Payday Loans

Keresés

A legújabb

A nemzet önvédelme PDF Nyomtatás E-mail
A magyarok története - szemlélet, tudás és tanítás

SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
A nemzet önvédelme.

Három század küzdelmeinek kettős tanúlsága. A centralizáló és germanizáló irány utolsó nagy kisérlete. Bach rendszerének tarthatatlansága. A Rückblick. Széchenyi válasza. A Blick jellemzése. A passivitás politikája. Az ó-conservativek szerepe az önkényuralom alatt. Politikai tévedéseik. A 47-iki alap. Somssich Pál könyve. Gróf Dessewffy Emil emlékirata. Báró Jósika Samu. Gróf Dessewffy Emil szerepének jelentősége az absolutismus alatt. Dessewffy nyilatkozata emlékiratáról. Az ó-conservativek felfogása a pragmatica sanctióról. Szögyény-Marich László hazafisága. A tartományi autonomia eszméje. A conservativ és liberalis pártalakulás természetes útja. A conservativek önző politikájának gyümölcsei. Deák Ferencz passivitása. Levele Schmerlinghez. A passivitás ellenségei itthon. Magyarok az önkényuralom szolgálatában. A forradalmi irány hívei. A Kossuth-Makk-féle székely összeesküvés. A marosvásárhelyi kivégzések. A kormány üldözési mániája. Teleki Blanka grófnő. Libényi merénylete. A passivitás politikájának erősbödése. Ferencz József első körútja Magyarországon. Házassága. Erzsébet császárné. Rokonszenve a magyarok iránt. A császárné könnyei. Erzsébet szerepe a kiegyezés létrejöttében. A királyné. Mária Valéria. A honvédzászló szalagja. A családi gyász napjai. Erzsébet részvétele az ezredéves emlékünnepen. Erzsébet Magyarország védasszonya. Az önkényuralom és a nemzetiségek. Horvátország csalódásai. Az erdélyi szászok és románok viszályai. A katholikus egyház hazafisága. A concordatum. Scitovszky János herczegprimás. Haynald Lajos. A főpapság csatlakozása Deákhoz. A nemzet védelmi rendszerének fölénye az absolutismussal szemközt

Két főtanúlság következik három század küzdelméből. Mind a két tanúlság egyenlően komoly, egyenlően súlyos. Az egyik szól le, a másik fölfelé. Az egyik az, hogy az Ausztriától és a Habsburg háztól való elszakadásra irányzott törekvések nem sikerültek és nem sikerülhettek. Ez a tanúlság szól a forradalmi iránynak. A másik az, hogy a beolvasztó és germanizáló törekvések sem sikerültek és nem sikerülhettek. Ez a tanúlság szól Bécsnek. A két nagy eredmény, a történelem szűrőjén át megkristályodott igazság föltárja az emlitett erőegyensúly rendszerét, melynek az 1867-ben történt kiegyezés, a dualizmus és paritás lettek következményei.

A Bach-korszak rendszere által valószinűleg utoljára, de leghatalmasabban lépett föl a centrálizáló és germanizáló törekvés. Ily erőteljes és részletes szervezést soha sem nyert az, s mégis biztosan meg lehetett jósolni bukását. Nem is ismerve a központosító és németesítő rendszer ellentétét, a nemzeti védekezést, mégis biztosan meg lehetett jósolni föltétlenűl bekövetkezendő csődjét és végleges elzüllését. A lélektannak csodálatos rejtélye maradna, ha igaz volna azon felfogás, mely a Bach által stilárisan is inspirált „Rückblick”-en átvonult. Lehetetlen, hogy több évi tapasztalat föl nem világosította volna a császár ministerét rendszerének tarthatatlansága felől; vagy pedig az emberi hiúság és hatalomvágy csodálatos erővel bir az itélet és látóerő eltompítására, sőt megsemmisítésére. Valószinű, hogy Bach Sándor nem volt meggyőződve könyve tartalmának igazságáról, hanem csakis azt czélozta, hogy segitségére siessen már hét év mulva szakadozó és pusztuló rendszerének. Igy jött létre 1857 októberében hires röpirata, a „Rückblick auf die jüngste Entwicklungsperiode Ungarns”. E műve által, melyet Bach csak 200 példányban adott ki s melynek anonym szerzőjévé egyik irodalmi napszámosát tette, a császár ministere nemcsak igazolni akarta rendszerét, hanem egyszersmind föl akarta tárni e rendszer nagy eredményeit.1 Félre akarta vezetni Európát s igazolni fölfelé önmagát. A külföld ugyanis rokonszenvet érzett Magyarország iránt. Az emigratio fekete színekkel rajzolta le, különösen az angol sajtóban, az absolutismus gyűlöletes rendszerét, Bach be akarta bizonyítani, hogy Magyarországnak igen is jól folyik dolga. Már a mű előszavában fejtegette, hogy nincs Európában ország, mely nagyobb haladást és fejlődést mutatna, mint Magyarország. Magyarországot megtette gyöngynek, melynek fénye emeli a császári korona fényét, s nincs oly osztrák, a ki a birodalom e fontos részének fejlődésében örömét és büszkeségét nem találná. Öntudatosabb hypokrisissel soha még elnyomó nem hizelgett az elnyomottnak. Nem kevesebb mint 14 kemény pontozatban bizonyítgatta Bach, hogy Magyarország boldog, mert áldást hozó rendszere alatt boldognak kell lennie. Az első pontban előadott közjogi fejtegetései csak szánalmat kelthetnek. Kimutatja ugyanis, hogy az új alakulás nem pusztán valamely fölülről jött ténynek, hanem hosszú, százados fejlődésnek és belső szükségességnek eredménye. A haladás és művelődés hozta létre, úgymond, a birodalom centralisatioját, mert Magyarország sem vonhatta ki magát az általános irányból s meg kellett felelni a „viribus unitis” császári jelszó követelményeinek. Az állam- és nemzetgyilkosság tehát Bach hazug és szenteskedő világításában a történeti fejlődés és a cultura ténye gyanánt jelent meg. A régi Magyarország és alkotmánya az inculturát és a történelmi fejlődés gátját képezte. Persze nem volt 1848, mely Magyarországot újjá és modernné teremtette s a történelmi fejlődésnek új irányt adott.


A „Rückblick” czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról

De természetes, hogy mindjárt a munka első részében elárulja Bach a valódi czélt és valódi indokot. Magyarország különállása képezte a reactio okát s annak megszüntetése s a birodalomba való olvasztása az absolut uralom czélját. Magyarország különállása – úgymond – az összbirodalomban lekötötte annak főéleterejét, megakasztotta egészséges vérkeringését s veszélybe lökte egész organismusát. A reactio tehát nyiltan bevallotta, hogy Magyarországot be akarja olvasztani a birodalomba. A mű további részeiben szól a minister a belorganisatióról, a népnevelésről, humanistikus intézményekről, az ősiségről, természetesen ennek megszüntetéséről, a telekkönyvről, dohánytermelésről stb. Természetes, hogy igen behatóan foglalkozik a nyelvkérdéssel is; de csodálatos, mily ellentétbe kerül röpirata nemcsak a márcziusi alkotmánynyal, hanem egyszersmind első belügyministeri köriratával. Az utóbbiban még a fajoknak és nyelveknek teljes egyenjogúságáról beszélt, míg röpirata a centralisatio nyelvévé nyiltan és határozottan a német nyelvet tette. A birodalmi nyelvnek  úgymond – a birodalom egyes országaival való érintkezésben bekövetkezett alkalmazása szükségkép a birodalmi egység eszméjéből folyik. Ugyanezt egyszersmind a közszolgálat érdeke tette szükségessé. Ez volt oka annak is, hogy Magyarországon századokon át a latin volt a hivatalos nyelv, mert ezt mindenki értette. A közvetitő és kormányzó nyelvvé szükségkép a német lett, mert ennek irodalma leggazdagabb, a birodalom egy részének anyanyelve s az olasz tartományokon kivül csaknem mindenütt beszélik, értik és irják. A germanisatió vádjával szemben elégségesnek tartotta a minister az egyenjogúság elismerésére való hivatkozást. Ez egyenjogúság azonban csak a márcziusi alkotmány és a bemutató körlevél papirlapjain maradt. A tény az volt, hogy Thun behozta a közép- és felső iskolákba a német tannyelvet. Schmerling pedig behozta az igazságszolgáltatásnál a németet, sőt gróf Taaffe elnökségének idejétől a bécsi legfőbb törvényszékbe olvasztott hétszemélyes tábla birái is németül adtak elő. Bach nagy kegyesen csak azt engedte meg, s azzal dicsekedett, hogy a népiskolák tannyelve magyar. Talán még ez is német lehetett volna?

A mit pedig Bach Magyarország gazdasági fölvirágzásáról irt vagy diktált, az egyenesen Potemkin falvaival való szédelgés. Megtette Magyarországot gazdaságilag fölvirágzott s bőségben úszó országnak, mely nem tudja hová tenni dús jövedelmeit, át és át van szőve jó útakkal, vasutakkal s távirdahálózatokkal, a civilisatio minden áldásával. A valóságban azonban a magyar nemzet súlyos társadalmi és gazdasági válságaival s egy mindent kiaknázó fináncz-rendszer pusztitó következményeivel harczolt. A jó útak és vasutak többnyire csak papiroson léteztek. Potemkin-falu volt a virágzó jóllét; de már tartalmának híre is lesújtólag, részben pedig ingerlőleg hatott a közvéleményre. A mély sebeinek fájdalmait még mindig érző nemzet azt tapasztalta, hogy nem elég, hogy elnyomják, hanem még játékot is űznek vele. Nem elég, hogy megsebzik, hanem még hypokrita gúnyolódás pellengérére is állitják. Nem csoda, ha a döblingi tépelődőt Bach merénylete kihozta sodrából s még egyszer kezébe adta a rettenetes tollat, melyet aztán mint gyilkot forgatott meg a császár ministerének testében. És nem csoda, hogy Széchenyi válasza szinte leirhatatlan hatást ért el az országban, melynek lelkesült örömrivalgását csak a fentebb rajzolt zsandáruralom fojthatta el.


Gróf Széchenyi István.
Bálint B. metszete Györgyi A. 1860-iki festménye után

A mikor a hóhért akasztják, e tény mindig nagy örömriadalt szokott okozni. Annál nagyobb volt a bár elfojtott örömriadalom Magyarországon, mert Széchenyi a nemzeti ügy eltipróját egy fenséges zavarral küzdő lélek isteni erejével és egy csodálatos stilus spanyol kínzó kamrájának rettenetes eszközeivel justifikálta erkölcsileg. Hogy mikép lehet egy-egy aphorisma hüvelykszorítóvá, egy-egy gúnyos fölkiáltás az eleven hust tépő szigonynyá, a dilemma és logika miként lehetnek spanyol csizmákká, ezt megmutatta Széchenyi könyve, a „Blick”.2 Sokan megkisérlették e munka irályának és szerkezetének kritizálását; de csak a naivság vállalkozhatott erre. Egy szabálytalan csoda, egy bámulatos hihetetlenség, a classikus formáknak és a szörnyűnek egyesűlése, a tébolylyal küzdő, de egy kinyilatkoztatásra megtisztuló isteni elmének alkotása e munka. Gyulai Pál jellemezte legszerencsésebben Széchenyi e bizarr alkotását, s helyesen mondja, hogy Széchenyi lángesze csak „Blick”-jében nyilvánult igazán, a humor és satyra e rettentő vegyületében, mely egészen illett kedélyállapotához. „Ily munkát csak egy mélyen szerető és gyűlölő szív, egy zseniális lélek kétségbeesése teremthet. Itt minden, mi Széchenyi lelkében beteg elem volt, táplálhatta, fokozhatta teremtő erejét. Pedig csak ily munka illett egy kétségbeesett államférfiúhoz, egy önkínzó hazafihoz, egy megzavarodott bölcshez, minő Széchenyi volt. A humornak mindig joga volt összeolvasztani a fölségest és triviálist, a tragikait és komikait s a valódi szatira soha se viselt glacé-keztyűt. Juvenalis és Swift maró gúnyja egyesült itt Shakespeare hamleti és leari humorával; s bár Széchenyi töredékes modora nem nyújthat művészi egészet, néhány lapja vetekedik a legnagyobb humoristákéval.”


A „Blick” czimlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról

Széchenyi maga is érezni látszott a műve ellen fölhozható ellenvetéseket; de megjegyezte, hogy bakóinasok, gyilkosok, embernyomortól és embervértől szagos egyének felől narancsvirágillatot terjesztőleg nem lehet beszélni. Ő maga is érezte, hogy Somssich Pál munkájának hangja egészen más, Zsedényi pedig ismeretes német röpirataiban elment egészen az aulikus keztyűs kézzel való kezelésig. S mégis Széchenyinek volt igaza, midőn úgy irt, a mint irt. Somssich Pál érdeme nagy volt, midőn a reactio kezdetén, tehát akkor bátorkodott felemelni szavát, a midőn a bátor és igazmondó szót a casamaták börtönei, vagy még kegyetlenebb dolgok tiltották. Somssich komoly érvelései azonban csak a nemzetet győzték meg különben is érzett jogairól és szenvedett jogtalanságairól. Széchenyi munkája erkölcsileg összetörte a már romlásnak indult rendszert s annak hanyatló államférfiát. Szinte azt lehetne mondani, hogy a személyes támadásban erősebb és élesebb, mint a rendszer megostromlásában. Bachnak még a származását is szemére veti, midőn apostrophálja, hogy Schwarzenberg Félix herczeg és a bitófa közé kellett volna állnia. „Herczeg úr! így kell vala szólnia, atyámfiai közt, és ezt nem restellem bevallani, van asztalos, a ki enyvszagú, van egy másik, czipész, a ki csirizszagú s nekem mégis sokkal kellemetlenebb az ön társasága, s elhagyom önt, mert ön vérszagú”. De a reactio tulajdonképen való feje, a Széchenyi szerint vérszagú Schwarzenberg Félix herczeg is részesül a nagy magyar kegyetlen ostorcsapásaiban. Lehetetlen tömörebben és mégis lesujtóbban jellemezni ezt a kéjencz nihilistát, ezt a lángeszét örökös mámorba fojtó főúri kéjelgőt, minden eszményinek e könnyelmű megvetőjét, a kit még az sem ment, hogy a politika végzetes útjára tévedt s ott vérben gázolt, még az se, hogy legalább tetteinek rugóját becsvágy vagy a hatalom szédülete képezte volna. Széchenyi nyiltan megnevezi, mint a magyar nemzet gyilkosát, becsületének meggyalázóját. „Vér csepeg le róla – úgymond – sok magyar nemzetség czímeréhez a bitófát csatolta s kiszívta a magyar nemzet szivének vérét”.


Széchenyi szobája Döblingben.
Rajzolta Cserna Károly

A nemzeti boszú vérpadának s boszuló bitófájának nevezhető eme rettenetes könyvvel, mert nagyon is ismeretes, nem szükséges bővebben foglalkozni. A míg a fenséges harag s annak sújtó mennykövei iránt érzés lesz a férfiassággal nem szakitó nemzedékekben, ezt a könyvet mindenki a szent borzalom egy nemével olvashatja s fogják is olvasni. És e könyv tulajdonképen még se tartozott bele a nemzet önvédelmi rendszerébe.

Ez a könyv különben is már akkor érkezett, a midőn a reactio kormányzata erejét és mérgét kezdte vesziteni. Oszlopait e kormányzatnak megrágta a szú s a szinte tébolyodott titán egy hatalmas mozdulata elégséges volt, hogy erkölcsileg ledöntse azt. Nem sokára ledöntötték a valóságban is a külellenség győzedelmes szuronyai.

*

A beolvasztás és germanisatio rendszerével szemben a magyar nemzetnek is volt védelmi taktikája, s ez nem vala más, mint a Deák által proklamált szenvedőleges ellenállás, vagy a passivitás politikája. Az ó-conservativek más tanácsot javasoltak a nemzetnek: a könyörgés, a hatalom előtt való hódolás, az új Magyarországnak romjain a réginek való visszaállitása, ez volt a 48-iki alkotmány és a forradalom által félretaszitott ó-conservativek politikai programmja.3 De bebizonyult, mint már előbb és később annyiszor bizonyossá lett, hogy a conservativek nem voltak hivatott vezérei a nemzetnek. Szerepük mégis oly nagy, hogy szükséges azzal részletesebben foglalkozni, mert hisz későbbi maguktartása magyarázatot nyer az absolutismus alatt követett politikájuk által. Szerepük két irányban volt gyászos az országra nézve. Fölfelé rosszúl informálták az udvart a magyar nemzet és a forradalom felől. Legnagyobb részük azon hiszemben volt, hogy a forradalom csak Kossuthnak és néhány terrorista szövetségesének műve és a nemzet zöme azonnal cserben hagyja e radikális terroristákat, mihelyt bármi csekély számú osztrák sereg föllép ellenük. E nézetet pár eszes főúr vallotta és terjesztette. Igy tévedett az udvar, mely tévedés nélkül talán Windischgrätz se mondta volna a hozzá érkező küldöttségnek, hogy lázadókkal nem alkudozik. Nincs ugyan a történetirás számára biztos adat, melynek alapján ki lehetne mutatni, hogy a conservativek fölületes informatiója nélkül nem következik be a camarilla alkotmányellenes föllépte s a reactiónak később győzelmessé vált rendszere. De viszont arra sincs bizonyíték, hogy a megalkuvás nem lett volna lehetséges akkor sem, ha az udvar a mérsékelt liberálisokkal érintkezik. Bécsben és később Olmützben azonban csak a conservativ pártot tartották oly jó érzelműnek, melylyel szóba lehet állni, s melytől informatiót lehet elfogadni. A többi pártokat és árnyalatokat az udvari politika mind rebelliseknek tartotta. És valamely balfogalom az udvari légkörben azonosította a conservativeket a magyar nemzet zömével, s így a legfelsőbb körökben azt hitték, hogy Magyarországon létezik oly párt, a melylyel szükség esetén, ha a beolvasztás rendszere nem sikerül, szóba lehet állni s így végső esetben a gyűlölt 48-at magának a nemzetnek segitségével lehet az ország történetéből kitörölni. Az udvari politikának s magukat a nemzet vezéreire játszó conservativeknek ez egymást kölcsönösen biztositó, Calderonnak „Az elrejtőzött és elálczázott” czímű vígjátékára valló tévelygése és megtévesztése hozta létre az 1860-iki októberi diplomát. A conservativek szerepe nélkül, ha a reactio meg is kisérli absolut rendszerét, legalább az alkotmányos formákkal való kisérletezés nem tartott volna oly soká, mint tényleg tartott. A bécsi és olmützi politika különben is mindig csak föl akarta használni, de mindig rászedte őket. Egy részük ott járt Olmützben és Windischgrätz táborában tervezgette a 47 visszaállitását, Stadion azonban egyszer csak előállt a márcziusi alkotmánynyal. Rendszerüket restaurálni akarva, mindig dupirozottak voltak föl- és lefelé egyaránt. Fent félretolták őket, mihelyt nem használhatták, s lent pedig azon hitükben csalatkoztak, hogy mögöttük áll a nemzet, mely most már mindig határozottabban kezdett Deák Ferencz mellé sorakozni, de nem tőlük fordult el, kiket soha se követett; hanem Kossuthtól és a forradalmi politikától. Ez előleges kritika, mely igyekszik igazságos és tárgyilagos maradni, egyáltalán nem vádolja a conservativeket hazafiatlansággal vagy nemzetellenes irányzattal. Kétségkivül voltak soraikban hazaárúlók s muszkavezetők, ezeket azonban tán maguk a conservativek legjobban elitélték. Conservativeink legnagyobb része szerencsére nem tartozott a fekete gyászhad sorába, melynek egy-két élő csontváza még köztünk mozog. Csak politikai tévedésben lehet őket vétkeseknek kimondani, épúgy mint legnagyobb politikai ellenfeleiket, a közjogi radikálisokat.

Már alaptévedésük ezekével rokon volt, t. i. a 48-iki egészen legális közjogi alapnak elvetése, melylyel a függetlenségi irány a másik túlzás miatt szakitott. A 48-iki alkotmánynyal szemben ők is közjogi ellenzéket képeztek, csakhogy a nemzeti és állami összezsugorodás közjogának ellenségét, a demokratikus és parlamentáris magyar államot a rendi és csak nemzeti beligazgatással biró magyar provincia nevében ostromolták. A midőn a világosi katastropha s az önkényuralom örökre véget látszottak vetni nemcsak a forradalmi, hanem egyszersmind a törvényes úton létrejött Magyarországnak, ekkor még volt értelme, sőt a hazafiság szinében tünhetett föl azon conservativ követelés, mely kezdetben a könyörgés s később a politikai programm alakjában akarta restaurálni a 47-iki alapot a 48-iki alappal szemben. De még ez az álláspont is erős hibában szenved. A 47-iki alapnak restaurálása csak mint a politikai opportunizmus ténye szerepelhetett volna, nem pedig mint a 48-iki elvnek elkárhoztatása.

Eltekintve azon minden esetre szép és hazafias vonástól, hogy conservativeink nem vettek részt a forradalom leverését követő boszú-politikában, mint a század elején franczia elvtársaik, de ők is az ancien regimet akarták restaurálni a forradalmi átalakulás által teremtett formák helyett. Vagyis saját kormányzati rendszerüket akarták visszaállitani. Ezt csak úgy indokolhatták volna kellően a nemzet előtt, ha bebizonyul, hogy a 48-ról egyáltalán le kell mondani; vagy saját rendszerüket csakis új kiindulási pont gyanánt kivánták tekinteni, csakis mint az új 48 ideiglenes előzményét.

De a conservativeknek sem irataiból, sem beszédeiből ki nem mutatható, hogy a 47-iki alap restaurálását nem végleges forma gyanánt tekintették, vagy hogy a 48-iki alap későbbi visszaállitását tervezték. Következetesek voltak azon fölfogásukhoz, hogy Magyarország nem birja el sem politikailag, sem gazdaságilag a parlamentáris és modem állam terheit, s hogy a monarchiai érdek miatt Magyarország nem lehet egyéb, mint a Habsburgok patrimoniumának pusztán beligazgatási önkormányzattal biró, vagyis autonom provinciája.

E sajnálatos következetességük miatt nem léptek rá a 48-ki alapra, s így közjogilag ellentétbe kerültek úgy a legális alkotmánynyal, mint a nemzet közérzületével. Ez ellentét, igaz, kevésbbé volt kirivó az absolutismus idejében, mint akkor, a midőn a magyar szabadságharcz zászlói még diadalmasan lobogtak vagy mikor még a csataterekről el sem párolgott a honfivér. A nemzet megdöbbenéssel szemlélhette, hogy még a muszkavezetésben részt nem vett conservativek egy része is ott lebzselt Windischgrätz táborában s csinálta Magyarország ideiglenes kormányzásának tervét. A diadalmas áprilisi hadjárattal majdnem egyidejűleg készült el a magyar conservativek által szerkesztve azon alkotmányterv, melyet a később győzelemre segített katonai uralom természetesen elvetett, s mely Magyarország területi épségét s a közigazgatás nyelvét fönn akarta ugyan tartani, de különben mellőzte az alkotmányosságnak még formáit is. Annál fájdalmasabban szemlélheté az ország, hogy a magyar szabadságharcz leverésére s az alkotmányos szabadság megsemmisítésére törekvő osztrák reactio még a szabadságharcz idején kormánybiztosokul kapta meg a conservativek legkiválóbb férfiait. Sennyey Pál és Ürményi József császári biztossá történt kineveztetésüket nem fogadták ugyan el Windischgrätz kezéből, de báró Fiáth Ferencz, báró Révay György, gróf Károlyi Lajos stb. tényleg működtek kormánybiztosok gyanánt. Az úgynevezett ideiglenes polgári igazgatás élén Szőgyény-Marich László, a törvénykezés élén Majláth György állott. Báró Sennyey Pál az egyházi és alapitványi ügyek elnökségét nem utasította vissza. Ezt a kormányzatot a diadalmas magyar fegyverek széttörték s a végül mégis győzedelmes reactio nem helyezte vissza hatályába. A conservativ férfiak nagyobb része visszavonult. E tények azonban kétségtelenül mutatják, hogy conservativeink legtisztább jellemű és hazafias vezérférfiai is tévedések által messze ragadtatták magukat, midőn készek voltak a 48-iki alap ellen harczoló fegyveres reactio szolgálatába állni, azon szinte egyetlen mentségüket képező jóhiszeműséggel, hogy ez a reactio a 47-es alapot vagyis az ő rendszerüket állítja vissza az ellenükre létrejött 48-iki alappal szemben.

A midőn ez a reactio megvalósítani kezdte vagy már megvalósította véres boszúterveit, akkor a conservativek, bár tévedéseikből akkor sem ébredtek föl, bátor maguktartásával igenis tudtak egy-egy húrt megpendíteni a nemzet szivében. Somssich Pál politikai szerepe méltó fényt árasztott e kiváló államférfiú személyére s magára a conservativ politikára.

Somssich sem helyeselte a 48-at s a helytartótanácsnál elfoglalt állásáról lemondott s visszavonulva a magánéletbe, sem a szabadságharcz, sem a reactio mellett állást nem foglalt. De már 1850-ben közzétette híres munkáját: „Das legitime Recht Ungarns und seines Königs”, mely ép oly bátran, mint nagy tudománynyal mutatta ki az absolutismus jogtalanságait. A conservativ államférfiúnak bár nyugodt, de bátor hangja imponált Bécsben és reményeket keltett Magyarországon. Gyakorlati következményeket nem vont ugyan maga után, de a nemzeti önérzeten kivül rokonszenvet ébresztett a közvéleményben a conservativek iránt. A conservativ politikának másik nemes és hazafias vezérférfia gróf Dessewffy Emil, Rechberg államminiszter és külügyminiszterhez intézett levelével, valamint 23 elvtársa által aláirt hires, a felséghez czímzett emlékiratával, a Somssich könyvéhez hasonló jó benyomást tett az országban. Memoranduma három hónappal megelőzte Somssich könyvét, tehát a reactio uralma ellen szinte a legelső kisérletet képezte. Rechberghez intézett levele pedig 1859-ben kelt s így mintegy igazolását képezi a memorandumban elfoglalt álláspontjának.

Lehetetlen legnagyobb rokonszenvvel meg nem emlékeznie még egy késő kor történetirójának is azon szép és nemes, de végeredményében czélttévesztett szerepről, melyet gróf Dessewffy Emil vitt az absolutismus alatt, egészen az októberi diplomáig.

Conservativeinket két korszak szerint lehet osztályozni, nem szólva a 48 előtti conservativekről. Egyik csoportjuk az absolutismus alatt, a másik a provisorium idejében vitt vezérszerepet. Az első csoportnak két főalakja gróf Dessewffy Emil és báró Jósika Samu.

A legdöntőbb befolyással valamennyi közt a forradalom előtt és alatt báró Jósika birt. A viszonyokkal ismerős diplomata s az erdélyi ravasz politikus egyesült benne szivós kitartással. Már midőn nem volt hivatalban, a bécsi politikusoknak akkor is mindig keze ügyébe esett, Bécs körében tartózkodott. Talán legtöbbet ártott hazájának, bizonyára akarata ellenére, a midőn téves színben tüntette fel a 48-diki mozgalmakat s ekkép az udvart e mozgalom kicsinylésére birta. Résztvett 1849 márcziusban azon magyar tanácskozmányban is, melyet ő felsége hívott össze az ideiglenes kormányzat létesitését illetőleg s kétségtelen, hogy az absolutizmus első éveiben a conservativek közt neki volt legtöbb tekintélye. Lehet, hogy eleintén ő ment valamennyi conservativ közt legmesszebb; de kétségtelen, hogy lassankint mindinkább áthatotta az ő lelkét is a hazafiság szelleme. Talán Széchenyivel való sűrű érintkezései idézték azt fel; de tény, hogy az absolutismus vége felé egészen más Jósika áll előttünk, mint 48 előtt és az absolutismus első éveiben. A solferinói csata után Rechberggel folytatott beszélgetése megvilágitja lelkét. Könyörtelenűl mondotta oda a megvert birodalom külügyministerének, a ki Solferino után közös belügyminister alatt külön tartományi főnökkel óhajtott volna kormányozni. „Néhány évvel ezelőtt az ilyféle rendszabály megnyugtatólag hatott volna, mert azt a reményt keltette volna fel, hogy általa minden meghiúsittatik, a mi azóta ténynyé vált. Azok után, a mik bekövetkeztek, minden hit és bizalom megszünt. Azt hiszi-e ön, hogy akadna jóravaló magyar ember, ki a jelenlegi körülmények közt akár egy ministeri állást is elfogadjon?”


Báró Jósika Samu aláirása 1845 deczember 31-iki kiadványán.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Jósika hideg, zárkozott és sok tekintetben homályos egyénisége azonban távolról sem oly rokonszenves, mint gróf Dessewffy Emilé. Ebben a forrongó lelkű magyarban volt valami szikra Széchenyi lángelméjéből és erős karakteréből. Tele volt tévedésekkel és ellenmondásokkal, még az általa tervezett alkotmányosságot is államcsiny által akarta létesiteni. De tele volt ez a lélek hazaszeretettel s légönfeláldozóbb jóakarattal. Valami emlékeztet háborgó szellemében Széchenyi tépelődésére is, de Széchenyi önkinzó aggodalma nélkül. Azt hitte, hogy lázas álomban szőtt terveit elfogadtathatja fent, s remélte, hogyha ez sikerül, elfogadtathatja lent a nemzetnél.

Az absolutismus első éveiben azonban még csakis bátorítás és lelkesítése által hatott. Lónyai találóan irja naplójában: „A hazánkra 1849-ben súlyosodott katasztrofa s az arra következett általános levertség és elcsüggedés ólomsúlya alatt Dessewffy Emil volt éltető lelke a külszinre nem igen vergődhetett s alig érezhető ama mozgásnak, melyet társai Bécsben kifejtettek. Pozsonyból, hová lakását télire áttette, számtalanszor ment Bécsbe. Jósika, Apponyi, Sennyei, Ürményi, Barkóczy, Andrássy György, Széchen s mások tőle merítették a végképi elcsüggedés ellen az erőt. Délelőtt Jósikánál, este szinház után Szögyénynél jöttek össze. A tiszai kölcsön ügyében sokszor mentem Dessewffyvel Bécsbe s néhányszor jelen voltam azon magyar fronde barátságos összejövetelein; egy-egy kedélyes elbeszélés alkalmával fel-fellebent a függöny az évek során soha meg nem szünő leplezett működésükről.”

Dessewffy Emil – mint maga előadja – 1850-től kezdve azon törte a fejét, mikép lehetne elejét venni az osztrák birodalom romlásának, a melyet a Bach rendszere nagyszerű szabásokban mozditott elő, s mely maga után vonná Magyarországét is. Két dolog tisztán állott előtte: 1. Hogyha Bach rendszerének bukása még soká halad, oly férfiak jutnak az osztrák császár tanácsába, kik a franczia-német (1815–1845 között szerepelt és kifejlődött) alkotmányos iskolához tartozván, az 1849 márczius 4-iki „Reichsverfassung”-ban fogják a mentő szert keresni és azt „cum variatione” újra megkisérlendik életbe léptetni az egész birodalomban, a mi az osztrák-magyar viszály lecsillapítását lehetetlenné tenné. 2. Tisztán állott előtte, hogy az 1848-iki forradalmat és mindazt, a mi vele összefügg, sokkal határozottabban gyűlölik, hogysem a magyar alkotmányos állapotok visszaállítása körül csak megkisérteni akarni is lehessen olyas valamit, a min az 1848-iki magyar törvények által megteremtett kormányzási formáknak csak szine is rajta volna.

Ugyancsak ő adja elő Rechberghez intézett levelében, miként beszélt Schwarzenberg herczeggel és Bach igazságügyministerrel a márcziusi alkotmányt illetőleg.


Dessewffy Emil aláirása 1862 szeptember 12-iki levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában

„A márcziusi alkotmány keresztülvihetetlenségéről vallott meggyőződésemet – úgymond – egyikük előtt sem hallgattam el és a herczeggel szemben gyakran kiemeltem a nagy és leküzdhetetlen nehézségeket, a melyeket ez az alkotmány a magyar viszonyok kielégítő rendezésének okoz. A herczeg állhatatosan a mellett maradt, hogy meg kell a kisérletet tenni, sőt egyszer – a mi eléggé csodálatos – azon ellenvetésemre, hogy ily kisérlet a monarchiát tönki-e is teheti, tőle ezt a jellemző feleletet kaptam: „majd azután mást fogunk próbálni!”

„1849 május havában helyesnek tartottam, hogy Bach ministernek rendelkezésére bocsássam magam, ha megigéri nekem, hogy néhány elvtársammal együtt, nem hivatalos állásban, a magyar ügyekről meghallgatnak bennünket és megengedik, hogy javaslatainkat a quid faciendumról előadjuk. Kezdetben ráállott erre a minister – kezemnél van még a levele – egy későbbi magyarázat következtében azonban ismét dugába dőlt az egész s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a valóságos pacificatiónak két előfeltételét, az integritást és a nemzetiségi kérdést illetőleg megegyezés nem érhető el. Nem mulasztottam el, hogy irásbelileg közöljem a minister úrral aggodalmaimat azon útra nézve, a melyre lépni készült és – még kezemnél levő – hosszabb emlékiratot intéztem hozzá, a melynek foglalatja ez: a kormány ne hozzon határozatot, mielőtt az ügyek valóságos állását át nem tekinti és alapos tudomást nem szerez magának arról a mélységről, a meddig a magyar úgynevezett „forradalom” elhatott. Minden eredmény nélkül maradt. Bach minister Geringer bárót küldte le, hogy Magyarországot organizálja. Időközben a bécsi sajtó és a bureaukratia, mely már akkor nem titkolt sóvárgással tekintett arra a nagy mezőre, mely neki Magyarországon megnyilni látszott, mindent mozgásba hoztak, hogy a magyar conservativeket mint Kossuthnak alattomos híveit, mint forradalmárokat és Ausztria ellenségeit kiáltsák ki. Egyidejűleg a nemzetiségek egyenjogúságának zománczával űzték azt a játékot, mely azután oly szomorú véget ért, és az a felfogás, hogy Magyarországon a forradalom következtében teljesen tabula rasa van, hogy itt minden lehetséges és minden könnyű, mindinkább tért kezdett foglalni azon körökben, a honnan a jelzett magasabb elhatározások – fájdalom – benyomásaikat kapták. Ez a felfogás teljesen jellemezte Schwarzenberg herczeget, a ki egyébiránt Magyarországból ennek egy-két szép asszonyán kivül semmit sem ismert s a kinek minden más magyarországi viszonyok ellenszenvesek voltak. Ezen mindenképen hamis felfogásnak tulajdonítható az a szerencsétlen elhatározás, hogy Magyarországnak teljesen be kell olvadnia Ausztriába, egész történeti és államjogi állása gyökerestül megsemmisítendő, absorbeálandó, és hogy ezen experimentum in corpore vili szükségessé teszi az absolut kormányzatnak a monarchia többi országaiban is fentartását. 23 elvtársam és én úgy hittük, hogy föl kell lépnünk ez ellen a dynastia és a monarchia érdekeire egyaránt káros irányzat ellen. 1850 ápril havában a mikor még Haynau báró Excellentiádtól jól ismert módon járt el Pesten, benyujtatott ő Felségének a memorandum, a melynek szerkesztője én vagyok és a mely az akkori összes bécsi lapokban olvasható volt. Az ezen iratban kifejtett nézetek minden gondolkodó és a dynastiához ragaszkodó magyar ember fejéből és szivéből szólnak és csupán ama körülmények, hogy abban a perczben az agitatiónak semmi eszközét nem akartuk mozgásba hozni, tulajdonítandó, hogy az csak 24 és nem sok ezer aláirást számlál. Ez a lépés azonban eredmény nélkül maradt, az u. n. birodalmi egység deklaráltatott és a dologhoz oly módon fogtak, hogy a siker lehetősége ki volt zárva. Egyidejűleg megtettek mindent, hogy az igazság sehol és semmi irányban ne jusson napfényre.”

Úgy Dessewffy, mint a conservativek actiójában teljesen igaz és jogos momentumot képezett az absolutismus elleni küzdelem. Taktikájuk is egészen helyes, habár eredménytelen volt, t. i. nem a magyar, hanem a monarchiai érdeket helyezték előtérbe. Felfogásuk, s különösen Dessewffy Emil fejtegetése megfelelt még a felvilágosodottabb osztrákok felfogásának is, hogy t. i. a Bach-rendszer a monarchia felbomlását idézi elő. A mit a conservativek gondoltak és irtak s velük gondolt annyi józan felfogású osztrák, regényes korrajz alakban fejezte ki a „Dissolving views” czímű, az ötvenes években hires munka szerzője. A felbomlás látványa jelent meg mindenkinek szeme előtt.

A mélyebben pillantó szemnek észre kellett vennie, hogy a Habsburgok monarchiája absolutistikus alapon tarthatatlan. A bizonytalanság érzete ránehezült e monarchiára s ez érzetnek helyes kifejezést adtak conservativeink.

Mégis súlyosan tévedtek, midőn – mint Dessewffy irja – az 1848-ki alkotmányt szóba sem merték hozni, s midőn a 47-es alkotmány alapjára, majd a birodalmi egység sikamlós lejtőjére tévedtek. Azzal pedig teljesen csak naivitásukat árulták el, midőn azt hitték, hogy memorandumokkal és levelekkel, avagy könyvekkel a boszút szomjazó reactiót le fogják csillapítani s legalább a 47-es alap elfogadására képesek birni. Az októberi diploma, mely csakis részben állította helyre a 47-iki alapot, legfeljebb csak erkölcsileg képezi sikerüket. A nemzet által visszautasított ezen alkotmány és a franczia fegyverek győzelmének tulajdonítandó, hogy Bach szédelgő absolutismusát tarthatatlanná tette.

Conservativeink szándéka jó és hazafias lehetett, de tévedésük súlyos volt, úgy a czél, mint az eszközök tekintetében. A Világost követő és az 1857-ben megújitott petitio rúgója bizonyára a hazafiság volt, de ez a könyörgés aligha képezte méltó kifejezését a hősies csatákban elbukott nemzet közérzületének. Deák Ferencznek volt igaza s a haza bölcse képviselte akkor a legigazabban a nemzeti közszellemet, a midőn helytelenítette úgy a petitiókat, mint a könyveket és röpiratokat.

Sem a gyáva meghunyászkodás, s a könyörtelen győző előtt való esdeklés, sem pedig a közjogi vitatkozás czéljából fogyasztott tinta nem voltak helyükön akkor, a midőn csak egy politikának volt jogosultsága a dühöngő és tomboló reactióval szemben, a passivitás politikájának.

És nincs igazuk a conservativ politikát igazolni törekvő könyveknek és egyéb iratoknak, melyek szerint a farradalom után hasznos és a nemzeti ügyre áldásos leend oly kiegyezés, mely a 47-iki alapot restaurálja a 48 helyett, mert ebből lassankint kinőtt volna a 48-iki alkotmány és a 67-iki kiegyezés. Legelsőbben is a conservativek soha sem tervezték a közjogi fejlesztésnek eme rendszerét. Ők – mint már szó volt róla – bevégzetten az 1847-iki alapot akarták visszaállítani. De habár utógondolatot táplálnak is, ennek nem lett volna gyakorlati eredménye. Ha egyszer a nemzet és koronás királya elfogadják a 47-es alap visszaállitását, a 48-as mellőzését, ez alkotmányos forma nem ephemer tünet, hanem állandó maradt volna. Valószinű, hogy még most se jutottunk volna el a 48-as állásponthoz, hanem egészen benne volnánk a birodalmi egységben, birodalmi parlamentben, szóval az összmonarchiában.

A nemzet hálát adhat, hogy a conservativek politikája nem diadalmaskodott.

Ha akármelyik petitióra hallgat az uralkodó s érvényre emeli az ó-konzervativek programmját, a nemzet bizonyára kevesebbet szenved, a sanyargattatás véget ér, de a magyar parlamentarismus és a magyar államiság még ma sem léteznék. Ha a kiegyezés Magyarország és Ausztria, illetőleg a nemzet és fejedelme közt a 47-es alapon jön létre, ez ép oly maradandó érvényű lett volna, mint a dualismus.

Ha tehát az ó-conservativek törekvése sikerül, Magyarország Procrustes ágyára kerül, s életszerveket tartalmazó tagjainak levágatásával fizette volna meg a veszedelmes kisérletet. A nemzet azonban nem követte a 47-es vezéreket, s a tények igazat adtak neki. Az ó-conservativek ezen tábora egyszerűen tévedett, de jót akart és hazaszeretetből cselekedett.

A súlyos politikai beszámitást azonban csak azért kerülte el, mert programmját nem volt képes megvalósitani, különben a legvégzetesebb útra viszik vala Magyarországot.

Csak egy egészen sajátságos politikai és alkotmány-rendszer hozhatta létre azon kétségtelen tényt, hogy közjogunk legellentétesebb magyarázói belső meggyőződésükre és igazelvűségükre hivatkozhatnak.

Az ó-conservativek, a kik gróf Széchen Antal őszinte vallomásai szerint, meg tudták egyeztetni lelkükben az „osztrákságot” s a nemzeti magyar hazafiságot magyar birodalmi szemponttal, nemcsak Kossuthtal, hanem még Deák Ferenczczel is ellentétben fogták föl a pragmatica sanctiót. Nemcsak hitték, hanem hirdették, hogy a pragmatica sanctio Magyarország bizonytalan közjogi viszonyát megszüntette s az együttbirtoklás elve a magyar királyságot a birodalom kiegészitő részévé tette. Hitték és vallották továbbá, hogy az akkép létrejött birodalmi egységet az 1790: X. t.-czikk nem törte meg, hanem Magyarországnak a birodalom egységének keretén belül autonomiát adott. A nemzeti államot még később is pótolta szemükben a nemzeti autonomia.

Az úgynevezett ó-conservativ fölfogás azt hitte, hogy a nemzeti autonomia körében minden czélunk megvalósitható, s mert nem bízott a nemzet erejében, Magyarország állami különállását nemcsak nem tartotta kivánatosnak, hanem épen veszélyesnek. Ezen, az állam hatalmas gazdasági és culturai segélyforrásaival s a politikai önrendelkezés erélyével nem törődő fölfogás szinte segitségére ment az idegen hatalomnak a magyar állam összetörésében; de sehogy sem akart beleegyezni a közigazgatás teljes czentrálizácziójába és a magyar nyelvnek igazgatási jogaitól való megfosztásába. Szögyény-Marich László is kiállott a magyar nyelv védelmére; pedig ő ott lappangott Windischgrätz táborának utócsapatainál akkor is, midőn a Görgei által vezetett magyar hadak győzelmesen verték ki az osztrákot.

Mi sem világítja meg az ó-conservativek gondolkodásának belső lényegét annyira, mint a testestől, lelkestől aulikus érzelmü Szögyény magatartása. Ez a különben jeles férfi, a ki elfogadta Windischgrätz kezeiből az elnökséget az ideiglenes polgári igazgatás élén, a ki bement a Reichsrathba és mindenhová, a hová Bécsből rendelték, ez az aulikus még nyiltan viselt fekete-sárga szinei alatt is megőrizte a nemzeti színeknek visszfényét, az igazgatás nyelvkérdésében pedig határozott erélyt fejtett ki.4 El kell ismerni róla és a conservativekről még azt is, – a mi szintén a nemzeti autonómiára vonatkozó eszmekörre vonatkozik – hogy Magyarország igazgatási földarabolását sem helyeselték. A nyelvkérdésben maga Szögyény szinte hajlithatatlanságot mutatott. Nem vonakodott kijelenteni Windischgrätznek, hogy a magyar nyelv igazgatási és törvényhozási jogosultságát számos törvény biztosította, s az általa elismert „összállam” mitsem nyerne egységben, ha a magyar nyelv megfosztatnék igazgatási jogaitól. Annyit mindenesetre megkövetelt, hogy a császári királyi biztosokkal mint elnök magyarul levelezhessen.

Az önkényuralom természetesen a hazafiúi lelkiismeretnek e szelid lázadását sem vette figyelembe s a közigazgatás nyelvévé a németet tette. Elbizakodottságában s az eszközökkel nem számító gőgjében a Magyarországon található egyetlen osztrák pártot, a conservativeket is elidegenítette magától. A míg a centralisatio és germanisatio teljes erejével és nyiltságával fel nem lépett, a reakctio rendelkezett ez osztrák párt legnagyobb részével. Ennek soraiból került ki a szabadságharcz alatt működő ideiglenes igazgatóság és kerültek ki a császári királyi biztosok. Ha a Bécsből kezelt magyar közigazgatás nemcsak a Bach-huszárok mentéjét, hanem a formákat s különösen a megyei formát s a magyar nyelvet, mint igazgatási nyelvet megtartja, e conservativ osztrák párt egészen parancsszavára hallgat s a liberálisok nagy részét is megnyeri, s ez esetben a germánisatio ugyan nem sikerül, mint egyáltalán nem sikerülhetett, de a birodalmi egység talán létesülhetett volna. A centralisatio és germanisatio azonban együtt csak gyors kudarczot vonhatott maga után.

A közigazgatás német nyelve néhány gyászos kivételtől eltekintve, még az osztrák pártot is megszalasztotta, a reaktio táborából.

Csak nagyon természetes, hogy a bécsi politikusok készségesen fogadták a pragmatica sanctiónak s az ország önállóságát biztosító törvénynek ily birodalmi szellemű magyarázatát. Ez magyarázza meg makacs ragaszkodásukat a tartományi autonomia fogalmához. És addig nem volt nagy baj, a míg a parlamentarismus létre nem jött s az elvet a képviseleti rendszerré nem kellett átalakitani. Az ellentét kitünt azonban már 1848-ban, s hasonló nyilvánosságra jutott a Világost követő alkotmány kisérletek korszakában. Az ó-conservativek egy része le is vonta ferde álláspontjának logikai következményét. Az első Reichsrathba ugyancsak két conservativünk ment be, Széchen Antal és Szögyény-Marich László. A megerősitett Reichsrathba pedig bementek többen. A tévedések következetessége magyarázatát leli a ferde fölfogásban. Ha a pragmatica sanctió csakugyan birodalmi alkotmány volt, akkor Magyarországnak be kellett mennie a közös Reichsrathba, midőn az alkotmányosság a Lajthán túl is kezdetét vette. Szerencsére a nemzet nem osztozott az ó-conservativek tévedésében, s így ennek következményeiben sem. A tévedésnek azonban maradtak utókövetkezményei, melyeket megsinylettünk még alkotmányos korszakunkban is. Soká nem lehetett a bécsi politikusok inveterált fogalmait megjavítani a birodalom, az állam és a tartomány belső tartalmát illetőleg. Még a legjobb indulatú, legőszintébb, legbefolyásosabb politikai tényezők is sokan voltak, a kik a dualistikus rendszerre is átvitték a birodalmi és tartományi fogalmat. Sőt még jelenleg is átvonul a politikai horizonton az ó-conservativektől származó közjogi felfogás egy-egy bár széles, de nem fenyegető árnyéka. Valami áthasonulás azonban még a megrögzött fogalmak embereinél is szemlélhető. A dualismus felől intézkedő törvények világos szövegével és a tapasztalattal szemben alig van már Bécsben is valaki, a ki azt hinné, hogy Magyarország Ausztriától függ és ennek autonóm tartománya. Az ó-conservativek által beoltott téves fogalom virusa valami homályos sejtelemmé ritkul, mely úgy állítja oda a monarchia két államának viszonyát, hogy sem Magyarország, sem Ausztria nem független államok; de némi függési viszonyuk nem egymás irányában van, hanem azon képzeleti vagy erkölcsi összbirodalom irányában, melyet a Habsburgok együttbirtoklása s – bár különböző rendszer szerint – együttkormányzása képez.


Szögyény-Marich László.
Fénykép után

A sejtésszerű közjogi felfogás által teremtett s mind a két állam fölött levő birodalom sem törvényeinkben, sem a gyakorlatban nem létezik. De egyes foszlányaival, mint el-elszakadó, megújuló s a világos napfénybe is benyomuló ködgomolyokkal, koronként találkozunk. Nem rosszakarat vagy gonosz czélzatú számítás szabja meg ezek útját, hanem a régi fölfogás, melyet nehéz legutolsó gyökerében is kiirtani.

A conservativek multja ekkép belejátszik még a jelenbe, sőt a jövőbe is. Szerepük tette lehetetlenné a magyar parlamentarismus természetes és kivánatos fejlődését, azt, hogy a conservativ párt átalakulására irányuló kisérletek sikerüljenek.

A conservativ és liberális pártalakulás, és e két jelenségnek egyensúlyozó és váltakozó rendszere csak ott lehet szilárd és állandó, ahol történeti multban gyökerezik, és ennek alapján fejlődött ki. Ha 1848-iki átalakulásunk szabadon fejlődhetik tovább, a történeti conservativ és liberális pártból talán következhetett volna valamely, az angolhoz hasonló formáczió. Az 1848-iki liberális párt, Kossuthtal élén, eléggé radikális volt arra, hogy vele szemben kifejlődjék egy conservativebb, de mégis liberális alaphangulatú párt, melynek vezére bizonyára Széchenyi leendett, de melyhez valószinűen Deák, Eötvös és Batthyány is csatlakoztak volna. Az 1848 előtti conservativ és liberalis pártviszonyok keretei ekkép lényegesen megváltoznak, de a történeti fejlődés még sem szakadt volna meg teljesen. És mihelyt elzúgott volna az ország feje fölött a forradalom zivatara, az ezáltal össze-vissza kevert elemek szükségkép szétválnak s a mérsékeltebb elemek okvetetlenül ellentétbe kerülnek a Kossuth-Nyáry-Madarászféle irányzattal, s igy támad vala a márcziusi és áprilisi alkotmány alapján egy conservativ-liberális vezető s egy liberális-radikális ellenzéki alakulás.

A világosi katastropha és az önkényuralom e szükségkép bekövetkezendő és történeti motivumokban gyökerező alakulás útját vágta. A liberalismus és radicalismus ellentétes irányai a közjogi formákat vették föl. Deák némi conservativ jelleggel biró liberalismusa, az 1848-iki alapra helyezkedve, kivivta a dualismust, s Kossuth közjogi radicalismusa létrehozta a szélső irányzatok közjogi oppositióját. Amely perczben a két küzdő irány közjogi térre jutott, megszünt a lehetősége annak, hogy conservativ és liberális párt keletkezhessék a közkormányzat és beligazgatás terén.

Azon vád, hogy a conservativek önző czélokat követtek, már 1850-ben elfogadható czáfolatot nyert Somsich könyvében. De viszont semmiféle igazolás sem győzte meg a nemzetet arról, hogy politikai hivatásuk lehet oly férfiaknak vagy követőiknek, akik a puszta jóakaraton kivül nem birtak semmi más politikai qualificatióval és hivatottsággal.

*

Deák Ferencz jól tudta, hogy a győzelmes reactiót nem lehet megkérlelni sem röpiratokkal, sem pedig könyörgésekkel. Mindjárt kezdetben példát adott, hogy csak a passivitás és a visszavonulás az a mód, melylyel a reactiót megdöbbenteni és később legyőzni lehet. Schmerling igazságügyminister felszólította Deák Ferenczet, hogy reform-munkálataiban vegyen részt; bizonyára nemcsak igazságügyi, hanem egyszersmind politikai okok vezették a császár igazságügyministerét, a midőn a nemzet jövendőbeli vezérét az igazságügyi reformok czimén igyekezett megnyerni az új rendszer számára. A magyar magánjogra vonatkozó több kérdés megvitatása vált szükségessé, és Schmerling külön levélben kérte föl Deákot, hogy vegyen részt a bécsi értekezleten. Deák azonban visszautasította a meghivást, szokásos modorával, higgadt, de őszinte nyilatkozattal: „Bármily megtisztelő – úgymond – Nagyméltóságod fölszólítása, kénytelen vagyok azt teljes tisztelettel, de határozottan visszautasítani. Az ép most elmult idők gyászos eseményei után s a még most is fennálló viszonyok közt lehetetlenség, hogy a közügyekben tényleg közreműködni akarhassak. Meg vagyok győződve, hogy Nagyméltóságod nem fogja félremagyarázni nyilatkozatomat. Semmis kifogásokkal nem akartam élni, s hiszem, hogy őszinte nyiltságommal Nagyméltóságod iránt a legnagyobb tiszteletet tanusítottam.”

E levél az „Ost-Deutsche-Post” czimű bécsi liberális lapban jelent meg. A magyar lapok a censura miatt nem közölhették, s mégis csakhamar az egész országban elterjedt az ezer és ezer kézirásban. A nemzet egyszerre megértette, miről van szó s a passivitás politikájának zászlója körül gyülekezett.

A magyar nemzet büszke lehet rá, hogy minden nehéz időben megállta helyét, s jellemének alapvonásai mi csorbát sem szenvedtek. Igaz, hogy fajunknak azon tulajdonsága van, hogy a nyilt erőszakkal szemben könnyebben szegez daczot, mint a lappangó reactio szellemével. A szatmári békére következő csendes reactio enyhe légkörével sokkal többet ártott a nemzeti ügynek, mint megelőzőleg a Lipót korabeli erőszak s a Carafák vérengzése.

A nyiltan fellépő önkényuralom mindig talpra állította nemzetünket. Legutóbbi szabadságharczunkra következett az a korszak, mely leginkább próbára tette. Az erőszak megtámadta s elkobozta összes jogait. Keletkező culturájának csiráit meg akarta semmisíteni. Békókat rakott nemcsak haladására, hanem még legkisebb szabad mozgására is. Gazdasági politikája arra irányult, hogy kiaknázza és tönkre tegye nemzetünket.

Másrészt pedig csupa csábítással vette körül. Csábította a hivatalokba, jóllétet, gazdagságot kinált mindazoknak, akik az önkényuralom pártjára hajlandók állni. A hazaárulást jutalmazta s a hazaszeretetet büntette. És a nemzet nagy többsége, különösen pedig egészséges és nemesebb része ellenállt úgy a csábnak, mint a fenyegetésnek.

De a történetiró a fényoldalak mellett nem mellőzheti az árnyoldalakat sem. Kötelessége a mult tényeire utalni, hogy a tanulság levonható legyen a jövőre nézve. A magyar nemzet karaktere hatalmas fellobbanásokra s nagyszerű tettekre képes, a kitartás azonban nem elsőrangú tulajdonsága fajunknak. A gyűlölet és boszú csak az absolutismus első éveiben lángolt fel szinte minden magyar szivben, a lobbanó szenvedély azonban mindinkább lohadt és kihült. A szenvedőleges ellenállást, melyre – csak ismételhető – büszke lehet a magyar nemzet, nem világítják meg előnyösen a Bach-korszak későbbi éveinek adatai. Utólagos megdöbbenés lephet meg bennünket amiatt, hogy már 1856-ban mily tömegesen talált készséges szolgákat az absolutismus a magyar fajban, sőt a nemességben is.

A társadalom elzüllöttjei s a lét harczának bukottjai nem képezik alkatrészét a nemzeti karakternek. Aki a Bach-korszak alatt hivatalt vállalt, nem volt egyszersmind hazaáruló. Családjának fentartása sok derék férfit a tényleges hatalom szolgálatába hajtott. Gyűlölettel szivében ment a törvénytelen úr zsoldjába, s nem egynek kenyere tán keserűbb volt a számkivetésénél. Leginkább ezek voltak, akik az absolutismus romboló hatását paralizálták, s igy tettek szolgálatot hazájuknak. Az idegen jövevények soraiban is akadtak ezeknek szövetségeseik, akik tisztaságot, tárgyilagosságot s részvétet hoztak magukkal a magyar provinciába. Nem egy családot alapítottak, mely egészen magyarrá s nemzetivé lett.5

Tény mégis, hogy akik az önkényuralmat szolgálták, Deák passivitási politikájától elszakadtak, s e tényben van itéletük. Nincs oly indok, mely teljesen menthetné őket. Legkevésbbé menthetők pedig azok, akiket nem az anyagi gondok kergettek a zsarnokság szolgálatába, hanem a hitvány becsvágy vagy a hazaszeretet hiánya. Fájdalom, ezek is sokan voltak, s ha nevüket olvassuk, utólagos borzongást érzünk, mi történik vala akkor, ha nemességünknek s előkelő társadalmi rétegeinknek többsége követi vala példájukat?

Súlyos csorba ez a passivitás politikájában, de kiméletlenül fel kell azt tárni, hogy nemzetünk óvatosságra legyen intve. Megdöbbentő, de tagadhatatlan a tény, hogy nem százak, hanem ezrek álltak a magyar fajból a tényleges hatalom rendelkezésére. Az árulóktól és árulkodóktól, kémektől és hóhérsegédektől undorodva fordulunk el. Szemét és por minden nagy hurczolkodás alkalmával előfordul. De az már egészen komoly dolog, hogy az új gazda berendezkedésénél tevékeny részt vettek sokan még a legjobb magyar családok tagjai közül is. És nemcsak a rég megszokott megyei igazgatásban vettek részt, hanem helyet foglaltak a rendőrség, sőt a zsandárság és az elnyomó katonaság soraiban. Berzeviczy Kajetán őrnagy térparancsnok volt Kassán, Király-Daróczy Antal Szolnokon. Makkfalvai Dózsa Antal őrnagy Aradon volt táborkari igazgató. A pesti zsandárságnál volt alkalmazva Békeffy Károly őrnagy, Csizmadia János hadnagy. Rendőri tanácsosok voltak Prottmann alatt: Rutt Ferencz és Nagy Ferencz; rendőrbiztosok: Bányász Samu és Matlekovics Ignácz, ugyancsak a pesti rendőrségnél viseltek hivatalt: Somogyi József, Szegedy Ágoston, Kürty Károly, s a pesti tábori csendőrségnél szolgáltak: Mártonossy-Gállfy Imre és Kocsi János századosok. A pozsonyi kerület zsandárságának szolgálatában voltak: Gosztonyi Imre őrnagy, Lányi István százados, Ambrózy Mihály főhadnagy, Zerdahelyi György és Sima Domokos hadnagyok. A soproni kerület zsandárságának is voltak tagjai: Magyar-sárosfalvai Bittó Ede és Silágyi József kapitány illetőleg főhadnagy. A nagyváradi zsandárságnál szolgált: Danielik Ignácz, Nagyszokolics-Lázics Mihály, Szakács Sándor stb. A helytartósági rendőrségnél főbiztos volt: Pusztay Sándor.

A magas politikai hivatalokban részt vettek előkelő magyar családok tagjai, s 1856-ban már tagja volt a helytartóságnak Gállfy György, Nagy József, Mikulás János, Hollán Adolf, Burján Hermann. Kisebb hivatalokat foglaltak el: Vándory Gusztáv, Balajthi Balajthy Imre, Rédly Sándor, Ghyczy Emil, Dálnoki Nagy Barabás, Udvardi Kossuth, Békey Imre, Beláák Imre, Keményffy Kornél, Lipthay István, Kelemen Móricz, Könnyesy József, Margó Emil, Bozóky István, Lászy József, Gannay Károly, Felsőszelestei Guáry Lajos stb. Különösen a fogalmazói szak tele volt a jobb családok hivatalt kereső ifjaival. A főváros előkelő és kisebb hivatalai szintén hemzsegtek a – természetesen kinevezett – magyar hivatalnokoktól. Alpolgármester volt: Nemes-Ságody Sándor, magistratusi tanácsos: Alkér Antal. Titkárságot és egyéb hivatalokat foglaltak el: Egry Ferencz, Decsy János, Ságody Ignácz, Tizedes János stb. Adószedő volt Anzelly Ignácz, vásárfelügyelő Pekáry Imre, szállásolómester Keresztes Károly.

A kerületi és megyei legfőbb hivatalok élén szintén sok magyar állott. Megyefőnökök voltak: Pestmegyében Pécsy Ferencz, Borsodmegyében Csikmindszenti Mártonffy Dénes, Csongrádban Bonyhádi Perczel István, az akkori Pest-Solt-megyében Rózsahegyi István, Fejérmegyében Tóth József, Szolnokmegyében Bonyhádi Bonyhády Imre, a jász-kún kerületben Jeszeniczei Jankovics György főkapitány. Pozsonymegyében megyefőnök volt Záborszky József, Árva-Túrócz-megyében Beznákfalvai Beznák Ignácz, Bars-vármegyében gróf Erdődy-Pálffy István, Hontmegyében Bossányi Bossányi Simon, Nógrádban Kapy Ede, Nyitramegyében Nándory József. A soproni helytartósági osztály élén állott Sédeni Ambrózy Lajos báró, aki mellett egy csomó magyar gentry-fiú volt joggyakornok. Baranyamegye főnöke volt Szentkatolnai Cseh Ede, Vasmegyéé Bonyhádi Bonyhády Gyula, Tolnamegyéé Nagy Lajos, Zalamegyéé Bogyay Lajos. A kassai kerület élén előkelő helyet foglalt el Mednyánszky Géza báró udvari tanácsos. Abauj-Torna-vármegye főnöke volt Batizfalvai Máriássy Ádám. A nagyváradi kerület első helyét a későbbi kanczellár vásonkeőy gróf Zichy Hermann helytartósági alelnök foglalta el. Mellette dolgoztak kisebb-nagyobb hivatalokban: Szalay István udvari tanácsos, Dobránszky Adolf helytartósági tanácsos, Illésfalvai, Papp-Szilágyi, Ferenczy, Ribáry stb. Észak-Biharmegye főnöke volt Revisnyei Reviczky Menyhért, Békés-Csanádé Torkos Kálmán, Szabolcsmegyéé Gömöry Pál.

A szolgabiróságok, az alsó- és felsőfokú törvényszékek tele voltak magyarokkal; sőt a pénzügyi kormányzat embereinek sorában is számos magyar foglalt helyet.6

Mindezen adat azonban, bármily sötét hátterét képezi a passivitás politikájának, nem homályosíthatta el a politika kidomborodó nemzeti jellegét, se nem gátolhatta diadalát. A nemzet s vezető társadalmi rétegeink túlnyomó része Deák Ferenczet követte. De mégis szerencsésnek mondható azon körülmény, hogy két nagy háború megdöntötte az absolutismust, később a provisoriumot. Ha úgy ez, mint amaz, tovább tart a Deák mögött álló nemzeti gárda talán felbomlik, mely esetben ennek egy része a hivatalkeresők számát szaporítja, esetleg a folyton kibékülést kereső conservativekhez csatlakozik. A másik rész pedig megunva a hasztalan várakozást s elkeserítve az önkényuralom zaklatásai által, az emigratiohoz s Kossuth politikájához csatlakozott volna. Mindkét szélsőség veszedelme lett volna a magyar ügynek.

Még igy is voltak hivei a forradalmi szélsőségnek.

*

Egyes töredékek s túlzó árnyalatok az erőszak eszközeihez akartak folyamodni; de a szomoru tapasztalatok csakhamar meggyőzték még a forradalmi töredéket is, hogy nem lehetséges más mód, mint a harcznak a passivitás terén való folytatása. Igen részletesen irta le Orbán Balázs a Kossuth-Makk-féle 1852-iki, úgynevezett székely összeesküvést, mely azonban nemcsak Erdélyre szorítkozott, hanem kiterjedt Magyarországra is, de mert a Székelyföldnek volt leginkább katonai szervezete, erre igyekezett támaszkodni. Ez az összeesküvés a meggondolatlanság és elhamarkodás sajnálatos ténye volt, melynek akár politikai, akár katonai sikere teljesen kizárva maradt. Az inkább szellemes mint komoly összeesküvési terv Makk honvédezredes révén került Erdélybe s azt nemcsak az emigránsok táborában, hanem Párisban is a Tuilleriák előszobáiban eszelték ki, de egyszersmind ugyanonnét nyerte titkos értesítését a bécsi kormány, a deczemberi államcsiny előtt, az erdélyi titkos társaságról és az összeesküvésről. Az „Év” Magyarországot jelentette, 12 hónapra oszlott s ebből 9 Magyarországra, 3 Erdélyre esett. Minden hónap, vagyis minden országrész, lehetőleg egy személyben, katonai és polgári parancsnokot kapott. Az összeesküvés központja, a Székelyföld, szintén hónapot képezett s négy hétre oszlott, t. i. Háromszékre, Csikszékre, Maros- és Udvarhelyszékre. A hetek napokra s ezek 12 órára oszlottak. Az órák voltak a kisebb rangú főnökök, a perczek s később a másodperczek a közvitézeket jelentették. Az Évnek, mint főparancsnoknak, hatáskörébe tartoztak a kinevezések, s nehogy fölfedeztetés esetén a tagok elárulhassák egymást, nem is birtak egymásról tudomással, s három egyén együtt soha sem beszélhetett a tervezett fölkelésről. Csak a hónapok és hetek, vagyis a magasabb parancsnokok kaphattak irásbeli rendeletet; a napok, perczek és másodperczek csak azt tudták meg, hol és mikor kell fegyveresen megjelenni. Igen helyesen mondja Orbán Balázs, hogy e ravaszul kigondolt terv nem illett a magyar karakterhez. A magyar tud bátran harczolni és meghalni, de nem képes messze szétágazó és hosszan tartó összeesküvésre. Már 1851 őszén úton-útfélen beszélgették a Székelyföldön, hogy a tavaszszal kitör valami, s igy a bécsi kormány a párisi figyelmeztetés nélkül is tudta, mi készül Erdélyben. A figyelmeztetésről azonban az Év is, t. i. a főparancsnok, szintén értesült, s igy eleintén nem volt könnyű a leleplezés, a melylyel különben a bécsi kormány nem is sietett, mert várta, hogy az összeesküvők meszszebb menjenek. De kiküldte Heydte bárót egy csomó kém kiséretében a Székelyföldre, a ki ott azonnal erélyes, de titkos munkához látott. Addig azonban mire sem ment, a mig Görgényi Biró Mihály személyében árulót nem kapott. Ez a háromszéki hármas-bizottság tagja volt Bem idejében, s most bünbocsánatot nyert, ha társait elárulja. Biró azonban a székelyföldi összeesküvés főnökeinek: Török János marosvásárhelyi tanárnak, Horváth Károly háromszéki parancsnoknak és Gálffynak bizalmát megnyerve, az Év-rendszer tervét magához kerítette és azt később átadta Heydtének. Az egész terv most már a bécsi kormány kezeibe jutott. Ez azonban még több áldozatot akart s hat hétig várt, hogy Biró új áldozatokat csaljon kelepczébe. Veszélyesnek az összeesküvést maga sem tartotta s igy várakozásával csak azt akarta elérni, hogy nagy hatással léphessen fel és Európa előtt igazolhassa a reaktio folyton növekvő szigorát.

Mikor azután mind a két czélját elérhetőnek vélhette, rajtuk ütött a szerencsétlen összeesküvőkön s kevés kivétellel ezek hurokra is kerültek. A három főrészes után elfogtak számos gyanusítottat, férfiakat és nőket, az utóbbiak közt Török János feleségét, a ki a hosszas kinzások közt is amazoni hősiességgel viselte magát, s kegyetlen birái nem voltak képesek vallomásra birni. Török, Gálffy és Horváth 1854 márczius 10-ikén bitófán haltak meg, a marosvásárhelyi postatéren. 48 összeeskűvő 5–18 évi várfogságot kapott. Ezek között három derék székely nő is volt. Csak 18 vádlott menekült bizonyítékok hiányában. Igy garázdálkodott a reaktio egy egészen veszélytelen összeesküvéssel szemben. Csak azért tulajdonított annak fontosságot, hogy vért onthasson és szorosabbra csavarhassa a már amúgy is szoros bilincseket.

E közben a bécsi kormány másutt is csak összeesküvőket látott, vagy mesterségesen csinált összeesküvéseket. Csehországban, Bécsben s egyebütt is befogatások és elitéltetések történtek. Vak hirekre nagy katonai kivonulások mentek végbe, mint például Budán történt, midőn Albrecht főherczeg elleni merényletről beszélt a fáma. A repressio Milanótól Galicziáig kiméletlenül működött. Budán elitéltek hat magyart s köztük nőt is, a kik állitólag Meszlényi Zsuzsannánál összeesküvést terveztek a kormány ellen. Hatvanban elfogták Figyelmesit, a ki Kossuthot az emigráczióba kisérte, de hamis útlevéllel ismét visszajött. Ez alkalomból is több elfogatás történt. De legnagyobb megütközést keltett a hadi törvényszék azon itélete, melylyel a forradalmi árnyakat kergető reactio a már régebben fogva tartott előkelő magyar hölgyeket, Teleki Blanka grófnőt, Leövey Klárát és Erdélyi Erzsébetet, öt illetőleg tizenöt évi várfogsággal sujtotta.

Ezúttal is azonban megbizonyult, hogy a legrosszabb dolognak is van jó oldala. A gyáva kegyetlenség óvatosságra intette az emigrácziot és még a túlzókat is a passivitás politikájának zászlaja alá vitte. Az emigratio népszerűtlensége ekkor még nem következett ugyan be, s a forradalmi párt, mely természetesen magába rejtette czélzatait, még aligha vesztett erejében. De az esetleges forradalom innét túl külháborúval került kapcsolatba, még a legvakmerőbbek is, a kik közül többen állandó érintkezésben voltak az emigratióval, a fölkelést csak úgy tartották lehetségesnek, ha komoly külső segély érkezik az országba. Addig is azonban erősítették a passivitás politikájának táborát, melynek a legtüntetőbb és legmakacsabb részét képezték, gyakori összeütközésbe jöve a fennálló renddel. A mint erősödött a reaktio, úgy növekedett a passivitás politikájának intensitása is. A Makk-féle összeesküvés 1862-ben és Libényi merénylete 1853 február 18-án az uralkodó ellen, a kit sétálása közben hátulról nyakán szúrt,7 csak növelték erkölcsi erőben a passivitás politikáját, nemcsak a bősz voltát fokozó reactio, hanem egyszersmind a forradalmi iránynyal szemben.

A magyar nemzet a forradalmat is visszautasította, annál inkább az orgyilkost. A bécsi fogadalmi templomnak ez alkalomból történt épitéséhez a magyar nemzet is őszintén hozzájárult s különösen főpapságunk vett részt annak nagyszerű földiszítésében. A két legszebb üvegfestmény abban Haynald Lajostól és Zalka Jánostól származott, s mindkettő magyar motivum-művészetet vitt a kiváló alkotásba.

A passivitás politikáját nem zavarta meg a másik véglet, a conservativek már ismertetett próbálkozása sem. Nem zavarta meg az 1850-iki petito, ép oly kevéssé, mint a 7 évvel későbbi, az 1857-iki. De nem zavarta meg gróf Dessewffy Emil 1850 áprilisi memoranduma sem, melyet a felséghez intézett, s melyet 23 elvtársa is aláirt azon tanácskozások eredménye gyanánt, melyeket báró Jósika Samuval, gróf Apponyi Györgygyel, gróf Széchen Antallal, gróf Barkóczy Jánossal, báró Sennyey Pállal s másokkal folytatott. Ezek a jóakaratu conservativ stilgyakorlatok teljesen hiábavalók voltak s nem győzték meg sem az uralkodót, sem ministereit azon veszélyek komolyságáról, melyeket a monarchia jövőjét illetőleg föltártak.

A nem alkudozó, de nem is forradalmazó, nem loyaliskodó, de egyszersmind nem lázongó passivitási politika mindig nagyobb és nagyobb vonásokkal bontakozott ki Deák Ferenczczel élén, kinek kezében, a conservativek 47-es zászlajával szemben, nemsokára megjelent a 48-iki alkotmány jogfolytonosságának zászlaja. Bármi történt a külföldön vagy itthon, sikereket vivott ki az osztrák külpolitika Schwarzenberg herczeg életében, vagy pedig belevillámolhattak a krimi háború előzményei a reactio kül- és belföldi mesterkedéseibe, megijesztve és fölbátorítva a magyarokat, kegyetlenkedhetett az önkény, provokálhatta a nemzeti közszellemet sértő boszantásaival: a nemzet magába fojtotta keserű haragját és várt. Várta az eseményeket, de semmi meggondolatlansággal nem vágott ezek elé.

*

A passivitás politikáját még az uralkodónak első magyarországi útja sem zavarta meg lényegesen. Ha valami befolyást gyakorolt a nemzet szenvedőleges ellenállására, ez a császár nősülése és Erzsébet császárnénak a nagy küzdőtéren való megjelenése volt. Itt kezdtek szövődni az első szálak, a melyek közelebb hozták a nemzetet és az uralkodót. A nagyfontosságu esemény, mely 1854 április 24-én történt, szelidítette egyrészt a reakczió, másrészt a szenvedőleges ellenállás szigorát.

Az ifjú császárné mosolya volt a legelső derű az abszolutizmus sötét és rideg korszakában. A szépségnek és jóságnak a fénye mint békét igérő szivárvány jelent meg a látóhatáron.

A magyar történelem tele van érdekes nő-alakokkal. Ez alakok jelentőségre és tulajdonságukra nézve különböznek egymástól; de valamennyit a nőiesség varázsa és bája veszi körül, Szent-István, sőt Árpád anyjától kezdve, Szilágyi Erzsébeten s közép- és újkorunk valamennyi hős asszonyán keresztül. Az angolokat leverő Jeanne d’Arc, vagy az ezek büszke szellemét leigázó Erzsébet királynő s az északi Semirámis: II. Katalin férfias jelleme, merész becsvágya, vagy épen kegyetlen szive a magyar történelem asszonyainál ismeretlen tulajdonság. Nekünk nem voltak Krimhildáink, mint a germánoknak. A mi Murányi Vénusunk Wesselényi hatalmas egyéniségének hódol meg s nem az ostromló ágyuk előtt kapitulál. A mi erdélyi fejedelemasszonyaink török és tatár fogságból váltják ki férjeiket s a kormányzásban mind a jó szellemet képviselik és soha sem a rosszat. A lady Macbethek ismeretlenek a mi történelmünkben. Erzsébet királyné magasan kiemelkedik valamennyi történelmi alak felett, s nemcsak a trón miatt magas ő, hanem nagy és elragadó tulajdonságai által is. De mert trónon ül s mert az asszonyi sziv legnemesebb tulajdonságait a trón magaslatán érvényesitette nemzete javára, nem csoda, hogy a magyar nemzet védő és oltalmazó szellemét tiszteli s geniusát véli felismerni benne.

A midőn a vér még fel sem száradt Magyarország sikjain s midőn a dölyfös önkényuralom százakat küldött bitóra, s ezreket és ezreket a vársánczok sötét oduiba, a midőn meg volt tiltva a haza sorsának gyászolása s a fájdalom könnyeinek nyilvános mutogatása is, akkor egy fényes könnycsepp hullott le a bécsi Burg padozatára. Erzsébet királyné könnye volt, a ki azt azért hullatta, mert látta vérezni a legnemesebb nemzetet s mert sikertelennek bizonyult azon kisérlete, hogy a magyar conservativek és főpapok második petitiója szives fogadásra találjon férjénél, a császárnál. E könnyhullatás nagyszerű jelenetét a képzelődés és a népmonda körülvette egész mythikus légkörrel. A nemzet a mondát ép úgy elhitte mint a valót, mert jól esett elhinnie, hogy védangyal őrködik felette a magasban, a ki, habár nem segithet rajta, szivében együtt érez, bánkódik és könnyez vele.

Már az ötvenes évek közepén mindenki tudta Erzsébet királynéről hogy rokonszenvez a magyarokkal, hisz a nemes női sziv mindig szánalmat és rokonszenvet érez a nagy szerencsétlenségek iránt. Tudta az ország, hogy felséges asszonya magyarul tanul, sőt már meg is tanult, s hogy irodalmunkat olvassa és kedveli. Az 1857-iki könnyjelenet tehát már fogékonyan találta a magyar sziveket egy fényes mythos, oly mythosz befogadására, mely szerencsére lényegileg meg is felelt a valóságnak. Mosolylyal ajkán, vagy könynyel szemében – nem is tudta máskép képzelni a magyar nemzet – felséges asszonyát, Erzsébet királynét. Mosolylyal ajkán, ha jót tehetett, s a nemzet sorsa jóra fordult, és könynyel szemében, ha Magyarországot csapások sujtották. Egy későbbi korban is könnyet hullattak a felséges szemek, midőn a ragyogó cseppek Deák Ferencz ravatalára estek. Erzsébet királyné könnycseppjei egy szörnyü tragédia idején a mayerlingi katastropha napján összeolvadtak a magyar nemzet könnyeinek tengerárjával. Nemcsak a felséges asszonynak, hanem a magyar nemzetnek örök gyászt okozott e katasztropha, s igy a nagy asszony s a magyar nemzet sorsa örömben, bánatban összefűződött. Erzsébet királyné arczának derűjéből fakadtak a legszebb virágok a magyar nemzetre nézve, Erzsébet királyné könnyei a magyar nemzet legdrágább drágakövei, maradandóbb emlékűek és becsesebbek minden gyémántnál és diadémnál. Még a kiegyezés előtt mondta Andrássynak e felejthetetlen és jellemző szavakat: „Ha a császár dolgai rosszul mennek Olaszországban, ez fáj; de ha Magyarországon van baj, ez megöl.”

A történelem nem képes aktaszerüen bebizonyítani, mekkora része volt Erzsébet királynénak a kiegyezés létesítésében. Azon jelenetek, melyek a férj és nő között s a legbelsőbb környezet előtt lefolynak, nem kerülnek feljegyezve az archivumokba. Ha valahol, úgy az ily kényes és finom dolgokban igaz a vox populi vox dei elve. A közhit fenekén rendszerint nagy igazság rejlik. A közhit és meggyőződés Magyarországon az volt s ma is az, hogy Erzsébet királyné befolyása nélkül a kiegyezés nem jött volna létre oly gyorsan és simán. Az idegen fegyverek győzelme döntő stádiumba vihette és vitte is e rendszerváltozást s a monarkhia átalakulását; de a békülékeny hangulatot a trón magaslatán legnagyobb részt Erzsébet királyné idézte fel. Ferencz József király jól ismerte felséges nejének Magyarország iránt táplált érzelmeit; ez magyarázza meg azon táviratot, melyet Pestről küldött az 1865-diki örömteljes fogadtatás után. Örült, hogy örömet okozhat a felséges asszonynak a kibékülés közeledése által. A gyengéd figyelem birta rá a királyt arra is, hogy az uniót kimondó erdélyi országgyűlést Erzsébet napjára (1865 november 19-re.) hivta össze. A királynénak és a nemzetnek kölcsönös rokonszenve és szeretete csakhamar gyakorlati kifejezésre is jutott. A porosz hadjárat sikerei már Bécset is veszélyeztették, s Erzsébet királyné tudta, hogy úgy ő, mint az akkor még gyermek trónörökös a magyarok közt van a legnagyobb biztosságban. Deák Ferencz volt akkor az, a ki indítványozta, hogy a nemzet fogadja méltóan királynéját, szeretett védanyját.


Erzsébet királyné 1854-ben.
Decker egykorú kőnyomata után. Az országos képtár gyűjteményének 1983. számú példányáról

A nemzet vezére, Deák, Andrássy, Gorove, báró Kemény és mások társaságában fogadta a felséges asszonyt, biztosítva őt a magyar nemzet hálájáról és lovagias oltalmáról. Igy fogadta a felséges asszonyt Budapest főváros is, s majdnem hogy a Mária Terézia-féle jelenet ismétlődött, a midőn a nemzet képviselete késznek nyilatkozott meghalni királynéjáért.

Innéttől hosszú időn át csupa mosoly és derű ragyogott a felséges asszony arczán. Elkövetkezett a kiegyezés, a nemzet és királyának örök érvényű kibékülése. Elkövetkezett a koronázás s Erzsébet királyné Mária Terézia királynő koronájával Magyarország királynéjává koronáztatott. A kölcsönös előzékenység és kedveskedések kora jött el. A nemzeti lelkesedés lángolt s dicsfénynyel vette körül a királynét. Ez viszont megszentelte a nemzeti ünnepeket akkor is nemcsak jelenlétével, hanem áldó kezével. A neki adott 50,000 darab arany ajándékot ép úgy a honvédség czéljaira ajándékozta vissza, mint felséges férje. Résztvett a nagy napok kegyelmi tényeiben. A veszprémi székesegyháznak ajándékozott diszöltönye, mint fátyola, bár mint néma tanu, sokáig bizonyítani fogja e nemes sziv örömteljes kiáradásait, a magasztos lélek tényeit. Mint koronás királyné, magyar földön akart új gyermekének létet adni. Ezért költözött 1868 elején Budára, a hol április 2-án meg is született a legmagyarabb főherczegnő. Áldó és áldott keze nemcsak Szent-István palástján varrta össze a foszlányokat a koronázás előtt, hanem a legelső honvédzászlóalj trikolorjára is sajátkezüleg himezte a szalagot. Az ő példáját követve, a kis Mária Valéria főherczegnő is szalagot adott a 44-ik honvédzászlóalj lobogójára. Abból a diszes imakönyvből, melyet a főváros ajándékozott a koronázás alkalmából Erzsébet királynénak, innéttúl soká csak hálazsolozsmákat zengtek a felséges ajkak.

De elkövetkeztek a családi gyász végzetes napjai, melyek főleg Erzsébet királyné imádott alakja miatt lettek egyszersmind nemzeti gyásznapokká. A csapások azonban a felséges asszonynak csak hosszú fizikai távolléteit idézték föl; de lélekben még inkább egyesitették őt nemzetével. Ezredéves évfordulónk ismét örömnapokat hozott a nemzetre. A jóságos nemtő, Magyarország védő angyala, e nagy napok idején ismét megjelent hű nemzete előtt.

Kiragadta magát az önkinzó tépelődés sötétségéből, hogy fényessé és emlékezetessé tegye azon napokat, a midőn ismét együtt örült és együtt volt boldog velünk. Nem elégedett meg azzal, hogy a kiállítás megnyitásán jelen legyen. Heteket töltött hű magyarjai közt, s a hódoló diszfelvonulás idején is a fényben ő képezte a fényt s a dicsőségben a dicsőséget.

A midőn a nemzet szerencsétlen és boldogtalan volt, mindig királynéjára gondolt. Tőle várta, ha nem is a közvetlen segélyt, legalább a részvét enyhítő balzsamát. Most, midőn a nemzetnek jól és dicsőségteljesen folyik a dolga, illik, sőt kötelesség megemlékezni a múltról. E tekintetben is Deák Ferenczczel kell tartanunk, a ki figyelmeztette nemzetét, hogy necsak akkor viseltessék rajongó hódolattal királynéja iránt a mikor erre rászorult, hanem akkor is, a midőn ennek van szüksége vigasztalásra. Még legújabban is meglepetést készített elő Erzsébet királyné szeretett nemzetének. II. Vilmos német császár Budán tartott pohárköszöntőt, melyben kiemelte a magyar nemzet és Magyarország nagy hivatását. Erzsébet királyné táviratilag köszönte meg a németek uralkodójának a nagy jelentőségű beszédet s a magyar nemzet fontosságának elismerését.


Erzsébet királyné levele Deák Ferenczhez.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum Deák-szobájában

A történelem már is feljegyezte, hogy Erzsébet királyné volt nemcsak korának legelső magyar asszonya, hanem minden korok azon legeszményibb nőalakja, a ki hazájának és népének sorsára legnagyobb befolyással birt és erre legtöbb áldást árasztott. A történelem és a monda gyakran határosak. A hagyomány pedig meg fogja tenni Erzsébet királynét Magyarország védasszonyának és védőszellemének a legtávolabbi jövőkig, a kinek mosoly lesz ajkán, ha magyarjainak jól leend dolga s könny lesz szemében, ha a végzet nehéz ostorcsapásai suhognak a négy folyam táján.

*

A passivitás politikájában csakhamar rész vett a nemzet legnagyobb része, faj- és valláskülönbség nélkül. Délszlávok és románok belátták, hogy a reactio rászedte s a jutalom helyett a magyarokéval egyenlő büntetésben részesítette őket. A faji ellentétek kiélesedtek, de nem többé a magyarság, hanem a grammatikai területek szerint, és közös élükkel a reactio ellen fordultak. A bánsági németek és oláhok panaszkodtak a szerb hivatalnokok zsarnokoskodása miatt, s névszerint a délmagyarországi oláhok küldöttséget menesztettek a császárhoz, hogy kebeleztessenek ki a szerb vajdaságból s egyesülhessenek a keleti románsággal. A szerb ultrák garázdálkodása anynyira ment, hogy már 1850 január 25-kén rögtönitélő biróságot kellett életbe léptetni a Vojvodinában. A szerb sovinizmus gazdálkodásának csakhamar véget vetett az általános germanisatio, mely a Vojvodinát se kimélte. A Bach- és Thun-féle germanisatio mindjárt kezdetben föllépett Horvátország ellen is. A bécsi pénzügyministerium németül levelezett a zágrábi megyegyűléssel. A horvátok azt nem akarták türni s igy a szerbek és horvátok ellen Bécsből egyszerre indult meg a reactio. Stamatovics ujvidéki szerb papot, a délszláv sovinizmus egyik vezérét, 1851 februárban a temesvári várbörtönbe hurczolták s mindjárt rá a bécsi kormány a délszlávokkal barátkozó cseheket áprilisban Zimonyban elfogatta. A császári pátens, mely megköszönte hűséges népeinek jó szolgálatait, egyúttal azonnal föloszlatta a zágrábi országgyűlést. Különösen a területi követelések maradtak teljesítetlenül. Horvátország nem kapta meg sem Dalmácziát, sem a katonai őrvidéket. Az oláh határőrvidéknek 1851 áprilisában történt megszüntetéséből nem lett haszna a déli szlávságnak, mert a horvát-szlavón és a bánáti őrvidék élén továbbra is a hadügyminister maradt, egészen katonai igazgatással. Horvátország egyedül csak Fiume elnyerése által részesült területnagyobbodásban; mert az Adria gyöngyét az 1850 június 12-iki szervezeti szabályzat közvetlenül a bán hatósága alá, rendelte. Igy kellett bünhődnie Fiumének magyar rokonszenveért. Erdélyben a szászok és románok kaptak hajba, viszálykodva egymással s egyértelműen panaszkodva a bécsi kormány hálátlansága miatt. Panaszkodtak arról is a szászok, hogy Wohlgemuth halála után (1851 május) Schwarzenberg Károly herczeg, Felix unokaöcscse, egészen az erdélyi magyar aristokratia befolyása alá került, s a szászföld elnevezést is hivatalosan megtilták; pedig a reactio kezdetén a szász gróf elnevezés alatt nemzeti kormányzót kaptak, sőt 1850 január 17-kén nemzeti egyetemük ülését is megtarthatták. Panaszuk éle azonban nemcsak a magyarok, hanem a bécsi kormány ellen is fordult. De leghevesebb és legmélyrehatóbb harag keletkezett a románságban, melynek megigért unióját a reactio meggátolta, sőt miután a román hivatalnokok elűzettek, szász hivatalnokok uralma alá került. Hogy az erdélyi magyarok és székelyek mély gyülöletet tápláltak az új rendszer ellen, mondani is fölösleges. A Thun-féle iskolai és egyházi germanisationak sikerült még a tótság magyarellenes részét is a bécsi kormány ellen és a magyarok mellé sorakoztatni. Ekkép tehát szinte az összes fajok többé-kevésbbé résztvettek a magyarság szenvedőleges ellenállásában. Többé-kevésbbé, mert a bécsi kormányok ezután is minden lehető alkalommal a nemzetiségi tulzást játszották ki a magyar sovinizmussal szemben. Még a provisorium alatt is, mint a későbbi fejtegetésekből ki fog tünni.

De még a papságot sem nyerhették meg a reactio czéljaira, habár mindjárt kezdetben, de különösen az 50-es évek közepén mindent elkövettek Bécsben a katholikus egyház megnyerésére. A Vatikánt meg is nyerte a placetum jog felfüggesztése s később a concordatum által; de nem nyerte meg a magyar clérust. Nemcsak Thun, hanem líberális emlékeinek elhomályosodása után Bach is részesévé akarta tenni a clerust a politikai hatalomnak.

A magyar clerus hires volt mindig hazafiságáról s arról, hogy a pietismus fegyvereit nem hegyezte ki a haza ellen. Midőn a törvényhozás egyszer már nyilatkozott, föladta a harczot, vagy legalább nem szövetkezett a hazaellenes elemekkel. Az 1848. XX. t.-cz. messzebbre ható elvi kijelentéseket tartalmazott még az egyházpolitikai programmnál is. Világosan következett e t.-czikkből a közoktatás államositása, sőt az egyházjavak államosítása. És mit tett az akkori püspöki kar? Hires áprilisi conferentiáján nem üzent hadat az ifjú magyar államnak, hanem csakis az autonómiát követelte. Sem az episcopatus, sem az alsó papság soraiból nem támadtak szabadságharczunk idején muszkavezetők vagy Windischgrätz és Haynauval czinkoskodók; ellenben clerusunk és főpapságunk legnagyobb része a végsőig kitartott a nemzeti ügy mellett. Amidőn Haynau bevonult Pestre, legelső dolga volt Horváth és Jekelfalussy püspököket, valamint Lonovics érseket megfosztani magas méltóságuktól. Az első felelős kormány által esztergomi érsekké kinevezett Hámot (kinevezését az ő felsége személye körüli miniszter ellenjegyezte) a bresciai hiéna „önkéntes” lemondásra kényszerítette. A csanádi püspök, aki Temesvárt a honvédek kezére igyekezett játszani s Rukavinára a vár védelmét lehetetlenné tenni, csak nehezen menekülhetett a véres boszútól. Lonovics a mölki apátságban s később – 1852-ben – Bécsben szenvedett politikai martirságot, amiért a békéltető küldöttséget Windischgrätz elé vezette. Ugyancsak a Pesten élő főpapság még a szabadság-harcz kezdetén békéltetőleg lépett föl a korona és a nemzet közt. Fogarasy Mihály nagyváradi kanonok vitte 1848 novemberében Olmützbe a Horváth Mihály által szerkesztett könyörgő levelet, mely levél ép oly merészen mint komolyan intézte a kérdést az uralkodóhoz: ki fog felelni Isten birói széke előtt ezer és ezer ártatlan vérének kiontásáért? Az ekkor már nyiltan föllépő reactio meggátolta ugyan a levélnek közvetlen átadását, s igy Fogarasi küldetése meghiúsult, habár Lobkovitz herczeg jelenlétében semleges jellegű kihallgatást nyert az uralkodónál. Főpapságunk ekkor sem csüggedt, hanem pásztorleveleket intézett az alsó clerushoz, gyakori imákat rendelve el ugyanazon magyar alkotmány érdekében, mely az államnak és egyháznak határozott elválását czélozta.


Hám János.
Egykorú kőnyomat után. Eredeti példányról

De még azon főpapok sem tartottak a reactióval, akiket a reactio helyezett a főpapi székekbe. A Hám helyébe kinevezett Scitovszky primás kezdetben némi hajlékonyságot mutatott. Beleegyezett a zágrábi püspökségnek érsekséggé való emelésébe. De a leghatározottabban tiltakozott mind Rómában, mind Bécsben a katholikus egyház birodalmi centralisatiója, vagyis az ellen, hogy a bécsi érsek birodalmi primás, és igy egyszersmind Magyarország primása legyen. Ugyanekkor mondta Scitovszky Thun miniszternek, aki őt figyelmeztette, hogy javait ő felségétől kapta: „világi javaimat igen, de lelkiismeretemet nem”. A kényuralom által kinevezett ezen egyházfejedelem már 1856-ban kiváló hazafias szerepet játszott, s az esztergomi bazilikának ez évben történt felszentelése alkalmával mentek végbe az előkészületek az 1857-iki petitióra és az esztergomi értekezletre. Bartakovics egri érsek annyira vitte az absolutismus elleni tüntetést, hogy a föltámadási körmenet alkalmából szolgálattételre kirendelt osztrák katonaságot meg sem áldotta. Haynald Lajos pedig, akit szintén az idegen uralom nevezett ki tábori lelkészből erdélyi püspökké, illetőleg kezdetben a derék Kovács mellé coadjutorrá, a politikai fordulat bekövetkeztével csakhamar első hirdetőjévé és védelmezőjévé lett a nemzeti ügynek.

Igaz ugyan, hogy főpapságunk az októberi diploma előtt a conservativekkel tartott s az általa is aláirt 1857-iki petitióban az 1847-iki alkotmány visszaállítását kérte; de akkor még más politikai programm nem létezett, kivéve Deák Ferencz passivitási programmját. Mihelyt azonban a haza bölcse fellépett a jogfolytonosság positiv programmjával, clerusunk igen kevés kivétellel elfordult a conservativektől s Deák politikájához csatlakozott. Deák politikája pedig az 1848-iki alkotmány visszaállítását tűzte ki czéljául, azon alkotmányét, melynek radicális valláspolitikai rendszere sokkal messzebb ment a legutóbbi idők egyházpolitikájánál. Sőt clerusunk némi hajlammal birt a politikai és közjogi radicalismus iránt, s igy a reactio soha sem támaszkodhatott reá, mint más országok papságára. Hasztalan létesítette a reactio az 1855-iki concordatumot, mely az absolutismust szuronyok mellett egyszersmind a pásztorbotokra akarta alapítani. Az egyháznak kinált uralmat hazafias egyházunk visszautasította, mert a hatalmat kináló önkényuralom ellentétben volt nemzeti érdekeinkkel.

A nemzet védelmi rendszere tehát az egész vonalon erőteljes és hatalmas volt. Az ó-conservativek elijesztése után a bécsi kormány nem talált támaszt az országban senkiben és semmiben, sem az osztályokban, sem a felekezetekben. A conservativek megfutamodása után az aristokratia szintén – a csekély kivételtől eltekintve – a nemzeti ügy mellé állott. A Bach-rendszer centralisatiót s egységet akart. Létesítette is ezt, de nem a birodalomban, hanem Magyarországon, mert egységessé tette a nemzetet, sőt szerte-szét dúlt társadalmunkat. Megszüntek az osztály- és felekezeti különbségek s a nemzeti összeforrasztás nagy műve a Bach-rendszer nélkül talán nem sikerült volna oly gyorsan és általánosan. A legújabb alkotmányos aerában, retrograd irányzatok hatása alatt, némi felekezeti és osztálybomlás ismétlődött. Ez azonban távolról sem lehetett többé mély, és a szakadás nem hatolhatott a nemzet gyökeréig. A Bachkorszak ellenkező czélzata daczára megoldotta azon legkiválóbb nemzeti feladatunkat, hogy a feudális Magyarország átalakulhatott a társadalmi rétegek romboló összeütközése nélkül. Nem jártunk úgy, mint a lengyelek, akiknek társadalmi szétzüllése nemcsak fölidézte, hanem egyszersmind túlélte állami bukásukat, legfőbb gátját képezve továbbra a lengyel államiság – legalább töredékes – visszaállításának is.


Haynald Lajos aláirása 1870 november 22-iki levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában

Ha a reactio szervezete nagy és hatalmas volt, nem kevésbbé nagygyá és hatalmassá lett a nemzet passivitási rendszere, melynek puha mediumában erejét vesztette az önkényuralom minden lövege.

Ez az uralom sehol sem talált nyilt ellenállásra; de egyszersmind támogatásra sem. Az idegen és a nemzeti ügygyel szakító magyar hivatalnokok intézkedései lépésről lépésre paralizáló és ellensúlyozó tényekre leltek. Önként mit sem szolgáltatott a társadalom. Az adóktól kezdve a közszolgálatok minden nemét erőszakkal kellett kicsikarni. Az oly rendszer pedig, amely gyűlöletes szinben tűnik föl a polgárok előtt, akik néma összeesküvésben szövetkeznek az ellen, föltétlenül szétmállik, habár aczélból volna is.

Amidőn tehát Deák Ferencznek sikerült létesíteni a szenvedőleges ellenállást, amidőn a reactiónak sikerült papságot, aristokratiát, sőt részben a magyar faj nyilt ellenfeleit is, a nemzetiségeket, a passivitás rendszerének terére lökni, az absolutismus sorsa meg volt pecsételve.

 


  1. A „Rückblick” irója Meyer Béni, Bach ministeriumának Svájczból hozott nagybefolyású udvari tanácsosa volt, ki Svájczban is a Sonderbund mozgalmainak egyik tevékeny, de épen nem rokonszenves alakja volt. Ottani szereplésével szerezte magának a Blutbeni elnevezést. Mindenki csak ezen a néven ismerte.[VISSZA]
  2. „Ein Blick auf den anonymen Rückblick.” Széchenyi munkája Londonban jelent meg s előszavát a magát csak F. K. betűkkel megjelölő kiadó irta, a ki Falk szerint Széchenyinek sakkozó társa lett volna.[VISSZA]
  3. A conservativek peticionáló politikájára s Bachnak irányukban való ellenszenvére világot vet mindjárt az absolutismus kezdetén a kormány lapjának állásfoglalása, melyet Vörös irataiban következőleg vezet be: Az osztrák kormányt képviselő „Magyar Hirlap”, melynek szerkesztője a márcziusi napok előtti időből ismeretes „Mult és Jelen” erdélyi hirlapnak volt kezelője s a pecsovics pártnak – mely magát tisztességesebben „conservativ”-nek keresztelte el a nélkül, hogy tulajdonképen valamit conserválni akart volna, sőt per excellentiam „conservativ-reformer”-nek is nevezé magát – nevezetes organuma volt, régi ügyrokonairól 1850. május 16-án igy szólótt:
    „Bámuljuk azon nagylelküséget és metamorphosist, miszerint azon aristocraták, kik sohasem tudtak, sohasem akartak a közjóért magánérdekeik burkából kivetkőzni s a nemzeti országos érdekek színvonalára minden önzés nélkül határozottan lépni ki; kiket épen azért a nemzet többsége mind e mai napig csak keserü érzések közt tud emlegetni, sőt nem mondok sokat, ha azt állitnám is, hogy gyülölséggel viseltetik irántuk: most megtagadják önmagukat és közbenjárókul lépnek fel fejedelem és nemzet közt; – azon fejedelemnél, ki leverte cimrokonaikról a kilencz gombot, hogy jobban elférjenek a nemzeti egyenlőség közös fedele alatt, – s azon nemzetért, mely nyomoruságának nagy részét nekik köszöni s mely épen ez okból némi kárörömmel látja őket sorai közé beosztva.
    [VISSZA]
  4. Szögyény érezte, hogy a szabadságharcz idején a birodalmi tanácsba való belépése a legnagyobb és legsúlyosabb következményű félreértésekre szolgáltathat alkalmat. Saját naplójában tett följegyzései szerint sokáig habozott, vajjon elfogadja-e a birodalmi tanácsosságot, mert a kormány elveivel miben sem értett egyet s irányának megváltoztatásához mi reménye sem volt. A kinevezés elfogadására biztatta azon körülmény, hogy az közvetlenűl a felségtől származott.[VISSZA]
  5. * A Bach-huszárokról Eötvös Károly a következű rövid, de jellegzetes sorokat bocsátotta e munka czéljaira: A Bach-huszárok 4 kategoriába oszthatók: I. A provisoriumbeliek 1849–1854-ig, a kik abban a reményben, hogy ideig óráig tart az alkotmány ellenes állapot, megbizatást fogadtak el a kormánytól. Ezek közt volt igen sok jó magyar és hazafi, a régi megyei elemek közül. Ezeknek nem volt megállapitott ruházatuk, civilruhát viseltek. Főnökük Haynau volt.
    II. A definitívek. Ezek legnagyobb része osztrák és cseh volt és az itthoniak közül csak a kir. hivatalnokok és családtagjai foglaltak helyet ezek közt. Ezeknek szereplése 1859-ig tartott, főnökük Albrecht főherczeg volt.
    III. A diszmagyar ruhások. 1859-ben a Bach-rendszer a köztisztviselőknek a diszmagyar ruhát rendelte meg, mint egyenruhát. Ezek közt már megint akadtak jó magyarok, a magyar világ bekövetkeztének reményében. Ez tartott 1860 októberig, főnökük Benedek volt.
    IV. A Schmerling-lovagok 1861 novembertől 1865 októberig. Ezek igazán szedett vedett emberek voltak, mert Ausztriából nem vállalkozott senki és az itthoni java elem 61-ben mind lemondott. Igy csak az itthoniak salakjából lehetett a tisztviselő kart összeállitani. Főnökük gróf Pálffy Mór volt.
    Az igazi Bach-huszároknak csak a II. és III. kategória nevezhető.
    Az I., II., IV. kategoriabeli Bach-huszároknak nem volt megállapitott ruházatuk, civiluhát viseltek, mig a III. kategoria uniformisa a diszmagyar volt.
    [VISSZA]
  6. Hogy a passivitás politikája még teljesebb megvilágitást nyerjen, érdekesnek tartom a magyarországi hivatalnokok 1856-iki névsorából közölni azon magyarok neveit, akik jelentékenyebb politikai, birói és pénzügyi tisztségeket viseltek:
    A pest-budai közigazgatási kerületben szolgabirói tisztet a következők viseltek: 1. Pest-Pilismegyében: Eklér Imre, Hőri Antal, Parniczkay Ede. 2. Borsod-megyében: Baráth József, Kelemen Lajos, Kolossy Lajos, Farkas Károly. 3. Csongrád-megyében: Szalay Ignácz, Beliczay Tamás. 4. Esztergom-megyében: Matyasovszky Sándor, Sávoly Lajos, Reviczky Károly. 5. Heves-megyében: Okolicsányi István, Nemes János. 6. Pest-Solt-megyében: Eötvös Pál, Berényi György, Szebényi Pál, Tóth Lajos, Radácsy Frigyes. 7. Fejér-megyében: Hegedűs Sándor. 8. Szolnok-megyében: Török János, Kassó Lajos. 9. Jász-Kún-megyében: Uj Mihály, Makó Gergely, Hegedűs Zsigmond, Bibó Károly. A törvénykezésnél szolgáltak: 1. Az országos főtörvényszéknél Eötvös József alelnök, Nagy István, Hubay József, Beniczky Ágost, Sutsics Károly, Huszár Ferencz, Vitál Alajos, Somoskeői Antal, Szekrényessy András, Végh Ignácz törvényszéki birák, Deréky István titkár, Rudnyánszky Béla. főügyészhelyettes, Boldizsár Ferencz telekkönyi igazgató. István, Medrey István, 2. A pesti főtörvényszéknél biró: Fabinyi Teofil, törvényszéki birák: Jancsó Károly, Petheő János, Thaly Antal, ghymesi és gácsi gróf Forgách Sándor, Balogh István, Daruváry Alajos. Ügyészhelyettesek a pesti törvényszéknél: Külley Ede, Bogisits Lajos. 4. A pesti kereskedelmi törvényszék elnöke: Fogarasy János, törvényszéki birák: Pákozdy Zsigmond, Csorba Sándor, Szeniczey Gusztáv. 4. A miskolczi megyei törvényszéknél: elnök Máry Pál, birák: Szalay Zsigmond, Bodnár Imre. 5. A szegedi megyei törvényszéknél elnök: Nagy Lajos. birák: Péterffy Lajos, Török Sándor. 6. Az egri megyei törvényszéknél elnök: Okolicsányi Luczián, birák: Okolicsányi Manó, Bene Imre, titkár Thalabér Lajos. 7. A kecskeméti megyei törvényszéknél elnök: Urbanovszky Jusztin, birák: Gaal János, Bary Sándor, Illyés István, Nagy Károly. Titkár Pataky Ignácz. 8. A székesfejérvári megyei törvényszéknél birák: Rohonczy István, Takácsy Ignácz, Fábry László. 9. A szolnoki megyei törvényszéknél birák: Molnár Sándor, Sery János. 10. A jászberényi megyei törvényszéknél elnök: Földváry János, birák: Küry József, Moczár János. Titkár Eördögh János. Pénzügyi személyzet a pest-budai közigazgatási kerületnél: Perczel Sándor, pénzügyi tanácsos Kamánházy János, Etlényi Lajos, Hegedűs Ferencz. pénzügyi fogalmazók, Szarvassy József, Habinay Ágost. budai, Madarassy Pál, Verney Gyula, Daniely György, Zimányi Károly. pesti, Tormay Frigyes. egri, Karay Nándor, szegedi és Csépkey Károly. szolnoki pénzügyigazgatósági biztosok. 
    A pozsonyi közigazgatási kerület szolgabirói voltak: 1. Pozsony-megyében: Lipthay Gábor. 2. Árva-Túrócz-megyében: Zsembery Balázs. 3. Bars-megyében: Baloghy Elek. 4. Hont-megyében: Kardoss Ádám, Báthory Gábor, Somoskeőy János. 5. Komárom-megyében: Pongrátz Kázmér, Orosz László. 6. Nógrád-megyében: Rédeky István, Komáromy Imre, Baross Miksa, Berencsy Lajos, Zmeskál Sándor. 7. Felső-Nyitra-megyében: Kálmán Imre. 8. Alsó-Nyitra megyében: Motkó Nándor, Ordódy Mór, Gyürky Bálint, Turcsányi József. 9. Zólyom-megyében: Pongrácz Ferencz gróf. 10. Trencsén-megyében: Lieszkovszky István, Rédeky István, Messko-Stefanovics Arisztid. Törvénykezési hivatalnokok voltak: 1. A pozsonyi főtörvényszék alelnöke Andreánszky Sándor, főtörvényszéki birák: Szászy Ambrus, Majthényi Alajos. 2. Pozsonyi törvényszéknél törvényszéki biró: Andrássy István. 3. Balassagyarmati törvényszéknél elnök: székhelyi Majláth Sándor. Birák: Bartakovics Flórián, Szilassy Gábor. Ügyész: Hamar János. 4. A beszterczebányai törvényszéknél elnök: Matulay Frigyes. Birák: Polónyi György, Farkas József. 5. a nyitrai törvényszéknél birák: Nevery Miksa, Gyürky Medárd. 6. a szentmártoni törvényszéknél biró: Iglói Szontágh Dániel. 7. a nagyszombati törvényszéknél: Biró: Borányi János. Pénzügyi hivatalnokok: 1. a pozsonyi pénzügyigazgatóságnál: Kassay József, Herczegh Antal, Márfy Ágost, Kovács János. 2. a balassagyarmatinál: Novák Mátyás, Hanély József, balassagyarmati. 3. a nyitrainál: Várffy Alajos, biztosok.
    A soproni közigazgatási kerület szolgabirói: 1. Baranyamegyében: Márkus József, Bogyay József, Kisfaludy Pál, Sárközy Titusz. 2. Vas-megyében: Csesznák László. 3. Győr-megyében: Kassics Albert. 4, Somogy-megyében: Csorba Ede, Balasskó Imre, Kary Ignácz, Farkas István, Országh Lajos. 5. Veszprém-megyében: Madarász József. Sey László, Radó Dániel. 6. Zala-megyében: Keresztessy József, Gózony Ferencz. Törvénykezési hivatalnokok: 1. a soproni főtörvényszéknél birák: Hegedűs Antal, Sebestyén Gábor, Apor Sándor, Karácsony Mihály, Simon László. Titkár: Szent-György Imre. 2. a soproni törvényszéknél elnök: Hőgyészi Pál. Ügyészhelyettes: Seép Sándor. 3. a pécsi törvényszéknél elnök: Tallián János, birák: Rohonczy Imre, Gözsi Mátyás. 4. a szombathelyi törvényszéknél elnök: Nagy János, birák: Tóth Károly, Bárdosy László. Ügyész: Torkos Ferencz. 5. a győri törvényszéknél elnök: Szalay Ágost, birák: Beke Ágost, Nedeczky Sándor, Molnár Elek. 6. a kaposvári törvényszéknél: birák Karvasy Sándor, Nagy Imre, Kovács Antal, Sohár Vincze. Ügyész: Pottyondy Ferencz. 7. a szegszárdi törvényszéknél elnök: Perlaky János, birák: Gaál Gyula, Materényi József, Zöld Sándor. Ügyész: Daróczy István. Ügyészhelyettes: Balthazár Adolf. 8. a veszprémi törvényszéknél elnök: Kopácsy József, birák Kenesey Antal, Laky József, Bognár Lajos. Ügyész: Végh István. Alügyész: Damál János. 9. a zalaegerszegi törvényszéknél elnök: Márkus Lajos. Birák: Németh János, Bély József, Babos Kálmán. Alügyész: Pribék Imre. Pénzügyi hivatalnokok: 1. a soproni pénzügyigazgatóságnál: Völgyi Nándor. 2. a nagykanizsai pénzügyigazgatóságnál: Darray János. 3. a pécsi pénzügyigazgatóságnál: Fezly Ferencz. 4. a győri pénzügyigazgatóságnál: Balogh Sándor, Kanhovszky Antal biztosok.
    A kassai közigazgatási kerület szolgabirái: 1. Abauj-Torna-megyében: Vajda Zsigmond, Vadász György. 2. Bereg-Ugocsa-megyében: Fekete Ferencz, Reviczky Ágost, Lehoczky Lajos. 3. Gömör-megyében: Péczely János. 4. Mármaros-megyében: Fehérváry István, Tolvay István, Székely Lajos, Lasztokai János, Vajda János, 5. Sáros-megyében: Roszty József. 6. Ung-megyében: Lipcsey Péter, Csik Arpnás, Reviczky Imre. 7. Zemplén-megyében: Bornemisza Sándor. 8. Szepes-megyében: Fejszényi András. Törvénykezési hivatalnokok: 1. az Eperjesi főtörvényszéknél alelnök: Hedri Hedry Ernő, főtörvényszéki birák: Berzeviczy Manó, Ferenczy Ignácz, Barthos János. 2. a kassai törvényszéknél főtörvényszéki biró: Jóny Vincze. Birák: Petróczy Ferencz. Alügyész: Papp Sándor. 3. a beregszászi törvényszéknél elnök: Mauks Norbert, birák: Török Samu, Kántor Samu. 4. a rimaszombati törvényszéknél ügyész: Létassy Alajos. 5. a mármarosszigeti törvényszéknél ügyész: Kendrey János. 6. az eperjesi törvényszéknél biró: Urbán Antal. Ügyész: Rozgonyi Bertalan. 7. az ungvári törvényszéknél elnök: Dienes István, birák: Nagy Pál, Sárossy György, Ügyész: Imre Gábor. 8. a sátoralja-újhelyi törvényszéknél elnök: Beőr Mihály. Birák: Móricz Péter, Horváth Vincze, Lipthay Gyula. 9. a lőcsei törvényszéknél biró: Készmárszky Rezső. Pénzügyi hivatalnokok: 1. a kassai pénzügyigazgatóságnál Aranyossy Ágost, 2. az eperjesi pénzügyigazgatóságnál Rácz Károly, 3. az ungvári pénzügyigazgatóságnál Zelezny József biztosok.
    A nagyváradi közigazgatási kerület szolgabirái: 1. Dél-Biharmegyében: Nyitrai Samu, Egyed Imre, Lakatos Benedict, Tatár Tamás. 2. Észak-Biharmegyében: Weszprémy Gáspár. 3. Arad-megyében: Kiss Antal, Popa György, Kádas Péter. 4. Békés-Csanádmegyében: Csiky Lajos, Lázár Imre, Brezanóczy Lajos, Szánthó Béla, Lakatos Károly. 5. Szabolcs-megyében: Szabó János, Ábrányi Aurél, Ujhelyi Róbert. 6. Szatmár-megyében: Mándi Bertalan, Ernyey Sándor, Kuthy Károly. Törvénykezési hivatalnokok: 1. a nagyváradi főtörvényszéknél elnök: Uray Bálint, alelnök: Cserneczky József. főtörvényszéki birák: Gabányi Sándor, Szűcs Samu, Széll Kristóf, Gabriely János, Okolicsányi Károly, Sárvári Ferencz. 2. a nagyváradi törvényszéknél elnök: Szerdahelyi Pál, birák: Blaskovics Kálmán, Nagy Dániel, Dolinay Péter. Ügyész: Hajdu Lajos. 3. a debreczeni törvényszéknél elnök: Karap Sándor, birák: Békefy György, Sápy Samu, Ferenczy Alajos. Ügyész: Balasovich Zsigmond, alügyész: Nogáll József. 5. az aradi törvényszéknél elnök: Hrabovszky János, főtörvényszéki biró: Kiss János, birák: Biró Sándor, Elek István. 6. a gyulai törvényszéknél főtörvényszéki biró: Ambrus István, birák: Dániel Antal, Karassay István, Dessewffy Ede, Felső-eőri Szigeti Lajos. Alügyész: Sümeghy István. 7. a nagykállói törvényszéknél elnök: Sándor András, birák: Balogh Imre, Lázár Mihály, Veszprémy János, Beliczay Ignácz. 8. a szatmár-németi törvényszéknél elnök: Bodó László, birák: Bornemisza Antal, Kende László, Csák József. Pénzügyi hivatalnokok: 1. a nagyváradi pénzügyigazgatóságnál Gervay Károly igazgató, Szentmihályi István, Farkas Ferencz biztosok, 2. az ó-aradi pénzügyigazgatóságnál Rözsényi József, Horváth Ferencz, 3. a debreczeninél Simonchich Pál, Regényi István, 4. a szatmárinál Bisányszky János biztosok.
    [VISSZA]
  7. A sebesülés később némileg komolyabb jellegű képet öltött. A merénylő második döfését Etenreich bécsi polgár gátolta meg és fogta el gróf O’Donnel, a császár hadsegédével együtt, a gyilkost. Ferencz József márczius 12-ikéig őrizte a szobát, miután szerencsére azon veszély elmult, mely a látó-ideg megsértése folytán vaksággal fenyegette.[VISSZA]

I. FERENCZ JÓZSEF ÉS KORA

ELSŐ KÖNYV • AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEI

I. FEJEZET. Az új Ausztria.

II. FEJEZET. A reactio elhelyezkedése.

III. FEJEZET. A földtehermentesités és gazdasági hatása.

IV. FEJEZET. A nemzet önvédelme.

V. FEJEZET. A társadalom és az irodalom harcza.

VI. FEJEZET. Bach és rendszerének kibontakozása.

VII. FEJEZET. A Bach-korszak külpolitikája és a rendszer bukása.

 

 

ZILÁGYI SÁNDOR
A Magyar Nemzet Története

 

 

Magyarország ezeréves fennállásának emlékére rendezett ünnepélyek kiegészitése czéljából az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat EMICH GUSZTÁV vezérigazgató kezdeményezésére elhatározta Magyarország ezeréves fennállása történetének kiadását, melynek szerkesztését SZILÁGYI SÁNDOR és az egyes részek megirását ACSÁDY IGNÁCZ, ANGYAL DÁVID, BALLAGI GÉZA, BEKSICS GUSZTÁV, DÉZSI LAJOS, FRAKNÓI VILMOS, FRÖHLICH RÓBERT, KUZSINSZKY BÁLINT, MARCZALI HENRIK, MÁRKI SÁNDOR, NAGY GÉZA, PÓR ANTAL, SCHÖNHERR GYULA vállalták el, s a bevezetést VASZARY KOLOS, az utószót pedig JÓKAI MÓR készitették.

A munka Budapest székes fővárosban az Athenaeum Könyvnyomdájában megkezdetett MDCCCXCIV. évi november hó IV-én, befejeztetett MDCCCXCVIII. évi november hó IV-én.



SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

MAGYARORSZÁG A KIRÁLYSÁG MEGALAPITÁSÁIG

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN (1038–1301)

AZ ANJOUK KORA AZ ANJOU HÁZ ÉS ÖRÖKÖSEI (1301–1439)

A HUNYADIAK ÉS A JAGELLÓK KORA (1440–1526)

MAGYARORSZÁG HÁROM RÉSZRE OSZLÁSÁNAK TÖRTÉNETE (1526–1608)

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE II. MÁTYÁSTÓL III. FERDINÁND HALÁLÁIG

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE I. LIPÓT ÉS I. JÓZSEF KORÁBAN (1657–1711)

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE A SZATMÁRI BÉKÉTŐL A BÉCSI CONGRESSUSIG 1711–1815

A NEMZETI ÁLLAMALKOTÁS KORA (1815–1847)

A MODERN MAGYARORSZÁG (1848–1896)