"Egység, Agilitás, Hit "
A luzitán népcsoport az Alpok hágóiból vándorolt az Ibériai félsziget nyugati részére, valamikor a Kr.e.: 6. században, távoli rokonaik a germán eredetű szvébeknek. A történelem során a 2 szuperhatalom; Karthágó és Róma konfliktusát sikeresen vészelték át, a háború árnyékában pedig gyorsan fejlődtek. Fontos azonban tudni, hogy a luzitánok nem álltak össze egységes nemzetté, hanem több kisebb törzs alkotta szövetség keretein belül védték földjeiket és tartottak fent egy jól működő, közös gazdasági rendszert. A luzitánok vad és fürge harcosok voltak, alkalmasak a gerilla hadviselésre és kiváló zsoldosok hírében álltak - a harc szerves részét képezte a kultúrájuknak, így esett meg az is, hogy a II. Pun háborúban Karthágó oldalán harcolhattak Róma ellen. A Douro völgyből (ma Portugália része, - kiváló borvidék) a luzitánok fokozatosan terjeszkedtek dél felé, és telepedtek le végül a Tajo folyó mindkét oldalát birtokba véve.
A luzitánok hitvilága igencsak kevert, az isteneik nagyon sokoldalúak. Legfőbb istenségük Endovelicus, ki az emberek egészségéért és jólétéért felel. Szintén népszerű isten, - különösen a déli részeken - Ataegina, ki pedig a természet és a termékenység istennője. Mint sok más kultúrában a korban, a luzitánok is gyakran áldoznak fel állatokat isteneiknek. A játék során Hannibál pun hadseregének vonulása kiváló lehetőséget adhat a népnek, hogy bővítse határait olyan földek felé amelyeket eddig Róma felügyelt. Természetesen mindezek előtt az ellenségeiket kell elűzni földjeikről, ebben számíthat a szövetségesekre. Büszke törzsi emberek, gyakoriak az áldozatok és az istentiszteletek, emellett kegyetlen harcosok - az egyik legvadabb ibériai nép. A játékban a kulturális büszkeségük megakadályozza őket abban, hogy sikeresen érvényesüljenek a diplomácia asztalánál, így ezen a téren hátrányai lesznek
*
Viriathus harca Róma ellen.
Hispania meghódítása után a leigázott nyugat-hispaniai Luzitán törzsek ellenállását elsőnek egy Viriathus nevű pásztor szervezte meg és egy évtizeden át (kb. i. e. 147-139) sikeres harcokat folytatott a hódítók ellen. Róma-ellenes harcában messzemenően kihasználta a terepviszonyokat, és a hegyek között megbúvó csapatai élén leginkább rajtaütésszerű gyors támadásokat intézett a római reguláris haderő ellen. Ennyiben az általa alkalmazott harcászati módszerek (meglépés, gyors visszavonulások, a hódító és megszálló ellenség szüntelen nyugtalanítása, a helyi lakosság támogatásának igénybe vétele) már a későbbi partizánharcokra emlékeztetnek.
Ezzel a jellegzetesen „barbár” harcászattal szemben a római reguláris csapatok, helyi sikerek ellenére, végül is tehetetlenek voltak, és Viriathust csak orvgyilkossággal tudták láb alól eltenni. A rá vonatkozó fő forrásunk, Appianos, világosan érzékelteti a „barbár” és római hadviselés közötti különbséget, és a hazájukért a római megszállók ellen igazságos harcot vívó luzitánok erkölcsi fölényét.
(Appianos: Ibérika [Az ibériai események története] 58-75)
(58) Mummius utóda Marcus Atilius volt. Egy támadása során 700 luzitánt ölt meg, és legnagyobb városukat Oxthrakait elfoglalta. A szomszédos területeket pusztításaival annyira megrémítette, hogy lakóik mind megadták magukat. Közöttük volt a luzitánokkal szomszédos vettonok több törzse is. Mihelyt azonban Atilius téli táborba vonult vissza, mind tüstént elpártoltak, és a rómaiaknak meghódolt törzseket megtámadták. Atilius utóda, Servius Galba, ezeket az ostrom alól felszabadítani akarva egyetlen napon és azt követő éjszakán több mint 60 mérföld utat tett meg, és mihelyt észrevette a luzitánokat, a fáradságos úttól elgyötört katonáit azonnal támadásra vezette.
Az ellenséget szerencsésen sikerült megfutamítania és szétszórnia, de a katonai tapasztalat ellenére, még üldözőbe is vette őket. Katonái fáradtságuk miatt lassan és rendezetlenül folytatták az üldözést. A luzitánok észrevették, hogy a római sereg szétszóródott, és katonái időnként leülnek pihenni. Erre újra összegyülekeztek, ellentámadást indítottak és hétezer római katonát megöltek. Galba lovasaival Carmona városába menekült, s a sereg többi része is itt verődött össze. Ezeket szövetségeseivel egyesítve mintegy 20 ezer főnyi sereget szervezett, és a tél hátralevő részét Cunei, majd Cunistorgi városában töltötte.
(59) Lucullus, aki eközben - anélkül, hogy erre utasítást kapott volna - a vaccaeus törzs ellen hadakozott, Turdetániában töltötte a telet, s itt értesült a luzitánok közeli támadásáról. Legjobb alvezéreit ellenük küldve, mintegy 4 ezer emberüket mészárolta le. Egy másik csoportjuk Gadeiránál akart átkelni a tengerszoroson, ezek közül 1500 embert ölt meg; a többiek egy megerődített helyre menekültek, ezeket sánccal és árokkal zárta körül, és megszámlálhatatlan tömegű embert ejtett fogságba.
Ezután Lusitaniába kelt át, s annak egyes részeit is feldúlta, míg Galba e terület más részein pusztított. Eközben követek érkeztek hozzá azoktól a bennszülött törzsektől, amelyek még annak idején Atiliusszal szerződést kötöttek, de azt megszegték, ő jóságosán fogadta őket, és békét kötött velük. Úgy tettette, hogy együtt érez velük. Ügy mondta, nyomorúságuk miatt kényszerültek rablásra, háborúskodásra és a szerződés megszegésére. Földjük terméketlensége és szegénységük kényszerítette őket erre. „Én azonban - így fejezte be - nektek, rossz sorban lévő szövetségeseimnek, jobb földet fogok juttatni, és három különböző, de egyaránt termékeny területen foglak benneteket letelepíteni.”
(60) Hittek szavainak, elhagyták lakóhelyüket és a Galba által meghatározott helyen gyűltek össze, ő három csoportra osztotta őket. Mindegyiknek kijelölt egy-egy sík területen meghagyta, hogy ott várakozzanak, amíg leendő lakó, helyüket személyesen ki nem jelöli. Az első csoporthoz érvén, meghagyta, hogy - mivel immár szövetségesek - tegyék le fegyvereiket. Mikor ezt megtették, árkot ásatott köréjük; majd katonáit kivont karddal ellenük küldve, valamennyiüket lemészárolta. Azok átkozódva, az isteneket és a megszegett esküt emlegetve fogadták a halált.
Hasonló módon nagy sietve végzett a második és harmadik csoporttal is, mielőtt még az előbbiek sorsát megtudták volna. Hitszegésüket hitszegéssel torolta meg, római emberhez méltatlan módon utánozva a barbárok erkölcseit. Áldozatai közül csak kevesen menekültek meg. Ezek egyike volt Viriathus, aki hamarosan a, luzitánok vezére lett, sok rómait megölt, és hatalmas haditetteket hajtott végre. Ezeket a későbbi eseményeket a továbbiak során mondom el.
Galba, aki még Lucullusnál is pénzéhesebb volt, a zsákmánynak csak kis részét osztotta szét katonái között, még barátainak is keveset adott, a többit pedig magának tartotta meg, holott már addig is az egyik leggazdagabb római volt. Azt mondják róla, hogy békés körülmények között sem tartózkodott semmilyen hazugságtól vagy esküszegéstől a gazdagodás érdekében. Bár mindenki gyűlölte, és bírói eljárást is indítottak ellene, gazdagsága révén felmentették.
(61) A Lucullus és Galba vérengzéseiből megmenekült luzitánok lassanként 10 ezer főnyi tömegben ismét összeverődtek, és Turdetániát zaklatták támadásaikkal. Gaius Vetiliust küldték ellenük Rómából, s az a magával hozott, valamint a Hispániában hozzá csatlakozott sereggel, mintegy 10 ezer főnyi katonasággal megtámadta a portyázókat, sokat megölt közülük, a maradékot pedig egy hegyi erődbe szorította. Ezek súlyos helyzetbe kerültek; ha ottmaradnak: az éhség, ha kitörnek: a rómaiak pusztítják el őket. Így követeket küldtek Vetiliushoz a béke olajágával, és csak azt kérték: jelöljön ki számukra lakóhelyet, a jövőben mindenben engedelmeskednek majd.
Vetilius már-már hajlandó volt erre és már készülődött a szerződés aláírására, amikor Viriathus - aki annak idején Galba hitszegő támadása elől megmenekült, és éppen akkor az erőd ellenállói között volt - emlékeztette őket a rómaiak hitszegéseire. Hányszor történt már meg - mondta -, hogy esküvel szentelt szerződéskötés után ránk támadtak, úgyhogy ma már mindnyájunk közül csak azok vannak életben, akik Galba és Lucullus esküszegő támadásai elől megmenekültek. Ha neki engedelmeskednek - így fejezte be -, még ebben a helyzetben is meg tudja őket menteni.
(62) Szavai lelket öntöttek társaiba, és immár jó reménységben Viriathust választották vezérüknek, ő először is csatasorba rendezte őket, emberei egy részét az erődben tartotta vissza, a többieknek pedig meghagyta, hogy ha ő lovára száll, szóródjanak szét, és különböző utakon meneküljenek a lehető leggyorsabban Tribola városba, s itt várjanak rá. Az elsőként kiválasztott ezer embert viszont maga mellett tartotta.
Mindezt elvégezvén, lovára szállt, míg az előre kijelöltek az utasítás szerint szétszórtan futásba kezdtek. Vetilius nem mértéi üldözőbe venni a sok irányba menekülőket, hanem az ottmaradó és várakozó Viriathust támadta meg. Viriathus emberei gyors lovaikon rá-rácsaptak a rómaikra, majd hirtelen menekülést színleltek, aztán újra meg újra megfordultak, újra elmenekültek, s ily módon fárasztották a római sereget. Amikor már úgy gondolta, hogy elmenekült társai biztonságban vannak, az éjszaka leple alatt, úttalan utakon száguldva, ő maga is Tribolába ért.
A rómaiak nehéz fegyverzetük, a környék hiányos ismerete és nehézkesebb lovaik miatt immár képtelenek voltak üldözni. így mentette meg minden várakozás ellenére Viriathus a már-már elcsüggedt sereget. Ennek a tettnek a híre elterjedt a barbár törzsek között. Hírneve, dicsősége és befolyása csakhamar megnőtt, s ez tette számára lehetővé, hogy még hároméven át harcoljon Róma ellen.
(63) Most óhajtom összefüggő előadásban elmondani Viriathus háborújának történetét, amely oly sok bajt okozott Rómának, és csak nagy áldozatok árán sikerült végül elhárítani. Mellőzöm tehát mindazt, ami ezenkívül ugyanekkor Hispániában történt. Vetillus Viriathus üldözése köbben Tribolába ért.
Viriathus a környező erdőségekben rejtette el serege egy részét, ő maga pedig úgy tett, mintha menekülne a rómaiak elől. Amikor Vetilius a leshely előtt elvonult, (Viriathus) katonáival gyors ellentámadást kezdett, s ugyanakkor a leshelyről is előugrottak emberei. Így közrefogták a, rómaiakat, sokat megöltek, másokat a szakadékba taszítottak és jónéhányat élve fogtak el. A foglyok között volt Vetilius. De az őt elfogó luzitán katona csak azt látta, hogy egy kövér öregembert ejtett foglyul; nem tudta ki ő, és mint valami értéktelen embert, megölte.
A 10 ezer rómaiból alig 6 ezren menekültek Carpessusba, egy tengerparti városba . A menekülés után lassan összeverődő, de még mindig remegő római katonákat Vetilius quaestora a város falai körül helyezte el. Ötezer főnyi szövetségest a bellus és titthus törzsek közül Viriathus ellen küldött. Ezeket Viriathus annyira megverte, hogy hírmondó sem maradt belőlük. A quaestor ezek után a városba zárkózott és várta a római felmentő seregeket.
(64) Eközben Viriathus a Carpessus körüli termékeny földet akadálytalanul pusztította. Végül mégis megérkezett Rómából Gaius Plautius 10 ezer gyalogossal és 1300 lovassal. Viriathus ismét menekülést színlelt.
A Plautius által ellene küldött 4 ezer katonát hirtelen ellentámadással megsemmisítette, alig néhányan menekültek meg közülük. Ezután átkelt a Tagus folyón, s az annak partján emelkedő, olajfákkal borított Aphrodité hegyen vert tábort. Itt támadta meg Plautius, aki jóvá akarta tenni iménti vereségét. De újra. alulmaradt, és rengeteg katona elvesztése után szégyenletesen menekült vissza a városba. Még a nyár közepén tartottak, ő mégsem merészelt már előjönni, hanem téli tábort vert. Viriathus immár akadálytalanul vonulhatott végig az egész területen, a (római) földbirtokosoktól a várható aratásnak megfelelő váltságdíjat követelt, s aki ezt megtagadta tőle, megölte.
(65) A vereségek hírére a senatus Fabius Maximus Aemilianust, Aemilius Paullusnak, Perseus makedón király egykori legyőzőjének a fiát küldte Hispániába sorozásra feljogosítva. Rómát már kimerítette Karthágó és Hellasz közelmúltban történt leigázása és a 3. makedón háború. Kímélni akarta hát a háborúkból csak imént hazatért katonákat, s ezért az újoncok közül sorozott két légiót.
Ezekhez a szövetségesek közül további segélycsapatokat csatolt, s összesen 15 ezer főnyi gyalogsággal és 2 ezer főnyi lovassággal Urso hispaniai városba ért. Mivel serege még nem volt kiképezve, nem merte megtámadni az ellenséget, a tengeren Gadeirába kelt át, hogy itt Herculesnek áldozatot mutasson be. Eközben Viriathus a római tábort fagyűjtés végett elhagyó katonák egy részét rajtaütésszerű támadással megverte, sokat megölt közülük, s a többiekben is rémületet keltett.
A római vezér nagy hirtelenül a hadijelvények alá szólította egész seregét, nagy csata bontakozott ki, amelyben Viriathus ismét győzött, és hatalmas hadizsákmányt ejtett. Közben Maximus is visszatért. Viriathus állandó támadásokkal ingerelte a római vezért, az azonban katonáit még további kiképzésre akarta fogni, amiért is nem volt hajlandó egész seregével csatába szállni. Kisebb csapatokat küldött csak időnként portyázásra, ezzel téve próbára az ellenség erejét, és növelve övéinek gyakorlottságát és bátorságát. Ha élelmiszer szerzésére küldött ki embereket, a fegyverteleneket mindig katonasággal vette körül, s ő maga is ott nyargalt lovasaival együtt. Ezt még atyjától, Paullustól tanulta, aki alatt annak idején Makedóniában harcolt.
A tél végére serege már kellő gyakorlatot és önbizalmat szerzett. Most már meg merte támadni Viriathust, és kemény harc után megfutamította: ő volt a második római hadvezér, aki győzelmet tudott ellene elérni. A Viriathus kezében levő két város közül egyet kirabolt, a másikat felgyújtotta. Az ellenséget egészen egy Baecor nevű erődig üldözte, és sokat megölt közülük. Az ezt követő telet Cordubában töltötte.
(66) Viriathus már nem érezte magát olyan biztonságban mint addig. Mégis sikerült az arevacus, titthus és bellus törzseket, ezeket a harcias népeket Róma szövetségétől eltántorítania. Ezek önálló háborút kezdtek Róma ellen, amely hosszú időn át sok bajt okozott Rómának. Ezt a háborút szokták Numantiáról, egyik városuk nevéről, numantiai háborúnak nevezni, de ennek történetét a Viriathus-féle háború után szándékozom elmondani.
Viriathus Hispania Ulterior provinciában a rómaiak egy másik hadvezérével, Quintiusszal szállt szembe. De most is vereséget szenvedett, és újra az ,,Aphrodité”-hegyre vonult vissza. Egy innen indított ellentámadás során Quintius katonáiból ezret megölt, több hadijelvényt megszerzett, s ellenségeit táborukba űzte vissza.
Itucca város helyőrségét is kiverte az erődből, s a bastitanusok egész területét elpusztította. Quintius félelmében és katonai tapasztalat híján nem mert nekik segítséget nyújtani, hanem Cordubában maradt, amelyet az ősz közepén téli tábornak nevezett ki. Gaius Márciust, egy itáliai városban lakó, hispaniai származású alvezérét küldte csak ellene.
(67) A következő évben Quintiust Aemilianus testvére, Fabius Maximus Servilianus követte két újabb római légióval és további szövetségesekkel. Seregének létszáma elérte a 18 ezer gyalogost, és 1600 lovast. Micipsa numidiai királytól is elefántok mihamarabbi segítségül küldését kérte. Miközben serege egy részével Itucca felé haladt, Viriathus 6 ezer katonával megtámadta. Nagy lármájuk, zajongásuk és hosszúra növesztett hajzatuk csak növelte félelmetes voltukat. A támadást mégis vitézül fogadta, s az ellenséget arra kényszerítette, hogy sikertelenül vonuljon vissza.
Amikor pedig seregének többi része is megérkezett, 10 afrikai elefánttal és 300 lovassal, Servilianus erős katonai tábort épített, majd maga támadta meg Viriathust, legyőzte és megfutamította. De miközben üldözte, a római csapatok rendje felbomlott, Viriathus észrevette ezt, hirtelen visszafordult, mintegy 3000 rómait megölt, a többieket pedig táborukba űzte vissza. Magát a tábort is megtámadta; rohamának csak kevesen mertek ellenállni a tábor bejáratánál.
A legtöbben félelmükben sátraikban rejtőztek el, és hadvezérük meg tribunusaik csak nehezen tudták őket rávenni a harcra. Ebben a harcban főként Fannius, Laelius veje vitézkedett. A rómaiakat csak az éjszaka beállta mentette meg. Viriathus ezután hol éjszaka, hol nappal, akár a legforróbb déli hőségben is támadta a rómaiakat. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, amikor váratlanul törhetett rájuk. Könnyűfegyverzetű gyalogságával és gyors lovasságával szüntelenül veszélyeztette Őket, míg végül Servilius arra kényszerült, hogy táborát feladva, Ituccába vonuljon vissza.
(68) Viriathusnak már kezdett elfogyni az élelme, és katonáinak a száma is alaposan megcsappant. Ezért egy éjszaka felgyújtotta a római tábort, majd Luzitániába vonult vissza. Servilianus nem merte üldözni. Ehelyett Baeturiába tört be, s itt 5 várost rabolt ki, azon a címen, hogy Viriathust támogatták. Ezután a cuneusok földjére vezette seregét. Innen tört be immár Luzitániába, Viriathus ellen.
Útközben két felkelő vezérre, Curiusra és Apuleiusra bukkant, akik 10 ezer főnyi seregükkel raboltak a római területen. A csata során Curius elesett, Servilianus a zsákmányt kevés híján mind magának tartotta meg, majd Viriathus három megerősített városát, Escadiát, Gemellát és Obolcolát foglalta el. Több más várost is kirabolt, más városoknak azonban megkegyelmezett. E harcok során ejtett 10 000 fogolyból 500-at lefejeztetett, a többit rabszolgának adta el.
Ezután téli táborba vonult, hadvezéri tevékenységének második évében. Megbízása lejártával Rómába tért vissza. Utóda Quintus Pompeius Aulus lett. Testvére, Maximus Aemilianus egy bizonyos Connobast, a felkelők egy vezérét megadásra kényszerítette. Életét megkímélte, de hadifoglyai mindegyikének kezeit levágatta.
(69) Viriathus üldözése közben Servilianus Erisana városát vette ostrom alá, és sánccal, árokkal zárta körül. Viriathus éjszaka támadásra indult a római sereg ellen, és hajnalra a sáncépítőket támadta meg; azok szerszámaikat eldobálva menekültek el. Servilianus felmentő seregét is megverte, s az üldözés során egy olyan szakadékos területre űzte, ahonnan nem volt számukra többé menekülés.
Viriathus ekkor nem óhajtotta szerencséjét további próbának kitenni. Úgy vélte, ez az a kedvező időpont, amelyben befejezheti a háborút. Szerződést kötött a rómaiakkal, számára igen kedvező feltételekkel, s a szerződést a római népgyűlés is jóváhagyta. Viriathust „a római nép barátjának” (amicus populi Romani) nyilvánították és embereit megerősítették azoknak a földeknek birtokában, amelyeket elfoglaltak. Úgy látszott, hogy ez a Róma számára oly súlyos háború befejeződött, és a kölcsönös jóakarat jegyében ért véget.
(70) A béke azonban nem bizonyult tartósnak. Caepio, Servilianus testvére, aki annak idején maga kötötte a szerződést, majd bátyjának a hadvezérségben utóda lett, a szövetséget a római néphez méltatlan megalkuvásnak nyilvánította, s a senatustól először is arra kapott engedélyt, hogy alattomos módon úgy ártson Viriathusnak, ahogy csak tud. De továbbra is levelekkel ostromolta a senatust, és végre elérte, hogy az felbontotta a szerződést, és nyíltan hadat üzent Viriathusnak. Ennek a senatusi határozatnak alapján Caepio megadásra kényszerítette Arsa városát, amelyet Viriathus csapatai elhagytak, magát Viriathust pedig, aki menekülése során az útjába eső területeket pusztította, Carpetaniában utolérte, és nagy számbeli fölényben levő seregével megtámadta.
Viriathus, seregének csekély száma miatt jobbnak tartotta, ha kitér a harc elől. Katonáinak nagyobb részét egy sűrű erdőktől borított völgyön keresztül elküldte, a többit pedig egy dombon állította fel, mintha csatába akarna kezdeni. De amikor úgy vélte, hogy előreküldött emberei már túl vannak a veszélyen, utánuk száguldott, oly gyorsan, s annyira nem törődve a rómaiakkal, hogy üldözői még azt sem látták, merre ment. Caepio seregével a vettonok és gallaecusok törzse ellen indult, s azok szántóföldjeit pusztítgatta.
(71) Ekkor Viriathus példáját követve, több más felkelő csapat is pusztította Luzitániát. Sextus Iunius Brutus indult ellenük, de nem merte őket üldözni azon a hatalmas területen túl, amelyet a Tagus, a Léthé, a Durius és Baetis, ezek a hajózható folyók határolnak. Úgy gondolta, hogy ezeket a rablók módjára gyorsan ide-oda száguldó embereket elfogni nehéz feladat lenne, el nem fogni pedig szégyenletes, és ha legyőzi is őket, győzelme ilyen emberekkel szemben nem elég dicsőséges. Ezért seregét e rabló-felkelők városai ellen vezette, hogy azok rovására álljon rajtuk bosszút, és katonáit a zsákmányból ki is elégítse. Abban is bízott, hogy városaik megvédésére vissza fognak térni. Ilyen meggondolások alapján sorra rabolta ki az útjába eső városokat.
A férfiakkal együtt a nők is fegyvert ragadtak ellene, és oly elszántan harcoltak, hogy az öldöklés közepette sem hallattak egyetlen hangot sem. Egy részük azonban, összeszedvén holmiját, a városokból a hegyek közé menekült. Ezeknek később Brutus kegyelmet adott, csupán vagyonúkat kobozta el.
(72) A Durius folyón átkelve nagy területeket pusztított el a háború során. A meghódolóktól mindenütt nagyszámú túszt követelt. Ezután a Léthé folyó irányában haladt, s a rómaiak közül elsőként kelt rajta át, majd a Nimis folyón kelt át. Mivel időközben a mögötte haladó hadtápot a bracarusok kirabolták, ellenük indult. Ez igen harcias nép; asszonyaik is fegyveresen bocsátkoztak harcba, és oly vitézül harcoltak, hogy inkább a halált választották, semhogy bárki is meghátráljon közülük, vagy méltatlan szót ejtsen.
Az elfogott asszonyok közül sokan öngyilkosságot követtek el, voltak, akik gyermekeikkel együtt ölték meg magukat: a halált is különbnek tartották a rabszolgaságnál. Egy-két város megadta magát Brutusnak. De ahogy eltávozott, újra fellázadtak, úgyhogy ismét meg kellett őket hódítania.
(73) Azoknak a városoknak egyike, amelyek ismételten fellázadtak, Talabriga volt. Amikor Brutus ideért, a városlakók könyörgésre fogták a dolgot, és kegyelemre megadták magukat. Először is a római szökevényeket és foglyokat, minden fegyvert és ezen felül a túszokat kellett kiszolgáltatniuk. Ezután megparancsolta, hogy asszonyostól, gyermekestől hagyják el a várost.
Mikor erre is hajlandónak mutatkoztak, a kivonulókat csapataival vette körül, beszédet tartott előttük, amelyben felsorolta, hányszor lázadtak fel Róma ellen, és hány ízben kezdték újra a hadakozást. Már-már attól féltek, hogy haragjában a végsőkig fogja magát ragadtatni, de szitkozódásai közepette haragja elpárolgott. Elvette lovaikat, élelmüket, pénzüket és minden egyéb holmijukat, és minden várakozás ellenére visszaküldte őket a városba. Haditettei végrehajtása után Rómába tért vissza. Egyéb viselt dolgait Viriathus történetének elmondása után fogom elbeszélni, bár ezek a különféle rablócsapatok által szükségessé tett katonai cselekmények egyidejűek Viriathus háborúival.
(74) Viriathus leghűségesebb társait, Audaxot, Ditalcót és Minurust Caepióhoz küldte békeközvetítés céljából. Caepio óriási ajándékokkal, és különféle ígéretekkel arra bírta rá őket, hogy Viriathus meggyilkolására vállalkozzanak. Tettüket a következőképpen hajtották végre. Viriathus gyötrő gondjai és szüntelen munkája miatt igen keveset aludt. Alvás idején sem tette le fegyverét, hogy ha felriasztják, azonnal készen legyen a cselekvésre. Ezért társai éjszaka is felkereshették. Ezt a szokást használta fel Audax és többi merénylő társa, hogy kilesvén alvásának idejét, valamilyen sürgős ügy címén sátrába lépjenek. Viriathus testének csak egyetlen helye, nyaka volt fedetlen. Itt érte a halálos csapás.
Senki sem sejtette még a vezér halálát, amikor ok Caepiohoz menekültek, és követelték a megalkudott jutalmat. Válaszul azt kapták, hogy meglevő birtokaikat háborítatlanul megtarthatják, további kéréseikről Rómában fognak dönteni. Viriathus szolgái és az egész sereg még azt vélte, vezérük alszik. Reggel csodálkoztak, miért marad a szokottnál tovább sátrában. Végül észrevették, hogy holtan fekszik.
Az egész tábort felverte a jajveszékelés, és sírás hangja. Nemcsak vezérük halálát siratták, hanem önmagukért is aggódtak, mert sejtették, hogy nagy vezérüktől megfosztva milyen veszélybe jutottak. Leginkább az aggasztotta őket, hogy a merényiét elkövetőit nem találták.
(75) Viriathus holttestét díszes szövetekbe burkolták és hatalmas máglyán égették el. Sok áldozati állatot vágtak le, majd gyalogos és lovas katonái barbár szokás szerint fegyveresen körülfutották a máglyát, és mindaddig nem távoztak, míg a tűz el nem hamvadt.
A gyászszertartás végén a sírhalmon gladiátori játékokat rendeztek. Ily nagy gyásszal siratták Viriathust, ezt a barbár voltához képest kivételes katonai és hadvezéri erényekben tündöklő férfiút. A veszélyek vállalásában mindenkit felülmúlt, a zsákmány szétosztásában a legnagyobb méltányosságra törekedett. Barátai biztatására sem volt hajlandó a zsákmány nagyobb részét magának megtartani.
Amit magának elvett, rendszerint újra szétosztotta legvitézebb katonái között. így érte el azt a hadvezér számára rendkívül nehéz és talán példátlan eredményt, hogy bár serege különböző törzsekből állt, hadjáratának 8 éve alatt mégsem támadt egyetlen lázadás sem táborában. Katonái mindig és mindenben követték, és semmilyen veszélytől nem riadtak vissza. Viriathus halála után katonái egy bizonyos Tautalust választottak vezérüknek, és Saguntum város ellen támadtak. Ez az a város, amelyet Hannibál egykor feldúlt, majd újjáépíttette, és szülővárosáról Karthágónak nevezte el.
A Baetis folyón átkelő sereget Caepio megverte, majd üldözőbe vette, és oly annyira szorongatta, hogy Tautalus reményvesztetten, egész seregével együtt megadta magát azzal a feltétellel, hogy embereivel együtt Róma alattvalója lesz. Caepio lefegyverezte őket és elég földet adott nekik ahhoz, hogy nyomorúságukban a jövőben ne legyenek kénytelenek magukat rablásnak adni. így fejeződött be a Viriathus elleni háború.
|
