Payday Loans

Keresés

Az ismeretlen Japán
Az emberi életminőség/boldogság
2017. november 14. kedd, 06:58

Képtalálat a következőre: „Az ismeretlen Japán”

Mécs Alajos

Az ismeretlen Japán

 

Terebess Kiadó, Budapest, 1996

 

 

TARTALOM

ELŐSZÓ

AZ ÖRÖK JAPÁN

AZ ŐSI NIPPON.
A JAPÁNI JELLEM.
A TÁRSADALMI ÉLET.
A JAPÁNI EMBER ÉLETE.
A SICSIGO SZÁN.
A JAPÁNI ANYA.
A GYERMEKEK PARADICSOMA.
A JAPÁNI NŐ ÉS A CSALÁDI RENDSZER.
HÁZASSÁGKÖTÉS.
AZ EMANCIPÁCIÓ TÉRHÓDÍTÁSA.
A RABSZOLGANŐK.
A FÉRJ, A GÉSA ÉS MÁS EGYÉB NŐI DOLGOK.
A VILÁGHÍRES TEACEREMÓNIA.
A JAPÁNI ÉLETMÓD ELŐNYEI.

A FELTÖRŐ JAPÁN

NIPPON ÉBREDÉSE.
NIPPON ÚTJA A VILÁGHATALOM FELÉ.
JAPÁNI FELDERÍTŐ CSAPATOK EURÓPÁBAN.
EURÓPAI KÉMEK JAPÁNBAN.

A HÓDÍTÓ JAPÁN

HARC A VASÉRT, A SZÉNÉRT ÉS AZ OLCSÓ KÖZLEKEDÉSÉRT.
A MECHANIZÁLT KISIPAR.
A JAPÁN "DÖMPING" TITKA.
MUNKÁSVISZONYOK JAPÁNBAN.
A TEXTILHÁBORU.
A KERESKEDELMI FLOTTA PÁRATLAN FEJLŐDÉSE.

A FÉLELMETES JAPÁN

A JAPÁNI HADSEREG.
A HADITENGERÉSZET.
QUO VADIS NIPPON?
AZ UJ HONFOGLALÁS MÉRLEGE.
A MESTER ÉS TANÍTVÁNYA.
ÁZSIA FELŐL JÖN A VESZÉLY!
AZ ÉLET-HALÁL HARC.

 


 

ELŐSZÓ

Könyvem első és második kiadása között lényeges eltérés nincs, pedig egész bizonyos, hogy az elmúlt hat esztendő Japánban is mélyreható változásokkal járt. Ezek a változások azonban semmiképpen se érinthették azt, ami Nipponban örökös és maradandó: a japáni nép lelkivilágát, gondolkodási és cselekvési módját.

Éppen ez volt az, amit az európai ember szemszögéhez akartam tőlem telhetőleg közelebb hozni. Amit annakidején Japán célkitűzéseiről írtam, az akkor hihetetlenül hangzott. Ma a valóság pedig rácáfolt minden akkori "fantasztikus" feltevésre.

A második kiadás végén összefoglaltam a legújabb eseményeket, s helyébe kihagytam nehány személyes élményemet, - amelyek ma már úgysem időszerűek.

Budapest, 1942 május havában.

Mécs Alajos.

AZ ÖRÖK JAPÁN

Képtalálat a következőre: „Az ismeretlen Japán”

AZ ŐSI NIPPON.

Aki a modern Japánnal akar megismerkedni, annak előbb látogatást kell tennie az elmult idők Japánjánál, annál a bizonyos háromezeresztendősnél. Nincs ma oly vezető nagyhatalom, amelynek családi, társadalmi, üzleti és állami életében annyira irányító és döntő szerepe jutna a multnak, - mint Japán. Az ősi szokásokhoz annyira ragaszkodó s maradiságáról híres Anglia, - Nippon mellett bátran demokratikus köztársaságnak tekinthető. A japán ember ezt a fura állapotot így jellemzi: "Öreg szív - fiatal lélek". Én pedig így fogalmaznám: változó formák - maradandó lényeg. Mert a japáni szív, az érzelmi világ, épp oly idős, - mint a japáni lélek, ez a földön járó, háromezeréves multú hideg értelmesség.

Könnyen elképzelhető, hogy egy oly régi nemzet története, amelynek mitikus korszaka körülbelül arra az időre esik, mint Róma alapítása,csak kötetekre menő tanulmányban volna feldolgozható. Ami bennünket Japán változatos és érdekes multjából érdekel: az a japáni faj eredete. Ezt a kérdést tudományos pontossággal még nem tisztázták. A japán történetnek épp az a része homályos, amely a legfontosabb. Ennek főleg az az oka, hogy a történetíró nem mer ahhoz a fátyolhoz nyúlni, amely a multat takarja, mert ez a fátyol az államélet egyik sarkalatos tétele, szent klenodiuma.

Tanulmányaim alapján a japáni fajt keverék népnek tartom, amelyben talán túlnyomó a délszigeti, maláji vér, amely felszívta, magába olvasztotta, a négy-ötezer év előtt bejött mongol eredetű hódítókat. A délszigeti nép játékos, színkedvelő, nyugtalan természete, összeolvadt az észak-mongol harcias bátorságával és rendszeretetével. Amennyire a hiteles történeti feljegyzéseket követni lehet, szembeötlően tűnik ki egy jelentős vonás, - a harcos osztály és a nép viszonya egymáshoz. Nem hinném, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy az ural-altáji családhoz tartozó hajdani hódítók egy szál karddal a kezükben, s főleg kevés nővel érkeztek Korea felől Japánba. Nagyon valószínű, hogy ez a kemény északi nép a japáni tenger felől lépésről-lépésre foglalta el a szigetországot. S amint az ilyenkor történni szokott, a leigázott nép legszebb leányait vette el feleségül. Ezek az ősi hódítók lenézhették a félénk természetű és harcban állhatatlan maláji népséget. Amennyire lehetséges volt, elkülönülten éltek, vigyáztak családjuk méltóságára. Így alakulhatott ki Japánban az a harcos osztály, amelynek eredeti mongol vére az utódok ereiben az évezredek folyamán mindinkább kisebb mennyiségben csörgedezett. A szamurájok, Japán meghódítóinak kései utódai, már nem is annyira őseik faját, mint inkább szellemét és erkölcsi gondolkodásmódját mentették át az utókorba. Száz év előtt Japán harminc-harmincötmillió főre tehető lakosságából körülbelül félmillió volt a harcos. Ezeknek már külső megjelenésük is elütött a köznéptől. Önérzetes, félelmet nem ismerő magatartásuk merő ellentéte volt hajbókoló közembernek.

Nagy tévedés volna azt hinni, hogy Japán képe háromezeresztendővel ezelőtt is nagyjából olyan lehetett, mint 1857-ben, amikor az amerikaiak ágyúval kényszerítették Nippont, hogy kapuit megnyissa. Az igazi kulturkorszak valójában a buddhizmus elterjedésével kezdődhetett Japánban. Minden szépre és jóra, főleg az élet művészetére Kina tanította meg a japánokat. A legrégibb feljegyzés szerint a buddhizmus 552-ben jelent meg először Japánban és mintegy ötven évvel később, már jogaiba lép Japánban a kinai időszámítás.

Elfogultság volna azonban azt állítani, hogy minden, ami Japánban van, az egyszerű lemásolása az ezerötszáz évvel ezelőtti kinai kulturának. Nem. A japánok egyik legerősebb jellegzetessége, hogy nagyon együtt élnek a természettel. Ez eléggé fel nem becsülhető tulajdonság. Később majd kiderül, hogy milyen nagy szerepe volt a modern Japán felépítésében. A japánok zárt világukban kiegyensúlyozott, nagyon egészséges életet éltek. Idegenektől háborítatlanul, a maguk klimatikus és faji igényeiknek megfelelően rendezték be családi és állami életüket. Háromezer esztendő alatt a szigetország harcosai mindössze kétszer hagyták el a honi földet. Egyszer Koreát hódították meg, egy másik, kalandos vállalkozás folyamán benyomultak a távoli Sziámba. Ezzel szemben Japán földjére idegen hódító be nem tehette a lábát. Dzsingiz khán hajóhadát a csuzimai szorosban verték pozdorjává. Ez volt az első és az utolsó kisérlet idegen állam részéről, hogy Nippon szigetére benyomuljon.

Még annyit kell megemlítenem, hogy a mikádó, vagy pontosabb meghatározással a Tenno hatalma, a valóságban soha oly központi és erős nem volt, mint a restauráció idejétől, 1867-től kezdve. A japán császár inkább élő, szent szimbólum volt, mint tényleges hatalom. A kormányzás nagyon rövid megszakításokkal mindig valamely erőskezű főnemesi család hatalmába került. Ezek voltak a "sogunok". A császár "helyettesei". A legutolsó sogun-család a Togukawa, 1602-től 1868-ig gyakorolta a tényleges hatalmat Japán felett. Uralmuk főleg azért nevezetes, mert ők zárták el Japánt több mint kétszáz esztendeig a külső világtól.

Togukawáéknak az volt a felfogásuk, hogy ami jót és hasznosat Japán a külső országoktól tanulhatott, azt már elsajátította. Így az idegenekre, - különösen hittérítőkre, - semmi szükség nincs. Főleg kinai példákon okulva, a külföldi kereskedőket és misszionáriusokat politikai ügynököknek tekintették, akik csak azért jönnek országukba, hogy a terepet kikémleljék és ellenséges betörést készítsenek elő.

Érdekes, hogy ez a lappangó gyanú mennyire bent él még ma is a japáni ember természetében. Én magam, nagyon sok japántól hallottam, hogy nekik semmi szükségük már a Nyugatra. Mindent eltanultak tőlük, s a leghelyesebb volna ismét az ország kikötőit bezárni az idegenek előtt. Persze, ezt csupán mint jellemző, lelki megnyilvánulást említem.

Képtalálat a következőre: „Az ismeretlen Japán”

A JAPÁNI JELLEM.

Képtalálat a következőre: „Az ismeretlen Japán”

Ha Japán fokozatos ipari, diplomáciai és katonai sikereiről esik szó Európában, még a politikai vezetők is misztikus tulajdonságokat említenek. A földön azonban misztikum nincs, csak ismeretlenség. Ott, ahol mi misztikumot sejtünk, ott tulajdonképpen semmi más nem rejlik, mint a keleti és nyugati ember eltérő szellemi kvalitásai. Az ázsiai ember nem bőrének színével különbözik annyira az európai fehér embertől, hanem - agyrendszerével. Nem tudom, vajjon anatómiailag ez az eltérés kimutatható-e, de megnyilvánulásaiban félre nem ismerhető. Ezt távolról sem akarom úgy beállítani, mintha alacsonyabbrendűség volna.

A japáni embernek eszébe se jut, hogy valamit elképzeljen. Nem. Ő megnézi. Amit szemével nem láthat, fülével nem hallhat, legyen az természeti kép, vagy a szellem bármely síkjába eső jelenség, fantáziája legtöbbször tehetetlenül áll vele szemben. Azt hiszem, itt kell keresni a japáni ember híres szorgalmának titkát. A japáni az európaihoz képest fizikailag sokkal fürgébb, ő látó és halló szerveivel kénytelen elvégezni annak a munkának nagyobb részét, amit a nyugati ember - mondjuk - karosszékében hátradőlve, behúnyt szemmel, egyszerűen maga elé idéz. Az európai például összehasonlíthatatlan gyorsasággal, sokkal nagyobb arányú terveket képes felállítani, mint a japáni. Igaz ugyan, hogy ezek, miután nagy részben a képzelet játékai, sokszor a legfontosabb kellékben szűkölködnek: a tárgyi alaposságban. A japáni ember előbb mindent pontosan megnéz, nagyobb tehát a valóságismerete és ha tervei nem is nagyarányúak, de tökéletesek. Hogy képletes példát említsek, a japáni elme tulajdonságánál fogva szinte különös, hogy nem ők fedezték fel a villamosságot. Mert ez természeti tünemény. De hogy ezt a még ma is ismeretlen erőt világításra felhasználják, ez már túllépné képességeik határát. A villamoslámpa jellegzetes megnyilvánulása az európai elme alkotó fantáziájának. Sehol a természetben ehhez hasonlót nem találhatunk, ez tisztára emberi elgondolás alapján született, s ez az, amire a japániak általában képtelenek.

Egyszóval: nem álmodozók -, de gyakorlati érzékük szinte páratlan. Ez a földön járó józanság azután minden tettükben megnyilvánul. Az európai ember ősrégi vágya megmagyarázni: mi is a lélek. A kelet-ázsiai, de különösen a japáni ezzel a problémával vajmi keveset foglalkozott. A lélek nem látható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tagadja a lelkiséget. Ellenkezőleg. Elsőrendű döntő erőnek tartja. Ismeri ennek a titokzatos valaminek minden megnyilvánulását. Megdöbbentő pontossággal. Hisz folyton figyeli. Nincs az a mérnök, amely jobban tudna alkalmazkodni a villamosság törvényeihez, mint egy középosztálybeli japán - a lélek rúgóihoz.

Maeterlinck írja egyhelyütt: "Ha az élet nagy pillanataiban olyasmit akarunk közölni, amire szavunk nincs -, akkor elhallgatunk. S a lelkek e csendben oly mélységesen megértik egymást, mint egyébként soha." A japániak már régen ismerik ezt a titkot. Jobban szeretnek hallgatni, csendben együtt ülni, nemcsak szerelmesükkel -, hanem a konkurrens cég ügynökével is. Ha valamiben különböznek tőlük, amiben felsőbbrendűek mint mi: ez a lelki érzékenységük. Megérzik, kitalálják a másik gondolatát. S aki kételkedik állításomban, tegyen kísérletet. Kísérelje meg három napig szótlanul ülni megszokott társaságában. Koncentrálja figyelmét -, ó nem arra, amit beszélünk - hanem arra, hogy mi is lehet az, amit el szeretnénk érni. Különös dolgokat tapasztal majd. Pedig csak kezdő. A japáninak azonban eziránt évezredeken át kifejlett érzéke van. Ez ami félelmetes bennük. Tapasztalatom szerint ezt a fölényüket csakis hallgatással lehet, úgy, ahogy, kivédeni. De az európai képtelen erre. Mindig ő töri meg a csendet, ő oktat és ő magyaráz. Ő akar felülkerekedni. A japáni pedig csak hallgat. Boldogan.

Egyéni nézetem, hogy a kerek föld semmilyen népére se lehet helytálló jelzőt alkalmazni. Az angol hidegvérű. Az olasz lobbanékony. A francia szellemes. A német szorgalmas. A kínai bölcs. A japán ravasz. Ezek a megállapítások biztosan semmivel se többek, mint amik -, vagyis egyszerű tőmondatok. Volt már szerencsém találkozni olyan angollal, aki minden csekélységért a mennyezetig ugrált mérgében. Viszont az olasz fronton, az állásunkkal szemben terpeszkedett egy gépfegyverállás, amelynek legénysége hónapokon keresztül alkalmat adott arra, hogy szemtelenségig menő nyugalmukat megbámuljuk. Aki Franciaországban járt, az tapasztalatból tudja, hogy a franciák beszéde nem mindig derít mosolyra. Ezeket a hasonlatokat a végtelenségig lehetne variálni, azonban állapodjunk meg annál a közhelynél, hogy a japán ravasz. Ezt a megállapítást nem volnék hajlandó minden feltétel nélkül aláírni.

Ha valami általánosító jellemvonást kívánnak a japánokról, akkor egész másként kell beszélnem róluk. Ennél a fajtánál a legszembetűnőbb az önállóságra való törekvés, az örökké tevékeny érdeklődés, a tudásszomj, s az individualizmusnak egy nagyon érdekes válfaja.

A japáni nagyon hajlamos az individuális életre, azonban náluk a legkisebb individuális egység - a család.

A japáni faj sohasem volt kolonizációs anyag. Sokkal önállóbb, a maga hasznát néző, s az eseményeket kihasználni tudó nép, semhogy alárendelt szerepet vállaljon, vagy, ami még rosszabb: tűrjön. A háromezeréves Japán örök ifjúságát fiai tudásvágyának, praktikus ügyeskedésének és szorgalmának köszönheti. A japáni tömegember magasabb értelemben se nem zseniális, se nem misztikus. Hiányzik belőle a gyors felfogás és a képzelő erő. Ezt a természet a kíváncsisággal párosult szorgalommal kárpótolta. Megfigyelő képessége pedig közismert.

Egyszóval a japáni köznép a legideálisabb anyag, a kormányozni tudó államférfiak kezében.

Ez az állításom mindjárt érthetőbbé válik, ha Japán történetét összehasonlítjuk Ázsia legnagyobb kultúregységeivel: Indiával és Kínával. Nem akarok hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni, arra sincs helyem, hogy kimutassam, miként szívta fel Kína a hindu filozófiát, művészetet, s formálta a maga képére. Maradjunk meg csak annál a ténynél, hogy Kína már ezer esztendeje az emberi műveltségnek olyan fokán állt - amelynél jobbat, szebbet ma se kívánhatna -, amikor Japán átvette, mint érett gyümölcsöt a buddhizmussal együtt mindazokat az értékeket, amit a kínai zseniálitás iparban, művészetben, filozófiában oly tökélyre emelt.

Mégis ennek az ezer oldalú szépségnek, hasznosságnak, amelyet gyüjtőnevén kínai műveltségnek neveznek, nem Kína, hanem Japán látta igazi, gyakorlati hasznát. Kínában szemkápráztató kultúr gócpontok voltak. A mérhetetlen birodalom százmilliós néptengerében elszigetelt oázisokban élt és pompázott a Szép. De maga, a tömeg ugyanolyan nemtörődömséggel tengette napjait háromezer évvel ezelőtt, mint ma.

Egész mást tapasztaltunk Japánban.

Először az udvar, majd a főnemesség vette át a buddhizmussal együtt az új élet kereteit, tartalmát. De a harcos osztály, a kereskedő és köznép nyitott szemmel figyelte az új szokásokat, modort, divatot. Gyerekes kíváncsisággal leste az újat, akárcsak ma és rögtön utánozta.Bámulatos zseniálitással értett ahhoz, hogy a maga szerény eszközeivel, legalább színben, formában, vonalban olyan életet teremtsen maga körül, mint amilyet a főúri házaknál látott. A kínai kultúra alig száz év alatt gyökeréig átformálta Japánt. Ez az eredmény ezer év alatt se lett volna elérhető - mondjuk felsőbb utasításra -, ha a japáni fajta nem olyan, mint amilyen. A kínai paraszt még ma is oly távol áll a nemes kínai kultúrától, mint kétezerötszáz évvel ezelőtt. A japáni paraszt pedig már ezernégyszáz esztendeje élvezi annak szépségét, harmonikus előnyeit.

Ez az adottság magyarázza meg azt, hogy az összes ázsiai népek között, miért volt a japáni az, amely oly tökéletesen átvette az európai civilizációt. Most se tesznek egyebet, mint ezerötszáz évvel ezelőtt. Valami új, jobb jött, mint a régi. Tehát azonnal eltanulták előbb az idegenektől, majd egymástól.

Az újdonságkeresésnek, utánzásnak természetesen vannak kirívó, sokszor komikus megnyilvánulásai. Ezeken édesdeden mulatnak a Japánban élő, vagy az ott megforduló európaiak. Mulatnak, mert nem látják meg azt az eléggé fel nem becsülhető lelki adottságot, amely ezeket a komikumokat néha a felszínre dobja. A japáni tömegnek csodálatosan kifínomodott érzéke van mindennel szemben, ami japáni. Japáni ruhában járó nőt, vagy férfit, japáni módra izléstelenül öltözködni, vagy mozogni, cselekedni sohasem láttam.

De ami új, ami ismeretlen, azzal szemben sokszor elvesztik biztonságukat.

Ottlétemkor Tokióban járt egy amerikai revütársulat. Ennyi émelyitően szőke hölgyet, azt hiszem, a tokiói lányok még sohasem láttak egy csomóban. A színház tömve volt. Főleg fiatalokkal. E társulat szépei, mondanom se kell, nem az angol internátusokban töltötték gyermekéveiket. Modoruk -, már mint nekem - kissé nyersnek, bájnélkülinek tűnt fel. Izléstelen reklámtól sem húzódoztak. Valószínűleg menedzserük utasítására, a nagyobb feltünés kedvéért az utcán, bő, hosszú nadrágban jártak. Mi, európaiak jobban megfordultunk e csodabogarak láttára, mint a japánok.

Alig vártuk, hogy az egész pereputty, a pokolba, vagy legrosszabb esetben, Amerikába vitorlázzon. Valósággal szégyenkeztünk miattuk.

Egy angol cégvezető, esti összejövetelünknél az asztalt verte öklével.

- Nem elég, hogy az európai ember presztizsét állandóan rombolják a filmek, most még ilyen állatsereglettel jönnek ide kifigurázni bennünket!

Komoly indítványt tett, hogy tüntessünk ellenük. Erre azonban nem került sor. Ha nem tévedek főleg azért, mert a következő napon Tokió főbb utcáin - nadrágba bujt japán lányok sétáltak. Szegénykék, az amerikai strandfilmekben már látták, hogy odaát nadrágot viselnek a nők, de arra talán nem gondoltak, hogy ez az utcán is lehetséges. A görlök megmutatták, hogy lehet. Tokió divatos hölgyei három napig pizsama-, legjobb esetben sportnadrágban mutatkoztak a forgalmas utcákon.

Azután, mintha statáriumot hirdettek volna a nadrágos nők ellen, ez a förtelmes ruhadarab egyik napról a másikra eltűnt Tokió életéből. Bizonyára valamelyik Európát járt japáni úr, vagy esetleg a nagyobb lapok valamelyike világosította fel vezércikkben a hölgyeket, hogy ez nem divat, hanem izléstelenség.

A japáni hölgyek azt már felfedezték, hogy az európai ruha évről-évre változtatja vonalait, színét és anyagát. A férfiak nem ilyen mértékben. Például ferencjóskában ma már talán sehol a világon nem járnak, - csak Japánban.

Az is igaz, hogy csak az öregebb korosztály. Amikor Japán nagy fia, Togó admirális halálos ágyánál együtt virrasztottam japáni kollégáimmal, feltűnt nekem, hogy a tudós professzorok egytől-egyig, ebben, a régi jó időkre emlékeztető ünnepi ruhában tevékenykedtek. Általában azonban a ceremoniális öltözet a zsaket.

Ellenben kész nevetség, ha valaki Japánban az évszaknak meg nem felelően öltözik. Mondjuk tavasszal nyári ruhában járni, vagy télen ősziben: ez a szegénység, vagy a rossz izlés kiáltó bizonysága.

Nekem túl meleg volt a japáni klíma. Télen is rendszerint rövid kabátban, mellény nélkül jártam. Egyizben egy japáni ismerősöm, a kalendárium szerinti első téli napon aggódva figyelmeztetett, hogy vegyek fel melegebb ruhát, s főleg mellényt, mert megfázom. Hiába bizonykodtam, hogy így meg úgy, nekem nincs szükségem az ilyesmire, - konokul kitartott amellett, hogy megbetegszem.

- Ha már az én szerény figyelmeztetésemre nem ad semmit, kérem, gondoljon a családjára!

Ezt oly kedvesen, erőszakosan mondta, hogy másnap mellényt vettem fel. Persze akkor még nem tudtam, hogy a japánok legtöbbször a kellemetlen mondanivalót, virágnyelven közlik. Ennek a nagy figyelmességnek az alapoka az volt, hogy japáni barátom szégyelt egy oly európaival mindennap az asztalnál ülni, aki még télen is mellény nélkül jár!

Valósággal fellélegzett, amikor másnap mellényben látott. Végig mustrált, azután bizalmasan a fülembe súgta:

- Kérem szépen. Ön reggel valószínűleg későn kelt fel, s kapkodott öltözés közben.

Gyorsan végig mértem magam. Semmi hiba. A tükörben pedig láttam, hogy a gallérom, a nyakkendővel együtt, a rendes helyén díszeleg. Ugyan mit kifogásol rajtam, jóakaró és tapintatos barátom?

- Képtelen vagyok valami rendellenességet magamon felfedezni, - fordultam feléje.

Arcvonásai változatlanok maradtak, de a szemében diadalmas fény gyult ki:

- Sietségében - súgta ugyanúgy, mint az elébb - valamennyi mellénygombját begombolta.

- És az baj?

- Hát nem olyan nagy baj, - mosolygott, tovább - de azt hiszem, az utolsó gombot szabadon kell hagyni. Így illik.

Japáni modor szerint, már ez is túl erős volt, amit eddig mondott. Hirtelen elhallgatott. Éreztem azonban, hogy úgy belsőleg, a fölénynek egy bizonyos neme tölti el ezt a kis embert, mint minden japánit, ha alkalma nyilik európai embert európai természetű dolgokban megleckéztetni. Valamit jobban tudni, mint a mester, - kinaibb lenni a kinainál, európaibb az európainál - ez a japáni ember örök vágya. S ez vonatkozik az élet minden viszonylatára. Kelleténél békésebb természetű ember vagyok, de azt mégsem vágtam zsebre, hogy egy mellénygombon keresztül, európaiságom döntő vereséget szenvedjen. Tehát ellentámadásba mentem.

Ugyebár, a fölény első megnyilvánulása a mosoly. Miért is kiadós mosolygás után szólaltam csak meg:

- Jóindulatát hálásan köszönöm, de a mellényem gombját változatlan helyzetben hagyom. Nem mondom, ha úgy tíz évvel ezelőtt figyelmeztetett volna, ész nélkül eleget teszek a felhívásának. De az utolsó mellénygomb szabadonhagyásának divatja, rövid élet után, már évekkel ezelőtt megszűnt Európában. Ugyanis, az emberek rájöttek arra, hogy az elegánciának eme megnyilvánulása a walesi hercegtől ered, - de nem öntudatos módon. A herceg egy nap, történetesen elfelejtette mellényét végiggombolni, azonban másnap pótolta a hibát...

Már nem mosolygott. Szemét összehúzta:

- Tényleg? - ez volt egyetlen szava. De ebben a gyanakvásnak és a kételkedésnek oly nagy és őszinte adagja vibrált, hogy megsajnáltam. Azonban, akárcsak én, ő se nyúlt a mellénygombjához. Ellenben, lassan, óvatosan körülnézett az étteremben. Azután megnyugodott: minden európai ruhát hordó japánon nyitva volt a mellény utolsó gombja.

Ebédután elbúcsúztunk. Másnap ugyancsak abban az étteremben találkoztunk. Első pillantásunk egymás hasára esett. Ő is nevetett, én is. Az ő mellénye végig gombolt volt, - az enyém nem.

- Hát ez mit jelent, - bökött felém az ujjával.

- Semmit és mindent, - feleltem. - Én megtanultam, hogy mindig alkalmazkodni kell egy idegen országban az általános felfogáshoz. De, ha nem csalódom, önön is ilyfajta változás van.

- Igen. Meggyőződtem arról, hogy önnek igaza van.

Egymásután jöttek ebédre a szomszédos nagy irodák alkalmazottjai. Feltűnő változás. Valamennyi végiggombolt mellénnyel jött. Valami bénító ijedtség vett rajtam erőt. Sohase gondoltam volna, hogy ilyen kellemetlen perceim legyenek mások mellénygombjai miatt. Mert voltaképpen mi történt? Egy oly félelmetes jelenség, mint a tájfun. Fél éve ültem együtt ebben az étteremben a megszokott vendégekkel. Az volt az érzésem, egyik se ismeri a másikat. Legalább is mindennap, szótlan hidegséggel húztak el egymás asztala mellett.

Azután, e sok vendég közül az egyikkel, kis vitám támad. Lényegében apró emberi dolog felett. Ez a japáni meg volt győződve a maga igazáról. Mégis huszonnégy órán belül, Tokyoban lenyomozta, helytállók-e a szavaim. Nem tudom, miként csinálta, de az eredményt saját szememmel láttam. Ez azonban még nem oly meglepő. Megdöbbentő az volt, hogy ez a rövid idő elégséges volt arra, hogy figyelmeztesse az egész city-beli hivatalnokokat.

Ha ez egy mellénygombnál így van, elképzelhetjük, milyen hamar repül a hír, komolyabb dolgok esetében! S még valami tanulságot vontam le ebből a tapasztalatból: bármilyen faképpel járnak egymásközött a japánok, bármennyire túlzottan egyedülálló, individuális fenomén képében tetszelegnek, - mégis egyek.

Egyek ők a versengés, a felülkerekedni akarás és a suttogás hármas közösségében. Ezek gyermekes tulajdonságoknak látszanak, s a külföldiek többnyire avval a benyomással mennek el, hogy a japánok sok esetben, - nagy gyerekek. Egy évezredes kínai mese szintén gyerekeknek bélyegzi a japánokat. Magam részéről ehhez csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogyha a japánok oda jutottak, ahol ma vannak, szorgalmukon kívül ezt ennek a gyengeségüknek köszönhetik. Kiváncsiság, utánzás, gyermeki öröm az elsőbbség felett, ezek azok a hibák vagy erények, amelyen a mai győzedelmes Nippon felépült.

Ha már ilyen általánosan fellelhető jellemvonásokról beszélünk, meg kell említenem - sőt, talán ezekkel kellett volna kezdenem - a japáni sikerek két motorikus erőtényezőjét: a becsvágyat és a kötelességtudást.

A becsvágy és a kötelességtudás, aszerint, hogy milyen természetű ügyről van szó, két vagy három irányban mozog. Általánosságban a japáni ember tettét, gondolatát az irányítja, hogy becsületet szerezzen a családjának s így önmagának is. De például, ha külföldivel áll szemben, akkor becsvágya megháromszorozódik. Elismerést akar szerezni hazájának, családjának és mindig szerény, alázatos személyének. Ezt az igyekvésüket lehet gyűlölni, lehet szeretni. Én tisztelem.

kötelességtudás az egészen különleges valami. Szent dolog. Le a kalapot előtte! Az átlag japáni ember akkor veszíti el a fejét, ha úgy találja, hogy nem teljesítette a kötelességét. Valósággal búskomor lesz. Önmagával meghasonlik s nemegyszer a halálban keres megoldást. Se szeri, se száma az olyan eseteknek, amikor a japáni ember külföldről hazafelé tér s éjjel valamelyik óceán feketén csillogó vizébe veti magát.

Az én hajómon is megtörtént, a Katori Maru-n. De ehhez hasonló hírek majdnem minden hónapban előfordulnak a japáni lapokban. Ezek a szerencsétlenek, mintha összebeszélnének, végzetes tettük indokául azt hozzák fel, hogy annyira örülnek a viszontlátásnak, hogy ennél boldogabbak már úgysem lehetnek az életben...

Talán még emlékszik a világ sportközönsége a japáni tenniszfenoménra, Satóra. A singapore-i szorosban tengerbe vetette magát, mert úgy érezte, hogy rossz fizikai kondíciója miatt nem tudja majd kötelezettségét teljesíteni. Most nemrég Jamada ezredes követett el harakirit, akinek feljebbvalója merénylet áldozata lett. Ismertem ezt a derék katonát. Boldog, kiegyensúlyozott ember volt. Mégis, miután hibásnak találta magát, a busidó szabályai szerint - meghalt. A tényleges vagy vélt hibáknak ily elintézése ellenkezik a mi erkölcsi és a vallásos felfogásunkkal. Európai ember előtt legtöbbször érthetetlen. Ez azonban mind nem változtat azon a tényen, hogy a japánok ily szigorúan veszik a kötelességteljesítést.

Ez az egyik oka, - sok egyéb között - miért becsülik oly nagyra a japáni hadsereg morális értékét.

Vitathatatlan, hogy a japánok szemében első helyen állnak az erkölcsi értékek. Kitűnő társadalomtudósok nem egyszer bizonyították be, hogy az emberiség erkölcsi felfogása változik a századok pergése alatt. Úgyszintén lényeges eltérés tapasztalható fajok és világrészek erkölcsei között. Ebben a tekintetben az idegennek nem lehetnek súlyos problémái Japánban. A japánok felfogása a jóról és rosszról, a helyesről és az elítélendőről teljesen egyezik az európai morállal. Legfeljebb a részletekben van némi eltérés, - a japánok javára. Ők nemcsak a művészetben tünnek ki a miniatür részletekre való hajlamosságukkal, hanem a lelkiekben is. Tetteik mögött legtöbbször oly hajszálfinom erkölcsi rugók működnek, amelyeket az idegen egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn vesz észre. Legtöbbször akkor, amikor már késő és helyrehozhatatlan hibát követett el.

A japáni nagyon érzékeny. Ez nem is csodálható. Az ország földrajzi adottsága, klimatikus viszonyai évezredeken át biztosították e keverékfaj tisztaságát, s a különleges viszonyokhoz hozzáfinomodó idegrendszert. Olyan országban, mint Japán, ahol minden évben kétszer - a tavaszi és téli napéjegyenlőség táján - borzalmas tájfunok dúlnak, ahol naponta legalább három-négyszer reng a föld, - nem élhetnek oly kötélidegzetű emberek, mint a ködös Albionban. Ott a lélek állandóan résen áll és várja a halált, - a halált, amely elől az egyedüli menekvést az önuralom biztosítja.

- Nem véletlenség - mondta egyízben nekem egy buddhista pap -, hogy a japánok szent szimboluma a Fuji-no-Jama hegy. Kívül jég, belül tűz. Akárcsak az idegállapotunk...

E túlérzékenység volt bölcsője a világhíres japán udvariasságnak is. Hímestojásként bánnak egymással a japánok, nehogy tápot adjanak az ingerlékenységnek. Az Isten mentsen meg mindenkit egy felingerelt, önuralmát vesztett japánitól. Ilyenkor a szó teljes értelmében elborul az agya. Tör, zúz és gyilkol. Fékezhetetlen. Akárcsak a tájfun.

Elég gyakran találkozik ilyesmivel az ember az ujságok hasábjain. Mielőtt elmentem volna Japánból, volt egy ilyen tipikus eset, amelyre ma is csak borzongva gondolok. Ha jól emlékszem, Kyotó környékén, egy kisebb faluban, furcsa külsejű kolduson mulattak a gyerekek. Csak csilingelő hangocskájukkal nevettek, mint annyiszor rajtam is, - ami nekem oly jól esett és szívből mulattatott.

Ez a koldus azonban, aki japáni volt és az élettől meggyötört, tehát kétszeresen érzékeny, egy darabig állta a hallatlan sértést. (Öreg emberen nevetnek a gyerekek!) Azután minden átmenet nélkül kitört. Kirántotta kését, összeszurkálta a gyerekeket, végig rohant a főutcán, s aki útjába került, azt halálra sebesítette. Majd megtorpant. Végignézett vérfoltos ruháján, térdre esett és zokogni kezdett. Magához tért.

Összetett kézzel kérte a rendőröket: öljék meg.

- Veszett kutya vagyok - nyögte -, mennyi ártatlan életet pusztítottam el!

Hogy mi történt ezzel az emberrel, nem tudom. Annyit még olvastam róla, hogy az orvosi vizsgálat, a túlságos érzékenységtől eltekintve,teljesen normálisnak és beszámíthatónak találta.

Kétévi tartózkodásom alatt verekedést Japánban nem láttam - pedig sokat és sok helyen csavarogtam. - Összetűzést annál többet. Az ilyen affér, a bevezető, egy-két pattogó, érdes szavon túl (de ezek sohasem gorombaságok vagy trágárságok, nincsenek is ilyen szavak a japáni szókincsben!) a felek némák maradnak. Egymás mellett állnak, mozdulatlanul és - a földre néznek, vagy merőn előre. Akár a komondorok összekapás előtt. Ez sokkal félelmetesebb, mintha késsel hadonásznának, vagy a revolver csövét mutogatnák. Így állnak két-három percig, minden idegüket és izmukat a támadásra és a védekezésre koncentrálva. Azután, mintha valami felsőbb hatalom rájuk parancsolna, - ugyanabban a tizedmásodpercben sarkon fordulnak és - eltűnnek a tömegben.

Ezen pedig senki sem nevet. Ellenkezőleg, a teljesen semleges nézősereg, megkönnyebbülten felsóhajt. Semelyik japáni homlokára nincs felírva, milyen mestere a dsiu-dsitcunak, vagy ahogy ők nevezik, a yudo-nak. Azt sem lehet tudni, vajjon mennyire érti a karakatté-t. (Puszta kézzel törés tudománya.) Esetleg brilliáns kendo-ista. (Botvívó.) Annyi azonban bizonyos, hogy a három önvédelmi módszer valamelyikéhez ért.

kendo, a karakatte és a yudo pedig mind olyan tudomány, amelyek mögött árnyék helyett a halál angyalának fekete szárnyai terpeszkednek. Ha összecsapnának, fogást fogás követné. A mérkőzés legjobb esetben kéz- vagy lábtöréssel végződne. Így, ha már lenyelték a mérgüket, jobb, ha széjjelmennek.

Egyébként, hogy milyen jól ismeri a japáni saját magát, legjobb bizonyíték erre a kendo, a yudo és a karakatte lelki szabályai. Mind a három tudomány az önvédelem alapján épült fel.

Az ötéves gyerek a fogásokkal együtt egyre azt tanulja: sohasem támadni. S ez így igaz. A támadó fél (különösen ha ideges, mérges) mindig kész préda a yudo-istával szemben. Minél erősebb fizikailag, minél nagyobb lendülettel támad, annál biztosabban töri nyakát-lábát az utca kövezetén, vagy - a ház falán.

Például a képzett yudo-ista kellemesebb ellenfelet nem is kívánhat magának egy jól megtermett boxolónál. Nyolc mérkőzést láttam yudo-ista és boxoló között. Mind a nyolc esetben a boxolót mosták fel a földről. (Két ízben csonttöréssel kórházba kellett szállítani őket.) Pedig ezeken a mérkőzéseken a yudo-ista hátrányban volt, mert a boxoló rövid úszónadrágján kívül más ruhadarab nem volt, amiben meg lehetett volna kapaszkodni.

A yudoban képzett japánit arról lehet megismerni, hogy járás közben lábfejeit kifelé tartja, s ha egyáltalán lehetséges, külső fellépése nyugodtabb, mint a többi japánié. Tudománya hallatlan önbizalmat ad neki. Nem fél. Egész lénye megfigyelésre és nyugalomra van beidegződve. Még ahányat ismertem közülök, valamennyien lovagias, kitünő modorú és szelíd emberek voltak.

Fenyegetődzés, hepciáskodás, csak a gyönge emberek tulajdonsága - mondta egy ízben yudo-mesterem. A félénkség rikolt belőlük...

De talán mindennél jobban megérti az olvasó a yudo gondolkodásmódot az alábbi esetből. Egyébként törvényszéki ügy volt. Az ujságban olvastam. Nálunk ezt a címet kapta volna: "A póruljárt betörő".

Japánban igen sok a besurranó tolvaj. Ezek éjjel a háztetőkön keresztül megközelítik a kiszemelt házat. Nesztelenül belopózkodnak. Sokszor az alvó házbeliek feje mellől is ellopják az értékesebb holmit. Hihetetlenül ügyesek. Egérkéknek hívják őket.

Egy évvel ezelőtt, ilyen egérke látogatást tett egy tokiói uriember házában. Hivatlanul és éjjel. Amint óvatosan, négykézláb szobáról szobára mászott, az emeleti lépcsőkanyarban szembetalálkozott a ház urával. A tolvaj harmincöt év körüli, tagbaszakadt ács volt. A kárvallott fél pedig közel a hatvanhoz, apró, filigrán emberke. Egy nagy vállalat jogtanácsosa. Az ügyvéd tudta, hogy hivatlan vendég van a házban. Nem csapott lármát, nem vett elő revolvert. Ellenben nyugodtan, szintén négykézláb csúszva, felment a háznak abba a sarkába, ahol a betörőnek okvetlen el kellett haladnia. Itt nyugodtan leült a földre s várt csendben, maga alá húzott lábakkal, akárcsak a kamakurai Buddha-szobor. Végül halkan nyílik a tolós papírajtó. Az ügyvéd egy gombnyomással felgyújtotta a villanyt. A pislogó tolvaj egyik kezében tőr, a másikban batyu.

- Ne féljen, - bátorította az ügyvéd a meglepett férfit, - most az egyszer símán menekül. Tegye le a lopott holmit. Ön bizonyára szegény ember, különben nem vetemedne ily butaságra. Itt van tíz yen, menjen békével. Ellenben figyelmeztetem, ha még egyszer ide beteszi a lábát, akkor innen, az emeletről dobom le.

Ezt oly derűs nyugalommal mondta, amint az egy yudoistához illik. A meglepett betörő, remegő kézzel vette át a pénzt, s ezerszeres bocsánatkéréssel távozott. Az ablakban még egyszer visszafordult, s a legudvariasabban elköszönt.

- Sayonara! - hajlongott a betörő.

- Sayonara! - udvariaskodott az ügyvéd.

Egyébként a sayonara japánul annyit is jelent, hogy "Isten önnel", de úgy is lehet értelmezni - a viszontlátásra. Amint később kiderült, az ügyvéd az első formájában sayonarázott, a betörő pedig az utóbbi értelemben.

Két hét mulva az éjjeli kaland szóról-szóra megismétlődött, egész addig a jelenetig, amikor az ügyvéd felgyujtotta a villanyt. Most is ugyanúgy nyugalommal ült a lépcső előtti kanyarban, a betörő, balkezében pedig megint batyu. Jobbjában tőr. Eltérés mindössze annyi volt, hogy amikor az ügyvéd látta, hogy ugyanaz a betörő van nála, mint a multkor, villámgyorsan talpraugrott.

- Mit igértem önnek multkor? - förmedt a betörőre.

Az éjjeli vendég felelet helyett a tőrt maga elé tartva, felegyenesedett. A következő percben fejjel előre repült, le a tizennégy lépcsőn, amelynek alján eszméletlenül terült el.

Ezt az esetet tárgyalta a törvényszék.

A betörő lopás kisérlete miatt kéthónapi börtönt kapott.

- S miért törte el a vádlott kezét? - fordult az ügyvédhez a bíró. - Hisz ön is mondja, hogy csak fenyegető magatartást tanusított, de nem támadott.

- Azért, kérem, mert méregbe jöttem, az ilyen példátlan szemtelenség láttára!

- Ön képzett yudoista?

- Igen!

A bíróság az ügyvédet háromhónapi börtönre ítélte. Indokolás: egy yudoista nem engedhet szabadfolyást az indulatainak.

Az ügyvéd a yudo-etika nevében megköszönte az igazságos ítéletet, bocsánatot kért a felkötött karu vádlottól és - nem fellebbezett. Pont. Nincs tovább.

Természetesen senki sem állítja, hogy minden egyes yudoista kész Bayard lovag. Néha bizony előfordul, - visszaélnek tudományukkal. Mint például nem is oly rég egy diák. Ez a fiatalember, miután éppen letette a yudó-vizsgát, örömében vendégül látta barátjait. Ivásközben fogadott, hogy egy hét alatt ezer embert földhöz vág. Amikor kijöttek a kocsmából, úgy találta, hogy azonnal meg kell kezdeni a munkát, mert - kevés idő áll a rendelkezésére. Tokyo egyik legforgalmasabb utcáján egymásután buktatta fel a gyanutlan áldozatokat. Háta mögött pedig pityókás barátai számlálták: Ötvenegy... ötvenkettő... Gyönyörűen ment minden - a hatvankilencedik emberig. Ez egy detektív volt. Őt is sikerült ugyan a földre teríteni, de nem teljes mértékben, mert - mint az már a yudónál szokás, - a detektív magával rántotta a támadót. Eredmény: a diákot életveszélyes állapotban szállították a mentők a kórházba. Ezen az eseten egész Japán mélységesen felháborodott s a lapok követelték, amennyiben a diák életben maradna, ki kell csapni a főiskolákból.

Máskülönben a japáni udvariasságot éppoly önvédelemnek tartom, mint a yudot.

A japáni udvariasság és tisztaság biológikus eredetű; ami természetesen semmit se von le szépségükből, kellemes voltukból. Például soha életemben nem szerettem a túl meleg fürdőt. A japáni klíma egyenesen hajtott a meleg fürdőbe. Télen az alig párfokos, nedves, átható hideg ellen az egyedüli orvosság: nyakig ülni meleg vízben. Nyáron pedig, a párás melegben, a legbiztosabb felüdülést megint csak a meleg fürdő ígéri. Aki nem élt Japánban, az nem tudja, milyen nagyszerű élvezet egy jó fürdő! A fürdő ott oly szükséges, mint a levegő. A japáni ember teste, egész biztos, hogy tiszta volt már évezredekkel ezelőtt is, mert a természet a vízbe kényszerítette őket. A köztisztaság ötletét a japánok Európából vitték haza s tökéletesen keresztül is vitték. Arra különben is nagyon-nagyon régen rájöhettek, hogy a tisztaság véd a betegség ellen. Az egész Shintó vallás nem más, mint a tisztaság kultusza. Vitán felül áll, hogy Japán a világ egyik legtisztább országa. Olyan piszok, mint például Nápolyban pompázik a festőiesség örve alatt, az elképzelhetetlen Japánban!

Itt a tisztogatás már nem is tudomány, hanem művészet. Például egy jobb polgári család háza, vagy már egy középszerű japáni vendéglő is, a tisztaság tündöklő fellegvára. Mindent összevetve, a japánok előbb fedezték fel a tisztaságot, mint a szépséget. Tisztaságukat nem a csínérzék, vagy a tudományos belátás, hanem a természet diktálta. Európában ez pont fordítva volt. Közismert a francia udvar pompája a tizennyolcadik században. S mégis, ki merne arra gondolni, hogy azok a hirhedt szépségek, akik nevüket beírták a történelembe, ragyogó pályafutásuk egész ideje alatt vajmi keveset fürödtek. Talán három hónapban egyszer.

Az európai ember előbb ismerte a szépet, a művészit, mint a tisztaságot. A tisztaságot Európában a tudósok fedezték fel, azért számít a mi szemünkben kultúrtértéknek és műveltségfokmérőnek.

Ez azonban, mint már kifejtettem, ilyen értelemben nem áll a japáni emberre. A kínai piszkossága közismert. Nincs is szüksége fürdőre. Egész jól megél, akár száz évig is - Kínában. De bizony a Japánban élő kínaiak versenyt fürödnek a japánokkal. Nem azért, mert szégyenlik magukat, hanem mert szükségét érzik a fürdőnek. Éppen ezért, sehol a föld kerekségén nincs annyi fürdő, mint Japánban. Minden nagyobb utcában van közös fürdő.

Pontos adatom nincs, de azt hiszem, nem túlzok, ha tízezer körül taksálom egyedül a tokyoi nyilvános, közös fürdők számát. Pedig igazán minden valamire való házban ott füstölög a fürdő vize, éjjel-nappal.

Japánban az utca rendes esti képéhez tartozik, hogy felnőttek és gyerekek egyformán a gőzfürdőbe mennek. Különösen a férfiaknál lehet tudni: - ez most fürdőbe megy. Kezében mindig kis zacskót visz, abban tartja a szappant, törülközőt, beretvát. A szájában pedig ott a fogkefe. Igy, szájukból kiálló fogkefeszárral sietnek a férfiak lubickolni.

Fürdő után már inkább a nőket lehet felismerni, hogy honnan jönnek. Hosszú, kibontott, nedves hajuk, a vállukra omlik. Hogy a kimonót védjék, a törülközőt a nyakuk köré kerítik, mint valami hermelin palástot. Így mennek végig az utcán, szállnak fel a villamosra. Közben hosszú bontófésűvel, egyre simogatják, fésülik, rendezik a lassan száradó hajat. Ez egészen természetes látvány és senkinek se tűnik fel.

Egyébként a fürdő kiszolgálással, borravalóval együtt személyenként hat fillérbe kerül. Nagyon megéri.

A fürdő tölti be Japánban a klub és a kávéház szerepét. Nincs annál finomabb, mint egy ilyen nagy, párolgó medencében beszélgetni, amikor kint fúj a szél. Vagy hallgatni a masszőr előadását, aki rendszerint vak, vagy púpos ember. Japánban csak a nyak- és a hátizmokat masszirozzák. Tehát az egész művelet aközben történik, amíg a vendég a vízben ül. A masszőr a környék nagyharangja. Ő továbbítja s gyüjti a híreket. Itt vitatják meg a politikai helyzetet, persze, csak úgy szőrmentén.

Fürdő nélkül a régi japáni társadalom életét elképzelni nem lehetett és a mait se. Mert ebben a tekintetben Japán semmit se változott. A környékbeli szatócs, suszter, szabó, borbély, zöldségárus, mind-mind a fürdőben találkozik és éli ki közéletét.

Hajdan a shogunok, dáimiok, vagy a környékbeli úr besúgói hallgatták élénk figyelemmel a fürdőkben kialakuló közvéleményt, ma a rendőrség emberei. Az is nagyon valószínű, hogy a japánok a fürdőben sajátították el azt a szokásukat, hogyha csak egy kicsit is bizalmas dolgot akarnak közölni egymással, beszédközben tenyerüket a szájuk elé tartják. Mert a leghalkabb beszéd is kihallgatható - szemmel. A medence túlsó oldaláról le tudják olvasni, miről is van szó - a száj mozgásáról. De úgy is láttam már a fürdőben társalogni, hogy bal tenyerüket a víz tükre elé tartják, a jobb kezük ujjával boszorkányos gyorsasággal kínai szójeleket rajzolnak a víz diszkrét lapjára...

A passzív védekezés gondolata annyira vérében van a japáninak, hogy hajlandó volnék elhinni azt is, hogy a híres mosolyukat is e célból találták ki. A rejtélyes japáni mosoly! Mennyi misztikus történetet írtak is már róla - Európában.

Csak arra vagyok kíváncsi, vajjon a hátborzongató regények és drámák szerzői közül hányan tudták azt a tényt, hogy a japáni nem tudatosan mosolyog. A japánok arcizmai nem oly mozgékonyak, mint a miéink. Általában képtelenek a mimikára. A mosoly reflekszmozgás náluk. Akárcsak a kis babánál. Vagy sír, vagy nevet. Annál kifejezőbbek a szemeik. A szemek technikája az már más, s itt tudatosan védekezik a japáni, nehogy a bensőjében olvassanak. Fontosabb témájú társalgásnál mindig lesüti a szemét. Ennek kettős oka van. Egyrészt ismeri az emberi lélek gépezetét s tapasztalatból tudja, hogy a szemen keresztül lehet legjobban befolyásolni az embert. Másrészt, mint már említettem, az se tetszik neki, hogy többet lássanak meg a gondolataiból, mint amennyit közölni akar.

Ez a szemlesütősdi eleinte nagyon idegesített.

Végül nem tudtam megállni. Szóvá tettem. Ez az első időkben történt, amikor még szabadjára engedtem őszinteségi rohamaimat.

- Tudja-e, - fordultam egy jóismerősömhöz, - miért tartják magukat az egész világon sunyinak? Mert lesütik a szemüket!

- Lehet! - felelte mosolygón barátom.

- Egész biztosan. Nálunk a becsületesség és a nyilt tekintet fogalma egy. Maguknál nincs nyilt tekintetű ember.

Ez tévedés, - felelte s most merően a szemembe nézett. - Néha mi is szembenézünk, - de nem mindig. A szemlesütés nálunk ősrégi, évezredes formaiság. Udvariasság. Hajdan annyit jelentett, hogy a szembenálló fél egyénisége oly ragyogó, hogy az ember nem tudja sokáig nézni. Akárcsak a napot. Tehát ez nálunk semmi egyéb, mint a tiszteletadás egy neme.

- Mindenesetre praktikus tisztelgés - és magyarázatnak ragyogó!

- Gondolja? - felelte vontatottan informátorom, de szemét már ismét a térdein jártatta...

A japáni ember csak a döntő pillanatban néz az ember szemébe s főleg akkor, ha a maga igazát akarja szuggerálni. Vagy egy hirtelen oldalpillantással meg akar győződni arról, vajjon a szemközt álló őszinte-e?

Másrészt, nehogy igazságtalanságba essem, meg kell említenem azt a jelenetet, amelyet egy szerkesztőségben láttam, s most, így írásközben, jutott eszembe. Nem fontos, de jellemző. A szemlesütésre vonatkozik. Japánban a nagy lapok mindegyikének van előadóterme. Itt adnak ingyenes mozielőadást, felolvasást az előfizetők részére. Egy ilyen előadást megelőző napon tanuja voltam, amikor a lap adminisztrátora utasítást adott a szolgaszemélyzetnek. Kinek hol a helye s mi a kötelessége. Az emberek tiszteletteljes glédába álltak. A rangban legidősebb bejött a szobába, s jelentette: együtt vannak.

Az illető úr kiment a folyosóra, ott állt katonásan a huszonkét alkalmazott. Valamennyien egyszerre meghajoltak, s azután következett a parancskiadás. Mindegyik ember a cipője orrát nézte, közben, aprókat biccentettek a fejükkel. Mintha azt mondták volna:

- Igenis, értem. Így lesz. Föltétlenül!

Azután megint földig hajoltak s anélkül, hogy valamelyikük is a főnök szemébe nézett volna, hangtalanul eltávoztak. Ha erre az esetre gondolok, el kell fogadnom informátorom érvelését: a szemlesütés, a japáni udvarias szokások értelmében, a tiszteletadás egy neme. Én ezt akkor még nem tudtam. S így ez a rapport azt a benyomást tette rám, mintha valami tömeges visszaélés történt volna a vállalatnál s huszonkét ludas embernek mosták meg a fejét. Nagyon sok ily külsőség található a japáni életben, amely a külföldi embert megtéveszti. Innen származnak azok a nagyképű ítéletek, amelyek exotikus, misztikus tulajdonságokkal ruházzák fel Japán népét. S ugyanitt kell keresnünk az alaptalan rágalmak kútforrását is.

Például a japáni ember, épp úgy, mint a kínai, evés közben csámcsog. Kikóstolja, kiélvezi az étel ízét. A mi étkezési esztétikánk szerint ennél hátborzongatóbb valamit el se lehet képzelni. Azok az európaiak, akik állandóan, vagy legalább is hosszabb ideje élnek Japánban, már megszokták ezt a zajt. Egészen másképp áll az eset az átutazó túristákkal. Ezek rendszerint a jobbmódú osztályhoz tartoznak. (Akár Európából, akár Amerikából jöjjön is a kéjutazó, szegény ember nem lehet. Nehéz ezrekbe kerül egy távolkeleti kirándulás.) Tehát ezek a látogatók vagy a született arisztokráciához tartoznak, vagy pénzfejedelmek, vagy hirtelengazdagok. Az utóbbi fajta a legrosszabb, mert nagyképű. Folyton felháborodik. Ezekről nem is akarok beszélni. Vígjátékfigurák. Ellenben nem egyszer láttam előkelő angol ladyket, akik, feltűnés nélkül, szent borzalommal hallgatták a szomszéd asztalnál ülő japáni társaság jóízű szürcsölgetését. Egy ideig bírták, azután lúdbőrös háttal menekültek. Képzelem, mit mesélhettek ezek otthon, Londonban!

Pedig az elegáns étkezés keleti formája, jóval nehezebb, graciózusabb, mint a mienk. Ezer apró szabályait csak évek folyamán sajátíthatja el - a jó megfigyelő. Minden egyes bögre színének, formájának történelmi háttere, érzelmet kifejező jelentősége van. Virágnyelv, melynek kisegítő eszközei az ételek s azok sorrendje. Ezen a virágnyelven pedig a járatlan idegen hallatlan udvariatlanságokat s gorombaságokat tud elkövetni. Ártatlan arccal. Kapásból.

Japáni tartózkodásom első hónapjaiban a hegyek közé mentem pár napra, az ősz pompájában gyönyörködni. Jó darab földet jártam be, de olyan szép hervadást, mint a japáni sehol se láttam. Lelki élmény. A táj mesebeli színekben égő perzsa szőnyeg. Aki a japáni tavaszt és az őszt látta, az minden további magyarázat nélkül megérti, miért természetimádó ez a nép. Hegyek között, egy kis japáni szállodában laktam. Szűzi vidéken, ártatlan embereknél. Japánosan éltem, ettem, mozogtam. A kimonónál nincs egyszerűbb ruhadarab. Mégis egyetlenegyszer se tudtam úgy felvenni, hogy a kiszolgáló személyzet, édesdeden ne mulatott volna rajtam. Ezek a lányok oly ártatlanok, gyerekek voltak, hogy a szemembe nevettek. Néhány napos ott tartózkodásom, mennyei mulatság volt számukra. Egész biztos, ha a téli napokban a hibacsi(parazsas fazék) mellett jó kedvre akarják hangolni egymást, rólam tereferélnek. Rólam, a furcsa idegenről, aki valószínűleg olyan gazdag volt, mint egy indiai maharadzsa, mégse tudott se illendően enni, se rendesen öltözködni. Olyan férfi volt, aki semmiért se haragudott s tetszett neki, ha kinevették. Az is meglehet, azóta már éterizáltak, ismeretlen hegyi szellem lett belőlem, akit távoli országokból csalt ide, a Fuji-no-Jama tündöklése...

Akárhogy is volt, tény az, viselkedésükben a gyermek határtalan bizalma, pajkos jókedve, összevegyült a félelemmel. Nálunk a Mikulást fogadnák így, akinek puttonyában mesebeli édességeket sejtenek, de félszemmel ügyelnek az apróságok a virgácsra is.

Erre a bizalmatlanságra főleg az étkezésbeli modortalanságommal adtam okot. Nagyon nagy festő lennék, ha meg tudnám festeni annak a kis japáni lánynak az arcát, aki velem szemközt ült és három napon át kiszolgált. Az első nap, úgy lépett be a szobámba, mintha király termébe jönne, s tálcáján nem párolgó csigalevest, s különböző nyers halat, hanem gyertyákkal ékesített lakodalmi tortát hozna.

Elém tette az egész ebédet. (Japánban egyszerre szolgálnak fel négy-öt fogást.) Szemben leguggolt az alacsony asztalkához. Kezébe vette aszakés (rizspálinka) palackot és csicsergett. Megtöltötte a gyűszűnyi, tányérformájú pohárkát. Ki hallott már ilyet, közvetlen ebéd előtt meleg pálinkát inni? De oly ennivaló kedvességgel kínálta, hogy még akkor is kihörpintettem volna, ha gyomorbajos lennék. Annyit már tudtam a japáni illemtanból: vissza kell kínálni.

Kiöblítettem a pohárkát a melegvizes bögrében. Ügyetlenül mutató és középső ujjaim között tartva, feléje nyujtottam:

- Dozó! (Tessék!)

Arcáról mennyi boldogság sugárzott:

- Dómó arigató gozaimasszu! (Ó, oly hálásan köszönöm!)

Kiszürcsölte, visszaadta. Újra töltött.

- Enni akarok fiacskám, nem részegeskedni. - mondtam neki angolul. Persze nem értette. De tiltakozó mozdulatom láttára, összeomlott a mosoly az arcán. Szemében, bánatos ijedtség vibrált. Ismét erőt vett magán. Mosolygott, hajlongott, csacsogott, mint alant a kertben a patak. Épp oly tisztán, ezüstösen.

Közben leemelte az egyik vörös lakkbögre tetejét. Retek, saláta, s egyéb ehhez hasonló nyers zöldség volt benne. Összehúztam a szemöldökömet.

- Majd a hushoz! - magyaráztam neki kézzel-lábbal.

Meghökkent. S ez így ment tovább. Semmi se volt jó, amit csinált. Végül elvesztette a biztonságát. Szívből sajnáltam, mert észrevettem, amint remegő ujjacskáival, az asztal alatt zsebkendőjét tépdeste. Már nem beszélt, nem mosolygott. Csak ült, rémült mozdulatlansággal, mintha zuhanó repülőgépen lennénk.

Én pedig ettem feszélytelenül, úgy, ahogy tudtam. A két pálcikám közül, úgy kiugrott a hal, mintha élő volna. Meg kellett fognom. Itt éreztem fura helyzetem, - de az éhség nagy úr! A hal kissé sós volt.

- Ó gohan kudaszai! (Rizst szíveskedjék adni!)

Talpra ugrott, megkönnyebbülten. Felemelte az egész tálcát. El akarta vinni. Utána kaptam két kézzel.

- Ne vigye el kérem, csak most kezdek enni - magyaráztam kézzel-lábbal. - Ellenben boldog lennék, ha egy kis rizst adna...

- Értem! - mondta. Még egy szempillantásig tanácstalanul nézett rám és az ételekre, s könnyes szemmel kiment. Nemsokára visszatért egy fabödöny rizzsel. Útközben leküzdötte zavarát, elfogultságát.

- Tessék, - mondta, - miközben félig megrakta az egyik bögrét főtt rizzsel.

- Így már kitűnő! - bátorítottam. - Pompás ez a hal a rizzsel!

Fellélegzett.

- Ó, nagyon szépen köszönöm. (A dícséretet.)

- Egy kis szaké se ártana most, - igyekeztem tovább fonni a diskurzust. - Mi úgy tartjuk, a hal szereti a bort...

A kicsike, hősies megadással töltött.

Ettem, ittam, az éhség diktálta jó étvággyal. Végül intettem:

- Köszönöm, elég volt!

Kicsiny pillangó-kezével a teáskanna után nyult:

- Parancsol egy kis teát?

- Lehet, sőt kérnék!

Szó nélkül a rizses bögrémbe öntötte, melynek alján még egy kanálnyi étel lapult.

- Egészen megzavarodott szegényke, - gondoltam. Olyan barátságosan mosolyogtam, ahogy csak tudtam Kivettem a kannát a kezéből, s üresen álló teáscsészébe öntöttem. Boldogtalan volt. Azután úgy szedte össze a tálakat, bögréket, csuprokat, mint egy bűnös cseléd a cók-mókját. Lehorgasztott fejjel surrant ki a szobából.

Este vártam a vacsoránál. Hiába.

Nárcisz kisasszonyka helyett, őszbevegyült, tüskéshajú, japáni férfi húzta szét a szobám ajtaját. Földig hajolt. Én is.

- Bocsásson meg uram! - szólalt meg angol nyelven - az egész ház szerencsétlennek érzi magát, s engem kértek - miután nem tudnak angolul -, kérdezzem meg öntől, mi a kifogása, panasza?

Ez az úr, egyébként miniszteri tisztviselő volt.

- Panasz? Kifogás? - tártam szét karjaimat. - Ellenkezőleg! Életem legboldogabb pillanatait éltem itt idáig. S ha már a véletlen szerencse folytán megismerkedtem az ön tiszteletreméltó és kedves egyéniségével, nagyon kérem, ha a ház népnek tolmácsolná hálámat.

A japáni úr mindezideig szemét lesütve hallgatta szavamat. A tolmács szó azonban megütötte a fülét. Mosolygott. Kettőt tapsolt. Szétnyílt az ajtó. A szálloda tulajdonosnője jött be.

Megindult a társalgás, melynek csak a végét írom le.

- Asszonyom! - fordultam a háziasszonyhoz. - Bocsánatot kérek, hogy az önökétől eltérő viselkedésemmel, akaratlanul megbántottam és félreértésre adtam alkalmat. Nálunk egészen mások a szokások, a magukét pedig nem volt időm elsajátítani. Nagyon kérem, ezentúl bármit és bármiként is cselekszem, ne tulajdonítsanak neki fontosságot. Ami Nárcisz kisasszonyt illeti; végtelenül sajnálom, hogy nem hallja szavaim. Nemhogy haragudnék rá, hanem úgy kedvelem, mint a virág a napot, a tó tükre a holdfényt. Vígasztalhatatlan voltam, mert láttam bánatát, melyen nem tudtam változtatni...

Ez a kedves japáni úr szóról-szóra lefordította mondókámat, melynek váratlan sikere volt. Nem csak ez a feketébe öltözött hölgy mosolygott, hanem csilingelő kacaj tört ki a folyosón is. Valamennyi lány ott hallgatózott. Köztük Nárcisz kisasszony is. Amennyire zsibbadt lábaim engedték, egyetlen ugrással az ajtónál termettem. Kinéztem. Nosza volt visítás, szaladás! A japáni úr nevetett, hogy a könnyei csurogtak. Az asszony, apró öklével a hátamba ütött:

- Ön nagyon jó ember! - mondta anyásan: megrendítve a japánok emberismeretébe vetett hitemet.

Ezzel a miniszteriális úrral nagyon összebarátkoztam. Vacsoránál Nárcisz kisasszony szolgált ki, aki aranyos volt. Japáni ember nem társalog nővel, nem mond szépeket neki. Déli hibáimat helyrepótlandó, folyton bókoltam Nárciszkának, kényelmetlen helyzetbe hozva vendégemet, aki emberfeletti megadással fordította le szavaimat.

Késő éjjelig maradtam együtt új ismerősömmel. Körülöttünk megszámlálhatatlan üres szaké üveggel. Mi ketten voltunk csupán vendégek. Aki élőlény volt a házban, mind belopódzott a szobámba. Ott ültek, csodálkozó szemmel, s nézték a barbár idegent, aki most tanulja meg, hogy evés után a rizses csészébe teát kell önteni, mert csak így lehet azt teljesen kitisztítani. Rizst hagyni a csészében, egyenlő a haraggal. Ezen a bűvös estén tanultam meg azt, hogy rizst csak akkor kér az ember, ha már befejezte az étkezést. Viszont rizs után, úri ember nem iszik alkoholt. És még sok apró tudnivalót, amelyeknek elmulasztása, felcserélése, sértés, de legjobb esetben a műveletlenség jele.

Bensőmben a sárga földig resteltem magam, s így sok ezer kilométer távolságból, bocsánatot kérek Nárcisz kisasszonytól modortalanságomért, amellyel első találkozásunkkor vérig sértettem, megszégyenítettem.

Ugyanennek az úrnak a magyarázataiból tanultam meg, miért szürcsölnek a japánok? Azért, mert forró ételt csakis így lehet enni. Viszont ezen a vidéken, ahol a tifusz, kolera oly könnyen veti meg a lábát, ajánlatos mindent főtt állapotban, s oly melegen fogyasztani, amennyire csak lehet. Ebből a biológiai, hogy ne mondjam bakterológiai óvóintézkedésből alakult ki a századok folyamán, - a szürcsölés elegánciája!

Persze, ezt az angol ladyk nem tudják, mint annyi sok mindent, ami a távolkeleti életére vonatkozik! Viszont az is igaz, a szürcsölés és a csámcsogás között nagy az eltérés. Mikor csámcsog a japán? Ha kompakt ételt eszik. Miért? Mert eltanulta a bölcs kinaiaktól. Az étel igazi aromája, íze, étvágygerjesztő volta, csukott szájjal fel nem fedezhető, értékelhető. Mi, nyugati, városi emberek elszakadtunk a természettől. Eszünk, de nem táplálkozunk. Néha, ugyan kitör belőlünk az ösztön praktikussága, s otthon a kezünkbe vesszük a csirkecsontot. Mert így ízesebb; de szégyenteljes. A keleti ember úgy igyekezett megoldani az elegánciát, hogy az ösztönös jót, szép formába öltözteti. Igazi életművészek.

S mindentől eltekintve, nyugodtan szürcsölhetnek, csettinthetnek a nyelvükkel, - mert az ő hallásuk más, mint a mienk. Bizonyos zörejeket - amelyek bennünket a bőrünkből kiugratnak - a japáni észrevétlenül elereszt a füle mellett.

Látszólagos kötélidegzetükből sokat lehet írni tompa fülük javára. Hallásbeli fogyatékosságukért állandóan irigyeltem a japánokat - Japánban. Aki nem élt 1934-ben Tokyoban vagy Oszakában (főleg az utóbbi városban), az nem tudja mi a nagyvárosi kakofónia! A klimatikus viszonyok, s a házak beosztása folytán minden valamire való utca végnélküli, nyitott bazár. A déligyümölcs-, kerékpár-, selyem- és textil-, papír-, könyv- és cipőüzletek földöntúli megbékéléssel olvadnak egymásba. A pácolt tengeri halak bűze összevegyül a pörkölődő tea kellemes illatával. E szín- és szagkeverék fölött lágy zefirként cikázik a déli szigetekről hozott gyümölcsök arómája. Az ember orra, szeme, - bocsánat a kifejezésért - lassan megkergül. S nem elég, hogy két érzékszerved felmondja a szolgálatot, mindezek tetejébe jön a zaj.

Minden valamire való üzletnek van rádiója. Hajószirénával vetekedő hangszóróval. Ezek a nyitott kirakatokban kora reggeltől késő estig bömbölnek. Az egyik helyszíni közvetítést, a másik jazz-t, a harmadik klasszikus, vontatott hangon szavalt verset rikolt az ártatlan járó-kelő fülébe. A fatalpu cipők tízezreinek monoton kopogása veri hozzá a taktust. A soffőrök minden ok nélkül három dudán játszanak. S ha áll a kocsi, megelégszenek a gázpuffogtatással.

Amit itt leírtam, nem túlzás. Ez élő, idegtépő valóság. Este ez a hangzavar megszűnik ugyan, hogy helyet adjon az éj neszeinek. Ezt különösen akkor élvezi az idegen, ha történetesen japáni stílusú szállodában száll meg. Az egész ház berendezése olyan, hogy bármely sarkából a legkisebb zaj is eljut az alvó füléhez. Papírfal, papírablak, döngő fafolyosó.

Az éjjeli órákban hazatérő vendégek három szobán keresztül beszélgetnek egymással. Felháborító figyelmetlenség. Nemde?

Föltétlenül, ha a mi idegeinken keresztül mérlegeljük a helyzetet. De én soha nem tapasztaltam, hogy japáni vendég panaszkodott volna az éjféli lárma miatt. Felőlük, úgylátszik, mozsárágyúkat puffogtathatnak, ha már lehunyták a szemüket.

Ó, hány éjszakát virrasztottam át, s hallgattam a szomszéd autógarázsban dohogó motorokat, az ötpercenként visszatérő éjjeli őr léccsattogtatását. A vak masszőr bánatos furulyázgatását a kihalt utcákon és az éjjeli levesárus, vissza-visszatérő, síró sípját, éneklő árukínálgatását.

Végül nagynehezen hozzászokott a fülem, elaludtam. Akkor meg azért ébredtem fel, mert hirtelen, néhány percre csend volt. Mintha a patkányok is erre az átmenetre vártak volna. Keringőzni, futkározni kezdtek a ház eresztékében, padlóközeiben. Nincs olyan japáni ház, amely patkányhiányban szenvedne. Igaz, hogy ezek a patkányok kisebbek, megnyerőbb külsejűek, mint a mieink. Barátságosak és tiszták. Japáni patkányok.

A nép nem is nagyon bántja őket. Nipponban a macskák csörgőt hordanak a nyakukban. Macskacsörgő, lám, lám, még egy éjjeli zaj, amiről megfeledkeztem. Azután a tücsök se kutya. Minden japáni, akinek félteni valója van, ilyen hegedüst tart a házában. Sohse hittem volna, hogy a tücsökség között is akad kiváló egyéniség. Az a fajta, amely a hegedű üveghangján a magas C-t kerülgeti, a legértékesebb. Ötven szent is ad érte a műkedvelő japáni, ami hallatlan pénzösszeg, mert egy napig élni lehet belőle. Apró, izléses, fakalickákban tartják őket. S a bogárság e léha képviselői, hirhedtségüket meghazudtoló lelkiismeretességgel, este kilenctől reggel ötig muzsikálnak. Oly kitartással és szorgalommal végzik kötelességüket, hogy a hangyák példát vehetnének tőlük. Mert mi is a tücsök kötelessége? Az állandó cirpelés!

Az évszázadok folyamán beidegződött japáni fül akkor ébreszti fel gazdáját, ha a tücsökdöngicsélés elül. Ki tudja, mily rég idő óta, a japánok felfedezték a tücsök fantasztikusan finom hallását, idegességét, s rögtön a szolgálatukba állították. A tücsök jobb házőrző, mint a kutya. Nem csavarog el, nem lehet halasrizzsel megvesztegetni. Állandóan az őrhelyén áll, mint egy példás forgalmirendőr. Bármily halkan, nesztelenül lépjen idegen a házba, a tücsök meghallja. Elhallgat. Erre a csendre minden valamire való japáni felébred. Nem tud aludni - tücsökzene nélkül!

Nekem is folyton ajánlgatták, hogy besurranó tolvaj ellen tücsökkel védekezzem.

- Ha ez így van, eggyel több ok, hogy tücsköt ne vigyek az otthonomba! - hárítottam el a jó tanácsot.

- Próbálja ki, - erősködött jóakaróm.

- Fölösleges. Minden szavát betűszerint veszem, aláírom, elismerem!

- Akkor miért ellenkezik?

- Egész biztos -, magyaráztam - hogy addig lennék ébren, amíg ez a mezei hangász koncertezik. Vagyis, a világosság beálltáig. És akkor aludnék el, amikor a legalkalmatlanabb. A kritikus percekben. Amikor a tücsök elhallgatna s - a tolvaj nesztelen léptekkel megjelenne...

- Ön szeret humorizálni! - válaszolt csendes megadással bölcs barátom. Láttam a szemében: más okot keres szavaim mögött. Sehogyse ment a fejébe, hogy ami hatvanmillió japáni előtt oly világos, mint a nap, csalhatatlan, ősi, kipróbált módszer -, az nekem ne legyen megfelelő. Nem nagy dolog, ugyebár? Csak egy tücsök protezsálásáról volt szó s már itt is oly eltérő volt az én nyugati felfogásom.

Másnap kerékpáros küldönc remekbe készült tücsökpalotát hozott, melyben otthonosan egy zenészfamilia hangolta instrumentumait. Az ajándék mellett levél. Szeretetteljes leírás egzotikus vendégeim életrendjéről, szokásairól. Utóirat is volt. Itt közlöm.

- "Bocsánatot kérek úgy Öntől, mint a beajánlottaktól szórakozottságból eredő udvariatlanságomért. Megfeledkeztem a legelemibb kötelességemről, melyet sietek jóvátenni. Vendégei kitűnő családból származnak. Ime: bemutatom Tigris urat, akinek felesége, mint jó és példás asszonyhoz illik, szintén e névre hallgat. Ha az élet kifürkészhetetlen törvényei úgy intézkednének, hogy vendégei jobblétre szenderülnek, figyelmébe ajánlom a Nihonbasi környékét, ahol e tiszteletreméltó család ezernyi más tagja, csekély pénzösszeg fejében, várja a szíves meghívást. Kérem ez utóbbi tanácsomról ne tegyen említést Tigris úrnak, mert barbár eljárás jó egészségnek örvendő élőlények előtt arról beszélni, hogy mit teszünk majd a haláluk után.

Nagyon megszerettem Tigriséket és kiterjedt rokonságukat.

Eleinte úgy volt, nem tudtam aludni tőlük. Most itt, Európában pedig folyton azért riadozom álmomban, mert hiányzik édes altató daluk.

Azóta Kikuchi úr is meghalt, aki a tücsökséggel közelebbi barátságba hozott. A túlvilágról ellenőrizheti, hogy lelkem mélyén milyen hálás vagyok neki. Ó, Ti nyugati emberek, akik a kőmetropolisok labirintusaiban kergetik a mesterséges gyönyöröket, el tudjátok képzelni, milyen mulattató jó barát egy tücsök?

Több mint barát. Varázsló. Ha az ágyban fekszel, halkan munkába kezd. Mint égi reszelő, lecsiszolja azt a sok bú- és bánatsalakot, ami napközben kedélyedre tapad. Lassan, lassan nem érzel semmit, csak a lét tudata van meg benned. Maró gondok nélkül.

Nyitott szemmel álmodol. A hold fekete tussal a papírablakra rajzolja a Ginkó fa ágait, leveleit. Ez oly szép látvány, hogy cseppet se csodálható, ha Tigrisék zenei fantáziája lobot vet tőle. Egyre poetikusabb a muzsikájuk. Mellettük, közvetlen közelben egy másik házikó szerénykedik. Ebben a misztikumra hajlamos Jánosbogárkáék laknak. (Erre a szépséges mulatságra is Kikuchi úr vezetett rá!) Minél hosszabbak az árnyak a szobában, annál jobban töltik meg rádiumfényükkel a környéket. Eleinte csak világítási próbát tartanak, azután, mikor minden rendben van, bemutatják a maláji balettet. Saját rendezésükben.

Még csak ez hiányzik! Ha nyolc kezük volna, Tigrisék akkor se győznék kedvük szerint a muzsikát...

Mindez elmúlt.

Itt vagyok újból, európai vagyok. Éjjel meglátogatnak a bú árnyai. Ágyam szélén ülnek. Mennyire is nélkülözlek, Tigris! Képtelen vagyok elhessegetni őket. Az igaz, szobám sarkában még most is zöldfény villog. Nem ér semmit. Bánt. Egy lelketlen neonreklámtábla szemtelenkedik az ablakom alatt.

Lehetséges volna az, Tigris, hogy már miattad is egy szép napon ismét összepakoljak és Keletre vitorlázzak? Gondolt-e arra szegény Kikuchiszán, hogy ennyire igaza lesz a tücsökvitában?

S mennyi ilyen apró, de boldogító gyönyöre van az életnek, amely mellett mi európaiak csukott szemmel, süket füllel elhúzunk.

Hányszor álltam értelmetlen tanácstalansággal a japánok mélységes természetszeretete előtt. Nipponban is van ló, mögötte kocsi. De a kocsis, a ló előtt halad. Ostort sohasem láttam, még a katonaságnál se. Valósággal vígjáték epizód végighallgatni a japáni paraszt párbeszédét meredekebb kapaszkodó előtt a lovával. Már említettem, a japáni szókincs nem ismer durva szavakat. Élőlényeket úrnak titulálják.

- Bimbó uracska - hízeleg az izzadó kocsis - szíveskedjék még egy kicsit jobban belefeküdni!

Hát nem kész humor, ha ezt a jelenetet a mi kegyetlen kezelésünk mellé állítjuk? Pedig ez így van Tokyoban jó nehány állatkereskedés előtt vitt el napi útam. Nem tudtam olyan órában elhaladni mellettük, hogy ne tarkállott volna emberektől a környezetük. Apró pillangókimonós gyerekek guggoltak a ketrecek előtt, melyekben kutyák, tyúkok, majmok szomorkodtak. A csöppségek csoportjában mindig ott volt egy nagymama, vagy egy idősebb zord tekintetű férfi, akinek itt meglágyultak a vonásai. A felnőttek mindig mesékkel traktálták a kicsinyeket. Láttam már mesélő ügyvédet, aki ijedten nézett az órájára, mert elfecsegte az időt. S ugyan itt figyeltem meg, amikor az ellenőr a gyerekgyűrűből hámozta ki a magáról megfeledkezett utcaseprőt.

Ezeket a képeket ép úgy nem lehet elfelejteni, mint a japáni állat- és bogár-meséket. Tündériek.

Azután itt volna kérem az uenoi állatkert (Tokyo). Ebben a hatalmas parkban, a borzalmas tokyoi földrengés idejében nagyon sok állat elpusztult. A legmeghatóbb emlékművet itt láttam életemben. A japáni iskolásgyerekek állították kedves barátaik emlékére.

Azután ki ne hallott volna már a világhírű narai őzikékről? Százszámra csatangolnak szabadon, s oly bizalmasak, hogy tucatjával veszik körül a látogatót.

Amerre csak fordul a figyelő szem, mindenütt azt látja, mennyire együtt él a japáni a természettel. Ez a tanítómestere, barátja, vígasztalója. Kimeríthetetlen mulatság, szórakozás. Órákig elgyönyörködnek az aranyhalak fickándozásában, a fák leveleiben, a virágok szirmaiban. Mennyire szerettem volna belátni lelkükbe, hogy a némaság e rajongó óráiban, merre repdes a gondolatuk.

Cseresznyevirágzás, őszi lombok deresedése: nemzeti esemény Japánban. A pályaudvarok falai tarkálnak a térképes plakátoktól. Naponta újabb és újabb művészi kivitelű reklámok jelzik, hol mosolyog a tavasz, vagy búcsúzik az ősz.

Százkilométernyi távolságra mennek ilyenkor az emberek. Valósággal vándorlási láz fogja el a városi lakosságot. Ünneplő, legszebb ruhájukban, mint nálunk egy operaházi prömierre, úgy vonulnak fel. Ruhájuk színe, hajuk dísze, a természethez igazodik. A lányok fekete hajába oly elegáns a cseresznyevirág rózsás játéka, vagy a krizantém bájos halványsága.

A vonatok zsúfoltak. Pontos adatom van az ilyen szezónnapok forgalmáról. Hihetetlen szám. Egyedül Tokyoból, az ily vasárnapokon kétmilliós forgalmat bonyolít le a vasút. Percenkint indulnak a vonatok. Belsejükben egymásra préselt Gyöngyvirág, Napsugárka kisasszonyokkal. Olyan az, mint egy nizzai virágszállítmány.

S ha kiérnek a szabadba, csendes áhítattal kikeresnek valami festői zúgot (Istenem, mennyi van!) Leguggolnak. A kimonó ujjakból előkerül a ceruza, papír. Rajzolnak. Verseket írnak. Valamennyien.

Van ennél szebb, mint amikor kétmillió poézissel telt szív dobog halkan, szerényen a mámorító tavaszban? A szemekből eltűnik az örök gyanakvás keresgélő fénye, s helyet ad az őszinte rajongás nyilt tüzének. Aki nem látott cseresznyevirágban gyönyörködő japáni leányszemet, annak hiányos fogalmai vannak a lélek mélységéről.

Az erdő, mező mintha megérezné, kikkel áll szemben. Sehol se oly fehér, menyegzői a tavasz ruhája, mint Japánban. Az ősz sehol se jár oly méltóságteli bíborban, mint itt.

Aki ezt a Japánt látta, az mindig szeretettel és vágyakozással gondol ide vissza.

De menjünk mi is oda, ahova ez a kétmilliós tömeg igyekszik: a városba. Este van. A körutakon egyetlen fényár hömpölyög. Nincs nagyobb világítási hatás, mint a Ginza (Tokyo legforgalmasabb útja) és mellékutcái. A Ginzán a legravaszabb színekben, formákban ég, pazarlódik a villany. A benyíló kis utcákban pedig méteres, földig érő papírlámpák átszűrt, mesebeli világítása fogad.

Kint a völgyekben templomi áhítat és csönd honolt. Lábujjhegyen jártak az emberek. Itt a városban, minden kattog, zakatol, harsog.

Versenyt ordít a rádió a gramofonnal, a villamosvasút csengője feleselni próbál az ezernyi autó dudájával. Ha szegény Beethovent csak egy napra idevetette volna a sors szeszélye, örök vigasztalást talál siketségében.

Most már lényegesen jobb a helyzet.

Kiderült, hogy a japánok nem figyelmetlenségből lármásak. Nem akarták halálra ítélni az ide jött idegent. Fogalmuk se volt a zaj fájdító hatásáról. Azonban annyit panaszkodtunk, míg végül is utána jártak: vajjon tényleg úgy van-e, ahogy ezek a külföldi ujságírók állítják?

Mindig kikeltem a tűrhetetlen lárma ellen. A japáni idegenforgalmi hivatal egyik vezetője előtt is szóvá tettem. Már elég sokan megelőzhettek.

- Tokyonak egyetlen nagy hibája van, megsiketül benne az ember!

Tudom, - felelte az illető, majd ragyogó szemmel tette hozzá - mert világváros.

- Nálunk, Európában a hatóságok legfőbb problémája, a zaj kiírtása.

- És sikerült?

- Részben. Például nálunk Budapesten van egy zajelleni egyesület, mely együttműködik a rendőrséggel. (Hogyan, hogy nem: három hónap alatt Tokyóban volt ennek az egyesületnek a programja, beszámolója. Annyi bizonyos, nem én közvetítettem.) Egyébkén vitán felül áll, hogy a lárma milyen károsan befolyásolja az egészséget... Newyorkban, Londonban állandóan kísérleteznek ezen a téren s a gyakorlat fényesen igazolta az elméletet. Az embernek csendre van szüksége.

- Igen, igen, meglehet -, mondta vontatottan. - Mi is folytatunk ily irányú megfigyeléseket. Csak a mi eredményeink eltérőek az önökétől. Például már hónapok óta nyulakat tartunk a tokyoi vasút töltése alatt. Állandóan dübörög a vonat felettük. Mégis sokkal jobban meghíztak, nyugodtabbak, mint a csendes helyen élő testvéreik...

- Ez nem érv. Embereket tegyenek oda!

Jókedvűen legyintett.

- Magamon kipróbáltam!

- Eredmény?

- Látja! - s derülten mutatta gömbölyödő mellényét.

- Hátha önöknek más az idegzetük, mint a mienk? - harcoltam tovább.

- Ez az! - csapott rám.

Akármint is áll a dolog, a japánok csupa udvariasságból megszüntették a lármát Tokyóban. Még pedig gyökeresen. Nincs rádió, nincs autósziréna. Tízezernyi üzlet szerelte le a rádióját, s mondta le az előfizetést. Nem törődtek vele. Ennél nagyobb s úriabb gesztust város még nem tett vendégei kedvéért.

Nekik üzletet, forgalmat, reklámot jelentett a zaj. Híztak tőle. Átvitt és szószerinti értelemben. Mégis eldobálták, mert ez volt az egyetlen pont, amelyben minden külföldi panasza egyezett.

Ma a közel hatmilliós Tokyo a földkerekség legcsendesebb fővárosa. Büszkélkednek is vele. Nagyra tartják. De szent meggyőződésem -, nem tudják megérteni: mi a jó ebben? S igen sok egyéb terméke is van az európai civilizációnak, ami Japánban tökéletesebb, mint szülőhazájában, anélkül, hogy annak szükségét éreznék. De ez már benne van a japáni lélek mentalitásában: mindig az első és a legjobb akar lenni!

Jó néhány száz oldalas könyvet lehetne írni azokról a szokásokról, gondolkozási különbözőségekről, amely a szigetország lakóit a föld többi népétől elválasztja.

Ezek az eltérések oly fínomak, oly mélyenfekvők, hogy a nyugati ember észre se veszi jelenlétüket. Apró korállok az élet tengerében. Egyenkint elhanyagolhatók, összességükben azonban hatalmas erőt képviselnek. Néha szigetté sűrűsödnek, hogy a rajtuk, a miénktől annyira elütő, buja és színes világ pompázzék. Néha a víz alatt maradnak, zátony formájában, amelyen a nyugati szokás, gondolat, terv és elképzelés hajója - tükörsíma vízen is a remény ragyogó napfénye mellett - minden átmenet nélkül megtorpan, léket kap és menthetetlenül elsüllyed.

 

Képtalálat a következőre: „Az ismeretlen Japán”

Japán


Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak PDF 
Abe Kóbó: A piros selyemgubó
Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927)
Balogh Pál: A gó
Béky Gellért: Ábel" Japánban

Clavell, James: A sógun
Clavell, James. Gajdzsin

Enomiya-Lassalle, Hugo M.: Zen (Marghescu Sándor fordítása)

Felvinczi Takács Zoltán: Kínai és japán képek
Felvinczi Takács Zoltán: Hangok a Távol-Keletről
Felvinczi Takács Zoltán: Ismét Japán
Galaktika 1985/59 (Japán sci-fi szám, Erdős György fordításában) 
Hearn, Lafcadio (1850-1904)
Hidasi Judit: Értékválság és értékváltás Japánban
Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?
Hidasi Judit: Vissza Japánba
Ihara Szaikaku: Minden bérlők leggazdagabbja (Miklós Pál fordítása)
Inoue Jaszusi: Utazás a Fudaraku-paradicsomba
Iszei történetek - Ise monogatari

Jamakava Szógen: József Attila és a megvilágosodás
Jamamoto Cunetomo: Hagakure – A szamurájok kódexe

Japán költészet
Japán közmondások
Joshida Kenkó: Az időűzés terítéke
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák
Katona Gyula Y. - Simon Beáta: Beszámolók Japánról
Kavabata Jaszunari: A gyönyörű Japán és én (Nobel-beszéd)
Kicsi Sándor András: A régi japán és kínai szépségideálról
Kiliti Joruto: Japán nagy személyiségei
Kitagava Utamaro: Párnadal
Koestler, Arthur: A lótusz és a robot Második rész: Japán
Kúnos Ignác: A mosolygó Japán
Laczkó Zsuzsa - Radnai Tamás: Paprikáskrumpli evőpálcikával
Lassú Zsuzsa: A bushido
Lux Éva: Időtlen idő: a zen
Macuo Basó: Százhetven haiku (Fodor Ákos fordításai)
Macutani Mijoko: Levelek Tokióból (Székács Anna fordítása)
Mecsi Beatrix: Japánok az Amerikai Egyesült Államokban
Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán
Merton, Thomas: A zen és a falánk madarak (Erős László Antal fordítása)
Misima Jukio (1925-1970)
Mori Ógai:
A vadlúd (Göncz Árpád, Hürkecz István, Teleki Erzsébet fordítása)
Murakami Haruki: A tv-s emberek (M. Nagy Miklós fordítása)

Nacume Szószeki: A kapu (Kolumbán Mózes fordítása)
Nacume Szószeki: A Kölyök (Vihar Judit fordítása) 
Nacume Szószeki: Macska vagyok (Erdős György fordítása) 
Nádai Pál: Japán ízlés
Nagai Isaburo: Tolsztoj és a buddhizmus (Braun Róbert fordítása)
Nagy Balázs: Martin Heidegger filozófiájának japán recepciója
Nagy Balázs: A többrétegű vallási mintázat kifejlődése Japánban
Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes Japánban
Nemes Ödön: Hogyan dolgozik egy japán misszionárius?

Némethy Andrea: Szemere Attila hagyatéka - A japán út emlékei
Norinaga Akira: A legszebb virágok (Baron Péter fordítása)
Okakura Kakudzó: Teáskönyv (Nemes Ágnes fordítása)
Pakurár Gyöngyvér: A gésák nevelése
Pogácsás Emese: Sushi

P. Papp Zoltán: Szumó-birkózás
Raucat, Thomas: Tiszteletreméltó kirándulás (Fóti József Lajos fordítása) 
Sengai (1750-1837) zen tusfestményei

Soós Sándor: Sinran (1173-1262)
Szatmáry Károly: Csillagászati konferencián Kyotóban
Szei Sónagon: Párnakönyv
Szepesi Attila a japán metszetekről
Taketori monogatari (Máté Zoltán és Buda Ferenc fordítása) 
Takigucsi Jaszuhiko: Harakiri (Erdős György fordítása)
Terebess Gábor: Egy csésze tea Isszával
Terebess Gábor: A japán kertművészet - Zen kertek
Terebess Gábor: A japán raku és amerikai reneszánsza
Terebess Gábor: A zen meditáció pszichofiziológiája
Tóth-Vásárhelyi Réka cikkei
Tsushima Michihito: A japánok és a vallás (Nagy Balázs fordítása)
Vekerdy Tamás:
A színészi hatás eszközei Zeami mester művei szerint (PDF)

Vereb Katalin: A japán ruházkodás története

Vereb Katalin: Japán étkezési edények

Vihar Judit: A japán irodalom rövid története
(PDF)
Zeami Motokiyo: A nó kilenc fokozata

Képtalálat a következőre: „Az ismeretlen Japán”