Írhatnám, az egész Talapa miatt van, de azért ez nem lenne teljesen igaz.
Az biztos, hogy régen sokat totóztam, mégpedig valóban szerencsejáték-alapon. Amikor tényleg mellékes a tabella, a hazai pálya, a pillanatnyi forma, a sérült csatár – csak a puszta szerencse számít. Nemrégiben egy angol hölgy úgy nyert milliókat, hogy mindig a számára szimpatikusabb nevű csapatra fogadott: ha például a Worcestert utálta a szósz miatt, természetesen a város klubja ellen tett, de előfordult, hogy a Dagenham & Redbridge együttesét dallamosabbnak találta egy sima Wokingnál, és behúzta a tuti egyest. Irigylem, elsősorban persze a nyeremény miatt, mert a mersz azért bennem is megvolt: bemagoltam egy tizenhárom plusz egyes kombinációt, és minden héten az alapján ikszeltem – sosem hagytam, hogy megzavarjon holmi totóműsor.
Persze sosem nyertem.
Ezért is volt áldás, amikor Talapa János és a Sárándi Speditőr a fél országhoz eljuttatta azt az igen hasznos információt, hogy ezentúl már rendes fogadóirodában is lehet tippelgetni. A történet biztos sokak számára ismert: az 1993-as MTK–Sáránd Magyar Kupa-meccs előtt valaki meglátta, hogy a fővárosiak futballistája a nemrég indult Tuti Tipp játékon megteszi csapata 5–0-s győzelmét. Lett is botrány – na, nem abból, hogy egy profi futballista fogad, nem is abból, hogy saját meccsére (még ha győzelmére is) tesz, hanem azért, mert ennyire lenézi a kiscsapatot. Fogadkozott minden speditőr, ha a végén tényleg 5–0 lenne, inkább rúg egy öngólt, egy hatodikat, hogy Talapa mindenképpen veszítsen.
Öngól végül nem kellett, háromnál megállt az MTK – ha ez gerillamarketing volt a Tuti Tipptől, bevált, mert én is a kupameccs cikkeit olvasgatva tudtam meg, hogy immár fenébe a totókombinációval, új lehetőségek adódtak. Az más kérdés, hogy a társaság hamarosan feladta, és néhány év múlva startolt a ma is népszerű tippmix.
Azóta nem kevés szurkoló bolondult bele a fogadási bizniszbe: sokan meggazdagodtak, mások nem annyira. Mert ez valahogy nem olyan, mint az ulti: a többórás partik után mindig megkérdeztük egymástól, ki hogyan végzett, és az önbevallások alapján egyikünk mindig sokat nyert, a másik keveset nyert, a harmadik meg a pénzénél maradt… Erre fel mi van a sportfogadásnál? Az egyik kolléga esete ugrik be rögtön: befizetett harmincezret egy külföldi internetes oldalra, hogy jó bónuszt kapjon, de internetes pénztárcából utalt, és kiderült, arra nem jár a dupla pénz. Gondolta, akkor egyből kiveszi, ám azt nem engedték, biztos pénzmosó, mondták, legalább egyszer fel kell tennie az összeget. Dúlt-fúlt, de hát nem tehetett semmit, keresett egy minimális szorzót. Éppen ment a Barcelona egyik meccse, már az első félidő hosszabbításában jártak, nem született még gól, célszerűnek tetszett fogadni a szünetbeli döntetlenre. De biztosabbra ment, megtette 1x-re, mert látta az oldalon, hogy éppen szöglethez jutott a Barca, nehogy gond legyen. Még a tévéje sem működött, egy barátját hívta fel, hogy közvetítse már le a szögletet: most ívelik be, hallotta, kifejelték, ellentámadás, de nehogy izgulj, a bíró már az óráját nézi, még egy gyenge távoli lövés... Jaj!
Ha könnyen nem is jött, legalább könnyen ment – tényleg csak másodperceken múlt, hogy harmincezret bukott, és nem ötszáz forintot nyert…
Jó, ez a kivétel: mármint a tét nagysága. Mert addig jó, amíg az ember képes minimális alapon játszani, és nem duplázza meg folyton a befizetést – abban bízva, hogy egyszer végre bejön az a Benevento-győzelem, és nem kell zaciba csapnia a fél lakást. Nálunk mindig is a néhány száz forintos tétek röpködtek: mondjuk napi átlag tíz-tizenöt fogadás a két évtized alatt, hát, az már a kis szünetekkel is bőven több az ötvenezer szelvénynél.
És a nyeremények?
Folytatva a régi totós szerencsejáték-alapot, ismét új, remeknek hitt kombinációt sikerült kitalálni, immár a netes fogadásnál. Mindegy, ki játszik, a lényeg a sok gól, ami nagyon magas szorzókat jelent. A nagy számok törvénye alapján pedig egyszer csak úgy adódik, hogy az egy szelvényen megfogadott találkozók többségén tényleg négy-öt gól születik (megfordítva: merő véletlenségből a sokgólos meccsek egy szelvényre kerülnek), és akkor dőzsölés.
Briliáns ötlet, ugye?
Hát, csak majdnem: a tapasztalatok szerint az az ötvenezer még nem olyan nagy szám…
Jogos a kérdés: ha az ember stabilan veszít, miért játszik még tovább? Nos, ezt vélhetően felteszi magának a sok tízezer lottózó, totózó, kenózó, sorsjegykaparó, rulettező. Ha valaki csak szórakozni akar, mert minden szombaton örömmel végigüvöltözi a haverokkal a lottósorsolást, és belefér a büdzséjébe a kalkulált veszteség, az tökéletes. De ha valaki nem veszíteni, hanem ad abszurdum még nyerni is akar, az már más: ott már van tét, és ahol van tét, van feszültség is. Szegény legózó gyerek meg nem érti, miért vakkant rá váratlanul az apja, ha mondjuk az utolsó percben meccslabdát bukik a Bayern. Kéznél lévő bűnbak mindig kell, Lewandowski meg úgysem hallja, ha a kanapén ülve anyázzuk.
A legérdekesebb alighanem a megélhetési fogadó helyzete. Mert ő ebből él, és ha nincs nyeremény, nincs vacsi (jó, inkább nincs török tengerpart). Egyszer beszéltem egy ilyen sráccal: napi tizenöt óra a monitor előtt, és folyton lesni, mikor változnak úgy az oddszok, hogy tuti legyen a nyeremény. És a nyeremény tuti, mert mindig van egy teniszmeccs, amelyen figyelmetlenségből, késlekedésből, vagy akár egy belső infó miatt az egyik iroda X, a másik Y játékost tartja esélyesebbnek – és ha mindkét szorzó nagyobb a kettesnél, akkor ugye garantált a pénz. Ebből biztos nem lehet megélni, hinnénk, de az egyik budai mellékutcában is a sarkon terpeszkedik a markos úriember, aki előre csomagolt virágot árul a piros lámpánál várakozó és őt unottan elhajtó autósoknak – nem nagy üzlet, gondoltam naivan, de ha senki sem venne tőle, aligha állna ott mindennap.
Nekem a monitorozás persze akkor is unalmas, bár volt néhány hét, amikor nagyon is erre mentem. Kerestem a rést a pajzson. Néha tényleg meg lehet találni: volt skót bajnoki, amelyen (máig nem tudom, miért), az első percben született gól után százszoros pénzt fizetett, ha lesz még egy gól a szünetig. Százszorosat. Nekem meg volt bent vagy háromszáz forintom, amit hirtelen mozgósítani tudtam… A 43. percben lett 2–0. De láttam olyat is külföldi irodánál, amikor egy izraeli sokadosztályú bajnoki véletlenül kétszer szerepelt a tétlapon: előbb a csapatok héber, majd gondolom, a pártsemlegesség jegyében a palesztin nevével, és persze kötésben is lehetett fogadni. Így a kettes szorzó ugye rögtön négyet ér, a hármas szorzó kilencet, a nyolcas pedig már hatvannégyszeres pénzt jelent.
De akár ilyen kis véletlenekkel, akár az időnként óvatosan visszacsordogáló pénzekkel, a havi mínusz az tuti a fogadók nyolcvan-kilencven százalékának. Így nekünk, veszteseknek marad az erkölcsi elégtétel. Ahogy egy barátom fogalmazott, aki évek óta hűségesen a totózókban játszik: ő fizet a tippmixnek, a tippmix fizet a kluboknak, vagyis voltaképpen ő fizet a kluboknak – nagy örömmel újságolta, hogy hibátlan gondolkodása alapján végül is szponzor lett. Aztán összeszámolta a havi bukásait, és kevésbé boldogan jegyezte meg, hogy máris aranyfokozatú.
