MÓRA FERENC

TARTALOM

ÖREGAPÁM
APÁM
MAGAM, AZ ÖREG
TILINKÓ
MINDENNAPI KENYERÜNK
DIÓBÉL KIRÁLYFI
A MACSKAVÁSÁR
VÉGES-VÉGIG CSUPA PRÓBA
HÁROM NAGY ÚR
MIKOR A DIÓFÁKAT ÜLTETTÜK
ANGYALOK KERTJE
KOSSUTH LAJOS TISZTELETÉRE...
AZ A ROSSZ MATYKÓ GYEREK!
TAMÁS ÚR MAGA MARAD
MÁLÉ TÓT SZÁZ ARANYA
A HEGEDŰ
VAK CSIHA FURULYÁJA
VILÁGOS UTÁN
AZ EZÜSTKOPORSÓ
ROSSZJANCSI ÚR
A NYOMORÚSÁG KENYERÉN
Ó, LÓ, OLLÓ, HOLLÓ
HÍRT HALLOK HAZULRÓL
NÁDORSZÁGBAN
TILINKÓ UTOLSÓ LOPÁSA
A FOGOLY
VÁRATLAN VENDÉG
KINCSKERESÉS
ÖREG DIÓFÁK ALATT

Az én szülőfalum, Malajdok, mindig nevezetes volt arról, hogy ott a tisztességes nevén kívül minden embernek van valami ragadványneve is. Azért ragadványnév, mert ez csak úgy ragad az emberre, mint a bogáncs, csakhogy persze nem lehet úgy lekefélni.

Mondom, a malajdoki uraságot meg a Tilinkó cigányt kivéve mindenkinek volt valami figurás neve a faluban. Gyepenhegyes Viszotának hívták a kisbírót, mert mindig nagyon peckesen járt. A keresztapám neve Rádillik Rigó Pál volt, mert mindenre azt mondta, hogy "rád illik". Az alsó szomszédunkat Tányérhátú Csala Ádámnak hívták, a felsőt meg Úrleszek Takács Mátyásnak.

Az öregapámnak is volt ragadványneve, de azt büszkén is viselhette. Erős Törőcsiknek hívták. Én már csak híréből ismertem, nemcsak nagy erejű, hanem nagy természetű embernek is. Azt mesélték róla, hogy csupa játékból úgy tördöste szét a lópatkót, ahogy más ember a mákos patkót szokta. Haragjából pedig akkorát tudott ütni az asztalra, hogy egyszerre kétfelé hasadt a teteje.

Az ilyen embert persze nemigen haragítgatja meg senki. Noha ő is csak olyan szegény jobbágya volt a malajdoki uraságnak, mint a többi falunépe, megsüvegelte még a bíró is. Hét határban nem volt teremtett lélek, aki bele mert volna kötni Erős Törőcsikbe. Aki idegen pedig belebotlott, az megemlegette holta napjáig.

Mikor a nagy Napóleon bent járt az országban a franciával, akkor már hajlott korú ember volt, de kemény tartású még akkor is, mint egy öreg diófa. Ahogy a franciák megszállták a falut, menekült, ki merre látott. Neki azonban esze ágában sem volt menekülni. Éppen a galambokat etette az udvaron, mikor egy francia lovas nagy lármával bevágtatott a kapun.

Mindig tárva-nyitva volt az öregapám zsellérkunyhójának a kapuja, most azonban az volt az első dolga, hogy becsukja.

- Csukhatod már, mikor idebent vagyok - nevetett a francia a szeme közé, ahogy lecihelődött a lóról.

Öregapám persze álmában se hallott soha francia szót, de ezt értette ki a katona vigyorgásából, s ezért lobbant egyszerre haragra.

- Micsoda, hát te azt hiszed, hogy idebent vagy! - lobbant egyet a nagy tüzes szeme a bozontos szemöldöke alatt, azzal galléron kapta a franciát, s úgy vágta keresztül az alacsony kapu fölött, hogy csak úgy nyekkent a folyókában. Vitte is az irháját esze nélkül, ahogy föltápászkodott, akárhogy kiabált utána a gazda:

- Megállj, hé, hadd hajítom utánad a lovadat is!

Két napig garázdálkodtak a malajdoki határban a franciák, de a házunknak a tájára se jöttek többet. De még az utcát is elkerülték, amelyikben Erős Törőcsik lakott.

Hanem azért mégse ebből a történetből tetszik meg legjobban, hogy milyen erős volt Törőcsik nagyapó. Azt akkor mutatta meg, mikor az erdejét ki akarta vágni.

Igazság szerint persze a jobbágyembernek a testi munkáján kívül semmije se volt abban az időben. A feje fölött az ég az istené, és ameddig az ég alatt ellátott, ház, föld, legelő, erdő, mező, minden rajtavalóval együtt mind az uraságé. De Erős Törőcsik felszabadított jobbágy volt. Nagy volt a becsülete az uraság előtt, nemcsak házacskával emberelte meg, hanem még erdőt is adott neki hozzá. Persze nem volt az valami rengeteg, csak afféle gyalogerdő a falu alatt. A homokos gödrök közt mégis úgy zöldellett, mint valami óriás bokréta. Enyhelyet adott a madárnak, árnyékot a vándornak, rőzsét a szegény embernek. Az egész falu ott szedte a tűzre való targallyat.

- Jut is, marad is - mondogatta a nagyapám, s akárhányszor maga segítette föl a rőzsenyalábot a gallyszedegető gyerekek hátára.

Történt azonban, hogy egyszer pajkos suhancok gallyszedegetés közben lehámozták a kérgét néhány fiatal jegenyének. Nagyapót fölharagította a dolog, és bement panaszt tenni a faluházára. Éppen együtt találta az egész tanácsot, öregbírót, kisbírót, esküdteket, és jól megmosta a fejüket.

- A fát csakúgy nem szabad kínozni, mint az állatot - mondta nekik. - Erre is meg kell ám tanítani a gyerekeket. Ha ti meg nem tanítjátok őket, majd megtanítom én!

Szóra szót adtak a falu bölcsei, s az egyikük nagy esztelenül azt találta mondani:

- Ha olyan nagyon félti kend az erdejét, vigye haza az udvarába!

Erős Törőcsik nem szólt erre semmit, hanem sarkon fordult, s úgy rántotta meg a kilincset, hogy a nehéz, vassal szegett ajtóból is vele szakadt egy darab.

- Adjatok egy fejszét, hadd hozom haza az erdőt - lihegte otthon indulatosan, s azzal vállára kapta a legnagyobb favágó fejszét, kirobogott az erdőbe.

Akkorra ott várta már a fél falu, s leste szörnyűködve, mit csinál majd az erős Törőcsik. A tanácsbeliek pedig körülfogták, békítették, a nyakába estek kérlelő szóval.

- Odább, hé! - rázta le őket magáról egy fordulással, azzal fölemelte a fejszét, és belevágta a szélső tölgyfa tövébe.

Vastag, öreg fa volt, szinte őr gyanánt állott az akácos szélén, s kevélyen rúgta vissza az első fejszecsapást. A másodikra azonban nagyot reccsent, s a harmadikra szörnyű ropogással zuhant rá a szomszédaira.

- Teremtő Isten! - súgtak össze az emberek ijedten. Erős Törőcsik pedig nekiszilajodva csattogtatta tovább a fejszét. Nem is vágta, hanem kaszálta már a fákat, s minél előbbre haladt, annál jobban nőtt szörnyű ereje. Utoljára úgy tördöste a nagy szálfákat, mint a gyerek a száraz nádat.

Egyszer aztán egy vadalmafácskára került a sor. Nem is fa volt, inkább cserje. Erős Törőcsik, ha nekiveselkedik, fél kézzel tövéből kiszakítja. Vak dühében azonban mellévágott a fejszével. A fácska csak megrázkódott, de baja nem esett, és ijedt csettegés hallatszott a sűrű lombja közül:

- Csett-csett, csitt-csitt!

Erős Törőcsik hirtelen fölkapta a fejét, és odanézett a fára. Parányi kenderike két fekete szeme csillogott ki ijedten és könyörgően a levelek közül:

- Te nagy ember, mit akarsz te énvelem, szegény kis madárral?

Erős Törőcsik megint ráemelte a fejszét a fára, s abban a percben kiugrott a kis madár az ághegyre. Csöpp szemében haragos tűz égett, minden tollacskája égnek állt, és pici csőröcskéjét fenyegetően csattogtatta :

- Bujj-bujj, bujj-bujj - sikoltozta torkaszakadtából.

- Kinek mondja ez, hogy: bújj, bújj? - szégyellte meg magát a fanyüvő ember, azzal széthajtva az ágakat, bekukucskált a lombok közé.

Kenderikefészek volt az ágvillában, négy parányi fióka pihegett benne, azokat bújtatta volna az édesanyjuk. De biz azok nem bújtak, mert nem ijedtek meg. Mohón kapkodtak a Törőcsik feléjük nyúló ujjához.

- Csip-csip, csip-csip! - tátogatták a fülig érő szájacskájukat. Bizonyosan azt gondolták magukban, hogy no, ez jó nagy hernyó lesz, marad belőle vacsorára is.

Erős Törőcsik pedig elhajította a fejszét, és lehajtott fejjel ballagott vissza az egymásra dőlt fák közt.

- Szerencsétek, hogy már nem bírom a fejszét - lökött félre egy nagy faderekat, ahogy a szájtátók közé ért. - Másképp egy szálig kivágtam volna az erdőm. Akkor aztán nem tudom, mivel tüzeltetek volna a télen.

Az emberek némán húzódtak félre az útból, Törőcsik pedig visszaszólt, ahogy elhagyta őket:

- Ezt a kis forgácsot meg hordjátok haza, jó lesz gyújtónak - mutatott rá a kivágott fákra.

Ilyen ember volt az öregapám. Sok történetet hallottam még az erősségéről, de azt hiszem, életében soha nem volt olyan erős, mint mikor egy parányi kenderike megállította indulata pusztító útjában.

*

Móra Ferenc
Dióbél királyfi [Rovásírással]

*

Dióbél Királyfi