Payday Loans

Keresés

Futbalkoholizmus PDF Nyomtatás E-mail
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2018.01.15

Futbalkoholizmus –

Csillag Péter publicisztikája

 

„Szomorú is lenne, ha alkohol nélkül ilyen lenne a focink.”

Az egykori békéscsabai cselkirály, a fénykorában napi tíz felessel fűtött Váczi Zoltán klasszikusa villant be, amikor Urbán Flórián nemrég megjelent önéletrajzi könyvének részleteivel találkoztam. 

Mélységesen felháborító, mérhetetlenül cinikus, a züllöttséggel hencegő bulvárkönyvnek is tarthatnánk, ha nem tudnánk, hogy a leírtak nemcsak az újpesti legendaként emlegetett – a könyv címe Urbán Legend – főszereplőről rajzolnak zavarba ejtően valóságos képet, hanem a magyar labdarúgás színfalak mögötti világáról is. 

Szó sincs szörnyűséges titkokról, sötétben rejtező bűnökről, ezt a világot tökéletesen ismeri mindenki, aki valaha szívta már nagyvárosi lelátók, falusi pályák, futballbüfék levegőjét. Ott lapul a beavatottak jólértesültségében, amikor egymást oldalba bökve mesélik a jobbszélső Pistáról, hogy „Te, ahogy az a gyerek kinézett az este, csoda, hogy kitalált a pályára…”, az ismerősök cinkos mosolyában, amikor fejfájós vasárnap délelőttökön sorolják, kikkel támasztották néhány órája a pultot a magyar válogatott aktuális keretéből a Romkertben, az Ötkertben, a Morrison'sban, tetten érhető Szalai Ádám pálinkás Eb-kijutási szónoklatának internetes kultuszában és persze ott zsong az öregek anekdotáiban, amelyek Puskásig, Slóziig, de talán Ádám-Éváig visszamenőleg valamiért rendre a kocsmában, a mérkőzés utáni sokadik fröccsnél érnek el csattanójukhoz.

„Amikor a Volánban játszottam, esténként meg a Mátra borozóban bögréztem, sokan mondták: »Flórikám, ne most piálj, focizz húsz évig, keress egy raklap pénzt, aztán utána kiülhetsz iszogatni a teraszra.« Erre azt mondtam, hogy »Oké, de én most vagyok szomjas, bazmeg!«” 

Ars piatica Urbán Flóriántól… A Belgiumot megjáró, negyvenszeres válogatott hátvéd a következő történetével árazta be leginkább a kilencvenes évek magyar futballviszonyait: „A Zöld Angyal sörözőben ücsörögtem. A Sárga becenéven futó haverom felszolgáló volt a helyen. Egyszer csak a telefonhoz hívott, hogy a válogatottól keresnek. Mondtam neki az anyját emlegetve, hogy ne viccelődjön, mert fejbe verem. Azzal vágott vissza, ha hazudik, egy évig ingyen ehetek-ihatok nála. Nem kamuzott. A vonal másik végén a csapat egyik vezetője volt, aki közölte, hogy sok a sérült, szükség van rám. Kálmán bá´ hallotta, hogy itthon vagyok, ezért arra kértek, azonnal menjek ki a Vasas-pályára, mert szerdán játszanom kell Zürichben. Hiába mondtam, hogy cuccom sincs, közölték, azt megoldják. Megoldották, én pedig szerdán úgy játszottam Zürichben (kikaptunk 3–0-ra), hogy egy sörözőből hívtak be a keretbe.”

Hogy léteznek-e véletlenek, nem tudom, mindenesetre még szinte ki sem józanodtam Urbán 1995-ös sztorijából, amikor összefutottam rég nem látott gyerekkori futballedzőmmel, aki a ritka találkozást kihasználva kifejtette elméletét. Állította, akkor indult rothadásnak a futballunk, amikor a hetvenes években elkezdte feláztatni játékosainkat a sok fröccs, sikk lett a lazsálás, a szorgalmasoknál jobban értékelte a közeg azokat, akik ügyesen elevickéltek a langyos vízben.

Volt trénerem járdaszéli gondolatai szinte szó szerint köszönnek vissza a Zsolt Róbert tollából 1978-ban megjelent Labdarúgók, sportolók című szociográfiában: „A labdarúgó élt és visszaélt a lehetőségekkel. Eltöltött edzéssel, fürdéssel, utazással napi három-négy órát, és maradt napi húsz órája. Senki sem várta el, hogy dolgozzék; olvasásra, tanulásra keveseknek volt igényük. Ismert figurái voltak az éjszakai szórakozóhelyeknek, részegen vágták bele magukat a kocsijukba, és vitték alkalmi nőismerősüket is a lakásukba, vagy ha éppen otthon várta őket a feleség, akkor a játékostárs lakására. Büntetlenül tehettek meg sok mindent, amiért az átlagembert elővette a munkahely, a bíróság.”

Az elmúlt negyven évben sok Hubertus lefolyt a részeges jobbhalfok torkán, az alapvető tétel azonban nem változott (és most igyekszünk nagyon szépen fogalmazni): az alkohol intenzíven jelen van a magyar futballkultúrában. Vagy ahogy Sajó László, a magyar futbalkoholizmus ihletett tollú írója, a már a címéért is Pulitzer-díjat érdemlő „Öt és feles” című kötet szerzője rávilágított: „A laposüveg azért lapos, hogy be lehessen vinni a meccsre.” 

Ő írta A futball ábécéjének nyitó cikkelyében, az A mint alkoholnál: „Ezért tart itt a magyar labdarúgás, gyerekek, mert kóláztok, apentáztok, gyümölcsleveztek, isszátok a fröccsöt üresen; és hiába a vitaminbomba, energiaital, a Red Bull; az nem vérdopping, attól nem lesz magas a színvonal és a GGT (Gin, Grog, Tequila). Vegyetek példát a nagyoktól. Best of football.”

George Best, a Manchester United klasszisa valóban szép példája egy kivételes sportolóegyéniség zsenialitásának, ahogyan annak is, miként sodor valakit a halálba 59 évesen, ha rosszul dönt az apentázás-whiskyzés dilemmájában. Életére visszatekintve kiemelte: „1969-ben lemondtam a nőkről és az alkoholról. Életem legrosszabb húsz perce volt.” 

Robi atya, a gimnáziumi hittantanár örök érvényű intelme jut eszembe: „Dohányzás közben imádkozhatsz, de imádság közben nem szabad rágyújtani!” Valahogy ilyen a futball és az alkohol viszonya is. Senki sem kíván teljes pályafutásra szóló, nonstop aszkétaéletet a versenysportolótól, de ha elérkezik a szent idő, nem árt őrizni a józanságot. 

Hagyjuk most a magyar apentázás George Bestjeinek szomorú sorsát, maradjunk a pálya királyainál. Például Puskás Ferencnél, aki Karinthy Ferenc elbeszélése szerint az ötvenes évek elején, a bécsi békekongresszus vendégeként előbb finoman megdicsérte Andics Erzsébet kommunista történészt („Harminc évvel ezelőtt jó csaj lehetett”), az est leszálltával pedig karon ragadta Karinthyt és Juhász Ferenc költőt, majd reggel nyolcig mulatott velük az osztrák főváros sűrű éjszakájában. 

Negédes nosztalgiának itt nincs helye – legfeljebb a mértéken vagy a fontosság sorrendjén lehet vitatkozni –, labdarúgásunk múltját is átitatta az alkohol. A magyar futball anekdotakincse című alapmű (Kő Andás és Török Péter szerkesztésében) hemzseg az italos történetektől, elég talán idézni a későbbi szövetségi kapitány, Lakat Károly ferencvárosi játékoskorszakából fennmaradt, csípős feleletét a csapatot bíráló klubvezető szidalmaira: „Elnök úr, ne izguljon. A Fradi mindig Fradi marad, mert ezt a gárdát összetartja a nagyfröccs szeretete és a vezetőség gyűlölete.”

Elválaszthatatlanul tapadnak a kocsmai emlékek a falusi futballélet bukolikus idilljéhez is. Számos mosolyt fakasztó tapasztalattal szolgált e téren a 2015-ös és a 2017-es Hátsó füves országjáró sorozatunk, a szögletzászlóba kapaszkodó részeg pötrétei bíróval kezdve a két elfutás között a tűzoltósapkába belehányó zalaszentiváni balszélsőn keresztül Sári Ferenc Fradi-játékos Békés megyei kocsmájának szlogenjéig bezárólag: „Három p..a, hat csöcs, itt hat húsz a kisfröccs!” 

Jelen cikknek nem célja, hogy szemforgató módon sápítozzon a szeszgőzös futballtörténeteken, netán holmi képzelt erkölcsi magaslatról felelősségre vonja a megtévelyedetteket (a Pénzügyőr vagy a III. Kerület egykori csapatépítő összetartásai nyomán néhány csepp sör-bor a szerző lelkén is szárad). Viszont felteszi a kérdést, miből fakad az az érthetetlen, burkolt tréfákra, zavaros utalásokra vagy épp söntésekben – de csakis ott – öblös hangon világgá kiáltott hőstörténetekre szorítkozó álszemérmesség, amely a témát övezi. Miközben a stadiongyep fűmagasságának szabályozásáról, a megfelelő sporttáplálkozásról vagy az edzésmódszerek tendenciáiról hajlamosak vagyunk sorsfordító kulcskérdésként vitatkozni, miért tekintünk szigorúan tabuként a labdarúgásunkon az NB I-től (Urbán Legend) a megyei harmadosztályig (Hátsó füves) végigszivárgó italozási gyakorlatra? 

Ha nem baj, beszéljünk róla! Ha baj, annál inkább.

A kérdés természetesen messzebbre mutat, az említett szemérmesség mögött kitapintható egyfelől a magyar társadalom lelkiismeret-furdalása, másfelől kemény ítélkezése, az alkohol mint népdrog a pályáktól távol is mérgezi a mindennapokat. Tanulságképpen talán csak a hajdani mezőkovácsházi edzőt idézhetnénk, aki a húsvéti meccsre elázottan kitámolygó kapusát a következő öltözői versikével lepte meg: „Ez az álom oly mesés, ámde jön a tévedés: Lajoskám, ma nem te védsz!