Költői elbeszélés
1853
"Ki ruházta fel a mezők liliomát? Ki visel hű gondot az égi madárra? Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát? Kit nevez atyjának az atyátlan árva? Él még a jó Isten! ő engem is szeret: Megadja, ha kérem, a mai kenyeret."
Gazdag Imre szólt így, aki e név mellé Egy járomszeget se' örökölt apjátul; Nemes ember volt az, mindenét elperlé: Húzza be az ajtót majd valaki hátul, Ez volt az öregnek a szava járása; Perlett is, ivott is; - a fia, ám lássa!
És szilaj tulokként nőtt volna fel Imre, Ha szerető szívü édes anyja nincsen: Az kapatta jókor isten-félelemre, Hogy a puha földbe olyan magot hintsen, Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos, Melynek aratása mindenkor bizonyos.
Még fülében kongott a harang Imrének Mely az anyja mellé apját elkisérte, Még lelkében zengett a halottas ének: Már felpattant a dob: "ki ád többet érte?" És alig oszlott el a bús gyülekezet: Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.
Semmi nélkül maradt Imre, mint az ujja, Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged; Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja, Nehezen felejti az édes mienk-et; Más kaszálja rétjét, földjét más takarja; Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra.
Benyelé az ős per amit csak talála, Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek, Édes jó anyjáról ez a birtok álla, Nem bántá a törvény, de igen a szelek! Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte, Uj boron a szép lyányt belé is vezette.
Tizenhét esztendős mult a gazda épen, Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta: Ilyen egy házaspár összeillik szépen, Nem más húron pendül a kétféle nóta: Mert a világtalan s az ő vak vezére Mit tudjon egymásnak vetni a szemére?
Jól teszi ha olvas, aki ráér, könyvet: Imre is jól tette, de ő mindig ráért, Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed, Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért: Sanyarú élet az, egy darab kenyéren: Meleg is van nyáron, hideg is van télen.
Kinyilott az idő: az égi madárnak Erdőben, mezőben dús asztal terűle: De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak! Betevő falat is szűken van körűle; Liliom' köntösét meghozá a tavasz: A menyecske száján örökös a panasz;
Hogy ő már az utcán végig menni sem mer, Ünneplő ruháit viselőbe fogja; Hogy ujjal mutat már őrá minden ember: Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya; Nemes asszony volna: mennyire szégyenli! Az Isten házába sem tud ő már menni.
Egy tehén, fiastul, meg egy kapa szőlő, Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta, Elébb a tehenet önté fel az őrlő, Majd a szölőcskét is a malom lejárta. Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre, Ha birná se' tenné, csúfra, szégyenszemre.
Körül-körűlnézte szegény háza-táját; Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron: Elbontá, eladta köveit és fáját, Minek az ól, ha nincs semmiféle barom? S minek a nagy udvar? elég volna fele: Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.
Megevé az udvart körül, mint egy lángost, (A szomszédok olcsón jutottak hozzája); Önnön lakóházát is megkezdi mármost, Annak is van egy-két heverő szobája; Mint kazal szénának, eladá a végit: Keresi a téglát amely ember épit.
Így eszi hajlékát az a féreg, melynek Eledele torma, a háza is torma. De hamar elfogyott csekély ára ennek, Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba? Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van: De neje várandós minden pillanatban.
Feje fölűl mármost a tetőt eladja? Ezt ily állapottal a pogány se' tenné. Hánykódik erősen szive indulatja, Gondjai füződnek véges-végtelenné; Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába! S talpa fáradságát megveszi a bába.
Aztán a betegnek egy jó ízü falat, Üres kamarához e' sem utolsó gond; Egy üveg pálinka, mindig feje alatt, Erősödik attól... (hiszi ám a bolond!): Mindezeket Imre megfontolva bölcsen, Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.
De nem akadt ember, ki megemberelje, Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet; "Ha tegnap jött volna!... Jőjön őszre kelve... Mért nem áll cselédnek?..." Ez volt a felelet. Azt se' bánná, ugymond, ha dolog fejében... Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen.
Nagy vásárra készült mind a világ mostan, Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét, Hogy eladja holnap a szomszéd városban, A feletlen ökröt, a felhízott sőrét; Egyedűl Imrének nincs egy árva borja: Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.
Hazajött a csorda, elfekütt a pásztor; Imre is lenyugvék a háza tövében; Imádkozott volna, mindig tudta másszor, Most elakadt benne a kellő-középen; El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte, Mint amely tanúlón kifogott a lecke.
Kínálgatja szemét, de nem kell az álom, Minden legkisebb neszt; moccanást megérez: Majd pók száll arcára láthatatlan szálon, Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez, S hallik a szomszédból (sövényen át hallja) Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.
Darabos felhők közt bujkál a hold fénye, Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol: Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye, Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol; Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul: Imre fölkél lassan... Imre lopni indul.
Nézzétek a tolvajt: ahol megy, ahol megy! Karimás kalapját a szemére húzta, Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy És hogy lesben fekszik kétfelől az utca, És, amint hevernek a sötétlő házak, Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.
Megyen öt-hat lépést, ujra visszafordul, Minden kapuzugban lát valami rémet; Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul... Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet. Világos az utca, sötét a sikátor: Rossz lelkiösméret egyiken se' bátor.
S amint elcsapódnék egy homályos közön, Ruháját valaki visszarántja hátul, Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön, Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul. Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.
De Imre tovább megy, és az utca torkán Ugy rémlik, utána lopódzott valaki: Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán A hold fénye épen akkor pillanta ki, - De alig nézett ki, azonnal megbánta, Szemére azonnal vastag felhőt ránta.
S megeredt a zápor. Sűrü zuhogással Vesszőzte keményen a lombos akácot. A fa mellett Imre nagy szivdobogással Leskelődött elébb, azután bemászott, Kinyitá belül a sövénykapu felét; S markába szorítá fokosának nyelét.
Egy öreg ősz ember volt a házigazda, Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi; Vékony vacsoráját egy tehén meghozta, Nem sok kelle már, de mégis kelle néki. E tudva, fokosát megszorítá Imre: Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre.
És talán ütött is volna bolond ésszel... Imre, Imre! ha most a gazda kilépne, Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel: Ifiú karodat reá emelnéd-e?... Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál: Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.
Egy szó annyi, mint száz: kevés idő mulva Saját udvarán volt az üszővel Imre, Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula, Szája pedig ráment egy hála-isten-re: Csak midőn kiejté az Isten szót ajka, Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.
Nem azt gondolá ő, hogy majd ráismernek, Noha egész falu ott lesz a vásáron; Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek, Bár az is meglátszik az éjjeli sáron; Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét: Ő elébbre teszi lelke üdvösségét.
Érzi, hogy csömör van az ő udvarában: Akárhogy, akármint, ki kell annak menni! Még nem volna késő - gondolja magában - Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni. Alig született meg ez a gondolatja: A lopott jószágot visszafelé hajtja.
De megjárta bezzeg. Most fogák a tetten Valamely kerűlők, a helység cselédi. Hazudnia kell itt - gondolá ijedten - Mert az igazmondás soha meg nem védi: "Bitangjába' lelte, gazdájához hajtja, Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja."
Az isten előtt?... a mindentudó higgye?... Még az éji őr is kételkedik benne. Másnap előfogta a vármegye tisztje S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne: De Imre csak abban veti meg a lábát, Hogy bitangul lelte más ember jószágát.
"Eh!" kiált a biró - "azt én kötve hiszem; Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma, Mely egyik udvarból a másikba viszen; A kapu, sem nyílott magától ki soha." Imre látta ebből, hogy sarutalpának Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.
Most előbeszélte bűnbánó szavakkal, Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza. "Hát bolond vagyok én?" kiáltott haraggal A biró, "vagy ittas, ki eszét megissza? Vasat neki, láncot!... majd az ördög higye, Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!"
Minek mondjam tovább? tudjuk már a többit, - Szomorú ezentul szegény Imre sorsa: Lakozván penészes börtönnek az öblit, Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása; Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat, Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.
Betevő falatját fojtó könnyel észi, Hideglelős vízzel ingerli a szomját, Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí, És rothadt beszédek sértik füledobját: Mert nem egyedül van: ott az egész megye Régen összeseprett salakja, szemetje.
Tolvajok, zsiványok, - kik rátarti kénnyel Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját; Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel, A lopást, a rablást tanítják, tanulják; S fiatal embernek, aki odatéved, Arcáról letörlik a piros szemérmet.
Vén gazemberek, kik fényesre koptatták A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. - Ezek a tanítást mindennap kiadták Imrének is, hogyha valamire menne: Oly nehéz betűkből ez a lecke álla, Hogy Imrének borzadt minden haja-szála.
Azt irják mesében egy királyné felől, Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté. Imre is úgy kezdte mindennap legelől A tanúlást, - éjjel mindig elfelejté; Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta, Szép imádságait sorra mind elmondta.
Istenéhez tért ő; vagy magába szállott, És, mig durva padján várta, hogy a hajnal Néki is juttasson egy parányi álmot: El-eltépelődék a világi bajjal. Tenger baja addig hányta és vetette, Míg kifáradt lelkét álomba rengette.
Az asszony miatt is temérdek a gondja: Felőle csak egyszer hoztak üzenetet, Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja, Fia elébb meghalt, azután született. "Beh jól járt szegényke!" - Imre búsan szóla, "Beh jól járt... csak egyszer élve láttam volna!"
Egyszer megláthatni... halálnak sem adni... Fölnevelni szépen... gyönyörködni benne... Mi haszna! mi haszna. - Bolondság siratni: Szegényke! hisz' úgyis világ csúfja lenne. "Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt -" Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt.
"Ember előtt igen" - monda Imre bátran, "De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja! Ha gonoszul tettem, igazán megbántam, A megtérő juhot befogadja nyája; Becsületem is még talán visszatérül: Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!
"Vagy, ha már égnem kell gyalázat tüzében, Ne öntsek ezentul magam arra olajt; Ám maradjak tolvaj a világ szemében, Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!" Ez vala Imrének erős föltétele; Szinte könnyült a vas kezén lábán vele.
Beteg gyógyulását, rab szabadulását, Nem hiába mondják, hogy nehezen várja; Imre is ugy várta esztendő mulását, Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta; Megszűré a fogság: halovány, szintelen, Mint idétlen zöldség, mely pincékbe' terem.
Tömlöce falától végre búcsut vévén, Haza ért egy este önnön udvarába, Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény, Elébe kutyája sem fut farkcsóválva; Nem barátságos láng, - ijesztő sötétség Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség.
Benyit a pitvarba, majd a kis szobába; Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne; Nem soká egy mécsnek halovány világa Odasüt az ágyra, holott fekszik nője. Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván, Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.
Jó, hogy ád az Isten könyörülő szívet Aki meg tud esni irgalomból, ingyen: A beteg ágyához is mindennap tévedt Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen; Étellel is tartják, - de százszor több ennél, Hogy reményt tápláltak a reménytelennél.
Sok epesztő gonddal, sanyarú munkával Éli mostan Imre a földi világot; Csüggedező lelke birkozik magával, Elcsigázott teste könnyez izzadtságot; Napja nem vidulás, éje nem pihenés: Öröme, ha van is, az az öröm kevés.
Beteg ápolását bizni kelle másra, Egész héten átal ő hozzá nem láthat: Ő maga a földet irtja, töri, ássa, Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat; Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle. Sok orcaveríték - nem pénz annak bére.
Eladá a telket, a nemesi házat, Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske, Nem palástolá mész oldalán a mázat, Födeléül helyben termett a gaz, tüske; Nem örökre épült: öt, hat esztendőre: Annyi állandóság sem néz ki belőle.
Hajnalhasadástol késő éjszakáig Imre a kemény föld durva kérgit vájja, Néha egy tuskóval birkozván sokáig, Mely az utját sokszor naphosszan elállja; Néha a gyökeret, amint széjjelszalad, Kergetvén kapája, messze, a föld alatt.
Tüske, tövis tépi, vad venyige vérzi, Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt; Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi, Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket; Sokszor a hideg hold éjjeli sugára Csodálkozva néz le a késő munkára.
De ha nehéz munka testét legörbeszti, Fölemeli lelkét egy magasztos ének, Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti, Könyörög s hálát ad a jó Istenének; Munkája is halad, jobban mintsem várta, Bizvást néz előre, örömmel néz hátra.
Minden talpalatnyi tiszta földet használ, Mit kiváj a tövis körme közül bajjal; Hol egyéb se' termett istenverte gaznál, Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal; Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye, Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.
Erejét, munkáját megáldotta Isten, Másik évben egy pár igavonót ragaszt; Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden, A nagy tábla földbe már ekét is akaszt; Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja. Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.
Az asszony is épül. - Nem kuruzsló, bába, De kitanult orvos tette rája kezét. Mert való hogy Isten adott fűbe-fába Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd: Nem is kételkedett Imre fűbe-fába, Csak a vén banyáknak a tudományába'.
De nem írom tovább élete folyását, Ki magán segíte, megsegíté Isten: Visszaadá neki szerető jó társát, Sokra ment magában, többre mentek ketten: Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon, Az is lett idővel, hogy kire maradjon.
Ezt a történetet, még gyerek-koromban, Egy öreg ősz ember beszélette nékem; Nyájas, piros arca most is előttem van, Jó gazdának tarták az egész környéken; Isten háza mellett volt egy szép új háza, Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.
Sokszor a kis padhoz mellé gyűltek este Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca, Ajakárul a szót minden ember leste, Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; - Hol a szent írásból vette ő példáit, Hol a magyaroknak beszélte királyit.
Mikor ezt elmondá, amit én leírtam, Egymásra tekinte számos hallgatója; Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan, Az öreg gazdához álmélkodva szóla: "Nem hinné az ember, ha kelmedet látja Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!"
***
|