Payday Loans

Keresés

A legújabb

Megkésett nekrológ - In memoriam Orbán László PDF Nyomtatás E-mail
26. Sport plusz grundfoci és a profi élsport
2018. január 14. vasárnap, 07:35

Megkésett nekrológ -

In memoriam Orbán László

2009-10-08 17:13:43 / 

Az elmúlt években, szavahihető személyektől hallottam, hogy Orbán László évtizedeken át következetesen visszautasított minden olyan újságírói megkeresést, amely egy róla írandó cikkre irányult. Ennek a pontos okait nem tudom, de Orbán szándékát akkor tiszteletben tartva, senki sem zaklatta feleslegesen. Arról azért szintén van tudomásunk, hogy az egykori „pályatársak”, illetve közvetlen baráti köre képes volt rá, hogy rávegye őt szűkebb körű társasági megjelenésekre, de a közszerepléstől távol tartotta magát.

Magánéletének a legteljesebb tiszteletben tartása mellett, és korábbi akaratával nem ellenkezve próbáltam megkeresni azt a kerülő utat, ahol méltóképpen emlékezhetünk meg ragyogó sportpályafutásáról. 
Egyetlen épkézláb módszer kínálkozott erre, nevezetesen az, hogy legálisan hozzáférhető forrásokból végigvesszük karrierjének fontosabb állomásait. 
Lapozgassunk akkor a korabeli újságokban, szedjük elő, és poroljuk le a régen kiollózott, elrakott cikkeket, és emlékezzünk Orbán Lászlóra!

1968, a meglepetés éve

Orbán a bajnokság talán legnagyobb meglepetését szolgáltatta azzal, hogy legyőzi az MTK-s Kovácsot, és megnyeri a bajnoki címet. Mikor az izgatott újságírók arról kérdezték, hogy minden előzmény nélkül, hogyan lett bajnok, arra kicsit sértődötten válaszolt: Nem vagyok én kezdő. Már 8 éve bokszolok a Szekszárdi Dózsában, Leposa Feri bácsi irányítása mellett. 
Az Olimpiára sajnos még nem vitték ki, de a sportág vezetői ekkor már felfigyeltek a tehetséges fiatalemberre. Ő a jövő embere- mondták.
1968-ban még elkönyvelhetett egy nagy sikert. Győzni tudott a rangos nemzetközi mezőnyt felvonultató Dobó István tornán, Egerben.
Megdöbbentő technikai képességei és sajátos védekező stílusa miatt hamarosan igazi közönségkedvenc lett. Ekkor még nem ismerték határainkon kívül, de a hazai szurkolók és a szakemberek az egykori legendás virtuózokhoz, Bogácshoz és Kisfalvyhoz kezdték hasonlítani.

1969, a legnagyobb siker éve

Áprilisban, még mindig pehelysúlyban, újabb szép sikert ért el. A IX. Honvéd Kupán szerez bajnoki címet.
1969-ben a válogatott Papp és Adler keze alatt dolgozott és készült az EB-re. A versenyre Bukarestben került sor. 
Orbán eddig a pillanatig mindössze 8 (!) nemzetközi mérkőzést vívott, ennek megfelelően az elvárások is elég mérsékeltek voltak vele szemben. 
A 16 között a jugoszláv Zlatko Sarar-t veri pontozással. Nincs is ebben semmi meglepetés. Az első fordulón túljutni illő dolog. Az pedig, hogy Laci pontozással győz, az az ökölvívásának a sajátosságaiból adódik. Nála a KO győzelem lenne a meglepetés. A 8 között a francia Alain Laine következett. A francia nagy ütő hírében állt, és Adlerék joggal féltették tőle Orbánt. Lacit valószínűleg bántotta is ez a kishitűség, mert ő jó előre elhatározta, hogy rá fog szolgálni a bizalomra. Az EB előtt még az indulása is kétséges volt, hiszen a szakvezetés Kovács és ő közte hezitált.
Orbán aztán egyhangú pontozással diadalmaskodott. A román Sportul című sportlap mindkét ökölvívót dicsérte, és megjegyezte, hogy Orbán győzelméhez kétség sem fért. Ez a győzelem a 4 közé jutást jelentette, amit az EB előtt bárki elfogadott volna, de a java még ezután jött. Az angol Alan Richardson ellen szintén egyhangú pontozással győzött- már szinte természetesnek tűnt.
A döntő viszont brutálisan nehézre sikeredett. A rivális a nagyobb nemzetközi tapasztalattal bíró, török Seyfi Tatar. Az első menetben a vehemensen támadó török elől a magyar fiú inkább csak kettős fedezékbe bújt. Ezt a menetet el is veszítette. A másodikban már jobban érvényesült Orbán tudása. A két menet közti szünetben Papp Laciék valószínűleg ellátták jó tanácsokkal. Ezt követően Orbán többször is sikeresen feltartja egyenesekkel a törököt, majd ellépés után horgokkal „kínálja” meg. A török összezavarodik, nem érzi az ütőtávot. Orbán viszont egyre jobban „él” a ringben. A harmadik menetben már szinte csak az történik a ringben, amit ő akar. 



Gyönyörű boksszal, meggyőző produkciót mutatott be. Megérdemelt győzelmet aratott. Az viszont egy szomorú és sportszerűtlen mellékkörülmény, hogy román „sportbarátaink” a töröknek szurkoltak és a magyar győzelmet hangos nemtetszéssel vették tudomásul.
A pontozás aránya 4:1, de ha alaposabban beletekintünk a pontozólapokba, akkor azért meglepetés ér bennünket. Egy pontozónál 59:58 Orbán javára, három pontozónál döntetlen, (59:59; 59:59; 58:58-as pontarány) de a kötelezően megjelölendő győztes: Orbán, míg az ötödik pontozónál a török győzött 59:58 arányban. Ez csak azért érdekes, mert már részben ez is előre jelzi Orbán későbbi kudarcainak az egyik okát. A szekszárdi legény sajátos (egyébiránt: zseniális) teljesítményéhez nem nőtt fel kellően az akkori pontozói gárda, sőt a sportág akkori legfőbb gurui sem. Ennek ellenére, szerencsére ennek az EB-nek a legtechnikásabb ökölvívójának választották Lacit. 
A későbbiekben még számtalan szép sikert könyvelhetett el magának Orbán, de ezt a címet tartotta pályafutása csúcsának. Amikor ott állt a dobogó legfelső fokán, és felcsendültek a Himnusz akkordjai…
Sermer György mesélte, hogy az újdonsült Európa-bajnok nem a ringben, hanem azon kívül került igazán nehéz helyzetbe. Mikor hazafelé tartottak, akkor ijedt meg, hogy hogyan tud illően megjelenni, mert otthon újságírók és fotósok hada várja. Arra Laci nem gondolt, hogy öltönyt is vigyen magával. Sermer adta kölcsön a zakóját…

1970, a megtorpanás éve

Súlycsoportot vált. Már nem tud pehelysúlyban mérlegelni. Az átállás nehézségeket okoz a számára. Nem is tudok érdemi sikerekről ebben az évben. A magyar bajnokságon vereséget szenved Varga Lászlótól, a Kaposvári Dózsa versenyzőjétől.

1971, tornagyőzelmek, és egy kevésbé eredményes EB éve

Kicsit nehezen, de csak belerázódott a könnyűsúlyba, amit az év folyamán számtalan remek eredmény bizonyít.
Áprilisban magyar bajnoki címet szerzett.
Még szintén áprilisban, ismét Honvéd Kupa győztes lett. Ez a torna (Az egykori Sziklai.) ekkorra már nagyon komoly nemzetközi hírnévre tett szert. A Honvéd Kupa győzteseit a szakértők már „jegyezték”.
Madridban az EB-n két szép győzelemmel kezdett. Az elsőn Peter Fambachot (NDK) veri 4:1 arányban, majd az ír Charles Nasht győzte le szintén 4:1-re. A döntőbe kerülésért a román Vasile Antoniuval kellett megküzdenie. Az első menetben Laci bekapott egy akkora jobbhorgot, hogy padlóra került tőle, de tovább tudta folytatni a mérkőzést, sőt hamar fölénybe került.
„…Nagy előnnyel vezetett a román Vasile ellen, aki nemhogy megütni, de elérni sem tudta, s a spanyol közönség pokolian élvezte a mulatságot, Orbán pedig jó sok aprót ütött, mindig máshová, mint bajnoktársa várta. …Gongütéskor [Vasile] alig tántorgott a szorító sarkába. Csakhogy ez kevésnek bizonyult, s a pontozók a száz jó Orbán ütést kevesebbre értékelték az egy nagyon jó Vasile ütésnél, hiába tört ki füttykoncert és tombolás. Orbánnak csak a bronzérem jutott.”



A pontozás aránya 3:2 volt…
Eredményes szereplésből még jutott az évben néhány.
Szeptemberben Miskolcon a Baráti Hadseregek Katonai Bajnokságán (több elnevezés ismert- most ezt használom) győzedelmeskedett. Időközben ugyanis átigazolt a BP Honvédhoz, ezért „jogosan” vett részt ezen a hazánkban rendezett fajsúlyos nemzetközi tornán.
Decemberben a belgrádi Golden Gloves tornán lett bajnok, olyan mezőnyben, amelyet elsősorban a balkáni országok élversenyzői fémjeleztek.

1972, az Olimpia éve

Májusban Halléban (NDK) rangos nemzetközi versenyen diadalmaskodik.
Következett az Olimpia.
Münchenben a könnyűsúlyúak mezőnye igen népes volt. Orbánnak is meglehetősen sok meccset kellett vívnia ahhoz, ha a végelszámolásnál ott akart lenni.
Az elsőt egy marokkói ellen kellett megtennie. Mohamed Sourour ellen 5:0-s pontozással diadalmaskodik. Ez volt a legsimább meccse a tornán, de ezzel még csak a 32 közé jutott.
Giambattista Capretti, az olasz rivális állt volna az útjába a 16 közé kerülésért, de 4:1 arányban itt is Orbán bizonyult jobbnak. Capretti nem volt könnyű ellenfél, (könnyűsúlyú létére) mert az egész első menetet uralta, végig támadólag lépett fel, bátran sorozott. A másodikban is ezt akarta folytatni, és több- kevesebb sikerrel meg is tette, annyi különbséggel, hogy egyre többet szabálytalankodott, amit a bíró egy intéssel honorált. Laci már a második menetben taktikát váltott, és igyekezett kikerülni az olasz „hatásköréből”, mert számára a dulakodással, fogással tarkított közelharc nagyon előnytelen volt. Capretti áldástalan tevékenységének lett is egy kellemetlen következménye: a menet végére egy fejeléstől felrepedt Orbán szemhéja. Aztán sajnos a harmadik menet sem hozott döntő áttörést, a harcos, jól küzdő olasz ellen alig-alig érvényesült Orbán technikai tudása. Papp Laci is elégedetlen volt. Orbán képességei alatt bokszolt.
A legfontosabb, a továbbjutás azonban sikerült.



A bolgár Ivan (Mihajlov) Mikhailovval már a legjobb 8 közé kerülésért meccselt. A mérkőzésről elég lenne annyit megjegyezni, hogy a technika látványos diadala volt. Orbán nagy tapsot kapott, és 4:1-es pontozással ismét tovább ment. Szerencsére ennél valamivel többet tudunk a találkozó lefolyásáról. Laci azt bunyózta amiben a legjobb volt. Kitért, elhajolt, elmozgott és testre, fejre egyaránt pontosakat ütött. Lényegében esélyt sem hagyott ellenfelének. Az elveszni látszó remények miatt a véghajrára a bolgárt az edzője „ráküldte” Orbánra, de a brillírozó magyarnak ez már nem okozott különösebb gondot. A 4:1-es pontozásos siker érdekessége, hogy 60:56; 60:56; 60:58; 60:55 (a korabeli pontozási szisztéma mellett ez óriási fölénynek számított) mellé egy 59:59-et is adtak, (a kubai pontozó) ahol a bolgárt hozták ki győztesnek.
A nyolc között a koreai Tai Ho Kim-et kapta Orbán. Kim a megelőző mérkőzésén ellenfele sérülése miatt jutott tovább. Tudása alapján Kimnek nem biztos, hogy helye lett volna a 8 között, de így hozta a sors. Orbánnak nem volt méltó ellenfele. A pontozás aránya a „már jól megszokott”, 4:1.
A döntőbe jutásért a kolumbiai Alfonso Perez volt az ellenfél. Mindenképpen ez volt Orbán legnehezebb ütközete az Olimpián. Látható volt eddig is, hogy némileg hullámzó teljesítményt nyújtott. Küzdelmes és sziporkázóan csillogó- villogó meccsek váltogatták egymást. Ezen a meccsen Laci szenvedett, de küzdeni akarásból is jól vizsgázott. A harmadik menet végére sem fogyott el az ereje, ő próbált támadóbbnak mutatkozni. Lehet, hogy ez döntött a javára. A 3:2 arányú pontozás lényegében mindent elmond erről. Adlerék szerint Orbán messze- messze elmaradt a legjobb tudásától…
1972. szeptember 10. Elérkezett a döntők napja. Az Orbán László nevű aprócska falevélnek ekkor valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy a sportdiplomáciának nevezett forgószél éppen felkapja és akarata ellenére magával hurcolja, hogy később valami távoli helyen aztán kis híján „knock out”-olja. 
Mert bizony történhetett valami a színfalak mögött, amit semmiképp sem nevezhetünk tisztességes eljárásnak. Nem állítom, hogy ennek minden részletével tisztában vagyok, sőt abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez az összeesküvés valóban megtörtént, vagy esetleg csak korabeli összeesküvés elmélet fabrikálók fejében létezett. Annyi bizonyosnak látszik, hogy akik a háttérből irányították az eseményeket, ők egy nagyon lényeges dologra összpontosítottak, és abból vezették le az összes többit. A kulcskérdés az volt, hogy az egyetlen német döntős, a nagyváltósúlyú Dieter Kottysch, valahogyan olimpiai bajnok legyen. Ehhez a központi kérdéshez kellett igazítani lépésenként az összes többi eseményt, amelyeknél aztán- távolodva a centrális problémától- egyre több bizonytalansági tényező léphetett fel. 
Pontról-pontra:
1. A nyugat-német Dieter Kottyschnak, mint egyetlen német döntősnek olimpiai bajnoki címet kell szereznie! (Ez kérem faktum!) Ezt pedig lengyel rivális ellenében kellett megvalósítani. Adódott tehát, hogy Wiesław Rudkowskit be kell áldozni.
2. Ha már megfosztják a lengyelt a győzelem esélyétől, akkor a másik lengyel döntősnek (kárpótlásul) biztosítani kell az aranyat. Ő a könnyűsúlyú Jan Szczepański, akinek éppen Orbán az ellenfele. A terv tökéletes. A KO-ra szinte képtelen (Nem sértés, hanem statisztikai elemzés eredménye.) magyar erre tökéletes alany. Orbán nem nyerhet, őt is be kell áldozni a magasabb érdekek oltárán. [Emberi sorsok, sportpályafutások nem számítottak!]
3. Három magyar döntősből kettő így is valószínűleg aranyérmes lesz. [Kubának is kettőt terveztek.] Gedó egy koreaival küzd majd, és eleve ő a képzettebb, esélyesebb. Egyébként is ki törődik azzal a Kim nevű ázsiaival, elvégre NSZK-ban vagyunk, nemde?
Kajdi győzelme a kubai ellen elég sanszos, (valószínűleg a felderítők itt már hibát követtek el, mert nem tudtak Kajdi súlyos sérüléséről, ami miatt a döntőben kudarcra ítéltetett…) de itt már kezd a dolog a jelentéktelenebb mellékvágányok irányába terelődni. 
A nagyváltónál keltett hullámok, lám már is kezdenek elsimulni…
4. Négy kubai döntősből egy arany Stevenson révén már biztos, hiszen a román nem vállalja a mérkőzést. Az „igazságosság” azt kívánná meg, hogy legyen egy Jugoszláv arany is. A félnehézsúlyú Parlovot „illene” segíteni a kubai ellen. Az már teljesen más kérdés, hogy Mate aztán később minden külső segítség nélkül is darabokra szedi Gilberto Carrillot. [Nagyon jól tette- semmit sem szabad a pontozókra bízni!]
Nem folytatom, de ha igazak ezek a vádak, akkor sajnos Orbán sorsa már a meccs előtt megpecsételődött, és vele együtt (következményesen) Kajdi sorsa is, mert ő meg nem kapta meg az „elvárható” védelmet.



A döntőben aztán Orbán tette a dolgát. A KO-n és a leütésen kívül mindent megmutatott az ökölvívás szépségeiből. Ha magyar közönség előtt mutatja be ezt a produkciót, akkor a nézők hangosan nevettek volna a lengyel kárára. Németországban viszont megtörtént az elképzelhetetlen. Szczepański menetenként kb. 1-1 alkalommal tudta eltalálni Orbánt, amivel Föld nevű bolygón általában nem lehet pontozással meccset nyerni. De lám, kivételek sajnos vannak… 
Orbán viszont százszor is eltalálta a lengyelt, de ezt úgy tűnik, hogy tilos volt a pontozóknak észrevenni.
Orbánnak maradt az ezüst, amit csak azért nem nevezek a pályafutása csúcsának, mert ő egyértelműen az EB aranyát tartotta annak.
A pontozás aránya 5:0 a lengyel javára. Teljesen „érthetetlen”. Miközben nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy az amatőr boksz idevonatkozó szabálya szerint a szabályos ütőfelületet ért ütés az ütés erejétől függetlenül egyaránt pontot ér. Ez alól a leütéssel járó ütések sem kivételek. A jelzett esemény idejében már az a korábbi szabály sem volt érvényben, hogy a számolás hosszától függően több pontot lehetett adni. Ha számolásra került sor, akkor az nyolcig tartott, és a találat egy pontot ért. (Valójában ezekben az esetekben segédpontokról beszélünk, de probléma megértéséhez ez nem visz közelebb, sőt…) Tehát égvilágon semmilyen, arra alkalmas ideológiával nem lehetett alátámasztani a lengyel győzelmét. [Csak csalással.]
A döntő körülményeinek felidézéséhez az is hozzátartozik, hogy állítólag az azt megelőző éjszakát Orbán ébren töltötte, és a fürdőszobából alkalmi gőzfürdőt varázsolva próbált megszabadulni a súlyfeleslegétől. Könnyen elképzelhető, hogy tényleg torkoskodott, de nem merte bevallani Pappnak. Reggel természetesen tudomást szerzett róla Papp Laci, és mondani sem kell, hogy kis híján agyvérzést kapott…
Az 1972-es év krónikájához még hozzátartozik, hogy ’72 könnyűsúlyú magyar bajnokát „természetesen” Orbán Lászlónak hívták.

1973, a sikertelen EB éve

Áprilisban ismét győzött a Honvéd Kupán, immár harmadik alkalommal.
Aztán következzenek az EB eseményei!
A belgrádi EB- re a szakvezetés szerint Orbán már nem, mint esélyes érkezett. A 71-eshez képes jelentősen meggyengült a válogatott, amit később a statisztikák is igazoltak. A csapat ászai különböző okok miatt hiányoztak. A korábbi sikercsapatból egyedül Orbán maradt erre az EB -re. 
A 16 között a görög Hristos Kakourist kapta ellenfélnek, akit iskolaboksszal vert meg 5:0 arányban. A 8 között a lengyel Ryszard Tomczyk következett, de a lengyelek ellen úgy tűnik, hogy nem hagyták Lacit győzni. 4:1 Tomczyknak, ami Orbánnak a végállomást jelentette. Helyezetlen maradt ezen az EB-n, pedig felelős szakemberek szerint az első és a harmadik menet mindenképpen a magyar fiúé volt. Arról nem is beszélve, hogy a technikás, már- már művészi ökölvívást végig Orbán mutatta be, ráadásul eredményesen. Sajnos megint az erőboksz diadalmaskodott. 
Lehet, hogy már unalmas és esetleg nem is hihető, hogy mindig arra hivatkoztak a korszak hazai újságírói és szakmabelijei, hogy Orbánt már megint lepontozták, de sajnos ennek nagyon is volt valóságalapja.
Elhiszem, hogy időnként az elfogult szemlélő (értsd: szurkoló) helytelenül értékel, akaratlanul is megcsalják az érzékei. Ehhez csak egy megjegyzés: ezen sorok írójának volt szerencséje (igaz, hogy csak képernyőn keresztül) néhányszor látni Orbán Lászlót, és megcsodálni utánozhatatlan technikáját.
A közben eltelt évek ugyan torzíthatnak az emlékeken, adott esetben esetleg meg is szépíthetik, de merem állítani, hogy azóta sem amatőr, sem profi ringben nem láttam Orbánhoz hasonló varázslót.
Ezzel együtt sem állítom, hogy nem foghatott ki soha rossz napot, vagy éppen azt, hogy verhetetlen lett volna. Azt viszont fenntartom, hogy többször is nagyon fontos tétmeccseket csaltak el tőle…

Korai búcsú a szorítók világától

Az EB-n már arról beszélt, hogy kénytelen lesz felmenni kisváltóba, mert nem tudja már a 6-8 kg-os fogyasztásokat elviselni. Nem sokkal ezt követően megváltozott a véleménye és inkább a visszavonulás mellett döntött. Nagyon sajnálatos és valószínűleg nehéz döntés volt, de ekkorra belátta, hogy alkati sajátosságai miatt a kisváltósúlyban már nem tudná felvenni a versenyt a nála nyúlánkabb és szálkásabb ellenfelekkel.
Ekkoriban még kísérletet tett a könnyűsúlyba fogyasztásra, de ez már több volt, mint egyszerű erőpróba. Eredményekről a későbbiekben már nem is tudok beszámolni. 1974-ben végleg feladta reménytelen próbálkozásokat.
24 éves korában vége szakadt ennek az üstökösszerű pályának. A felnőtt mezőnyben lényegében öt évnél alig töltött valamivel többet.
Kivételes klasszisát az is jelzi, hogy ebből a néhány évből már az első kettővel végleg beírta nevét a magyar boksz aranykönyvébe.



Edzőként folytatta és igen szép eredményeket tudott felmutatni. Országos bajnokokat nevelt fel, köztük pl. a félnehézsúlyú Soltész Jánost.
Hosszú ideig edzősködött, de ebbe belefáradva, később visszavonult az edzői munkától és úgy általában az ökölvívástól.
Ezt követően meglehetősen zárkózottan élt. Ez az az időszak, amiről akkor sem beszélnék, ha többet tudnék róla. Emlékének tiszteletben tartása ezt követeli meg.
Halálhíre sokunkat töltött el fájdalommal.
Egy régebbi cikkemben, ahol Kajdi Jánosról írtam, ott azzal fejeztem be, hogy ezek a kivételes képességű egykori ökölvívók biztosan egy égi páholyból szemlélik a szorítók földi világát, és minden bizonnyal van is véleményük róla.
Sajnos ezen az égi nézőtéren, a dísztribünön egy újabb helyet foglalt el valaki…


2009. október 8. - Harward

LAST_UPDATED2