Arra gondoltam először, hogy a Toldiról felesleges írni, hiszen Arany János
elbeszélő költeményét még az is ismeri, aki soha nem olvasta/tanulta. Az
illusztrációkkal amúgy sem lehetne párba állítani a szöveget, hogy
egyenrangú alkotásként a különös átfedéseket megvizsgáljam, mert a
költemény szükségszerűsége nevetségessé tenné a grafikák esetlegességét.
A Toldiból egy van, kommentálni pedig mindenki tudja, akár rajzokkal is.
Arany ebben a leosztásban a megkerülhetetlen és átugorhatatlan nemzeti
monolit szerepét játszhatná el. A szerző szent, a mű sérthetetlen. De akkor
mi szükség van illusztrációkra, ráadásul egy magasan jegyzett festőművész
kiemelten kezelt illusztrációira? És hogyan változott a Toldi a XIV. század
fenegyerekének történetévé? Több online könyvesbolt polcán ezzel az
alcímmel szerepel a könyv. Ez árnyalja némileg a képet, mintha magyarázat
és kommentár szükségeltetne az eladáshoz vagy a megértéshez. Előbbi
esetben nincs különösebb probléma, jó bornak is kell a cégér, Arany Jánost
is fel lehet pörgetni, lefenegyerekezve Toldi Miklóst, ez belefér. De ha a
mellékelt ábrák az olvasást és/vagy az értelmezést segítendő kerültek bele
a könyvbe, akkor nagy a baj. Hiszen így vagy a költeményről kialakult
totális elképzelésünk hibás, vagy a magyar társadalom kizárólag
funkcionális analfabétákat és kulturálatlan nyelvrontókat nevel. Persze egyik
állítás sem állja meg a helyét, hiszen a kommentár szükségességéből nem
következik sem a nagy nemzeti alkotást leértékelése, sem az
olvasóközönség műveletlensége.
Több mélymagyar mókamester nemzetféltő kritikáját olvastam ezzel a
könyvvel kapcsolatban, igen tanulságos olvasmány volt valamennyi.
Olyannyira, hogy az azokból elcsent gondolatmenetet követve szeretnék
mindenkit rábeszélni erre a kötetre. Lássuk először is a mindenható
hagyományt! Arany János hatalmas életműve tekintélyt parancsoló, ám
amíg egy szakember szemével nézve művei tökéletesen kiállták az idő
próbáját, addig laikus (mondjuk naiv) olvasóként tekintve sokszor a
nyelvezet és a szerkesztésmód élvezhetetlenné teszi az alkotásokat. Mi a
helyzet ebben az esetben? Mérjük magunkat a művekhez és találtassunk
könnyűnek, vagy hajítsuk el a klasszikusokat és fanyalodjunk rá a lektűrre?
Az élvezet és a hagyománytisztelet ritkán fér meg egymás mellett,
(leszámítva a perverz régi magyar irodalom fanatikusokat) a kérdés csak az,
hogy a megváltozott környezetben számít-e még a mű „eredeti” értéke,
vagy csak a rohanva olvasó befogadó számít, aki minél gyorsabban és
intenzívebben kívánja letudni a szöveget. Vagyis, hogy szükség van-e
irodalmi hagyományra? Különös, hogy amikor drámai szövegeket
újrafordítanak, az senkiben sem kelt megütközést, míg egy dióhéjban
összefoglalt nemzeti klasszikus vagy egy illusztrációkkal ellátott Toldi
kicsapja a biztosítékot. Érdekesen álszent a hagyományra oly érzékeny
közönség. Mert mi célja lehet az olvasásnak (és egyáltalán a művészi
alkotások befogadásának), ha nem az újraalkotás: létrehozunk magunkban
valamit egy műalkotás által, ami addig nem, vagy nem úgy létezett; egy új,
addig számunkra is ismeretlen világot teremtünk. Ehhez azonban megfelelő
művészi alkotásra van szükség, amely hozzásegít bennünket az élményen
keresztüli tapasztalásra. Vannak persze kötelező olvasmányok, de az
intézményesített esztétika nem biztos, hogy megváltoztatja a befogadók
véleményét, sőt. A hagyományt is magunkban kell újratermelni, és ha
ehhez a klasszikusok újraértelmezésére van szükség, ám legyen.
Ettől Arany János nem lesz kisebb költő, egy képregényesített Toldi nem
gúnyolja ki az életművét, és ami a legfontosabb, az olvasóközönséget nem
értékeli le, ha az illusztrációkkal gazdagított költeményt szívesebben veszi a
kezébe, mint az Arany Összes második kötetét. Az a vicc az egészben, hogy
a nagy klasszikusok nagy elbeszélései réges-régen elvesztették korábban
kiharcolt pozícióikat, manapság, amikor mindenki mindenről véleményt
alkothat a kánon fogalma mást jelent, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt,
ebből az értelmezői közegből miért éppen magukat a műveket zárnánk ki?
Nem szeretném relativizálni az irodalmat, nem hiszem, hogy minden
egyaránt lehet értékes és szemét, hogy a művészi pozíciók (hierarchia)
teljesen feleslegesen alakultak volna ki, és nem hiszek az egyre divatosabbá
váló, meghökkentően hatásvadász fikázó kritikákban sem, amelyek csupán
a műről feledkeznek meg. Ahogy most ez a szöveg is, jöjjenek tehát az
illusztrációk!
Vojnich Erzsébet képei úgyis minden elméleti megfontolást háttérbe
szorítanak. Elsőre, messziről nézve nekem nagyon bejött a kevés de
határozott vonallal életre keltett Toldi Miklós. Aztán közelebbről, olvasás
közben kicsit soknak tűnt a minden egyes ének elé beszúrt egész oldalas
rezümé, ebben a fázisban sokkal barátságosabbnak találtam az énekek
végén szereplő egyetlen grafikát, ami mindig az aktuális részre vonatkozó
legjellemzőbb kép megismétlése, az ének összefoglalásaként. Pláne, ha a
kis képregényes buborékba szöveg is került: az egyik oldalon Arany veretes
sorai, a másikon egy rajzemberke fejéből kinövő léggömbbe beírva, hogy
„felmegyek Budára”. De aztán lassan megszoktam, sőt, egészen vonzó
megoldásnak tűnt a félelmetesen gazdag nyelvezetet összevetni a
lényegesen kevesebb eszközzel dolgozó illusztrációkkal. Mintha ebben az
esetben a kevesebb tényleg több lenne. A grafikák képesek úgy beépülni a
Toldi szövegébe, hogy közben megőrzik saját autonóm művészi jellegüket,
de ugyanakkor sikeresen kommentálják is a költeményt. Érdekes kiadvány
ez a Toldi, különösen az illusztrációk kiemelt szerepe miatt, de minden
kötelező ellenérzés dacára szükség van ilyen újraírásokra.
Arany János: Toldi – Vojnich Erzsébet illusztrációival, Magvető, 2008, 84 oldal, 2990 Ft
(További illusztrációk a Galériában.)
Anselmoo