Payday Loans

Keresés

A ponyvairodalom kritikája
Az emberi életminőség/boldogság
2017. október 19. csütörtök, 08:50

Képtalálat a következőre: „filléres könyv”

Gergő Endre:

A PONYVAIRODALOM KRITIKÁJÁHOZ

Nem vélném túlmerész beállításnak, ha valaki az úgynevezett ponyvairodalmat külön korszaknak, iskolának, vagy genre-nak jelentené ki a literatúra termelő folyamatában. legalább is azáltal, ha nem kívánunk különbséget tenni ponyvaírás és általában sekélyes irodalom között, inkább megkerültük, mint megoldottuk ezt a sokféle oldalról érdekes és vitatásra méltó kérdést.

Ezeknek az írott termékeknek ősei valaha vásárok zsivajában, ponyvákon terítve vonzották a népet a maguktermelte kultúra felé. A terjesztési módnak ez a primitív sajátossága messzi multba vezet, meglehetősen egyvonalú úton: kalendáriumok és álmoskönyvek bölcseségétől - Árgyus királyfin és Sármány királyon, középkori legendák silány átdolgozásain, betyárhistóriákon, Ubrik Borbálán keresztül a társadalmi és arisztokratikus rémdrámákig (még e század legelején is uralkodott «Erzsébet királyné» címen a mayerlingi tragédiának egy sokezer oldalnyi, szörnyű regényfeldolgozása); majd bezárul a gépkorszak cowboy-, indián- és detektívmeséivel, melyek közé elvegyül még néha a kitagadott leány vagy elcserélt grófi gyermekek siralmas története.

E kizárólag csak «a nép» számára termelt, azaz módszeresen elsekélyesített irodalom pár évtized óta áthelyeződött, súlya és fontossága megnőtt. Az irodalmi salaktermelést ma épúgy vonaton röpítik a világ minden tája felé, mint a valóságos művészetet, sőt - minthogy a nagy tömeg sekélyesebb ízlésnívó mellett nagyobb fogyasztóerőt képvisel -, még szélesebb, mert jobban kifizetődő apparátussal.

A modern városkultúra új lendületet kölcsönzött ennek az alig szimpátikus fejlődésnek. Lassankint a régi, inkább provinciális jellegű szellemi proletáriátus mellett kikristályosult a nagyváros impozáns szellemi proletáriátusa, melynek nevezetes új karaktervonása, hogy már megvannak a maga, felfelé szigorúan elhatárolt és nyilvántartott esztétikai kívánalmai. Igy éleződhetett ki a «vásári» irodalom sajátos, kritikailag mérlegelhető karaktere; s ennek fővonásait szeretném itt - széljegyzetként a mai kor zűrzavarosnak induló kultúrtörténetéhez - regisztrálni. Kell, hogy legyen a giccsnek is valaminő esztétikája, mely, ha másra nem is, tilalomfának jó az emberalkotta szépségek erdejében.

Hogy pusztán a «sekélyes» jelzővel még a ponyvaírás felmérésénél sem boldogulunk, többféle körülménnyel lehet bizonyítani. A sekélyesség először is olyan valami, ami a jobbat alkotásra való képtelenségből ered. Ámde a ponyvaírás körét a jobbat alkotás tilalma szabja meg s a kívánt rossznak is határozott jellegben kell önmagát adnia. Amellett, meglepő módon, találunk egy pár mozzanatot, melyekben a ponyvairodalom valósággal felette áll az általában magasabbrendűként tekintett írásművészetnek. Ilyen például a figyelem lekötésének és feszült fokon tartásnak, az izgalom felcsigázásának képessége: maga is művészi rutin, ha nem is a mgasrendűek közül való. Máskor megint csodálni kell a meserajz szövevényességét, ami ugyancsak kvalitás, vagy legalább kvalitásféle és sajátos, egyodalúan fejlett írói fantáziát követel. A ponyvairodalom kimagasló reprezentánsai, aminő újabban Edgar Wallace, ezeket a kvalitásokat sürített kivitelben nyilvánítják.

Képtalálat a következőre: „filléres könyv”

De nemcsak efajta pozitív értékszerűségek adják meg a vásári irodalomnak irány- vagy iskolajellegét, hanem éppúgy bizonyos, saját vonalán tartott gyöngéi (üzleti szempontból erősségei) is.

Ha mindenekelőtt a struktúra, a mesevonal vezetése és összefoglalása szempontjából keresünk, elénk ötlik egy különlegesen ponyva-elv: a meseváz tagoltsága alárendelődik az érdeklődés feszítésére való törekvésnek; tehát egy magasabb irodalmi formaelv egy alacsonyabbnak szolgálatába áll. A történés, ismeretes módon, nem ott szakad meg, ahol a mű gondolati vagy hangulati vezérfonala - ha ilyesmiről szó lehet - kívánná vagy engedné, hanem csaknem valamennyi fejezet az események legmozgalmasabb folyása közben végződik hirtelen, hogy az olvasó figyelme egy időre másfelé terelődjék. A megszakított mesélés izgalma tudat alatt működik tovább, fenntartva azt a kellemes feszültséget, amit kalandos regények hatásaként mindenki megfigyelt már önmagán. Ez a hatásbeli sajátosság azután lépvesszővé erősödik a ponyvairodalmi üzlet kezében: hiszen a füzetes kiadványoknak már külső előállítása is arra vall, hogy itt egy primitív esztétikai szabályt állítanak az érdekfenntartás és ezzel a biztosított jövedelmezőség szolgálatába. Kétségtelen egyébként, hogy bizonyos részben irodalmi örökségről van szó - aminthogy a nagyromantikus és a wertheri nagy-szentimentális iskola karaktere dominál a ponyvairodalom egész vonalán.

Másféle szerkezeti tagolódást, mint amit előbb leírtam, a valódi ponyvairodalom általában nem ismer. Csak ami a mű - például regény vagy epikus költemény - lezáródását illeti, vannak érvényben bizonyos elvek, sőt előírások, melyek mindenekelőtt a hiánytalan erkölcsi megoldást,az olvasó primitív erkölcsi kielégülését parancsolják. A ponyvairodalom e ponton, talán véletlen módon, a hitszerű vígasztalás és megnyugtatás tógáját ölti magára, szigorúan megvalósítván a jók megjutalmazásának és a bűnösök megbüntetésének eszméjét.

Ha másrészt a jó és gonosz, a békés és intrikus karakter típusait tiszta tenyészetben kapjuk, ezt mint a romantikus írásművészet egy sajátságának kristályos, de értéktelen kiválását kell mérlegelni. Arra a regényre, mely féligjó, vagy amely gyönge és akaratlan, a körülmények által bűnbe sodort emberfigurákat is rajzol, óvatosan mernénk csak ráütni a «ponyva» jelző bélyegét. E tekintetben egyébként, bevallhatjuk, nem épen nagyfokú visszaesés mutatkozik a hugoi, dumasi, scott-i magasabb regényromantika törvényeihez képest. Komoly hanyatlást csak az uniformiizált happy end jelentett s vele az erényt és gonoszságot illető erkölcsi szabálynak iskolás mesékhez hasonló érvényesülése. (Tisztán lélektanilag tekintve, a ponyvaregény érzelmi hatásmenetét az izgatás-megnyugtatás idői kettőssége fejezi ki, amely mint az egyetemes érzelmi hatás sohasem hiányzó főváza szerepel.)

Minden valódi ponyvamű korai nagy írásművészeteknek valaminő egyoldalú kivonatát adja, mellőzve hangulati színeket, milieurajzot és esetleg adódó elvontságokat. Ami megmarad, nem több mint tiszta mesélés, de az igazi mesék gyöngéd poézise nélkül; halmazos reprodukálása oly eseményeknek, melyek az életben nagy izgalmak kiváltására alkalmasak - s így puszta elmondásuk is kiváltja az olvasóban az adekvát érzelmek valamelyes reflexét. Ime, az olcsó irodalmi hatás legtipikusabb esete: az írásművet élménnyé alakítani, vagy még egyszerűbben: felizgatni az olvasót úgy, hogy a történésben halmozom azokat a külső mozzanatokat, melyek rendszerint nagy izgalmak: rémület, harag, kétségbeesés, félelem ébresztői, vagy pedig nagy szenvedélyek: szerelem, gyülölet, féltékenység, játékkedv, kísérő mozzanatai.

A vásári színvonal valódi kritériuma itt természetesen nem az a törekvés, hogy az olvasóban élénk affektusok váltódjanak ki; hanem e hatások kiváltásának technikája, mely a pszichológiai megalapozásra semmi súlyt nem helyez, pusztán kész érzelmek mesélése által próbál érzelmet kelteni; amely síró embereket ír le, hogy megríkasson, rémült emberekről beszél, hogy megrémüljünk. Ebben áll az «olcsó» hatásmód lényege, mely alapjában nem más, mint a munka legkönnyebb végének megragadása, a művészet legfelsőbb fokú ellustulása.

Az itt mutatkozó giccs-elv egyébként általánosabb karakterű: megtaláljuk minden művészet vásári nívóján: a muzsika csinnadrattájában, a festményben, mely anekdótás vagy riasztó témájával s csak ezzel hat, a színműben, mely viharos jelenetekkel hozza ki a nézőt sodrából és a színész régimódú, lihegő és handabandázó játékában.

Más irányban válik érvényessé a giccs-elv ott, ahol szembetűnően az üzleti szellem lehellete kelt életre efajta műalkotásokat. Egy-egy sikerült és sikeres művet nyomon követi a csaknem azonos témájú, alig variált s a reklám által testvérműnek hangsúlyozott giccs-utánzatok sora. Ilyen jelenség a háborús regényeknek az a jórészben silány halmaza, mely Barbusse, majd Remarque és mások sikerei után elözönlötte a könyvpiacot és immár kezd rászolgálni a «ponyva» jelzőre, azt is úgy adván, amint a népnek kell. Díszei az üzleti spekulációnak azok a füzetes regénymonstrumok is, melyek nagyszabású és borzalmas bűntényeket irodalmi panoptikumba állítanak, az átlagember legsilányabb ösztöneiből merítve erőt. Ebben a csoportban egy sajátszerűen üzleti elv - t. i. a kelendő cikk tömeggyártása - irodalmi elvvé alakul.

Ily momentumok jelentőségét főleg a ponyvaregény tipikus közönségével való vonatkozásban tudjuk értékelni. E közönség durva méretű műformákat és eszközöket kíván; hangulati rajzok, finom gondolatfűzések csütörtököt mondanak a differenciálatlan észlelő- és ítélőképességgel szemben. A kezdetleges látás éles kontúrt és rikoltó színeket követel.

Ebben az összefüggésben a ponyvairodalom könnyen úgy tünhetik fel, mint az írásművészet legalsó fejlődési foka; ezt a beosztályozást azonban nem oly könnyű keresztülvinni. A fejlődési fokok idői viszonybaállítást követelnek s ebben az értelemben a népmese, a népköltészet kellene, hogy mint alapvető kiindulás, tehát szervesen a «legalsó» fejlődési fok szerepeljen. Azután meg különösnek látszik, hogy a «fejletlen» irodalom később alakuljon ki, mint a fejlett, sőt bizonyos fokig annak következtében. Talán közelebb járunk az igazsághoz, ha itt bizonyos elfajulásról, visszafejlődésről beszélünk, aminek során a nagyváros szellemi proletariátusa egyrészt a tiszta romantikát, másrészt a wertheri érzelmes irodalmat mintegy lerántotta a maga színére, csinálván az egyikből megvadult indián- és detektívtörténeteket, a másikból pedig a legrosszabb értelemben vett szentimentális giccseket. (A szerelmesek hosszú viszontagságok után egymáséi lesznek. A viszontagságok momentuma az olvasó közvetlen felizgatásának technikájával esik össze, míg az «egymásé levés» elve az iskolás erkölcsi szabállyal, mely a jó szükséges győzelmét és a rossz bukását hirdeti.)

Kérdezni kell itt, hogy miért részesíti előnyben a vásári szellem a regényt minden más műfajjal és szerkezeti műformával szemben? Bizonyos, hogy van vásári líra is, a Hazaffy Veray Jánosok lírája, melynek sohasem hiányzó karakterisztikuma a dagályos frázisáradat (e tekintetben rokonaként a szónoki műfaj vásári oldalának: a pátoszfűtötte demagógiának). Egészben véve azonban ez az irodalmi produkció mégis a regény műfajban éli ki magát. Ponyva-novellák nem csupán ismeretlenek, de már nevük is ellentmondásként cseng. Ha az okot keresem, szinte túlságosan egyszerű magyarázatra bukkanok: a ponyvairodalom terjedelmet követel, betűk, szavak és mondatok minél nagyobb tömegét. Még a szellemi proletariátus gyomra is sokat kíván e túlságosan híg táplálékból.

Érdekes vonatkozásokat találni a ponyvairodalom jellege és az érte lelkesedő olvasótábor gazdasági kultúrája között. Ez a közönség a dolgozó, de anyagilag nélkülöző, társadalmilag elnyomottabb osztályok tagjaiból kerül ki (amit persze kivételekben bővelkedő szabálynak lehet csak tekinteni). Ezért, vagy jórészt ezért kell az igazi vásári irodalomnak öntudatosan «kikapcsolnia» minden elvontságot, mélyebb eszmevonalat, milieurajzot vagy hangulati megmozdulást; hiszen mindez elbírhatatlan szellemi terhelést jelentene azok tömegeire nézve, akik gyötrelmes napi robot és silány táplálék mellett «fogyasztói» az irodalmi termelésnek. Így magyarázódik a ponyvaírás túlfűszerezett volta is, a bűnözések, gyilkosság, rablás, a fizikai katasztrófák mindig-dominálása. A szerző, kit e tanulmány körében csak bizonyos mesterkéltséggel nevezhetünk írónak, többnyire kimerült, tompaagyú emberekhez szól, kik reggel tán jobb szellemi táplálékot is elbírtak volna, de esti fáradtságuk a ponyvamesék könnyű izgalmára vágyik.

És ugyancsak nekik szól bizonyos ponyvatípus arisztokratikus érzelgőssége, a sokat gúnyolt, de eléggé nem gúnyolható - Ohnet, Croker, Courths-Mahler, avagy a magyar Beniczkyné által reprezentált - szentimentalitás, az előkelő rang és modor bűvös rajza, mely az ál-magasrendűségek és az álfölény egy világát úgy állítja a robotterhelt ember éles szemei elé, mint a gyermekmesék a sárkányok és tündérek birodalmát.

Újabb fellendülését a ponyvairodalom nem utolsó sorban a minden kultúrát - lefelé s felfelé - nivelláló sajtónak köszöni. Ez az új nagyhatalom maga vette kezébe a szellemi proletariátus olcsó és uniformizált elmetáplálását; szinte kényszerűleg karolja fel a vásári regénytípust napi folytatásokban és külön olcsó kiadványok tömegeiben. De ez a társulás könnyen a ponyvairodalom hanyatlásának lehet bevezető szimptómája, mert az emelkedő életnívó önmaga termeli ki magának a felsőbbrendű sajtót.

A ponyvairodalom és minden vásári művészet jövendő sorsa tehát egészen közvetlenül kapcsolódik várható gazdasági és társadalmi kifejlésekhez. Mint ahogy eddig is a társadalom egyes rétegeire nehezedő szellemi gátlásoknak volt tipikus kifejezője: ezután is annyiban van erősödésre vagy visszafejlődésre kilátása, amennyiben az életstandard ingadozásai a szellemi szükségletekre alakítóan, serkentőn vagy rombolóan hatnak. ha eltekintünk egy általános gazdasági és társadalmi végromlás esélyétől (ahol a ponyvairodalom és mindenféle giccs talán mint a művészet végső szaka kísérné haláláig a jobb sorsra nem méltó emberiséget), akkor az üzletileg megalapozott irodalmi giccstermés lassú kiapadását kell jósolni; és vele egy nagy modern autodafé elkövetkeztét, melyben - ezúttal kivételesen - nem nagy gondolkodók új eszméi, hanem a kultúra silány pótlékai hamvadnának el a szépséget kereső ember nagyobb üdvére.

 

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / ·

Képtalálat a következőre: „filléres könyv”

Képtalálat a következőre: „filléres könyv”