Payday Loans

Keresés

A legújabb

Bolondos - nem - rémálmok PDF Nyomtatás E-mail

Képtalálat a következőre: „utazás egy sírdomb körül”

III. Álmok és nem-álmok

Volt egykor (a harmincas években) egy híres bölcsészeti tanár Pápán: Márton József, aki azt mondá, hogy „Mind bolond, aki az álmát elbeszéli; de még bolondabb, aki meghallgatja”. Ennél még erősebbet mondott Miklós cár, mikor kiadta az emlékezetes hatalomszót, miszerint „A lengyeleknek nem szabad többé álmodni!” Én azonban ily nagy tekintélyek ellenére is bátor vagyok azt állítani, hogy az álmoknak joguk van az élethez, s mindaz, amire visszaemlékezünk, hozzátartozik az életünk történetéhez.

Előrebocsátom, hogy én valami álomszuszék nem vagyok, aki azért álmodik, hogy lutriba rakja. Nem is igen érek rá. Naponkint öt-hat óránál többet nem alszom. És akkor alszom mélyen, testem, lelkem együtt. Az olyan álmokat nem számítom az emlékezésre méltók közé, aminőkkel a humorisztikus álomtündér szokta megbüntetni a restelkedőt, aki az első fölébredés után mindjárt fel nem ugrik, hanem újra elszundikál: aminő az, hogy a színpadra kell lépnem, színész vagyok s egy szót sem tudok a szerepemből; jogász vagyok, rigorozálnom kellene, s nem tudom a leckét; fényes bálba vagyok híva, ott állok teljes parádéban, s akkor veszem észre, hogy nincs a lábamon csizma. A lázas álmok szörnyeit is a nem-lények sorába számítom, miket a kínzott idegek idétlenül teremtenek, zűrzavaros érthetetlen képek, kuszált meséikkel. Azonban vannak álmok, amik csak folytatásai annak, amivel ébren foglalkozunk, ami egész lelkünket eltöltötte, a nappali gondolatfolyamnak.

Megtörtént rajtam többször, hogy mikor egy regény kidolgozásánál nagyon beleéltem magamat a mesémbe, éjjel álmomban folytattam a félbehagyott munkát, úgyhogy mikor fölébredtem, csak le kellett írnom a hozzá álmodottat, s nem ez volt a munkának a legrosszabb része. Máskor a gyötrelmes álommese folyamán eszembe jut, hogy hisz ez csak álom, s nekem teljes akaratszabadságom van rá, azt, ami engem bánt, kiigazítani, s ráparancsolni magamra, hogy álmodjam jobb kimenetelt; s ha nem akar a hippogriff engedelmeskedni, azt mondom: nem nézem azt tovább, és fölébredek. Tudom provokálni, tudom legyőzni az álomtündért.

Az álom nem igaz: de igazságos. Álmában a zsarnokot nem védik a testőrei: áldozatai odaléphetnek hozzá, s meg kell hallgatnia, amit fülébe suttognak, s reszketni előttük; álmában a kéjenc összetalálkozik a hóban didergő árva gyermekével, akit elfelejtett, s kénytelen azt az ölébe felvenni; álmában a világ szép asszonya látja büntetését: ráncos képű banyának látja magát, rongyászputtonnyal a hátán; álmában a parlament szónoka miniszteri karszékek során nyújtózik végig, s a miniszter bárányokat legeltet otthon. Álmában a rab leveti láncait, s elhagyott családjával ül az otthoni tűzhely mellett; álmában a szegény dúsan lakomázik, a kopasz szögfürtöket kap, a bukott kincsekre talál, a gyönge vitéz lesz; álmában a beteg leány menyasszonynak látja magát. S hogy tud az álom utaztatni! Villany, repülőgép mind semmi az ő rendszeréhez képest: ahány perc, annyi város. S milyen nagyszerű az időszámlálása! Öt perc alatt egy nap történetét végigmutatja, benne van virradat, alkonyat, dél és éjszaka.

Hanem hiszen, akinek nem tetszenek az álmai, könnyen segíthet rajtuk. Verje ki a fejéből azt a gondot, ami azokat dajkálja. Különösen minek a bánatot még üvegházban tartani, és tenyészteni?

Tökéletes igaz. Az élőknek joguk van az élethez. S aki él, az örülhet.

S hála társadalmi intézményeinknek, az örömöket és gyönyörűségeket úgy árulják úton-útfélen, mint az eau gazeuse-öt; akinek tetszik: citrommal, akinek jobban tetszik, vaníliával. Ha nincs „otthon”, van „walhalla”. A paradicsom tiltott fája nincs már tilalom alatt.

S ugyan mit mondana a világ, ha egyszer csak azt hallaná, hogy az öreg „ideálista”, hogy fájó álmait kerülje, az éjszakákat végigdőzsöli, víg pohár és dévaj társaság közt? Hát mit mondana? Azt, hogy vénségére megjött neki az esze. Végre-valahára ő is rátért az egyedül idvezítő realizmusra. Ez a mai kor igazi vallása, melynek mindenki hódol. Megtért végre ő is. Most lesz már az igazi úton. Hej, milyen mulatságos lesz, ha majd elkezdi mindazt, amit eddig dicsőített, ezentúl kiszatírázni!

Azonban arra sincs szükség, hogy a haza és az ismerősök glosszákat csináljanak afelől, hogy egy gyászoló hitves mivel vigasztalja magát? Az a fátyol ott a kalapon nagy privilégium. Elég széles a világ. S a világvárosok Argusz-szeme csak lát, de nem ismer. Végigjárhatom fél Európát, s mikor visszakerülök, írhatok a templomokról és múzeumokról: ki tudja a többit, hol jártam!

Én azonban útitársat is vittem magammal: a leányomat. Megcsalhatja valaki az anyját, megcsalhatja a feleségét, de a leányát nem.

Ketten tettük meg együtt azt az utazást egy sírdomb körül. Az első vasúti futamodás Budapesttől Bécsig nem sok eszmecserére ad alkalmat. Százszor látott vidék; percnyi pontosságú megérkezés, ugyanazok a cigányok Érsekújváron, ugyanaz a mákos kifli Pozsonyban. Pozsonyig „mehet!”, Marcheggen túl „fertig”. Hozzá vagyok szokva, hogy a vasúton, ha másodmagammal utazom, féltő gondosságból zsémbeljek vele: „Vigyázz, hogy meg ne hűlj! Ne rontsd a szemed az olvasással, nem vagy éhes? Ne nézz ki az ablakon!”; csak az lep meg, hogy ezúttal mindenre olyan rögtön szót fogadnak. Bécsben megszállunk a megszokott régi hotelbe, a Szent Péter-templom mögött, ahol annyiszor szedegették fel a galambok az ablak párkányára hintett morzsákat. Mikor a szobáinkban elhelyezkedtünk, úgy jön, hogy leüljek az íróasztalhoz, ahogy szoktam, megtáviratozni haza, hogy baj nélkül megérkeztem. Kettőt lépek felé, ott megállok: hiszen nincs már kinek?

Azután elköltjük az egyszerű vacsorát, s hogy jobb legyen az álmom, lefekvés előtt a magammal hozott olvasmányt előveszem, gondolva, hogy ezen csak elálmosodom. Szépműtani értekezés: Haraszti műve a „realisztikus regényirodalom”-ról. Azt hiszem, ez majd elálmosít: de az ellenkezőt tette velem. Figyelmemet egészen lekötötte. Kényszerített a vitatkozásra. Képes lettem volna reggelig fennmaradni fölötte. A kályhában újra felszítottam a tüzet; s ismét nekiültem a végtől végig érdekes olvasmánynak, mely hatalmasan kidomborítja a realisztikus regényirodalom műalkotását, úgyhogy annak minden hibái kifelé fordulnak, majd meg széjjelszedi darabokra, belepillantatva annak legbelsőbb zsigereibe. Az ember a boncoló teremben hiszi magát.

Végül aztán, midőn a mű szerzője engem is fölemlít, mint „nagy idealistánkat”, ez végképp elvette a szememről az álmot; úgyhogy a mint a gyertyát eloltottam, s a szemem lehunytam, akkor is kénytelen voltam az olvasott tárggyal foglalkozni.

Hát miért volnék én idealista? S miért volnának realisták csak azok, akik Balzac és Zola iskolájához tartoznak? Hiszen igaz, hogy furcsa dolgokat is írtam össze, amelyeket csapongó képzelet hozott elém; de a munkáim összes tömege egy egész nemzet népéletét igyekszik híven, a valótól ellesetten visszaadni. Én egész hajlamom szerint realista író vagyok, s azt mondom, hogy ilyen a valódi élet. Csak egy különbség van közöttünk. Megmondom, hogy mi? Én ezer ember közül, akinek az élettörténetét ismerem (pedig annyiét ismerem), találtam ötven olyan alakot, aki képviselője volt a rossz szenvedélyeknek; de találtam ötszázat olyant, akinek jelleme a mindennapin felül emelkedett. Hát ha az ötvennek a történetét írtam volna meg csupán, most magasztalnának, hogy milyen derék realista író vagyok; de mert azok mellett a többséget alkotó magasabb jellemeket választottam vezéralakokul, azoknak a történetét vettem tanúságul: azzal szidnak, hogy idealista vagyok. Én nem tagadom el a regényírónak azt a jogát, hogy az élet árnyoldalait élethűen részletezve csoportosan adja az olvasó elé; de követelem, hogy az élet fényoldalai is el legyenek fogadva realizmusnak. Hát csak a korcsmai dulakodás képe jogosult faj; a csatatér leírása már nem az? A részeg, a kéjenc csak a valódi emberalak? A hős, a mártír már csak képzelet? A városok szennye, a kloakák förtelme, a lebujok maszatja csak a realizmus? A virágos mező, a háborgó tenger, a falusi magány már csak idealizmus? A kéjvágy, az állati ösztön a valódi emberi attribútum; az erény, a hűség csak tettetett külmáz? Minden asszony, leány, ifja, véne, szépe, rútja veszendő és esendő, csak a kísértés, a csáb alkalma jöjjön eléje? Ez az igaz? Nincsen erény? Ha van, bolond, aki tartja? De hát aki ezt állítja, az nem ismert-e soha anyát, feleséget, leányt? El tudja-e ítélni a saját szülőit is? Akik par excellence realistáknak szeretik magukat hívatni, erőszakosan kiválogatják a társadalomból a romlott kivételeket, alakokban úgy, mint helyzetekben: s azokat csoportosítják mesterségesen; hanem azért, mert híven van leírva, a kórház, a fegyenctelep, a tébolyda nem képviseli az igazi világot. Nekem a világ szebb fele jobban tetszik, de azért nem vagyok idealista.

Félig-meddig megnyugtattam magamat, hogy hát nem vagyok idealista. Hanem azért csak nem tudtam elaludni.

Pedig hiszen olyan távol voltam már azoktól az áloműző szobáktól – otthon!

Úgy szoktam leginkább elaludni, hogy az egyik kezemet a fejem alá, a másikat a homlokomra teszem. Ez sem használt.

Kérlek: ne nevessetek ki. Elalvás előtt szoktam imádkozni. – Bevallom, nem szégyenlem.

Magamnak nem kérek semmit Istentől, megköszönöm azt a sok jót, amit velem tett életemben; csupán azt kérem, hogy őrizze meg minden rossztól azokat, akiket szeretek: nőmet, leányomat, testvéreimet, királyomat és családját és aztán (most nevessetek már!) és aztán Tisza Kálmánt …

Sok év során át így megy az. Egy nap sem felejtettem őt ki soha.

Miért? Azért, mert legjobb barátom. Nem azért, mert nagy ember. Akkor is megtartom szívemben, amikor nem lesz miniszterelnök, hanem geszti szántóvető, vagy netalán szibériai útitársam? Hányszor utaztunk együtt hasonló vidékeken keresztül! Azt csak az Isten tudja: megírni nem fogja senki.

Mikor a nőm meghalt, ő volt a legelső, barátaim közül, aki meglátogatott. Sándor öcsémmel együtt ültünk a szobában hárman, közel fél óra hosszat, s a nagy, okos, ember, aki minden nehéz kérdésben kész szónok, ebben a nehéz fél órában egy szót sem tudott hozzám szólani. És ez az ő nagy hallgatása több volt előttem a bölcsek minden ékesszólásánál.

Tehát elkezdtem imádkozni. Az első szónál megakadtam. „Nőmet!” Hiszen nincs már. Ennél a nagy hézagnál mindennap meg kell állanom.

Végre mégis elnyomott az álom; és aztán aludtam olyan mélyen, mint egy csatából fennmaradt, akinek mindegy: vetett ágyon fekszik-e, vagy fagyos rögön.

Egyszer egy nagy rémület riaszt fel. Kiáltottak talán? Föltekintek, s szemközt az ágyammal látok egy hosszú tűzvonalat. Mi az? A szomszéd szobában fekszik a feleségem; a gyertyáktól meggyulladt a szőnyeg, a szobában tűz támadt. Felugrom az ágyamból, hogy átsiessek a mentésére, megyek a tűzvonal felé, nem találom az ajtót, mely a szomszéd szobába nyílik, hanem a helyett a kezeim érzik, hogy a fal már egészen át van hevülve a szobatűztől. Kiáltok a cselédek után, a másik ajtót keresem, mely szobámból a folyosóra kivezet; azt megtalálom, felnyitom, s csak akkor térek helyes eszméletemhez, hogy hiszen nem otthon vagyok most, hanem Bécsben a Wandl fogadóban, s az a tűzvonal ottan, a kályha alsó rekeszébe hullott parázs, s az átmelegült szobafal maga a kályha. Én tehát körüljártam az egész szobát, egyik végétől a másikig, látó szemekkel, teljesen ébren, és mégis álmodva.

Ha ez így tart, ennek nem lesz jó vége!

 


IV. Még mindig az álmok

Másnap este már Münchenben voltunk.

Az ismerőseim kedveért megjegyzem, hogy nem a geográfiai ismeretekben való tökéletlenség ejtette velem útba az Izár melletti Athenaet Olaszország felé. Ámbár ez nálam megbocsátható volna: ha mellém állítom a nápolyi fővasút-állomás pénztárosát, aki visszatérett minden módon arra kapacitált, hogy ha Budapestre akarok utazni, váltsak jegyet München felé, ez a legegyenesebb útja annak. Hanem azért kellett odamennünk, hogy búcsút vegyünk egy időre leányomnak második otthonától: a komoly, nyugodalmas bajor fővárostól, melynek Magyarország, művészeti felvirágzásáért, oly sokat köszönhet; a zseniális művész, magyar hazánkfia, Liezenmayer tanártól, ki irányunkban oly igaz baráti szívességet tanúsított, és a derék magyar családtól, a jó Ungeréktől, kiknél leányom, mintha saját családi körében volna, olyan gondos ápolást és jóízű magyar étekfogást talált. Azután összecsomagolni mindent: tanulmányt, atelierfölszerelést, mannequint, s útnak indítani Budapest felé.

Egész Münchenben létem alatt ködös, esős idő volt, ami alig engedett pár órát a képtárak, végignézéséhez; a többi részét a napnak „Buchholzék Italiában” olvasásával töltöttem. Egészséges, jó humorú olvasmány, különösen appetitoriumnak az olaszországi úthoz. Közbe egy kis Bädekker-tanulmány. Azután meg egy zsebbeli könyvecskében való búvárkodás, mely olasz kifejezéseket tartalmaz: mivelhogy annyit tudok olaszul, hogy a hírlapi újdonságokat megértsem; hanem az megeshetik azért rajtam, hogy forró vizet hozatok, mikor hideget akarok kapni az olasztól.

Ezek ugyan elég prózai napi foglalatosságok; reggeli gyertyagyújtástól, amíg éjjel a gyertya csonkig leég.

Sehogy sem értem, hogy függ ezzel össze, ami következik. Még olvasom az olasz társalgó könyvet; még hallgatom a fejem fölött hangzó zongorakalapálást, amidőn egy fájdalmas hang a mellékszobából kiszólít. Felállok, kimegyek. Ott találom ágyban fekve a betegemet. Azt mondja, hogy nagyon hideg volt odakinn; mégis jobb itten. Tudom, hogy ez igaz. De hát lehetséges-e azt változtatni? Az ágya mellett állnak leghívebb rokonaim: Hegedűs, Huray orvos; két gyertya ég az asztalon, ernyővel takarva, hogy a beteg szemébe ne süssön. És ő arra kér, hogy írjak nehány sort annak az úrhölgynek, aki a fejünk fölött zongorázik, hagyná abba: ő nem tud tőle aludni. Én kétkedve fordulok a két rokonom felé, s suttogva kérdezem, hogy írjam én a házban lakó szomszédomnak azt, hogy ne zongorázzék éjjel, nőm nem alhatik miatta; hisz az jól tudja, hogy ő nagy álmot alszik már; hisz látta, mikor eltemették; hallotta, mikor elsiratták.

A rokonaim erre azt felelik, hogy „Álmodtad ezt, édes bátyám”.

„Mit? Hát az mind álom lett volna? A betegség rossz fordulata; az a hideg kéz a kezemben; az a túlvilági rámtekintés; az a ravatal itt a szobában, aztán a színház csarnokában; azok a koszorúk; a gyászdal; a tolongó néptömeg, amit csak a fiatalság által képezett lánc tart vissza, hogy el ne sodorjon bennünket? Aztán a táviratok, részvétlevelek halmaza? Maga az a mély gödör, amelybe lebocsáták? Aztán az a babérral és virágokkal tetézett halom? Ez mind csak az én álmom?

„Bizony, álmodtam azt, édes bátyám”, szól az orvos, megszokott, jóságosan komoly tekintetével. S aztán elmondja, hogy vannak ilyen eleven álmok, amikről az ember azt hiszi, hogy ébren látta. A beteg jobban van, íme, most hozták meg számára az új gyógyszert.

Én egészen megnyugszom benne, hogy úgy van.

Akkor hát mégis kell levelet írnom a szomszédomnak, hogy hagyja abba az álomrontó zenegyakorlatot. Visszamegyek a dolgozószobámba, s leülök az íróasztalomhoz, hogy levelet írjak.

Hát ez mi? Hisz ezeknek a levélpapíroknak gyászszegélyük van? Hát miért van a levélpapírjaimon ez a gyászszegély? Minek ez a fekete keret itt? Felugrom, hogy ezt megkérdezzem a mellékszobában levőktől; de már akkor nincs ott sem az ágyban fekvő beteg, sem az ápoló rokonok, sem az égő gyertyák; hanem van helyettük valami megnevezhetetlen alak: a megtestesült sötétség, mely elevenné vált; nem látom az arcát, nem tudom a nevét, mégis jól ismerem. Úgy közelít felém, mintha meg akarna áldani, mintha meg akarna félemlíteni, mintha el akarna valamit mondani, amit még nem tudok, amit még nem értek, s mikor egészen odaér hozzám, minden idegemet valami kimondhatatlan, jólérző zsibbadás fogja el, ami több, mint az álom, jobb, mint az álom. Valamerre szállok; gyorsabban, mint a felhő. A földteke messze elmarad alattam; már csak olyan, mint a hold, utoljára már csak egy kis kék csillag, szivárványos ködudvarral, s még mindig szállok tovább a felséges űrben, ahol nincs többé „idő”; a perc vagy ezredév, a nap vagy éj mindegy…

Reggel ott találtam az éji asztalkámon, az ágyam mellett, nőmnek azt a legutolsó arcképét, ami oly elevenen, híven tünteti őt fel élete legutolsó hónapjaiból. Igaz, hogy magam tettem azt oda az este. Nem vagyok még hozzászokva, hogy egyedül aludjam…

Azután egy vágtatással leutaztunk Veronáig. Ez a nap kivételesen szép volt, gyönyörű derült idő kísért bennünket a szép Tirol havasain keresztül. Az olasz vámhivatalnokok ellen sem lehet semmi panaszunk, igen udvariasak voltak, s nem turkálták fel a bőröndünket, amelyben mindkettőnk egész útikészlete elfért. A gyász toilette-je nagyon szerény.

Csillagos éj volt, mire Veronába megérkeztünk, éjfélre fordult, mikor a hotel-omnibus megállt a Grand Hotel de Londres előtt.

Nagyszerűségben nincs hiány a Grand Hotel-nél; fehér márványból van a lépcső; hanem a szobákban dermesztő hideg, egy ablakot sem lehet bezárni: mind valamennyinél hiányzik a zárhoz való ütköző. Odakünn pedig jégdara esik, s fütyül a szél. Hanem azért az olasz tagadja, hogy őnála tél is van. A tagadás látható jelvényei a láthatatlan kályhák: ezt az állatot itt nem ismerik. Az egyik szobában volna valami kandallóforma; de az egész hozzávaló fűtőszerszám mindössze egy szóló fújtató; különben is jobb a vasajtót zárva hagyni, mert ha ezt is kinyitjuk, a gyertyát elfújja a szél. Ágyak vannak, olyan magasak, hogy tornagyakorlat kell beléjük felkapaszkodni; kengyel kellene hozzájuk; hanem aztán a nagy, széles ágyhoz van „egy” akkora kis vánkos, aminőt nálunk fogfájós ember ábrázatjára szoktak felkötni bodzavirággal megtöltve; ha az éjjel elveszti az ember a feje alól, soha rá nem talál; a derékalj, tapintás szerint ítélve, faragott márványból van, s takaró egy szál piquet-paplan.

Szolgálattevő lélek természetesen sehol sincsen. Éjfélkor minden becsületes ember aluszik.

Szerencsére magyarok vagyunk, akik ha útra kelnek, megtartják a szabályt, hogy „Télen kenyeredet, nyáron bundádat el ne hagyd!”, s tudnak magukon segíteni.

Hanem egy dolgot csakugyan mégis meg kellene tudni, amely minden emberi létnek a végcélját képezi. Más európai vendéglőkben az ilyennek az ajtaja két nagy zérussal szokott megjelölve lenni; itt más szokás dívik: az ajtó ki van tárva, s kilincsénél fogva madzaggal egy ablaktáblához hozzá kötve, s midőn azon belép az éjjeli vándor, gyertyája egy nagyszerű csarnokot világít meg, egy tágas porticust, melynek hátteréből méltóságteljesen emelkedik ki egy magas zsámolyon nyugvó trónus, körülszárnyalva félkörben alacsonyabb ülőhelyekkel, melyek közül nem hiányzik az a gitár alakú lovagló szék sem. Egész társaság számára van itt berendezve. Table d’hôte a posteriori. Igazán praktikus egy intézmény! De hogy a díszes localitás üres óráiban is a közcélra szolgáljon, egy része függönnyel el van rekesztve; s az ott a pincérek alvóhelye. Hogy semmi sincs új a nap alatt, azt már tudom, hanem árnyékban még találni néha meglepő dolgokat.

Éjszakára csakugyan minden bundát, köpönyeget fölszedtem, hogy meg ne fagyjak a szép Itáliában. Talán ennek köszönhetem a következő álmomat.

Azt álmodtam, hogy már köztudomású dolog volt felőlem, hogy meg vagyok bolondulva. Úgy kezdtem magamat viselni. Nem szükség azért az embernek mezítláb kiszaladni az utcára, székeket összetörni, templomi beszéd alatt felkacagni. Van annak más csalhatatlan jelensége is. Elkezdtem mindenfelé igazat mondani. Tegyünk különbséget a szó között. Igazat mondani becsületes ember dolga mindenkor; az igazat megmondani: erős jellemű ember feladata, kellő alkalommal; hanem az igazat elmondani, akár kívántatik, akár nem: ez a bolondság. S én megtettem azt, hogy összejöttem egy barátommal, akinek milliomos apja akkor halt meg (azelőtt nagyon szűken tartotta a fiát), s azt mondtam neki, hogy „Sietek neked gratulálni, kedves barátom, azon szerencsés esemény fölött, mely téged ért!”, ahelyett, hogy azt mondtam volna neki: „Engedd meg, kedves barátom, hogy részt vegyek azon mély fájdalmadban, melyet a sors rád mért”. Ez aztán mindjárt egy volt, aki azt mondta, hogy bolond vagyok; azután összejöttem egy írótársammal, aki egy ostoba darabot adatott elő a színpadon, de ami elég külső sikert aratott; ennek meg azt mondtam: fogadd őszinte részvétemet azon szerencsétlenség fölött, hogy ilyen fejtetőre esett szülöttel vert meg a balsors szeszélye. Ez volt a második, aki elhíresztelte, hogy az eszem tisztul. Azután összejöttem egy jótékony egyleti védasszonysággal: „Láttam nagysádnak az árváit; szegények, bizony nagyon el vannak hanyagolva!” „Hogyan? Ön a mi árvaházunknál tett látogatást?” „Nem! A nagysád saját házánál tettem.” Ez sem fog engem többet okos embernek nevezni soha. Még odahaza is eltértem a meggondolás ösvényéről: elmondtam, hogy biz én nekem jobban tetszik a fiatal hölgyek társasága, mint a tisztes matrónáké! Megbámultak érte. Itt zavar van az agyban! Jöttek hozzám a választó polgárok s fölkértek, hogy tartsak programbeszédet: „Nem tudok, barátim; ostoba vagyok!” Az már csak nagy bolond, aki elismeri saját magáról, hogy ostoba! De végképp bekötötte a koszorúmat, mikor egyik-másik jó cimborámnak, aki odajött hozzám, hogy szokás szerint írjam alá a váltóját, azt feleltem: „Nem írok többé semmit alá! Éljünk meg, ahogy tudunk, adósságcsinálás nélkül. Éljünk kenyéren, vízen inkább; de több váltót ne írjunk alá!” Ezzel végképp ki lett tárva mindenki előtt, hogy elvesztettem az eszemet. Hisz aki ilyesmit ki mer mondani, az bolond! Futóbolond! Azt meg kell kötözni. És én már tudtam jól, hogy ki van adva ellenem a rendelet, hogy szépszerével szállítsanak el a Lipótmezőre. Elérkeztek értem. Betoppan hozzám két martiális konstábler, s tudatja velem lapidáris gorombasággal, hogy odalenn vár a kocsi, hát ne sokat teketóriázzak, hanem kövessem őket. Az egyik rendőr felgyűrte kabátja ujját a karjáról, hogy megmutassa azokat a sámsoni izmokat rajta, ha netalán kedvem találna lenni az ellenszegülésre. Én átláttam, hogy most védtelen vagyok. Ravasz voltam; úgy tettetém, mintha magam is bele volnék nyugodva az elszállításomba: nyájasan, szelíden beszéltem fogdmegeimhez. Csupán arra kértem őket, hogy engedjék meg, hadd üljek le egy percre az íróasztalomhoz, megírni a lemondásomat a mandátumomról a képviselőházhoz. Voltaképpen pedig az volt a szándékom, hogy juthassak csak egyszer az íróasztalomhoz, ottan hever az én jó cserkesz kindzsálom, ez az a tőrforma fegyver, amivel a kéztusában a pikkelypáncélt keresztülütik, hogy markolatig meg nem áll. Csak egyszer az a kindzsál a kezembe kerüljön, majd egyszerre helyreáll az egyenlőség a sámsoni és a daemoni erő között: akkor aztán majd megmondom, hogy ki lakik bennem. Az öldöklés pokolvágya lüktetett az ereimben.

Odacsalogattam a kísérőimet az íróasztalomhoz. Már rajta függött a szemem a kindzsálon, csak egy ugrás még, s folyik a vér itten, mint a szökőkút. Ekkor egy szelíd kéz megfogta a kezemet – a feleségem állt előttem.

Olyan szép, olyan kedves volt, mint aminőnek menyasszony korában láttam. Hízelgő szóval beszélt hozzám: dehogy enged ő engem elvinni; hiszen én nagyon okos ember vagyok, szeret engem mindenki a háznál. Ime, milyen szép hálókabátot varrt a számomra, születésnapomra. Próbáljam fel mindjárt.

Addig-addig cirógatott, míg rá hagytam magam vetetni; hogy felöltsem az öltönyt. S mikor aztán felöltöttem, akkor vettem észre, hogy a kabát két ujja össze van varrva: hisz ez a kényszerzubbony! Minden vérem a fejemnek tódult. „Hát te is áruló vagy, vesztemre esküdtél! Azért sem engedem magam megköttetni, széttépem a zubbonyt!” S az őrültek csodaerejével nagyot szakítottam a kínzó Dejanira-köntösön, s azzal – majd szétrúgtam magam alatt azt a tizenhat markos vas ágyat; bunda, köpönyeg, paplan repült rólam ki jobbra, ki balra; a kis bodzavirág-vánkos meg úgy elveszett, hogy sohasem találtam rá többet.

A vér lüktetett a halántékaimban, a verejték csorgott a homlokomról. – Most már aztán igazán haragba jöttem!

Hát ki parancsol itten? Én-e, vagy ezek az ostoba idegek? A hús, a sejtszövet, a vértekecs, meg a fehérnye az én uram, vagy én az övé? – No, megállj, te édes fantáziám hippogriffje, ha te neked olyan kedved van nyargalászni, majd befoglak én téged a szekérbe: húzzad azt!

Felkeltem, felöltöztem. Az óra éjfél utánra járt. A veronai nagy vendéglő két nagy campanile között fekszik, s azok egymás után ütik bömbölő harangszóval az órák folyását.

Legjobb idő! – Tudom én, hogy mitől döglenek a rémek! Ide veled, kalamáris!

Otthon, még a boldogabb időkben kezdtem meg egy humorisztikus novellát a „Magyar Salon”-ban; én bizony annak a folytatását nagy szomorúságomban elmulasztottam otthon nyélbe sütni; a fejemben megvan: csülökre, Pegazus! Most muszáj írni! Most, éppen most. – Nem ismerek irgalmat! – Tessék leülni ide az íróasztal mellé. Hol hagytuk el? „Lenci fráter szerelmes a zöld kakas leányába, s annál fogva mind megeszi a csirkemájat!” – Folytasd! A hippogriff rúgott, harapott; nem használt, szájába kellett vennie a zablát, és húzni az ekét a barázdában. A nyitott ablakokon át bedúdolt a szél, zápor és jégdara cimbalmozott az üvegtáblákon, s az öt körmöm összegémberedett, alig foghatta a tollat. „Fújj a körmödre meleget a szádból! Van ott több, mint elég.” Eleinte nem tetszett a szárnyas lónak ez a mulatság: ütöttem ostorral, vágtam sarkantyúval, míg megadta magát. A campanilék órái hat órát ütöttek reggelre, s én még mindig diktáltam a didergő kezemnek, hogy mit írjon. – A fejezet készen volt a bohókás, tréfás novellából. – Már most tudod, édes testem, hogy mi vár rád, ha megint neki akarsz indulni a kalandozásnak, akaratom nélkül? Felköltelek, és dolgozni fogsz. Már most ismersz.

Reggelre olyan friss voltam a bevégzett munka után, mintha a legüdítőbb álmot aludtam volna.

Mikor néhány hét múlva itthon találkoztam a kiadómmal, azt mondá, hogy még olyan nagyokat nem nevetett életében, mint az én „Lenci fráterem” legutolsó kalandján.

… Magam sem …

 


Jókai Mór: Utazás egy sírdomb körül



I. Az íróasztaltól a beteg ágyáig. Álmatlan álmok
II. Képek és fák
III. Álmok és nem-álmok
IV. Még mindig az álmok
V. Verona
VI. Nyelvészeti és nemzetiségi tanulmányok
VII. Flórenc. Az utolsó álomlátás
VIII. Nápoly
IX. Pompeji
X. Az aquarium. A rákok komédiája
XI. Pozzuoli, a Solfatara, Serapis temploma, Bajae, a pokol bejárata
XII. La Cocumella
XIII. Egy kis régi mese. Csónakút a tengeren át
XIV. Capri – Tiberius palotája – Tacetták – Az én szivárványom