Payday Loans

Keresés

A legújabb

EÖTVÖS JÓZSEF 1813–1871
Az emberi életminőség/boldogság
2017. szeptember 26. kedd, 06:54
EÖTVÖS JÓZSEF
1813–1871*

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.*

 

 


I.

2. ERCSI LÁTKÉPE.
A Vásárosnaményi Eötvös család. Id. báró Eötvös Ignácz, a királyi biztos. A költő apja, anyja, gyermekkori környezete. Pruzsinszky József befolyása a gyermek Eötvösre. Iskolai évek. A júliusi forradalom hatása. Eötvös és Szalay László. Érintkezés Kazinczyval. Az első munka: «A kritikus apotheosisa». «A házasulók». A «Boszú». Barátsága Kölcseyvel. A hivatalos pálya vége. Külföldi utazás. A Karthausi keletkezése s az esemény, a mely történetének alapul szolgál.
Báró Eötvös József született 1813 szeptember 3-án Budán. Apja volt báró Eötvös Ignácz, e néven ifjabb, anyja báró Lilien Anna.
Eötvös családja mint a «Vásáros-Naményi» előnév is mutatja, Bereg megyéből eredt; itt és a szomszéd Szatmár megyében volt honos. Ez utóbbi megyében Eötvös Miklós, kitől a költő egyenes ágon származik, 1696-ban szolgabiró, 1699-ben adókirovó, majd a Rákóczy-forradalom alatt kerületi főbiztos és 1710–14-ig alispán volt. Ennek fia, József, 1738–46-ig szintén ispán; de unokája e néven második Miklós, már a harcztéren tűnt ki. Szatmár megyében 1716-ban született és 1782-ben halt meg; 20 éves korában a huszárokhoz lépett be, végig harczolta az osztrák örökösödési és a hétéves háborút, kitüntette magát, már mint ezredes, 1756-ban Guntersdorfnál, 1757-ben Hirschfeld megrohanásával, majd Prágánál, 1758-ban Hallenál, Maxennél, 1762-ben Kirchheim mellett. Ez érdemei miatt tábornok lett és 1768 február 2-ikán egyenes örököseivel együtt bárói rangot nyert.* Neje b. Splényi Anna volt, a kitől született Kassán 1763 január 6-ikán e néven első Ignácz (Alajos), a költő nagyatyja, ki a harcztér helyett békésebb foglalkozásokra adta magát s így írói és tudományos hajlamaival előkészítője lett híressé vált unokája pályájának. Nevezetes szerepe volt II. József alatt, utóbb pár országgyűlésen tünt ki; ezért udvari kamarai tanácsos, 1803-ban kamarás, 1807-ben főpohárnok, majd belső titkos tanácsos, udvari kamarai alelnök, 1812-ben koronaőr, 1810–1822-ig Gömör- és Kis-Hont megye főispáni helytartója, 1820-ban Abauj megye főispánja lett. Részt vett az 1825-től 1836-ig tartott országgyűléseken mint főrendi tag, nevezetes szerepe volt a rendszeres munkálatok kidolgozásában, mint az úrbéri alosztály elnökének. Meghalt Budán, 1838 június 12-ikén, midőn kevéssel előbb a Sz. István-rend középkeresztjét kapta. Több latin műve maradt, melyek az országgyűlési tárgyalások tartalmára, a magyar corpus jurisra vonatkoznak, továbbá ránk maradt három beigtató beszéde is.
De a száraz életrajzi adatoknál, melyeket kimeríteni épen nem kivánunk, jellemőbb róla az az odaadás, melylyel Ferencz kormányát alkotmányellenes törekvéseiben is szolgálta s mint ilyen, nevét valósággal gyűlöltté tette. Ugyanis 1822-ben egyike volt az adóbeszedéssel megbizott «ambulans»-oknak, mint akkor a királyi biztosokat hívták, s mint ilyen ment a leghevesebben tiltakozó Nyitra megyébe, hol oly kiméletlenül fogadták, hogy boszúságában Uzovics János alispánt és Ocskay Ignácz szolgabirót, mint az ellenzék vezéreit, lánczra veretve börtönbe hurczoltatta. Ezért midőn az adó-rendelet kihirdetése miatt a megyegyűlésen megjelent, a felingerült nemesség halál-kiáltásokkal fogadta; sőt egy erős legény már mellen is ragadta. Talán meg is ölik, ha a vele volt tisztek meg nem mentik.* E dicstelen szereplés után Borsod megyébe, sályi jószágára vonult s főleg ezután foglalkozott írói munkásságával. E férfiú tehát, leszámítva a természetes öröklést, minden kiválósága mellett legfölebb nemleges hatást gyakorolhatott unokájára. Annál nagyobb volt azonban nagyanyjának, b. Szepessy Máriának (1825 óta csillagkeresztes hölgy) befolyása, kiről Eötvös később is mindig szeretett beszélni. Valódi régi magyar nagyasszony volt, tudott latinul is; a németet csak törte s gyűlölte is; azt szokta mondani, hogy még Ferencz császárt sem véve ki, egyetlen német sem ér egy fabatkát és az öreg Lilien báró, a ki fiának apósa volt, az egyetlen tisztességes német ember. Mint erélyes, katonás nagyasszony, uralkodott egész cselédségén; tetszése szerint házasította s adta őket férjhez. Szigorú, de igazságos és nagyon vallásos nő volt; egy ferenczrendi vagy minorita szerzetest tartott állandóan udvari papként, ki a házi kápolnában naponként misét mondott; ezért úri ellátása volt, de a szigorú fegyelem és házi teendők sora rá is kiterjedt. Egyiket egyszer sajátkezűleg felpofozta, miért nem kevés baja volt az egri érseki káptalannal.
A költő apja, ifjabb Eötvös Ignácz, épen oly tanult ember volt mint az idősebbik; több nyelvet folyékonyan beszélt, széles körű, általános ismeretei voltak. Sályon született 1786 február 25-ikén, egyetemet végzett Pesten, bölcseleti és jogi doktoratust is tett, mely utóbbi alkalommal ünnepélyesen avatták fel. Fokonként udvari tanácsosi méltóságra emelkedett a magyar osztályban Bécsben; 1825–1842-ig Sáros megye főispáni helytartója, majd főispánja, 1830-ban másod udvari alkanczellár és belső titkos tanácsos, ismételten királyi biztos, végre gróf Pállfy Fidél után (1836 julius 7-ikén) királyi főtárnokmester lett; de megromlott anyagi viszonyai miatt 1841-ben összes hivataláról lemondott, Velenczére vonult vissza, meghalt 1851 augusztus 21-ikén s ugyanott van eltemetve. E visszavonultsága alatt pár névtelenül megjelent német munkácskát írt; számos beszédét ismerjük, mert az országgyűlési tárgyalásokon a főrendiházban élénk részt vett, hol a legszigorúbb ó-conservativekhez tartozott. Szaktudása majdnem kizárólag a magyar jogra s hivatalára szorítkozott; nagy emlékező tehetségű, beszélni sokat tudó és szerető, a dialektikát kedvelő ember volt, ki olykor önmagát is belebeszélte valamely sophistikus állításába. Mondják, hogy néha látogatóját egy óráig is az ajtóban tartotta beszéddel, midőn az egyszer már el is bucsúzott volt; egyébként vidám, tréfás kedélyű, szerfölött egyszerű, nagyon jó, nemes szívű embernek ismerjük s ha még azt is olvassuk róla, hogy külsőleg szikár, alacsony termetű volt, rögtön világos lesz előttünk, hogy a költő nemcsak külsejét, hanem belső tulajdonaiból is néhányat apjától örökölt.

3. ID. BÁRÓ EÖTVÖS IGNÁC.*

4. ID. BÁRÓ EÖTVÖS IGNÁCZNÉ.*

IFJ. BÁRÓ EÖTVÖS IGNÁCZ.*
A költő anyja, b. Lilien Anna (1817 óta csillagkeresztes hölgy), b. Lilien József leánya volt, ki Westfaliából származott be hozzánk; családja a német birodalmi báróságot 1756 deczember 24-ikén nyerte. Ő maga, mint osztrák lovaskapitány, nőül vette gróf Szapáry Juliánnát, kivel az ercsii jószágot s a hozzátartozókat nyervén, ott telepedett meg s az 1805: VII. t.-cz. szerint honosságot nyert. Szilárd jellemű, katonás férfiu volt, ki birtokát, Ercsit, már a XIX. század elején mintagazdasággá tette, felszerelte olajmalommal, szeszgyárral, sörfőzővel, juhászattal, svájczi tehenészettel, melyek azonban nem igen jövedelmeztek; másrészről a leghatározottabb conservativ ember volt, de ezt a vonását vallásban, politikában mások nézetei iránti türelemmel bírta egyesítni s merevségét szeretetreméltósága enyhítette. Született 1753-ban, meghalt 1828-ban s vele a honosságot nyert család férfiága kihalt. József, a költő, egész gyermek- és ifjúkora nagyrészét Ercsiben töltötte s nagyatyjának különösen azzal volt befolyása rá, hogy belevéste kedélyébe fő elvét, mely szerint a nemes embernek föltétlen becsületesnek kell lennie s legyen mindig nemes szív kisérője a nemes névnek. Oly elv, melyet Eötvösnél senki jobban nem követhetett volna. Anyja 1786 szeptember 28-ikán született s úgy ő, mint idősb nővére, Antónia, ki utóbb b. Lilien Károly neje lett, apjuk természetét örökölték. Kitünő nevelésben részesültek, de sem Antónia, sem a költő anyja nem tanultak meg magyarul s mind a kettő műveltségében, gondolkozásában német nő maradt. Azonban ha a költő anyjának e tulajdona a mai magyar érzésünk előtt talán hátrányára szolgál, másrészről az a nő volt, ki férjével mindvégig mintaszerű házaséletet élt, a kit fia a szó valóságos értelmében bálványozott s míveltsége, nemes nőiessége, emberszerető jelleme által akkora befolyást gyakorolt rá, mint senki más. Egy hozzá írt levélből vette Eötvös a Gondolatok jeligéjét: «Ne higyj oly gondolatban, melynek szíved ellentmond», s talán ezért ajánlta ezt, legszebb műveinek egyikét, anyja emlékének. Meghalt Pesten 1858. július 15-ikén s a kerepesi temetőben pihen.
Ez fővonásaiban az a szellemi kör, melyben Eötvös továbbá idősebb nővére, Júlia és négy évvel ifjabb Dénes fivére, nevelkedett;* tehát egyrészről teljes német műveltség és gondolkozás, továbbá a legtúlzóbb conservativ irányzat, mely még a kényuralmi törekvéseknek is hódolt; de más oldalról «tagadhatatlan magyarosság vette őt körül. Ez a magyarosság – tegyük hozzá – nemcsak apai nagyanyját jellemezte, hanem nagyapját és apját is; mert végre még a leglabanczabb magyarban is van valami a kuruczból; így még az sem volna csoda, ha ebből a környezetből minden más befolyás nélkül került volna ki oly hazafias és ellenzéki szellem, minő Eötvösé volt. Nem kell e ponton feledni azt sem, hogy gyermekkorában anyja körének befolyása volt rá nagyobb; mert kizárólag anyja körében, atyai nagyatyjánál Ercsiben nevelkedett; apját a hivatal, az államügyek foglalták el, Budán, majd többnyire Bécsben lakott. Eötvös is írja 1870 deczember 8-ikáról Toldynak: «Nem neveltettem soha más mint anyám által, Lilien nagyatyám házában, de nagyszülőim minden befolyása nélkül.»
E minden befolyásnélküliség azonban köztudomás szerint nem zárja ki az egyetemes hatást már csak a környezet következtében sem. Nem zárta ki nála sem; nem főleg azért sem, mert ha valaha tehetségesek vagyunk és érzékünk van a környező élet iránt, akkor gyermekkorunkban van; s a lángész is azért az férfikorában, mert gyermekkorában még nagyobb lángész és lángszív volt. De menjünk tovább. A gyermek így tehát főképen német környezetben fejlődött; ebben az időben magyarul épen nem s 10–12 éves korában csak töredezve beszélt. E gyermekkori német környezet hatása nemcsak szellemén vált mindvégig érezhetővé; hanem magyar stylusán, sőt nyelvén is, mely későbbi megfeszített törekvései, írói nagyszabású munkássága daczára minden ízében magyarossá sohasem bírt válni.
Falk Miksa, ki – mint írja – adatait Treforttól, Eötvös sógorától vette, azt mondja, hogy emez első gyermekévekben még két nagynénje volt reá befolyással, t. i. anyjának már említett nőtestvére, a másik egy született Szapáry grófné, később egy Teleki gróf neje, kik gyakran voltak Ercsiben s ha testi bájakban nem is bővelkedtek, de nagy műveltségök, a német, franczia irodalomban való jártasságuk, érdeklődésük az európai események iránt s ezekről való beszélgetéseik mind alkalmasak voltak az ifjú tudásvágy érdeklődésének felkeltésére. E mellett b. Lilien fentartotta külföldi összeköttetéseit; számos idegen fordult meg nála, olyanok is, kikkel gazdászati és ipari vállalatokba elegyedett, melyek ugyan anyagilag inkább károsak voltak s épen nem növelték vagyonát; de mindezek alkalmasak voltak egy, a nálunk akkoriban szokottnál nagyobb látókör nyujtására s a gyermek Eötvösnek alkalmat adtak oly emberek körében fordulni meg, kik világot láttak, róla beszéltek és kiknek egy-egy szakban kitünő ismereteik valának.
Ezek általánosságok ugyan, melyeket még későbbi kutatásoknak kell kiegészíteni, ha ugyan lesz rájok mód, mert Eötvös nem igen szeretett saját életéről beszélni; de épen ezért annál nagyobb fontosságuak, midőn a gyermekben a későbbi férfiút keressük. «Legjobban szeretném – írja e tárgyban Eötvös 1870 deczember 8-dikán Toldynak műveire és életére vonatkozó adatokat kérő levelére – ha a közönség és én sohasem ismerkedtünk volna meg egymással. De miután ez megtörtént s elég vigyázatlan voltam, csaknem 20 kötettel a nyilvánosság elébe lépni, legalább nem akarom, hogy ezen ismeretség még intimebb legyen. Eleget nyomattam ki, min a jó- vagy rosszakaratú kritika elmésségét gyakorolhatja; ahhoz, miként támadtak az egyes művek s miként már vázlatos életrajz kivántatik, az adatok, melyek a Conversations-Lexiconban vagy, ha több kell, melyek Csengery Szónokok könyvében foglaltatnak, bőven elegendők; a többit önphantasiája fogja pótolni, akár világosabb, akár sötétebb modorban, azt egészen művészetére bizom. Ily mesteri kéztől köszönettel fogadom arczképemet, még ha kissé Rembrandt modorában tartatik is és több árny- mint fénypont lesz benne.»*
Mentől kevesebbet tudunk tehát Eötvös gyermekkoráról, annál fontosabbak az ismert adatok, melyek néma ékesszólással beszélnek s elmondják, hogy a szerető és minden, főleg az emberi szenvedések iránt érdeklődő szívet, azt, mely egy egész élet meggyőződésével hirdette, hogy századunk legszebb vonása az emberszeretet, de továbbá a munkaszeretet és nyájasságot anyja és környezete révén nyerte; a szónoklás képességét, élénk, sanguinikus vérmérsékletét, a hazaszeretetet apjától kapta örökül. De általában is oly érdekes volt az egész kör, melyben gyermekkorát leélte, hogy pályája végén e benyomásait egy a Goetheéhez hasonló Wahrheit und Dichtung-féle életrajzba akarta foglalni, mi azonban, már csak fentebb említett nézetei miatt is, csak terv maradt. Ezek mellett természetes, ha azt olvassuk róla, hogy feltünően koraérett gyermek volt, ki már hét éves korában Schiller műveit olvasta s boldog volt, ha a budai színházba mehetett, a mely nagy drámák és költemények írásának terveivel töltötte el. De a korafejlettség mellett igen csinos, ép, egészséges fiú volt, tele csintalansággal, elevenséggel, távol «minden koravén beteges lélekállapottól».*
Ilyen volt s ily hatások közt élt a gyermek Eötvös. Mindezek előre jelzik a későbbi kitünő tanulót és jellemzik a leendő férfit. Otthon, magánúton tanulta Eötvös még az első gymnasialis osztályokat is egész a mai IV-ik középosztályig (I–II. grammatikai és I–II. syntaktikai osztály) s ekkor a budai királyi gymnasiumba adták be, hol 1824–25. és 1825–26-ban a két humaniora osztályt (V–VI. gymnasium) végezte, mindkét évben mint összes társai közt «eminens primus». Tehát nagyon is népes osztályaiban, noha a legfiatalabb, ő volt a legjobb tanuló. Míg itt járt, együtt tanult Korizmics István nevű tanulótársával, atyja ispánjának, Korizmics Mátyásnak fiával, kinek neveltetéséről ők gondoskodtak s vele együtt is lakott Eötvöséknek a Sz.-György-téren levő 10. számú házban. E két év alatt az első (poetika) osztályban közös nevelőjök Hlatky István, végzett jogász volt s csak a második, rhetorikai osztályban lett nevelőjök az Eötvös életére oly nagy befolyást gyakorlott «Pruzsinszky Josephus nobilis», mint az iskolai anyakönyv mondja.
Mielőtt azonban Pruzsinszky befolyására térnénk, nem mellőzhetjük el egy anekdota-szerű adat fölemlítését, mely vele némelyek szerint akkor történt, midőn az egyetemre ment, tehát 1826 őszén, de hihetőbben akkor, midőn 1824 szeptemberében a budai gymnasiumba lépett; tehát nem eléggé ellenőrizhető ugyan, de valósága kétségbe nem vonható, említi úgy Pulszky mint Falk, utóbbi mint Eötvöstől sokszor hallott esetet; a baj csak az, hogy Pruzsinszky nevelőségével nehezen egyeztethető össze. E szerint ugyanis, midőn a budai gymnasiumba beadták és mint előkelő fiút, az első padba ültették, a gyermekek mind eltávoztak mellőle, egy zsidó fiút kivéve. Midőn aztán Eötvös megkérdezte, hogy miért hagyták el a padot, ezek a gyermek szokott őszinteségével azt felelték, hogy hazaáruló unokájával egy padban nem ülnek. Eötvös sírva ment haza, elbeszélte Pruzsinszkynak keserűsége okát s kérdezte, igaz-e, hogy a kedves nagypapa hazaáruló? «Az bizony, felelte Pruzsinszky, apád is az s te is annak készülsz; hiszen magyarul sem beszélsz becsületesen.» A gyermek elpirult és megdöbbent a kemény szavakra. Neki feküdt a magyar nyelvnek; a kivel csak lehetett, csupán magyarul beszélt s pár hónappal utóbb megkérte tanulótársait, hogy maradjanak benn óra után, mert valami mondanivalója van. Az óra végén a tanulók csakugyan kiváncsian benn maradtak s ő, ki – mint nevetve beszélte gyakran – alig látszott ki a katédrából, felmászva oda, szilárd hangon elmondta, hogy apja és nagyapja nem hazaárulók, hanem igenis a császárt szolgálják; de ő esküszik az élő istenre, hogy csak hazájának lesz szolgája és nevének népszerűtlenségét majd hazafiságával és hűségével fogja elfelejtetni. Erre tanulótársai éljenezve emelték vállaikra s ujjongva vitték ki az osztályból a folyosóra, hol a pedellussal találkoztak. Ez megtudván a lárma okát, feljelentette őket s másnap az egész osztályt Eötvössel együtt bezárták.*
Akár Pruzsinszky idejében történt ez az eset, akár utóbb, lényegében tehát való s Eötvösre állandó mély benyomást gyakorolt. Úgy látszik, ez ébresztette fel a gyermekben a hazafiasság első öntudatos érelmeit; ragaszkodni kezdett ép úgy magyarságához mint tanulótársaihoz. De ha nem is éppen ezért, mindenesetre való, hogy haláláig kiváló szeretettel és hálával gondolt Pruzsinszkyra, ki benne a hazafi érzelmeket a szenvedélyes odaadásig bírta fokozni. Ez a férfiú juratus volt 1794-ben, midőn a Martinovicsék tragédiája történt, melyben őt is vád alá helyezték; mert noha tettleges részvétét a titkos társaságban s az ismert katekizmus terjesztésében kimutatni nem is lehetett, de tudott róluk s nem jelentette fel. Ezért a kir. tábla két, a hétszemélyes tábla három évi börtönre itélte; fogságát Brünnben töltötte ki, melynek keserűsége örökre nyomot hagyott lelkén; rideg, zárkózott, meglehetős prózai, de egyenes, merev, szókimondó s alapos képzettségű ember volt, eltelve Voltaire, Rousseau s általában a XVIII. század eszméivel, ki épen ezért ellensége volt a német kulturának, Goethének s mindannak, a mit Eötvös addig csodáltatni hallott. Helyesen jegyzi meg Falk, hogy Eötvös anyjának felvilágosultságát semmi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy ezt a különben élvezhetetlen embert évekig fia mellett tartotta, sőt megbecsülte s minden alkalommal kitüntette, noha nézeteik majd mindenben ellentétesek voltak.
Pulszky, a ki egyébként nagyon érdekes képet ad Pruzsinszkyról, azt is említi, hogy apja a szabadelvűséget kívánván fiával megutáltatni, ezért vette őt nevelőjéül. Ez ebben az alakban aligha fogadható el; de ha így van, akkor a hatás tökéletesen ellenkező volt. A komor, mogorva vén sas s a fiatal, lelkes gyermek rövid idő alatt megszerették egymást. Ez odaadással hallgatta beszédét s lassanként elfogadta összes nézeteit a hazáról és főleg a társaságról, mely szülőinél megfordult. Anyja ugyanis megkívánta, hogy ott legyen az estélyeken, melyeken az akkori arisztokráczia és bürokráczia legkiválóbb tagjai vettek részt. Ezeken Pruzsinszky, bárha meg volt híva, sohasem jelent meg; szobájában várta tanítványa visszatértét s midőn ez álmosan megérkezett, kikérdezte a történtekről, miközben csipős megjegyzéseket tett a jelenvoltakra vagy ostorozta a társaság felületességét és ürességét. Egyszer a többek közt elbeszélte Eötvös, hogy mennyire sajnálkozott mindenki egy magas állású magyar államférfi halálán. «Pedig nagy gazember volt!» jegyzé meg szárazon Pruzsinszky. Néhány hét múlva újra megkérdezte növendékét, hogy beszélnek-e még arról a magas állású férfiúról s midőn azt felelte, hogy már senki sem beszél róla: «No lám! – szólt Pruzsinszky – pedig igen ravasz és befolyásos gazember volt. Te sohasem léssz sem oly ravasz, sem oly befolyásos és, a mint látod, még ezt az embert is már néhány héttel halála után teljesen elfeledték.»
Egy másik, még jellemzőbb esemény a Vérmezőn történt. Szeretett növendékével arra sétálni, hol Martinovicsékat kivégezték. Általában sohasem beszélt az összeesküvésről; de egyszer megállott azon a helyen, hol a két gyalogút keresztben metszi ma is egymást s a legmélyebb fájdalommal így szólt: «Itt öt becsületes magyar hazafit végeztek ki; senki sem állított nekik emléket; de a nép lábai akaratlanúl is keresztet tapostak itt a mezőn. Majd eljön az idő, mikor ezek az emberek is emléket fognak kapni; de ez az emlék egy akasztófa lesz, melyre fel fogják majd akasztani az afféle embereket, milyen egykor majd tebelőled is lesz.» A gyermek félénken tekintett fel a goromba, zord emberre, nem is értve a szavak jelentőségét; és ha mindez csakugyan így igaz, a mint Falk írja, valljuk meg, hogy kiméletlenségben alig versenyezhetett volna valaki Pruzsinszkyval. Ha nem ismernők utóbb szeretetét s tanítványára tett mély hatását, ellenszenvvel kellene tőle elfordulnunk. De ezek fölébresztették a gyermek szunnyadó lelkiismeretét; valódi haza- és népszeretetet ültettek lelkébe; meggyűlöltetnek vele mindennemű, akár felülről, akár alólról működő zsarnokságot, minden szolgaságot és megalkuvást. Ezen kívül örökre hatást tett Eötvösre Pruzsinszky azzal, a mint a classicusokat magyarázta; a philologia agyas ügyeskedései helyett Livius nemes előadásával s Tacitus «fenséges gyűlöletével» foglalkoztatta, miközben saját korukra vonatkozó czélzásokkal kísérte magyarázatait.
Ennek a férfiúnak vezetése alatt tanult Eötvös az egyetemen is. Abban az időben a mai VII–VIII. gymnáziumi osztály, mint a philosophiai tanfolyam I–II-ik éve, az egyetemhez levén kapcsolva, Eötvös, már 1826 őszén a pesti egyetemre ment s ott a két bölcsészeti tanfolyamon kívül három évi jogot végzett. Ha elgondoljuk, hogy alig töltve be 13-ik évét, már a mai VII-dik osztályba lépett, majdnem csodálattal tölt el a gyermek kora érettsége, a mi azonban akkoriban nem volt páratlan s például Szalay sem volt idősebb. Az egyetemi évek alatt is a legjobb tanulók egyike volt; de nem kevéssé lep meg, hogy az első és második bölcseleti évben minden tárgyból «eminens primus», de a magyar nyelvből és irodalomból «eminens 10-us», sőt a második félévben «eminens 31-us» és csak a második évben lett «eminens 6-us», egyébiránt mindig nagyszámú (318, 295, 252) tanuló közt. Egyéb részletekre nézve a mellékelt táblázatokra utalva, jegyezzük meg, hogy úgy a bölcseleti, mint a jogi tanfolyamon rendkívüli szorgalmával tűnt ki s a bölcseleti két év általános ismereteinek jó hatását maga kiemeli Szalayról tartott emlékbeszédében. «Igen kevés és hiányos vala az, mit ezen az úton a philosophia, történelem és természettudományokból tanultunk; de maga az, hogy a tudományok küszöbén átlépve, egy futó tekintetet vethettünk gazdag kincseikre, nagy befolyást gyakorolt fejlődésünkre; s ha a hatást tekintjük, melyet egyes tanáraink, főkép Horvát István, az egész fiatalságra gyakorolt, senki ezen rendszernek e tekintetben nagy előnyeit nem vonhatja kétségbe.» De ezeken kívül is kiemeli még főleg azt a hatást, melyet különösen Veszerle előadásai tettek 1828-ban a franczia forradalomról; midőn pedig Horvát István meghalt, gyönyörű megemlékezést szentelt neki. «Ki egyszer hallá e tudós férfiút – mond Eötvös – ha tanítói székén férfias szavával Árpád és a hét vezér dicső tetteiről szólt, vagy roppant tudományának fegyvereivel azoknak állítását, kik a magyart a szegény finn néptől származottnak hiszik, leveré s fajunkat az erényes scytha s a legyőzhetetlen párth nemzetekkel egybeköté; vagy tovább haladva nyelvtani vizsgálataiban, az etymologia tekervényes ösvényein mindig messzebb és messzebbre nyomult, míg mindent, mi nagy és dicső volt e világon, fajunkhoz tartozónak, magyarok által elkövetettnek állíta: az kételkedhetett mestere állításain, de azon óriási honszerelem hatalma, mely a tudóst elragadta, elragadta tanítványait is s elvonatkozva egészen tudományos érdemeitől, ha munkásságának ezen oldalát tekintjük is, sohasem hálálhatja meg a haza Horvát érdemeit. Nem volt tanítóink közt, kitől annyin tanulták volna a hazát szeretni.»

5. A PESTI EGYETEM A XIX. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN.
Egyébként, noha egész általánosságban, Eötvös maga egyebekben is mindennél jobban rajzolja egyetemi életöket a Szalayról körülbelül 40 év mulva tartott emlékbeszédében és különösen érdekes a kép, melyet a csendben forrongó és fel-feltörő eszmék hatásáról mond. «Az 1825-iki országgyűlés szónoklatai bármi hiányosan ismerve, sehol sem találtak erősebb visszhangot, mint az egyetem ifjú polgársága között – mond ő – s a szellem, mely az egész nemzetet áthatotta, seholsem ébresztett tisztább lelkesedést.» És noha, – mint Eötvös is hangsúlyozza – az 1825-iki két évig tartott országgyűlés tisztán conservativ volt, sőt a demokrata eszmékben az 1790–91-iki országgyűléshez képest inkább visszalépést jelent, s ezért kijelelt politikai pártok alakulását nem eszközölhette: a korszak hatása, főleg az országgyűlés bezárása után, mégis, kivált más tekintetben, nagy és elhatározó volt. Ez főkép annak beismerésében áll, hogy nemzetünk sülyedésének okait mi magunk vagyunk; s ennek fájdalmas érzése, tehát nem annyira hazafiúi remény, mint inkább hazafiúi szégyen volt az, mi munkára ébresztette a korszakot. Kötelességérzetre ébresztés és nemzetiségünk megmentése: e kettő lett az egyedüli törekvés; minthogy pedig erre egyetlen út, az irodalom ajánlkozott, ezért mutatkozott az 1825-i évi országgyűlés hatása külsőleg csak az irodalmon. «Soha talán az irodalom emelése a hazafiság legfontosabb, sőt egyedüli feladatának ily mértékben nem tekintetett, s természetes, ha köztünk, ifjak között, egy egész sereg tolongott a pályára, melyen mindazt feltaláltuk, mi után ifjú kedélyek vágyódnak: tért, melyen áldozhatunk, nemes érzéseket és dicsőséget.» Ezért, teszi hozzá, a munkához fogva, naponként három lyrai költeményben rótták le a haza iránti tartozásukat; óriási eposzokat terveztek, vagy lehetetlen drámákon kisérlették meg ifjú erejöket.
De a külső hatáson kívül ugyanekkor, az országgyűlés után, a demokráczia szelleme is mind nagyobb körben kezdett hatni, melynek első jelenségeit Eötvös már 1828-ban feltünni látta; s a reformtörekvések határozatlanul, tapogatózva, korlátolt körben, de megindultak, még mielőtt a júliusi forradalom hatása alatt az öntudatra ébredt egész nemzet sóvárgása kisérte volna őket. A rövid, de annál nagyobb sikerű júliusi forradalom is még az egyetemen érte Eötvöst, melylyel egészen egy időben jelent meg Széchenyi Hitel-e s mindkettő átalakító hatású volt a hazai közvéleményre. Természetesen az ifjúságra sokkal jobban hatott a forradalom sikere; sőt Széchenyitől, ki tagadta multunk nagyságát, hogy a jövőre irnáyoza a figyelmet, némi hidegséggel fordult el. Azonban mégis mindkettő hatására ez időtől kezdve az ábrándos hazaszeretet egy cselekedni sóvárgó és tért kereső hazaszeretet váltja fel s így egész határozottsággal válik el a demokratikus átalakulásra törekvő szabadelvű és a réginek fentartására csoportosult conservativ irányzat. Amazt a franczia politikai eszmék lelkesítik, emezt a régi alkotmány sánczai megvédésének szüksége viszi harczba. Különösen az ifjúság rajongva fogadta a franczia eszmék új evangeliumát s hazánk fölemelése: ez volt a czél. «Kiemelni hazánkat a tespedésből, melybe az sülyedett, odaállítani az Európa legelső népeinek sorába! ez, mit előbb ábrándnak gondolánk, most lehetőnek látszott s ifjú szíveink feldobogtak a gondolatra, hogy mi is kinyujthatjuk kezeinket a valódi dicsőség után.»
De ha az egész ifjúságra így hatott a forradalom híre és dicsősége, senkire sem lehetett hatása nagyobb, mint Eötvösre és legjobb barátjára, Szalayra. Szaly éppen egykorú volt Eötvössel s igy 1830-ban szintén 17 éves. Egy időben mentek a jogra 1828 őszén s csakhamar a sírig tartó barátságot kötöttek, mellet megerősített nemcsak a tanulmányok és érzelmek, hanem a czél és felfogások közössége is. Mindketten az irodalomért rajongtak s együtt szőtték jövő irodalmi terveiket. Szalay is a szépirodalomban és irodalmi kritikában tette első kisérleteit, hogy csakhamar hivatása igazi terére, a politikai és törvénytudományi tanulmányokra lépjen, miben különösen a 30-iki forradalom erősítette meg; és ha többen voltak is, kik a szorosan vett iskolai tanulmányokban s feleletekben megelőzték Szalayt, ki Ágost testvérével együtt, mint szegény fiú, alumnus volt, de senki sem múlta felül alaposságban, elmélyedésen és komoly lelkesedésben. Maga Eötvös is elismeri Szalay befolyását, s habár dicsősége későbben meghaladta is a Szalayét, e hatást ma sincs okunk kétségbe vonni. Falk kora- és jellemrajzaiban a júliusi forradalom hatásáról Szalayra érdekes eseményt mond el. Ez év (1830) augusztusában Szalay egy nap telt el utitáskával rohant Eötvöshez s a Margitszigetre hívta. Átcsolnakázván, Szalay egy rejtekhelyet kutatott ki s letelepedvén, utitáskájából egy csomó ujságot vett elő, melyekben részletesen le volt írva a júliusi forradalom. Mohón olvasták végig őket. Ekkor Szalay lelkesen fölkiáltott: «Barátom! ürítsünk egy poharat a nemzetek szabadságára!» Ezzel poharakat és egy üveg pezsgőt vett elő a táskából s a két ifjú órákig ült ott egyedül, a nagy eseményről beszélgetve. Közben este lett, a hold feljött s ekkor Szalay két lapot tépvén ki tárczájából, mindaketten felírták rájok nevüket; aztán az üres palaczkba téve, jól bedugaszolta s a Dunába dobta. «Így! – szólt utána nézve – ezek messze, messze úsznak, egész a Fekete tengerig és tudja az ég, még hová; elvégre mégis kifogja valaki és így legalább ezen a módon leszünk nevezetes emberekké.»
Így telt el s ilyen szellemi hatások közt az az öt év, melyet Eötvös a pesti egyetemen töltött. Természetes, hogy túlnyomóan nem komolyság közt, a mi éppen az ő ekkori vidám vérmérséklete mellett könnyen elgondolható, de az ezoldalú pár ismert adat kevéssé jellemző.* Általában kiemelik azok, kik ez időben ismerték, hogy túlcsapongó kedvű ifjú volt, tele dévajsággal, sőt könnyelműséggel; lovagolt, vívott, tánczolt, pezsgőzött, miken némileg vezetője b. Palocsay Tivadar volt. Ekkor még senki sem sejthette volna benne azt a kora érett melancholiát, mely pedig jellemének alapvonása volt. Épen azért jellemzőbb itt annak megemlítése, hogy nemcsak komolyan készült az írói pályára, hanem már ez éveiben foglalkozott a költészettel. Verseket írt, melyekből pár fenn is maradt; az akkor népszerűvé vált Hugo hatása alatt a drámával próbálkozott meg és Szalayval együtt keresték fel Virág Benedeket budai magányában, továbbá Szemere Pált s 1828 tavaszán Kazinczy Ferenczet,* ki nemcsak buzdította őt, hanem előre dicsőséget jósolt neki. Mindez előkészületekből magyarázható az, hogy 1830 deczember 30-ikán, midőn már utolsó évét töltötte az egyetemen, megint Kazinczyhoz fordul s az irodalom iránt lelkesülő ifjú a következő levelet írta neki:
«Tekintetes Uram! Közelget az idő, melyen mindenki szíve érzelmeit az előtt, kihez vonzanak, szabadon kitárja, légyen hát szabad nékem is mély tiszteletemet, mely Kazintzi ur eránt már régen érzek s hódolatomat, melylyel mint magyar tartozom, nyiván kimondanom. Mennyit köszönhet hazám a Tekintetes úrnak, én és minden igaz magyar mélyen érzi, mert alszik nagy erő minden nemzetben, de alszik, csak a míveltség ébreszti fel, hazámba Kazintzi úr tette míveltségünk temploma első kövét, melyből kilép majd a geniusz, ki most még szunyadó nemzeti erőnket felébreszti s csúf nyugalomból nemes életre ragadja.
«Hazám nyelvét s míveltségét több emberkor múlva elvitte volna arra a lépcsőre, melyen örvendve szemléljük most, – egy nemzet a jót eléri végtére mindég, nagy emberek csak az által válnak nagygyá, hogy a közönség lassú lépését sebesítik, – honunkban Kazintzi úr tette ezt. Mit kivánok ily férfiúnak, érzi keblem, de szók azt ki nem mnodhatják. Éltet kívánok és egészséget, nyugalmat és szerencsét, nagy tettek emléke és nemes szív szerezz hazámnak pedig több ily embert, akkor boldogabb nála a föld színén nem lesz.
«Emlékezzen még Kazintzi úr rólam is, ki vágyódó szemmel tekintek hazám tündöklő csillagira s bátran repülök feléjök, ha szárnyaim csak viaszok s a forró nap sugáraitól olvadnak, már-már merülvén a feledékenység tengerébe, azt gondolom, hazámért halok s vígan merülök el. Alázatos szolgája B. Eötvös Joseph m. k.
Kazintzy úr engedelmével többször s többeket írok.*»
Mit válaszolt Kazinczy e lelkes levélre, e perczben még nem határozhatjuk, de elgondolni könnyű, kivált ha ismerjük azt az 1831-ből származó lelkes ajánlást a pannonhalmi Útjá-ban: «Báró Eötvös Józsefnek iskolaéveinek utolsójában.» «Nevekedjél, kedves ifju, s légy a kit várunk. És ha majd felhágsz a hová érdemeid ragadozni fognak, emlékezzél barátodra. De emlékezzél, hogy csak a tiszta ragyog.»

6. KAZINCZY AJÁNLÓ-SORAI PANNONHALMI ÚTLEÍRÁSA ÉLÉN.
Ennek az ifjúkori lelkesedésnek hatása érezhető abban az emlékbeszédben, melyet Eötvös 1859 október 27-ikén a Kazinczy születése századik évfordulóján tartott akadémiai ünnepen mondott el.