Ez a könyv nem azonos azzal, amelyet Petőfiről esztendőkkel ezelőtt írtam. Csaknem egyharmaddal nagyobb annál. Mégsem egyszerűen a bővített kiadása annak. Külön története van ennek a könyvnek is.

Az eredeti könyv magyarok olvasmányául készült, közölnivalója a magyarok ismereteihez igazodott. Sor kerülvén a francia nyelvű kiadásra, a párizsi Gallimard cég lektorátusa, amelynek élén akkor a bátorító emlékű Albert Camus állt, azt kérte, hogy az ő olvasótáboruk előtt kevéssé vagy egyáltalában nem ismert nevekről, eseményekről magyarázó betoldásokat készítsek. Lap alatti jegyzetekként csatoljuk ezeket a megfelelő helyhez.

Ehhez semmi kedvem nem volt. Ilyen utólagos hozzáfűzésekkel voltak telezsúfolva a könyv másnyelvű kiadásai – az olasz, a szerb, a bolgár, a horvát, a szlovén (hogy nemzeti büszkélkedésünknek adjak én is valami tápot) –, s ezt elég idegenkedve néztem. Az ilyen lap alatti utólagos közlendők – tudósi tolvajnyelven lábjegyzetek – voltaképpen zavaró lépésvétések, főleg ha gyakran jelentkeznek, abban a harmonikus együtthaladásban, amely olvasó és író között minden valamirevaló műben kialakul.

Néhány levélváltás után a tudósi módszer helyett a szépírói mellett döntöttünk. Ez – előzékenyebben az olvasó, szi5gorúbban az író irányában – azt kívánja, hogy a cselekmény a maga helyén mindig érthető legyen, vagyis az előzményeket s a szereplőket már előzően bemutassuk.

Ki is volt Kossuth és Széchenyi, mi volt köztük az ellentét, miben ítélhető el Görgey – mindezt persze egy-két sorban így sem lehetett előadni. Biztatást kaptam, írjak olyan bőven, ahogy csak jónak látom. A könyv nem mindennapi sorozatban, nem mindennapi cégér alatt volt megjelenendő. Elkapott a lehetőség, hogy milyen helyről, milyen közönségnek beszélhet egy magyar végre egy sor szép magyar vállalkozásról, s csaknem kötelességnek – nem is a mi nemzetünk, hanem a többi nemzet iránti kötelességemnek – éreztem, hogy dióhéjban még a magyarok történetét is elmondjam, hisz a külföldi olvasó azt sem ismeri; anélkül pedig Petőfi nagyságának épp legszebb oldalát nem fogja soha megérteni. Módot kaptam, hogy Petőfi prózai írásaiból s a kortársak rávonatkozó följegyzéseiből – mivel ezek könnyebben fordíthatók, mint a vers – szinte tetszésem szerint meríthessek. Akkoriban jelentek meg éppen összegyűjtve ezek az egykori visszaemlékezések. A kötetet kritikával, de ezeknek a közismert kortársi esemény-rögzítéseknek jórészét okulással olvastam újra s adtam belőlük így nem egyet tovább, friss olvasmányul a franciáknak.

A könyv megjelent; nem engem illet csak ismertetést is nyújtani róla. Izgalommal lapoztam. Nemcsak azért, mert fölhatalmazást adtam a kitűnő képességű fordítóknak, hogy a kapott anyaggal a francia közönség kívánalma szerint gazdálkodjanak. Így – idegen nyelven olvasva – maga a történet is izgalommal töltött el. Alig van tanulságosabb, mint 6egy ilyenfajta sugártörésben kapott tükörkép magunkról, mégpedig úgy, hogy idegenek szeme s bírálata előtt.

Azt hamar megszokjuk, hogy szülővárosunk vagy szülőfalunk lakóiról fülünk hallatára úgy beszéljenek: „ezek a pestiek”; „ezek az ozoraiak”, de mindvégig megfeszül bennünk a figyelem, amíg valahol „azokat a magyarokat” halljuk emlegetni.

Egyrészt ezért éreztem érdemesnek, ha csak egyszeri kísérletül is, közrebocsátani annak a franciák számára készült könyvnek eredeti anyagát.

A másik ok, hogy tán ezek a magyarok sem ismerik sokkal jobban a saját történetüket, mint ahogy annak ismeretét azok a franciák igényelték. Azaz sose lehet elég véleményt meghallgatni, ha arról van szó, hogy magunkat híven megismerjük.

A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.

Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom.

Mert nem bizonyos, hogy a csecsemő megszületik. S ha megszületik is, nem bizonyos, hogy felserdül. Hányszor fordult úgy a magyar nép sorsa, hogy sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. S az jelentkezett is. De hányszor nem jelentkezett. A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek, s halála napjáig tehénpásztor maradt, s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste meg9született, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt.

Ilyen izgalomban élt a nemzeti újjászületés hajnalán is Magyarország.

Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára? Hisz voltaképpen csak most kezd magához térni a csaknem négyszáz esztendős rettentő erőfeszítés után, amellyel az Európára rontó törököt föltartotta, végül szinte a saját testén, a földön hemperegve vele, de még ott is úgy szorítva, hogy tovább ne eressze, bármibe kerüljön is. Abba került, hogy az ország háromnegyedén, a legvirágzóbb részen a városoknak s falvaknak csak a fundamentuma maradt meg, a termőföldek mocsárrá változtak, a lakosság kilenctizede elpusztult. S most erre a maradékra is új, igazán váratlan veszély vár. Ki akarják gyökerét is vágni a népek gyümölcsöséből.

Csak azért, mert – most kezd kiderülni – nemcsak fajtára nézve olyan, amelynek az ismert világrészekben nincs rokona, hanem nyelvet is olyat beszél, amelyből rajta kívül más egy betűt sem ért, „még a németek sem”, írja egy fölháborodott német. A régi szép mondást, hogy Magyarország a kereszténység pajzsa, már csak a magyarok ismételgetik, szájszögletükben öngúnnyal, s afféleképp bólogatva, ami azt jelenti: megérte!

Vannak, akik már nem tudnak hinni. Az óra, amikor e könyv története megindul, szinte kínálkozik egy szimultán körültekintésre, olyanfajtára, amilyennel az irodalmi 10életrajzok kezdődni szoktak, s amelyre ebben az esetben sem ez az első vállalkozás. Szilveszter estje van, ilyenkor mindenki megtalálható, mindenki mond vagy följegyez valamit, aminek nyoma marad. Az ország legnagyobb költője – így kell elképzelnünk – békétlenül jár-kél niklai kúriájában. Negyvenkét éves. Jó gazda, bizonyára megcsinálta már az ó-év számadásait: a birtokkal nincs baj. De annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette: a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyi Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ő oly sokáig a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek legjobbjai annyit várnak: mi a magyar nép, a jobbágyság? Tudatlan, hanyag, elmaradott, a földmíveléshez sem ért… ő ismeri ezt a népet, közelről figyelheti. Az mentené meg a süllyedő hazát? Berzsenyi – folytassuk a kínálkozó játékot a képzelettel – elhízott testéből hatalmas sóhajt bocsátva szomorúan legyint.

A huszonkét esztendős Vörösmarty ezt az estét egypár járással arrébb, a Tolna megyei Görbőn, Csehfalvay alispán kastélyában töltötte. Ő reménykedik… Ha a szilveszteri vidám társaságból kérdéseivel valaki sarokba szorítaná, kiderülne, hogy csak önmagában. Novemberben hagyta el Börzsönyt, Görbő az első állomás Pest felé… Nagy terveket forgat, nagy feladatra készülődik. Fölrázni a nemzetet, amely az ő szemében, a szegény urasági ispánfiú szemében, már nemcsak a birtokos nemességet jelenti. Fölrázni – mire? Öntudatra, tettekre végre! Milyen tettekre? Majd elválik – az már talán nem is az ő gondja. Mint mindenki, akit igazi nagy törekvések fűtenek, magát ő is csak előkészítőnek tekinti; csak a közvetlen tennivalót látja. Épp ezért 11reménykedik. Ha ő elvégzi a maga feladatát, a többire, a későbbire is akad majd ember.

A harminckét éves Széchenyi ezen a napon a lótenyésztésről ír naplójába néhány mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, megszervezni – ő ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? És mind a fiatal emberek, akik készülődtek – pontosan maguk sem tudták, mire? Mit gondoltak, amikor összekoccintották a szilveszteri poharat, s amikor a bor forró sugallatára mindenki nagyobbat gondol a saját sorsánál? „Itt az idő, hogy valaki hangot, testet adjon a sokféle akaratnak” – ilyesmit gondolhattak. Nem valószínű, hogy magukra vagy csak magukra gondoltak. Az ifjúság önzetlen.

És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csaknem kivétel nélkül röviden Európa sátánjának tartottak? Mindnyájuknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a fellengző seregszemléből. Tételezzük fel, hogy a kép egysége kedvéért, ebben az órában is azon gondolkozott, hogyan fojtsa meg Magyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, amely Európa után a Monarchiát is elöntötte, első tünete csak a szabadság nevű nyavalyának. Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. A „megújhodás” legjobban a magyarokat gyötri. Mi lesz, ha onnan terjed tovább, ha a magyarok az új eszme csillogtatásával maguk köré gyűjtik a többi kis nemzetet? Akkor vége az osztrák hegemóniának, vége a Dinasztiának is.

És mit gondolt népének jóságos atyja, a harmincéves ötödik Ferdinánd, aki akkor ugyan még csak trónörökös, de 12– hiteles, írásos orvosi jelentések beszélnek róla – máris kész agyalágyult?

„Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?” – ezt egy öreg parasztasszony s egy még öregebb parasztember gondolhatta Szalontán, egy nyomorúságos vályogviskóban. Az ágy végében csenevész, ötéves fiúcska feküdt, ugyancsak azzal a sorssal, hogy nagy költő legyen, de mindvégig olyan betegesen érzékeny, mint most, Arany Jánoska korában. Amire embersorba jut, amikor a férfi csak a szülei vagy a jóbarát szavára hallgat, ők, a szülők, már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna?

„Mi történik velünk?” – gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tíz millió esztendei kínt jelentett.

Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.

Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.

Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.

Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzet13közi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig mégegyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.

A megpróbált Nemzet gyors, lélegzetelállító ütemben oktatja a fiút. Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe és az elmaradt, illetve fejlődésében erőszakosan visszavetett nemzetet a világ népeinek közösségébe. S mindezt egyesegyedül a szó erejével. Meg kell ismernie tehát a népet, aztán a nemzetet. Annak a jövendő boldog honnak, amely felé irányt fog mutatni, a néptestvériség ígéretföldjének csak álomképét szabad ismernie. Csak a tündérit, a plátóit, hogy lelkesülni tudjon, sőt életét tudja majd áldozni érte. Mert ha a valóságos képét ismerné meg, tán visszatorpanna a feleúton. És meg kell tanulnia az istenek nyelvét.

Nincs a magyar költészetnek még egy alakja, aki elé a sors oly gazdagon elébe tárta mindazt, mire költőnek szüksége van, mint ő elébe. Magánéletének, már gyermekkorának minden fordulata egy-egy lecke, amelynek mint költő látja majd hasznát. Vagy épp e fordulatok tették költővé? Eljátszhatnánk a szavakkal, de azt, hogy melyik az a pillanat, mikor ezer meg ezer közönséges halandó közül egyvalaki hirtelen költő lesz – ezt a nagy kérdést úgysem oldanánk meg. És azt sem, hogy mi okozta ezt a csodálatos átváltozást. Nem is lényeges. A költő, akiről beszélünk, száz és száz milliók közül választatott ki erre 15a sorsra, s talán már anyja méhében. S az események, amelyek megtörténtek vele, azért rendkívüliek, mert vele történtek. Ha akarom, törvényszerűnek és szükségesnek nevezhetem őket – ha akarom, káprázatosnak és csodálatosnak, s emberfeletti szándék ujjmutatását fedezhetem fel bennük.

Azon a földrajzi helyen s abban a korszakban a nemzeteknek különös céljuk van a költőikkel. Ő maga, érett költőként, később, pontosan huszonnégy év múlva így fogalmazza majd meg:

De hát ki is, mi is az a nemzet, amely elé isten a századnak kétségtelenül egyik legnagyobb lángoszlopát rendelte? Ki vezette addig? Honnan jött?

Abban az esztendőben, amikor a nép elébe szánt lángoszlop-lélek világra jő, a magyar nép eredetét a köztudatban tökéletes homály födi. A tudósok hol a sumérok leszármazottjainak tartják – való, hogy a ránk maradt néhány sumér szó zöme meglepően otthonos a magyar fülnek –, hol a baszkokkal vagy a japánokkal rokonítják – való, hogy a baszk is, a japán is éppoly agglutináló, a ra16gokat és határozókat éppúgy a szógyökre gyűjtő nyelv, akár a magyar. A parasztság a dicső Attila király népének vallja magát, ezt vallották különben már a középkortól fogva az írástudók is mindaddig, míg nyugati kartársaik értésükre nem adták, hogy Attila ugyan nyilván nagy király volt, de dicsőségét nyugaton másképp értelmezik; ahogy ott a hun harcosokat sem olyan szép arcvonású és jellemű sudár daliáknak látják, mint azok a magyar nép és a magyar költők képzeletében élnek.

A magyar nép rejtelmes eredetének tudományos kiderítése e könyv hősének diákkorában kezd, így is mondhatjuk, komoly lelki szükséglet lenni a nemzet életében; egész nemzedéket befolyásol: ezért kell bővebben szólni róla; megtette különös hatását e könyv hősére is. Az eredetvizsgálat teljesen még ma sem fejeződött be. Az eddigi eredmény rövidre fogva az, hogy mint az angolok és franciák, mint általában az életképes, jó nemzetek, a magyarok is két nép összeházasodásának köszönhetik szívós, egységes egyéniségüket. Csakhogy az ő galljaik és frankjaik térben és időben jóval távolabb koccantak, majd szövetkeztek össze.

Kínai évkönyvekből tudjuk, élt időszámításunk előtti s utáni négy-öt évszázadban a Nagy Falon kívüli füves térségeken egy lovas-harcos, jó államszervezetű nép, melyet a kínaiak a maguk szavával ting-lingnek, azaz mókus-prémesnek hívtak, vagy azért, mert tagjai ilyen prémet viseltek, vagy azért, mert azzal jártak kereskedni a Sárkány Fiaihoz. Saját nyelvén ez a nép magát ogurnaknevezte, ez volt különben az ős-hunok neve is. Műveltségét 17az arra járt arabok tanúsítják, s az, hogy vallása egy elég magas világkép, a zend hiedelem elemeit tükrözte.

Füves térségen nincs mókus; ahhoz erdő kell. Ázsia és Európa északibb erdős vidékét akkor is finn népek lakták, szinte minden államszervezet nélkül; az erdőben nem kell király és katona, védelmezőül ott vannak a fák. Ezektől a csöndes finnektől szerezhették a mókust azok a gyorslovú ogurok. Ezekkel ismerkedtek össze elég szorosan, mert amikor egyszer csak fölkerekedtek, s minden lovukkal förgetegként nyugat felé zúdultak, ezeknek a finneknek egy nagy törzsét is magukkal vitték arra a különös lovas-útra, amely csak jó ötszáz év múlva ért véget – micsoda élmények, tapasztalatok s kalandok után –, a Dunának a Kárpátok és Alpok közti térségében. A két nép nemcsak vérét, de nyelvét is összevegyítette, az előbbit az ogurok, az utóbbit a finnek javára. Az első volt az apa, a másik az anya, a késői leszármazók ilyenformán képzelték el őket, az egyik szálas, fekete, a másik alacsony, szőkés. Zarathusztra vallását a Kalevala hőseinek vallásával társították. A házastársi hűség kedves jeleképp még nevüket is összevegyítették. A finn-törzs nyelvén az embertmansi-nak, az ogur törzs nyelvén eri-nek mondták. Ebből lett a mans-eri, vagyis magyari, vagyismagyar, ahogy az európai nyelvekben ogur, ungur, ungár, hungarus, hongrois néven ismertté lett nép magát otthon ma is nevezi.

Kiskőrös lakossága a kisded megszületése idején nagy többségében szlovák. A török háborúk és a nemzeti fölkelések dúlta országban az idegen királyi udvar, ahova teheti, nem-magyar nemzetiségeket telepít, hogy a fegyver és a bilincs ereje után ezzel törje meg ezeket a pusztulá18sukba oly nehezen belenyugvó magyarokat. A szorgalmas és szegény szlovákok alig száz éve kerültek a községbe; a falu náluk is szegényebb mészárosa, a kisded apja pedig pontosan egy éve.

A lutheránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik – sietve, még születése napján, mert oly gyöngécskének látszik, hogy a bába egy napnyi életet sem jósol neki – szlovákul zümmög a zsoltár. Jórészt ezen az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven adják tovább a jámbor asszonyságok is a híreket az újszülöttről – szerencsére hétről hétre erősödik. De nem sokáig babusgathatják. Huszonkét hónapos korában el kell tőle válniok. A csecsemő szülei otthagyják Kiskőröst, Félegyházára költöznek.

A módos, színmagyar parasztvárosba, amelynek lakosai büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyasmit értenek, hogy a magyaroknál is magyarabbak. Sőt még a kunok közül is kiválnak: jászokkal vegyült kiskunok, ami kétségtelenül csak a föld legelső népét jelentheti. Szabadok, lovon járnak, s akkora határuk van, mint egy birodalom. Az őshazát, a dicső Attila királyt ők még többet emlegették. Méltán, ők tiszta ogurok, az új hazába jó háromszáz éves késéssel jöttek be, merészek, villogó-szeműek, feketék, s hun rokonság ide vagy oda, igen szépek, s ezt ők is tudják. Legyen boldog és érezze megtisztelve magát, akit maguk közé fogadnak, aki tanyát verhet itt, a világ közepén.

A gyermek ezen a földön áll meg először a lábán, ezen teszi az első lépést, itt ejti ki az első értelmes, emberi szót. Neki van igaza, amikor később, dacolva az okmányok 19bamba adataival, a köznapi, lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének, s tiltakozásul egy szűklátókörű pánszlávizmus mohósága ellen, megtagadja a szlovák Kiskőröst a magyar – azazhogy kun! – Félegyháza kedvéért. Akkoriban, igen helyesen, nemzetet oly szabadon lehetett választani, mint szerelmest. Ő, akinek hivatása, hogy a valóságot alakítsa, ő ne szállhatna szembe a valósággal? Helyesebben a látszat-valósággal? A lélek köti őt és nem a sár, még csak a vér sem. Lelke itt született meg, és magyarnak született!

Azáltal, hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hrúz Mária, a kedves hajdani kis cselédlány, aki a kinti kurjongató világban csöndesen meghúzza magát, s csak akkor beszél, ha kérdezik, mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat. A gyermek kicsi agyában a farkcsóváló, bundás állat képét az a különös hangösszetétel idézi föl, hogy „kutya”; érzékszervei a „kenyér” szó hallatára készülődnek az evésre. De – Aranytól tudjuk – a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót. Minek köszönheti a magyar nyelv, hogy magának hódította a tizenkilencedik század legköltőibb szellemét?

Fazekas Gergely bácsinak, aki sípot faragott neki, Tőri Józsi bácsinak, aki néha maga mellé vette az ülésdeszkára, a szomszéd Vica meg Mari néniknek, akik markába nyomtak egy-egy almát; Varga Benedek bácsinak, aki szellemét először megdicsérte. Jegyezzük föl a „gyerekszáj” történetkét, amellyel a kisfiú az első nyilvános tetszést aratta. Vargáéknál ült nagy társaságban, bóbiskolt: amikor a látogatóba jött katolikus papok elmentek, hirtelen 20ezt mondta: „Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak, maguknak egyet sem hagynak.” A sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát fejéből az első versvillanás. Hatéves volt.

Nyurga, vézna fiú. Arca fakóbarna: akár a kunoké, haja koromfekete, szeme éjsötét, mindezt anyjától örökölte. De a kis Hrúz Mária szeme álmodozó, messzetekintő volt – a fiúé pedig állandóan mintha lázban égne. Csillogását az apa szemétől kapta.

Petrovics István, feleségével ellentétben, bőbeszédű, eleven s nyakas ember. Negyven év múlva egy hálás kun ezt írja a tiszteletbeli szülővárosból: „még ma is sokan emlegetik az alacsonytermetű, köpcös, pirospozsgás mészárost, kinek kitűnő lovai és bikafogó kutyái voltak; ma is emlékeznek a magastermetű, szikár, gyöngealkotású nőre… s a barnásbőrű kisfiúra, ki a szomszédokat összejárván, egy helyen vajaskenyeret, más helyen pedig piros almát nyomtak kezébe”. A mészáros család egyelőre szegény. A családapa, annak ellenére, hogy beszármazott, jól érzi magát. Noha neve szláv, külsejében és természetében semmi abból, ahogy a szlávokat általában elképzelik. A színmagyar Kartalon született s nevelkedett, nagyon is rátarti magyarnak. Csak magyarul beszélt jól, s szinte még erre is büszke volt. A kutatás később kiderítette, hogy ha kedve tartja, dicsekedhetett volna azzal is: ősei magyar nemesek voltak. Nem rí ki Attila fiai közül. Könnyen fölmérgesedik, s ilyenkor a keze is könnyen lódul. Nem ment-e rögtön ölre, amikor egyszer tót származéknak nevezték?

Ilyen a fiú is – fürge és indulatos, de kitöréseit leg21többször mintha még idejében hallgatásra parancsolná egy belső hang – a hajdani alázatos kis szolgáló természetének hangja. De a lefojtott indulat nem enyészik el, a dacot nyakasság táplálja.

Egész nap ugrándozik, kiabál, fecseg és boldog, ha környezetét megnevettetheti. Vidám arccal ül a családi asztalhoz, és vidáman forgatná ott is a nyelvét, de Petrovics Istvánnak szigorú elvei vannak, nem szereti, ha jelenlétében tücsköt-bogarat összebeszélnek. A nagyok között a gyermeknek hallgatás a neve. A fiú elkomorodik a leintésre, öt-hat figyelmeztetés elég neki, hogy hosszú esztendőkig összevont szemöldökkel, némán üljön atyja társaságában; oly könnyen a szívére vesz mindent!

A játékban ügyes és merész, inas lábai gyorsan viszik karcsú, vékony termetét; a versenyfutásban mindenkit megelőz. Hosszú karjával mindenkinél messzebb hajítja a labdát. Egész addig, amíg a gyerekcsapatból valaki gúnyolni nem kezdi, hogy balkézzel dob – balogsuta! Ettől fogva nem dob. A többiek énekelnek. Boldogan ereszti ő is hangját a gyerekhangok közé. Idétlen rikácsolás szakad ki a torkán. A többiek abbahagyják a dalt, és gúnyosan néznek rá. Félrevitte a szólamot, mert hallása sincs. Ettől fogva nem énekel.

Beszélni is egyre kevesebbet beszél. Mi okozta, hogy ilyen apróságtól, aminek más oda sem legyint, ő mindinkább elszótlanul? Vagy volt nagyobb oka is? Első iskolás korában már felhős arccal jár örök sértődöttségében, mint egy száműzött. Gyermek- és kamaszindulatait nem „éli ki”; azok tehát benne maradnak. Ezért kell foglalkoznunk velük.

„A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magábavonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát, és felszólításomra: ,eredj, Sándor, játsszál te is’, ,nem szeretek’-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utcagyerekeket.” Ezt egyik tanítója jegyezte fel róla.

A kovácsműhelyek előtt álldogál. Szívja a pörkölődő lópaták és a tűzhely izzó szenének csípős szagát, nézi az üllőről röpködő szikrákat, a kalapácsoló, szurtos kovácslegényeket – kovács szeretne lenni.

Ezt az egyik szomszéd jegyezte meg róla. Vasat hajlítana tehát, és tüzet szítana. A lélektan az ilyen hajlandóságú lelkekről azt jegyzi meg, hogy ezek voltaképpen nem tűzre, hanem hitre szomjasak; életkedvük hol hamu alatt alszik, hol – hirtelen kitörve – magas lánggal lobog, akkor legmagasabban, ha másokért – magukon kívül – éghetnek. De azért persze játszott ő is, ha nem is úgy, mint a többi. Egyik játszópajtása azt jegyezte meg róla, miben lelte örömét. Rávette egyik kis barátnőjét, Endre Juliannát, hogy hozza el hazulról testvérnénjének, Modolnak a piros kendőjét. A kendő kopott, agyonhasznált volt, a kis Julianna elhozta. Kicsi is volt a kendő, de ahhoz még mindig elég, hogy egy csapat kisgyerek feje fölött hatalmas zászló legyen belőle. Az egykori játszótárs annak alapján mondja jómódúnak a Petrovics-portát, hogy azon könnyen akadt egy ilyenfajta zászlóhoz illő nyél. Maga a mészáros sárga zubbonyos, micisapkás, mezétlá23bas fia szerkesztette össze a zászlót, amelynek színe ott persze nem a forradalmat idézte, hanem csak a tüzet, a kovácsokét s Prométheuszét. Az így elkészített zászlót aztán kis megalkotója „kezében magasra emelte, a vezér büszke öntudatával, s az egész vegyes társaság ujjongva, hangos lármával járta be vezére után az egész térséget, s a fiatal vezér apja maga is mosolyogva nézte ezt a lelkesen lármázó csöpp népséget” a mészárszék ajtajából vagy városszerte ismert öt bikafogó szelindekje közül.

Vagyis azért mégsem olyan zord, ő sem. Kezd büszke lenni erre az idősebbik fiára. A nagy emberekre való emlékezéseket semmivel sem szabad több bizalommal fogadni, mint a nagy tűzvészekre vagy csatákra valókat. A mészárosék egykori legénye hagyta ránk azt az adatot, hogy az öreg Petrovics el-elhallgattatta az asztalnál csacsogó-szellemeskedő kisfiát. De ő hagyta ránk ezt a kis képet is, az első adatot a fiú színészi tehetségéről: „Egyszer augusztus 19-én, 1827-ben az öreg Petrovics névnapjának előestéjén a négyéves kis Sándor köszöntő-verset mondott apja tiszteletére. Akkor nagyon elérzékenyült az öreg!” – a harminchat éves apa, akit, mint általában az irodalmi apákat az irodalomtörténet, eddig még rejtelmes okból erőnek erejével gyermekgyilkosnak szeretne ábrázolni.

Petrovics István, mint korában minden apa, szigorú a gyermekeihez, de az átlagon jóval felül szereti őket. Urat akar faragni belőlük, mindkettőt taníttatni akarja. Annyi kísérlet és vállalkozás után helyzete végre jobbra fordul. Valóban jómódba jut, sőt ennél is többe. Nem sok időre. De annyira mégis, hogy a két fiú közül az egyik, az idő24sebb, kiemelkedhetik a paraszti sorból, és ízelítőt kaphat a magas tudományokból. A sors szeme azon van.

Kiskőrös szlovák szegénységéből kiszakadt Petrovicsékat a magyar föld terített asztalhoz ülteti. A mészáros – illetve árendátor – 1826 és 1830 között összesen 5.210 forinton a szabadszállási határ különböző részein kertet, szőlőt és egy olyan „redemptus tanyaföldet” vesz, amelyen kút, szérű, istálló és ház is van. A városi mészárszék bérletéhez 85 hold kaszáló és 25 hold szántó is tartozik. A bérlő a város ferencszállási csordájában 120 ökröt tarthatott s annyi juhot meg bárányt, amennyire épp szüksége volt. Petrovics István hálás a magyar földnek, amelyen megvethette végre lábát; öntudatosodni kezd.

A hatodféléves fiú szép ruhában, a tehetős szülők gyermekeinek önbizalmával ül be az iskolapadba előbb Félegyházán, azután – mivel apja az ottani iskola színvonalával nincs megelégedve – Kecskeméten, majd Szabadszálláson, amikor a család Félegyházáról odaköltözik. Itt már latinul is tanul. De az apának ez sem elég jó. Válogat az iskolákban, az egész Alföldön nem talál megfelelőt. Végre fiát a Dunán is túl, a Tolna megyei Sárszentlőrincre küldi; az ottani evangélikus deák iskolának – schola latiná-nak – jó híre van. A dolog egy kicsit sokba kerül, a fiúnak csak a kvártélya és kosztja havi 12 forintot emészt. De hát van mód rá.

A szíves fogadásban és kedvezésben Szabadszállás még Félegyházán is túltesz. A mészárszék itt is jól ereszt. A családfő az eddigi szerzeményeket egyre gyarapítja újabb és újabb kertekkel, szőlőkkel, szántókkal, sőt egy szárazmalommal, hozzávaló molnárházzal. Holott csak az 25árendáért harmadfélezer forintot kell fizetnie. A hajdani székálló legény már nem is tehetős, nyugodtan vagyonosnak mondható. Nem elégszik meg egy bérlettel; vállalkozó, nagybérlő lesz. Kiveszi az ercsi mészárszéket is, csak ennek évi bevétele 15.000 forint, 5.000 forinttal hozzájárul egy major vételéhez. A fiú a későbbi népi fi, a gazdagok oldaláról ismerkedik meg az élettel, falusi sőt kisvárosi viszonylatban a legelőkelőbbekkel érzi magát egy sorban. Kávét iszik, 1828-ban, Kiskunfélegyházán! De ha már annyi mellékesnek látszó adatot fölsoroltunk, ne hagyjuk ki azt sem, amely ezzel kapcsolatban fönnmaradt. Orlay nagyapától tudjuk, hogy Petrovicsné „panaszolta, milyen különös ízlése van fiának, a kávét cukor nélkül, keserűen issza, s azt a jóslatot kockáztatta (a jövendő nagy ember anyja), hogy majd az élete is oly keserű lesz, mint a kávéja”.

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000586&secId=0000051787&mode=html#Illyes_Gyula-Petofi_Sandor-illyes02031