Payday Loans

Keresés

A legújabb

Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben
A boldog élet bölcselete és poézise
2017. szeptember 23. szombat, 08:29
Képtalálat a következőre: „széchenyi istván napló”
Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben
Bevezetés, lírai tónusban

Tudatában vagyok annak, hogy a Széchenyiről elhangzó szavaknak és mondatoknak ebben az épületben, melynek az ő szelleme az örökös házigazdája, egészen sajátos akusztikával kell számolniuk. Egykori testi és mindenkori szellemi jelenlétének átérzése áhítattal tölt el, s ugyanakkor zavarba ejt: írói és emberi értékeire vonatkozó felsőfokú, dicsőítő jelzőim nem holmi udvari poétaságra pályázó gazsulálásnak hatnának – ha hallhatná – az Ő fülében? Viszont: fájdalmas, maga által is ostorozott emberi gyöngéinek említése miatt nem azoknak sorába utasítana, akik már életében is, s aztán oly sok évtizeden át, egészen a mi századunk közepéig, sok mindent elkövettek, hogy érdemeit zsugorítsák, becsületét szeplősítsék?…

Az előadást tehát ennek a szinte misztikus akusztikának tudatában s abban a reményben kezdem el, hogy sem az elsőül, sem a másodikul említett hiba vagy bűn látszatába nem esem, sem a jelenvalónak vélt Genius Loci, sem a Hallgatóság szemében…

Amikor a Széchenyi-naplók 1814 és 1830 közti részének fordítására szóló kitüntető megbízást, hosszabb habozás 85után, elfogadtam, előre láttam, hogy a Legnagyobb Magyarnak németül vezetett, de francia, angol és olasz idézetekkel, dialógusokkal is bőven megtűzdelt feljegyzéseinek átültetése elsősorban minden fordítói leleményt és tapasztalatot megkövetelő nyelvi, filológiai vállalkozás. De az a felismerésem, hogy a munkának folyamatos lelki, pszichológiai vetületével is számolni kell, csak az első oldalakkal való megbirkózás után támadt, s hovatovább szinte valamiféle stigmatizáció erejével hatott… Hasonlattal és szemléltetően kifejezve: mint aki eleven, működő vulkánra merészkedett: izzó lávaözön és ki-kiröppenő tüzes kövek közt törtem utat, s már-már kezdtem volna meghátrálni – ha nem észlelek magamban olyanféle, könnyelműség-ajándékozó izgalmat, mely, gondolom, minden nyaktörő vállalkozás velejárója. (Talán ez az a mesebeli hétmérföldes csizma, mely pásztorlegénynek, királyfinak bátorságot kölcsönöz, hogy a rengetegbe utat törjön, és óriásokkal – vagy akár tündérekkel is – próbára álljon.)

A naplórengetegbe beljebb hatolva, ez a veszélyt megvető izgalom aszerint emelkedett vagy szállott alább, hogy micsoda esemény, közvetlen élmény vagy lelkiállapot leírásának fordítása került sorra. Például: Széchenyi látogatása és hamleti meditációja egy itáliai katakombában vagy révületes magánya egy németországi evangélikus templomban – ez utóbbi A per című Franz Kafka-regény Dóm-jelenetének irodalmi előzményeként hat – különös fordítói diadalérzettel járt… Nem így azonban egy-egy külországi útján megcsodált technikai vívmány, mezőgazdasági berendezés vagy selyemhernyótelep alapos leírásának átültetése! Az ilyen, számomra túlságosan tárgyias részleteken bizony csak 86amúgy átrágtam magam – mint selyemhernyó a hervadtan kapott eperfalevelen.

De most, e kitérőcske után, vissza a naplórengeteghez… (Előre megértést kérve a hallgatóságtól, ha a következő vallomások még szubjektívebb zöngékkel fognak elhangzani.)

Egészen különös, a sorstól nekem tartogatott kitüntetésnek éreztem, ha a napló olyan földrajzi környezetbe vitt, ahol, jó egy évszázaddal Széchenyi ottjárta után, magam is megfordultam vagy éppen otthonos voltam!

Némely itáliai városhoz, Rómához, Nápolyhoz, Cataniához, Palermóhoz, Ferrarához fűződő élménye (itt: Tasso börtönében) – vagy Franciaországban Párizshoz, Ermenonville-hez (itt: Rousseau sírjánál) – olyanszerű illúzióba ringatott, mintha közvetlenül az Ő nyomaiban jártam volna, és senki más, kettőnk között!… (Hasonló illúziók várják a napló olvasóit is, minden bizonnyal…)

Attól kezdve pedig, hogy útibatárja Bihar megyéből az akkori Erdélyi Nagyfejedelemség területére döcög át (1821 júniusában), képzeletben nemcsak útitársává, hanem fogadatlan kalauzává is szegődtem, s lépten-nyomon rögeszmésen szerettem volna felhívni figyelmét e föld magyar történelmének viharaira, irodalmának, tudományának értékeire, emberföldrajzának sajátosságaira; vagyis olyasmikre, amikről Széchenyi – a magyar szellemiségű apai házból korán elkerülvén, s a bécsi Theresianum-beli neveltetésének hála: – erdélyi utazása idején még fájdalmasan gyér ismeretekkel rendelkezett…

87
Neveltetésről és következményeiről

Mielőtt, mint valami láthatatlan kengyelfutó, útibatárja nyomába szegődném, feltétlenül érinteni kell neveltetésének korlátozottságát, aminek ő maga fájdalmasan tudatában van, és e témára számon kérő, keserű kifakadások formájában többször visszatér. Már 1817-ben, a Görög Szigetek közt hajózva, talán az antik kultúrával való találkozások vagy a messzi haza kínálta távlat, a megváltozott látószög hatása alatt, rendkívüli önismeretre vallón nyilatkozik. „…sohasem tanítottak a haza megbecsülésére és tiszteletére, melyben születtünk…” – fakad ki a legvádlóbb hangon, majd olyan határozottsággal rögzíti az eszményi nevelésről alkotott s azt követelő elképzeléseit, mintha máris a reformnemzedék idevágó programjával azonosulna. Legfőbb követelménye így hangzik: „Az én ifjaimnak úgy kell neveltetniök, hogy gyermekkoruktól fogva hozzászokjanak minden szenvedélyüket hazájuk dicsőségének és boldogulásának alárendelni.”

Nem sokkal később, ugyanez év novemberében, már a Széchenyi család bécsi szállásán, újra kísérti a téma: „Az én nevelésem – vallja –, ha azt a viszonyt, melyben nevelőimmel és szüleimmel éltem, nevelésnek nevezhetem, az 1809-es háború miatt abbamaradt és örökre befejeződött” – És a továbbiakban is, többé-kevésbé nyílt vádak formájában, obsessiószerűen fel-felbukkan – olykor éppenséggel az apa-fiú ellentét fojtott hangján – nemzeti, történelmi s általában műveltségbeli fogyatékosságának kárhoztatása.

Ennyit a neveltetéséről, saját megítélésében, hogy a to88vábbiakban néhány példán mérhessük föl vádjainak fájdalmas igazát.

Széchenyi István huszonkilenc éves huszárkapitány 1820 nyarán parancsot kap a Hessen-Homburg huszárezredhez való bevonulásra – Debrecenbe. Július 24-én, odaérkezése estéjén, jegyzi naplójába azt a pár mondatot, mely a későbbiek során, különböző változatokban, érvényes marad a garnizonélettel járó élményeire és tapasztalataira, egyszersmind magyarázat lázas, kapkodó, minden mulasztását pótolni igyekvő önművelésének belső rugóira. Íme: „Szoboszló szabadsága Bocskaytól való!” – így kezdődik az esti bejegyzés, utána felkiáltójel. Nagy dolog, hogy az ősi, nagy hajdútelepülés szabad város mivoltára felfigyel; a felkiáltójel a jövőbe mutat… És utána mindjárt ez következik: „Szegény mélyresüllyedt ország, gondoltam elszorult szívvel és elrontott gyomorral egész úton. Oly kevés műveltség és oly kevés természeti adottság és erő… Kettő közül egynek lennie kell: vagy ész, vagy erő… Debrecenben hozzám jöttek svadronom tisztjei, és a kapitány úgy csókolt meg, mint egy bajadér, s így szólt (magyarul): Édes Bruderkám! – Mucsa, Mucsa, unalom. És miért csinálom mindezt? Hogy ne legyek naplopó.”

Telnek-múlnak a hónapok, esztendők; a garnizonéletnek is vannak eseményei, izgalmai: párbaj, kivégzés, vesszőfutás látványa, lakoma a Nagyerdőn, korhelykedés a Bikafogadóban. És lehettek, voltak is szabadságos napok, minden bizonnyal… Mi akadályozhatta Széchenyit, miféle nevelésbeli gátlás vagy kaszárnyai tilalom, hogy bár egyszer is belépjen a Nagy Kollégium kapuján? – (vagy ha be is lépett, erről bár egy sor említést tegyen) és a parlagi, száj89hős bajtársak, mucsai legénykedők elől bevegye magát a híres bibliotéka könyvrengetegébe?… Pedig itt, régi és új művek közt kedvére válogatva, megtalálhatta volna kedves Rousseau-jának Új Heloïse-ét, a Vallomások-at, sőt TassoAmintá-ját is – talán éppen azokat a példányokat, melyeket Csokonai is forgatott. Vagy: felüthette volna Budai Ézsaiás közkézen forgó és – Németh László kifejezésével élve – a „múlttalan sorsszemlélet” pótlására alkalmas művét: Magyarország történeté-t!

De nem – sóhajt fel az ember –, Széchenyi István gróf, huszárkapitány éppen azon okoknál fogva, melyek neveltetését befolyásolták, s mely okokhoz hozzájárultak a katonaélet megkövetelte fizikai fáradalmaik s a mucsaizmus ellen védekezésre és tiltakozásra még felkészületlen lelkiállapot: a napló tanúsága szerint nem tisztelte meg látogatásával a magyar művelődés ez alföldi „fellegvárát” a debreceni garnizonélet öt-hat esztendeje alatt…

Őt kárhoztassuk ezért? Illessük szemrehányással olyan mulasztásért – melynek mulasztás voltát fel sem ismerhette az adott korban és körülmények között? Mindezt az ő hibájának rójuk fel? – akiről régebbi naplójegyzései elárulják, mily szomjasan csüggött, háborús hányódásai során, az európai irodalom emlőin! Tassóval, Byronnal, Shakespeare-rel, Voltaire-rel töltekezett! Vergilius, Petrarca, Rousseau sírjához elzarándokolt, ájtatoskodott, elmélkedett vagy éppenséggel verset írt a hantjuk fölött…

Avagy az ő közönyének tulajdonítható-e, hogy Debrecenben, siratva szeretett hazája földjén, nem érez indíttatást elzarándokolni a temetőbe s egy siratni való magyar költő sorsán eltűnődni:Csokonai hamvai felett? Nem, Széchenyit 90ezért nem érhetné semmi gáncs. Arról sem tudhat, hisz még gyermekkorában történt, hogy a tudós poéta kétszer is folyamodott szerény bibliotékáriusságért – könyvtáralapító apjához, s a rosszindulatú informátoroknak hála, mindkétszer hiába… De az általános, országos közöny mellett, melyet Széchenyi a későbbiekben egyre keményebben ostoroz, maga Debrecen is ludas lehet abban, hogy temetőjében a korszak legnagyobb költője akkortájt úgyszólván ismeretlen halott: éltében sem halmozta babérokkal garabonciás költőfia homlokát.

De legkivált és elsősorban bűnös az idegen érdek szolgálatára idomító, a nemzeti múltat szándékosan elhanyagoló, a jövendőt kilátástalanná tevő nevelés és dresszúra, amely ellen Széchenyinek végül is volt bátorsága mindenestül fellázadni. És gyarló magyar nyelvtudását elkezdi fejleszteni, majd tökéletesíteni – abban a korban, amelyben társadalmi osztályából s más rétegekből is, számtalan nemzedéktársa felejti el a bölcsődalt is, amellyel ringatták.

Széchenyi példája és emléke előtt már ezért is csak mélyen fejet hajtva – vagy a magasba tekintve állhatunk meg: ezernyi gátló körülmény ellenére titáni küzdelem árán vívta és érdemelte ki, hogy máig úgy emlegessük, ahogyan politikai nagy ellenfele, Kossuth, diplomatikusan lovagias meggondolásból még 1840-ben elnevezte: a Legnagyobb Magyar.

De itt az ideje nyomába szegődni Széchenyi útibatárjának, mellyel a Bihar megyei Diószegről, ezrede állomáshelyéről, lóvásárlás ürügyével, szabadságot kérve, 1821 júniusában Erdélybe indult. Utazásának eredteti célja Wesselényi Miklós meglátogatása a szilágysági Zsibón. Wesselényinek 91az erdélyi országgyűlésben elhangzott kifakadásairól s a reformnemzedékben betöltött szerepéről tudhat egyet-mást, s természetesen arról is, hogy híres lovas, és a lótenyésztés erdélyi úttörője. Reméli, hogy vele utazhatja be Erdélyt, s kalauzolásában ismerkedhetik Erdély történelmével, gazdasági állapotával, politikai erőviszonyaival – s nem utolsósorban lótenyésztésével. – Wesselényihez indulna tehát egyenest, de a hirtelen megáradt Szamos és Kraszna miatt kénytelen a szelídebben áradó Sebes-Körös mentén Kolozsvár felé venni útját. Kolozsvár után Enyeden, Gyulafehérváron, Nagyszebenen át Brassóig jut el…

Útvonalán – a naplót figyelve – szembeötlő ugyan, hogy nemegyszer szalaszt vagy mulaszt el az erdélyi magyar tudománnyal vagy történelemmel kínálkozó találkozásokat – de a negatívumok felemlegetésénél sokkalta fontosabb az, amit észrevesz, amire felfigyel vagy amivel találkozik… Ilyen Kolozsvárt a Házsongárdi temetőben tett megfigyelés: a halottak háromszáz éves hagyományú, példaadó felekezeti egyenjogúsága és háborítatlan békessége!… Egy-két nap múlva a marosújvári sóbánya berendezéseit, munkamenetét, a bányászok munkaviszonyát, keresetét már a jövendő nagy nemzetgazdászának szemével vizsgálja, firtatja – a sómonopólium kérdésében viszont a kincstár oldalán foglal állást… Ez furcsán hat. Talán az a magyarázata, hogy a bányák a monopóliumtörvény előtt magántulajdonban lévén, ehhez képest az, amit tapasztal, az ő szemében haladás… Ugyancsak egy marosújvári beszélgetés következménye, hogy naplójegyzetében súlyosan elítél egy Dunántúlról Erdélybe származott, rangjabeli földbirtokost, amiért embertelen kijelentést tesz román jobbágyai rovására. Ez a felháborodás 92Széchenyit a felvilágosodás humanitárius eszméivel telített harcosának mutatja.

És hogyan hallgathatnám el a Nagyenyeden töltött, alig másfél napról szóló, rövid, erősen negatív följegyzés okozta fájdalmamat? E városba későn délután, Kolozsvárról érkezik, hosszú s fárasztó postakocsizás után, s az országút mellett sárgálló, egyemeletes kaszárnyában reked, a parancsnoknál, aki a napóleoni háború óta nem látott kedves bajtársa. Közös élmények emlegetése és iddogálás közben lepi itt az éj, és már korán reggel továbbindul, anélkül hogy bármi nevezetességet látott volna e kis „Maros-parti Athénben”. Tehát a Kaszárnya, mintegy a Theresianum e kietlen, provinciális fiókintézete, eltakarta előle a nagy múltú Bethlen Kollégiumot! Pedig falai közt egy-két emberöltővel azelőtt többek közt a zseni Bolyai Farkas vagy a testőrírók: Barcsay Ábrahám, Báróczi Sándor, Naláczy József szívták magukba a hét főtudományt – s lettek az utóbbiak Bécsben, Bessenyei György oldalán, a magyar szellemi újjászületés előőrsei… És alig másfél esztendővel korábban, 1819 novemberében, e Kollégium kapujából indult az őshaza felkutatására Kőrösi Csoma Sándor – akinek vállalkozásáról Széchenyi már a következő években tudomást szerez, naplója szerint érdeklődéssel figyeli, és majdan még a Döblingben is őrzött miniatűr festmény aranybetűs körirata is ezt az „árva fiút” állítja az áldozatosság eszményképéül „hazánk nagyai” elé…

De, Széchenyi Enyeden töltött óráival kapcsolatban, fájdalmas hiányérzet marad az ellenkező okból is: azon a katonán kívül egy lélek sincs, aki sejtené, kicsoda – pontosabban: kicsoda lesz! – a város vendége; a legtudósabb pro93fesszor sem vehet róla tudomást. És sovány vigasztalás játszadozni a gondolattal, hogy egy tizenegy éves szolgadiák – Barabás Miklós – az internátusi szoba szalmazsákján megálmodja, hogy a Legnagyobb Magyarnak gyakori vendége lesz, és a legreprezentatívabb arcképét ő fogja majdan megfesteni!…

A Nagyszeben felé vezető úton a következő állomás Gyulafehérvár. Itt megint nem történik megvalami, ami pedig, ha Wesselényivel érkezik a fejedelmi Erdély egykori fővárosába, bizonyára megtörténik vala. Éspedig: a XII. századbeli templom megtekintése s benne tisztelgés a Hunyadiak török-tatár s más hadak dúlta kőkoporsói előtt… Nagy történelmi lecke mulasztódott el, sok-sok tanulságos eszmetársítás alkalma, múltra, jelenre, jövendőre… (Csoda, hogy naplóinak becsületes és hű sáfára, Tasner Antal, nem esett kísértésbe, hogy utólag bár két-három kínálkozó mondatot szenteljen a meg nem történt látogatás emlékének…)

A nagy történelmi lecke, melyre tehát erdélyi útján eddig nem került sor, útvonala legkeletibb pontján, Brassóban valósággal leselkedik Széchenyire. Szinte beleszalad a nemrég levert Ypsilanti-féle, a török hatalom elleni felkelés menekültjeinek karjaiba! Magával a vezérkar bojárjaival és bojárnéival kerül ismeretségbe – (Ypsilantival nem, az már Temesváron internált) –, noha ezek elég élveteg emigránséletet folytatnak, és Széchenyi szívesen szaladna bele Florescuné, a legszebb bojárné karjaiba – a felkelés kurtán-furcsán történt leverésének, a sereg lekaszabolásának, vezetői menekülésének részleteiből életre szóló tanulságot szűrhet le: rendkívül kockázatos és felelőtlen dolog egy állig felfegyverzett nagyhatalommal sebtiben toborzott, kiképzet94len seregnek szembeszállni… Ypsilantit – akit a portával való békesség érdekében Metternich börtönbe vettet – Széchenyi néhány év múlva újra emlegeti, mégpedig állásfoglalására nagyon jellemzően: az egyeduralmi rendszerek akkori mártírjai közt.

Tévedés volna tehát feltételezni, hogy találkozásának emléke egy könnyűszerrel levert nemzeti felkelés földönfutóival baljós előjelként s intő példaként él benne tovább – s majd rémületesen villan fel 1848 virágzó tavaszán, nyugtalan nyarán s később, 1849 mindent elhervasztó őszén – immár Döbling éjszakáiban?…

Amikor háromhetes erdélyi utazgatása végén Zsibón bekövetkezik a Wesselényivel való találkozás, még szomjasabban fogadja magába az áradó hitet és történelmi sorstudatot, mely Wesselényiből oly tisztán és erőteljesen buzog, mint a kastély parkjából feltörő bővizű forrás… Így lesz ez a találkozás és barátság kútfeje annak a folyamatnak, melynek betetőzése később, 1827-ben Széchenyinek a nemzet megmentésére eksztatikus lángolásban tett fogadalma – a titokzatos vonzású, maga választotta oltár: Crescencia előtt…

A XIX. századi Muszáj-Herkules

A szemelvényes naplófordítás minél jellemzőbb kép adásának igyekezetében tartotta szem előtt a fiatal Széchenyi olvasmányélményeit. A számtalan idézet és parafrázis – köztük a legismertebb Dante-idézet, mely előbb néhányszor németül, majd 1827-ben magyarul, Széchenyi szabad átültetésében bukkan fel –, mondom, az idézetek és parafrázisok 95rendkívüli műveltségszomjáról s a neki való szellemi táplálék kiválasztásának képességéről is tanúskodnak. Ez pedig a hivatására egyébként nehezen találó, útját kereső lélek meglepő önismeretére vall!… Görög filozófusok és drámaírók után Dante, Montaigne, Shakespeare s kivált a közeli lelki rokon s majdnem azonos idegrendszerű Tasso foglalkoztatja – utóbbi, mondhatni, végzetesen: Ferrara és Döbling vasrácsai mögül hasonlóan tört fényű, kétségbeesett szemek bámulnak az ellenséges külvilágra… Az idézetek számát tekintve Rousseau vezet Voltaire-rel „fej fej mellett” – hogy a „Lovakrul” írt munka szerzőjéhez illő kifejezéssel éljek… Ők ketten Széchenyinek a felvilágosodás útjára vezérlő kalauzai… Élő kortársai közül természetesen Byron a legerősebb sugárzású csillaga: s ha a naplóban mindössze másfél sort szentel halála tudomásulvételének, e szűkszavúságot indokolhatja a testvérlélek tragikus, korai végzete fölötti, szavakba nehezen önthető megrendülés… És elsőrendű csillag az irányt kereső hajós fölött el-elsötétülő égbolton Alfieri is. Idézetek árulkodnak továbbá aFaust s főként a Werther Goethéjének hatásáról, mely utóbbi, mondhatni, világnézettel tölti meg nagyon korán jelentkező, végzetes öngyilkos-hajlamát. Azok a kortársai pedig, akikkel ugyan a naplóból ítélve sem műveik, sem személyük szerint nem adatott meg találkoznia – Stendhal, Hölderlin, Ugo Foscolo –, csalódásaikban, kudarcaikban nagyon közeli rokonai és sorstársai.

Summázva: ha tagadhatatlan is, hogy a romantikus világkép irodalmának hatása Széchenyi magartartásában, írásaiban kimutatható, mégsem lehet őt egyszerűen a korszellem divatfiának tekinteni. Széchenyi mint jelenség: a lelki 96alkat és a korszellem ritka egybeesése. Ízig-vérig a század gyermeke, lelkében és bozontos szemöldökű homlokán megjegyezve és kijelölve az agyongyötört Európában is kirívóan áldatlan magyar sors tudatának stigmáival – melyek majd csak az Ady lelkében és arckifejezésében lesznek hozzá mérhetők. Hogy mennyire így van, bizonyítja Berzsenyi Dániel iránti, felfedezés-erejű megbecsülése a 20-as évek derekán: benne olyan öntudatosító költő eszmetársra talál, amilyenre az államférfi Wesselényiben korábban már rátalált. Berzsenyi verskötetét 1826-ban megvásárolja, magával hordozza, egyszer még Fiuméba is, ahol 1828 júliusában naplójába a következő, utolsó mondatában önmagára is vonatkozó sorokat jegyzi: „Mennél többet olvasom Berzsenyi verseit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, amért olyan kevesen olvasnak magyarul, amiért Crescence nem olvassa… És Berzsenyi sem ír már többet… Ilyen nagy tehetség! Mert megkeseredett – Érdemeit senkifia el nem ismeri.” Végül, 1829 márciusában, Berzsenyi iránti háláját és tiszteletét lerovandó, A magyarokhoz című ódát németre fordítja, és imakönyvbe másolva küldi el Crescenciának. (A Szerelem címűt is ugyanez a kitüntetés éri – tudjuk meg Merényi Oszkár tanulmányából, s azt is, hogy Berzsenyi és Széchenyi közt érdekes levélváltásra kerül sor a Majláth-óda néhány Széchenyire vonatkozó sora miatt.)

Az a jelenség szintén Széchenyi szellemóriás rangjára vall, hogy eszméi, gondolatai a korszak legnagyobb magyar költőinek műveiben is jelen vannak, fel-felvillannak egymástól függetlenül – mint egy hatalmas szétrobbant meteor darabjai. Hogy csak néhány példát említsek: KölcseyVanitatum vanitás-a, Himnusz-a, Huszt-ja; Vörösmarty Előszó-97ja, sőt bármilyen furcsán hangzik: Petőfi forradalmi versei – a sorstudatnak és világképnek hasonló, csak felkészültebb költői kifejezései.

Végezetül néhány szót a naplóvezető Széchenyi írói rangjáról, képességeiről. Köztudott, hogy még negyedik évtizedének küszöbén sem látja világosan élethivatását, és sokágú válaszút csábítgatja ezt a XIX. század eleji „muszáj-Herkulest”. Élményhabzsolása, az átélés hőfoka, olykor irracionális, utópisztikus célkitűzései, olvasmányai, bolyongásai, vívódásai: még ekkor, harmincéves korán túl is egy nagy írónak kissé sokáig elhúzódó készülődését sejtetik. Egy-egy megrázó élmény és látvány színes, lüktető vagy választékosan elemző leírása – nem hiszem, hogy ünnepélyes túlzás volna – érett, nagy íróra vall. Mintha az olvasó hirtelen egy Stendhal-regény oldalaira tévedne!… Mi több s akármilyen csodálatos: mintha a nagy francia kortárs regényhősei úgyszólván az ifjú Széchenyi egy-egy életszakaszát vagy szerelmi kudarcát illusztrálnák! A nőkhöz – mert a naplóbeli rajongások tárgyai majdnem mind elérhetetlenek! –, a nőkhöz emberfeletti szívóssággal, úgyszólván „létrával” közeledik. Semmi erőltetés se kell hát ahhoz, hogy a paraszti sorból kilépő, létrát hordozó Julien Sorelben éppúgy, mint az arisztokrata Fabrice del Dongóban egy-egy ifjú Széchenyi-kivetülést bámuljon az ember…

Verseket is ír, németül; ezek azonban nem érik el a korszak német verstermésének átlagszínvonalát. Nem érzésvilága, műveltsége szegény: prozódiai felkészültsége hiányos. Ezt ő maga is tudja, s többször panaszolja el naplójában, hogy ihletét a tárggyal való birkózás mily hamar hervasztja le. Persze, az ő esetében nemcsak a poétikában való 98iskolázottság elégtelen volta az akadály. Költővé érésének legfőbb gátlója – több irányú és következetesebb érdeklődésén, készülődésén kívül – az igazi anyanyelven való gondolkodással járó, egyívású kifejezőképesség hiánya. A német nyelv mégsem anyanyelve.

Már akárhogyan is, Széchenyi három és fél évtizeden át, miközben szenvedélyesen és vakmerően éli – hála a mindennapos önvizsgálat- és gyónási kényszernek –, egyszersmind írja is a XIX. század legfantasztikusabb s ugyanakkor leghitelesebb regényét. Ez éppen a napló-formának köszönhető; mert eleven lávamező, nem a kortársi emlékiratok és regények kihűlt, megdermedt vulkáni kövülete vagy neptunikus konglomerátuma. Gigantikus vállalkozás! A Viszota-féle eredeti kiadásban körülbelül negyedfélezer oldalra terjed; az új fordításban is lesz vagy ezerháromszáz oldal. Széchenyi megvalósult vagy félbemaradt, hasonlóan gigantikus méretű alkotásainak méltó kiegészítője, s nem mellékterméke!

Családregény, társadalmi és történelmi regény a legjavából ez a napló. Hősének száguldozása, emelkedése, tragikus zuhanása (nem bukása!) számtalan emberi sorsot és alakot sodor és villant fel újra meg újra a múló évtizedekben – közülük nem egyet idő haladtával immár mint kísértetet… Egy teljes, több nemzedéken átívelő politikai korszak nyílik meg az olvasó előtt; száz-százötven éve halott nők és férfiak, erényeikkel, gyöngéikkel, szinte érinthetően közeli, személyes ismerősünkké válnak, tovább élnek bennünk, akárcsak valamely megrázó Fellini-film alakjai. Halhatatlansággal ajándékozta meg őket a naplóíró halhatatlansága, írói tálentuma, emberi hitele.

99

Milyen szerencse, hogy a naplóvezetésben annyi szerencsétlensége, betegsége közepette is következetes! Az első feljegyzés 1814 tavaszán kelt – az utolsó 1848 szeptember elején, egy nappal összeomlása előtt! Előérzete sötét. A katasztrófát megjósolja. És 1859 végétől újra jegyezgetni kezd – önvádakat, rémlátásokat, furcsa látogatásokat – szinte halála pillanatáig.

Nem túlzás ezek után megállapítani, hogy Széchenyi naplója, ahogyan saját közeledő végzetének, ugyanúgy s azzal párhuzamosan, a régtől fogva sejtett és 49 augusztusában beteljesedett magyar tragédiának feketedoboza! – Az pedig, hogy a roncs országban fennmaradt, s nem lett halottrablók, nagyon érdekelt keselyűk és hiénák zsákmánya: valóságos isteni csoda! Nemcsak mi: egész Európa szegényebb volna – egy pótolhatatlan kordokumentummal.

1978

Jékely Zoltán
Sorsvállalás