A SZEGEDI NAGYÁRVÍZ KÉPESKÖNYVE

A KÜZDELEM ÉS ÚJJÁÉPÍTÉS 130 ÉVE

Város a vízen

Időtől, tájtól távol élő ember azt hihetné, hogy az árvízi katasztrófa éjszakáján gyanútlan nyugalommal aludt a város hetvenezer lakosa, s csak az éjfél után két órakor félrevert harangok zúgása ugrasztotta őket talpra, miközben utcáikon, házaik küszöbén bömbölt az áradat.

A szegedi évszázadok óta ismerte, szerette, félte a Tiszát. Vizei között élt és csónakokon járt, ha szomszédolni, dolgozni ment, akár valami velencei lakos.

Az utcákat szigetképző erek és tavak határolták körül. Annus-ér, János-ér, Kígyós-ér, Maty-ér, Szil-ér. Az erek kiöblösödései, a víztükrök tavak, tócsák, tankák, csöpörkék. A szegedi, ha nem is az ezer tó, de a száz tó országában érezhette magát.

Ma már csak térképek őrzik régi vízrajzuk egykori helyeit, neveit: Cziprus-tó, Csöngölei-tó, Bogárzó-tó, Fehér-tó, Jerikó-tó, Kelő-tó, Kenyérvári-tó, Lándzsás-tó, Vár-tó és a többi. Évszázadokon át nem volt abból violencia, ha bejött várost látni a Tisza, hiszen a szegedi lakott a Tiszában. Hanem amikor ott is házat akart építeni az ember, ahová őkelme partot nem rakott, szirtos magaslatot nem kubikolt, abból bajok következtek.

A város 1750 óta védekezik a Tisza ellen. Csak azért, hogy az ölébe épített fészkeit, annak tavaszi vizeivel szemben megvédelmezze.

A várostól északra olyan hét-nyolc kilométernyire kezdték építeni a gátakat, mert évszázadokra menő tapasztalatokból tudták, hogy a föntebbi nagy kanyarok szorulatai közül tör elő a Tisza, s hátulról zúdul rá a városra, amikor kilép a medréből.

Igen híres vízveszélynek ismeri a történelem az 1616-ost. A mindenre odafigyelő kortárs, Vedres István írja: „Február elején kezdődött a veszedelem. A Tisza magas vízállása a belvizeket is fölfakasztotta, a gyöngébb anyagú házakat összeomlasztotta, s oly nagy volt a félelem, hogy óránként verték félre a harangokat, amire a lakosság ezrenként szaladt a partokra töltéseket erősíteni. Az otthonmaradottak meredt szemmel fürkészik az utakat, merre fussanak, hogy kiragadhassák magzatjaikat a halált okozó nagy veszélybül, megfeledkezvén minden vagyonukról..."

Mellesleg ekkor az ijedelem nagyobb volt a veszélynél, de nem oktalanul féltek a szegediek a Tiszától. És nem utoljára. 1830-ban akkora volt az árveszély, hogy az ország figyelmét fölkeltette, közöttük Széchenyiét, s a folyószabályzó Vásárhelyi Pál mérnökét. Az ő intenciójukra tetemes gátvédelem indult a Tisza mentén. De hát visszaéltek ezzel is, mint annyi mindennel a széles hazában.

A földesúri kapzsiság a Fölső- és Közép-Tiszát több kanyarátvágással olyképp szabályozta, hogy kiegyenesítette, s ezzel fölgyorsította a folyó vizeinek futását, s rázúdította az Alföld legmélyebb pontján levő Szegedre és vidékére. Annyira, hogy 1852-ben már nem voltak elégségesek a többször fölmagasított gátak, újabb és újabb árveszélyek fenyegették a tájékot, különösen olyan tavaszokon, amikor a marosi árhullámokkal egybeesett a Tisza áradása.

Mintha csak nagy drámájának főpróbáját csináltatná magának a Tisza a várossal, 1876 márciusában majd kilöttyent a gátak közül, olyannyira, hogy összeült a vészbizottság, és éjjel-nappal talpon, ötvennapi kemény helytállás után mentette meg Szeged testi épségét a részbeni vagy teljes pusztulástól.

Azonban ez a főpróba hasznára vált a városnak, a szervezetség, az eszközök előkészítése, a gondosság rutinírozása tekintetében. Nemkülönben a közben elhanyagolódott töltések kijavításában, fölmagasításában. Vadásznyelven szólva, a Tisza szárazon tartotta a város puskaporát.

*

A régi város végzetes éjszakáját megelőző hetek alatt bizony nem aludtak nyugodtan a szegediek.

A Tisza vize már 1878 karácsonyán hat és fél méter magasan szaladt gátjai között, s a tetejében be is fagyott. Pár nap múlva egy kis enyhülésre zajlás indult. A jég megtorlódott a vasúti híd lábainál. A jégdugó pedig földuzzaszthatja a vizet. S hideg ám az télvíz idején, ha kiönt. A város ekkor összetrombitálta a vészbizottságot, mert a gátak magassága alig van fölötte a vízjárás szintjének.

Félő, ha egy kis enyhülés valamelyik mellékfolyón olvadást okoz, bekövetkezik a tragédia. A város vízvédelmi bizottsága rutinos gyakorlottsággal hozta működésbe szervezeteit. Négy védelmi szakaszt jelölt meg. A Tápéi kaputól a vasúti hídig, onnan Szentmihálytelekig, onnan Paphalomig. Negyedik veszélyes vonal volt az újszegedi töltések szakasza.

A Szegedi Napló nagy figyelmet szentelt a védekezési munkálatoknak, de a közpolgár is ügyelte a történéseket. És fölvisított a Napló hasábjain, hogy: „Igazi veszedelem most sem a tiszai töltések felől fenyegeti a várost, hanem északról, a baktói, szilléri töltések felől vagy még föntebbről, Dóc tájékáról, ahol szűkmedrű kanyarulatokban fölerősödve, kitörésre készen szorong a Tisza." Az volt az ötödik védelmi vonal. Rohamozták is a szegedi ezrek.

A Napló ismerve a veszély nagyságát, nyugtatgatja a lakosságot, hogy talán elkerülhetjük a nagyobb bajokat. De közben a koplalós kocsisoktól a köpködőn léboló napszámosokig munkára verbuválnak mindenkit a gátra. A védelmi szakaszokon a szakmák, iparok csoportjai vállalnak területeket, s azokat munkálják becsületes buzgalommal.

1879. február 25-én teljes erővel védekezik a város, de közben jól tudják, hogy a percsorai árvízmentesítő társulat dolgai nincsenek rendben. A veszélyes terület a Pallavicini uradalom része Tiszástól, gátastól együtt. Ha jó a védelem, a grófnak mentett területei vannak. Ha rossz, viszi a várost, s a grófnak megvannak a halászó területei. Így Szegednek érdeke, hogy a maga erejéből javítsa az uradalom töltéseit. Régi nóta ez a tájékon, pör és vita tárgya száz év óta. Elvileg maga az állam vette kezébe a partvédelmet, hiszen neki mindenütt érdekében áll a mentés, nem úgy mint a földesuraknak. Ezért kormánybiztosokat állított az árvízmentesítő társulatok élére.

A Percsora-Szeged társulat élén egy Kende Kanut névre hallgató úriember állt. De hát neki a kormánybiztosság csak arra volt jó, hogy jövedelemhez jusson általa. És az egészen természetes volt abban a világban, hogy Kende Kanut semmit sem értett az árvízvédelemhez, s nem is érdekelte, hiszen a veszedelem mindenkori színhelyétől távol, Budapesten élt. Amikor Szeged, nagy védekezési lázában, világgá kiáltotta segítségkérő jelszavát, Kende Kanutot többször, sürgető táviratokkal hívta, ha az nagy elfoglaltságában nem olvasván az újságot, nem figyelt volna oda a kenyerére.

Semmi hívó szóra nem reagált, társulatában működő hivatalnokainak utasításokat nem adott.

Kende Kanut kormánybiztos és országgyűlési képviselő megtehette ezt, hiszen a kormány is nagy indolenciát mutatott a várható veszedelem iránt. Kendét sem utasították, hogy menjen a bajok színhelyére, aki magától semmiféle indíttatást nem érzett a lejövetelre. Pedig itt, bár semmihez sem értett, szükség lett volna a szavazatára a vészköltségek megítélésénél.

Kendét, pár év óta ismerték, nem szerették a szegediek, tudták, hogy szakavatlan, s ha becsülniük kellett volna azért, hogy ezt nem is titkolja, tudtak erre is kádenciát, amely úgy szólt: a tanulatlan orvos kész hóhér!

És Mikszáth még erre is rátetejéz, amikor Kende Kanutot jellemzi: „...valószínű Kende maga is csudálkozott, amikor annak idején kinevezték kormánybiztosnak, hogy is juthatott ő a vízműépítés tudományához, amikor csak nők körében tudott udvarolgatni, cigánnyal mulatni, s ruháit az első szabónál varratni. Ebből állt Kende Kanut, s ettől lett kormánybiztos!"

És a rábízott társulat kasszájában ezekben a pillanatokban 1200 forint kotyogott, a védelmi terület raktáraiban száztíz-ezer karó, nyolcezer szál deszka, hetven viharlámpa és egy ölre való fáklya volt a készenlét.

Az éjjel-nappal virrasztó városházi vészbizottság tanács-termébe bármikor bemehetett akármelyik polgár, meghallgathatta miről tárgyalnak a városatyák, s javaslattal élhetett. Ma érkeztek a védelmi vonalak jelentései, kívánságai, amik, különösen a Percsoráról érkezettek tekintetében, teljesíthe-tetlennek minősültek, hiszen több ezer ember erejét, több tízezer tömőzsákot, eszközöket követeltek.

Természetesen a védelmi bizottság előtt Kende Kanut ügyét is nyíltan tárgyalták, szidalmazták, de nem kímélték a kormányt sem. Slingelt volt a szája a szegedieknek békésebb viszonyok között is, most aztán volt okuk cifrán beszélni.

Taschler József főkapitány pedig, ahogy erősödött a veszedelem, február 27-én dobszó útján hirdette ki városszerte, hogy a baj nagyobb, mint bármikor valaha. A védekezés és menekülés helyzetéről is állandóan tájékoztatták a lakosságot.

Miközben a percsorai partszakaszon, a szilléri töltéseken, és a vasúti töltés magasításán is dolgoztak már az embereink ezrei, a kényszermunkán túl a város ötvenkrajcáros napszámot ígért és adott munkásainak. A föladat nagy volt. Az összes védelmi vonalat három nap alatt kilenc méterre magasítani! A munkákhoz töltésszakaszonként háromszáz lovas kocsit rendeltek ki, minek eredményeképpen szaporázódott is a munka.

Erről ad hírt március elsején a Szegedi Híradó:

„A vész itt dörömböl a kapunkon, s védelemre szólít bennünket.. Aggodalomra ekkora okaink sohasem voltak, mint ma. Két dolog előidézheti a katasztrófát: a közönyösség és a gyáva kétségbeesés. Az utóbbitól nem nagyon tartunk. Szeged annál edzettebb, hogy elszaladjon. Azonban ebből egy másik félelem következhet, az ugyanis, hogy lekicsinylik a bajt."

A Napló ugyanakkor így ír: „Nagy a veszély, de nagyok az erőink is... Mert hol van az a nép, amely földmunkában vetekedhetne a mieinkkel? Nincs! Hazánk határain kívül is keresett a szegedi kubikos... A védmunka sikere, ha mindenki teljesíti kötelességét." A lapok rövid hírei között sokkal keményebb információk húzódnak meg:

„- Március elsején este 6 órakor a víz magassága 720 centiméter."

„- Fölhívom a Szegedi Csónakázó Egyesület tagjait, hogy lakásomon, Tükör utca 14., az árvízveszélyre való tekintettel sürgősen jelenjenek meg.

Nyilasy Pál egyleti elnök."

„-Az iparos ifjak képző és segélyező egyesületének tagjai másodikán 2 órakor közgyűlést tartanak a szokott helyükön.

Nigrényi Pál asztalos legény, elnök."

A vészbizottság sebtében számolta meg a védekezésre fordítható pénzeket. A város kasszájában 6500 forint található, ami hallatlan kicsi pénz, ötvenkrajcáros gyalognapszám mellett.

Tudta ezt Kis Dávid tőzsér is. Kéznél levő 40 000 forintját azonnal a város rendelkezésére bocsátotta kamatok nélkül. A magistrátusnak évek óta félre volt dugva az új gimnázium építésére szánt 52 000 forintja, most ezért is benyúlnak a páncélszekrénybe.

Ez a summa akar eléje állni a Tiszának.

A kormány holmi vámtörvényekről tárgyal. Mit neki Szeged? Annyi baj volt már vele.

A Hunyadiak óta rossz város. Itt volt Dózsa György, Cserni Jován cár, Rózsa Sándor és mások szennyes ügye. Mindig az urak fejét fájdítják!

A szomszéd városok kicsit figyelmesebbek. Temesvár hadtestparancsnoka, Pultz Lajos altábornagy 46 pontonnal, 86 utászkatonával a legnagyobb szükségben jelentkezett a vészbizottságnál.

Pálfy Ferenc polgármester örömmel fogadta a kínálatot, de mindjárt rimánkodásra fogta a köszönetet:

- Nagyon kevés! Hússzor ennyi kell, méltóságos uram!

- Azok mindent megtesznek, utasítás sem kell nekik. Már

hatvan ladikot behoztak, s lerakták a város legmélyebb, legveszélyeztetett pontjaira -válaszolta a polgármester.

Pultz táviratára műszaki zászlóaljak érkeztek Temesvárról, s kezdték a várfalhoz támaszkodó deszkaföljárókat megépíteni.

Ha a szegediek nem is tudták volna mi vár rájuk, ebből már láthatták, hogy valóban komoly a baj: itt csak az marad meg, aki úszni tud!

De viccelődtek, amint a katonaság sátrak hosszú sorát fölvonta a majdani menekülőknek a várfalakra, s deszkabódét építettek a töltések szárazulataira.

- Hát koma, én már kinéztem egy új deszkaszállást magamnak, abba költözök a szomszédasszonyommal.

- Hát a saját asszonya?

- Az maradjon a régi vályogházban! Az ötvenkrajcáros napszám és a lovas kocsik forintos bére sem volt elég vonzó március 5-én a lakosságnak.

Fáradni kezdtek. Fogyott az erő. Sokan menekülésre fogták a nagycsaládúak közül magukat. Egy-egy partszakaszhoz nyolcvan kocsi rendelődött, de nem bolyongott ott, csak tíz.

Lovas huszárok járták a határt, s kényszermunka alá hajtották azokat, akik a vészbizottság rendeleteit a maguk jószántából nem akarták tudomásul venni.

Dorozsma ez időben városi titulusra hallgatott, egy svadron huszárból állt a helyőrsége. Most azok siettek a szegedi kocsik összepásztorítására, amit igaz örömmel tettek, hiszen legalább így vízvész idején visszafizethettek a szegedi földön élő gőgös szegedieknek, amiért unos-untalan lekicsinyelték őket.

Azonban az állandó veszélyt is meg lehet szokni, s el lehet ernyedni az örökös riadókészségtől. Ebből riasztgatja ki a lakosságot a rendőrkapitány által kibocsátott egyik komor hangulatú plakát, amely városszerte szabályozza a kocsmák és bormérő helyek záróráját, egységesen este 11 órára.

Ugyanilyen rendőri hirdetmény adja tudtul, hogy vészlövésekkel értesítik a lakosságot az esetben, ha a Tisza a percsorai gátat elszakítja. Ekkor még nem kell elszaladni, magyarázza a plakát, további gát védi a várost. S maga a jóisten. Ezért hát senki ne veszítse el a fejét, van remény.

Mikszáth keserűen figuráz a vészlövésekre vonatkozó felszólításon.

„Minek a vészlövés, ha az nem a végső baj jele? - Hogy a nép ne aludjon! - válaszol ő maga. - Mert aki alszik, nem bűnözik, s a bűntelen üdvözül, ha meghal."

A tréfákat állta a város, hanem 6-a körül már erősen esett a hó, ami rögtön el is olvadt, sárrá téve azt a töltésföldet is, amit addig fölhordtak a régi gátakat magasítva.

Az országgyűlés, pedig a lapok Szeged halálos veszedelméről írtak, alig figyelt a városra. Ugyan Mocsáry Lajos képviselő nagy körülményeskedve a kormány lelkiismeretéhez intézte fölhívását, megkérdezte március 6-án, hogy mit tett Szeged védelme ügyében, hanem erre a szónoki kérdésre Szende Béla honvédelmi miniszter válaszolt, ő is olyan körülményesen, mintha nagy államtitkot takargatna, hogy március 5-ig Szegedre küldött nyolcvan utászkatonát, s nem 83-at, nem 79-et.

Másnap Tisza Kálmán miniszterelnök is megszólalt, szemére vetve Szegednek, hogy nagy baját maga okozta magának, amikor pár évtizeddel ezelőtt nem engedte, hogy a Marost a város alatt kössék a Tiszába.

Mikszáth járja a védelmi vonalakat, vigyázva az események minden mozzanatát, hogy annál komorabb igazságokat írjon meg: „... Szeged hiába vár a kormánytól segítséget. Évszázadok óta maga nem győzi a gátak emelését, fönntartását, mert azok költségei fölemésztik magát a kommunitást, ennélfogva az lesz, ami évszázadok óta volt, egy veszedelmes mély fekvésű nagy falu!

Oka ennek, hogy a kormány bűnös tehetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén (Boszniát), itthon lomhán nézi Fél-Magyarországnak évről-évre megújuló halálvergődését..."

Tett azért a kormány intézkedéseket. A végveszély esetére szegedi kormánybiztosnak küldte ide Lukács György temesvári polgármester urat, Tisza Kálmán birtokszomszédját és vadászótársát olyan megbízó levéllel, amely a végveszély esetén lép életbe, s statáriális eljárásokra is fölhatalmazást nyújt.

Mikszáth a város közönsége nevében közutálatának adva kifejezést, megaprehendálta a kormány ilyen sunyin hathatós támogatását.

De hát megaprehendálni pillanatnyi múló harag csupán, mi az a tornyosuló bajhoz képest?

Március 5-én este a vízvédelmi bizottság üléstermében alig lézeng az újságírókon kívül néhány ember, a tornászok, csónakázók ügyeletesei. Embereik az emeleti folyosók szétdobált szalmazsákjain alusznak, kártyáznak, vagy uram bocsá, isznak! Fűtetlenek a termek, hűvösek az éjszakák. Iszogatnak, de nótaszó nélkül, s odafigyelnek az eseményekre. Este tíz óra körül a hajóhídtól futásban jön egy hajdú, s a butája azt jelenti, méghozzá örömmel, hogy apad a víz!

Taschler vakarta a fejét, hogy biz ez bajt jelent, nagyot, ha igaz, nem örömet, mert ha nem a hó esik, akkor az eső, de attól nem fogyhat a Tisza vize, csak attól, ha valahol elszakadt a gát vagy átvágták.

11-kor újra jön a hajdú, hogy két colat csillapodott a víz. Mégsem rossz a mérés, s nem téves a leolvasás, nem hamis hír hozódik a hajdúval a torony alá.

Taschler táviratokat küld Vásárhelyre, Kanizsára, kérdezi: „Mi történt? Itt apad a víz, valahol elszakadt a töltés?"

Éjféltájban jött a sürgönyös válasz Novák Józseftől, aki a petresi gátat védelmezte: „A Tisza árja Petresnél 17 öl szélességben elszakította gátat."

A rendőrkapitány nem tudja hol van Petres, városi ember létére sosem volt vele dolga. A sportegyesületek szegedi fiataljai sem tudták. Pirinyó hely lehet az! Taschler azonban fönnszóval szóval meditál közöttük: Ha Petres a Tisza jobb oldalán fekszik, akkor elvesztünk, hanem ha a bal oldalán, megmenekültünk!

A székház épületében végül valaki mégiscsak tudta hol van a szakadás helye, s mondta is: Dóc és Mártély vonalában, de a jobb parton. Bár még előtte áll az árnak két töltés.

Vaklármát nem vertek ezen az éjszakán, de azért felköltötték a város gondosait, Pálfyt meg Lukács kormánybiztost. Közben az ár rohan Szeged felé. S a szegediek tudták, hogy a rókusi állomástól a Vásárhelynek menő alföldi vasút töltéseit kell fölmagasítaniuk, ha a várost meg akarják menteni az elvesztéstől.

Világos reggel táviratozták meg a kormánynak az eseményt, amely régóta úgy vélekedett: „Szeged nem azért vesz el, mert a Tiszát hanyagul szabályozták, hanem mert a város rosszul védekezett."

A víz pedig fenséges erejének tudatában rohanva, nyugodt biztonsággal jött. Előbb a mélyedéseket töltötte meg, kicsi örvényeket vetve, azután meghágta a magasulatokat, a pár méteres halmokat kerülgette körül, s ahogy birtokába vette őket, kiszámítottan ballagott, olykor trappolt nagy port verve, szemetet tolva maga előtt.

Hatodikán este már a macskási töltés, azaz a második frontvonal lábához feküdt, mintha ott akarna megéjszakázni. Hanem akik védték azt a szakaszt, tudták, nem alszik az.

Hullámai reggelre átcsaptak a második védőgát tetején is, s ezzel szabaddá is lett járása Algyő, Tápé és Dorozsma felé.

A szegedi rendőrkapitánynak 7-én kiadott plakátja már csak a menekülés útjairól tájékoztatja a lakosságot, amivel egy időben Algyő és Tápé a Tisza hullámsírjába merült. Algyőn a grófi kastély, az is az első emeletéig megbuggyant, Tápén csak a templom maradt lábon. Ott Mikszáth másnap hajóval járt, ő írja:

„Egy uszályt oldottunk le, adtuk oda a szorongatott lakosságnak, hogy aki a partokról menekülni akar, rakodjon abba. De senki sem akart menekülni.

- Miért nem jönnek? Itt veszi meg magukat az Isten hidege.

- Csak nem hagyhatjuk itt a tűzhelyünket felelte mogorván egy dereshajú öreg ember, aki egy megmaradt taliga végében feküdt.

Ez a tűzhely, persze most csak szimbólum, mert a vékonyka töltés kivételével a falun mindenütt víz ült, azon olyan hely nem akadt, ahol egy szalonnasütésre alkalmas tüzet gyújtani lehetett volna.

Egy másik gyékényfonó paraszt azt mondta, hogy ő azért nem megy sehová, mert minek is menne, meg hova is menne.

- Hát Szegedre!

- Oda is elmegy a víz - mondta meggyőződéssel. -Szegedről Temesvárra menekülhet!

- Oda is elmegy - mondta vállát vonva.

- Ne beszéljen bolondokat, mindenhová csak nem érhet el az ár?

- De bizony, elmegy!

-Tán Svájcba is? -feleselt az öreggel a hajó kormányosa.

- Oda is elmegy, - replikázott az öreg - ismerem én a Tiszát, mellette nőttem fel, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul, de ott is egyöles lesz!"

A korabeli pesti lapok a kormány szájíze szerint aprehendálták Szegedet és népét, ahogy akkor a hivatalos álláspont kívánta. Írták, hogy nem munkálkodik teljes erővel a partokon, s hogy tulajdonképpen a védelem vonalain alig vannak szegediek, hát hová lett a szegedi virtus?

A karácsony óta tartó nagy háborúban a vízzel, bizony megcsappantak a szegedi seregek. Az emberek elfáradtak, elfásultak, s most, különösen a petresi gátszakadás hírére mindenki szaladt haza övéit ajnározni, biztonságos helyre hurcolni, élelmet, meleg motyót összekapkodni. A végleges tragédia előtti harmadik nap holtpontja volt a védelemnek.

Hanem addig vidéki vízveszélytől mentes városok munkásait verbuválták a szegedi gondosok nagy pénzekért a partokra. Két forintot is fizettek napidíjul, de volt is munkás a Bánátból és a még távolabbi országrészekből bőven. És ha nem is ömlöttek seregestől, de a katonai erők rukkoltak a város védelmére. S jött a pesti segítség, amit viszonzásul nyújtott a főváros Szegednek az 1876-os vízveszély idején adott támogatásért. Mentőcsónakok, élelmi cikkek és különböző sportegyesületek fiataljai tömegeltek Szatymazig a pesti vonatokon Szegedre.

Március 9-én és 10-én, meg az utolsó napon a veszélyeztetett gátszakaszok kilométerein már ezernél is több ember nyüzsgött, tömte a zsákokat földdel, vonszolta a töltések tetejére, karózta, szádfalazta a fölázástól megtántorodott partszakaszokat. Lázas napok voltak. A vízvédelmi bizottság sem tudott teljes számban összejönni, mindenki a kiosztott védelmi szakaszán tipródott, hiszen a támadó ár szintje és a védőmű még így is elkívánt minden erőt. A vízszint és a gát magassága között harminc centi lehetett a különbség. S a föltámadóban levő széltől korbácsolt hullámok veszedelmesen omlasztották a sáros földet Ennek láttán sokan letették a lapátot a szegediek közül, mert értelmetlennek vélték a további erőfeszítéseket. S tényleg újra annyira megcsappant a szegediek száma, hogy a kilométerenkénti ötszáz utász mellett alig dolgozott 37 idevaló polgár. Az volt a mélypont, amikor jöttek Pultz katonái, akik nem félcipőben s puszta kézzel álltak az elemekkel szemben, hanem katonailag összefogott erővel, eszközökkel vették fel a harcot.

Március 9-én délelőtt az a Dorozsma is megúszott, amelyik azelőtt soha nem látott vizet. Dél körül a falu vályogházai a partokra menekült lakosság szeme láttára süllyedtek örökös sírjukba.

A dorozsmaiak feldühödtek, s a kiskunok önbíráskodásával jegyzőjüket, elöljáróságukat akarták agyonlövöldözni, hogy ők eresztették falujukra a vizet Szeged érdekében ezer forintokért, mivel engedték fölrobbantani a Maty hidat. (Ami azért történt, hogy a kiömlött víz útját szabaddá tegyék a Tisza felé.)

Dorozsma ettől fogva a kezére kerített szegedieket a községháza börtönébe zárta, s azt is halállal fenyegette, aki enni hozott a fogolynak. Rálövöldöztek a szatymazi végállomástól Szeged felé csónakázó mentőexpedíciókra is, mivel ezen a szakaszon már vonat nem közlekedhetett.

Halálos betegek csalják meg utolsó órájukban a szorongó hozzátartozókat azzal, hogy egészen gyógyultnak mutatják magukat. Március 11-én délelőtt pár óra hosszáig Szeged is abban a hitben él, hogy elkerülte a katasztrófát. A víz nem apadt ugyan, de nem is áradt. Az eső és a hózápor alábbhagyott, a felhők mögül kicsit kimosolyintott a márciusi nap, s friss munkáserők buzgólkodtak ekkor immár háromforintos napszámért a gátakon. Hanem a naplemente vészjósló vörös színekben vizsgálta meg utoljára éjszakára hagyott rohamainak színterét, a régi várost. Az ég alatt lakók tapasztalatából mondták ezekre a jelenségekre, hogy nagy szél támad. S a sötéttel valóban megjött a szél, amely tíz óra tájban tátorjános erejűvé fokozódott, de annyira, hogy a viharfáklyákat eloltogatta, s a fölkorbácsolt hullámokat nekiverte a friss, döngöletlen töltéseknek. A végleges tragédia bekövetkezését minden percben várták.

A bánáti sokszázas munkáscsapat a puszta életét mentve, mivel sárrá válva mállott ki alóla a töltés, levonult a védelmi vonalról, s zárt sorokban menetelt a hajóhídon át hazavezető útján, míg a szuronyos katonaság vissza nem parancsolta, fordította, s kísérte őket újra zsákokat tömni, réseket bedugni. De nem volt annak már foganatja, s a gátak nagy szakadásait csak a katonák egyéni bátorsága fogta még ideig-óráig. Azok beálltak a szakadásokba, s a többiek láncban adogatták le ömlő vizek között a zsákokat, amikkel, ahogy Szegeden mondták, valamennyi időre elfoghatták a vizet. De ha volt száz életével játszó katona, a víz ezer helyen próbált rárohanni a városra. Este tíz óra után vaklárma is futott végig az utcákon: betört az ár! Jelzőlövések is dörrentek.

Lázár György, a vész napjaiban fiatal jogász ember, a csónakázók egyesületének tagja, erről az éjszakáról írja:

„... A vasúti töltésen még erőt, anyagot nem kímélve folyt a küzdelem a föllázadt elemekkel, amelyek játszottak a gyönge nyúlgátakkal. Az iszonyatos parton a fölhasznált tömérdek védőanyagot valósággal elnyelték az elemek. Karók, zsákok csak percekig maradhattak helyükön, aztán a víz mint tenger benyelte őket. Este tíz óra körül a hullámok a négyméteres cölöpöket is pehelyként dobálták a gátak mentén, s 11 órára orkánná változott a vihar, amely a legbátrabb szíveket is megremegtette. A sebtében fölemelt nyúlgátak olyan lazák voltak, mint a keshedt posztó, amit foltozni nem lehet. S az emberek nagy buzgalmukban iszonyatos zajjal és kiáltozással próbáltak meg mindent a töltések vonalain. A vihar végig elköpdöste a világító eszközök lángját, s teljes sötétségben történt meg a végleges tragédia. A rókusi állomás utolsó váltójától százötven méternyire elszakadt a töltés. Nem volt mentség tovább. A százméteres szakadás egy órán belül kilométernyire tágult, s mélyült.

A harc befejeződött. Az ember alatta maradt az elemek erejének. A további győzködésnek ésszerű módja, oka nem maradt. Csak a menekülés. Minden szegedi harang, nekünk legalább úgy tűnt akik készenlétben álltunk, a szél zúgásai között a riasztó vészt kongatta. A városháza nagyharangja a temetők csendítő hangján hirdette, hogy a régi Szegednek sorsa beteljesült."

Mikszáth ezt így fogalmazta meg: „... A városháza termében alig ült már néhány ember. Hanem Nagy János nevezetű fiatalember sárosan, vizesen a terembe rohant, s lihegve kiáltotta: a töltés átszakadt, az ár a város felé hömpölyög! Ekkor vette le fejéről a kalapot.

Senki sem kereste a polgármestert, a kormánybiztost, senki sem utasítgatott, hogy húzzák meg a vészharangot.

A budai országúton mint vert hadak, nagy csoportokban húzódtak hazafelé s föl a vár falára a munkások. Csak a talicskák keréktengelyeinek fájdalmas jajdulásaiból tudtuk, hogy ők azok. A mozsárágyúkat a figyelmeztető vészlövésekkel már nem lehetett elsütni, a főteret is megfutotta az ár.

Magam a Zsótér-házba menekültem, s ablakomból beláttam a városháza tanácstermébe. A városban pedig olyan sötétség uralkodott, mintha az egész mostani világ valami vízügyi kormánybiztos feje lenne belülről.

A rókusi torony harangjait most kezdték félre kongatni, s hangjukkal a szél játszogatott, erre-arra szétcsapkodva. S e pillanatban a városházán is kialudt minden világítás, a víz most érhette el a gázgyárat, s bevette magát a csöveibe...

A budai úton a hajóhíd felé még elkésett kocsik, emberek tömegeltek, vezetett és hajtott állatok mentek a majdnem teljes sötétségben. A Korona utcában a Pick-féle likőrgyár égett, sejtelmes kivilágítást adva a halálos hangulatoknak. Amikor az kihunyt, mint valami tűzijáték, a Pálfy-féle gyufagyár gyulladt föl, s a viharozó szélben annak üszkös zsarátnokait vágdosta a tajtékozó víz pofája."

Lázár a Mars térre kitett három szurkos csónakban tizenkét társával várta, hogy hátára vegye őket a víz. Már éjféltől a helyükön ültek a sötétségben, s mindent hallottak, mert látni éppen semmit nem lehetett. Borult, csillagtalan, komor éjszaka volt ez. A rövid ideig tartó házégések csak még kísértetiesebbé tették az amúgy is jajkiáltásokkal teli éjszakát.

A Rókuson éjfél után betört árvizet vagy fél óra hosszára a budai országút magas vonulata föltartóztatta. Csak annyi időre, míg az első teknőt megtöltötte. S benne elvégezte rombolásait, amelynek a hangját a szelek áthordták az összeroskadó házak kéményeinek kormával, kemencéinek pörnyéjével, robajának zajával, asszonyainak jajszavával, gyerekeiknek sírásával, állatainak bőgésével.

S egyszerre teli lett a túloldali tekenő, a rókusi templom oldalán inkább csak sejtették, mint látták, hogy megcsillan az úton átcsorduló áradat, amely teljes szélességében hömpölygött, száguldott a szárazra tett szurkos csónakok felé. Piszkos hullámot tolt maga előtt, amely mintha szájjal fújnák, először fölhajtotta a tér száraz porát. A teret percek alatt megtöltötte a fortyogó ár, s örvényt kavarva sietett befelé a több ágra nyíló utcákba, szörnyű erejével fákat, kerítéseket, lámpaoszlopokat ledöntögetve. A házak ablakain sípolva és orgonálva zúdult be a víz, döntött össze mindent a megsemmisülésig.

Amíg az országúton átömlő víz valamennyire meg nem találta nyugvóhelyét az innenső oldalon, a csónakok kormányozhatatlanok maradtak.

„A tér élő fáiba fogódzkodtunk, s bármilyen szívet tépő segélykiáltások után indultunk volna, nem voltunk képesek. Hajnalodni kezdett, amikor a víz Alsóváros térségében is kiegyenlítődött."

Mikszáth ezt a pillanatot így rögzíti:

„Végtelennek tűnt az idő, amikorra virradni kezdett. De hát minek is virrad? A hajnal nem találta többé Szegedet, csak a romjait."

A Klauzál téri Wagner-ház udvarán működött a Szegedi Híradó nyomdája, ahol Nagy Sándor szerkesztő bokáig érő vízben, egyedül szerkesztette lapjának egyetlen oldalát, amely gyászkeretes címmel jelent meg: „Éjfél után 2 óra!"

Lázár szurkos csónakját pedig a Kocsonya utcába sodorta a víz, ahol a sorra megroggyanó házak egyikében világos emeleti ablakokat láttak. Azokon benézve szörnyűséges képet pillanthattak meg. A szobában az asztal tetején nyitott koporsó, benne a családfő, körülötte derékig vízben a zokogó rokonság égő gyertyák között várva, mikor dől rájuk a ház. A mentők hívták őket a csónakba, de azok csak halottjukkal együtt akarták elhagyni a „részegen" dülöngélő otthonukat. De hát a mentősök elevenek menekítésére indultak. Végre kegyes csalással az élők csónakba szálltak, hogy majd később visszamennek a halottért, de mire visszamentek, mindent eltemetett a víz. Persze nem is siettek érte. Több élő fuvart lebonyolítottak addig a megrekedt házak, élő fák, kerítések tetejéről szedve össze a didergőket. Nem lehetett lélekemelőbb élménye a szegedi vész idején legendás hírűvé vált pesti mentő-expedícióval ideérkezett Zubovics Fedor nyugalmazott huszártisztnek sem, ahogy följegyzéseit elnézegetjük.

„Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán, ahol a mostani Tisza Lajos körút fölső szakasza a folyó felé hajlik. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. Fogódzkodtunk, mi menteni jöttünk, nem meghalni. Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott. Amennyire tudtuk, értésére adtuk, hogy kapaszkodjon valamelyik házba, de ő éppen attól menekült. Később láttuk mennyire igaza van. Árvízben házra támaszkodni kész halál. Azt tapasztaltam, hogy az ár első rohamaiban, az első órákban dőlt össze Szegeden a legtöbb ház, amikor a víz nemcsak áztatta, de nyomta, húzta lefelé az épületeket. Amelyik ház ezt a rohamot kiállta, még estig megmaradhatott. A jobbak kitartottak másnapig."

A sajtó és az írók, akik itt élték át a katasztrófát, összesen is csak halvány képét tudták adni a valóság borzalmainak. Mert az igazi tényt talán csak az első, 12-én hajnalban Pestre eresztett távirat tudta földadogni, sajátságosan ziháló, siető stílusával:

„A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. A házak roskadoznak. Negyed háromkor megkondult a vészharang. A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél. Sokan csak a puszta életüket menthették meg. Száraz lábbal csak a Palánk három utcájának végén lehet járni. A víz tovább emelkedik, döglött ökröket, lovakat hurcol. A várfalakra katonák hordják föl a hidegtől megdermedt, ijedségtől elalélt embereket. A zsinagóga teli vízzel, a keresztény templomok és a főgimnázium menekültekkel. Estig mindent elborít a víz..."

Zubovicsék, és hány csónakos Zubovics lehetett? -száz-e vagy ezer - tették a maguk dolgát. Mentettek. Ahogy a temesvári utászkatonák is kitettek magukért. Erejük, csónakjuk, pontonjuk, szakértelmük, ambíciójuk volt az életek mentéséhez.

Ők menekítették a Felsővárosban működő örömtanya lányait is. A tizennégy asszonyszemély csónakba emelése a katonák számára kellemes foglalatosságnak mutatkozott. Hozták is őket diadallal még a hajnal sötétje előtt a száraz gátak felé, de összeütköztek egy elúszott házfödéllel, s a drága terhet elvesztették a vízben. Csak a mentős katonák maradtak meg. Persze az asszonyi népek később úgy vélekedtek, hogy a bűnhődés a vízben is az.

Zubovics meséli: „A borzalmas események között is legborzalmasabb az, amikor egy-egy úszva menekülő egyént kénytelen az ember csónakjától csáklyával eltaszítani, egyúttal halálra ítélni, azért, hogy a fölvett 10-14 megmentett ember életét ne veszélyeztesse. Egy embernek kell vesznie értük. Ilyenkor az ár martalékául dobjuk oda az ártatlan menekülőt."

Az Novai-malom históriáját Jókai írta meg, miután kérdezve mutatott a romhalmazra.

„- Mi ez?

- Huszonkét ember sírja - válaszolták kísérői. - Szép erős épület volt a malom. A molnár és családja lakták. A gátszakadáskor még belemenekült tizenhat ember, mert úgy számoltak, a malom örök időkre épült. Hanem a zivataros éjszakán a malom minden élő emberét maga alá temette, kivéve a molnárt, aki összetörve testileg és lelkileg, túlélte a katasztrófát, de őt is úgy fűrészelték ki az egymásra torlódott gerendák közül. A húsz munkás lent tartózkodott a kőpad szintjén, ő családjával fönn, a legfelső emeleten. Egy roppanást hallott, látta feleségét, gyerekeit elsüllyedni a habokban."

Létezhet ezer ilyen história, s abból nem íródott meg csak száz, a többi elveszett az árral, emlékezettel.

A Makkos erdő fáira a gátakról fölmenekült munkások nagy része három napig várta a mentősöket a hideg, havas, szeles nappalokon és éjszakákon.

Valamelyik szemfüles fővárosi újságíró följegyezte, hogy egy rókusi házból kimenekült két lány. Egyik a kapunál rászólt a másikra, hogy a mozsarat pedig fönt hagytuk.

- Eredj vissza érte, Örzse! Örzse visszafordult, akkor dőlt rá a ház.

A fölzajgatott városban rémhírek is terjedtek. Hogy a Pick-házat szándékosan gyújtották föl, s most a városházát is lángra lobbantják. És rablók is járnak a városban. Persze ez is csak vaklárma, hiszen statárium nélkül sem rabolt volna a szegedi, de így meg különösen nem járt lopni. Volt elég baja. Egy halálos ítélet mégis megesett: gyújtogatásért fölakasztották egy alsótanyai magyart, mert haragos apósa tanyájára fölröpítette a vörös kakast. A vízvésszel nem volt összefüggésben, de a szerencsétlen ember ügye a statáriális törvények elé került, kétszeresen is kirántotta a gyufát, fölakasztották.

Az viszont már nem volt vaklárma, hogy kevésnek bizonyultak a csónakok. A menekülés izgalmaiban többször is revolvert rángattak egymásra mentősök és menekülni szándékozók.

Hivatalos számítások szerint a hetvenezer polgárból 59 ezer volt a városlakó, ebből 36 ezer a víz közvetlen belépése előtt kimenekült, így a romokká lett város területén 23 ezer ember maradt.

A lapok címoldalai öles betűkkel harsonázták szét az országban Szeged katasztrófáját. Csak épp a parlament nem akart róla tudni. Ott az állami költségvetést tárgyalták. Eötvös Károly képviselő kérdezte meg a kormányt úgy dél körül, hogy mit tud Szegedről. Tisza Kálmán ingerülten válaszolt: minek temetnénk el Szegedet, hiszen élni fog.

- Kétöles víz alatt, hogy éljen? - kérdezték a miniszterelnököt, aki annyi tudott válaszolni, hogy Pálfy polgármesterhez intézett táviratára még nem érkezett érdemleges felelet.

- De hát mit tett a kormány - szorongatták a képviselők Tisza Kálmánt - a város megmentéséért? Hiszen tudhatták baját, s a legutolsó táviratokat, amelyben hatezer katonát ásóval, talicskával kértek a város megmentésére. Hiszen szuronnyal a töltésre hajtott fáradt polgárság, amely január óta védi a gátat, már nem tud tenni semmit.

És csak ennyit ér az országnak a direkt adóban ötmilliót fizető ősmagyar Szeged, ahol százmilliós értékek mennek kárba?

De ezekre a kérdésekre senki sem tudott válaszolni. És a kormány nem döntött semmiben. A katasztrófa napján délután 5 órakor adta föl Kende Kanut ezt a táviratot:

„Szeged csak volt, mentünk akit s amit lehet."

A főváros tízezer darab kenyérrel segítette napjában Szegedet, a posta, a vasút díjmentesen szállított a városba minden segélyt és küldeményt.

Ahogy múltak a napok, megteremtődött a szegedi katasztrófa legendaköre.

Jókai egy újságkép alapján, amin bölcsőt hurcol hátán az ár, benne pólyásbaba, huszonhárom strófás költeményt írt, amit felesége, Laborfalvy Róza adott elő az egyik Szeged javára rendezett ünnepségen. S így lett Szegedi Gergő az árván maradt névtelen kisgyerekből. Hogy hányan maradtak így Szegedi Gergelyek, annak számát nem tudjuk adni, s hogy mi lett belőlük, az oknyomozó történelem soha nem tudta meg.

A legendakörök vonásaiban tartozik az a kis hír, hogy a városházi nagyharangnak a szíve a vész láttán megrepedt.

A víz sokáig nem hagyta el a város területét, s a megérkező fecskék a régi házak romjai között nem találták régi helyüket, ezért tömegével építették fészkeiket a polgármester szobájában! És további száz legenda vár még földolgozásra.

Amikor apadni kezdett a víz, megmutatta sok szegedi furfangosnak az esze járását. Egyik polgár az udvarán levő három fa közé feszített egy kötelet, arra rakta a családi ágyát, motyóját, s várta az idők jobbra fordulását. Mások az ágak közé raktak fészket, s ott kucorogtak minden holmijukkal. A Völgy utcában működött a boldog régi városban egy kihíresedett örömház. A mentők, akik tisztességes szegedi családok tagjai voltak, a jajveszékelő lányokat szégyellték csónakukra venni, azonban a város ismert agglegényei szíves-örömest segítő kezet nyújtottak a szerelem papnőinek, akik a víz után vidáman folytatták tovább az „ipart".

Az emberi életekért folytatott mentés küzdelmes munkája három nap alatt befejeződött. Azután változatos képek, csendéletek tűntek föl a volt utcák tükrében. A koporsófödélként úszkáló házfödelek, nyitott könyvként szétterülő zsúpfödeles háztetők a vízen. Néhol összedőlt ház erős ablakai maradtak talpon, s bennük cserepes muskátlik virágoztak. Egy fához kötött zsindelyes tetőn, hogy kisütött a nap, egész macskacsalád enyelgett, mosakodott. Néhol a fedélszékkel úszó padlásra belátni, amely teli van óriás füstölt szalonnaoldalakkal, kolbásszal, liszttel és kukoricával.

Az állatok, ha úszva följuthattak valami önhordó deszkafedélre, lápra, magukat megadva ugrottak a mentésükre érkező csónakokba, noha senkit sem ismertek bennük. Leginkább a kutyák viselkedtek így, meg a disznók. Mind értelmesen beleballagtak a pontonokba.

Szép, nagy, önzetlen szolidaritás mutatkozott meg Szegedért a környező városokból. Makó már az első vészes nap hajnalán tizenkét kocsirakomány, piacán rekvirált, élelemmel jelent meg Újszegeden a menekültek között. De jött Zenta, Szabadka, Vásárhely és Pest. Takarókkal, élelemmel, gyors pénzbeli segélyekkel. Meg a király. Személyesen, a víz utáni ötödik napon. Hiszen így csinálták a francia királyok is, ha elemi csapás érte országuk valamely részét. Családostul a területre siettek, s tömött erszényekkel ám.

Ferenc József nevében is lehozott a kormány tízezer forintot segélyre. Amikor a király a romokban heverő Szeged látására a városba érkezett, Pálfy polgármester fogadta.

- Mindenünket elvesztettük, Fönséges Úr! Csak a hűségünk maradt meg Felséged iránt...

Ügyes beszéd volt, megragadta a királyt, aki nem ígért ugyan semmit, de utána megnyílt a lehetőség csatornája, meleg figyelem áradt a városra, bankok hiteleztek, építési vállalkozók előlegeztek. A király így érdeklődött:

- Mennyi halottjuk van?

- Huszonnégy - felelte a kormánybiztos. Kreiminger prépost rátromfolt Lukács Györgyre.

- Magam eltemettem negyvenet, Fenséges Úr!

Lukács ki akarta magyarázni magát, de akkor a király már elfordult tőle, s az ingatlanokban esett károk után érdeklődött.

- A hatezer házból lábon áll háromszáz. Annak a fele düledezik.

A tömeg s az egyén tragédiáját száz íródeák föl nem tudná leltározni, olyan seregestül szakadt rá a városra. A közvetlen emlékképek száz év alatt elhalványodtak a köztudatban. Memóriánk tartományaiban egyik legmozgékonyabb elem a dal s a nóta. Egy még elevenen summázza a katasztrófát.

Volt énnéköm édösanyám, de már nincs,

Mert elvitte a szegedi nagy árvíz.

Három hete éjjel-nappal halászom,

Nagy a bánat, könnyeimtől nem látom...

1. Kétségbeesett védekezés a víz előtti pillanatokban

2. Munkálatok az államvasutak töltésén

3. A szegedi vész napjaiból

4. Veszélyben a szomszéd város

5. Gátszakadás

6. Már nincs mentség

7. Az árvíz által elborított terület helyszínrajza

8. A petresi gátszakadás helye a mai Tiszatöltésen

9. Mai memento Petresen

9/a. Emléktábla a rókusi vízbetörés helyén

9/b. A tábla szövege

10. Pálfy polgármester távirata a katasztrófáról

11-12. Nagy Sándor, a Szegedi Híradó szerkesztője, jelenti a tragédiát

13. Az első nap reggelén

14. Katonai segítség

15. Pillanatképek a tragédiáról

16. Ahogy a szegedi rajzoló látta

17. Ahogy a külföldi lapok látták

18. Árvízi menekültek

19. A borzalom órái

20. A franciák így adták hírül a katasztrófát

21. És a németek így...

22. A Budapest hasábjain

23. A Budapest hasábjain harmadnap

24. A Budapest hasábjain negyednap

25. Életmentés

26. A rémes éjszaka részletei

27. Részletek katonákkal

28. Amit menteni lehet

29. Küzdelem a puszta létért

30. Menekültek a magaslaton

31. A Széchenyi tér víz alatt

32. Emberhalászat

33. Felsővárosi templom és iskola

34. Rókus a gátszakadás közelében

35. A megmaradt házak jegyzéke március 20-án

36. Részlet a pusztulásról

37. A ház vége

38. Udvarbelső

39. Az lllovay-szélmalom

40. Vasúti töltésen

41. Hontalanok

42. Ferenc József Szegeden

43. Menekültek a vár falain

44. A Vár környéke (rajz)

45. A vár környékének fényképe

46. A Széchenyi tér

47. A belváros

48. A belváros később

49. A Sulkowsky-ház

50. A Dugonics park és a Kálvária utca

51. A Szabadkai út

52. A Dugonics tér északi oldala

53. A Tisza-part

54. A Palánk

55. A Segítő-Boldogasszony utca környéke

56. A Sina-udvar

57. A vízibástya tájéka

58. A Sáncpart

59. Az élésház környéke

60. A Dugonics utca

61. Élésház utca

62. Zsidó imaház a Három korona utcában

63. Munka nélküli mentőosztagosok

64. Keresgélés a romok közt

65. A Szentháromság utca

66. Halott utca

67. A Szentháromság utca koporsófödelek alatt

68. Rókus

69. Kötélverő pajta

70. Kutatás veszélyben levő emberek után

71. Az egykori gyümölcspiac

72. A haldokló Alsóváros

73. Részlet a Dugonics parkból

74. A halpiac

75. A Mélyárok utca

76. A rókusi kórház környéke

77. Az indóház előtt

78. A rókusi állomás

79. Kíméletlen vizek

80. Az alsóvárosi templom

81. A nagyállomás oldalában

82. Az árvaház ablakából

83. Temetés

84. Kimutatás az árvíz áldozatairól

85. A tömegsír emlékműve az újszegedi temetőben

86. Kenyér az életben maradottaknak

87.Szükségkonyha

88. A gróf halászik

Készítette: Fritz Mihály