Végszó Az elátkozott családhoz

A legújabb, különösen angol regényírók ellen azt a vádat hallottam sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által háttérbe szorítják az eszményvilágot.

Minthogy magam is ez iskola követője vagyok (mintegy hat év óta), nem azon magasan álló szellemek, hanem saját csekélységem védelmezésére a vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek valamit.

Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az ideállét.

Az ideállét meghatározta a szépség kígyóvonalát; az élet ugyanazt ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz.

Az eszményvilágnak van két alakja: egy jó, egy rossz, egy szép, egy rút, egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió.

Az idealizmus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, aki álmokat teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, aki élőket alkot.

Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az írónak saját élményeivel vannak kapcsolatban.

Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint figyelmes szemlélődés, jó emlékezet és ügyes toll; míg amott titokszerű áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges.

Azt felelem, hogy az élet poézisa többet kíván az ideállét költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ura, kitűz nekik egy célt, ami felé azok egyenesen haladni tartoznak; ad neki vért, kedélyt, gondolatot, amilyet akar; míg amannak élő alakjai önakarattal bírnak, s mégiscsak a költő lelkesülése által élnek, pedig azt a lelkesülést is ők idézik elő.

Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül; kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn fantáziája tervét kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.

Az események, miket e regényben leírtam, alapvonalaikban mind igazak. Kevesen fogják már azokat ismerni, mert hiszen az újabb kor jobban elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A vallási villongás, miután országosan lecsendesült, még azután sokáig fenntartá magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már fogalma sincsen.

És én nem tudom, hogyan van jobban, így ahogy most élünk, vagy ahogy elődeink éltek? Nem voltak-e azok sokkal tiszteletreméltóbb emberek, kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem is tudják, hogy hisznek-e még valamit? Az akkori szent fanatizmus helyét felváltotta a mostani közöny.

Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehetett egy keserű átoknak, amit ember kimondott, ember fejére leszállani, mégpedig az átkozóra úgy, mint az átkozottra.

A kor ingerültsége kimagyarázza azt.

Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője, mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. Csak e különös erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közéletnek, melynek akkor a hit volt főérdeke.

Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon merész jelenetet, melyet regényemben felhoztam, amidőn egy megye rendei egy kandidált kézművest választottak meg megyéjük főnökéül – hitbuzgalmi dacból. Hogy e főnök azután historice igen derék ember lett, alacsony neveltetése dacára, azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kívánom e tényt, ami ugyanakkor több megyében is megtörtént, nevezetesen Biharban a rendek egy olyan férfit választottak meg alispánul, csupán azért, mert hitfélbeli jelölt volt, akit senki sem ismert, úgyhogy tisztújítás végén felszólalának, hogy már most álljon fel **y az asztalra, hogy lássák: ki ő?

Amint a két pártfőnök letűnik a küzdelem színhelyéről, az egész beszélés iránya elhajlik, s én érzem, hogy történetem be van fejezve.

Pedig még sok mondanivaló maradt a túlélt ivadék sorsáról; a „barátfalvi lévitáról”, kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt ígérnek; de ezek már túl esnek e regény látkörén; s az elmúlt iránya nem terheli őket. Talán, ha az ég időt és erőt enged hozzá, később az ő eseményeiket is leírom. A viszonttalálkozásig maradok a t. közönség mély tisztelője

Pest, 1858. jún. 29.

Jókai Mór

Jókai Mór: A barátfalvi lévita

Előszó

Most harmincnyolc esztendeje, hogy az „Elátkozott család” című regényemet az olvasóközönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő együtt bukott el, s együtt megnyugodott; de fönnmaradt a rejtély: mi lett a regény fiatal hőseiből, akik eltűntek, családjukra nézve meghaltak, s akiket aztán egy harmadik halálra keres – s akinek arra nagyon erős oka van.

Azon művem utószavában azt ígértem, hogy majd megírom én ennek a rejtélynek a kibonyolítását egy újabb regényben, aminek a címe: „A barátfalvi lévita.” A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból, hogy a kalandorhős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint lévita.

Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!), mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, anélkül, hogy az adósságom leróttam volna.

Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények, négy-öt kötetesek. Kedvenc eszméim, amikbe szerelmes voltam, aztán meg egyéb certa quoniam.

Most azután elkövetkezvén a karácsony hava, ismét elővesz a lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábízhatjuk egészen a kis Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az ártatlan léleknek gyermeki örömére, aki még hisz, szeret és remél: – többet nem tud.

Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy írópajtásom, hogy mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben, s mi volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólításra azt a választ fogja kapni: „amikor az anyám karján ültem, s vártam, hogy az angyal mikor csönget. Kinyílik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa, s én megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus”. Mindenki ugyanezt felelheti arra, nem mást.

De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonyfát, betlehemet sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk. Nekem a legboldogabb karácsonyom volt 1848-ban.

Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjúk; azt mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az út rögös volt, a hó csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője, s rajtam csak egy karbonári felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán madárfagyasztó hideg, amilyen azóta soha. Ami rajtam volt, az volt az enyém. A szállás, ahova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos: – az ágy földre vetett zsuppszalma, melyben az egerek cincogtak éjszaka, reggelre az ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak, ágyúdörgés kopogtat: „odább, odább”. A ködtől nem látszik a vidék. A ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem, aki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az én legboldogabb karácsonyom.

Ez az oka, hogy így karácsony táján elővesznek azok a nyugtalankodó érzések, amikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e? vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit visszakívánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem, mintakkor.

Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönnmaradt adósság: az olvasónak megígért regény. Itt élt az azóta folyvást, mint a fába nőtt béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?

Minthogy azonban a mai napok olvasóiról bajos föltennem, hogy emlékeznek a harmincnyolc év előtt olvasott regényemre, jobbadán még nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a régivel összekötögessem.

Üdv az olvasónak!

1896. december 14.

Jókai Mór

9:50:29MOST JÁTSZOTT

MEGNÉZENDŐ VIDEÓK

HOZZÁADÁS A LEJÁTSZÁSI SORHOZ

Jókai Mór - Az elátkozott család

5 E megtekintés7 hónappal ezelőtt

John Gregor

Hangoskönyv, felolvasás, Jókai.

3:00:57MOST JÁTSZOTT

Jókai Mór - A barátfalvi lévita, 1. rész

933 megtekintés2 hónappal ezelőtt

John Gregor

Hangoskönyv, felolvasás, Jókai.