Payday Loans

Keresés

A legújabb

Haragosok.
A boldog élet bölcselete és poézise
2017. december 12. kedd, 09:11

Dugonics András:
Magyar példa beszédek és jeles mondások

Tartalomjegyzék



TIZENHATODIK SZAK.
Haragosok.

Tűzrűl pattant gesztenye.

Méreg ette ember.

Habzik a’ szája, mint a’ veszedt kutyának.

Nem tud mit tenni mérgében.

Véres a’ szikrát hányó szeme.

A’ ki méreggel jár, meg is mérgesedik.

Be jó: hogy szikrázó szeme előtt pora nincs.

Széna van a’ szarván.

Mint a’ gólya, kígyót, békát okád más ellen.

Szünetlen mérgelődik, mint a’ láncolt komondor.

Pattog, mint a’ száraz fenyő.

Két élű pallos.

Acél is egyszer’smint, koha is.

Csikorgattya fogait.

Alig, ha meg nem eszi a’ méreg.

Meg ette a’ méreg.

Kicsin a’ bors, de erős.

Kicsin a’ bors, de tüzes.

Ma farral kölletött föl kelnie az ágyban.

Kis csupor hamar forr.

Meg mutatta kicsoda micsoda.

Tüzes, mint a’ puska por.

Hamar lobban, mint a’ puska por.

183Mérgesen feni a’ fogát.

Szeretik magokat, mint a’ macska, és kutya.

Marja a’ nyelvét.

Komor kedvű.[1]

Még a’ bárányban is benn a’ méreg.

Agyaras vad kan.

Nem érti a’ tréfát.

Tüzes nyárssal állott ellene.

Rágja marja körmeit.

Hánnya szeme’ szikráit, mint az edzett vas.

Föl fútta magát, mint a’ pölhös béka.

Hamar fel lobban, mint a’ száraz szalma.

Fel háborodott mint a’ bús tenger.

Ki mutatta foga fehérét.

Alig fúhat, úgy mérgelődik.

Fel forrott benne a’ méreg.

Csunya lúd mérgű.

Maga magára is boszszonkodik.

Még a’ tiszta vizet is fel zavarja.

Senki sincs békkel mellette.

Gát rontó zápor.

A’ járó kelő ember se hagygya békkel.

Haragos menkő.

Tűzes menkő.

Bokájában is tűz van.

184Reszket mérgében, mint a’ kocsonya.

Boszszút állani nem vitézség.[2]

Török fajta.

Tatár fajta.

Fel, borzad mint a’ mérges Komondor.

Semmi se fér fogára.

Tajtékszik szájja, mint a’ vad kannak.

Dúl, fúl mérgében.

Dúl, fúl magában.

Az okos harag, néha az erőnek éle.

Marakodik mint a’ kutya.

Mézet övén méreggel telik.

Méz helyett a’ virágbúl is mérget színna.

Apja tűz, annya puska por, fia csupa láng.

Minden falat méreggé válik benne.

El hal mérgében.

Fog csikorgatásban foga is el kopott.

Mindent orrára vesz, mint a’ disznó.

Mérgében szinte minden fogait ki töri.

Haragos tenger.

185Kardot kötött.[3]

Hamar fel rottyan, mint a’ forró kása.

Ördöggel határos.

Pogány termés.

Mindenbe bele kötelődzik.

Garázda, mint a’ részeg ember.

Véres szájú Farkas.

Mindent öszsze szaggat.

Ruháját is le szaggatná, ha módiban volna.

Semmit se hágy helyén.

Mindennel tengelyt akaszt.

Mindennel újat von.

Szelídebb nállánál még a’ vad ember is.[4]

186A’ tömlöcben is adtáz.

Fület hasogatnak mérges szidalmazássai.

187Haragszik a’ fényes napra is.

Mérgében ajakát is el rágta.

188Vércse szemű.

Agyarkodik, mint a’ leg dűhösebb vad kan.

189Nincs a’ kinek ne vécsen.

A’ viz is méreggé válik benne.

190Harag ötte ember.

Annya’ méhhében is magát rázva haragudott.

191Több epéje mint vére.

Méreg emísztette gyík.

Epe sáppasztotta.

Szeme szája vérzik.

Vigyorittya fogát, mint a’ mérges kutya.

Semmi rokoncája mérgének.

Mindenfelé rugdos, mint a’ szilaj csikó.

Jó szó se vehetni tölle.

Haragos Tígris.

Nem lehet vele gyalog beszélleni.

Félnek haragjátúl, valamint a’ tűztűl.

Mindenbe bele kapcáskodik.

Hozzá képest szelid a’ menykő.

Senkinek se embere.

Fel lobban, mint a’ szösz.

Másnak orra alá tormát reszel.

Fittyet hány másnak orra alá.

Ha el éri, szemeit is ki körmöli.

Vér helyett (élete ereiben) méreg a’ mi szökik.

192Tűz szikra két szeme.

Ki tesz akár minő marakodó kutyán.

Éllel áll akár ki ellen.

El nem lakhatni vele egy városban.

Ebnek se baráttya.

Mikor gyónik, akkor is veszekszik.

Öszsze vész maga magával is.

Ő faragja a’ menykövet.

Ki teccik szemeibűl az epe.

Pörrel kezdi, patvarral végzi.

A’ narancs, ha nagyon facsarják keserű.

Ráncos homlokú, pislogó szemű.

Senkinek se Rokona, se baráttya.

Senkivel se alkhatik meg az egész városban.

A’ dobosra is mérgelődik: hogy jobban nem veri.

A’ haragos, ha magához tér, magára haragszik.

Tűz kövéhez vagyon acéllya alkalmaztatva.

Okádgya a’ szikrát, valamint a’ lidérc.

Meg járta az epe, tüdejét és májját.

El futotta az épe, mint juhot a’ tárog.

Tűzes láncos menykő.

Nagyobb haragja, mint maga.

Mérges gomba.

Talán csalánra vizellett.

Kakas pujka.

Tűz van a’ ház födelén.

Egy szót ezerrel tromfol.

Lángot vetett orcája.

Fújja immár pofáját.

Tüstént ki szúrja szemedet.

Mindennel civakodik.

H a’ tűzre teszed, ki pattan.

Tűzben a’ kukorica nem pattogosabb.

193A’ kis bögre hamar forr ugyan, de hamar is apad.

Egygyik várban haragszanak, A’ másikban nem tartanak.

Szava édes, de fullánkos.

Mérgében meg repedt.

Rosz tanácsos a’ haragos.

Hol a’ harag nyertes, vesztes a’ nyugodalom.


A’ herűlt bikát (egy szóval) Komornak nevezik az alfőldiek. Ennek mérge akkor teccik ki, midőn (heréjének el vétele után) föl eresztetik. A’ fákra aggatott subákat le szarvallya. Minekutánna mérgét ki fútta, bömbölve el bújdosik. Soha többé víg kedvét nem tapasztallyák. Bú bánattal tele van, akkor is, midőn jármon húz.
Pekri Lőrinc az a’ hires Erdélyi vitéz sok jót tett a’ Megygyesi Szászokkal, midőn várossokat az ellenségeknek kezei közűl ki csikarta. Vitézségét folytatván, midőn hozzájok diadalommal viszszá jött, két napot kért töllök katona ki nyugtatásra. De közűllök egygyet se eresztettek bé a’ városba. Midőn Tiszttyei arra ingerelnék Pekrit: hogy állyon boszszút a’ hál’adatlanokon: akkor mondotta: hogy boszszút állani nem lenne vitézség. Ezen fölűl így szóllott: ha midőn velek jót tettünk, egy napot engedtek a’ városban, ha most velök roszszúl bánnánk, máskor egygyet se engednének.
Midőn második Soliman Török Császár Sziget várát ostromolni kezdette; azt az erősséget Zrínyi Miklós (az a’ halhatatlan emlékezetű Magyar vezér) erősen védelmezte. Bassáival tanácsot tartván a’ Császár, meg egygyeztek abban: hogy mivel a’ vár’ föl adássának akkori jele az lenne: ha a’ várbúl maga kardgyát a’ Török Császárhoz vitettetné Zrinyi, levelet írand néki: hogy azt cselekedgye. A’ levél ily kurta volt: Küld el kardodat, ha élni akarsz: De Miklós is ily kurtán: Magad gyere a’ kardért, ha halni akarsz. Ezután föl kötötte kardgyát, és vitézzeivel ki tört a’ várbúl, és a’ Törökökre esett Solimannal egygyütt, ő is meg halt.

[4] Csudálkozásra méltó történet: hogy még 1781-dik esztendőben (Brassó város mellett Erdély országban) egy vadembert találtanak, kinek környűl állásait írásba foglalta Frónius Mihály, eképpen:

Brassónak egy Oláh lakossa (a’ külső városban) abba az erdőbe ment, mely (Brassó, és Oláh ország között) szélesen, és hoszszan el terjedett. A’ mint abba elég mélyen bé hatott, szemeit egy magos fára történetbűl vetette, melyen valami mozogni láccatott. Azt eleve medvének lenni gondolta; ugyan azért sokáig nem mere hozzája közelíteni. Osztán néki bátorkodván észre vette: hogy az emberhez nagyon hasonlitanak. Hozzá szóllott; de feleletet nem vett; sőtt mindenkor föllyebb ment, ’s föllyebb mászott. Osztán fa levelekért nyúlt, és azokat jó ízűen meg ötte. Bátrabb lévén az Oláh, utánna mászott a’ fára, és minekutánna lábait, nagy nehezen el érte azokat öszsze kötözte, és a’ fárúl le vonta. Lábait ugyan meg oldotta osztán; de (kezeit hátra kötvén) Brassóba bé hajtotta, holott is más nap házrúl házra hordozta, és pénzért mutogatta. Ekkor őtet én is meg láttam.

Termete középszerű. Tekíntete vad. Szemei mélyen bé estek, és szilajon forogtak. Homloka nem dombos, hanem inkább bé horpadt’ keskeny volt, és bé nött. Haja (mint a’ hamú) szürkés. Szömöldökét sörtének mondhatni. Mind a’ kettő szeme előtt csüggött. Orra pisze, és nagyon bé lapúlt. Szájja tátott, melyen a’ lélekzetet nem annyira szívta, mint hörpölte. Nyaka nem kövér, hanem fel puffadott. Gégéje mellett gelvás. Nyelve lusta, és nehezen forgó. Ábrázattya előre nyúló. Orca’ pofája inkább bé esett, mint gömbölyű. Ez is (valamint egész képe) mocskos sárga szinnel futtatott.

Ennek az allatnak első láttattya is meg mutatta azt nékem: hogy benne az okoskodó ész úgy volna el altatva, mint a’ gyermekekben, és a’ bolondokban. Ezen gondolatomat jóvá hagytam akkor: midőn a’ bolondok’ házokat meg látogattam Bécsben. Itt is semmi nyomát nem láttam az okoskodó észnek; holott őrjökben annak nyilvánságos jelei magoktúl is ki teccenek.

Testtye (főképpen hátán és mellyén) egészszen szőrös. Mind karjai, mind láb szárai sokkal húsosabbak, és izmosabbak voltak, mint a’ szelíd embereké lenni szoktanak. Egész bőre toporodva ráncos, és éppen oly sárgás szinű, mint az orcája. Markában a’ bőre vastag. Körmei fölöttébb hoszszak. Könyökén, és térdén fontos talphoz hasonló volt bőre. Két lábon járt ugyan fel egyenesedve; de lépéssei lomhák, és röstek. Minden léptében magát egygyik lábrúl a’ másikra lükte. Feje előre hajúltt. Ez onnant eshetett: hogy talán (erdei lakássában négy kézlábakon járt.

Eleintén bocskorban, vagy csizmában éppen nem akart járni. Beszélleni semmit se tudott; hanem mormolt valamit. Midőn őtet az Oláh kölletinél tovább hajtotta; érthetetlen hangzatot ejtett. Ez osztán (midőn fát vagy erdőt látott) síránkozó nyifogásokra változott. Ez történt vele abban a’ házban is, melyben én laktam: midőn ablakombúl egynehány fákra vetette szemeit. Nékem úgy teccett mintha oda való nagy vágyódássát jelentette volna.

Semmit se mutathattak néki ollyast, a’ miben leg kissebb gyönyörűségét tapasztalhatták volna. Se szót, se intést, se más jelet nem értett. Mind egy volt előtte: akár nevetőt, akár haragost látot. Ezeket (minden meg indúlás nélkűl) egyképpen szemlélte. Nem vala benne semmi természeti gyorsaság, vagy valami iránt leg kissebb hajlandóság; a’ mit másként a’ vad aszszonyokban látni, a’ mint Condamine a’ magájérúl beszélli. Részt semmin se vett.

Nem avatta magát semmibe. Nem kapott semmin, és (főképpen fogságában első esztendeiben) semmivel se gondolt. Ennek oka a’ löhetött: hogy új álladalmával egészszen ösmeretes nem vala; és így búsonkodva kévánkozik vala ama régire. Éppen ennek tulajdoníthatni azt is: hogy (fogságának elején), közelebbről látván a’ fehér’ személyeket, irántok semmi indúlatot nem érzett. De osztán (fogságának harmadikában) ki teccőbb ösztönei láccattak, melyet különös nevetésseivel is mutogatott vala.

Valami kedvetlenséget csak akkor mutatott, ha fájdalmát valósággal érzette. A’ mi mások előtt első látárra is borzadozást, vagy félelmet okoz; ő azt, minden háborodás nélkűl, szemlélte. A’ leg nagyobban is semmi veszedelmet nem látott. Példáúl: ha valaki egy gömbös tűvel elevennyére szűrt; futásnak adta magát. Azt is minden irtózás nélkűl szemlélte: midőn a’ mezítelen kardot nyaka körűl hordották, vagy mellyinek szegezték.

Különös volt benne az is; mely őtet a’ többi vad állatoknak tulajdonságjoktúl meg külömböztette: hogy az idegenektűl éppenséggel nem félt. Néki mind egy volt: akár csoportosan gyülekeztek hozzája a’ látogatók; akár magára hagyták a’ házban. A’ muzsikának semmiféle neme nem víditotta őtet; nem is gyönyörködtette szívét. Csupán azt lehetett benne észre venni: hogy midőn a’ dob szót hallotta meg rettent, és más valahová ügyeközött. Talán ekkor a’ menydörgés jutott eszébe, melytűl az erdőben félhetet.

Azon leg kevesebb indúlatok közűl (melyeket a’ deákok Passióknak neveznek) csak az az egy tapasztaltatott benne: hogy örökké az erdőbe, haza kévánkozott. De üdővel (minekutánna mostani állapottyát meg szokta) ez is vagy meg enyhűlt benne, vagy pediglen elmúlt. Észre vehető kedvetlenségét, és valami haragot jelentő indúlatot csak akkor tapasztaltak benne: midőn vagy éhségét vagy szomjúságát annak üdejében ki nem elégíthette. Ekkoron mindent meg marni akart, holott egyébkor se embert, se másállatot nem bántott.

Természetét se meg nem változtatta, se hogy baromnak tessék le nem allyasította. Sőtt ki teccettek emberi érzékenységei főképpen akkor midőn az Oláhtúl házrúl házra vitetett. Előtte szomorúan erre és amarra bicegett, ’s vad szeme’ forgatássa után, morgott is. Semmiben soha semmi részt nem vévén, akár mit látott, csak arrúl láccatott gondolkozni, előbbi szabadságát hogy nyerhetné viszszá. Ezt az után észre vévén az Oláh,valahánszor vele a’ városon ki ment, mind annyiszor jól meg kötözte őtet, és minden póráz nélkűl maga előtt hajtotta.

Fogságának fél esztendejében csupa fa levelet övött, és füvet, néha nyers húst is. Ez után az emberi eledelekhez szoktatták, és főképpen a’ fött ételekhez. És íme tüstént tapasztalták rajta: hogy vadsága szemlátomást múlnék, és emberi módra meg szelidűlne.

Hány esztendős lehetett pedig, midőn meg fogattatott? nehezen akadhatni reá. Én őtet huszonegy, vagy huszonkettőnek lenni azért mondottam: mert növésse meg állapodott. Semmiféle beszédet meg nem tanúlhatott. Három esztendővel az után ismét meg látogattam őtet: akkor is szinte akkora, és valamint ennek előtte szótolan is vala. De sokkal szelidebbnek, és nyugodtabb elméjűnek tapasztaltam őtet. Járása is frissebb, és rendesebb. Ekkor leg kedvesebb eledele vala a’ kása, azt már kanállal is ötte.

Lassan lassan hozzá szokott a’ ruházatokhoz is. Vétettettek föl vele csizmát is. De ezeknek vagy rongyosságjokkal, vagy kopottságokkal semmit se lánccattatott gondolni. Üdővel (magára hagyattatván) meg találta az Oláhnak gunyhóját, hálni haza is járt minden nap. Ha üres korsót adtak kezébe; a’ kútra ment azt meg is töltötte, viszszá is vitte. E’ volt ez az egy szolgálat, melyet az Oláhnak tett. Egyenesen el tudott azokhoz a’ házakhoz is menni, melyekben őtet jól tartani szokták.

Noha sokféle tetteibűl elégképpen ki lehetett azt venni: hogy ő az embereknek némely cselekedeteiket követni: vagy is (igazabban szólván) majmozni tudná; még se lehet mind az’ által mondani: hogy azon természeti munkákon kívűl, melyek az étel, ital, alváshoz igen közel járnak más egyebet úgy tanúlt volna meg: hogy azt el ne felejtette volna. Éjtszakára ágyát maga készitette el, azután le feküdt.

Nálla a’ pénzzel való élés ösmeretlen vala. El vette ugyan azt; de csupán azok okra nézve: hogy azzal valamint a’ gyermek játszhasson. Nem mutatta semmi kedvetlenségét, ha vagy el vesztette, vagy ha tőlle el vették. Mindenkor, és mindenben hasonló volt azokhoz a’ gyermekekhez, kikben a’ természeti tehetségek ki fejtőzni akarnak. De ez abban semmi szembe tűnő előmenetelt nem tehetett, hanem mindenkoron ugyan azon egy állapotban maradott.

Abban is igen hasonlított a’ gyermekekhez: hogy minden csekélységre el bámúlt. De hamar bámúllása után ismét másra fordította szemeit, hogy ismét bámúlhasson, és ez neki vigasztalássára lenni láccatott.

Midőn maga előtt a’ tűkörre tekíntett, a’ benne ki teccő képet a’ tűkör megett kereste. Gyönyörködve hallotta Klavéromnak hangját; de félve vonta vala el magát, midőn a’ vastagabb drótokat arra kénszerítettem: hogy nagyobb hangot vessenek. A’ dob szó láccatott őtet háborgatni ekkor is. Midőn Brassó városát 1784-dik esztendőben el hagytam, őtet életben hagytam. De az ólta nem értekeztem felőlle.