Payday Loans

Keresés

A legújabb

AZ ÖRÖK FÉRJ
A boldog élet bölcselete és poézise
2017. december 06. szerda, 07:42

Képtalálat a következőre: „az örök férj”

AZ ÖRÖK FÉRJ

I.
Velcsaninov.

Megjött a nyár és Velcsaninov minden várakozás ellenére Pétervárott ragadt. Dél-Oroszországba tervezett utazása elmaradt és semmi kilátása sem volt, hogy dolgait hamarosan elvégezhesse. A dolgai pedig - a birtoka miatti pere - igen rossz fordulatot vettek. Még ezelőtt három hónappal a per nem volt valami bonyolult, sőt szinte kétségtelennek lehetett mondani, de hirtelenében minden megváltozott. "Általában minden rosszra fordult!" - ismételgette magában Velcsaninov igen gyakran és kárörvendezve. Ügyes, drága, híres ügyvédet fogadott és nem sajnálta tőle a pénzt, de türelmetlenségében és képzelgésében maga is beleártotta magát a perbe; okmányokat olvasott, írt, melyeket az ügyvéd kivétel nélkül félredobott, lótott-futott a bíróságokra, puhatolódzott és bizonyára mindent hátráltatott, - legalább az ügyvéd panaszkodott rá és egyre nyaralni küldözgette. De ő nem bírta rávenni magát, hogy a nyaralóba kimenjen. Por, tikkasztó meleg, szentpétervári fehér éjszakák, melyek ingerlik az idegeket: ezeket élvezze ő Pétervárott. Szállása valahol a Nagy Színház tájékán volt; nemrégen bérelte, de ez is rosszul sikerült; "semmisem sikerült!" Hipokhondriája napról-napra növekedett, de a hipokhondriára ő már régen hajlamos volt.

Sokat és szélesen élt ember volt ez, már éppen nem fiatal: harmincnyolc, vagy talán harminckilenc éves is s ez a "vénsége" - mint magát kifejezte - "egész váratlanul" lepte meg őt, hanem azt maga is érezte, hogy nem annyira az évek mennyisége, mint azok minősége folytán vénült meg s ha megkezdődtek is már korbeli fogyatékosságai, hát inkább bensőleg, mint külsőleg. Szemmérték szerint még most is hetyke-legénynek látszott. Magas termetű, erős ember volt, világosszőke, sűrű hajjal, melyben, valamint csaknem melle közepéig érő vörhenyes szakállában egy ősz szál sem látszott; első tekintetre mintha esetlen és magát elhanyagoló lett volna, de közelebbről megnézve, rögtön meglátszott rajta, hogy valamikor kitünő és a lehető legelőkelőbb nevelésben részesült. Velcsaninov modora most is szabad, bátor, sőt graciózus volt, ellenére mostanában felvett dörmögő és pepecselő szokásának. A legutóbbi időkig el volt telve hajthatatlan, nagyvilágiasan kihívó önhittséggel, melynek mértékét talán nem is rejtette magában, dacára annak, hogy nemcsak eszes, de sokszor okos, csaknem művelt és kétségtelenül tehetséges ember volt. Nyílt, piros, arcszíne valamikor nőiesen gyöngéd volt és magára vonta a nők figyelmét, de még most is azt mondhatta valaki - ha ránézett -: "ej, beh egészséges arc, csupa vér és tej!" Hát pedig ez az "egészséges" ember tele volt hypokhondriával. Nagy, kék szemeiben is sok hódítóerő volt ezelőtt vagy tíz évvel; oly fényesek, oly vidámak és gondtalanok voltak e szemek, hogy magukhoz vonzottak mindenkit, akivel csak találkoztak. Most, negyvenéves kora felé, szemeinek fényessége és jósága csaknem eltűnt s már apró redők kezdték környékezni; a nem egészen erkölcsös és fáradt ember cinizmusa, ravaszság, legtöbbször gúny kezdett bennük mutatkozni s még valami, ami régebben nem volt meg bennük: a szomorúság és fájdalom vonása, mely szomorúság mintha szórakozott, tárgytalan, de mégis erős lett volna. Különösen erőt vett rajta ez a szomorúság, ha egyedül volt. S mily különös: ez a még csak egy évvel ezelőtt is oly zajos, vidám és szórakozott ember, aki oly pompásul tudott különféle eseteket elbeszélni, semmit sem szeretett most annyira, mint teljesen egyedül lenni. Szándékosan elhagyott olyan ismerősöket, akikkel bátran folytathatta volna ismeretségét most is, mikor pénzügyi viszonyai egészen megromlottak. Persze, itt a hiúság is bántotta: az ő képzelgésével és önérzetével nem lehetett a régi ismeretségeket fenntartani. De lassankint önérzete is átváltozott visszavonulássá. Önérzete nem csappant meg, sőt ellenkezőleg; de valami különös természetű önérzetté alakult, ami régen nem volt meg benne; elkezdett néha már egészen más okok miatt évődni, mint régebben; ezek az okok váratlanok és régebben elképzelhetetlenek voltak, "sokkal nagyobb jelentőségűek", mint eleddig, "ha ugyan így lehet ezt kifejezni, ha csakugyan vannak magasabb és alacsonyabb jelentőségű okok"... Ezt ő már maga jegyezte meg így.

Igen bizony! egész idáig jutott ő; olyan magasabb okokkal évődik ő most, amilyenekre régen nem is hederített volna. Öntudatában és lelkiismeretében magasabbaknak nevezte mindazokat az "okokat", melyeket semmiképpen sem tudott kinevetni, - nagy csodálkozására természetén: magában, - ami eddig nem történt meg vele; - oh, társaságban - az megint más! Nagyon jól tudta, hogyha a körülmények úgy adódnak, hát akkor ő már holnapi nap nyiltan, lelkiismeretének minden titkos és áhítatos határozatai ellenére, a legnyugodtabban lemond mindezekről a "magasabb okokról" s maga lesz az első, aki ezeket kineveti, - természetesen: semmiben sem tartván magát beismerésben. S ez valóban így volt, ellenére egynémely nagyon is jelentékeny független eszméjének, melyeket az utóbbi időben a rajta eddig uralkodott "alacsonyabb okokból" elhódított. Hányszor megesett vele, hogy reggel felkelve szégyenelni kezdte utóbbi időkben jelentkezett álmatlanságában átélt gondolatait és érzéseit! (Pedig utóbbi időkben szüntelenül álmatlanságban szenvedett.) Már régen észrevette, hogy képzelődő mindenben, úgy jelentékeny, mint jelentéktelen dolgokban, ezért feltette magában, hogy lehetőleg keveset fog hinni önmagának. De olyan dolgok adódtak elő, melyeket sehogysem lehetett valóságos tényekül el nem ismerni. Utóbbi időkben, néha éjjelenkint, gondolatai és érzései néha - a megszokottakkal ellentétben - teljesen átalakultak s nagyrészt éppen nem hasonlítottak azokhoz, melyeket a nap első felében tapasztalt. Ez meglepte őt, még tanácskozott is e felől egy orvossal, persze olyannal, aki neki jó ismerőse volt; természetesen: tréfásan beszélt vele. Az orvos azt mondta, hogy a gondolatok és érzések átváltozása és a gondolatok kettéválása éjjelenkint, álmatlanság idejében, de általában éjjelenkint, megszokott jelenség az "erősen gondolkozó és érző embereknél"; hogy néha egész életmeggyőződései néha hirtelen átváltoznak az álmatlanság melankolikus hatása alatt; hirtelen, minden igaz ok nélkül a legvégzetesebb elhatározások keletkeznek; de persze csak bizonyos mértékig; végre hogyha az illető már nagyon erősen érzi magán ezt a meghasonlást, annyira, hogy az szenvedést okoz, hát ez kétségtelen jele annak, hogy már betegség képződött, következésképpen haladéktalanul tenni kell ellene valamit. Legjobb azonban az életrendet gyökeresen megváltoztatni, sőt valahová elutazni. Persze, igen használna a hashajtó.

Velcsaninov nem hallgatta ezt tovább, de a betegsége felől meg volt bizonyosodva.

"E szerint tehát mindez csak betegség, mindaz a "magasabb" valami csak betegség és egyéb semmi!" - kiáltott fel magában néha epésen. Semmiképpen sem akarta ezt elfogadni.

Különben nemsokára már délelőttönkint is megismétlődött az, ami kivételesen éjjelenkint történt, csak nagyobb epésséggel, mint éjszakánkint, - megbánás helyett mérgelődéssel, elérzékenyülés helyett gúnyolódással. Valójában mindezek elmult, régen elmult életének "váratlanul" s Isten tudja mi oknál fogva, egyre gyakrabban jelentkező, de valami különös módon előkerülő élményei voltak. Velcsaninov például már régen panaszkodott, hogy romlik az emlékezőtehetsége: elfelejtette az ismerőseinek az arcát, amiért azok - ha találkoztak - sértődést éreztek; valamely könyvet, melyet ezelőtt vagy egy félesztendővel olvasott volt, ez idő alatt néha csaknem teljesen elfelejtett. No és? - ellenére annak, hogy ilyen módon emlékezőtehetsége napról-napra gyöngült (ami őt nagyon nyugtalanítá), - mindaz, ami régen elmultnak látszott, minden, amit tíz, tizenöt év alatt tökéletesen elfelejtett, most néha egyszeribe visszatért emlékezetébe, de a benyomásoknak és részleteknek oly megdöbbentő pontosságával, mintha újra átélné most azokat. Az emlékezetébe visszatérő esetek némelyikét annyira elfelejtette, hogy már azon is csodálkozott, hogy azok meg is történhettek. De még ez nem volt minden; mert hát melyik szélesen élt embernek nincsenek bizonyos emlékei? De az volt a különös, hogy mindezek az emlékek most úgy tértek vissza, mintha azokat teljesen új, váratlan és régebben elképzelhetetlen szempontból nézve készítette volna elő valaki. Miért tűntek fel neki most némely emlékek valóságos bűnökül? És nemcsak eszejárásáról volt itt szó: ő az ő sötét, egyedülálló és beteg eszének nem is hitt volna; de átkozódásig, sőt csaknem könnyezésig ment a dolog, ha nem is külsőleg, de bensőleg. Még ezelőtt hét évvel sem hitte volna el, ha valaki azt mondja neki, hogy ő sírvafakadt. Különben kezdetben nagyobbrészt nem érzékenyítő, hanem mérgesítő esetek jutottak eszébe: így némely társaságbeli balsikerek, megaláztatások; eszébe jutott például: hogyan "rágalmazta meg őt egy cselszövő", ami miatt egy háznál nem akarták őt többé elfogadni, - aztán hogy nem is oly régen nyilvánosan és határozottan megsértették őt s ő nem hívta párbajra a megbántóját, hogy egy igen szép hölgyekből álló társaságban igen elmés epigrammal bökték meg s ő arra nem tudott mit felelni. Eszébe jutott még két-három kifizetetlen adóssága is, igaz, hogy ezek jelentéktelenek, de becsületbeli tartozások voltak s olyan embereknek, akikkel megszakította az összeköttetést, akikről már megvetően beszélt. Az is kínozta (de csak ingerült pillanataiban), ha rágondolt ostobán elpocsékolt kétrendbeli örökségére, amelyek mindegyike igen jelentékeny volt. De nemsokára kezdtek eszébe jutni a "magasabb" dolgok is.

Például egyszerre csak "minden igaz ok nélkül" eszébe jutott egy elfelejtett, de a legnagyobb mértékben elfelejtett rendkívül jó, őszhajú, nevetséges hivatalnokemberke, akit ő valamikor réges-régen nyilvánosan és büntetlenül megbántott, még pedig csupádon-csupa pökhendiségből: csak azért, hogy el ne szalassza a jó alkalmat egy sikerült, nevettető szójáték kibökésére, amelyet később mások is ismételgettek. Az esetet ő már annyira elfelejtette, hogy az öregnek már a nevére sem emlékezett, bár a jelenetre rendkívül világosan emlékezett. Világosan emlékezett arra, hogy az öreg a leánya védelmére kelt, aki vele lakott, vénleány maradt s akiről a városban valami hírek keringtek. Az öregecske felelni akart, megharagudott, hanem aztán az egész társaság előtt rívafakadt, ami még némi hatást is keltett. Az eset azzal végződött, hogy tréfa kedvéért az öregecskét akkor pezsgővel leitatták és jót mulattak rajta. S mikor most Velcsaninovnak "minden igaz ok nélkül" eszébe jutott: mennyire sírt az öreg, arcát eltakarva, akárcsak valami gyerek, hát most úgy tetszett neki, minthogyha ő ezt soha el sem felejtette volna. És mily különös: mindezt ő akkor nagyon mulatságosnak tartotta, most azonban - ellenkezően, különösen a részletek, éppen a sírvafakadás és az, hogy az öreg eltakarta az arcát a kezével. Eszébe jutott továbbá az, hogy csupa tréfából megrágalmazott egy igen csinos asszonyt, egy iskolamester feleségét s hogy a rágalom eljutott a férj füléhez. Velcsaninov hamarosan elutazott akkor abból a városból s nem tudta, hogy akkor mivel végződött a szószátyárkodása, most azonban elgondolta, hogy mi lehetett a vége az esetnek és Isten tudja, hogy meddig jutott volna képzelődésével, ha hirtelenében eszébe nem jutott volna egy újabb visszaemlékezés egy egyszerű, polgári rendű leánykára, aki neki nem is tetszett, akit az igazat megvallva: szégyenelt is, de akivel - maga sem tudja: minek? - gyereket nemzett és gyerekestől együtt elhagyott, még csak el sem búcsúzott tőle (igaz, hogy nem ért rá), mikor Pétervárról elutazott. Ezt a leánykát később egy egész évig kereste, de soha többé megtalálni nem bírta. Egyébiránt ilyen emlékei százszámra voltak - még pedig úgy, mintha minden visszaemlékezés tíz meg tíz másat vont volna maga után. Lassankint önérzete is szenvedni kezdett.

Említettük már, hogy önérzete valami különös módon képződött ki. S ez igaz is. Némely - különben csak ritka - perceiben annyira jutott az önmagáról való megfeledkezésben, hogy már azt sem restellte, hogy nincs saját fogatja, hogy gyalogosan ténfergett egyik hivatalos helyiségből a másikba, hogy kissé hanyagul öltözködött - s ha úgy esik, hogy régi ismerősei közül valaki az utcán gúnyosan nézte volna őt végig, vagy készakarva észre sem vette volna, hát igazán lett volna benne annyi gőg, hogy még csak a szeme se rebbenjen meg. Komolyan nem rebbent volna meg, nem éppen csak a látszat kedvéért. Természetes, hogy ilyesmi csak ritkán esett meg; ezek csak az önfeledtség és ingerültség pillanatai voltak, hanem azért önérzete lassankint eltávolodott a régebbi állapottól és csak egy kérdés körül forgott, mely szüntelenül elfoglalta eszejárását.

"Hiszen - kezdte néha az okoskodást szatirikusan (már pedig magáról gondolkozva csaknem mindig szatirikusan kezdte), hiszen, úgy látszik, valaki gondoskodik az én erkölcsi megjavulásomról és rámküldi ezeket az átkozott visszaemlékezéseket és a "megbánás könnyeit". Jól van, de minden hiába! Hiszen ez csak vaktöltéssel való lövöldözés. Vagy nem tudom-e biztosan, a biztosnál is biztosabban, hogy ellenére a környező megbánásoknak és önmagam elítélésének, nincs bennem egy cseppnyi önállóság sem, hiába vagyok ostoba negyvenéves! Hiszen ha holnap előállna hasonló megkísértés, no például úgy alakulnának a körülmények, hogy előnyömre volna azt hirdetni, hogy a tanítóné tőlem ajándékokat fogad el - hát én azt biztosan hirdetni fogom, még csak meg sem rezzenek belé, - s ami még rosszabb: hitványabbul üt ki a dolog, mint első esetben, mert ez már második eset volna és nem első. S ha most rögtön megint megsértene engem az a hercegecske, anyjának egyetlen fia, akinek a lábát ezelőtt tizenegy évvel meglőttem, - hát én azt megint kihínám és móresre tanítanám. Hiszen nem vaktöltésre menne a dolog és micsoda értelme volna másképpen. És minek ennek az emlegetése, mikor csak valamennyire sem vagyok képes magamtól illedelmesen szabadulni".

Ámbátor a tanítónéval való eset meg nem ismétlődött és senkit móresre nem tanított, de maga az a gondolat, hogy annak okvetetlenül meg kellett volna ismétlődnie, ha a körülmények úgy alakultak volna, - csaknem megölte őt néha. Hiszen csak nem szenvedhet az ember mindig a visszaemlékezéseitől; lehet egy kis pihenőt tartani és szórakozni is - a szünetekben.

Így is cselekedett Velcsaninov: kész volt szórakozni a szünetekben, de azért egyre kellemetlenebbé vált Pétervárott az élete. Megjött már július is. Felötlött néha az a gondolata, hogy abbanhagy mindent, a perét is és elmenni valahová, ahová a két szeme viszi, valahogy hirtelenében, készülődés nélkül, például akár a Krímbe is. De rendesen már egy óra mulva megvetette és kinevette ezt a gondolatát: a kellemetlen gondolatok semmiféle déli vidéken nem szűnnek meg, ha már egyszer megkezdődtek "s ha én csak valamennyire is valamire való ember vagyok, akkor nincs miért megfutamodnom e gondolatoktól".

De minek is menekülnék, - folytatta a bölcselkedést elkeseredésében, - itt annyi a por, a fülledtség, ebben a házban annyi a piszok; a hivatalokban, melyekben ki- s bejárok, az ügyesbajos emberekben annyi a kicsinyes hajsza, tülekedés; a városban ittmaradt, a reggeltől estig feltünedező arcokban oly báván és őszintén látható az ő minden önzésük, az ő egyszerű szemtelenségük, kis lelküknek gyávasága, hitvány szívöknek tyúkszerűsége, hogy igazán, a legkomolyabban mondva, ez itt a hypochondrikusok valóságos paradicsoma. Mindenki őszinte, nyilt, senki nem érzi szükségét, hogy elbújjék valahol, valamely úri nőnek a nyaralójában, vagy valamely külföldi fürdőben; - következésképpen valamennyien érdemesek a legnagyobb tiszteletre már csak azért is, hogy oly őszinték és egyszerűek... Nem megyek én sehova! Ha megpukkadok is itt, mégsem megyek sehova!

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Az örök férj

A hálózatos verzió megnyitása 
Open the online version

Képtalálat a következőre: „az örök férj”

Fülszöveg:

Örök férjnek nevezi Dosztojevszkij azt az embert, aki csupán férj, kizárólagosan férj, semmi egyéb, mint férj, s ezért nem is kerülheti el a házasságban az agancsokat. Az ilyen emberek arra születtek, hogy feleségük legyen, aki azután megcsalja őket, mert homlokuk arra a bizonyos díszre van teremtve. Az örök férj lehet egészen okos, tehetséges ember, de ez mind nem lényeges, ő semmi egyéb, mint feleségének a férje, minden kényelmet megszerez az asszonynak, engedelmes rabszolgája, de felesége soha egy pillanatig sem szereti viszont, megcsalja minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert ez az örök férj sorsa. Valójában önmagáról írta ezt a kíméletlen jellemzést Dosztojevszkij. A férfiasságában megbántott író nem a felesége iránt érzett jogos felháborodást, nem a csábító iránt megvetést, haragja saját személye ellen fordult, önmagát tépi és marcangolja, önmagán vág végig a gúny vért serkentő ostorával a regény megírásával is. A történet hőse Truszockij, a megcsalt férj, mazochista kéjjel keresi felszarvazója társaságát, s pimaszul, erőszakosan tart igényt barátságára, hogy aztán hirtelen fordulattal, elemi gyűlölettel támadjon rá. Végül persze ismét elhatalmasodik rajta a nevetségesség átka, mely öl, s amely érzéstől Dosztojevszkij is nagyon sokáig nem tudott megszabadulni.

Képtalálat a következőre: „az örök férj”