor éppen elérte. 

Ez történt az ominózus július végi hétfőn is: HÉV megállt, villamos fékezett, tehát futni kellett – volna.
Nem tudom, kinek mennyire ismerős az érzés, amikor az izomláz szó szerint kőbe faragja az ember lábát, azaz nemhogy kocogni, futni, de sétálni sem tud. Biztos, ami biztos, Csabával léptünk egyet, hogy aztán artikulátlanul üvöltsünk a fájdalomtól, majd az előttünk álló legfeljebb ötven, maximum száz métert lépegető exkavátor módjára küzdöttük le – a hazatérés ilyen mozdulatokkal órákon át tartó küzdelem volt. A 2-es megállójában állva azt kérdezgettük, ilyen állapotban hogyan jutunk ki másnap reggel Csepelre, s ha már ott vagyunk, miként leszünk képesek újra futni, ugrani, dobni.
Sikerült.

Merthogy a lényeg: a felkészülés szó szerint megalapozta a későbbi, hobbisportolói izomzatomat is, így még ma is úgy érzem, a lábaimat annak a csepeli egy hónapnak a betonkemény alapjai lódítják előre. 
Elfutott mellettünk több mint három évtized, s bár az izomláz örök, a sportvilág megváltozott.
Itt van mindjárt Bódog Tamás és vele együtt az országunkba (azon belül pedig Diósgyőrbe) remélhetőleg nem szívélyes látogatásra érkező néhány különleges edzésmódszer, amelyek hatékonyságában magam is szeretnék hinni. Annál inkább, mert sokan legyintgetnek rá. Ez a legyintgetés pedig – mifelénk – azt jelenti, valami átlendült a „magyarfoci” ingerküszöbén, s hogy profi pályafutása során Németországban pallérozódó, az edzősködést is a Bundesliga farvízén elkezdő, majd a Videotonnál hazai rutint is szerző szakvezetőnek van bátorsága élni a változatosság eszközével. A nyáron nomád tábort szervezett a DVTK-játékosoknak, mondván, nem árt, ha a futóedzések mellett azt is megérzik, milyen az, amikor – például – a napi ebéd és vacsorafőzés során is egymásra vannak utalva. Ezzel elérte azt, ami a modern időkben oly' reménytelennek tetsző pedagógiai vállalás a labda körül forgó világban: a közösségi tér nem a videokonzol környékére korlátozódott. S hogy az élmény, az életszerű elfáradással kapcsolatos tapasztalás ne egyszeri alkalom legyen, ezért aztán az elmúlt hetekben sífutni és biatlonozni vitte a Magas-Tátrába a profikat. 

Na, ez a humbug – hallottam néhány napja a kritikát, amikor második alkalommal érkezett híradás arról, a havas tájon miként boldogulnak a vékonyka lécekkel a diósgyőri labdarúgók. Estek-keltek, de mint a játékosok beszámolóiból kiderült, szinte percről percre javult az egyensúlyérzékük, ami – íme az izomlázon túlmutató szakmai hatás – nyilván kamatozhat majd a futballpályán abban a pillanatban is, amikor a küzdelem hevében uralni kell a testet.

Az sem lehet véletlen, hogy a móka-kacagás mellett ez a szakmai turpisság buktatott felszínre mentális problémát is. A diósgyőriek tátrai biatlonversenye ugyanis remek reklám volt a csapatépítés kapcsán, de ez a szokatlanul összetett, nagy fegyelmet, önuralmat, koncentrációt igénylő sportolás robbantotta ki az úgynevezett „Nono-ügyet” (a spanyol játékost a hazaérkezés után Bódog Tamás előbb kitette a keretből, majd miután a középpályás a nyilatkozataival szerződést szegett, a klub felmentette a munkavégzés alól). Aki bírta a gyűrődést, nevetett, aki nem, hisztizett. 

Hozzáteszem, ez az ügy nem is ügy, hiszen az öltözőben – hierarchikusan – mindig az edzőnek van igaza (no de miután napokig ment a verbális adok-kapok, látható, miért és miként jelent gondot a futballunkban az, hogy a légióshelyzet immár évtizede nincs alárendelve a magyar labdarúgás érdekeinek). Ráadásul a történet végére – nálam legalábbis – már az első indoklásnál pont került, vagyis akkor, amikor Bódog Tamás arról beszélt, a spanyol játékos súlyfelesleggel küzdött. Ezek után lehet bármilyen jó spíler is a külföldi, ha már a mérleget sem tudja legyőzni, akkor nincs az a csel, lövés, sőt nincs az a gól, amit hosszú távon érdemes lenne beváltani a pluszkilókért cserébe. Sőt ma már az NB I-ben sincs olyan szakmai szempont (például az, hogy „Na de milyen technikás!”), ami az egyre inkább az állóképességre, dinamikára, erőre alapozott sportágban felmentést adna a magyar futballforintokból élő idegenlégiósnak. Azt pedig az ezüstcipős Nyilasi Tibortól már régóta tudjuk, hogy határon túlról érkezett játékosként Ausztriában minden edzésen, meccsen ötven százalékkal kellett többet mutatnia, mint a hazaiaknak – úgyhogy jó lenne, ha ez az 1980-as évek közepén létező öltözői törvény 2018-ban végre az NB I-ben is érvényessé válna.

Bódog Tamás például akar valamit, ami százszázalékos, de a munkájának ez az akarás a legnehezebb része, hiszen az egyre kellemesebb, gondtalanabb atmoszférájú dobozvilágból kell kiparancsolnia a játékosait (nyáron erdőbe, mezőre, télen hegyre, hóra, azaz a való világba), és ő az, akinek időről időre vissza kell rántania a labdarúgóit a földre – és igen, még a tehetsége miatt magát menőnek gondoló külföldit is –, hogy átérezzék, a futball nem kizárólagosan az ő szórakozásuk, nem csak maguk miatt muszáj az edzés-, majd a meccsnapokon is „megszakadniuk” a zöld gyepen.

Módszerváltás zajlik. Miközben mi jobb játékra, igazi profikra, eredményekre, bravúrokra, a régi helyett új dicsőségekre vágyunk, aközben vajon észrevesszük-e azt, hogy a labdarúgásunknak van különleges életérzéssel, sőt látásmóddal megáldott edzőgenerációja? Merünk-e hinni bennük? Tagadhatatlanul nagyot lendített a focink ügyén, hogy Dárdai Pál és Szabics Imre a sikeres Eb-kvalifikációt megelőző időszakban bevitte a válogatott öltözőbe az azonnali meccselemzés technikáját – de idehaza azóta vannak-e követőik? Az is üzenet, hogy van olyan szakvezetője az élvonalnak, aki a nagy öregek fanyar humorával képes nyilatkozni meccsről, teljesítményekről, netán a saját edzői tévedéseiről (Balmazújváros: Horváth Ferenc) – de lesznek-e mások is őszinték? Figyelmet érdemlő, utánoznivaló szakmai megoldás, ha Bódog Tamás sífutni viszi a játékosait – de mikor jön el a pillanat, amikor nem legyintenek rá?

Minden változik. 

Az izomláz örök…