NAGY MÁJÚ LÚD, ÉN MECÉNÁSOM!

Neked, kinek hatalmas tollának köszönhetik a világ híres könyvtárai, s e kis munkácskám is lételöket, neked, ki minden írónak s nekem is az valál, ami a jámbor szántóvetőnek az ökör - hic amicus agricolae, tu amicus auctoris -, neked legyen ajánlva s szentelve könyvecském. Hány mai munkában - melyekben a bekötés ér legtöbbet - nem dolgoztál a szerzővel - fele dicsőségre! A mesterműveket pedig nem te burkoztatod-e a halhatatlanság múmiájába? Az embrió-gondolatokat te érleled lételre, a csecsemő-képzeteket te serdíted plánokra; óh méltó, valóban méltó vagy hát Nagy Májú Mecénás arra, hogy minden új munka, születésekor elhívattassál komaságba!

Te vagy egyik fő jóltevője az emberiségnek, s puha pelyheidben nyugtatod szintúgy a fáradt munkásokat, mint a korhelyeket; s fáradás és mámor helyett új életet osztogatsz. Ám vesse hát a félszegség előmbe, gúnyoljon a kajánság azzal, hogy te, kedves Mecénásom, ostoba vagy, bátran felelem azt nekik: szükséges-e, hogy a Mecénás szerzője könyvét értse? csak oly nagylelkűleg segítse mindegyik annak igyekezeteit, mint te, éltében tollával, holta után zsírjával. De óh! hányan nem tömetik éltökben szintúgy magokat, mint te; s holtok után is legfeljebb csak azzal használnak - hogy megszűnnek emészteni.

Az emberek, goromba név, sőt fejbetörés félelme nélkül igazat szólni nem merészelvén, meséimben állatok játszák a főszerepet. Ezek közt pedig, ha nemzetséged fényére tekintek is, melyik érdemli meg felette a pályabért? Nem vagy-e te egyenes lineán lejövő ivadéka - rövid időn készen lesz nálam a származás fája is - a capitolium hajdani vitéz őreinek, a Szent Márton híres lúdjának? vagy ha felebb akarok menni, a Noé bárkájába szorultaknak? az igaz, hogy minden eleid csak gágogásokkal szereztek nevet magoknak; de a mai időben is, hányszor nem pótolja ki hitvány gágogás a valódi érdem hiányosságát? Elég az, hogy nemzeted s régi jó zsírnevelő famíliád vitézségéről csak annyit tudok, amennyit azon bölcs magyar példabeszéd: sok lúd farkast győz, gyanítni hagy. Az tagadhatatlan, hogy - sok több egynél, s csak azt sajnálom, hogy nem tudom, hány lúd győz meg egy farkast: különben az egyarány számvetésén könnyen kiszámolnám személyes vitézséged ismeretlen mennyiségét. Ha valaha szerencsém lehetne egy ily nevezetes csata tanújának lenni, nagy neved harsogásával pattogó leoninusokban írnám le azt.

Addig is, vedd kegyes pártfogásod alá könyvecském; s a gágogó irigyeket harsogóbb gágogással nyomd el; az okosabb gáncsolókat pedig, kik a dolog veleje körül fognak járni, ha majd minden okos feleletből kifogyunk, szokás szerint sziszegd le.

Hét nevezetes város vetélkedett hajdan azon a dicsőségen, hogy Homér bölcsője melyikében ringott. Szemem előtt forgatván azt, hogy ma már a pennaharcok még dühösebbek a vért ontó háborúknál, nehogy időjártával az én, vagy kedves Mecénásom éltünk körülményei is ily mérges tollcsatákat szüljenek - mert melyik könyv-, vers-, sőt meseíró is tartja magát képzetében a költők atyjánál kisebbnek? Íme, mindkettőnknek igaz kútfőből merített biográfiáját, rövidebben, mint sokét, akinek sem születésével nem nyert, sem halálával nem vesztett a világ semmit, már megírták, meséim elébe biggyeszteni szükségesnek s köztünk maradjon a szó - némineműképpen dicsőségesnek is láttam.

Én, a meseíró, Zemplén vármegyének Ungvárra dűlő részén, a Tótságon születtem. Innen, ha könyvemben pragmatikai hiba fordul elő, születésem mostohaságának tulajdonítsd, jó olvasóm; én érezvén azt, bizonyosan átallottam volna magyar könyv írásába fogni, hanemha azt tudtam volna, hogy magyar íróink többnyire a grammatikával keveset gondolnak, s köztük majd én is hibáimmal együtt szerencsésen elvegyülök. Életem folyásáról csak annyit ereszthetek közre, amennyit minden nagy író biográfiáiban találunk, tudniillik, hogy születésem után szoptam, ettem, ittam és aludtam addig, mígnem a magyar két haza csodájára szerzőnek felnevekedtem. Azt mindazáltal szükséges megjegyeznem, hogy már bölcsőm óta örömest hallgattam a dajkám kellemes mesézéseit a zöld királyról, annak három leányáról, kik közül mindig a legkisebbet óhajtottam; az aranyvárakról, melyeket ifjúságom bájos esztendeiben magam is számosat építgettem, s a mindent tehető tátosokról, kiket időjártával pénzes emberekben találtam fel stb., s már akkor gyökeret vert bennem a mese szeretete. De az epés szatírától, szúró paszkvilltól és a döfő epigrammáktól mindig irtóztam: minthogy tanítóim is, egyet kettőt kivévén, az isteni béketűrést bottal annyira belém verték, hogy későbben a méltatlanságokat is a hidegvérűségig tűrhetém. Mindazáltal véremben vala mindig jobbra-balra csipkedni, amint néminemű nyomai tán látszanak is ezen különös kedvtelésemnek meséimen. Látom itt, mint húzza ki sok kegyes olvasóm zsebéből kárhoztatásomra a morálrőföt, melyhez minden cselekedeteket, mondásokat és mozdulatokat, melyek a máséi, méregetni szokott, s szüntelen kéznél tart. De megállj, jámbor! hajtsd össze egy kevéssé rőfödet, s tedd, csak addig is, zsebedbe vissza, míg előtted kifejthetem, hogy hol vette magát bennem ez a különös szatírai szesz, s csipkedő Cacoëthes; azután kárhoztass, ha kárhoztathatsz. Én legalább, lúd-mecénásom tollaira esküszöm neked - ez új, mégpedig nem csekély neme az esküvésnek -, hogy én szintúgy nem tehettem erről, mint aki hektikusnak vagy aranyeresnek születik, nem tehet - hibás testalkotásáról.

A szegény anyám éppen a harmadik hónapban hordozta velem a halhatatlanságot, amint a testvérbátyja, egy nagy botanikus, pomozoo - s tudja az Isten micsoda logus, éppen ősz vége felé hozzá belép, s neki némely kertbeli ritkasággal kedveskedni kíván. Kirakja a bátya egy nagy asztalra kincseit, melyek közt ritka gyümölcsök ingerelték az étkívánatot, virágok a szaglást, bel- s külföldi növények a csodálkozást; de az én szegény anyám, - sic fata tulere! - elmellőz minden enni, szagolni és csodálni valót; egyedül némely különös nemű tökök tűnnek szemébe, s csupán azokat méltóztatja figyelmére. "Az amott körtvély, édes bátyám!" - tudakozza sipegve a pomo-zoológust? "Ez, lelkecském, cucurbita pyrifera" vala reá a felelet; "ez pedig cucurbita pomofera, s e bibircsós, angyalkám! cucurbita verrverr" egek ne hagyjatok! még ki sem mondhatta a nevet szegény ügyetlen bátyám, amint a kezében lévő jó súlyos cucurbita verrucosát néhai édesanyámnak éppen azon tájékára ejtette, hol én boldog burkomban orral felfelé feküdtem. Az anyám nagyot sikoltott, a bátyám pedig ijedten hökkent hátra. Óh, átkozott cucurbita verrucosa! átkozott neme a tököknek! bár az egész világon azon veszély érne, mely a Jánosét elszárította! Te levél hóhérom, kínzóm, s egész éltem boldogtalansága! Óh, kedves olvasóim, tanuljatok példámból itten, mely apró finom hajszálrugócskák mozgatják e világ bálvány alkotmányát! ím, egy hitvány cifra tök egy ember egész életét szomorú gyászba borítja!

Az anyám és bátyám, mint rendszerint szoktunk, ha a kár egy harmadikat érdekel, csakhamar megnyugodtak. De a lebetegedés ideje elérkezvén, mi rémülés nem lepé meg az egész háznépet, amint a világ új polgárjának az orrán a cucurbita verrucosa csucsorodásait nyereg gyanánt ülni látja! A bába - mert még anyáink szemérmetessége accoucheurt közel nem eresztett - hajlandó vala nyakamat kitekerni; az anyám ijedtében a pápaszemét a földre ejtette; én pedig az egész történet felől, hihető, semmit sem tudtam. Jaj, de csakhamar kíméletlen költettem fel boldog tudatlanságomból. Nemsokára mindenünnen úgy ömlött reám a szerencsétlenségek serege, mint a nyílzápor ömlik a bajnokra a tüzes csatában, vagy mivel a nyíl már nincs szokásban - a csókok zápora ömlik a tüzes szerelmesek között. S mindezeknek te valál szerző oka, átkozott cifra tök! Bár inkább fejem lágyára estél volna; úgy vagy én meseíró nem volnék most e világon, vagy fejem ostoba lapponfőre lapulván össze, ily szép meséket nem írhattam volna; s mondjátok meg, barátim, nem nyert volna-e tán a világ vele, a haza, s tán - négyszemközt legyen mondva - a magyar literatúra is?

Boldogtalanságom láncának első szeme vala az, hogy az atyai háznál ki-ki úgy tekintett engem, mint egy lidércet, s mind szüle, mind cseléd ezen nézőponthoz mérsékelte becsemet. A következés az lett, hogy egyik méltatlanság rajtam a másikat érte. Tanítóim az orrommal való antipátiából nem kedveltek; tanulótársaim közül pedig az vala legszerencsésebb, aki orromhoz férhetett. Nyergesorrú vala gúnynevezetem köztük. Az elfojtott epe, s számtalan bosszúnyelés már akkor vágyat gerjesztettek bennem, hozzáférhetni a más orrához, s visszaadni a Talio büntetést. De majd ifjúvá serdültem, s a szerelem epedésével kerestem viszontszerelmet mindenfelé, s egy kedves kis feleséget. Ments meg, Isten! könnyebb volt a tyúknak gyöngyöt találni a szemeten, mint nekem asszonyt. Az egyik, amint megkértem, egyenesen az orrom alá kacagott; a másik két esztendeig hordozott orromnál fogva, s a harmadikban máshoz mene férjhez; harmadik pedig, ez szegény leányka, kit szülei erővel akartak hozzám adni, magát kétségbeesésből a Dunába fojtotta. Isten tudja, mi nem lett volna még a leányokból, ha a szerencsétlenségek eltávoztatása végett magamat örök nőtlenségre nem kárhoztattam volna. Lemondtam tehát az élet földi mennyéről; s új pályába vágtam. A hazának használok, így kiálték fel nagylelkűséggel, s hivatalt indultam keresni. De kaptam-e? Egyik mecénásomnak viselős felesége borzadva kergete ki szobájából. Quem natura notavit! így szóla a másik, s hátat fordított felém. A harmadik - bár vízissza voltam - borvirágnak nézte bibircsóimat. Il a vécu, szóla a negyedik metreszéhez: ista sunt reliquiae mercurialium curarum, ezt mondja a secretariusának. Így hát szépen kimaradék orrom miatt a hivatalokból is. Kergetett, sőt mint a Horác gondja a lovas nyerge kápában, úgy ült a szerencsétlenség boldogtalan orrom nyergében, akármibe fogtam. Majd prókátoraim, ha pereltem, majd adósaim, ha kereskedtem rajtok, hordoztak orromnál fogva.

Látván, hogy fű, fa nekiesett az orromnak, valamint a kas, melyben a tolvaj méh erőt vett, maga is végre amellé áll, és segít ön mézét prédálni: úgy én is nem akartam szegény orrom bosszantásában hátramaradni. Én magamat a törvényes pályára szántam: minthogy pedig másokon azt tapasztaltam, hogy a sok ívnyi perek narcoticus referádáin, melyeket az ember vagy nem ért, vagy megun hallgatni, a jóltevő álom a zöld asztalok körül hamar elhinti mákjait, hogy idővel ezen esetben is legyen figyelemserkentőm, merő patriotizmusból reászoktam - a tobákra. De balsorsom itt sem szűne meg üldözni. Szegény orrom rossz néven vette a dolgot, s a következés az lett, hogy egyre-másra prüsszentgetett; ez közfigyelmet vont reám s boldogtalan orromra, melyet sokszor a föld alá kívántam.

Elhagytam tehát ezen dicséretes szokást is, s az jutott eszembe, hogy orromat operáltatni kellene, vagy tokot csináltatni neki; de egyikére sem akadt mesterember. Majd ismét más gondolat ütött. Megvallom, a sok bosszúság arra a véleményre bírt, hogy tán az orr nem is igen szükséges része az emberi testnek; mert úgymond, nem több büdös dolog van-e e világon, mint jószagú, annálfogva az orr a szaglás által nem több rossz érzést nyújt-e nekünk, mint kellemest? Továbbá, majd bevett állítás ez: Lucri bonus odor ex qualibet re: nem lehetne-e tehát közönségesen a jó és rossz szag bizonyos mértékének, a nyereség kisebb vagy nagyobb mennyiségét elfogadni anélkül, hogy e részben az orrtól kérnénk tanácsot? Végtére, nem járják-e többnyire meg azok, akik valami dologban csak orruk után indulnak el? Mindezen gondolatok arra határoztak, hogy - Isten bocsásd bűnömet! - az orromat mint szükségtelen, sőt veszedelmes tagot, maga egész kiterjedésében amputáljam, s ím, evégre kezemben is vala beretvám; amint az a gondolat, hogy az orrvágás eleitől fogva mind a két nemnél gyalázat bélyegének tartatott - mert kiben nincs meg a becsületérzés -, a gyilkos fegyvert ismét letétette velem. Ám legyen hát! kiálték elkeseredve, maradjon meg orrom, et valeat, quantum valere potest! De ha én meggátolhatom azt, hogy a világ minduntalan orromba ne ütközzék, ki tiltja meg nekem is azt, hogy én is a világ orrába ne ütközzem?

Jaj, de szegény legénynek a nagy világ orrához férhetni - ez ám a szirt, az a Rhodus! Semmi! kiálték ismét keménykedett elhatározással, amint a tág világban széttekintettem, úgy vettem észre, hogy majd minden embernek van az orrán kisebb vagy nagyobb csucsorodása, ha nem oly ocsmány is, mint az enyim. Van szemőcs, szeplő, nota naturae, borvirág et reliquiae mercurialium curarum; sőt akadtam nemeire az orroknak, melyekhez képest az enyim esztétikai orr; tudniillik azoké, akik azt mindenbe beleütik, és akik azt a másokénál feljebb szeretik hordozni. Ha tehát azt nem teszem is, amit a világ velem, hogy másokat orruknál fogva hurcolják, ne legyen szabad észrevennem azt, hogy a más orra sem kristály tisztaságú? ne legyen szabad - ha a csipkedést, fricskázást elhagynám is, melyre nehezen fogok mehetni - a jegyzett orrúaknak ezt kiáltanom: amice, cape nasum! vagy legalább kézszorítva lassan súgnom a fülükbe: chare Collega!?

Ím ezt mint író, s kivált mint meseíró - kinek a meséit, aki érti sem veszi magára - leginkább tehetem annyival inkább, hogy magános írószobám oltalma alatt, ha a recenzensekkel frigyet kötök, boldogtalan orromra nézve is, már egyszer nyughatok. Így lettem én, kegyes olvasó! meseíró, így lettem nyugodt orrú ember, kivévén, hogy nemrég óta módiba jövén a kurtalátás, az átkozott nyeregtől pápaszemet fel nem tehettem. Így lett - minekutána a mecénásokra nézve is megsütötte a forró pép számat - a lúd az én mecénásom! S most már bízvást kiveheted zsebedből ismét morálrőfödet, s ám kárhoztass, ha lehet. Én mindenesetre azt választom, s teszem mottóul meséim elébe - tán akkor is, hogy csak magyar nec sapit eruditionem.

Mosolygnom a bajusz alól a kisebb bohókat, sőt kacagnom a nagyobbakat, ha agyart nem fenek, nem mutatok, ki tilthat el? Karcolások, csekély sebek; halálos döfésekhez pedig sem epém, sem fegyverem.

Az én mecénásom velem nem egy falubeli - ámbár nevel az én lakhelyem is libákat -, hanem a Tisza partja hantjain nevekedett. Nemzetsége felől a levéltárból csak annyit tapogathattam ki, hogy első elei azon egy pár ludak voltak, melyeket Noé magával a bárkába bevitt, és hogy tizenhárom testvére volt; ezer szerencse tehát, hogy reátok osztályra menendő jószág nem háramlott, mert lett volna civakodás! Ifjúsága pázsit-, zab-, s tengerievésben telt el, így nevekedett számomra szárnyában azon toll, mely nékem meséimben a halhatatlanságot megszerezte. Ezen toll a jobb szárnyában a harmadik vala; ámbár hazámban, aki erkölcsöt kíván javítni, az elsőbbeket, melyek keményebb orrúak, már bízvást választhatja.

Így, jó olvasó, ámbár az előadott biográfiákból mind a meseírót, mind mecénását talpig kiismerheted; mindazáltal fel mernék meséimből - melyek közül, ha szerzői hiúságom meg nem csal, mindegyikre jó darab halhatatlanság ragadt - százat egy dióra tenni; hogy a köztem s mecénásom közt fennálló szoros barátságnak okát - bár oidipuszi lélek lakjon benned - soha ki nem találnád. Nem hagylak soká kétségben; mert a találgatás közben arra a gondolatra fakadhatnál: hogy tán talentomunk, zsenink s lelkierőnk egyformasága köt bennünket össze. Ezen véleményed pedig hiúságomon nem keveset csorbíthatna. Egy szép metaforában fejtem meg tehát előtted nyájas szövetkezésünk titkát:

Valamint a lúd minden elmenő állatra nyakat nyújtva sziszeg, de tőle egyik sem fél, sem sziszegésére útjából ki nem tér: úgy én is, a meseíró, hiában mesélek, moralizálok, csipkedek elő s hátra, senki sem fél tőlem, s nem is javítok meg, tudom, senkit!

Fátumunk s balsorsunk egyenlősége köt hát mecénásommal össze, jó olvasóm! egyébiránt meg ne ütközzél azon, hogy az ajánlólevélben őtnagymájúnak nevezem. Mert az én mecénásom nem a rendes mecénások közül való, a nagylelkű oly természeti epitetonjok, mint a koromnak a fekete. Ő szegény, ennek pedig ritkán van nagy lelke; s egyébiránt is az én ludam azon jól tevő, de semmit nem dolgozó állatok közül való, akiknél rendszerint a lélek testté és májjá szokott hízni.

Végtére csak arra kérlek, jó olvasóm, hogy jól talált árnyképeinket a könyv elején szemlélvén, elragadtatva érdemeinktől így ne kiálts fel:

Képzelem, mint mereszti a csodálkozás olvasóim és magok a könyvkötők szemeiket, olvasván, hogy egy író ezeknek ajánlja könyvét, ezeknek, kik rendszerint egyforma szegény húron pendülnek jó magyar hazánkban vele. Nincsenek szárnyaik, melyek alá retirálhasson az üldözött író, nincs ébresztő olajok a pislogó mécsre, s nálok is amely nap keresi, az is emészti el.

De jó uraim! én most az egyszer feltettem magamban, hogy könyvem egész folyásában egyenes, nyíltszívű leendek olvasóim iránt, ha személyem és könyvem oly divat-hagyottakká válnának is miatta, mint - hosszú copfom.

A ravasz Ciceró ezt veri egy helyen a Cajus Caesar fejéhez:

"Et certe in armis, militum virtus, locorum opportunitas, auxilia Sociorum, Classes, Commeatus, multum juvant: maximam vero partem, quasi suo jure fortuna sibi vindicat, et quidquid est prospere gestum, id pene omne ducit suum."

Ami itt a hadvezérről igaz, igaz az a pennavezérről is. Sok osztozott az író munkájában, sok osztozik dicsőségében is. De hányadik az a szerény író, aki a segédtársak jóakaratos fáradozásaikat az olvasó világnak be merné vallani? azt véli rendszerint, hogy olvasója, mint szorgos calculista, azonnal kivonja ezeknek érdemeiket az övéből, s némelyik, tán nem ok nélkül is, tart tőle, hogy a maradék - nulla lehetne!

Én szerencsét próbálok nyíltszívűségemmel, azon reményben, hogy a részre nem hajló olvasó, ha nálam is nulla találna fennmaradni, mellé teendi ennek az egyenes szívet; s az ily remanentiácskát, nem minden mai érdemmel cserélem fel.

Bevallottam: mennyit köszönök Lúd-Mecénásomnak, bevallom, mennyivel tartozom másik nevezetes segédtársamnak is, a - könyvkötőnek.

Úgy van! fényében, dicsőségében, halhatatlanságában az írónak, osztozótárs a könyvkötő. Nála nélkül az író könyve töretlen dió, fedetlen asztag, gémetlen kút! - Ki olvassa a kötetlen példányt? Az ő Köntöse nélkül idejekorán eldúlja az idő vésze a századokra készült munkát is! de kivált nála nélkül elhalna a legszebb kedvtelés a világon (melyet mindjárt a lepkeszárny-collectio után teszek), tudniillik azon szép ízlésű uracskák kedvtelések, melynél fogva házi bútorul szép kötésű könyveket vásárolnak össze, hogy azok kéztől, portól, sőt olvasó szemtől is megkímélve, aranycsillogással kandikáljanak ki a szekrény üvegén! Nála nélkül elenyésznék ez a szép videri, nec tamen esse! s ami nekünk íróknak nem csekély sajon lenne, még több magyar könyv maradna maculátának a nyomtató páhojában, mint eddig is!

Osztán: hányszor nem esik meg, hogy csak a rézmetsző és könyvkötő fordítják meg a szegény olvasónak veszett fejszéje nyelét? Minekutána legérdemesebb chemicusaink, technológusaink, mívészeink, fabrikánsaink, pecsétszedőink hiába fáradoztak annak feltalálásában, hogy az egyszer benyomtatott papírt mint lehetne ismét tisztává tenni; azon esetben, ha gyáva munka nyomtatódott reá, s mi azt jó helyett megvásároltuk, csak az említett két úriemberek térítnek valamit vissza veszendő pénzünkből, s ekkor legokosabb tettünk ez: (megsúgom, bár előre tartok a számos könyvgyilkolástól), hogy a könyvet többféle nevetlen használásra, sans façon kivágjuk, a kötésbe pedig tiszta papírt varrunk, s konyha-, házi-, gazdasági stb. jegyzőkönyvnek használjuk. Így, ha még rézlapot is kaptunk a könyvvel, mi kárunk sincs; falra vele! Ezért látjuk már ma a leghitványabb munkákat arany-, marokén- és szatinkötésekben, a híres John és Stöber rézmetszéseivel díszesítve. A gyáva lelket majd mindenütt szép köntös palástolja.

De tán arra a gondolatra jöhetnének jámbor olvasóim, hogy magam is azért metszettem rezet könyvem eleibe, azért adok szép szót könyvkötő uramnak, hogy könyvem lelki hiányát elüssem. - Nem, uraim, asszonyaim! ennyire nem terjed ki nyíltszívűségem. Én szintoly érdemet tulajdonítok magamnak, mint akármely éves, hónapos és hetes író; hízelkedem magamnak, minorum gentium tisztviselői hiúsággal, hogy nevem én is kivívtam a homályból, és szintúgy jusst tartok a halhatatlansághoz, mint akármelyik versgyártócska, s éppen ezen sustentatio juris nógat a jólelkű könyvkötőkhöz folyamodni. - Bővebben kitárom a dolgot:

Mint elsőbb kötetemben is említém, annyira óhajtottam eleitől fogva a halhatatlan nevet, hogy a világért nem lettem volna szakács, hajfodró, fazekas, cukormíves, szita- és strimflikötő, szappanos, parókás, húsárus, pék stb., hogy csak a napnak, vagy elemésztésnek dolgoztam volna! Amerre utaztam, bolyongtam, ablakok üvegeire és fák héjaira felmetszegettem nevemet, hogy tudja a világ létemet. Ily hírlihegésben mi természetesebb, mint ezen nagy cél elérésére az írói pályát választani eszközül? mert egy az, hogy már gyermekkoromban csodáltam, hogy Horác, Virgil s az én mesterem is, a phrigiai bölcs, kik ezelőtt sok száz esztendővel éltek, még ma is élnek; más pedig az, hogy legkönnyebb dolognak találtam, télen fűtött szobában, nyáron hűvös szobában vívni ki a halhatatlanságot, melyért más izzad és fázik. - Hogy lettem éppen meseíróvá, első kötetemben ab ovo ad mala előadtam s minekutána tehát már két kötetet írtam meséimből össze, úgy vélem, senki nekem a halhatatlanságot difficultálni nem fogja; ezt ki is kérem!

Jaj! de a mai időben úgy tapasztalom, az írók és mívészek halhatatlansága és munkáik örökkévalósága csak relatíva idea; mint gazdagság, szépség, nagyság stb. Be más örökkévalóság pillog le az egypti piramis csúcsáról, Dendyra falairól, Apolló és Laokoon üstökeiről, s fentebb tisztelt Homér, Virgil, Horác s Aezóp betűiről, mint amely mai papírfalacskáink, kerti szobraink, románkáink, szonettecskéink s ódácskáink felett repkedő sasként lebeg, s mintegy félvén a roskadástól, rájok szállni nem mer! Úgy van! a mai írói élet igen egymértékű s változású az állatélettel. Ritkáé tart tizedekig (század számra ma már nem is beszélhetünk), némelyiké évekig, sokaké évig, s a legtöbbekét egy nap szüli és temeti.

Mi tehát menthetőbb, mint az, hogy én is féltvén munkám az efféle halhatatlanságoktól, az egyptiek példájok után, meséimet mintegy bemúmiáztatni kívánjam, s ezen baráti fáradozásra - könyvkötő társaimat kívánjam megkérni?

Csalhatatlan igazság az, hogy a századoknak írt munka is elkopnék s elnövődnék ha csak brochure-be kötve járná a tudós világot; s mennél jobb, olvasottabb a munka, annál elébb. Tapasztaljuk, mily rongyosan tér a román (az erkölcsöt és vallást oktató könyvek ily hirtelen kopásoktól mégis mentek!) tulajdonosához vissza. Ki kétlené hát, hogy a könyvkötő mintegy bemúmiázza a könyvet a halhatatlanságra, vagyis azt legalább egypár évvel megtoldja.

Látom, mint mosolyognak olvasóim a bajusz, olvasónéim a szép orrocska alá: hát az úr miért boríttatta csak színes papírba a maga halhatatlanságára szánt meséit és aforizmáit? ezt gördítik előmbe.

Engedelmet kérek, jó uraim, szép asszonyaim! erre, úgy vélem, egy okos terv vezérlett. Egyenességem ismét meg nem engedi, hogy eltitkoljam, s ki is fúrná oldalamat. - Kemény, erős kötést három fontos okból nem mertem adni könyvemnek.

Először: Mert könyvem drágább lett volna, pedig az olcsó magyar könyvre is kínosan gyűl az előfizetés.

Másodszor: Ellenkezett volna szerénységemmel (baráti fülek s néma falak közt nem ily akaratos szokott ez nálunk íróknál lenni) a cifra bőr, bársony, tokos s csillogó arany kötésekkel mintegy előre megszabni becsét munkámnak.

Harmadszor: Legnyomóbb volt előttem az attól való rettegés, hogy netalán a cifra kemény kötéstől ingereltetvén sokan, elébbeni gyászos tanácsom után, kést, tűt, cérnát fognak, s konyha-, házi-, gazdasági stb. jegyzőkönyvvé metamorfizálják jámbor meséimet, mely gyilkolástól mostani köntösében éppen nem féltem, mert - paupertas ubique tuta!

De ezen negligé könyvemnek csak próbaévére szabatott. Zsákban macskát nem árulok. Ha úgy találandja a kedvező olvasó, hogy jobb ruhát is megérdemlene, majd szabat néki mást; azon esetre pedig, ha könyvem és olvasóm kölcsönösen lélekre nem találnának egymásban, hadd vesszen szegény, első pongyolájában! nekem mindenesetre elégedés s öröm-diadal lészen, egypár év múlva, itt-ott egy-két darabot meséimből erős kötésbe múmiázva megpillantani. Mert már ez koszorú, babér, borostyán et similia lesz tudós homlokomra, ha nagyobbára kikopnak is ruháikból s a tudós világból gyermekeim! hiszen egy példány magában elégséges nevem fenntartására, kivált ha ez oly szerencsés lehet, hogy valaha egy magyar Athénást írónak kezébe akadhat.

Ezen második köttetés esetére, kérem már én meg könyvkötő uraimékat, hogy magokért tegyenek ki. Ne vegyenek példát azon szabókról, kik a szerzőnek szabnak tartatlan ruhát, szabjanak könyvemnek olyat, mely unokákról unokákra szállhasson, s truccoljon molynak, időnek. Evégre jók lesznek a bőrkötések; de leginkább javaslanám s kérném a kutyabőrt, mert ez nagy tekintetet ad tudós és tudatlan világ előtt, s mint a bor és dohány, mennél régibb, annál becsesebb. Meséimet pedig, mint nem érzőket, nem féltem azon hiú kevélységtől (melytől az érzők között sokan nem üresek), hogy kutyabőrbe elbízza magát.

Milyen színű legyen könyvem első borítéka? milyen a második kötése? milyen formájú legyen az, s mennyi értékű arany vagy ezüst csillogjon rajta? meg nem határozom. - Ha egykor filozófus könyvkötőink lesznek, melyhez, a mai bölcselkedő időben, nem csekély remény lehet, megérjük azt is, hogy minden rendű, rangú, osztályú és értékű könyvnek meghatározott köntöse leend, mely is a szegény vevőre nézve, ki most gyakran a Dunába csapja pénzét, nem csekély jótét fogna lenni. Ekkor bizonyosan elenyészik azon gyakori sületlenség is, hogy a tisztes könyv szeles harlequinádban, a szeles literátori bajazzo pedig talpig tisztes köntösben kerüli a tudós világot. Addig pedig míg e lenne -

Könyvemet kedvező kezeikbe ajánlván, vagyok

A szerző