Hallom én azt jól!
Azt a gúnykacajt körülöttem: „Hahaha! – Vén poéta! Eddig is fantaszta volt, vénségére rémlátóvá lesz! Álmokat magyaráz – földöntúli lényekkel társalog – szellemeket hisz!…”
Hát igenis hiszek. Csakhogy nem félek tőlük, mint ahogy nem félek a méhektől, amik körüldöngnek; pedig a legtöbb ember fél tőlük – én hozzájuk vagyok szokva, ismerem őket, nem bántanak.
Hisz én már régen hozzászoktam, hogy körül legyek véve attól a kitalálhatlan világtól, aminek észleléséhez hiányzik az emberi testnél az érzék. – Még a múlt évi szeptemberben megírtam ezt az ide beiktatott fejezetet a „Képekről és fákról”, nem sejtve, hogy milyen jól fog találni ez a jelen kedélyállapotomhoz. Víg szüreti napok között fogamzott ez meg a fejemben. Majd a végén azt is megmondom, hogy mi vezetett erre a tanulmányra? A „Nemzet” szerkesztősége már akkor jelezte, hogy a cikkemet közölni fogja.
Tehát a tanulmány a következő:
Az a szoba, ahol én dolgozom, körös-körül van díszítve csupa merő öngyilkosok arcképeivel, mindenféle rámákba foglalva. – Azok pedig nem úgy kerültek a négy falamra, mintha én valami különös szenvedéllyel gyűjteném azoknak az arcképeit, akik valamely nevezetes öngyilkosság által tették magokat hírhedetté. – Nem! Ezek akkor, amidőn arcképeiket a szobám falára akasztottam, mind ország-világ bámulta nagy emberek voltak, körülragyogva a dicsőség fényétől; némelyik kedves jó barátom, rokonom, pártfogóm, kiket a nemzeti kegyelet tüntetett ki azzal, hogy arcképeiket megörökíté; s csak azután következett el rájuk az a végzet, hogy saját kezükkel törjék be azt az ismeretlen kaput, mely egy, testünkkel elérhetetlen világba vezet. Mind büszkén tekintenek alá rám!
Megnyitotta a rémek sorát Czakó Zsigmond. Ott van olajfestményű képe, Barabás ecsetje által élethíven megalkotva, délceg fiatal költői fej, az élet napsütötte zománcával arcán. Ő volt a magyar drámairodalom leghatalmasabb hőse; aki a magyar színpadon egy új korszakot alkotott meg, kegyence a kornak, ifjú kortársaitól szeretve, a vénektől pártfogolva, a közönségtől kezein hordozva; vajon mi lakhatott e merész tekintetű arcon belül? Minden estét együtt töltöttünk a „Pesti Hírlap” akkori szerkesztője, Csengery Antal szállásán. Az volt a gyűlhelye az ifjú szabadelvű Magyarország matadorainak: Petőfi, Pálffy Albert, Irinyi József, Pákh Albert, Emődi voltak mindennapi vendégtársak, néha Kazinczy Gábor is. Sem bor, sem kártya, sem szép asszony nem adta az élvezetet; tea mellett, irodalmi, szépműtani kérdések fölött vitáztunk, mikben Czakónak mély alapos tanulmányai kerültek érvényre. Egy délután, ismét ilyen kedélyes társalgás közepett, elővette Czakó Csengery céllövő pisztolyát az asztalfiókból, s mintha játszanék vele, szájába fogta a cső végét. Alig hallatszott a durranás, mikor hanyatt dőlt a karszékben. Csak a bal kezével pattintott néhányszor fittyeket a levegőben. A világot akarta-e gúnyolni vele? – Estére halva volt. Sohase tudta meg senki, mi indította e szörnyű elhatározásra?
A második arckép, mely a falról alátekint, az az ismeretes daliás alak, azzal a fekete körszakállal, a sűrű fekete szemöldökkel: van benne valami I. Napóleonból és Columbusból; úgy nevezi az utókor, hogy az „első magyar”, minden hű fia e hazának ismeri azt a mondást: „Magyarország nem volt; hanem lesz!” Ezt mondta, ezt tette, ezért küzdött, áldozott, eszmélt, ennek élt. A neve Széchenyi István. Akkor került ebbe a rámába, mikor Tisza-Duna partján ezt a népdalt énekelték: „Széchenyi homlokán virul a borostyán!” Egyszer aztán jött az a láthatatlan kéz, mely egykor Salmanassár király palotájára fenyegető jóslatát felírta, s odajegyzett az ő nagy mondása után egy kérdőjelt (?). S ez az egy jel képes volt elhomályosítani a vezető lángésznek világát. Nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy kétségbe vonhassa maga az Istenség az ő imádott hazájának létezését. Sokáig lelki halott volt: aztán egyszer csak láttuk feltámadni, hajdani szelleme egész ragyogásában. „Egy tekintetet” (Ein Blick) vetett az országra, s az olyan fényes volt, hogy megtörte az éjszakát; csak egy pillanatra, mint a villám. Tudjuk, hogyan halt meg. Azt mondánk: felment az égbe, a rosszul értesült bírótól a jobban értesült bíróhoz appellálni. Hanem azért az ő nagy elhatározása is örök talány maradt előttünk.
A harmadik arckép Teleki Lászlóé. Ez a nyugodt filozófi tekintet, ez a méltóságos alak, mellén összefont karokkal, most is elevenen áll mindnyájunk előtt, akik őt ismertük. Az arckép abból az időből keletkezett, amikor Teleki László még csak mint költő volt ismerve; midőn „Kegyenc” című drámáját színpadra hozták. Tizenöt évig állt e kép itt az íróasztalom fölött, ezalatt Teleki László átalakult a magyar emigráció egyik vezérévé, majd a nemzeti ellenzék szószólójává. Mindnyájunk szeme feléje volt fordulva; tőle vártuk: mit fog mondani az országgyűlésen, őrá volt bízva a határozati párt állásának megvédelmezése. S azon a reggelen, melyen mély államférfiúi tanulmánnyal készített szónoklatát el kellett volna a magyar parlament termében mondania, ott találták őt keresztüllőtt szívvel az íróasztala előtt. Senki sem tudja, mit hallgatott el, és miért?
Negyedik arckép Nyáry Pálé. A 48-as örömnapokban lett e kép falamra felfüggesztve, ő, aki nekem mint jellem, mint férfi ideálom volt; akiről azt írtam, hogy „vas ember”, akit láttam dacolni a sors minden viharaival; láttam bátran megállni a helyét, ott, ahol a legbátrabbak is megremegtek; magam hozzá támaszkodtam, mikor a földet éreztem ingadozni a lábam alatt; aki úgy szeretett, mint a fiát, s én őt úgy, mint apámat; akiről azt mertem egyszer mondani, hogy, íme, itt egy ember, akit a sors arra választott ki, hogy minden csapását kipróbálja rajta! És mikor a sors csapásai megszűntek, vagy legalább megenyhültek; amikor visszaadatott, ami legdrágább, a szabadság és a becsültetés, akkor Nyáry Pál egy rossz napon saját magát levetette a tarpéji szikláról, hová semmi ítélet nem küldé. Mi vitte őt oda? Kitalálhatatlan! Becsülve mindenki által, ellenfeleitől is, vezérállást foglalva egy tettre hivatott hazafias pártnál; ép testtel, ép lélekkel, hogy mehetett oda fel az öldöklő magasba? Még előttevaló nap órákat töltött el velem, alispán korából való emlékeit beszélve nekem, mintegy hagyatékul. Utána szép vagyon maradt a rokonaira; tehát zilált anyagi viszonyok sem háboríták; hogy is háborították volna azt, aki éveken át ette a politikai foglyok rabkenyerét, s nem kért, nem panaszkodott.
Talány, kibúvárhatlan örvény maradt, amelyben eltűnt.
Az ötödik alak Vidacs Jánosé. Ez is diadalmas fénynapokban került szobám rejtekébe, midőn a budapesti ellenzéki kör együtt választott meg bennünket elnökeinek. Valódi eszményképe volt a magyar forradalmárnak. (Többet nem is ismertem rajta kívül.) Ahogy más ember a selyem nyakravalót, ő úgy kötötte fel magának minden nap a hóhér kötelét. S merészsége mellett igazi jellem volt, aki még az ellenségnek adott szavát is megtartá, mint Regulus. És demokrata a szó igaz értelmében, aki kora reggeltől estig együtt dolgozott a munkásaival a gyárban, oktatva őket a kézi munkában, és tanítva a haza és a szabadság szeretetére, a kalapács csattogása között; az általa feltalált ekék valódi reformot idéztek elő a mezőgazdaságban. Amihez hozzáfogott, annak végre kellett hajtva lenni. Ő alkotta meg a honvédmenházat. Nagy összegek voltak a kezére bízva, s mikor ő is ugyanazon tarpéji szikláról leveté magát, mely Nyári Pált meghalni látta, egy fillér sem hiányzott az áldozat-összegből: csak ő maga volt összezúzva; de nem a becsület!
A hatodik arckép egy idegen nemzetbeli államférfiúé; akit akkor hoztam szerény kis Pantheonomba, midőn ő, az idegen, hatalmas szót emelt az osztrák parlamentben a leigázott Magyarország igazai mellett; elmondva mindazt, amit nekünk el kelle hallgatnunk. A hála, a hódolat érzelme hozta őt ide csendes hajlékomba. Néhány év múlva ez a nagy ember öngyilkosságot követett el. Miért? Ma sem tudja senki.
Hát a hetedik arcképet ne sorozzam-e közéjük? Petőfit. A magyar Tyrtaeust. Aki három alakban is meg van örökítve, rajz és ecset által itt a szemem előtt. Hát nem öngyilkosság volt-e az, amivel ő végezte? Fegyver nélkül, paripa nélkül odamenni a csatatérre, hol irgalom nem ismerő ellenség folytatja az irtó harcot; s ott várni be, elmerengve, védtelenül, míg a diadalmas hordák paripáinak robogásától megrendül a lába alatt a föld? Így csak az tesz, aki szántszándékkal meg akarja áldozni magát! Tehát heten vannak.
Mind a heten olyan alakok, akik nagy, betöltetlen űrt hagytak maguk után. S én itt járok közöttük végtül-végig, évek során át, és kérdem, majd a rám néző alakoktól, majd a helyükön maradt üres fehérségtől: mi volt abban a nagy bezárt könyvben, amit erőszakos kézzel felnyitottak?
És ők, meg az a „fehér sötétség”, nap-nap után évről évre mind azt felelgetik nekem: „Majd megsúgjuk, ha utánunk jösz”. És mégsem félek tőlük; bizalommal, őszinte gyönyörrel társalkodom velük – mikor csöndes éjjel a zárt ajtó megzörren, a parkett megroppan, lassú hideg szellő fuvall át a szobán, dolgozó lámpámban nagyot lobban a láng: kérdezem magamban: „Melyitek járt itten?”
Pedig bizony mondom, hogy mindazon szellemek között, akik valaha emberi szívek megremegtetésére, látható alakot öltöttek – egy sem volt oly sápadáskeltő, oly érverést elakasztó: sem az, mely Saul királyból kilopta a vitézi szívet, sem az, mely Brutust Philippihez idézte a végtalálkozóra, sem az, mely Macbeth kezéből kiejteté az áldomáspoharat, mint amilyen az a hét alak itt, akiket ugyanazon a pályán, amelyen én járok, előttem végighaladni és elbukni láttam – és akik most is itt vannak körülöttem.
Hanem én azért nem félek tőlük – mert szeretem őket.
Szeretem az otthonomat – együtt velük.
Ki innen a szabadba!
Mintha nem tudnának azok oda is utánam jönni!
Azt hiszitek tán, hogy csak a képek tudnak beszélni, a zöld fák nem?
Óh, milyen nagyon szerettük mi a fákat! A mi fáinkat!
Amiket magunk ültettünk. Mikor megvettük azt a svábhegyi telket, három magyar holdnyi területen nem volt más, mint földi bodza, átgázolhatlan bozót, tüskés ciher: jó tanyája a rókának és a sündisznónak. Az első évben magunk ültettük el a gyümölcsmagot, s mikor azokból csemete lett, én magam ojtottam be valamennyit nemes gyümölcsbe. A feleségem annyira kényeztette őket, hogy még csak nyesni sem engedte: titokban tudtam csak lefűrészelni róluk az akadékos ágat; ő azt hitte, hogy ez azoknak fáj. – Azonkívül is számos emlék van kötve e kerthez. A fáink között vannak jó ismerősök, jó barátok, rokonok ajándékai. Valóságos emlékalbum. Hányszor leveleztem én azt végig! (Nem azért dicsérem ám a kertemet, mintha el akarnám adni: hisz ez a kis darab föld az, amelyért szeretem ezt az egész planétát.)
A múlt évben igen jó szüretünk volt: pompás borom lett, és sok. (Ezt sem azért mondom, mintha vásárt akarnék vele csapni, nem. Magam iszom meg a jó barátaimmal: ezután arra adom a fejem. „Igyunk, Nagyúr! Nem boldog a magyar!” – Ez ugyan nem igaz; mert a magyar relatíve más földlakóhoz mérten elég boldog; hanem azért igyunk: ez már igaz!)
Egy fal melletti szőlőlugasom maga kiadott egy akó bort.
S a sok szagos szőlőtőke között, melyek aranyzöld, sárga, rózsaszín, bakacsin, kökénykék fürteikkel mosolyogtak felém; ott gyászolt egy lombos tőke, amelyen de csak egy böng sem volt. Mindenkinek feltűnik az, s mindenki megkérdi az okát? – Nem terem az soha! – Tizenhat esztendeje ott van már, és soha egy szemet nem hozott. Pedig a fajtája egyike a legbővebben termőknek; fekete izabella-szagos.
Ezt én szomszédomtól vettem jó pénzen, akit az igazi nevéről nem ismer senki: a szakálla színéért úgy hítták, hogy „Der rote Andrézel”. Híres szőlősgazda volt, a legszebb asztali fajokat ő honosítá meg a Svábhegyen. Maga hozta oda a szép egészséges tőkét, és elültette oda a többiek sorába. Azon a télen összeveszett a fiaival; elbúsulta magát, kiment a szőlője gunyhójába, s ott a vadászfegyverével agyonlőtte magát. És az a szőlőtő soha egy fürtöt nem terem, nem is virágzik azóta, pedig gazdagon hajt, gyönyörű nagy, sötétzöld szívalakú levelei vannak. Megpróbáltam én azzal már minden kertésztempót, visszametszettem, karikára hajtottam, meggyűrűztem, mind nem használt: kárbaveszett nála a guano, a poudrette és Hooibrenk.
Menjünk odább.
Itt van egy sor kajszibarackfa a völgyben, valamennyi mind lefelé konyult ágakkal, csak egy emeli ki magasan a sudarát közülök, mintha jegenyének készülne. Azok a lehajlók egy volt képviselőtársam (most kúriai bíró) emlékei, rendkívül jó termők, hajlott ágaikat az arany gyümölcs terhe szoktatta lefelé terebélyedésre. – Ezt az egyet pedig a hajdani ügyvédi principálisomtól kaptam, W..y Sándortól, aki szenvedélyes kertész volt. Két híres ügyvéd tartott egy irodát Pesten. M…r József és W..y Sándor, ezeknél praktizáltam én mint jurátus. A szabadságharc alatt M.. r Józsefet nevezte ki a magyar kormány a „vértörvényszék” elnökévé. Jobbat nem is tehetett volna oda; mert az a humánus derék ember mindenkinek megmenté az életét, aki kezébe került. Hanem azért mégis főbe lőtte magát Világoson, ama bizonyos augusztus 13-án 1849-ben. W..y Sándor, kitűnő műveltségű férfi, akit mindenki szeretett, aki csak közelebb ismerte, életvidám kedély, egészséges organizmus, gazdag és nőtelen – egy délután Ó-Szőnynél – a bregetiumi romok között régiségeket keresve eltűnt – a Dunába ölte magát. Senki sem tudja, miért! – Hanem az ő emlékfáján soha egy szem gyümölcs meg nem érik.
Menjünk tovább.
Sokan fognak még emlékezni, akik a múlt évtizedekben Balatonfüreden megfordultak, arra a joviális alakra, aki egy csokoládészínű kabátban, mely a hátán kezdett már megfakulni, végigjárt a sétányon, s mindenkinek tudott valami kedveset mondani: a jó „Pius”-ra. Valamikor komáromi bencés tanár volt, gyerekkoromtól ismertem, később tihanyi adminisztrátor. Tőle kaptam ajándékba két fát, mikor ott jártam egyszer; egy füredi spanyolmeggyet és egy „Veszerle”-barackot. Mind a kettő specialitása Fürednek, korán és sokat termő. Mire a fák megnőttek, az én öreg barátom azt tette, hogy egy este, vidám tarokkozás után, mérget vett be: reggelre halva találták az ágyában. – Rettentő eset volt. – Ha már a pap is elveszti a hitet! – Hanem az én fáim, amiket tőle kaptam emlékül, soha sem termettek egy szem gyümölcsöt sem. Lettek azokból olyan óriások, aminőket fajtájuk fel nem mutat: a spanyolmeggy túlnőtt a szomszéd cseresznyefákon, s emberderéknyi vastag lett; az őszibarackfa két öles, s derékben vetekedik a mandulafával. Amazt kiölte az 1875-iki jeges ár, mely völgyemet betölté: emez a dombon még most is díszlik, virágzik ezerével; tavasszal tele van gyümölccsel, hanem abból egyetlen egy mutatónak való példány nem marad meg a fán; fonnyadtan letépi, lerázza valami láthatatlan kéz: évről évre.
Jerünk odább.
Itt áll egymás sorjában négy terepély diófa. Olyan magasak már, hogy a sárgarigó fészket rak az ágaik közé, s onnan csúfolódik le rám, hogy „te fiú”. Mind a négyet a feleségemnek egy kedves művésznő barátnéja bízta ránk emlék gyanánt. Négy gyermeke volt, három fiú, egy leány; a négy diót négy cserépbe ültette el, mindegyiknek egy-egy gyermeke nevét adva. Mikor aztán a csemetéknek szűk lett a cserép, odahozta hozzánk, hogy ültessük ki a szabadba, elmondva a velük járó titkot: úgy viseljük gondját. – Jól is ápoltuk, a fák mind megnőttek. Van annak már húsz esztendeje. – Hanem egy közülök nem terem soha. A három fiúnak a fája ősszel ontja a termést: a leányé hallgat. Szegény kis Mariska! Mi történt vele? Ami annyiszor történik. A leány szíve sebet kap, s aztán azzal gyógyítja, hogy „kiszakítja”.
Most menjünk át a másik oldalra. Ott is áll egy fa, mely örökké meddő. Ezt már változatosság kedvéért egy fiúgyilkos apa ültette ide. Derék jó becsületes család volt. Ott laktak a Makkos Mária völgyében. A leggazdagabb sváb parasztok. Férfia, nője, örege, apraja mind olyan szép alak; szorgalmatos nép. A legnagyobb fiút, a kedvencet úgy szerették valamennyien. Felnőtt korában valódi óriás volt. Még a katonaszolgálatából is megváltotta az apja (abban az időben, amikor azt a kiváltságot egyezer forintért osztogatták). Kár volt azt tennie. – Egy reggel az ősz öreg Hof sírva jött fel hozzám azzal a szóval: „Én vagyok az a szerencsétlen apa, aki megölte a fiát”. – Kénytelen volt őt megölni, saját kezeivel! Azt a délceg, herkulesi alakot. Annyira igaza volt az apának, hogy én ösztönözve éreztem magamat, közbenjárni mellette. Kegyelmet kapott – szegény. – Számoljon Istennel és a saját szívével. – Hálából egy nagy gyümölcsfát hozott a vállán, gyalog, két óra járásról. Ide ültette; megéledt, erős fa. De nincs rajta áldás. Csak könnyezik. Most lássuk a derültebb oldalát a kertészetemnek.
Látjátok ezt a nagy terepély almafát itt a völgyben, megrakva a leggyönyörűbb gyümölccsel: hogy csakúgy nevet az emberre! Ennek az ojtóágát boldogult jó anyám hozta gondosan eltéve, a komáromi kertjéből. Az ő kedvenc almája volt ez: kertészeti neve „reinette des dames”, mi csak úgy híjuk, hogy az „anyánk almája”. Magam ojtottam be az itt talált vadoncba ezt az ágacskát; már a harmadik évében megvallotta a termését, és azóta minden évben terem; nem tart soha pihenő évet, mint más gyümölcsfa, s némely évben ötszázat is ád abból a fölséges gyümölcsből, ami tavaszig eláll, s ha egyet a szobába tesznek, beillatozza azt, mint a virág. S ahány fát ennek az ágaival nemesítettünk magam és rokonaim, azok mind azt hirdetik, hogy az „anyai kéz” van fölötte.
Most mutatok nektek valami mást.
Itt van egy szép nagy cseresznyefa, a legjobb fekete ropogós „ökörszem”. Ennek a két ágát ketten ojtottuk el, régimódi „hasításba” a Károly bátyámmal. Azt mindenki tudja, hogy van nekem egy testvérbátyám, aki minden tekintetben különb ember, mint én. Olyan nagyon is szeretjük egymást, ahogy csak testvérek valaha tehették. Az egy törzsbe ojtott két ág mindegyike megeredt, s kövér hajtásokat eresztve indult neki, egymással versenyezni a növésben. És azután, ahol csak ennek a két törzsnek a dereka, vagy az ágai egymáshoz hozzá értek, azok ott úgy összeforrtak, hogy valósággal egy törzsöt képeznek, anélkül hogy emberi kéz segített volna nekik benne.
Hanem azután, amit mint valóságos tüneményt legvégül hagytam: az a májusfa, itt a dolgozószobám ablakai előtt. Ennek az ágacskáját ezelőtt mintegy harminc évvel törte le feleségem idősb Emich Gusztáv jó barátom és kiadóm svábhegyi kertjének egy fájáról. Azt a kis letört ágat cserépbe elülteté. Kezeinek ápolása mellett gyökeret vert a kis gally (nyár derekán). Aztán más tavasszal ide ültette az ablakom előtti virágágyba. Az ott felnőtt szép nagy sudár fának, s minden évben meghozta azokat a gyöngyvirág alakú, kedves illatú fürtjeit, első fa virágait a tavasznak. Úgy híttuk „az én fám”. Ezelőtt tizenkilenc esztendővel, májusban nagy, nehéz betegség döntött ágyba. Minden orvos lemondott már rólam: a hírlapi reporterek készen tartották a fiókjukban az életírásomat, hogy amint jön a hír, nyomdába küldhessék, csak a F-et kell eléje tenni. Ekkor az én derék orvosom és barátom, Kovács Sebestyén Endre, azt mondá: „Nem kell neked már sem digitális, sem laurocerasus; hanem próbáld meg az eleven virágokkal: a friss hegyi levegő az”. – Ápril 16-ikán mentünk ki, nőmmel és egész háznépemmel a „zöldbe”. – Kivételes szép tavaszelő volt: buja zöld már a fű, tele ibolyákkal és pimpimpáréval; én még olyan gyönge voltam, hogy óra telt bele, amíg a kertem egyik végétől a másikig el tudtam járni. Mégis mindennap végigjártam; nem egyszer, többször is. És aztán ellestem, hogy rügyeznek a fabimbók, hogy pattannak ki a cseresznyevirágok közös burkaikból; hogy követik példájukat a körtevirágok; már az almák is készülődnek, s a dió barkái megnőnek húsos porhintő függőké … csak az „én fám” marad hátra. Máskor ő futott előre! Amikor még a többi mind kopasz, már ő tele szokott lenni idefönn levéllel, csilingelő fürtökkel – most hallgat és alszik. Egy kémlelő késvágás a kérgébe felvilágosított róla, hogy az „én fám” ki van veszve. Egész a tövéig elszáradt. „Tehát velem akarsz jönni?” – Lefűrészeltettem a fát tőben. Életem jelképét. – S azzal folytattam a csendes járkálást a többiek között. – Egy reggel aztán, mikor ismét elmentem a puszta virágágy mellett, azt látom, hogy a kihalt fa törzséből öt ág új sarjadzik elő. Egy hó múlva már magasabbak voltak az új hajtások, mint én – s május végén már ott deklamáltam az országházban. – És most az újon kisarjadt fa a fél házat betakarja lombjaival, s mikor virulni kezd, teleillatozza az egész vidéket.
Akárhová nézek, bármerre fordulok, mindenütt őt látom, akit a nagy bölcsek nem akarnak látni: – fűben – fában és a fa levelében …
