Kézdi Balázs:
A negatív kód
Kultúra és öngyilkosság
Pécsi Tudománytár, Pécs, 1995.
155 old. (Pannónia Könyvek)

Kézdi Balázs több évtizedes elméleti és gyakorlati munkájának szintézisét adja ebben a könyvben. Sok oldalról, gazdagon ír témájáról. Koherenciát ne nagyon várjon a kötettől az olvasó, de élvezetes és tanulságos munka. 
A bevezető fejezet alaposan körüljárja az öngyilkosság definiálására tett kísérleteket, a definíció nehézségeit, s végül is jó összképet ad a lehetséges megközelítésekről. Sokat hivatkozik Shneidman alapvető könyvére, s többek között átveszi belőle azt a listát, amely az öngyilkosság kutatásának kurrens aspektusait öleli föl, szám szerint tizenhatot. Kézdi mongráfiájának sokoldalúságát mutatja, hogy a tizenhat aspektus között csupán három akad, amellyel egyáltalán nem foglalkozik. 
Végül, híven a könyv címéhez, a szerző a definiálás fonákját is bemutatja, ugyancsak Shneidman nyomán: azokat a téveszméket és előítéleteket, amelyek az öngyilkossággal kapcsolatban a köztudatban élnek:

- aki öngyilkosságról beszél, az soha nem követi el;

- az öngyilkosságnak nincsenek előjelei;

- aki öngyilkos akar lenni, az mindenképpen meg is akar halni;

- aki egyszer hajlik az öngyilkosságra, bármikor megteheti;

- öngyilkossági krízis utáni javulás azt jelenti, hogy megszűnt a veszélyeztető tényező;

- mindenki, aki öngyilkosságot követ el, vagy akar elkövetni, elmebeteg. Az öngyilkosság pszichotikus cselekvés.

A recenzens számára nem igazán meggyőző ez a lista, az első három állítást például nem érzi jellegzetes téveszmének, legalábbis a magyarországi diskurzusban nem. Éppen ezért hiányolom, hogy a szerző nem támasztja alá állítását hazai adatokkal, hivatkozásokkal. Kézdi mindenesetre azt ígéri, hogy könyvében igyekszik megcáfolni ezeket a tételeket, de a valóban érvelő cáfolattal adós marad. 
A definíciós kísérleteket tömör és informatív áttekintés követi, ez az öngyilkosság magyarországi alakulásával ismerteti meg az olvasót, mind történeti változásait, mind területi megoszlását, mind a nemek szerinti különbségeket bemutatva. A recenzensben maradt némi hiányérzet: túlságosan tömörre sikerült ez az áttekintés. Négy oldalnál mindenképpen többet érdemelt volna ez a téma! 
Alaposságával kárpótol viszont a következő fejezet, amelyben az öngyilkosságra adott különféle elméleti magyarázatokat, magyarázatkísérleteket veszi sorra Kézdi. Szemügyre veszi az erkölcsi, vallási, filozófiai megközelítéseket, az elmeorvosi értelmezéseket, az alkoholizmus és az öngyilkossági hajlam összefüggéseit, a szociológiai elméleteket. Ezt a kissé csapongó, de informatív ismertetést a szerző azzal a tanulsággal zárja, hogy az öngyilkosságot mint jelenséget nem a természettudományok felfogását követve kell megmagyarázni s előre jelezni, hanem oksági magyarázat helyett megértésre kell törekedni. Ez Kézdi szerint az öngyilkosság hermeneutikai fölfogását jelenti. Divatos a dolog, de ettől a segélyszolgálat sokat tapasztalt vezetője valószínűleg nem akar majd lemondani arról, hogy előre lehessen jelezni az öngyilkossági szándékot. 
A hermeneutikai felfogás ismertetésével veszi kezdetét a könyv alapvető gondolatmenetének kifejtése, amely a kultúra és az öngyilkosság kapcsolatára vonatkozik. Kézdi a Clifford Geertz-féle szemiotikai kultúrafogalmat teszi magáévá: "...az ember jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom" - idézi Geertzet. Ebből a kultúrafölfogásból Kézdi ahhoz a következtetéshez jut el, hogy az, amit ő "magyar szuicid szcénának" nevez, az a magyar kultúra jele, azaz a magyar kultúrát mint kód tükrözi. Az egyes ember tehát, amikor öngyilkosságot követ el, erre a kultúrára reflektál, hiszen ez az öngyilkosságra utaló jelek rendszereként szerepel a számára. Ez a jelrendszer kommunikációban, diskurzusban ölt testet. Az öngyilkos kommunikációt pedig az öngyilkosok segélykiáltásában (cry for help) véli a szerző megtalálni. Ezen a ponton kissé tekervényessé válik a kifejtés, a szerző a válság fogalomtörténetétől a pécsi sürgősségi telefonszolgálat mint a kríziskommunikáció modelljének bemutatásáig jut el. Ez végül is ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a szuicid telefonálók beszédmódját a tagadó grammatika uralja. Ezeken a lapokon zavaró - különösen a recenzens konzervatív, talán vaskalapos mentalitása számára - Kézdinek az a módszere, hogy nagyon általános, tudományelméleti metafejtegetéseket kever olykor esetlegesnek tűnő konkrétumokkal. Itt sokkal többet szerettem volna megtudni a vizsgálat részleteiről, pontos eredményeiről. De a szerző két rövid bekezdésben elintézi a dolgot, s a fenti, tagadó grammatikára vonatkozó megállapítás után eljut az alapkövetkeztetéshez: az öngyilkosjelöltek segélykiáltásaiban tapasztalható negativitás a magyar kultúra negatív kódját testesíti meg. 
Ezt az argumentumot egy sor nyelvi jelenség villanásszerű bemutatása követi, a nyelvi relativitástól a grammatikai struktúrák szerepén át a beszédaktus-elméletig, de a recenzensnek itt is nehezére esik megtalálni azokat a meggyőző érveket, amelyek csakugyan elvezethetnének ahhoz a nagy horderejű következtetéshez, amelyet végső összefoglalásként Kézdi Balázs így fogalmaz meg: "...a magyar szuicid szcéna - circulus viciosus, vagyis az önpusztításra referáló diskurzus konstituálja önmaga tárgyát. Nyelvünkben reprezentált kultúránk a negativitást (tagadást) preferálja, amely annak a történelmi helyzetnek és tendenciának a tudatosítási törekvése, hogy a valóság (a létezés) nem felel meg a lehetőségnek (a lényegnek), s a pozitív tartalom csupán a tagadás tagadásaként ragadható meg. Az egyes emberek számára - akik ezt a kultúrát elsajátították - a >>meghívott halál<< a szorongás megszüntetésének természetes (evidens), a kultúrából következő lehetőségeként jelenik meg. Nem mi választjuk a kódokat, azok választanak minket." (Kiemelések Kézdi Balázstól) Úgy tűnik, ez kissé nyakatekert megfogalmazása annak a gondolatnak, hogy az egyéni öngyilkosságot mint megoldási lehetőséget a kulturális minták kínálják, a kulturális minták pedig a nyelv azon sajátosságában ragadhatók meg, hogy a tagadó grammatika dominál benne. 
Izgalmas és tetszetős elgondolás ez, csak az a baj, hogy kissé sovány az empirikus alátámasztása. Kézdiék megvizsgálták a tagadások gyakoriságának alakulását Dante Isteni színjátékában a Pokol XIII. énekében, amely az öngyilkosokról szól. Kétféle releváns eredményre jutottak. Egyfelől kiderült, hogy az öngyilkosokról szóló énekben mind az eredetiben, mind a fordításokban sokkal több a tagadás, mint az azt megelőző és követő XII., illetve XIV. énekekben. Ez támasztaná alá azt az állítást, hogy a tagadás grammatikája fejezi ki az öngyilkosságot. Másfelől azt is tapasztalták, hogy a magyar fordításokban több a tagadás, mint az olasz eredetiben, s ez a különbség az egyre későbbi fordításokkal csak nőttön nőtt: az olasz eredetiben 23, Angyal János 1878-ból származó fordításában 25, Szász Károly 1885-ös fordításában 29, Cs. Papp József 1910-es fordításában 27 és Babits Mihály 1912-ből származó fordításában 44 tagadószó fordul elő. A magyar fordításokban tapasztalt trendet ráadásul párhuzamba lehet állítani az első öngyilkossági makrociklussal, amelynek során az 1870-es évektől az első világháború kezdetéig megduplázódott az öngyilkosságok száma. Első pillantásra csakugyan nagyon meggyőzők ezek az adatok, de nincs igazán kizárva itt a véletlen szerepe, nem kapunk statisztikai becslést arról, mennyire lehetünk biztosak abban, hogy valódi összefüggéssel van dolgunk. Nem kapunk információt arról, vajon ebben az időszakban más európai kultúrákban hogyan alakultak ezek a jelenségek, vagy akár arról: a Pokol XIII. énekének más nyelvekre lefordított változataiban hogyan alakul a tagadások aránya. Egyáltalán, Kézdi tézisének igazolásához sokkal nagyobb összehasonlító nyelvészeti apparátus felvonultatása volna szükséges. A recenzens szívesen megtudott volna többet arról is, hogy konkrétan milyen grammatikai szerkezeteket tekintettek negatívnak. Ezeket az adatokat nem pótolják az olyan anekdotikus mozzanatok, amelyeket a szerző lábjegyzetben közöl - akár egy tévéműsorban elhangzott morbid viccről, akár a magyar és a német madárijesztők közötti különbségről. 
Rövid ismertetést olvashatunk a történelem-lélektanról is, amelynek az a funkciója, hogy a monográfia legterjedelmesebb fejezetét felvezesse: Széchenyi biográfiájával igyekszik értelmezni azt a kölcsönhatást, mely szerinte a magyar öngyilkossági viszonyok és a kultúra között fönnáll. Ehhez alapos tanulmányokra támaszkodva Széchenyi Naplóját használta föl, s az ebből vett idézetekkel érvel amellett, hogy Széchenyit mindvégig jellemezték önpusztító késztetések. Lebilincselő pszichoanalitikus fejtegetéseket olvashatunk ebben a fejezetben, amelyek megalapozottságát a recenzens kellő pszichiátriai és történészi kompetencia híján nem tudja megítélni. Laikus olvasóként nekem mindenesetre ez a rész nyújtotta a legtöbb élvezetet, bár arról nem győzött meg, hogy a negatív kód tézise csakugyan kiállja a szigorú tudományos próbát. 
A könyv második része terjedelmét tekintve jóval kisebb súlyú, mint az első, mindössze 15 oldal. Ez azonban tömör és szakszerű beszámoló arról, miként működik a pécsi SOS-telefonszolgálat, s ennek két évtizedes működésében miként tükröződnek a magyar öngyilkossági trendek. Jól illeszkedik ehhez a gyakorlatibb második részhez az öngyilkosság magyar nyelvű szakirodalmának gazdag bibliográfiája. 
Kézdi Balázs könyve értékes munka, széles körű ismeretanyagot dolgoz föl eredeti módon. Izgalmas az a nyelvi relativitás elvében gyökerező hipotézise, hogy a rendkívül magas magyar öngyilkossági arányt az az ördögi kör tartja fönn, amellyel a kultúra az anyanyelven keresztül az öngyilkosságot mint megoldási mintát generációról generációra közvetíti. Jó esettanulmány ennek alátámasztására a Széchenyi Napló részletekbe menő elemése, de nem magyaráz meg egy sor jelenséget (például a makrociklusokat). Tükröződik a könyvben a gyakorlati szakember több évtizedes tapasztalata, s erénye az a nyughatatlan kíváncsiság, amely a magyar öngyilkosság talányára igyekszik elfogadható válasszal szolgálni. A rendkívül változatos nézőpontok között ugyanakkor gyakran elvész a kifejtés koherenciája, s a recenzensnek az a benyomása, hogy a különféle magyarázó elvek között a szerző kissé önkényesen szelektál, az érvei alapjául szolgáló empirikus adatok megbízhatósága iránt pedig nagyobb bizalmat kellene ébresztenie. A hermeneutikai felfogásra való utalását inkább kibúvónak érzem a tudományos bizonyítás kötelezettsége alól. Pedig Kézdi Balázs fölveti a lehetőségeket (például összehasonlító nyelvészeti kutatásét), de nem járja végig. Úgy tesz, mintha állításai alátámasztásához ilyesmire nem is volna szükség. Egy jó szemű kutató azonban alapötletet találhat e könyvben jó néhány kutatási tervhez.

Siklaki István

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre:  Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.