Visszavágó – Dlusztus Imre publicisztikája
Az 1954-es svájci futball-világbajnokság kezdete előtt alig egy hónappal, a legendás londoni 6:3 visszavágóján a zsúfolt Népstadionban Magyarország válogatottja 7:1-re verte meg Angliát. Nem volt olyan hírügynökség a világon, amelyik ne azt taglalta volna, hogy a vb-n csak az ezüstérmes kiléte a kérdéses.
A feldolgozhatatlan vereség óta számos elemzés, találgatás látott napvilágot, ám a brit sportdiplomácia szerepvállalását nemigen állítjuk középpontba, holott ez sokkal inkább befolyásolta a svájci futball-vb végkimenetelét, mint az, hogy döntőbeli ellenfelünk futballistáinak milyen stoplik voltak a cipőiken. Vessünk egy pillantást a világbajnoki döntőn közreműködő játékvezetői hármasra. Egy angol, egy walesi és egy olasz. A filmszalag megörökítette, hogy Grosicsot szabálytalanul támadták, úgy kaptuk a második gólt. Puskás egyenlítő gólját pedig a 87. percben Ling előbb megadta, azután a partjelző, Griffiths lengetésére érvénytelenítette.
A walesi Griffiths az évszázad mérkőzésének előmeccsén is bizonyította elfogultságát. Mivel korántsem bízhatott az angol szövetség abban, hogy fennállása kilencvenedik évfordulójára a magyar pártvezetők valóban elengedik Londonba az Aranycsapatot, a 6:3 előtt egy hónappal, 1953. október 21-én rendeztek egy másik nagy ünnepséget, amelyen az Európa-válogatott játszott Anglia ellen. A történelmi hűség kedvéért idézzük az angol szövetség lapjának, a Football Monthly ide vonatkozó alcímét: „Ezzel a mérkőzéssel ünnepeltük az Angol Labdarúgó-szövetség megalakulásának kilencvenedik évfordulóját.”
A kontinens csapata az utolsó percig vezetett a kétségbeesett hazaiak ellen. Ekkor, 3:4-es állásnál Griffiths egy semmiségért büntetőt ajándékozott a vendéglátóknak, akik így, legalább akkor, megúszták a szégyent.
A nyugati sajtó fortyogott, Griffiths azonban készült a svájci, világbajnoki feladatokra.
Ling külön fejezet. Ő Stanley Rous, a már inaktív nemzetközi játékvezető (az angol szövetség főtitkára, a FIFA későbbi elnöke) egykori középiskolai tanítványa, majd személyes megbízottja volt, aki ezen a vb-n két meccset, hangsúlyozni kell, összesen kettőt vezetett, mégpedig a két NSZK–Magyarország találkozót. (Itt egy felkiáltójel is szerepelhetne, mivel e tény éppen 63 éve sikkad el.) Az elsőn megtorlatlanul hagyta, hogy Liebrich folyamatosan keménykedett Puskás ellen (ugyanez a Liebrich az NSZK–Jugoszlávia negyeddöntőn Vukasnak okozott sérülést). A másodikon elnézte a Grosics elleni nyilvánvaló szabálytalanságot, amikor Ottmar Walter a magyar kapust a levegőben lökve akadályozta a védésben. Végül visszavonta Puskás érvényes gólját.
Lingről annyit, hogy a vb után készített jelentésében Sebes Gusztáv szövetségi kapitány azt írta a Magyar Dolgozók Pártja titkárságának, hogy „nem lett volna szabad őt elfogadnunk, mert nem szeretett bennünket”.
Rous, aki kettős lélekkel csodálta a magyarok játékát, s aki a magyar szövetség akkori elnökével, Barcs Sándorral az 1952-es helsinki olimpián egyezkedett először az Aranycsapat londoni szerepléséről, meggyőződéses antikommunista volt, s épp annyira a hidegháború embere, mint nálunk a kinevezett sportvezetőség. Rous alighanem a londoni 6:3 után határozta el – s e döntésében a budapesti 7:1 csak megerősítette –, hogy valamit ki kell találni a magyarokkal szemben.
Van adat arra, hogy a magyarok is tartottak a játékvezetés esetleges befolyásolásától. Sebes egyik 1954-es, lapszéli följegyzésén ez áll: „Zsolt István: Játékvezetőkről adatgyűjtés.” Zsolt egyébiránt maga is FIFA-bíróként ténykedett, az angoloknak és a németeknek is fújt meccset az ominózus vb-n.
S hogy volt megfelelő információ – tehát Zsolt nem dolgozhatott eredménytelenül –, kikövetkeztethető a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1954. szeptember 13-án kelt határozatából. Ebben felróják, hogy a magyar sportvezetők „nem tiltakoztak Ling játékvezető személye ellen sem, pedig elfogultsága előttük ismeretes volt”.
Akik a torna forgatókönyvét írták, mindenre gondoltak. Az Ausztria, Svájc, NSZK, Jugoszlávia négyes a korábbi négy világbajnokságon összesen mindössze két harmadik helyet, az Uruguay, Anglia, Magyarország, Brazília kvartett pedig két első, két második és egy harmadik helyet mondhatott magáénak.
Ha az Uruguay–Anglia mérkőzésen az európai csapat nyert volna, akkor a mieink az 1953 őszén és 1954 tavaszán is elvert, ezért ellenünk önbizalomhiánnyal föllépő angolokkal játszhattak volna a döntőbe jutásért. Ezt elkerülendő a játékvezetői bizottság a bécsi Steinert jelölte ki, aki a 4:2-es uruguayi győzelem után fél évre Dél-Amerikába szerződött, ott 3000 német márkának megfelelő fizetést, havi tíz meccset, és találkozónkként 150 márka prémiumot kapott. Ezt az információt a párizsi Le Monde Diplomatique különszámában tették közzé az 1998-as franciaországi világbajnokság alkalmából.
Elég körbenéznünk a mai világban, belegondolnunk a migrációs válságot előidéző félelmetes szervezettségbe ahhoz, hogy belássuk: a legtöbb összeesküvés-elmélet mögött meghúzódik egy összeesküvés.
1954-ben tombolt a hidegháború és az NSZK kikerülhetetlen partnere lett a világháború győzteseinek. (Nem sokkal a berni vb-döntő után, október 23-án az Észak-atlanti Tanács meghívta az NSZK-t, hogy lépjen be a katonai szervezetbe.)
Ebben a nemzetközi erőtérben kezdődött a világbajnokság. A magyar válogatott végig a britek ellenőrzése alatt játszott. A négy fontos találkozónk főellenőre és „rendezője” a már említett Rous, a szervezőbizottság erős embere volt. A negyeddöntő véres meccsét a brazilok ellen az angol Ellis vezette. Ezen a találkozón rúgták szét Tóth II-t az első félidő végén. Mivel a cserére tétmeccsen még nem volt lehetőség, Tóth visszaállt, de inkább csak sántikált a jobb szélen. Tehát ezen a nehéz mérkőzésen több mint egy félidőn át játszottunk emberhátrányban. Sőt, az érthetetlen Bozsik, Nilton Santos páros kiállítás után csak kilencen maradtunk játékban. És lássunk csodát: az Uruguay elleni hosszabbításos elődöntőn a walesi Griffiths fújta a sípot, aki négy nappal később, a fináléban kulcsszerephez jutott.
Vajon miért nem elemezzük mélyebben, hogy miként vezethetett két magyar–németet Ling, válhatott az elődöntő játékvezetője a döntő partjelzőjévé, s miért dirigálta mind a négy fontos meccsünket brit?
Francois Thébaud, a Miroir du Football alapító főszerkesztője, a nemzetközi labdarúgás történetének szakértője szerint az Európai Védelmi Közösség (CED) politikusai döntöttek arról, hogy – Thébaud szavaival – „ez a szerencsétlen csapat legyen a világbajnok”. Ne feledjük, hogy a vb után az AFP hírügynökség összeállította az álomcsapatot, amelyben négy magyar – Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor – kapott helyet. S egyetlen német sem... Mai ésszel elképzelhetetlen, hogy egy torna All Star-együttesébe nem kerül be senki sem a világbajnok gárdából. A tragikus vb után a magyar válogatott 18 mérkőzésen egyet sem veszített el. A német ugyanennyiből 12-t.
S még valami, ami ennek kapcsán beugrott: Németországban a világégés után a náci párt rémtettei miatt a nemzeti jelzőt az élet minden területén a szövetségi vette át. A polgár Bundesbürger lett, akinek életét olyan kulcsfogalmak határozták meg, mint a Bundespolizei, a Bundestag, a Bundesministerium, a Bundespost meg a Bundesbahn. Egyedül a futballválogatott, a Nationalelf viselte, viseli magán a nemzeti jelzőt.
A német ma futballnemzet.
És a magyar?
