A butaságként, bolondságként kipellengérezett bűnök legendás kritikai allegóriája óriásmolekulák jeleneteire szakadt karneváli, ugyanakkor publicisztikus kavalkád alakjában elevenedik meg a színpadon. Kár, hogy nem mélyebb – nem bolondabb egy kicsit. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A sokoldalú jogtudós, literátor, író Sebastian Brant a középkor és az újkor fordulóján, 1494-ben gyűjtötte össze egy hajóra mindazokat, akiket a verses epika tengerén Narragónia („Bolondisztán”) felé útnak indított, rövid, párrímes sorokban fújva a szelet a vitorlákba. A most készült adaptáció a narrátorral (nota bene: ő is bolond lenne…? németül: Narr?) árkusról árkusra olvastatja a versezeteket, amelyeket ugyan Márton László fordítás-remeklése, a folyamatos nyelvi tűzijáték sziporkáztat polgári szójátékokkal, sisterget rusztikus zamattal, de Lábán Katalin rendező, Abody Ritadramaturg, a népes színészgárda és elsősorban a közönség alighanem jobban jár, ha kevesebbel beérik, s inkább a Divina Satyrának is nevezett, nem isteni, hanem ördögi színjáték önállósuló képeinek számát növelik. Bár nem illusztráció, mégis amolyan követő hullám a legtöbb szcéna az alapszöveg víztömegéhez képest.
Jelenet az előadásból |
A majdnem kétórás, szünet nélküli előadás sorra lépteti a hajóra, az RS9pincehelyiségének világot jelentő fedélzetére az előtér felől, a széksorok között egyesével-kettesével érkező szereplőket. Ez a legsikerültebb részek egyike, hosszas, ám indokolt nyitány, amelyben mindenkinek van módja clownosan prezentálni a saját egyéni vagy páros bolondériáját és ennek kellékkacatjait. (Az összecserélés-motívum – kihez mi tartozik attribútumként? enyém? nem enyém? – ugyancsak kitűnő.) Békés Rozijelmezei, a tarkaságban a piros színt preferáló ruhák itt érvényesülnek a legjobban a felesleges emberekké bomlott különcökön: bűn, butaság, bolondság médiumain. Az erős antrékat később – jóllehet a bolond-fizimiska különös premier plánjaival mindegyikük szolgál – nem is sikerül felülütnie egyik-másik színésznek. Akiknek névsora megengedi a vélekedést: a hajó neve RS9. Hiszen az együttes történetének meghatározó személyiségei közül sokan verődnek össze, s velük olyan aktorok, akik új arcok, e sorok írója számára mindenképp. Törnek fel az emlékek, kit miben láttunk az idők, évtizedek során – így az ezúttal fekete angyalnak maszkírozott Túri Hajnalt, a szövegolvasás monotóniájából a végén örömmel kiperdülő Koleszár Bazil Pétert, a minap még Ibsen-hősöket formáló Álmosd Phaedrát és Kassai Lászlót –, s ki miféle újat hoz ebbe a történeti színképbe. Tegyük teljessé a névsort: az említettek mellett Barkó Tamás, Buda Géza, Gerald A. Jameson, Kókai János, Kovács Andrea, Kovács Éva Rebecca, Lenhardt Anita, Molnár Ildikó, Nagy Ferenc, Radomir Maja, Rácz Magdi, Schefcsik Ferenc, Szedres Rita, Tamási Leonárd lép fel.
A játékot Uglár Csaba díszlettervező főleg a hosszanti falak mellé telepített rengeteg különféle ülőalkalmatossága keretezi és telepíti, szerencsés húzással egyáltalán nem a hajó-jelleget erősítve. Inkább azt, hogy a bolondság kétséges távlatok felé úsztatott „örök” változatainál fontosabbak a kommentárok és reflexiók. Határvonalain zsúfolt – centrumában várakozó, üres a tér. Bolondjaink le-lecsapnak a kínálkozó lehetőségekre, ugranak egy-egy patronra, s hol elvontabb, hol aktualizálóbb stílusgyakorlatokkal rukkolnak ki. Például Hieronymus Bosch (miért is ne tudatnák sietve: Brant kortársa) kétdimenziós triptichonjának, A gyönyörök kertjének egy ismert részletét, az egyszerre embert evő és embert ürítő démon ábrázolását egy létra és indázó testmozgások, mászások segítségével plasztikusan kiviszik 3D-be, privatizálón fecsegnek róla, míg az élőkép idomárja „csak úgy mellékesen” az oktatás- és egészségügyből kiszívott velőt emlegeti. Még kompaktabb, mulatságosabb, mert egyszerűbb a „sorsjóslás” karikatúrája, a zagyva jelent és hazudott jövőt összehamiskodó szemérmetlen áldozat-kopasztási kísérlet. Illuzórikus jövendölést vágyni és nyújtani egyként vétek, bolondságbűn.
Fotó: Olajos Ilka |
A színészek eleinte sem nagyon takargatják, hogy ők színészek, azonban a kissé mégis fedett kettősség (játszom is, élem is; azt játszom, hogy azonosulok) nincs igazán végiggondolva, s időnként nem több poénnál az ilyesfajta kiszólás: ha majd ősszel adjuk elő a darabot, a csillagos égről is másként mesélek, hiszen addigra új csillagképek forognak fölénk. Lábán Katalin rendezése olykor megzökken, kihagy, a csapatnak össze-össze kell szednie sorait, vagy esetleg épp a felolvasó téved el a szövegkönyv soraiban (ez utóbbi különben hathat üdítően, spontánul is).
A színlapon olvasható Omar Khajjám-idézet – a bűvös Árny-Színház árnyék-alakjairól –, az előadást záró, egymással feleselő akusztikus és mozgásformák (zene: a társulat, Darvas Kristóf, Kalmár Pál; koreográfia: Gyulavári Ágnes fény: Csáki Rita) nem hagynak kétséget: Lábán Katalin csípni, nevettetni is akart őszig még érlelhető snittjeivel, ám a felhősebb meditálás közelebb áll hozzá. A „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig” adys érzete jelenvalóbb, mint a fátylasabban rebbenő „Vagy ez a mi hitünk valóságra válik”. Sebastian Brant nem volt rest a könyvbolondériával kezdeni ironikus krónikakönyvét. A színésztrupp a végén a nézőkkel együtt, össztáncban fonódik színházbolondok gyülekezetévé. Talán tényleg csak bolondok vagyunk, nem rosszabbak.
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.
*
Bolond: „Aki hatalmában úgy bízik, Mintha volna örökvaló, / Pedig elolvad, mint a hó.” „Nagyobb bolond a többinél, / Ki folyton kölcsönt kéricsél” … „Ne hidd, csak mi vagyunk hülyék: / Bátyánk, öcsénk van épp elég…” „Ki bolondságát belátja, / Az már a bölcsesség barátja” … Nem egy mai aluljárós rímfaragó találta ki e naprakész szatirikus sorokat, hanem egy jogtudós palotagróf, császári tanácsos 515 évvel ezelőtt.
Sebastian Brant újfelnémet nyelven írt „bolondrevüje”, A bolondok hajója kétszer is bestseller lett, első megjelenése idején és a XIX–XX. században. Bennünket, magyarokat azonban – tudós emberek állítása szerint – mind a két alkalommal hidegen hagyott. Mással voltunk elfoglalva a XV. században és a XIX–XX. fordulóján is, mondják, nem a bolondok seregszemléjével. Az őskiadás idején a török kötötte le minden figyelmünket, az újabb kori Brant-reneszánsz idején pedig a testvérinek mondott, hosszú ideiglenességgel hazánkban tartózkodó osztrákok, oroszok. Ám hogy íróinkat, költőinket nem igazán érintette meg az a száztizenegy eszement, akiket Sebastian Brant a bolondok szigete, Narragónia felé hajókáztatott – köztük kapzsik, viszálykeltők, rossz modorúak, irigyek, gyűlölködők, kontárok, árdrágítók, a haszontalan könyvek szerelmesei is, fő helyen –, az valószínűleg azzal is magyarázható, hogy soha nem volt kéznél olyan szöveg, amely révén ki-ki tanulmányozhatta volna a középkori világkép legmulatságosabb és legtanulságosabb összefoglalását. Ma már azonban ez sem akadály. Borda Lajos antikvárius és könyvkiadó jóvoltából, Márton László kitűnő fordításának köszönhetően megszületett Brant fő művének első teljes magyar szövegváltozata.
Soha jobbkor, mondhatjuk, amikor minálunk is „minden utca bolonddal telve”, s amikor: „Bolondot szidni könnyen menne, / Ha mindenki bolond nem lenne.” Az első olvasatban is nyilvánvaló párhuzamokon, a kacagtató felismeréseken túl (úgyszólván minden Narragóniába tartó személyiségzavaros alak hasonlít valamelyik ismerősünkre, egyik-másik pedig – kimondani is szörnyű – saját magunk tükörképe) Brant műve alapján a két kor világképe is összevethető. Abban az értelemben feltétlenül, hogy 1494-ben is rettenetes belső ellentmondások feszítették a társadalmakat, és most is efféléktől szenvedünk, bolondulunk.
Brant felfogása szerint a bolondság bűn. Valójában, amit bolondságként ír le: szerepzavar vagy jellemhiba. Esetleg: foglalkozási ártalom vagy az önálló gondolkodás, a sziklaszilárd értékrend hiánya. A sok személyes bolondéria a közösség működésére is hatással van, a balul működő közösség pedig újabb bolondériákat szül és táplál. A Brant-féle hajóra a szenvedélybetegeknek és a hazárdjátékosoknak is fel kell szállniuk a dühödt istentagadókkal egyetemben. A divat megszállottjainak és az ész nélkül építkezőknek szintén…
Márton László élvezetes magyar szövege ugyancsak megkönnyíti az összevetést, az anyanyelvünkön olvasható bolondos díszszemle ugyanis a XV. századi német népnyelv rég feledett vagy szélesebb körben tán soha nem is ismert szóképeit, szólásait, hasonlatait is találóan illeszti bele a XXI. századi magyar nyelvhasználatba. Így lesz a gyorsan lángra lobbanó nőből „szalmaseggű Vénusz”, az új divatoknak könnyen behódoló férfiból majomviasszal mázolt ülep…
A bolondok hajóját képeskönyvnek szánta szerzője. („Ki nem szoktatható betűkre / Vagy épp az írást megveti, / Az képüket szemlélheti…” – tudniillik a bolondokét.)
„Bunkóverseit” egy „főmesterrel” és két mesterrel illusztráltatta. Az őskiadás „főmestere” Albrecht Dürer volt, a magyar kiadáshoz Borda Lajos Dürer illusztrációit is le kívánja „fordíttatni”. A mai magyar képzőművészet Dürerhez mérhető „főmesterét”, Orosz Istvánt bízta meg ezzel a nagyszabású feladattal. A tízkötetesre tervezett, kétnyelvű, illusztrált műnek eddig az első három kötete jelent meg, és ki tudja, mikor jelenik meg a tizedik. A Sebastian Brant ötszázötvenedik születésnapjára időzített kiadvány A bolondok hajója teljes magyar szövegét adja, illusztrációk nélkül, a fordító káprázatos jegyzetanyagával és kísérőtanulmányával.
A Haláltánc a fedélzeten című fordítói utószóból úgyszólván minden megtudható A bolondok hajójáról, amit csak érdemes megjegyezni róla. A magyar irodalomra gyakorolt – szerény – hatásáról például vázlatosságában is figyelemre méltó összefoglalót kapunk. A tanulmány mottójául Márton László Ady Endre közismert „hajós” sorát választotta: „Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse”. A Brant-mű magyarra fordításával kísérletező és A bolondok hajója pár sorát le is fordító Radnóti Miklós költészetére gyakorolt hatást, az Erőltetett menet című versre is hivatkozva („Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked”), megrendítően és – úgy tűnik – megcáfolhatatlanul vezeti le a műfordító. Majd azt a meggyőződését is közreadja, hogy Radnóti költészetében „éppúgy központi motívum az ész, melyet korszakának tébolyként interpretált embertelenségével állít szembe, mint Brant művében a sokféle bolondság fölé emelkedő egyetlen bölcsesség”. Aztán azt sorolja Márton László feltételes módban, hogy Brant fél évezreddel ezelőtti „költői problémafelvetése” a klasszikus és a modern magyar költészet mely szakaszaival hozható összefüggésbe a „történelmietlen modernné olvasás” veszélye nélkül.
A felsorolást az olvasó is folytathatja, persze ő is feltételes módban, méghozzá egy napjainkban figyelemre méltó „találkozási pont” megidézésével. A gyermeknevelés bolondjairól írt branti sorok ugyanis – „A fiatal fa könnyen hajlik, / De ha öreg fának a gallyit / Hajlítod, eltörnek azok” – a Toldi estéjének egyik utolsó szakaszában, Arany János zseniális „átköltésében” bukkannak fel újra. A vén Toldi inti így a betegágyához bocsánatkérő jó barátként odatelepedő, messziről jött magyar királyt: „Szeresd a magyart, de ne faragd le – szóla, / Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna, ha simább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
(Sebastian Brant: A bolondok hajója. Korai újfelnémet eredetiből fordította Márton László. Borda Antikvárium, Zebegény, 2008. Ármegjelölés nélkül)
