Payday Loans

Keresés

VAJDA JÁNOS
A boldog élet bölcselete és poézise
2018. január 22. hétfő, 16:54

VAJDA JÁNOS

(1827 - 1897)

 

"Bakonyi fajta, karakán magyar,
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott
S ő azt se kapta, ami nagyon kellett."

 

(Ady Endre: Néhai Vajda János)

Vál mezővárosban 1827. tavaszán lendületesen indult az élet. Az Ürményiek jó gazdái birtokuknak, elvárásaik mellett mindent megtesznek, hogy a környék központja legyen. Szépül, gyarapodik is szemmel láthatóan, mint soha ennek előtte.

Áll az impozáns templom, a mindenki által megcsodált. Ez év tavaszára várják a három új harangot, amelyeket Ürményi Józsefné Komjáthy Anna rendelt.

Az élőket hívó, a holtakat elsirató, felhőket megtörő harangok szavára igazodik a munkásember.

Ürményi József már nem él, de a család folytatja a tervbevett munkálatokat, az építkezéseket, a környék rendezését. Az erdőt is alakítani kell. Baráti ismeretség kapcsán találnak is szakembert, aki éppen helyet kíván változtatni. Így kerül Válra Vajda Endre főerdésznek, feleségével, Veleczky Lídiával. A költözködés elhúzódik, az erdészlak 1828-tól válik igazi otthonná. Első gyermekük, János, Pesten lát napvilágot. Három időpont is szerepel a Vajdával foglalkozó írásokban: május 7., 18., illetve 27. Melyik az igazi? A költő önéletrajzában május 7-ét jelöli meg, ezt kell elfogadni.

"Ahhoz, hogy engem megértsenek - mondá Vajda János, - szükséges ismerni azt a környezetet, amelyben felnőttem. A szabad természetet, mely körülvett, azokat az embereket, akik szüleimhez jártak, s apámat, különösen apámat!

Büszke, nemes hajlamú, eszes, művelt ember volt atyám, Vajda Endre, az Ürményiek váli birtokának főerdésze. Magas, szálas, szép ember volt. Bálványoztam apámat. Azt hittem, s még ma is hiszem, hogy kedvező körülmények között kiváló ember, talán lángelme lett volna belőle. Ha véletlenül előbb és franciának születik, talán ő lett volna Napóleonná, nem a "kis korzikai". Olyan katonás volt minden mozdulata, eszejárása, pedig soha nem volt katona, mintha egész életét háborúban töltötte volna. Oly lovagias volt gondolkodása, oly sokat adott a becsületre, egyszerű, cselédsorból felküzdött ember létére, mint valami középkori lovag.

A váli erdőben laktunk 1828-tól kezdve. Pénzfizetése nem sok volt apámnak, a nagy főerdészi címhez mindössze száz váltóforint, ami a mi pénzünk szerint megérne kétszáz forintot. De volt szép nagy lakóházunk az erdőben, melyhez egyholdnyi, megette kétholdnyi kert tartozott. A hátulsó kertben zöldség, vetemény, kukorica termett, az első kertben gyümölcsfák, virágágyak voltak. Földje buján termett. Apám az erdőben szedette össze a vízmosásokból a legjava televényt, mely a lehullott falevelekből képződött. Olyan tökdinnye, ugorka nőtt benne, hogy megcsodálta mindenki. Valóságos Kánaán, Paradicsom, eldorádó volt az a hely. A karózott töviskerítést egybefolyva futotta be a sok inda, a szilvafáról dinnye lógott, a futópaszuly még a ház tetején is virított és termett, én szedtem le onnan mint fürge, mezítlábas gyermek minden héten a zöldbabot.

Az erdőszélen szántóföldünk is volt az uraságtól. Tartottunk három-négy tehenet is. Malacunk meg egy ízben annyi volt, hogy külön kis kanászgyereket kellett hozzá tartani. Annyink volt mindenből, hogy eladni, elajándékozni se bírtuk. Rajtunk romlott. Ami vad- és szelíd hús van, abban dúskáltunk.

Apám nagyon szerette a szép lovakat. Öt-hat vásárt bejárt egy pár összeillő, szemrevaló csikóért, de nevelt is olyan lovakat, ha így összetalált egy párt, hogy még az uraság is megirigyelte.

A legszálasabb embereket fogadta össze maga mellé kerülőknek. Magas, erős, nyíltszívű férfiak, tele nyugalommal, bátorsággal. Olyanok voltak, mint Homér hősei: mint mohikánok az őserdőben. Hajnalban, néha már éjfélkor begyűltek, sorakoztak a tornácunkon: apám kiment hozzájuk, kezet fogott egy-két öregebbel, és elindultak együtt az erdőbe, vagy átvették a parancsot, mentek maguk. Orvvadászok, fatolvajok, éjjeli legeltetők ellen egész haditerveket főztek ki néha. Mert az urasági erdő szent hely, idegennek oda imádkozni se szabad belépnie!

Boronatüskét sem szabad ottan szedni, de onnan szoktak lopni a földmívesek mégis, hanem gyakran rajta is vesztettek ám!"

Itt a török uralom alatt is erdő volt. A természet rendje tiszteletet parancsolt. Titkokat őriznek a fák - tölgy, juhar, kőris, szil, fenyő, köztük a cserjék: galagonya, som, bodza, fagyal, kökény, hamvas szeder. Otthonra leltek a vadak: szarvas, vaddisznó, nyúl, fácán.

Az Ürményiek tervszerű erdőgazdálkodásra törekedtek. Vajda Endre egész életére szólt ez a szolgálat.

Ebben az istenáldotta környezetben él János. Az első élményei a világról, a természet játékai, az örök körforgás, a megnyugvás látszólagossága, a megszemélyesített erdő, a természeti jelenségek életét és költészetét végigkísérik.

A gimnáziumot Székesfehérvárott kezdi, majd a pesti piaristáknál folytatja. Szülei papnak szánják a komoly kisfiút. Ő azonban vándorszínésznek áll, a társulattal másfél évig barangol az országban, Erdély nagy részét is megismeri, de rájön, ez nem az ő világa.

Rövid ideig nevelősködik, majd Alcsuton gazdasági gyakornok. Itt sem találja helyét. Sokat olvas, éjszakánként ír. Egyetemre nem tud menni, anyagi körülményei nem engedik. El kell tartania magát, ezért pedig dolgoznia kell.

Érzékenyen reagál a politikai eseményekre, tájékozott. 1848-ban ott van a Pilvax kávéházban, aktív részese a szabadságharcnak. Augusztustól közlegényként, majd honvédtisztként harcol.

A világosi fegyverletétel után bujdosnia kell. A váli Baranyákban is rejtőzik egy ideig, pincékben, présházakban.

Decemberben büntetésképp a császári hadseregbe sorozzák, katonaként kerül Olaszországba és Stájerországba.

Aggódik hazájáért, már ismertek A főurakhoz, A hazafiakhoz, A nemzethez, A honárulókhoz című költeményei.

Vállal munkát Kiskunhalason, Budán a földmérési hivatalnál.

Gyermekkori élményei vissza-visszatérnek, amelyekből hiányzik az ifjúság vidám hangja.

1854-ben határoz: írói, újságírói munkából kell megélnie, Budára költözik tehát. Ekkor ismerkedik meg szállásadója lányával, Kratochwill Zsuzsannával, Ginával. A lány feltűnően szép, magas, büszke tartással.

Sokáig homály fedte életének egyes szakaszait, de ma már tudjuk, ki ő. Ismerkedjünk meg vele.

Liptó megyében született. Liptóújvár plébániájának anyakönyve szerint Kratochwilla Gáspár kincstári uradalmi erdésznek és feleségének, Kratochwilla Teréznek újszülött lánykája a keresztségben a Klementina nevet kapta 1837. október 31-én. Harmadik gyerek a családban. Utána még megszületett Lajos és Teréz. A Gina nevet a keresztszülők kislányától kölcsönözték. A természeti szépségekben gazdag Ipolticán laktak.

Az apa és anya családnév azonossága rokoni kapcsolatra utal, lehettek unokatestvérek is.

A Kratochwillok szorgalmas, törekvő emberek, kézművesek, gazdálkodók, gyermekeiket iskoláztatják, hivatalokba kerülnek.

Gina tíz éves volt, mikor édesanyja elhalálozott. Kratochwill Gáspár ötvenegy évesen újra nősült, a negyvenhárom éves, szintén özvegyasszony rangos családból származik, előkelő neveltetésben részesült. Gina erősen kötődött hozzá, a nevelőanyából édesanyává válhatott.

Nem lehet tudni, hogy miért költözött a nevelőanya Ginával a fővárosba. Lehetséges, hogy látván a kislány különleges, megkapó szépségét - jövőjét szerette volna biztosítani. Kratochwill Gáspár négy gyerekkel vidéken maradt, akik tanultak gimnáziumban, jogakadémián.

Gina nyelveket, zenét, táncot tanul és megtanulja az embereket értékelni.

Csak AZ ember, aki vagyonos és előkelő.

Sugárzó szépség, álmodozó, ugyanakkor magabiztos és elbizakodott, hódolóival gúnyolódó, kacér és számító lány.

Vajda szemrevaló fiatalember: magas, szőke, jó megjelenésű. Ginának is megakadhatott rajta a szeme, de mit ér az ember, ha szegény és nem előkelő?

"Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, harmatban,
Amelyre Isten napja süt."

És ezt a csodálatos szépséget - aki egy ragyogó tehetségű költőnek elérhetetlenje - egész vagyonon megvásárolta magának egy arisztokrata. Akkor még nem tudta: nem egészen hét évre.

Galántai és fraknói gróf Esterházy Mihály császári és királyi kamarás, Cseklész hitbizományosa, a hatvanöt éves özvegyember megteremtette Ginának a tündérvilágot, Bécsben. Főrangú hölgyekhez méltó lakosztályt kapott, személyzetet, hintót, lovakat, utazást. Személyzetéhez tartozott a műveltségét kiegészítő társalkodónő és a műlovaglásra oktató is.

Az előkelő társaság nem fogadta be Ginát. Mihály gróf - tekintettel korára is - nem vette volna jó néven, hogy arisztokrata férfitársasága legyen Ginának. Gina is okos volt: nem veszélyezteti helyzetét.

Esterházy elhunyta után Gina anyjával marad. 29 éves, szépsége teljében. Életre szóló vagyont kapott, dúsgazdag, nem szorul kitartóra.

Vajda ír, ebből él. Verseskötete jelenik meg, a Nővilág szerkesztője, Csatár címmel politikai és ismeretterjesztő lapot szerkeszt. Cserszilvásy Ákos néven adja ki vadászati tárgyú írásait.

Hazafias versek antológiáját szerkeszti Nemzeti Lant címmel. Megjelenik a Magyar Képek Albuma Barabás Miklós metszeteivel. 1862-ben írja az Önbírálat című politikai röpiratait. Erős támadások érik miatta.

Részlet:

"Senki nem gondol arra, hogy általános művelődési dolgokban mennyire hátra vagyunk, s jó volna egy percet sem késni, hogy e téren meginduljunk az európai haladás jelen, hozzánk szinte beláthatatlan magaslata felé. De még csak nem is pengeti ez eszmét senki Széchenyi óta!

A nemzeti lét szempontja kétségkívül a legfontosabb. De a nemzeti létet nem csupán a csatatéren lehet elveszteni azáltal, ha rosszul, hanyagul, gyáván vagy ész nélkül, vagy egyáltalán sehogy sem védjük ottan.

El lehet azt veszíteni társadalmi téren is, rossz gazdálkodással, félszeg intézményekkel, hibás életmóddal, mely a nemzettestet beteggé teszi, erejétől megfosztja, és ekként az erélyes védelemre erkölcsileg és fizikailag képtelenné teszi."

1863. szeptember 17-én tragikus baleset történt Válban. Vajda Endre és felesége a templom melletti Mélyútban lovas kocsijukkal fölborultak. Az asszony agyveleje szétloccsant, a férfi feje betört, eszméletét vesztette. Hazaszállították, és anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, éjjel 11-kor meghalt. Másnap temették őket közös sírba.

Gürtler Mihály plébános festményén megörökítette e szerencsétlenséget.

Szülei halála után a költő nem jött e tájra, testvéreivel - akik tanulatlanok voltak, nem tartott kapcsolatot.

Vágyódik az egyszerű élet után, szeretne egy kis birtokot, talán éppen Válban. 1875-ben lát napvilágot A váli erdőben című költeménye:

 

Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrű árnyak enyhelyében:

Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...

Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háborítlan,
Ami immár közelebb van...

Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Múlt időkbe, jövendőkbe....

És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...

S ismeretlen sírgödörbe
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit sem tenni,
csak pihenni, csak pihenni...
Gina nevelőanyja halála után egyedül marad. Ekkor 39 éves, gazdag, de révbe nem jutott. Még szép, becsvágyó, tele energiával. Az előkelő társaság nem fogadja be. Tudja, hogy új életet kell kezdenie és tisztában van saját képességeivel. Szereti a lovakat, Esterházy mellett megtanulta a műlovaglást, megengedheti magának, hogy saját cirkusza legyen és abban föllépjen, mint műlovarnő. A sok személyt foglalkoztató cirkusz, annak állatállománya hozzáértést, törődést igényel. Az elgondolás tehát jó, de Ginának nincs üzleti érzéke. Az unokaöcs kezelésében ez a vállalkozás fölemésztette minden vagyonát olyannyira, hogy megélhetési gondjai vannak. Testvéreivel, rokonaival nem tart kapcsolatot, egyedül próbálja megoldani gondjait: albérlőt tart, mulatóhelyi gondnoknő.

 

A szépség elhervadt, helyébe lépett a végzetes betegség. 1910. január 12-én hal meg petefészekrákban. A halotti anyakönyvben a születési és illetőségi hely kitöltetlenek: Gina nem akart nyomot hagyni maga után, nem akarta, hogy tudják, hány évesen távozott a világból. Bécsben temették el.

Az öregedés határán lévő költő kedvvel, erővel tér vissza az irodalomba. Fiatalos lendülettel ír, telve tervekkel, eszmékkel. Kezd barátkozni a világgal, enged ridegségéből. Tapasztalt, művelt ember.

53 éves, ekkor találkozik a 19 éves Bartos Rózával - Rozamundával - és a szerelemmel.

Róza Galántán született 1861. március 12-én, családja Vajdáéhoz hasonló. Apja egykor kisbirtokos volt, elszegényedett, halála után anyjával, - aki egyszerű asszony volt - munkával kereste kenyerét.

Az iskolában jó tanuló, keveset mulaszt. Nagy hatással vannak rá osztálytársai: zömmel munkások, tisztviselők gyerekei. Elszegényesedésük következtében magasabb műveltségre nem tehet szert.

Egyházi iskolába járt, ezen túl szabóságot is tanult, de kénytelen volt cselédeskedni is.

Róza egészen más volt, mint Gina, de fiatal és szép. A költő a korzón csodálta meg, 185 cm magas volt, élénk, természetesség áradt lényéből. Róza rajongott Vajdáért, akinek ezzel biztonságot adott, önérzetét erősítette.

A költő érzéseiről a megszólítások is sokat mondanak leveleiből: "Mélyen tisztelt Nagysád!" "Felséges Szépség!" "Imádott Szentség!" "Kimondhatatlan Gyönyörűség!" "Imádott Szépséges Üdvösségem!" "Imádott kedves tündéristennő!"

 

"Kedves, édes Rózám
Csodaszépséges arám
Gyönyörűséges bűbájos jövendőbelim,
ennivaló kis feleségem."

 

1880. október 1.

Róza csüngött a költőn. Gyakran szökött el a lakására, azt is elhitette vele, hogy anyja ellenzi kapcsolatukat, mert öregnek tartja és szegénynek. Sürgette mielőbbi összekelésüket, mert hírbe hozzák.

1880. november 27-én a Bakáts téri Szent Ferenc plébániatemplomban tartották meg esküvőjüket. Vajda tanúja jó barátja, Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője, Rózáé Gyurkovics György pénzügyminisztériumi tisztviselő.

A fővárosi lapok hír-rovatában közölték az eseményt. Vajda csöndben, de nem titokban tartotta esküvőjét. Az író- és költőtársakból különféle véleményeket hozott napvilágra a frigy. A többség úgy ítélte, hogy nem illenek össze. Suttogások: - a költőt behálózták! E híresztelés a házasságkötés idején szóbeszéddé vált, halálakor pedig megerősödött a pályatársak visszaemlékezéseiből.

Róza okos volt, önhitt, de műveletlen. Gőgösen ragaszkodott elképzeléseihez. Nem vetette meg a fizikai munkát, dolgozott, állandó nyugtalanságban élt. Mindenről megmondta a véleményét, azonnal és kíméletlenül.

Sokat fecsegett, hajlamos volt a történések átköltésére.

Gináról mindent akart tudni, féltékeny volt rá.

Akárhogy nézzük, Vajda életében ez is szerelem volt. Miért nyújtott be mégis válókeresetet esküvőjük után 15 hónap múlva az esztergomi Szentszékhez?

Matrimonium non consummatum (el nem hálás).

Megindul a pörösködés, vádaskodás mindkét részről. Vajda semmiképpen nem akarja tartani a házastársi kapcsolatot, teljes egészében szakítani akar. Már azért is, mert a csupán féltékenységéből táplálkozó gyanú igazolódott: a költő utánajárt, és bizonyságot szerzett Róza előéletéről, törvénytelen fiáról. Sem maga a per, sem az ítélethirdetés egyetlen szót sem ejt Róza leányanyaságáról. Vajda jól ismeri a szentszéki bontó okokat: az anyaság, még törvénytelen gyermek esetében is, az anya mellett és nem ellene szólnak. Házasság alatti hűtlenséggel Róza nem vádolható, erre nem adott okot. 1886. Vajda pernyertes lett, mégis vesztes.

Kortársa, Eötvös Károly így ír róla:

"Se nevet, se vagyont, se családi segítséget nem öröklött, se az élet útjain védő kar nem segíté. Mint gyermeket és ifjút, őt is ragadta magával család, iskola, kornak eszmeharca, csatatérnek honfiláza, nemzetbukásnak minden fájdalma és viszontagsága."

"...Hatvanéves férfiú. E kor fajunknál, éghajlatunk alatt és szokásaink mellett már a hanyatlás kora. Vajda Jánoson nem látszik meg a hanyatlás. Középnél valamivel nagyobb termete, egyenes, ép, erőteljes, se el nincs hízva, se nem sovány. Arcán az élet színe, fürtjei tömöttek, s alig szürkülnek, szemei fényesek és élesek."

A váláskor Róza 25 éves, szép, de szervezete legyöngül, egyre jobban megrokkan a munkában. A hivatalos ítélet, a házastársaknak ágytól, asztaltól való örökös elválasztása kitaszította a társadalom perifériájára. Hozzákezd emlékei megírásához. Nem a gyakorlott írók rutinjával, a maga egyszerű módján. Ismerősöket keres a régiek közül, szerkesztőségekbe kopogtat, de mindenki elzárkózik előle.

Mivel Róza sokáig Ausztriában élt, keresi a szavakat, keveri a némettel, de az eseményeket igyekszik rendezni. Barátokat, ismerősöket nevez meg, eseményeket, amelyek valóban megtörténtek. Amíg Róza szegénységben él, alkalmi munkákból tartja el magát, Vajda ír, barátai segítik újabb munkái két kötetének megjelenését.

1889-ben a kultuszminisztertől haláláig évdíjat kap.

1892-ben, hatvanöt évesen írja meg csodálatosan szép versét: Harminc év után.

Ötvenéves írói jubileumát szűk baráti körben ünnepli. A jubileum alkalmából 1.800,- forint kegydíjat kap.

Vajda János költeményei címmel saját válogatása jelenik meg 1895-ben az elmúlt fél évszázad írásaiból.

1896-ban nyelvművelési kérdésekkel foglalkozik. Utolsó röpirata, a Magyarság és nemzeti önérzet.

Egészségi állapota napról napra romlik. Háztartásának hű gondozója, majd ápolója Müller Mária volt, aki közel két évig szolgált nála.


VAJDA JÁNOS VÉGRENDELETE:

Halálom esetére

Január 16. éjjel 3 óra. Kérem a következőket:

1. Testem okvetlen minél apróbb részletekre fölbontassék, agyam, szívem, gyomrom kivétessék és fölapróztassék.

2. Fiókomban, tárcámban találtatandó lehet e pillanatban mintegy 400 forint. Ebből hű ápolónőm Müller Mari azonnal átvehet 200 frt, olv. kétszáz forintot, mint neki megígért kielégítést.

3. Könyvtár, ruhatár, fegyver, pipatár, bútorzat, netán elárvereztetvén ami ezek után bejön, három részre osztandó, és két nővérem, Róza és Gizi, harmadikul Müller Mari részesedjenek belőle. Egyetlen krajcárral sem vagyok adósa senkinek.

Január 16. reggel fél négy.

Vajda János


Meghalt 1897. január 17-én.

A végakaratot betűhíven foganatosították.

Síremléke 1915-ben készült el, ez év május 30-án leplezték le a Kerepesi temető 1/34. sz. tábla 4. sorában.

A sír fölirata: Vajda János 1827-1897., a Kisfaludy Társaság Tagja, és rávésték még Emléksorok című versének utolsó négy sorát:

 

Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled! -

 

Élete, magatartása irodalmi és társadalmi erő volt, fenyegetés a hanyatlónak, bátorítás a növekvőnek. Komor magánya mélyén a népi és nemzeti felemelkedésnek ugyanaz a vágya élt, amely Adyt hevítette, aki Vajdát szent elődjének tekintette.

Két nagy szerelme túlélte. Gina, akit megvásároltak és Róza, akinek ártatlanságát tulajdonképpen a cselédsorba taszítottság vette el. Róza emlékirataiból kiderül: megpróbál hazatelepedni, de minden igyekezete eredménytelen, emlékeznek rá az írótársak, figyelmen kívül hagyják, üldözik. Vajda születésének századik évfordulóján reménykedik, hátha sikerül érdeklődést kelteni emlékirataival és megszerezni a Vajda Jánosnét megillető elismerést, anyagi támogatást. Élete utolsó pillanatáig reménykedett emlékiratainak kiadásában: igazolni a világ előtt: hűséges felesége volt a költőnek.

A múlt feltárásával akarta bemutatni az igazi Vajdát, annak tudatával, hogy az embereket érdekli, kíváncsiak. A nyilvánosságnak szánja írását, "Én nem titkolok semmit el..." A megtörtént valóságok közé beleszövi álmait, lehetőségeket, színezi az eseményeket. Bevallja "hazudozásait", de ezek nem vetnek rá rossz fényt. Az összefüggésekből ki lehet alakítani a valóságos képet. Hozzájárul a költő megismeréséhez, aki elég szűkszavúan vallott önmagáról, aki úgy élt a fővárosban, mint valamely rengetegben, magányosan, elhagyottan, vagy mint ő szokta mondani: társtalanul és átkozottan. Elbújt az emberek elől rideg magánya odújába. Szíve sóvárogta, szomjúhozta a szerelmet, de csak átkait ismerte, édességét soha.

Ötven év elteltével teljesült Róza kívánsága: napvilágra kerültek emlékiratai.


EMLÉKIRATAIM.

Egy sokat emlegetett házasság meztelen igazsága!
Írta özvegy Vajda Jánosné
Bartos Rosalia
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983.

A borítón Vajda Jánosné Bartos Róza.

"Vajda János reménytelen és fájdalmas szerelmet érzett a magyarság iránt is, amelynek hűséges és haragos imádója volt, a magyarság iránt, amely életében nem akarta megérteni és megbecsülni ezt a nagyságos és fönséges költői tüneményt, aki nem akart és nem tudott hízelegni neki, aki mindig a maga egyenes útját járta, ahová senki sem merte követni, aki állandóan szemébe vágta nemzetének hibáit és bűneit, aki hatvanhét után sem engedett a negyvennyolcból, és aki úri kaszinó és vármegyeház helyett a magyar nép jogát és jövőjét hirdette mindhalálig. Fájdalmas és magányos magyar volt és maradt Vajda világéletében..."


JUHÁSZ GYULA

"Vajda János a 20. század küszöbén halt meg, és ez jelképes jelentőségű. Az új hang először a váli erdőben szólalt meg, ott, hol a váli erdő remetéje eltévedt, s nem találta az igazi utat. Múltunkat jelenünkkel éppúgy áthidalja ez a nagy ős, mint ahogy Dante, a Divina commedia nagy költője. A váli erdő a mi szent erdőnk, mert itt kezdődik a modern magyar költészet isteni színjátéka."


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

"Nyelve nem lágy, sima és hajlékony, jambusa is csikorog, de talán épp így illik diszharmonikus lényéhez. Érezni, hogy küszködve gyűri formába mondanivalóját, ami nem csoda, hiszen ő tesz először kísérletet gondolatokkal nehezített, különös érzések kimondására.

S mert befelé forduló költő, vele kezdődik a kép uralma a lírában."


KOMLÓS ALADÁR

"Hogy Vajda Jánosnak is megjön kora egyszer, efölött nem kételkedem. Hogy az ő majd bús és merengő, majd szilaj és haragos múzsája is egykor hatalmas visszhangot kelt nemzetünk ifjúságának szívében, erre bizton számítok.

De azt nem tudom, hogy amikorra a nemzet képes lesz háláját a költő iránt bebizonyítani, akkorra ez az erős férfiú nem válik-e porrá, s ismeretlen sírja fölött nem nő-e magasan az erdei páfrány s a vad szeder tövises indája, s nem zúg-e szemrehányóan az erdőnek dús lombozata, melynek árnyai alatt élvezé a hosszú élet rövid örömeinek legszebb perceit."


EÖTVÖS KÁROLY

"Már száz év telt el azóta, hogy kilépett e világból, úgy, ahogyan élt benne, magánosan. Örökségül hagyta ránk mindenét, a költeményeiben pazarul színezett gyermekkori tájat halhatatlanná varázsolta."

 

Szülőföldem, szép erdő, fogadj el!
Veled fogok ezután zengeni,
Mennydörögni mennydörgéseiddel,
Napos sugarával olvadozni!...

Borostyánt ... ne adj fejemre ... nem kell!
Úgy se tartós az élet babéra!
Szakíts élő virágot tavaszkor,
Jön az élet ősze, s elhervasztja...

Hanem, hogy ha dalaim szeretted,
Tartsa meg őket völgyed sziklája:
Tán, ha század múlva visszhangozza,
Megkérdik, ki volt a völgy lakója?...