Na, kik azok? Szegezik nekem egyre a kérdést, és senkinek sem kell részleteznie, kikre, mire gondol. Arra a kilenc személyre, aki ellen a közelmúltban gyanúsítottként indított eljárást a Budapesti Nyomozó Ügyészség vesztegetés, illetve vesztegetés elfogadásának bűntette, kézilabda-mérkőzések eredményei befolyásolásának, manipulálásának gyanúja miatt. Ez a hivatalos verzió; egyszerűbben, a lelátó nyelvén szólva csalás gyanúja miatt.
Nem nagyon hiszik el nekem, hogy nem ismerem a neveket. Pedig valóban nem, egyik minőségemben – sem újságírói, sem a kézilabda-szövetségbeli – sem közölte ezeket velem senki. Csak azt tudom, hogy összességében nem kilenc megtévedt ember van. A most eljárás alá vontak között talán, remélem, kevesebb, a teljes sportági társadalomban és históriában nyilván két számjegyű. És természetesen nem azért, mert a kézilabdában több a csaló – a továbbiakban is maradunk ennél a pőre kifejezésnél, még a többszöri szóismétlés vállalásával is, felesleges ezt túlcicomázni –, mint másutt.
Ez az ügy sem ezért robbant ki, hanem azért, mert itt a vezérkar kíváncsi rá, kik azok. Ez kétségtelenül egyedi álláspont. A hazai és a nemzetközi sport bugyrai általában ugyanis azért maradnak feltáratlanok, és fortyognak, bűzölögnek akár az idők végezetéig, mert az érintettek azt vallják: amiről nem tudunk, az nincs. A magyar kézilabdázás ellenben maga kezdeményezte e vizsgálatot, ebből eredően nem azzal a céllal, hogy ne derüljön ki semmi, hanem azzal, hogy derüljön ki minden, ami csak lehetséges. Hogy mi, mennyi az a minden, arról e pillanatban még senkinek sincsenek egzakt információi. Legfeljebb zilált sejtései.
Mert ne legyenek illúzióink: a csalás nemhogy egyidős a sporttal, a helyzet még rosszabb, régebbi gyökerű annál. Az emberiséggel egyidős. Mint a zsigeri vágy a siker, az elismerés vagy a haszonszerzés iránt. A mai napig ezek a fő motivációi a csalásnak a civil szférában és a sportpályán egyaránt. Aki a sikert és az elismerést hajtja, az a játékvezetőt vagy az ellenfelet fizeti le – feltéve, hogy ők partnerek –, aki a hasznot, az nem a jó, hanem a meghökkentő eredményre tör, és előre meg is fogadja.
Ebben sincs semmi új, már a klasszikus, ógörög olimpiai játékokon is számos versenyzőt kaptak csaláson, részük nyilvános megszégyenítés és tortúra, korbácsolás lett. Igaz, már akkor is akadtak kivételek. Néró római császár például – persze már jóval később, de még mindig az eredeti helyszínen, Olümpiában – a négylovas kocsik versenyének tíz lóval vágott neki, és ahelyett, hogy kizárták volna, győztesnek hirdették ki, pedig még le is esett a bakról. Ám úgy szólt az indoklás, ő nyert volna, ha sikerül befejeznie a futamot.
Hiába, már évezredekkel ezelőtt érdemes volt nagyban játszani. Manapság azért Néró legalább így nem nyerhetne. A csalásnak jóval kifinomultabb változatai és művelői bezzeg nagyon is léteznek. Elsősorban azért, mert túl nagy számukra a kísértés, és ahhoz képest túl kicsinek tetszik a kockázat.
Visszatérve a kézilabdához, az elmúlt évtizedekben az egész földkerekségen alig hurcoltak meg klub- vagy játékvezetőket csalásért, miközben a hőskorban, a nemzetközi kupák egy-egy Isten háta mögötti helyszínén olykor úgy tűnt, a vendégcsapatot szinte át sem engedik a hazaiak térfelére.
A legsúlyosabb büntetést – két év eltiltás – a román Serbu, Dobre páros kapta az első, 1994-es női Európa-bajnokság berlini elődöntőjében, éppen a magyarok kárára és a dánok üdvére bemutatott ámokfutásért. Ennél kategorikusabban ezúttal nem fogalmazhatunk, mert sem tettenérés, sem beismerés nem történt. Csapnivalóan rossz bíráskodásért nem járt volna két év, mégis kiszabták, és a megbélyegzettek sem fellebbeztek, csak elsunnyogtak, lesütött szemmel. Arról szó sem esett, hogy ha csaltak, bizonyára külső impulzusra, valakinek a megkeresésére, a kecsegtetésére tették. A dánokat nem érte szemernyi kár sem, a mieink nem kaptak semmiféle kárpótlást. Ennyire álságos volt a legkeményebb eset kezelése, ítélete és annak fogadása.
Más sportágakban láttunk, hallottunk ennél sokkal cifrább dolgokat is. Például arról a neves délszláv póló-játékvezetőről, aki rendre keresztbe tett a magyaroknak, míg aztán egy budapesti meccse előtt beszorult egy a turisták megkopasztására szakosodott bárba – a kávéért és üdítőért több tízezer forintot kértek tőle, és mert nem tudott fizetni, rázárták az ajtót –, egy klubunk vezetője fél órán belül kimentette, mire ő megígérte neki: ezt mérkőzésről mérkőzésre meghálálja. Így is tett, olykor a látszatra sem ügyelve. Az uszodában minden bennfentes tudta, mi miért történik, de senki sem jelentette.
Mint ahogyan másutt sem, nagyjából semmit. A közösnek és minden mást felülírónak vélt érdek ugyanis úgy szólt, vízben, szárazon, füvön és parketten: csak botrány ne legyen! Míg aztán a magyar kézilabdában egyszer, valamikor az idei esztendő elején úgy határoztak, hát csak legyen, ha ez kell az igazság kiderítéséhez.
A bűnüldöző szervek sokáig valamiért csupán a labdarúgásra szakosodtak, meg sem érintette őket, ha egy csapat az agyonnyert meccsein többször is szélsőségesen elveszített egy negyedet, ha pimf versenyen több elbaltázott forduló miatt kiesett a favorit úszó, ha két simán behúzott szett után hirtelen megsérült a teniszező. Néhány futballistát, klubot, vezetőt a különféle bunda- és fogadási botrányok során ugyan megrángattak, de mindig tiszta volt a határvonal pandúrok és rablók között. Egészen addig, amíg 2017-ben Magyarországon a kézilabdasport vezetői, vélelmezve, hogy soraikban akadnak rablók is, felcsaptak pandúrnak.
Ez azért is egészen különleges helyzet, mert bár az igazság feltárásához megvoltak, megvannak a szándékaik, az eltökéltségük, de nincsenek meg az eszközeik, a jogosítványaik. Azokat jelen fázisban a Budapesti Nyomozó Ügyészség birtokolja. A vizsgálat kezdeményezői így jobb híján találgatnak: vajon ki lehet a már hivatalos közleményben is nyilvánosságra hozott négy játékvezető? Mivel nevesített információ nincs, az ügy pedig túl súlyos ahhoz, hogy hipotézisek vagy szóbeszéd alapján tiltsanak el bírókat, minden valószínűség szerint tegnap is fújt, holnap is fújni fog az, akiről valamikor, hónapok múlva majd napvilágot lát, hogy már 2017 kora nyarán eljárás alá vonták, meggyanúsították. A mindig utólag okosok ettől persze még meg fogják kérdezni, X és Y miért, hogyan vezethetett? A korrekt és keserves válasz pedig csak az lehet, hogy egyszerűen nem kínálkozott más megoldás. Még csak az sem igaz, hogy az ártatlanság vélelme érvényesült – mert nem is tudni, ki az, akit e pillanatban, már gyanúsítás után, még vádemelés előtt ez megilletne.
Egyszer azonban kitisztul a kép; akivel szemben megáll a vád, az minimum onnantól nem kap mérkőzést. Már ha játékvezető a lelkem. Csakhogy sokkal kényesebb a helyzet az ugyancsak eljárás alá vont klubedzőkkel és -elnökökkel. Nem is az a kérdés, mi legyen velük, ha beigazolódik a gyanú, hanem az, értelmesen feltehető-e egyáltalán, hogy csupán a saját szakállukra cselekedtek? Csak ők akarták benn tartani, felemelni a csapatukat, másnak nem is szóltak, saját bankszámlájukról vagy ládájuk fiából magukhoz vették a vesztegetésre szánt összeget, és megkísértették vele azt, akit meg kellett, meg lehetett? Hihető a bűnös vezető, makulátlan klub verzió? Ha büntetőjogi értelemben igen – mert itt valóban hat az ártatlanság vélelme –, attól már sportszakmai, sportetikai szempontból is? És ha úgy nem, akkor mi történjen? Egy idénnyel később essen ki, aki amúgy benn maradt? Vagy süllyedjen még egy osztállyal lejjebb, akin a stikli sem segített?
Tökéletes megoldás nincs, jönnek még nehéz napok. De a legnehezebb az első, az önvád napja lehetett; és azon a magyar kézilabda, jószerével egyetlenként, már túljutott.
