Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kemény Zsigmond: Arany Toldi-ja
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. december 12. kedd, 09:51

Képtalálat a következőre: „toldi”

KEMÉNY ZSIGMOND

ARANY TOLDI-JA

Képtalálat a következőre: „toldi”

 

1

Ki volt Toldi Miklós, mikor élt, és mit tett?

Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában.

Mondhatnám Ilosvai szerint.

Mindenesetre felötlő, hogy történetíróink e névről mélyen hallgatnak.

Sőt úgy látszik, miként még a XVI. század közepén is már igen kevés ének s költői elbeszélés keringett Toldiról, s a fönnmaradtakban is csak egy része volt a nép ajkain élő hős tetteinek közölve.

Legalább ide céloz Ilosvai, midőn mondja:

Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról,
Ő nagy erejéről, jó vitézségéről;
Csuda, hogy mindeddig sem emlékeztünk erről.

S midőn panaszolja:

Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.

Irodalmunk történeteinek legkitűnőbb búvára, Toldy Ferenc, Toldi Miklós létezését is kétségbe vonja.

Idézem, hogy kiindulási pontul használhassam, az ő egyetemi eléadásaiból a következő sorokat:

"A Toldi Miklós mondája sokkal bensőbben van a magyar népköltészettel összekötve és sokkal jelentősebb, hogysem puszta megérintésével beérjük. Toldi Miklós korát illetőleg, Ilosvai szerint, ki e mondatát a XVI. században dolgozta ki, Toldi Miklós Róbert Károly és Lajos királyok alatt élt volna; Rádai Pál idejében, ki 1677-ben született, s a Toldi-mondát fészkében, Nógrádban, ismerte, a hős már Mátyás király korába volt áttéve, s ennek hősei közé iktatva; így ismerte Dugonics is a múlt században. A história ez érdekes alakról mélyen hallgat. Én abban egy, a magyar őskorból vagy éppen eleink mítoszából fennmaradt töredéket vélek fölismerni, melyben az a Toldi, kire utóbb a "Miklós" keresztyén név tapadott, a testi erő és ügyesség, a bátorság és szívbeli derékség képviselője volt, körülbelül mint a helléneknél (Héraklész), föníciaiaknál, indoknál stb. is tiszteltettek ily magánéleti hősök, kikkel jellemben a mi Toldink meglepőleg egyezik. - E monda aztán a nép emlékezetében századról századra hol csonkult, hol bővült, sőt a változott hitnézettel maga is átalakult, s hovatovább újabb s újabb korba tétetett."

Megvallom, nem szeretek Toldy Ferenc barátommal irodalmi történeteinkre vonatkozó kérdésekben meghasonlani; mert ekkor mindig valószínűbb, hogy én tévedtem.

De mégsem hallgathatok el néhány igénytelen észrevételt.

Érjenek, mennyit érhetnek.

Toldy Ferencet azon elméletre, hogy a Toldi-monda a magyar őskorból vagy éppen eleink mítoszából szállott volna reánk, természetesen nem históriai nyomok vezették; mert itt adatokról szó sem lehet.

Őt e sajátságos nézetre, mint látszik, főleg következő ok csábítá: Toldy tudta, hogy mind a helléneknél, mind a föníciaiaknál, perzsáknál, indoknál s több más népeknél a mítoszba átment s vallásos tisztelet tárgya volt egy-egy hős, ki rendkívüli testi ereje s csodálatos kalandjai által népeket ragadott bámulatra, s a későbbi nemzedékek képzelődését is hatalmasan izgatta. E hős a helléneknél Héraklésznek neveztetett, a perzsáknál Rustemnek, s más helyt más nevet hordott. De a mondakör, mely viselt dolgaikról a hitregékbe olvadt, bírt némely közös jellemvonással, s bírtak azon egyéni tulajdonok is, melyekkel a különböző népek Héraklészei felruházva valának. Miből aztán némi hihetőséggel lehetett gyanítani, miként egyfelül a mondakör közös forrásból támadt, s ment néptől néphez át, másfelül az, kinek nevéhez kapcsoltatott, mindenütt csak szimbolikus, nem pedig létező egyén volt; vagy ha létezett is, nevén kívül majd mindent, tetteket és jellemet, egymástól távol lakó népeknek költői s vallásos emelkedettségétől nyert ingyen ajándékul.

Toldy Ferenc az ily szimbolikus hősökkel, az ily Héraklészekkel kezdé összemérni a mi jó Toldi Miklósunkat, s közte és amazok közt hasonlatosságokat fedezvén föl, letörlé róla a keresztyén Miklós nevet, s átköltözteté őt a pogány magyar korba, mit csupa következetességből is tennie kellett, ha a Toldi-mondakör a görög, vagyis inkább az eredetileg ázsiai mondakörhöz lényegesen hasonlítana.

De éppen itt van a bökkenő.

Én előbbször azt sem igen hiszem, miként az indoktól a görögökig ama különböző nevű Herkuleseknek, kik mitológiai alakokká váltak, mondakörei oly meglepőn egyeznének, miként közforrásbóli származásuk kétségtelen legyen.

Azonban hagyjuk ezt vitatás nélkül. Mert a fő kérdés ez: van-e a Toldi-mondakörben csak annyi közös családvonás is, amennyit a hitregei Herkulesekében találunk?

Lássuk!

Amazoknál már a születésnél vagy a bölcsőnél kezdődik a rendkívüli, a csodás, mintegy előjeléül a fénynek és dicsőségnek, mely életöket körülsugározza. Rustemet a griffmadár növelte föllegekig érő szirten; Héraklész még a bölcsőben fojtott meg kígyókat.

És Toldi Miklós?

Erős vastag gyermek Tholdi kicsin korában -

verseli róla Ilosvai; mit örömest elhiszünk, de csak akkor bámulnánk, ha az egészséges gyerekek általában nem volnának köpcösek.

A Herkules-mondakör hőse mindenütt groteszk alakú csodalényektől - melyek emberi és állati vegyületből voltak szerkesztve, vagy pedig úgynevezett szörnyetegektől, melyek hellén földön iszonyú agyarakkal s torokkal bírtak, de a melegebb légű Ázsiában már tüzet is okádtak - menté meg az egész országot, s ezáltal emelkedett, hogy érthetőség végett anakronizmust használjak, történelmi magasságra.

Továbbá az ilynemű hősmonda körében a barang játszik főszerepet. A hellén Héraklész a világ végéig ment, s útjának párkányát, a "ne továbbat" oszlop jelölé. Az ázsiai vagy afrikai Héraklészek is hasonló vándorlásokkal tüntették ki magokat, s mindenütt, hol megfordultak, mozgás támadt, változások történtek. A barang pedig azért volt szükséges, mert a mondakör hősét, miután az már helyi nevezetességgel bírt, világtörténelmi egyénné avatta.

S ugyan van-e a Toldi-mondakörben ezen közös családvonásból valami?

Az egész Toldi-mese akrobatai próbatétek férceletéből áll. Végre a héraklészi hitregék még a testi erő nyilvánításaira nézve is oly közös jellemmel vannak felruházva, mely egyedül a Toldi-mesében hiányzik.

Azok hőse ti. erotikus irányban is bámulatra ragadja a világot, s míg a hellén Héraklész durva kicsapongásaival szaporítá csodatéteit, a spirituálisabb szellemű India és Perzsia Héraklészei fiaikból s unokáikból nagy dandárokat alkottak, szétverni különböző hírneves királyok táborát.

Lehet, hogy tévedek; de úgy hiszem, miként alig van a középkornak egyetlen lovagregénye is, melynek hőse a héraklészi mondakörhöz s a hitregei tulajdonítványokhoz közelebb nem állana, mint éppen Toldi.

S az is különös, hogy Toldy Ferenc barátomat Toldi Miklós jellemében a következő tulajdonok frappírozzák: az erőbátorságügyesség ésszívbeli derékség. Ezekért hiszi őt Héraklészhez hasonlónak, s ennélfogva jelképes - szimbolikus - egyénnek.

Nem elegyedem Héraklész tulajdonainak vizsgálatába, de Toldi Miklós ügyességére nézve egyetlen monda sem létezik. Sőt a róla keringő adomák színezete reám azon benyomást teszi, hogy őt a nép inkább nehézkes, mint fürge vagy leleményes egyéniségnek képzelte. Mi pedig szívbeli derékségét illeti, ha a nemeslelkűség s a legyőzöttek iránti irgalom teszi ezen erény fő alkatrészét, akkor a Toldi-mondakör, mint később ki fogom mutatni, e részben nem sok adatot nyújthatott Toldy Ferencnek.

Miután tehát nincs okunk itt ázsiai hitrege-töredékeket s Árpád táltosai által megénekelt szimbolikus hőst keresni, fönnmarad a másik kérdés: hogy vajon egyetértsek-e Toldy Ferenc barátommal, ki legalább annyit akar velünk elhitetni, hogy a szóban forgó mondakör valószínűleg Nagy Lajos koránál is régibb eredetű, s az előbbi századokból vándorolt kezdetben Nagy Lajos, utóbb Mátyás udvarába?

Őszintén bevallom, hogy arról: vajon a két király közől melyiknek idejében keletkezett a Toldi-monda, semmi határozott nézetem sincs.

De másfelül nem vélhetem, miként létezését helyes tapintattal vissza lehessen vinni őskorunkba vagy csak a XI-XII. századba is.

Hol talál az én tisztelt barátom a középidő ezen szakából reánk szállott verseskrónikákat, költői elbeszéléseket s mondákat, melyekben az erejéről és vitézségéről bámult hős vallásos színezetű tettekkel ne fénylenék? Artus király asztalkörének és a sz. Grál szövetségének bajnokai kardjokat s láncsájokat keresztyéni célokért is működtették. Garin le Loherain és mások a medencét keresék, melybe Krisztus vére s verítéke hullott; Perceval sok kaland után meglelte azt. És nem volt a viaskodó s öklelő monda-hősök közt senki, ki legalább egy elrablott apácát ne szabadított volna meg.

De ellenvetheti Toldy Ferenc barátom, hogy az akkori magyarok gondolkozásmódjába s így népmondáiba is kevesebb vallásos színezet vegyült, mint a többi európai nemzetekébe.

Jól van!

Keressünk tehát más ismertetőjeleket.

Kapcsolódó kép

Kétségtelen, hogy a középidő ezen századainak mondaköreiben a kalandorok találkoztak egy-egy varázslóval, jóssal vagy boszorkánnyal, s ha fiatalok voltak, megszerette őket egy-egy kedves tündérnő, mint Argirust Ilona, s Ogiert a hasonlíthatlan bűbájú Morgana. Mi pedig a kiválóan csak öklöző s buzogányforgató bajnokokat illeti, kik közé a jó Toldi Miklóst sorozzuk, ezek is bőven részesültek a csodákban. Óriásokkal gyűlt meg a bajuk, sárkányokkal kelle megküzdeni - hisz a Báthory-család ősei is ezt tették -, s még szerencse volt, ha valahol bősz rémre nem akadtak, melyen a kard sem fogott, hanem csak vagy ima, vagy mágusi mondat, vagy talizmán.

Szóval: minden e korú mondakörben kellett fantasztikus elemnek lenni.

S tudjuk, hogy most is a nép az oly mesét, mely "hol volt, hol nem volt"-on és "élt egyszer"-en kezdődik, s mely régi, igen régi eredetű, örökké csodákon fonja át.

Miért történik hát, hogy mindezek dacára a Toldi-mondakör oly kiémedt, oly józan, és semmi babonás, káprázatos, fantasztikus, természetfölötti téren nem mozog?

A sok forgatás és áttétel miatt lehámlott róla, ami csak rajta ősszázadi volt - jegyezhetné meg valaki.

Ez olyforma felelet volna, mintha egy ritkaságtárban szomszédom így szólana: íme, itt én egy régi kést vélek fölismerni, melynek csak nyele és vasa új.

Most már továbbhaladva, még két tételt bátorkodom állítani. Először: Toldi Miklós ahelyett, hogy csak jelképes személy volt volna, oly határozott egyediséggel bírt, hogy másodszor: épp ennél fogva a tetteiről keringő mondakört a nép nem olvaszthatta egészen saját szellemébe, s költészetével nem alakíthatá át teljesleg. Fönnmaradtak némely jellemvonások Toldiból, melyeket a nép, úgy látszik, emlékezetébe vésett, s eszményítés nélkül szállított hozzánk, s tulajdoníttatnak neki oly tények, melyek annyira ellenkeznek a nép költői felfogásával, hogy históriai adatoknak tekinthetők.

Legyen szabad részletekbe ereszkednem.

Toldi pályája gyilkosságon kezdődik.

Említtetik, hogy rá Györgynek, az idősb testvérnek:

nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala.

Ezért a törvény kezébe volt esendő, s hogy büntetését kikerülje, mint Ilosvai verseli:

... réten, nádon Miklós bujdosik vala.

A felhozott gyilkolás magában még nem népietlen!

De a motiváció kihagyása már az. Mert a magyar fajt ismerő tudja, hogy az életben és a mondákban a népnél könnyen nyer kegyelmet, ki verekedés közt valakit főbe talál ütni; ha szintén az összekapás csupa hetykeségből történt is, s csak azon kérdést dönté el: hogy ki a legény a csárdában? Azonban bár a magyar az erő föltüntetéseért sokat hajlandó elnézni, iszonyodik a gyilkolás minden oly nemétől, mely a harag fellobbanásán kívül eső, mely számított, mely alattomos vagy anyagi érdekből eredt, s épp ezen könnyelműség és skrupulozitás együtt okozza, hogy körülményesen szereti elbeszélni és akarja tudni az egész tény folyamát.

A népköltészet bizonyosan leírta volna Toldi gyilkosságát, mégpedig úgy, hogy az történetesnek üssön ki.

S midőn csak mint tényt említi, látszik, miként azt nem teremté, de biográfiai töredékkint őrizte meg a feledéstől.

Aztán Toldi életének vázlata sem tisztán népköltészeti.

Egy - mint gyanítható - középsorsú nemesnek nagyobbik fia apród a király udvarában s később levente; de a kisebbik, Miklós, béresek közt s mezei munkában nő fel. Óriási testi ereje bámulatra ragadja a cselédeket s a Nagyfalu mellett átutazó katonákat. De Miklós minden herkuleskedése mellett - mint sok más kemény fickó - alkalmasint örökre a csép és kasza mellett maradt volna, ha gyilkossága földönfutóvá nem teszi. Így azonban néhány kaland után, melyek közől egy sem vonatkozik ereje kitüntetésén kívül másra, Buda várába téved, hol a király udvarában a szakácsokat ételért szolgálja, szennyes fazékakat mos, nagy kondérokban a Dunáról vizet hord, de egyszersmind, midőn a vitézek rudat hánynak, ő is a konyhából odaballag, s ezen erőgyakorlatban mindig legyőzi a többieket. Mi végre a király figyelmét magára vonja, s így kisül, hogy Miklós az akkor távollevő Toldi Györgynek atyjafia, s gyilkosságért bujdosott el hazulról. Ekkor a király:

Tholdi Györgynek írá mint hű szolgájának:
Kegyelem megvolna öccsének, Miklósnak.

S inté a családot, hogy az erős fiút ne tartsák otthon, hanem adják katonának. Úgy is történt. Miklós csakhamar párbajban legyőz egy híres cseh bajnokot:

Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra néki hópénzt adata.

Itt kezdődék fényesebb pályája.

Toldi tekintetre emelkedik, s késő vénségeig nagy párbajokat vív. Ő három éven kívül, melyeket Kassán töltött, mindig a király udvarában és kegyében van; de semmi oly vállalatra nincs alkalmazva, mely magasabb lelki tehetséget igényelne, s mely az eseményekre befolyna.

Végre pedig meghal Nagyfaluban, mint kiszolgált atléta.

 

Ha e vázlatot vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy az kezdetben a legnagyobb mértékben népies.

A kisebbik fiú mellőztetik, hátratétetik, gondoskodás nélkül nő fel; de dacára ezen igaztalanságnak, övé a szerencse. Saját emberségén emelkedik magasra, megszégyeníti bátyját, dicsőséget arat s irigylésre méltó. Aztán hírének alapja az, mi kizárólag népies, a vitézség, mégpedig főleg a testi erőn nyugvó.

Más véleményben vagyok Toldi későbbi pályájáról.

A népköltészet, ha semmi korlát közé nincs szorítva, ha szabad szárnyakon röpköd, hősét, kinek vitézségéről mondakört teremt, nem szereti egy helyhez kötni, s mindig csak egyénekkel állítni szembe. Mert az idegen világ és a nagy tömegek elleni harc, az ismeretlen szituációk, a csodálatos viszonyok, az egyénnek a sokadalommali küzdése annyi ingerrel hat a nép gyermeteg fantáziájára, hogy hősmeséibe legkönnyebben ezen elemeket vegyíti. S hogy Toldinál ilyest nem használt, elég jele, miként közvetlen adatok által gátoltaték, melyek a mondák keletkezésekor még frissek s nem a homályos régiségből átszállongók voltak. Különben Toldi, azon idő szerint, melyben költeték, egyedül vert volna szét görög, tatár vagy török csapatokat, s bejárta volna az ellenség földjét, mégpedig geniális földtani pontatlansággal, mely János Vitéz kalandjait oly népies színezetűvé teszi.

De mellőzve ezeket, kétségtelen, hogy Toldi élményei közől olyakat szemelhetünk ki, melyek népietlenek, s oly jellemvonásokat, melyek tisztán egyediek.

Toldinak nincs hajlama a szerelemre, hozzá egy nő sem vonzódik. Már ennyi is a nép hősmondáiban szokatlan.

Hát még mit véljünk egyetlen gáláns kalandjáról, mely a feledéstől megőrizteték?

Idézem Ilosvait szóról szóra. Vitézünk bizonyos fiatal özvegyért gerjedez, de:

Vala okossága az tisztes asszonynak,
Izenetét elúná Tholdi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíté Tholdinak,
Vígan akar véle mulatni - írá annak.

Sőt minden házait asszony felcifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlány arannyal írva vala.

Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal,
Az asszony kénálja hízelkedő szóval,
Tholdi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezde ott ugrálni nagy maga-mutatással.

- Gyakorta hallottam - asszony néki monda,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba;
Az én szerelmemért amaz oroszlányra,
Kérlek, ugordjál fel, az én kévánságomra.

Ottan Tholdi Miklós hátra iramadék,
Az asszony kedvéjért egyet-kettőt ugrék,
Fene oroszlányra hamar felugordék,
Buda piacára Tholdi csördülést ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen bosszankodék;
Tholdi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyártónak ezekrül panaszkodék.

A népköltészet a fellengős mellett gyakran eltűri a komikumot, de a groteszket soha. Hősét néha furcsa helyzetekbe hozza ugyan; azonban belőle bohócot, kit okvetlenül lenevetni és kigúnyolni kelljen, nem csinál.

Ezen monda tehát megtörtént tényen épül.

Az egyéné s nem a költészeté.

Szintén egyéni jellemvonást látok a Duna-szigetén történt párbaj azon részletében is, midőn Toldi a legyőzött, térden esdeklő cseh vitézt, ki váltságul minden vagyonát neki ígéri, kegyetlenül legyilkolja.

A nép, ha tömeggé alakulva kegyetlen szokott is lenni, egyénekké föloszoltan, érzéseivel a gyönge és rimánkodó mellett van, s undorodik attól, ki védelmetlent öl meg.

A népköltészet pedig, ha szabadon mozoghat, hőseit rettenetesnek, de nagylelkűnek is festi.

S általában a költészet akármely körbe emelkedjék föl, vagy akármely térszínre szálljon alá, oly kevéssé istenítheti a nemtelen vitézt, mint az idétlen gyávát, s ha az arabbal meggyilkoltatja a térden kegyelemért esdőt, az a vérbosszúért van, mely magában is fellengős motívummá fokoztathatik; tárgyilagosan pedig, mint p. o. az arab világnézetbe áthelyezve, erényként is tűnhetik föl.

Két nagy magyar költő írta le a Duna-szigeti párbajt: Vörösmarty és Arany. De az első a cseh rimánkodását mellőzé; a második művészi tapintattal köté azt az előbb megkegyelmezett cseh orgyilkolási kísérletével össze.

Mindenik tudta vagy sejté, hogy amit megváltoztatott, nem költemény, hanem száraz tény volt, oly feldolgozatlan anyag, mely a mondakörbe a sivár valóból tévedt.

Nem fonom tovább okoskodásaimat.

Mert a felhozott lélektani s népköltészeti észrevételekből is, mint hiszem, kiderül, miként Toldy Ferenc barátom legalább abban könnyen tévedhetett, hogy Toldi Miklós sohasem élt volna, s hogy a róla keringő mondakör őskori töredéknek volna tekinthető.

Ellenkezőre mutat minden jel.

A költészet oly közvetlenül vette át az életből Toldi tetteit, hogy a friss emlékezés miatt szabadon nem alakíthatott. A képzelődést zsibbasztotta az ismert tények terhe. Később a nép időnként szaporítá a Toldi-mondát a tettek nagyítása vagy új tények által.

Elsőre példa a Duna-szigeti párbajban a csolnak, melyet hősünk, Ilosvai szerint, a vizen elbocsátott; míg a szájhagyomány állítása után ítélve, egy lábugrással a szigettől a Duna-partig lökött.

A másikra felhozható, hogy Toldi az üdvözléskor úgy megszorítá versenytársa tenyerét, hogy a vaskesztyű összelapula, s kihasadozott a szerencsétlen cseh embernek minden ujja. Erről Ilosvai mit sem tud.

Képtalálat a következőre: „toldi”

 

Végre történészeinknek Toldiróli hallgatását alkalmasint megmagyarázza e vasgyúrónak pusztán csak óriási erejére épült híre, melyet a hagyomány sem hozott kapcsolatba még a legkisebb hadjárattal is.

Mária Teréz uralkodása alatt Macskásy testőrtiszt szintén bámító erővel bírt. Lovat emelt föl; karjaira, mint az erdélyi néphagyomány beszéli, inggallérul két malomkövet öltött, s mégis historikusaink róla nem emlékeznek. De e hallgatásból én nem merném következtetni, hogy Macskásy szimbolikus egyén volt, s tettei a héraklészi mondakörrel rokon eredetűek.

Ismerem unokáit; azonban ha nem ismerném is, történetíróink némasága miatt még nem mondanám őt hitregei alaknak, kinek soha sem csontja, sem bőre nem volt.

Felszólaltam, mert nem szeretem, ha mélyeszű itészek a jellemzetes és kézzel tapintható monda-alakokat eszményképekké akarják vékonyítani, hogy majd aztán a költők azokból jól markírozott egyének helyett ködben lebegő lényeket teremtsenek.

Istennek hála! Arany bona fide hiszi, miként Toldi Miklós nem jellény, sőt azt is, hogy a kemény férfiú Nagy Lajos korában élt, s ezen hitnek sokat köszönhetünk.

 

Képtalálat a következőre: „toldi”

2

Arany a Toldi-hagyománynak csak az első részét adja.

Beszélyét azon ponton fejezi be, midőn a Duna-szigetén viadal után hősünket Nagy Lajos maga mellé veszi, mondván:

Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.

E kitüntetés után kezdődik Toldinak udvari és lovagi élete. Cifra, aranyos élet, teli dicsőséggel! De hagyjuk azt most. Ne siessünk a harcjátékhoz, hol a barátruhába öltözött Toldi a hetyke olasz bajnokot kopjájával a nyeregből "messze földre" veti, s címerét megvédé jó Magyarországnak. Ne nézzük, midőn ő, hol-hol nem, botjával úgy megfenyegeti a Nagy Lajossal ellenes római császárt és a többi tizenegy fejedelmet, hogy mindenik rögtön felpattan székéről, és fejet hajt a magyar királynak, kinek méltóságát ily erős férfiú óvja.[18] Térjünk a költővel a szerény Nagyfaluba, hol a Toldi-mondakör kezdődik. Nincs miért a poros utcán végigmennünk. Mert

Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;
Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldel
Mely fölérne holmi alföldi erdővel.
Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;
Ott van Toldinénak a hálószobája;
Rozmarin bokor van gyászos ablakában.

A rozmarin alkalmasint a hű özvegységet jelenti, mely csendes félrevonultságot óhajt, nem keres tarka vigalmakat, s egyszerű élményei közt mindig szívesen várt vendég a visszaemlékezés, ha szintén könnyező szemmel lép is be.

De igen nagy költői szabadságot vettünk magunknak, midőn már a hálószoba ablakán a rozmarin bokrot is megláttuk; holott még csak a falu szélén vagyunk, az udvarháznak átellenében. S minő zaj hat fülünkig? Mily sürgés-forgás az eresz előtt és a tág udvaron!

Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,
Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.
A malac-nép sí-rí; borjú, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet.
. . . . . . . . . . . . . . . . .

Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dínom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lőrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?

Nincs halotti tora Toldi Lőrincnének,
Napja sem derült fel új menyegzőjének;
Másért sütnek-főznek, másért lakomáznak:
György van itthon, első szülötte a háznak.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méné, nagy sereg kutyája.
Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.

Már ennyiből is ismerjük az elsőszülöttet, s azt is tudjuk, hogy ma Toldi Lőrincné hazánál idilli csendet hasztalan keresnénk. Ki van sarkából forgatva az egész egyszerű életrend.

A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

De hol van a kisebbik fiú, Miklós? Bencét, a hű szolgát talán látjuk a sokaságban vén csontjaival izegni-mozogni. Most rudas csebret visz egy pozsgás leányzóval; majd a válunál a Bimbó és Lombár helyett idegen szolgák lovait itatja. Ő lehet vagy más is: ki tudná? Hisz a régi magyar házaknál sok öreg cseléd van. És az eresz alól a pitvarba talán özvegy Toldi Lőrincné ment be.

Sovány is, halvány is volt az ábrázatja!

De hol késik Miklós? Miért nincs a családünnepen? Dél van. A mezei munka is pihen. Hol leljük meg őt? Forduljunk a falutól a határra. Hátha a parasztok közt és úri kezekhez nem illő dolog mellett feltaláljuk a második szülöttet. Menjünk.

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel,
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát, puszta földön, égen...

... Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul...

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is, földre hengeredve,
S a világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sohajtás a fiú szivéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szive-lelke a szemében volna.

"Szép magyar leventék, aranyos vitézek,
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!"

Ezen vágyó ifjú, ki előre hajoltan és méla bámulattal néz Laczfi vajda kevély dandárára, nem lehet más, mint a Toldi-ház ifjabb sarja, az elhanyagolt Miklós, kinek óriási erejéről a molnár-legények és béresek annyit mesélnek. Most is nehéz szálfa reng araszos vállán:

Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

A nyalka, deli huszárok közelednek. Elül lovagol a vezér.

Délcegen megüli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját.

Már Miklós felé fordul:

"Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?"

Toldinak e szó szívébe nyilallik:

"Hm, paraszt én!" emígy füstölög magában,
"Hát ki volna úr más széles e határban?..."

"Én paraszt? én?" - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el.

Az egész had meg van lepve Miklós ereje által, s mindenik mond neki valami nyájasat vagy szépet.

Egyik így szól: "Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára!"
Másik szánva mondja: "Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál."

Képtalálat a következőre: „toldi”

Sajnálom, hogy a szép pusztát hamar el kell hagynunk! Örömmel megnéztem volna én azt, midőn Lackó a munkások nyakára nem ül fel, midőn a kaszák messze pengenek, vagy a fürge lányok dalolva aratnak, midőn a nagy rónán a délibáb teríti tündér-képeit szét, vagy a hideg szél süvölt, és a sűrű ködből csak félig merül ki az ügető betyár, háta mögött farkas, feje fölött holló. De félek, hogy többé a nagyfalusi mezőn nem lesz alkalmam megfordulni. Miért vezetne még oda a költő? Hisz Toldi Miklós alig látta a délceg katonákat, már érezte a hivatásvágyat, melynek nem lehet ellenállani, és szégyelli a helyzetet, melyben eddig élt. A kocka már el van vetve. Ő, ha rendkívül erős ragaszkodás nem köti, a legelső alkalomkor szakítani fog viszonyaival, és szerencsés, ha oly véletlen jön közbe, mely minden visszatartóztató okot egyszerre legyőz; mert ő és Nagyfalu többé együvé nem férnek. Amit mondék, tiszta igazság. De kísérjük most Miklóst haza.

Anyja éppen utána akart küldeni, ha a nagyobbik fiú nem ellenzette volna. Így pedig hívatlan toppan be. Szíve égő katlan.

Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsító haragja.
Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.

Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,
Karja ölelésre nyílik akaratlan;
De az eltaszítja testvérét magától,
Gőgösen fordul el jó atyjafiától.
A szegény anyának könny tolul szemébe,
Kőszivü fiának sírva lép elébe,
Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván
Ott reménykedik, de György korholja durván:

"Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet."
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
"Átok és hazugság minden ige szádban!
Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban.
Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette,
Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek,
Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;
Száz mérföld a világ, erre is, arra is:
Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.
De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert;
Azontúl - az Isten áldjon minden embert."

"Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!"
György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.

Miklós iszonyú haragra gyullad; de midőn hátráló bátyját éppen megrohanja, az anya közbeveti magát. S bánthatja-e többé hősünk azt, kit a szeretett anya teste fed? Nem. Leereszté bosszuló karját.

S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,
Tántorogva ment ki az apai házból.

Képtalálat a következőre: „arany jános toldi rajzok”

Leült az udvar szélén egy malomkőre, fejét a térdin tenyerébe hajtá, és zokogott magában.

Azalatt benn ebédelnek, mégpedig a készületekből ítélve, hosszasan, s egy-két órának alkalmasint el kellett telnie, midőn György az eresz alatt karszékbe ül, s meglátván öccsét, vitézeinek kiáltja:

"Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!"

Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények.

És a döngetés elkezdődék a derék bátya teljes megelégedésére.

Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak föl sem vette; ...
De midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte.
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?

Éppen ez a kérdés. S fájdalom: midőn kérdenünk kell, hogy hol állanak meg bősz haragunk következményei, rendszerint bizonyosabban lép elé a szerencsétlenség, mint midőn hideg számítással akarjuk azt fölidézni!

A malomkő egy nemes vitézt zúzott össze. Miklós bolyongásnak indult.

Bujdosik az éren, bujdosik a nádon,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette;
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.

Eddig kísértük őt; most pedig pihenjünk meg, s elmélkedjünk egy keveset azon élményekről, melyeknek tanúi voltunk.

Képtalálat a következőre: „arany jános toldi szerelme”

 

A népmonda Toldija - s említém, mily okból - oly gyilkosság miatt vette nyakába a világot, mely miután motívumait nem ismerjük, a lélektan meghamisíthatlan törvényei szerint ellene fordítja szívünket, s azon hangulatba helyez, hogy bár bámuljuk vitézségét, magát az egyént valóságos költői érdekkel nem kísérhetjük, s annál kevésbé, mentől makacsabban követi őt a szerencse, dicsőség és kedélycsend, s mentől kevesebb meghasonlást látunk lelkiismerete s a közbecsültetés közt.

Hasztalan mondjátok: régen történt az egész, s akkor olyan volt a világ. Mert mi most olvassuk, s mostani erkölcsi fogalmainkhoz mérjük.

Általában a művészetnek legritkábban sikerül azt kivívni, hogy az olvasónak objektív lelkiismerete legyen. Sőt némely kérdésben ezt tennie nem szabad, és lehetetlen is.

Arany, mint valódi költő, finom erkölcsi érzékkel bír. Az ő Toldija oly körülmények közt s oly módon oltja ki egy nemes vitéz életét, hogy ha e gyilkosság történetes nem volna is, a legnagyobb mértékben menthetőnek látszanék.

A gyűlölet az ingerlőre hárul; részvétünk Miklós mellett marad. Szánjuk őt, mert meghasonlásba jött, nem kedélyével, a törvényekkel. Szeretnők, hogy jól rejtőzzék, hogy fedje üldözői elől köd és homály; sőt haragunk az ellen fordulna, ki nyomára vezetné a bosszuló igazságot. Még többet mondok: állítanák Toldit ma nép-zsüri elé, és beszélné el bátyja régibb bánásmódját s a gúnyt és brutalitást, mely a bűntényt eléidézé: a zsűri hihetőleg feloldaná a vád alól. Kivált, ha fényre derülne, amit Miklós az elsőszülött általi üldöztetés okának vélt, midőn mondá:

"Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba,
Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba."

Mindenesetre kétségen kívüli, miként a büntető törvényeknek csak politikai oldala fordulhatna Miklós ellen, s ha neki a szelídítő körülmények teljes betudása mellett valamennyire lakolni kellene is, az csupán példaadásért történhetnék, hogy ti. mások a menthető gyilkosság fenyítésén tanulják meg: még inkább óvni magokat a nem is menthetőtől.

Miután Arany ennyire kiengesztelte erkölcsi fogalmainkat hőse iránt, kit részvétünkkel kell kísérnünk már, még örömünkre válik magunkat objektíve is a tényállásba helyezni. Azaz szeretjük, miként Toldi Miklósnak kedves egy tőlünk távol fekvő kor világnézellete, azon koré, melyben az élet olcsóbb volt; s valamint az állam nem lépett a gyilkos ellen föl, ha a halott rokona vagy védura nem emelt vádat; szintúgy a királynak joga vala az előleges megkegyelmezésre is, mely jelenleg csak a politikai bűnöknél használtathatik.

A művész kielégíté szívünket, s ezáltal ura képzelődésünknek. Ha ő kevesebb ügyességgel motiválta volna Toldi tettét, akkor fellázadna érzésünk, midőn ez a nádasba rejtőzvén, a magány kiémesztő csendje közt is, a lélekmardosás helyett, az elhagyottság fájdalmát érzi. Akkor megrovandó volna e vers:

Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála -

mert a nád csak a bűnről és iszonyról susoghatna. Míg ellenben így művészileg szép és mélyen lélektani a szél-nesznek az anyai szem elől eltávozott ifjú kedélyére hatása.

Viszont ha Arany csupán egy hajszálnyival inkább motiválta volna Toldi gyilkosságát, akkor a beszély kifejlődésének árt vala. Mert egészen fölöslegesnek tartanók Lajos király megkegyelmezését, miután a bűntulajdonítás árnyéka sem foroghatott volna fenn, s a szigor elengedése a teljes ártatlanságnak jogsérelme.

A gyilkosságróli mondának kezelése még más oldalról is tanúsítja Arany különösen finom tapintatát. Szerinte Toldi nem azért bujdosik el, mintha a büntetés elől futna. Ez hősünk elhatározásánál csak mellékszerepet játszik. A fölgerjesztett hírvágy után jött a katasztróf, mely a különben is előbb-utóbb bekövetkezendő távozást új indokok által sietteté.

S mily jellemző indokok!

Ő távozik a családháztól, mert mint mondja:

"Nem remélem, hogy itt maradásom legyen
György miá, kit Isten akárhová tegyen;
Végre még gyilkosa lennék, attól félek...
Nem! az sosem leszek - arról nem beszélek -"

De vannak eszmék, melyekre aki egyszer gondolni talált, ösztönileg iszonyodni fog az alkalomtól, midőn újra azokra gondolhatna. Jobb ily esetben kilépni a bűvös körből, hol a bősz ötletek könnyen teremnek, s elébb a képzelődést, utóbb a szívet vadítják el.

A másik ok egy gyermeteg és nemes színezetű bosszúvágy.

"Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irígység miatt megszakad a lépe."

Így szól Toldi. S mily érzetmélység van azon motívumban, melyet anyjának a következő szavakban izen meg:

"Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla;
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

De azért nem hal meg, csak olyaténképen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.
Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja,
Még a csecsszopó is álmélkodik rajta:
Akkor anyám lelke repes a beszéden,
Csak meg ne szakadjon szíve örömében."

 

Képtalálat a következőre: „toldi miklós rajzok”

Mielőtt Miklós útra indulna, még éjjel meglátogatja anyját, ki iránti szeretete egyedüli visszatartóztató erő, mely a katasztróf közbejötte nélkül még sokáig ellensúlyozhatta volna a hír- és dicsőségvágy kecsegtetéseit. Ez alkalommal a két megölt farkast, melyeket vállán hozott haza, György nyitva levő hálószobájába vitte, és az ágy szélire helyezé:

Igy beszélve nékik: "tente, tente szépen:
A testvérbátyátok fekszik itten épen."

A perc, melyben ezen groteszk bosszú eszébe ötlött, démoni természetű volt. Az őrök aludtak; György magára vala:

Egy marokszorítás - s ha száz lelke volna,
Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.

De minden ily eszme csak gyors fellegárnyként vonulhatott át Toldi kedélyén. Mert a költő művészi érzéke nem hagyott neki időt ott lázas képzelgésekbe merülni, hol György - ki mihelyt Budára ér, ha addig el nem vesztheté, törvény előtt fogná öccsét vádolni - még mindig horkolva alszik, s egy marokszorításra nyöször nélkül halna meg. Toldit a rossz testvér ágya mellől uralkodó érzése, a gyermeki szeretet, rögtön a kesergő anya hálószobájába ragadta. De a búcsú is az özvegy és fia közt hamar félbeszakad a kutyák ugatása által, melyek az udvarba hozott farkast megszaglák, s üvöltéseikkel a cselédeket ébresztgetik. Miklós távozik:

"Áldjon meg! áldjon meg!" - anyja eddig mondta,
Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta.
Tudta, hogy az, aki a szivet vizsgálja,
Minden kívánságát benne megtalálja.

A VII. énekig terjed Miklósnak Nagyfalun mulatása, mely Arany költői beszélyének expozícióját teszi.

Minden nagyobb lélektani mozzanatot közöltem, hogy láthassák olvasóim, mily korrekt Arany az indokolásban és a mese szövésében. Nála a legkisebb tény is kiszámított, összefüggő, hat a bonyolításra vagy kifejlesztésre.

Ereje emelkedik a cselekvény haladásával, s valamint munkájában fölösleges, úgy bágyadt és elhanyagolt sincs.

Pedig mennyi akadállyal nem kellett a Toldi-mondakör alakításánál küzdeni! Vessünk erre is egy tekintetet.

Képtalálat a következőre: „toldi”

 

3

Ilosvainak Toldi jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való históriája, melyet a ponyvairodalom tartott mindmáig életben, igazán szólva, szellemtelen s hivatás nélkül írt mű. A jó iskolamester vagy mi, a hősünkről keringő mondákat regesztrálja, de csak töredékesen, s az időrend iránt is, melyet szeme előtt kívánt tartani, igen nagy zavarral. Az ő kezéből minden összefüggés és viszonyos szükségesség nélküli anyagot veszünk át, adomaszerűen elregélve. Egyébiránt, mint fönnebb kimutattam, maga a nép is, életirati adatokat s költeményeket vegyesen szállított Toldi felől ivadékról ivadékra, anélkül, hogy költészete által egy egésszé vagy csak összefüggő részekké is olvasztotta volna azokat. S én csupán Toldy Ferenc barátom kedvéért s mintegy pajtásságból tartottam meg a Toldi-adomákra nézve a mondakör címet, mert bennök annyi organikus élet sincs, hogy ily címet érdemelhessenek.

Aranynak ezen vasvillával egybehányt töredékekből, melyek inkább balladákra látszottak alkalmasoknak, kelle költői beszélyt alkotnia. A kútfő, melyből merített, Ilosvai volt, s csak mellékesen a szájhagyomány, mely egyébiránt Nógrád megyében, hol, mint rebesgetik, fészke van, sem lehet fölötte számos.

És költőnk, ki a művészi kompozíció bűbájos titkát bírja, a szétszórt s idom nélküli részeket kerek egésszé tudta átvarázsolni, melynek minden tagja szükséges ok vagy okozatként jelen meg. Beszélyéből a legcsekélyebbnek látszó történetet sem lehet kihagyni anélkül, hogy a mese fejlődésében hézag ne támadjon, és a motívumok szerkezete szét ne bomoljék.

Arany úgynevezett epizódokat nem használ; noha az eposztól kezdve a verses vagy prózai regényig az epizód eléadó költészeteink semmi neméből sincs kitiltva, s néha még a kisebb novellákba is beszövetik.

A tizenkét ének, melyek Toldi első kalandjait festik, s hogy regényes kifejezéssel éljek: hősünk lovaggá üttetéséig terjed, külön egy-egy bezárt cselekvényt tüntet elénk, de lélektani fonalait átviszi a következőbe, annak többnyire fő motívumává válik, vagy legalább lényegesen hat a mese továbbfejlesztésére, s az egész kompozíció összhangzásába felolvad, legkisebb aránytalanságot sem okozva.

Magok a tájképek és természeti jelenetek is, melyeket szerzőnk annyi virtuozitással rajzol, nemcsak azon igézetért teremtvék, mellyel kedélyünkre és képzelődésünkre hatnak, de közvetlen céljok is van: mert vagy szükséges rámái a költő alakjainak,[19] vagy a cselekvény kimaradhatlan színhelyei,[20] vagy motívumok[21] bekövetkező tényekre, vagy végre a cselekvénybe olvadnak fel, s cselekvényekké válnak.

Az utolsóra szép példa a következő: Miklós elbúcsúzván anyjától, egész éjjel vándorol.

És midőn a hajnal a homályt elverte,
Magát egy sivatag pusztaságban lelte,
Ki volt útitársa a kietlen pusztán?
nap ment utána a kék égen úszván:
Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjszakában.

Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére.

Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,
Pest alatt ért össze utasunk az esttel.
Találkoztak pedig egy temető mellett,
Temetőben új sír dombja sötétellett.

Általában Arany kompozíciója oly számított s mégis mesterkéltség nélküli, oly népies s mégis művészien tiszta, oly takarékos s mégis teljes, hogy e tekintetben szépirodalmunk semmi terménye azzal a versenyt ki nem állhatja.

S engem itt nemcsak az lep meg, amit ő Ilosvaitól átvéve egy tökélyes egésszé alakított, de az is, amit, bár kész anyagként ajánlkozék, költői beszélyéből egészen kizárt. Mert e kihagyások szintúgy bizonyságai öntudatos és itészi felfogásának, szintúgy jelölik a lángésznek a hideg áttekintésseli szövetségét.

Az expozíció hibátlan szervezete önként hozta magával a tökélyes megoldást is. Mert Arany Toldijában csak egy intrigue van, s az ilynemű munkáknál természetes, hogy a végkifejlődésnek minden föltételei a cselekvény jól kiszámított megindításától függenek.

Csak röviden beszélem el tehát a közbenső tényeket, melyek a mese befejezését eléidézték.

Olvasóim közől senki sem kétkedhetett, miként György bátya sietni fog Budára testvére gyilkosságát följelenteni, s miután gyűlölségének fő oka volt, mert "más is márt vele egy tálba", könnyen sejdíthetők, hogy egyúttal törekvendik az elbujdosott vagyonát is kezére keríteni.

Úgy is történt. A ravasz rókák ügyességével mondá el a királynak Miklós régi betyárságait és újabb bűnét.

De a furfang mentül teljesebb akar lenni, annál könnyebben vétetik az eszes ember által észre. Ezt már sokszor tapasztalhattuk, s most világismeretünket György még egy szép adattal gyarapítja. Ő ti., mert becsültetni vágyott, mint feladó is az érzékenyt játszotta, kinek szívét hasogatja a szomorú történet elbeszélése:

"Jaj! hogy ily panaszra kell nyitnom a számat,
Megölé némelynap szerető szolgámat..."
Monda György és nyögve egy kőszentre borult;
A király ránézett s képe elkomorult.

Nagy Lajosnak, mint bölcs uralkodónak, rögtön föl kellett ötleni, hogy miért beszéli hát el éppen neki, ki az ország legfelsőbb bírája, a bűnt, ha az azt elkövető testvért csakugyan sajnálja? Ezen észrevétel nemzé kétségkívül az első gyanút, mely már jellemet nyert akkor, midőn a király arca elborult, látván György vonásain, mozdulatain és modorán elég fájdalmat, mit színleni hamar lehet, de szemeiben nem látván a könnycseppet, mely a keservnek nehezen utánozható jele.

Ily előzmény után képzelhetni, hogy a király György minden tettét rögtön megtudta, mihelyt tőle Miklósra vonatkozólag e szavakat hallá:

"Neki már világ és törvény szerint vége,
Jól tudom, rám nézne földi öröksége:
El is foglalhatnám, elvehetnem joggal,
Hogyha úgy akarnék bánni a dologgal.
De azt mondaná majd egyik avagy másik,
Toldi György az öccse birtokára vágyik.
Lám ni! azt a háztól világra zavarta,
Aztán fogta, minden földét elfoglalta.

Pedig Isten mentsen, hogy így elfoglaljam,
S a világ bosszantó rágalmait halljam!
Aztán meg ki áll jót, hogy reám nem törne,
S elvett birtokáért öcsém meg nem ölne.
Ezt én nem akarom és nem is tanácsos,
Hanem im letészem széked zsámolyához:
Hogy ki legméltóbb rá, felséged tudhatja,
Királyi adomány-képen annak adja."

Nagy Lajos Corvin Mátyás szarkasztikus nedélyével válaszolá:

"Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,
S rá te vagy legméltóbb, tehát néked adom:
Olyan feltétellel adom pedig néked,
Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed.
Vár fokára tűzöd a levágott fejet:
Úgy nyered királyi függő pecsétemet."

György a meglepetés miatt hosszasan nem bírt szóhoz jutni, s minthogy ismerte magát és a csehet, szomorúan felelé:

"Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyonja,
Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja."

A király kezében maradt tehát a birtok, melynek elnyerhetéseért a nagyobbik testvér annyi éven át üldözte a kisebbiket. Hogy ily kifejlés nagyon afficiálta György barátunkat, természetes.

Míg a várban ez történik, Miklós is közelít Pesthez. Éppen alkonyodni kezdett, midőn a város temetője mellett ballagva, gyászruhába öltözött nőt lát, ki két kőkeresztnél jajgatott, s kinek vonalai az ő anyjáéihoz hasonlanak. Mi kell több, hogy hősünk rendkívül érdekeltessék a kesergő által? Hozzá megy tehát, tudakolja siralma okát, s értesül, hogy a gyászos özvegy két vitéz gyermekét aznap temette el, s hogy mindkettőt a híres cseh bajvívó ölte meg.

"... ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen!"

mondá ekkor Toldi; hisz

"özvegy édesanyám van nekem is otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt."

Szép, nemes, gyönyörű indokokon nyugvó ígéret, melyet Toldi tőn, csakhogy kérdés: egészen tőle függ-e teljesíthetése?

Hősünk az életet még nem ismerte, de aznap éjjel már kezdé tanulmányozni. Amint ti. Pestre ért, hirtelen nagy lárma támad. Egy, a vágóhídról szabadult bika fut a keskeny utcán.

Bömböl és sikangat, és a vért szagolja,
Mely füléből ömlik s szügyét végig folyja.

Alig lehet elevenebb, hűbb és erős vonásai mellett is bombaszt nélkülibb eléadást képzelni, mint e kaland rajza.

Toldi a bikát:

Vágószékre voná két szarvánál fogva,
A mészárosokat előkiáltotta,
Nagy-sokára el is jöttek azok osztán,
Erős köteleket és pányvákat hozván.

Vitézségének eredménye volt, hogy egy darab májat löktek elébe, s nem engedék a vágószínben magát ki is pihenni.

"Ez hát a jutalma száz meg száz életnek,
Hogy a megmentőnek alamizsnát vetnek -"

gondolá és a májat a földön hagyta, honnan csakhamar egy éhes kutya elcsente.

"Hát nekem ... hol lesz már tűzhelyem?"

ez volt a másik reflexió, melyre a jó Miklóst, miután életét a tömegért kockázá, díjul megtanította a komor való.

A félelem és veszélytől menekült nép becsukta ajtóit, ablakait, s aludni ment. Ő pedig az utcán maradt.

S hányféle dolog nem jutott eszébe! A pesti holdvilágos éj, mely a nagyfalusi búcsú-éjhez hasonlított, csakhogy az később viharossá lőn, míg ez csendes, méla és hideg; az otthon kesergő anya és a temetőben rívó özvegy, ki sötét szemeivel és sovány, sápadt arcával Toldi Lőrinc özvegyének szakasztott képmása; végre még saját elhagyott állapotja, mely most sem üt attól el, midőn beljebb vonult a nádasba, hogy egy keveset pihenhessen.

Az elhagyatás érzése utoljára arra figyelmezteté Miklóst, miképp másnap már fogadása szerint párbajt kell vívnia egy fényesen öltözött lovaggal. S ekkor töprenkedni kezdett:

Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem?
Fog-e a cseh bajnok szembeszállni velem? -

Oh! bizony mit sem hajt a cseh bajnok énrám,
Kinevet, kigúnyol és félvállról néz rám.
Vagy talán hozzá még közel sem bocsátnak,
"Félre innen, rongyos!" mondják, ha meglátnak.

Toldit e gondolat nagyon elbúsítá, de míg sóhajtva tévelygett az utcákon:

Meg-megállt, szemét a föld felé meresztve,
Mintha lába előtt valamit keresne.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a gyászruhás nő fiainak bizonyosan volt fegyvere s páncéla, melyet a párbajra tőle elkérhetne. A temetőkertbe siet tehát, hol az özvegyet már nem találta ugyan, azonban nem sok idő múlva az országúton egy lovast látott közelgeni, kiben Bencére, a Toldi-ház hű szolgájára ismert. Minden olvasó, ki Miklós anyját a búcsú-éjen látta, ki áldásából csak egy igét és későbbi zokogásából csak egy hangot hallott, meg volt győződve, hogy e jó asszony, mihelyt szerét teheti, a becsületes Bencét tüstént fia után fogja indítani, mégpedig lóháton és pénzzel. Várakozásunk teljesült is, és hősünk nem lehetett többé akadályozva a cseh Mikolával[22] akár megbirkózni, akár lándzsát törni, akár pedig karddal vívni.

Említem már, hogy Arany mily művészileg alakítá át a párbajróli mondát. Tehát egyenesen a befejezéshez térek.

A budai parton Nagy Lajos tiszta kék selyemsátora díszlett.

Egy öreg szék is volt a kellő középen,
Fényes drágakővel kipitykézve szépen,
Nagy arany körmével a földet karmolta,
Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.

A király teljes kíséretével s Magyarország fő uraival együtt várta a viadal sorsát, s midőn Margitszigeten a leeresztett arcrostélyú bajnok a csehet térdre ejté, a király bámulva kérdi:

"De ki az a bajnok? nem ösmered, Toldi?
Ki ismeri? Én nem tudom elgondolni;
Nincs egy jóravaló vitéz országomban,
Akit ne ismerjek s nevét meg ne mondjam:
De ily erőt, mint amely van e vitézben,
Én nem tapasztaltam soha emberkézben;
Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép,
Ha más víná ki a magyar becsületét.

Egyébiránt, legyen magyar avvagy német,
Nagy csapástól menti meg a magyar népet;
El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,
Toldi gyilkos öccse részét neki adom."
Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,
Szétnézett, hallja-e más is őkivűle?
Összesúgtak-búgtak az úri emberek:
Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.

A cseh fejét ezután csakhamar a vasrostélyos felmutatá; Nagy Lajos pedig tizenkét aranyos vitézt küldött a győző elhozására. S midőn a zászlós sajka visszatére:

A király szólt: "Bajnok! nyisd fel sisakodat,
Mondd neved s mutassad vitézi arcodat."

Térdre esett most a király lábainál
S így kezdette Miklós: "Oh felséges király!
Nem vagyok én bajnok, csak egy földönfutó,
Hogyan lettem azzá? tudj' a mindentudó.
Magam sem tudom, hogy' esém gyilkosságba,
S elzaklatott bátyám a széles világba:
Én meg idejöttem feladni tettemet,
S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet."

Ekkor a király, ki kéz alatt Toldi György minden ármányait kinyomoztatta, elbeszéli az országnagyoknak a történteket, megkegyelmez Miklósnak, s a véráruló bátya birtokát is neki ígéri. De ez az idősb testvér osztályrészét nem fogadja el, sőt így szól:

"A magamé sem kell, legyen tied, bátya,
Teljék vele fösvény szived kivánsága."

Csak annyit kér a királytól, hogy vegye be seregébe közvitéznek.

Nagy Lajos saját kardját ajándékozza a jó Miklósnak, s őt királyi fejéhez választá, tizenkét lóra járó hópénzzel.

Hősünknek a megindulás miatt nem akart nyelvére szó jönni.

És hogy örömében ne maradjon hiány,
Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,

anyját látja meg az inneplő sokaság közt:

Elfelejtett mindent és futott elébe,
Kímélve szorítá páncélos ölébe.
Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett,
Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.

Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
"Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Beh szép vagy! beh nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek."

Miklós pedig monda: "Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének."

Ritka író szorított annyi jellemző vonást ily kevés sorba.

Előbb látjuk a fiúi lángszeretetet, mely mindent feled, és a gyöngédséget, mely e feledés felső fokán is emlékszik, hogy ma inkább kímélve kell anyját keblére szorítani, mint máskor szokta.

Nyomban következik az anya és fiú néma és jeltelen örömének nagysága, mely a hátok megett álló szolga hangos zokogása s omló könnyei által emeltetik ki.

Végre a sírás megenyhíti szívöket, s ekkor Toldinéban a nőiség és anyai hiúság a leggyermetegebb s -igézőbb színben tűnik elé, midőn szeme, lelke, fia szépségével betelvén, legelső szavával ennek alakját, arcát dicséri.

Miklós pedig mit tesz? Őszintén kitárja jellemének legmélyebb vonását: az alázatosságot, mely a nyert babért isteni kegyelemnek tekinti.

Ha gascogne-i lovag szólt volna így, nyilatkozatában hunyászkodó dicsekvést lelnénk, mely annál követelőbb, minél többet hárint el magától, de Toldiban, a természet egyszerű gyermekében, ez oly szerénység, mely nem is sejti, hogy az.

Általában Arany az egyénítést nagy tökélyre vitte, s jól hozza fel Erdélyi, hogy: nála a jellemek nem leíratnak, hanem cselekvésbe téve nyilatkoznak, drámaiabban, mint sok drámaírónál, ki mozdulatlan személyeiről bőven elmondatja: milyenek, vagy őket bőven beszélteti, mert nem cselekszenek. S ez a drámai módja a jellemzésnek kitünteti e művet legtöbb költői beszélyek közt, s kölcsönöz neki oly élénkséget s friss mozgékonyságot, milyen a költemények e nemében ritkán tapasztalható.

Én az egész munkában a jellemrajzra nézve csak két sor ellen tehetek kifogást.

Toldi, midőn a király előtt áll, mint fönnebb láttuk, így szól hozzá:

"Én meg idejöttem feladni tettemet,
S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet."

Mi tudjuk, hogy Toldi nem ezért indult Nagyfaluból Budára. Az utazás alatt, sőt Pesten sem törte fejét ily szándokon, s egyáltalában nem is tőn a véletlen bűn az ő lelkiismeretére akkora hatást, mely miatt sürgetve ösztönöztetett volna e nemére a lojalitásnak. Következőleg vallomása csak az à propos-nak ügyes felhasználását tanúsítja. Ildomos fillentés az egész, melyet az ő helyzetében minden elmés lovag csalhatlanul elkövetett volna; de az Arany Toldijának őszinte és ravaszság nélküli jelleme nem hasonlít az à propos-kat felhasználni tudó lovagokéhoz.

Befejezésül ismét idézethez folyamodom, miután annyira kifejezi nézetemet, hogy utolsó betűig aláírhatom.

"Vagy húsz éve - így szólt Erdélyi 1847-ben -, hogy kísérletek tétettek nálunk a népies elemet költészetünkbe fölvenni; s a kísérletek kétképpen hatottak üdvösen költői nyelvünk- és formáinkra s magára költészetünkre is: amennyiben ti. egyfelül a nyelvet eredeti sajátosságához visszavezetni segíté, formáinkat gazdagítá, s a költészetből a klasszikai gondolat-alakokat lassanként kiküszöbölte; másfelül pedig a művek némely új fajával vagy formáival: a népdallal, népregével és népi beszéllyel gazdagította; de túlbecslés nélkül állíthatni, hogy Kisfaludy Károlytól Petőfi Sándorig nem sikerült egy költőnek is a népiest oly tisztán tüntetni elé, mint Aranynak. Toldijában a népies jellem, részben és egészben, híven fenntartatott, s a költő virtuozitása éppen abban tűnik ki, hogy művének szálait a művészet kívánalmai szerint ily tökéletesen szőtte, anélkül, hogy a magasabb műveltségű költőnek s a művésznek kezei érezhető küljeleket hagynának."

1854

Kapcsolódó kép

MÉG NÉHÁNY SZÓ A TOLDI-RÓL

Irodalmunkra nézve nem lehetne örvendetesb, mint azon hír megvalósulása, hogy Arany a Toldi-mondakörnek többi részét is dolgozat alá vette. A Losonci Phoenix-ben kiadott mutatvány feljogosít az említett hírt kétségtelen alappal bírónak hinnem.

Nem a lángeszű költő számára, mert ennek semmi szüksége tanácsomra, de egyedül a szépirodalom barátainak s mívelt olvasóközönségünknek figyelmeztetése végett legyen szabad a Toldi-mondakör szóban forgó részéről mint költői beszélyre való anyagról elmondani igénytelen nézeteimet. Hadd láthassák sokan a nehézségeket, melyekkel Arany diadalmasan fog küzdeni.

Toldi a királyi leventék sorába vétetvén, udvari és lovagi életet folytatott. Nagy Lajos fényes lakában volt szállása. A hatalmas Szécsi nádorral, az oligarcha Kont Miklóssal, a büszke Lackfiak- és Drugethekkel lovagolt, társalgott és szolgált. Hát még kik nem jártak-keltek a világhírű uralkodó körül! Kazimir, lengyel király, Dusan István szerviai cár, az osztrák Albert, a bajor Fridrik s mások. Tehát az európai legfelsőbb körök élite-je szüntelen találkozék a nagyfalusi erős suhanccal, kit Arany leírhatatlanul kedves öregje, a hű Bence, ezen csábító szavakkal akart otthon tartani:

"Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?"

Ennélfogva a Toldi-éneklő költői beszélynek a hős állása szerint fokonként emelkedettebbé kell válni, anélkül, hogy megszűnnék népies lenni. Továbbá Aranynak Nagy Lajost és egész körözetét, a fejedelmekkel s arisztokratákkal együtt, népies színezetben szükség föltüntetni, s mégis köztök és a folytonosan felküzdő Toldi közt nem enyésztetni el azon távolságot, melyet különböző míveltségök és múltjok jelelt ki. Szóval: Toldi Miklósnak kell a népies egészben a specifice népiesnek lenni. Nehéz, de rendkívül jutalmazó feladat.

Képtalálat a következőre: „toldi miklós rajzok”

Aztán a Toldi-mondakör második része sokkal csonkább és töredékesebb az elsőnél. Mintha azok, kik csodatetteit a nép közt terjesztették, ritkábban láthatták volna Miklóst a vár dísztermeiben, mint egykor a konyha körül, ritkábban az aranyos köntösű urak mellett, mint régen, midőn két öreg kondérral ment a Dunára vízért, s kipihenésül a közvitézekkel a várudvaron rudakat hányt, vagy pedig Nagyfaluban a jámbor szomszédok s az átutazó nyalka huszárok szemét-száját óriási erejének mivoltával elállította.

E hézagokat a költőnek kell betölteni. S így alkalma nyílik Toldit nemcsak párviadalokban kiemelni, de vitézsége és kalandjai számára mindazon mezőt feltárni, melyben oly örömmel barangol a nép képzelődése.

Arany Toldija bizonyosan Nagy Lajost külföldre is követni fogja.

Hová? Lengyelországba-e vagy Olaszhonba? Mindkét út nagy csáberővel bír. Határozni nem merek, de azt sejtem, hogy csak az egyikre szánhatja el Toldi magát, ha nem akarja a költő művét, viselt dolgai által, szerfölött bonyolódottá és halmazottá tenni.

Menjünk más kérdésre. Toldi Miklóst a néphagyomány, hihetőleg életirati adatok nyomán, igen késő vénségre juttatá.

Azonban a népnek jobb emlékezőtehetsége volt a mesékre, mint a históriára, jobb az adomákra, mint a kronológiára nézve. Így történt, hogy hőse ugyanazon király uralkodása alatt teszi erejének első és utolsó próbatétét le. A nép szerint Toldi húszéves korában ment az udvarba. Tegyük föl, miként odaérkezése rögtön a koronázás után történt, s végső megjelenése, midőn fehér szakállát az utcasuhancok gúnyolják, rögtön az illető király halála előtt. S ezen legkedvezőbb kiindulás szerint: mily eredményre jutunk? Arra, hogy Toldi, ha Nagy Lajos király alatt élt, a királynál csak négy évvel lévén idősb, már hatvanéves korában volt vénsége miatt packázások tárgya; ha pedig Mátyás alatt élt, a királynál csupán öt évvel lévén idősb, akkor őt éppen ötvenesztendős korában érte volna e tragikus sors. Nemde kétségtelen tehát, miként Toldi aggkora az első esetben Zsigmond, a másodikban Ulászló királykodásában folyt le?

A balladaíróknak nem volt szükségök e tényre figyelni.

Azonban aki Toldi egész mondakörét alkotja költői beszéllyé, nem vénítheti a hőst anélkül, hogy az egész személyzetet s így a királyt is vele együtt ne vigye folytonosan tovább mind az években, mind az arc kinézésében, míg aztán végre Nagy Lajos alakjának rajzolásánál az olvasóközönség általános tudalmát kellene megsértenie.

Képtalálat a következőre: „arany jános toldi rajzok”

Új kérdésre megyek át. A Toldi-mondakör, az első és második részt tekintve, szoros értelemben vett egységes feldolgozást kíván-e, vagy talán megelégszik azzal, ha a személy-egység körül úgy tömböztetnek a cselekmények, hogy valamint az első rész bevégzett egésszé kerekíttetett ki, szintúgy a második rész is külön bevégzett egésszé öntessék a múlttali minden szorosabb összefüggés nélkül?

Én úgy vélekedem, hogy sokkal könnyebb és szintoly háládatos feladat a mese készítésében az utóbbik mód szerint járni el; azonban az első mód sem lehetlen, ámbár tömérdek gyakorlati nehézségeket gördít elé, miket azonban Arany csodálatra méltó technikájával legyőzhet.

Most már az egyes mondák megszemlélésére térek.

Első monda a kacér delnőveli groteszk történet, midőn Toldi a festett oroszlánra akarván dicsekvésből ugrani, az ablakon át az utcára bukik, s többé a légyottra bebocsáttatást sem nyer. Ehelyett, ha nem csalatkozom, azon jellemző adoma behozatala volna célszerű, melyet Szigligeti sikerült vígjáték anyagjává tett, s melynek pointe-ja, hogy Toldi, mikor választásra kerül a dolog, inkább lemond a szerelemről, mint kedvelt szakálláról.

Második a brünni vagy prágai királygyűlésen történt fenyegetődzés, mely hihetőleg hősünknek az utcán vagy magánkörben mondott káromkodásából puffadt oly óriási ténnyé. Meg kell vallani, hogy az ily amplificatio kedvenc szokása a népköltészetnek, nemcsak nálunk, de egész széles világon. Minden perzsa vagy ind hős bírt akkora tekintéllyel a világnagyok előtt, mint amennyi a brünni kalandban Toldira ruháztatik; sőt ez az erkölcsi színhelyen nem is csodásabb jelenet, mint fizikain az, midőn Toldi a Margitszigetről egy rúgással a pesti partra löki a csolnakot. S mégis van valami különbség a kettő közt, ti. a csolnak történeténél az amplificatióbani megütközés erőműtani és helyszíni ismeretektől függ, mi aránylag a népnél nem soknál zavarhatja meg a költői illúziót; míg ellenben tizenegy fejedelem hatalma most már a tömeg agyában is annyi erőt képvisel, amennyivel képzelődése többé alig tudja egy magánegyén hősiességét párhuzamba tenni. Ezen émedtség dacára is csakugyan idézhetne költői illúziót e kaland, ha a Toldi-mondák általában fantasztikus, tündéries és bámító alakúak volnának; mert ekkor a légkör, melynek bűvös kékjében mozog a cselekvény, előre megkészíti vala a fogékonyságot a mértékentúlira, az ámulatosra is. De éppen az a baj, hogy mint már megmutattam, a Toldi-mondakör egészben véve a néphagyományok szerint is igen józan és kápráztatások nélküli. Tehát János vitéz, ki a griffmadárt is megsarkantyúzta, és a tündérek s óriások közt otthon van, könnyen elkövethette vala a brünni kalandot; de Toldiról alig fognók képzelhetni.

Harmadik a németújvári bajviadal, melyet Vörösmarty két különböző mondából gyönyörűen állított össze. Ezt tennie szabadsága volt; mert neki úgysem kellett gazdáskodni, miután csak egy ballada általi hatás volt szeme előtt, mit a legnagyobb mértékig el is ért. Arany, más lévén célja, aligha fogja koszorús elődét a fölvegyítésben követni. Egyébiránt a németújvári párbajt idegen szépségek nélkül is rendkívül érdekessé lehet tenni.

negyedik és utolsó monda mindenik közt legjellemzőbb. A már kegyvesztett Toldit Kassáról a király Budára hívatja. Midőn az öreg bajnok a várba léptet föl, meglátják a hetyke ifjak, és gúnyolni kezdik. Egyik kérdi: Lisztes zsákot vertek-e fejedhez? A másik: Halpénz ütött-e álladon ki? A harmadik fehér lúdnak csúfolja. S nevetnek ezüst szakállán, fürtein, mindenekelőtt a szakállon, melyről elindulásakor mondá, hogy szálanként kitépi, ha gyalázatot hoz rá, de gyöngybe és aranyba foglaltatja az ellenkező esetben. S most e megaláztatás! Ki tűrné el a hetykék packázását? Toldi köntösujjával, melyben héttollú buzogánya vala, lesújtja, akit elérhet, s a várterembe lépvén vádat emel, s tanácsolja a királynak, hogy jobb lesz ha:

"Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csufolnák vitéz vén fejemet."

Úgy hiszem, hogy a Kassára visszavonulás momentumánál lehetne azon időszakot kezdeni, midőn Mária lép trónra, s így a negyedik monda új világ, új szokások, új nézetek és új divathősök közé vezetné az elfeledett Toldit. Zsigmond király udvara a Nagy Lajosé után szépen fejezné be az egész képet.

Irodalmunk nemtője buzdítsa legkitűnőbb költőnket tárgya iránti ernyedetlen szeretetre, hogy mielőbb lehessünk szerencsések Toldimásodik kötetét olvashatni.

1854

Képtalálat a következőre: „toldi”