Payday Loans

Keresés

A legújabb

Új életformák
Az emberi életminőség/boldogság
2017. szeptember 23. szombat, 08:22
Képtalálat a következőre: „domanovszky magyar művelődéstörténet”
TRÓCSÁNYI ZOLTÁN:
ÚJ ÉLETFORMÁK
Az új történelmi iskola a magyar történetet művészettörténeti stílusok korának megfelelően tagolja. Ma a történetíró a rendiség, a főurak, köznemesség, polgárság kérdéseiben is e stílusok határait tekinti a történelmi korok határaiul s ezekkel kapcsolatban szemléli az egyes korszakokon belül történt változásokat.
Ez a szempont az udvar, a főurak, gazdag nemesek, városi polgárság életére kétségkívül alkalmazható, mert ezekhez a művészeti irányok épületeikben, ruházkodásukban, lakásuk berendezésében, kertjeikben, szobraikban eljutottak, – a vidéki köznemesség, a falusi parasztság s a közöttük élő pap, tanító, jegyző életében azonban egy-egy korstílus inkább csak töredékeiben és csak akkor jelentkezik, amikor a nagy uraknál már kezd kimenni a divatból. A vidéki szegény köznemes, a pap, a tanító, jegyző nehezen alkalmazkodott a barokk-kor magas rizsporos parókájához, – ha egyáltalán megtette, – későbben vetette le a kacagányt, a zsinóros ruhát és a csizmát, mint a főurak, későbben húzott magasszárú harisnyát, térdnadrágot és színes frakkot is. Mindezekhez csak a XVIII. század végén jutott el s a barokk bútor berendezéseket is csak akkor kapta meg, amikor ezek „gesunkenes kulturgut”-tá váltak, amikor az úri kastélyokat már új rokokó vagy empire bútorokkal rendezték be. De ezt sem lehet általánosítani, ez is inkább csak kivétel lehetett, mert a kis ember szűk lakása és anyagi helyzete miatt is kénytelen volt ragaszkodni a maga, régi egyszerű bútorformáihoz. A parasztság életében stilisztikailag alig lehet kimutatni mást, mint azt, hogy a dísznélküli síma szűrök, ládák virágdíszeket kapnak, cifra szűrökké, tulipános ládákká alakulnak át s a paraszt lakóházát díszítő motívumokkal látja el.
A barokk után a művészettörténelemben a rokokó, majd a jozefinista copf, aztán az empire, majd a Vormärz, vagy ahogy a mult század 90-es évei óta nevezik: a biedermeier korszak következik. A történelem a rokokó, a copf, az empire művészettörténeti formáknak megfelelő társadalmi életformákon átsiklik; – ezek valóban oly rövid ideig tartottak nálunk, hogy a történelmi fejlődés folyamán ilyen kis időközökben az életformák gyökeres változásait megfigyelni alig lehetséges. A barokk után a művészet- és művelődéstörténetben szembeszökő gyökeres átalakulás csak a biedermeier korszakban kövekezett be s ennek megfelelően a politika és társadalom életében is nagy különbség mutatkozik a barokk és biedermeier között. A barokk világ a fény, a pompa, a cifrálkodó nagyuri élet világa volt, a biedermeier pedig az egyszerű nyárspolgári életé. A biedermeier-kor a napoléoni idők nyugtalan háborús világa után alakult ki, amikor az emberek, belefáradva a szakadatlan háborús nyugtalanságba, nyugalom és béke után vágyakoztak és megbecsülve a családi otthont, egyszerű anyagi eszközökkel is ennek minél otthonosabbá tételére törekedtek. A hasas, hajlított, girbe-görbe vonalú, cifra bútorokat, tükör- és képrámákat egyszerű, síma, egyenesvonalú bútorok és rámák váltják fel, a hajviseletben a tornyos, rizsporos parókát, – mely lomtárba kerül, vagy a gyerekeknek szőrlabdát csinálnak belőle – a középen kétfelé választott, símára fésült, természetes haj, az öltözködésben a puffos ujjú, parádézó ruhákat, csipkés, széles, hosszú szoknyákat síma, egyszerű, halavány színű kismintás ruhák, – a férfiak ruházkodásában divatját múlja a térdnadrág, a hosszúszárú harisnya és a félcipő is átengedi helyét az Angliából, Franciaországból, Bécsen keresztül hozzánk jutott kényelmesebb hosszú nadrágnak, valamint a zsabó a legutóbbi időkig divatos kemény magas gallérra kötött nyakkendőnek. A modern nyugat-európai divatot az 1790. év óta napjainkig újra meg újra felváltja a nemzeti lelkesedésből időnként feltámasztott magyar ruhaviselet.

Magyaros női öltözet 1790-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A magyar ruhát ugyanis III. Károly udvarában levetették [MAGYAR URAK BÉCSBEN] a magyar urak. III. Károly Spanyolországban nevelkedett s amikor trónra jutott, Bécsben a Nyugat-Európában divatos barokk szokásokat honosította meg s udvarába csalogatta a magyar urakat, akik a körülötte élő spanyol grandoktól eltanulták az újdivatú ruhákat és előkelő úri életformákat. A magyar föld bőven ontotta áldásait a főurak számára, akik jólérezték magukat a bécsi udvar fényében s odahagyva ottonukat, birtokaik művelését tiszttartóikra bízva, Bécsben pompázó barokk életet éltek, palotákat vásároltak maguknak, s hogy teljesen hasonuljanak az udvari környezethez, letörüljenek magukról minden „barbár nyomot”, levetették őseik ruháit, a díszes, keleties, színes magyar ruhákat, a vitézkötéses szűk nadrágot, a rövidszárú magyarcsizmát és a mentét s e helyett harisnyát, rövid nadrágot, vagy ahogy az akkori magyarok nevezték csúfondárosan, „plundrát” öltöttek. Elfelejtették a magyar nyelvet. A bécsi udvarban németül és franciául beszéltek, elhagyták a hazai szokásokat, még a dikciózás is kiment a divatból. III. Károly, Mária Terézia, II. József uralkodása alatt sok magyar mágnás csak annyiban volt magyar, hogy magyar föld jövedelméből élt, érzésében és gondolkodásában azonban erősen hatott rá a bécsi arisztokrácia, amellyel egyébként sűrűn is házasodott össze. II. József halála után, amikor a nemzet részben az Aufklärizmus hatása alatt, részben II. József általános elnémetesítő törekvéseire visszahatásképpen öntudatra ébredt, a régi szokásokat újból jogaikba ikttaták, a megyegyűléseken magyar nyelven kezdtek beszélni s olyan hatásos magyarruha divatot teremtettek, most már a magyar urak is, akik előszedték őseik díszes magyarruháját s fringiáját, hogy maga II. Leopold és Kaunitz is nem egyszer öltözött magyarruhába, nyilván politikából, hogy a magyar rendek szimpátiáját megnyerjék és biztosítsák maguknak, mert Magyarország hűségére a monarchia nagyhatalmi állásának fenntartása, de meg a török szomszédsága miatt is szükség volt. Kerek 80 éves szünet után ismét divatba jött tehát a magyarruha s ez a divat mindannyiszor újra feltámadt, valahányszor a nemzet külsőségekben is hangsúlyozni akarta nagyságát, magyar élniakarását.

I. Ferenc királynak a pesti polgári lövöldében 1792 június 20-án átnyujtott lövészdíj.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A főurak, az arisztokrácia életmódja, külsőleg annyiban változik meg a XIX. század első felében, hogy már nem élnek állandóan és tömegesen a bécsi udvarban, – itthon is építenek maguknak palotákat, a legújabb ízlésnek megfelelőket, nyugodt, klasszicizáló (copf és empire) stílusban, többet utaznak messze nyugaton, politikai, irodalmi és gazdasági ismereteket szerezve, mely utóbbiakra nagy szükségük volt, mert a tejjel-mézzel folyó Kánaán nem hozza meg azt a termést, amit pl. a gyengébb minőségű német, cseh és osztrák földek. Résztvesznek a magyar közéletben, irodalomban, tudományban és társadalmi életben: tudományos intézeteket, bankokat, részvénytársaságokat, társasegyesületeket alapítanak s a reformmozgalmakban vezető szerepet vállalnak.

Táblabírókori „arszlán”. Balassa Ferenc festőművész önarcképe.*
(Magántulajdon.)
Széchenyi István gróf buzgólkodása következtében a folyóvizeket szabályozzák, amivel a Tisza és egyéb folyóparti kitűnő termőföldek termését állandósítani tudják. Erre saját anyagi érdekeiken kívül azért is szükség volt, mert hazánkban még sűrűn fordultak elő éhínségek, amikor egy-egy vidék rossz termés, vagy árvíz idején teljesen kenyér nélkül maradt és lakossága kukoricacsutkából őrlött liszttel, sárral és egyéb egészségpusztító táplálékkal próbálta elűzni gyötrő éhségét. Még a XVIII. században a magyar föld termése elegendő volt az ország lakosságának, mert létszáma a század elején – az egykorú adóösszeírások szerint – aligha volt több, mint három millió, a békés idők helyreálltával azonban természetes úton is szaporodott és azonfelül az államhatalom és a nagybirtokosok földjeik művelésére sok külföldi (németet, rácot, ruthént, franciát, olaszt, sőt spanyolt is) telepítettek az országba s a lakosság száma a mult század elején már nyolc millión felül volt. Régi feljegyzések sűrűn emlékeznek meg éhínségekről, amelyeket az aszály, vagy sok esőzés, vagy sáskajárás stb. idézett elő, s bár a XIX. század első évtizedeiben már megszokott, sőt megkedvelt burgonya kitűnő védelemnek bizonyult az éhínség ellen, még később is fordulnak elő éhínségek (1863).
A „Hadi és más Nevezetes Történetek” 1791-i évfolyama közöl egy képet, amely Blanchard léghajóját ábrázolja.

Koronázási ünnepély Nagykállóban 1790-ben. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Ez a kép szimbolikus jelentőségű. Az európai szellem már kiszabadult az örökös lelki és túlvilági problémák bilincseiből és praktikus irányban próbálja előbbre vinni az emberi tudást. Olaszországban Galvani, illetőleg Volta felismeri az elektromosságot, az angol James Watt a gép szolgálatába állítja a gőzt, az emberi szellem ráeszmél, hogy a lélek ápolása mellett kötelessége törődni fizikai létével is s hogy az isteni kegyelemért való könyörgés mellett szabad kutatnia azokat az utakat is, amelyeken a természet [A PRAKTIKUS ÉRZÉK FELÉBREDÉSE] ismert, vagy titokzatos erőit földi élete kényelmének szolgálatába állíthatja. A nagyipar százada, a XIX. század a gyárak két fő energiaforrását: a gőzt és a villamosságot már készen kapta a XVIII. századtól. Az alapelvek megvoltak, csak praktikus alkalmazásuk módját kellett megtalálni.
Magyarország a XVIII. században még teljesen mezőgazdasági állam volt. A felvidéki, vagy ahogy a mult század második felében nevezték, alsómagyarországi és erdélyi bányákból s az azok mellett alakult üzemektől eltekintve, az Alföld rónáin száraz-, vízi- és szélmalmok, bőrcserző, kovács, lakatos műhelyek, s minden faluban paraszt-fonódák voltak az iparágak, de ezek – mint a kőműves- és ácsipar is – faluhelyen ősfoglalkozásszerű háziiparágak voltak, amelyeket céhekbe nem tartozó jobbágyok űztek. A városokban a céhekbe tömörült mesteremberek és mesterlegények között igen sok világlátott ember volt, aki kötelező vándorútján sok hasznos, új ipari fogással, vagy találmánnyal ismerkedett meg. De nemcsak az iparosok érdeklődtek e találmányok iránt. Már a XVIII. században találkozunk szakképzett főúrral, aki külföldről új technikai találmányokkal tér vissza.

Blanchard léghajója, 1781.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789-i évfolyamában a következő híradást olvassuk: Báró Vay Miklós ingenieur kapitány, aki „a látás segítségére magától talált két eszközök”-et, s ezekre nézve az angolok véleményét kikérte, hazatérvén Angliából, hozott magával különféle új, vagy legalább is „még nálunk soha nem látott eszközöket”, pl. pamutfonó malmot, mely „három különböző malmokat foglal magában, oly formán, hogy csupán egy kerék forgatásra, mind a három malom megindul, és jár; már a kereket osztán akármi forgassa”. Vay privilégiumot nyer a pamutfonó malomra, tíz esztendőre „a patvarkodók ellen”. Hozott magával „egy oly tüzi alkotmányt is, mely a felforralt víznek gőze által, egy ötkerekű malmot hajt; vagynak astrolábiumok és külömb-külömbféle mérő s látást segítő eszközök” is az általa hozott új technikai találmányok között.

Pesti divatkép 1832-ből. Budapesten készült ruhák ábrázolásával.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
De általában nagy érdeklődés támad nálunk az új találmányok iránt. Hírlapjaink hasábjain sűrűn találkozunk találmányokról szóló tudósításokkal: kocsi konyhával, krumpli-gyertya, tehénszőrposztó, indigó, szirup görögdinnyéből, szilvamag-olaj, számvető alkotmány, mely összead, kivon, szoroz és oszt, gőzzel hajtott osztováta, öngyujtó gyertya számára, krumpliból papiros, kéngőzkatlan, büdöskőfüstölési készület, stb., stb., amelynek leírásai a Magyar Kurír 1808–1819. évfolyamaiban jelentek meg, nem is szólva azokról a megszámlálhatatlanul sok új háztartási praktikus dolgokról, amelyekről különösen a gazdasági lapok tájékoztatnák olvasóikat.
Ezek a találmányok azonban még nem alakítják át a társadalmat. A kézi ipar marad a régi, a manufaktúrák és fábrikák még nem gyűjtik maguk[MÁGNÁSAINK ÉS A MAGYAR ÉLET] köré a munkásokat. Még nincs munkás-osztály. Az ipari munkás, mint mesterember, vagy mesterlegény a céhekben, mint „csiszlik” éli a maga kispolgári életét az egész biedermeier koron át.

Városi divat 1835-ben.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A barokk mágnás a királyi udvar fényében sütkérezett. Udvari ember volt, a barokk udvartartásnak volt méltóságot viselő, vagy a barokk és rokokó-szalonok könnyelmű és gondtalan életének szakadatlan mulatozások, ünnepek, szórakozások között élő tagjai. Bár a sokgyermekes Mária Terézia udvarában a családi élet tisztasága nem züllött le annyira, vagy legalább nem oly nyilvánosan, mint a francia és orosz udvarban, hol a királyi, vagy cárnői szeretők és kegyencek a politikai életben döntőbefolyású szerephez jutottak, kétségtelen, hogy az angol puritánizmustól nagyon messze volt. A magyar urak tisztelő hódolattal vették körül királynőjüket és a birodalom politikai életében, vagy a háborúkban ölfeláldozó lelkesedéssel szolgálták.
Itthon a magyar életben a magyar mágnás – a vármegye, a gazdálkodás és telepítés kérdéseit leszámítva – alig tevékenykedik. A Dunántúli mágnás egy-egy neki ajánlott könyv anyagi támogatásával vett részt a magyarság szellemi életében, az erdélyi mágnás, viszont, különösen a protestáns, az erdélyi iskolák és egyházak gondozásával, felügyeletével, irányításával és bőséges anyagi támogatásával is. De Ráday Pálon, báró Orczy Lőrincen, várkonyi Amadé Lászlón és Teleki Józsefen kívül az irodalomban nem halljuk főuraink hangját.

A szalonban. 1835.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Főuraink nemzeti közönye II. József halála után megtörik: a nemzeti ébredés magukkal ragadja őket is. Bécsből egyrészük kezd hazaszállingózni s mint öntudatra ébredt sovén-magyarok, főispánok elkezdenek a megyegyűléseken magyarul szónokolni, a banketteken magyarul dikciózni, és ők maguk is, meg asszonyaik és leányaik is résztvesznek abban a magyarosító mozgalomban, amelynek harsonája a Bécsben megjelenő „Hadi és Más Nevezetes Történetek” című újság. Tudatára ébrednek magyarságuknak, magyar kulturális kötelezettségüknek, röstelleni kezdik fajuk elmaradottságát, hazájuk állapotát s a külföldi tapasztalatok felhasználásával intézményesen is igyekeznek előrevinni a magyar művelődés ügyét. Gróf Széchenyi Ferenc 1802-ben gyüjteményének nagylelkű felajánlásával megalapítja a Magyar Nemzeti Múzeumot, gróf Széchenyi István nagy anyagi áldozattal a Magyar Tudós Társaságot (1825), hazánknak ma is legelső és legtekintélyesebb tudományos intézetét, amelyekben az előző század tanár-tudós típusától eltérő új tudós-típus tenyésztődik ki. A mindent tanító tanár helyét a református iskolákban is szaktanárok töltik már be, s a polihisztor tudós helyére lép a szaktudós. A tudományos irodalomban a latint lassan kiszorítja a magyar nyelv, amely még képtelen minden tudományos fogamlat kifejezni és a nyelvújítással tudatosan szervezett mozgalom indul meg a nyelv fejlesztésére.

Gyermekdivat 1838-ban.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Bor- és kenyérosztogatás V. Ferdinánd koronázásán 1830-ban. Höchle egykorú vízfestménye.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A mozgalom élén Kazinczy Ferenc áll, egy magyar köznemes, aki európai műveltségű, literator, s tisztán látja mindazokat a hináyokat, amelyeket sürgősen pótolni kell: szókincsünk szegény, jó grammatikánk nincs, az írók és olvasók készületlenek; alig van könyvnyomtatónk, könyvárusunk, nincs olvasóközönségünk. „könyveinket csak a írók olvassák”. S a köznemes írók és költők hosszú sora áll elő, akik az előző század falun gazdálkodó, megyegyűlésen politizáló, pipázó, a méhesben Horatiust és Tacitust olvasó köznemesével szemben az új század, új köznemesi típusának legkiválóbb képviselői, s ezek az írók a magyar olvasóközönségnél, amely főképpen kalendáriumot olvas, részt kérnek a maguk művei számára. A Hazai és Külföldi Tudósítások 1809-i évfolyama a következő érdekes adatokat közli a magyar könyvről és olvasóközönségéről:
„Nevezetes tünemény a magyar literaturában, hogy szörnyű nagy [A MAGYARSÁG FŐ OLVASMÁNYAI ÉS A KALENDÁRIUM] számú kalendáriumok jelennek meg és szerencsésen el is kelnek. Ugyan is Landerernél Pesten és Pozsonyban a Nemzeti Kalendárium 15.000 – Győrött Streibignénél 30.000; Komáromban Veimüllernénél 20.000; Váczon Gottliebnél 20.000, Budán Landerernél 30.000, Pesten Trattnernél 30–40.000, Szegeden 20.000. Ezeken kívül Kissnél Pesten a Kis Kalendarium. Rövid szóval Magyarországban el kel több 150.000 kalendáriumnál. Ennek bizonysága a pesti augustusi vásár, melyet a könyvnyomtatók és költők méltán kalendariom vásárnak nevezhetnek. – De éppen ezen tapasztalás méltán azon kérdésre adhat alkalmatosságot: hogyan lehet az a nemzet, amely Magyarországban és Erdélyben 5 milliomra számlálhatja magát, csupán kalendáriumot 150.000-nél többet vásárol esztendőnként: mégis mindenestől a két magyar újságból még sem veszen 2.000 exemplárt; más fontos könyvekből pedig alig vészen meg 500-at??? –”

Pesti lóverseny az 1830-as években. Egykorú színezett kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Íme a kalendárium volt a magyarság főolvasmánya. Ezenkívül a biblia és énekeskönyv. A gazdasági tanácsadókra, szakmunkákra is voltak már vevők. Kalendáriumra azonban, amelyben benne volt az országos vásárok (sokadalmak), az időjárásra vonatkozó jóslatok, nevezetesebb égi tünemények [A KÖZNEMESSÉG ELŐTÉRBE LÉPÉSE] megjövendölése és az elmult év nagy eseményeiről való tudósítások, – minden háznak szüksége volt. Ebből merítette tudományát a magyar egész éven keresztül, legfeljebb az történt meg, hogy ha a szomszédnak másfajta kalendáriuma volt, kölcsönösen kicserélték, hogy bővebb ismeretekre tegyenek szert. A kalendárium egyébként állandóan fenn volt a mestergerendán, hogy az egér meg ne rágja és kéznél legyen, ha valami dátumbeli kérdést akartak eldönteni. Százötven évvel ezelőtt, amikor még nem voltak népújságok, a nép országos vásárokon értesült a nagy eseményekről, de esetleg csak az év végén, a naptárból tudta meg, mily nevezetes, nagy dolgok történtek a világban.

Nemesi kúria a XIX. sz. első feléből. A Kazinczy-ház Széphalmon.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Hajtóvadászat Monostorpályi határában. Herceg Hessen-Philippsthal Ferdinánd festménye. 1820–30.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A köznemesség, amelyet a barokk-korban kevésbbé lehet észrevenni, az országgyűlésen, megyegyűléseken, a restaurációkon, az irodalomban szerephez jut, sőt a huszas évektől kezdve átveszi az ország politikai gondolkozásának, egész szellemi életének irányítását. A 136.000 családfőt, összesen 600.000 nemesi személyt jelentő magyar nemességből már nemcsak a megye politikai vezérei kerülnek ki, hanem a diéták nagy szónokai (Felsőbükki Nagy Pál, Kölcsey Ferenc, Kossuth Lajos) és az irodalom, újságírás vezető elméi is. Ez a nagy létszámú osztály azonban nem él azonos vagyoni és szellemi viszonyok között. Vannak közöttük „magyar nábob”-ok, akik a régi vályogfalú, szalmásfedelű udvarházak helyett már empire stílusú, oszlopos homlokzatú kastélyokat építtetnek maguknak és vannak – a közbülső vagyoni különbségeken keresztül – bocskoros nemesek, akik hétszilvafás birtokukon gazdálkodnak, paraszti módra, vagy még szegényebb állapotban gazdag birtokosoknál cselédkednek, vagy városba kerülve elvegyülnek a városok különböző társadalmi rétegeiben. Van köztük nábob, aki vagyonát gyarapítja, de – különösen a református urak közt – aki nagy adományokkal támogatja a református iskolákat és eklézsiákat, és van szegény rokon. Van, aki – bár nem szorul hivatalra – hivatalt vállal a vármegyén, vagy táblabíró, vagy katona, s van, aki szükségből menekül közpályára. Sok otthon pipázik, kúriája ambitusáról nézve, hogy gazdálkodik a kasznárja. Ló, pipa, vadászat, esetleg újságolvasás, a Hazai és Külföldi Tudósítások, vagy a bécsi Magyar Kurír, később a Jelenkor, utóbb a Világ, Pesti Hirlap – Erdélyben az Erdélyi Hiradó olvasása a szórakozása. Békés családi életet él, vagy jobbágyleányaival donjuánkodik. Életstílusát nemcsak vagyoni viszonyai határozzák meg. Sok függ attól is, mily vidéken lakik: Dunántúl-e, vagy Tiszántúl, városban-e vagy falun, város közelében-e, vagy távoli pusztán? – Műveltsége deák. A század elején még az iskolában [A MESTEREMBER A BIEDERMEIER KORBAN] latinul tanulta a grammatikát, rhetorikát, filozófiát és jogtudományokat; – a huszas, harmincas évektől kezdve a deák nyelvvel szemben győz a reformkor szelleme, s uralomra jut a magyar nyelv. – Ha a nemes jómódú, – kastélyának falát az ősök festett arcképei, családi címerek, barokk, rokokó, empire, vagy biedermeier réz-, később acélmetszetek és litográfiák díszítik, ekkor lendül fel nálunk az elefántcsontra festett miniatűr arcképek divata, s az apró nippek, asztali csecsebecsék – bizonyára nem hiányoztak az empire, később biedermeier szerint modernizált lakásából. A fiatalok különféle társasjátékokkal: „a király sétál”, „Ámor vándorlása”, „Mufti comme ça”, zálogosdi, „megy a gyűrű”, „hol a garas”, „allegro”, stb. játékokkal szórakoztak.

Mulató polgári társaság. Kőnyomat 1844-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Lakodalmi menet Debrecenben. Fametszet 1861-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.
A biedermeier-korban a mesterembertől már megkívántak bizonyos iskolázottságot, főképpen a „rajzoló iskolák” elvégzését, melyeket még a XVIII. században állítottak fel Magyarország nagyobb városaiban is, „hogy a mesterség és kézi művek nagyobb tökélyt érjenek és így a kézigyárak készítményeivel való kereskedés is elősegíttethessék, a mesterségekben pedig és művekben a jó ízlés gyarapodhasson”. II. József pedig 1786-ban elrendelte, hogy a „tanítványok közül senki mesterlegény ne lehessen, ki hiteles oklevéllel bé nem tudná bizonyítani azt, hogy a rajziskolában ünnep s vasárnapokon legalább is egy esztendeig szorgalmatosan eljárt. „Huszonkét iparág művelőitől kívánták meg a rajziskolai műveltséget, de ebben a huszonkettőben a nyomdász, könyvkötő és csizmadia nem volt benne. A céhekben idők folyamán sok ünnepélyes szokás és sok felesleges és haszontalan szertartás alakult ki. Díszruházatuk, szokásaik, szertartásaik időnként változtak, részben külföldi hatásra, részben a kiadott királyi rendeletek parancsára.

Városiak kirándulás a „zöldben”. Metszet 1844-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Mária Terézia óta állandóan jelentek meg a céhek életét szabályzó rendeletek, míg végre 1813-ban kiadták „A magyarországi mesteregyesületeket, vagyis czéheket illető közönséges czikkelyeket”, amelyek intézkednek az inasok felvétele, a remeklés, a felszabadulás, a mesterlegény háromévi kötelező vándorlása, vándorlása alatt tanúsítandó viselkedése, a céh és atyamester iránti tisztelet, „összebarátkozási egyesületek”, „fertályesztendei gyűlések”, a mesterek concurrentiája, legények elcsalása, a meghalt céhbeliek eltemetése és kikísérése (tartozik minden mesterember és legény megjelenni), az özvegyek iparjoga, céhmester és szolgamester választása, céhláda kezelés stb. stb. ügyében. A röviden említett mozzanatok alapján könnyen elképzelhető az iparosok céhbeli, hivatalos élete. Magánéletük ugyanolyan volt, mint a mai kisiparosé: küzdelmes és panaszos. Csak a házasélet, a kocsma, meg a pipa tudott fényt, vagy kellemes kábulatot hozni a szurtos, kis műhelyekbe. Persze, akinek felvitte Isten a dolgát és sok legénnyel dolgozó mester lett, nem cserél az akkor is jobban megbecsült hivatalnokokkal. Helye volt a templomokban, amiért fizetett, kriptája a temetőben, mint az uraknak és főként volt pénze, amivel gavalléroskodhatott. Belgrád ostroma után (1790) például egy budai asztalosmester vendégelte meg a hazatérő kitüntetett hadfiakat.

Városi uracsok a szalonban. 1843.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az 1813. évi 55. cikkely sok tiltó rendelkezést tartalmaz. E tiltó rendelkezésekből megismerjük társasági szokásaikat. Ilyenek voltak: a céhköszöntések és e cím alatt szedett taksák, az Isten hozta, vagy társpohár, a mesteremberré lett legénynek házasságra kötelezése, oly legénynek, aki mint urasági inas szolgált, a céhből kitiltása stb. Túlzott becsületérzésüket is igyekezett letörni ez a cikkely, mert a „képzelt becstelenség” esetei közt felsorolja azokat a pontokat, amelyeket becsület-kódexükből törölni kell, mert nem becstelen az, aki törvénytelen házasságból származott, akinek szülei ellen büntető eljárás folyt, akinek felesége házasságtörést követett el, aki macskát vagy kutyát ütött agyon, aki dögöt megnyúzott, aki a hóhérral, vagy kutyapecérrel beszélgetett, ivott, vagy csak annak temetését követte volna is.

Divatos női ruhák 1844-ből. Az Életképek eredeti melléklete.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Szórakozása a mesterembernek a céhmulatságokon kívül a teke, kirándulás és a kocsma volt. A nemes urakhoz való viszonyát, társadalmi helyzetét vagyoni állapota szabta meg, már függetlenül attól, hogy nemesi származású volt-e, vagy jobbágy.

Az Üllői-út belső része 1838-ban, a pesti nagy árvíz idején. Egykorú kőnyomat Klette Károly rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
II. József 1785 augusztus 22-i rendelete megengedi a jobbágynak a szabad költözködést, a szabad pályaválasztást, a szabad házasodást, az ingó vagyonától való szabad rendelkezést. A jobbágy nem kényszeríthető többé házi szolgálatra és a jobbágynak a földesúr elleni panaszát ezentúl [A JOBBÁGYSÁG HELYZETE] nem az úriszék, hanem az államosított közigazgatás, az újonnan szervezett alispáni hivatal intézi el.

Utcai jelenet Pesten az 1840-es évekből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.
A jobbágy beköltözhetett a városba, fiát iparosnak nevelhette, résztvehetett az ország szellemi, irodalmi életében (Bacsányi János). Ez azonban nem jelentette azt, hogy a jobbágyság helyzete ezzel egy csapásra megváltozott. A jobbágy továbbra is általában robotoló, súlyos testi munkától eltompult, fásult, rezignált – olykor morgolódó, a tudatlanság és műveletlenség alacsony szintjén álló tömeg maradt. A nyugati korszerű eszmék hatására az 1832-ben megnyílt országgyűlésen számos modern reformra terjesztettek elő indítványt, többek közt arra is, hogy a jobbágynak adják meg a szabad birtoklás jogát. A kormány e törekvéseket megbuktatta s a megyék – a kormány rémítgetésére, hogy megszűnik minden különbség a nemes és a paraszt között – a liberális gondolkodású követeket, köztük Kölcsey Ferencet is visszahívták, de 1840-ben mégis sikerült keresztülvinni, hogy a jobbágy földesúri terheitől pénzzel való megváltás árán megszabadulhasson és ez esetben birtokának élvezetébe léphetett; 1848-ban pedig megszüntették az úrbériséget, a tizedet és az összes földesúri szolgáltatásokat.
Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy az egész jobbágyság nyomora és a földesúri zsarnokság miatti fájdalmában állandóan jajgató tömeg volt, amely a földi létet siralomvölgynek tekintette és érezte. Az úriszék, a falvak börtönei, a deres, kegyetlenkedő fegyelmező eszközök voltak és – mint mindenütt, ahol jobbágyság volt – állandó rettegést jelentettek egy-egy rabiátus nemes jobbágyai számára. A magyar úr azonban általában nem volt vad és kegyetlen jobbágyaihoz. Külföldön rémségeket meséltek a magyar urak kegyetlenkedéseiről, az a tény azonban, hogy a jobbágy szaporodott, s a monarchia legkitűnőbb katonái a magyar jobbágyok közül kerültek ki, nem mutatja azt, hogy parasztságunk általában koplaltatott, sanyargatott, szolgalelkűvé taposott nép volt. Dr. Johann Karl Lübeck följegyezte, hogy amikor a török háború alkalmával II. Józsefnek pénzre volt szüksége a hadseregszállítások kifizetésére, Csekonics ezredest bízta meg a pénz előteremtésével. S Csekonics – többek közt egy hódmezővásárhelyi paraszthoz, Kaszap Péterhez fordúlt, aki azonnal leszámolt, kölcsönképpen, majdnem egészen 30.000 forintot. Kaszap Péter visszakapta a kölcsönt és nemességet nyert, de kétségtelen, hogy sorsa azelőtt, jobbágyi sorsában sem volt szánalomraméltó.

A „szegénység” a pesti lacikonyhán. Véber színes kőnyomata 1855-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A főváros, s bizonyára a vidéki városok lakossága is a biedermeier-korban, – szemben a barokk-rendi társadalmával – öt társadalmi rétegből állott. Elsősorban főnemesekből, akiket fölébredt haazfias kötelességük Bécsből lassan hazaszólít s a fővárosban és megyeszékhelyeken kezdenek palotákat építeni maguknak. „Ők jelentik a város fényét, a pesti élet [A VÁROSOK TÁRSADALMA] mozgalmasságában az előkelőséget.” A második osztály nemesekből, katonatisztekből és a honoráciorokból alakult. „Közülük a katonatiszt csak átmenetileg időzik itt, a legtöbbje nem is illeszkedik be a pesti életbe”. De annál nagyobb a jelentősége a másik két rétegnek. A nemesek közül nemcsak a pestmegyeiek tették át lakásukat az ikervárosba, hanem az ország különböző vidékeiről valók is. Vagy hazafias érzésük szólította őket ide, vagy pedig kultúrigényeik kielégítésére találtak itt több módot. Ezen a téren találkoztak össze a diplomás és nem nemes származású pap, hivatalnok, orvos, ügyvéd, tudós és művészemberek csoportjával és a honoráciorokkal. „Őket is az a két tulajdonság jellemezte, mint a nemességet: a nacionalizmus és a műveltség iránti vágy.” A harmadik csoport a kereskedők csoportja volt: görögök, németek, zsidók, ritkábban – inkább a kiskereskedelemben – magyarok. A negyedik osztály a kézműveseké. Az ötödik osztály a munkások, napszámosok csoportja.

Utazás a XIX. század elején fogaton és postakocsin. Színezett kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A nemesség egy része e században még a jobbágyság felszabadítása előtt felolvad a városok társadalmában, mint hivatalnok, író, katona, ügyvéd, kereskedő, vagy iparos, sőt ha szegénysége mellett műveltsége sem kielégítő, mint napszámos. Vidéken esetleg földbirtokosoknál szolgál, mint cseléd. A földbirtokos, nagyvagyonú mágnás azonban nem keveredik: társadalmilag továbbra is úri elszigeteltségében él, de a nacionalista reformmozgalmakból már kiveszi a részét.

Postáslegény kalpagja 1850-ből.
(Közlekedési Múzeum.)

A „forspont”. G. A. Hering rajza 1838-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az újabb szellem terjedésének azonban nagy akadálya a nehézkes közlekedés. Hogy milyenek voltak a közlekedési viszonyok a XIX. század elején, annak elképzeltetésére két adatot idézek. A Magyar Kurir 1806-i évfolyamában a zemplénmegyei levelező leírja a tavaszi árvizet. „Én e, földön nevelkedtem, s sok ízben láttam a’ Bodrog és Tisza árjait, hogy az egész lapályt, túl a folyón elborította: de ezt az özönt, ezt a mindent elnyelő tengert nem láttam még soha. Tokajnak bésippadt formájú szép hegye, mely másszor májusban – a legszebb zöld lapályból kékellett, most… egy tengerből látszott, mint valamely fok előkelni, s az Ungvár hegyein kezdvén le az Erdélyi havasok tájáig, mint a Horác szerencsétlene nem láttam egyebet égnél, víznél. Szabolcsban és Bihar ligeteseiben, ahol még harmad évén dinnyéket szedtünk, most egész gulyák és ménesek uszkálják keresztül a tókat. Tavaly aratás felé a polgári töltésről, hol kétszázötvenhét [KÖZLEKEDÉSI VISZONYOK] élettel megrakodott borsodi s gömöri szekér fogta el áltmentemet, vissza kelle fordulnom egész Újvárosig, s Nánás és Böszörmény közt egy egész óránál tovább gázoltam keresztül egy kákás és nádas vizen lovas kalauzom után, s úgy értem Tokajba.” 1830-ban pedig Vedres István mérnök ír le ma elképzelhetetlen árvizeket: 1816-ban Torontál vármegye nagyobb része víz alatt hevert, Szegedről a kikindai vásárra hajón mentek a kereskedők s onnét a Béga csatornájáig szabadon lehetett mindenfelé csónakázni. Ebben az évben az árvíz februártól júliusig tartott s Szatmár, Szabolcs, Bihar, Arad, Békés stb. vármegyék területén „közel 50–60 négyzetmérföldeken hevert … a szétömlött víz”. Vedres István szerint némely földbirtokosok az ilyen árvizet áldásnak tekintették, mert utána, megcsináltatván a gátak, tíz, tizenkét esztendeig ismét használhatni a vízjárta földeket jövedelmesen, azaz trágyázás nélkül. De mely drágába kerül az ilyen trágya!

Utazás fuvarossal 1872-ben. Egykorú fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az utak szörnyű rosszasságairól, járhatatlanságáról külföldi utazók útleírásaiban és hírlapjainak hasábjain sok vigasztalan adat van följegyezve. Az utazás az Alföldön, de a Dunántúl egyes vidékein is, melyekről a XVIII. század elején Lady Montague ad lehangoló képet, vakmerő vállalkozás volt. – A kereskedő végrendelkezett, ha a felvidéki városokból, vagy akár Pestről hosszabb alföldi útra indult, nemcsak a rossz utak, hanem a lápokban, erdőkben biztos menedéket találó betyárok miatt is, akikben a XVIII. század még nem látott semmi megéneklésre érdemes hősiességet, a XIX. század érzelmes biedermeier-korának csárdaromantikája azonban, külföldi mintára, már rokonszenves hősökké magasztosította a lókötőket, útonálló zsivány, rablógyilkosokat. A nádasokban zavartalanul tenyészett a farkas. Gáti István természettudós feljegyzése szerint 1792 februárjában „egy dabasi határon” Pest vármegyében, egy vadászaton 50-ig valót „hullattak el benne”.

Utazás a szolnoki „töltésen” 1853 tavaszán. Illusztráció Bernát Gáspár egy karcolatához.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Ilyen viszonyok mellett igazán nem csoda, ha az ország egyes vidékein csak végszükség esetén szánták rá magukat – akár a nemesek, akár a parasztok – nagyobb utazásra. Az ilyen istenhátamögötti faluban lakó magyar – kénytelenségből is otthonülő, szemlélődővé lett, újságot nem olvasott s a hozzá vetődő idegentől, koldustól, peregrinustól, kereskedőtől értesült más vidékek, más országok nagy eseményeiről. S ha vendég érkezett hozzá, bizony kiszedette a kocsiból a kereket. Enni ilyen helyen volt mit: hal, vad, szárnyas, mindenféle hús, kenyér – szinte fölösen. Az értékesítésre nem volt mód és alkalom. A nemes ember, pap, tanító és lévita, meg a falu jegyzője ilyen faluban csak annyiban vett tudomást[UTAK ÉS POSTÁK] a stílusformák változásáról, amennyiben a vásáron újmódi bútorokat, ruhákat, vagy csecsebécset raktak elébe.

Itató fuvaros a Délvidéken. Fametszet 1858-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A szerencsésebb fekvésű vidékeken azonban voltak járható utak, postautak is, amelyen gyorskocsik, diligenceok és Brancart-kocsik is közlekedtek, Komáromon, Győrön keresztül Bécsbe, – Egeren, Tokajon, Kassán keresztül Lembergbe, – Vácon, Rétságon keresztül a bányavárosokba, – Szegeden, Temesváron keresztül Nagyszebenbe, – Szabadkán keresztül Nándorfejérvárba, – Székesfehérváron, Somogyon keresztül Horvátországba, – Szolnokon, Debrecenen keresztül Erdélybe stb. Útközben mindenütt voltak postaállomások, „álladalmak, melyeken ló váltatik”. Az álladalmak közt voltak stációk, ahol megálltak etetni, itatni. Így a bécsi országúton álladalmak: „1. Pesttől Nyergesújfaluig 4 statio; 2. Nyergesújfalutól Szőnyig 2 statio, 3. Szőnytől Gönyüig 2 statio”, stb.

Dunai gőzhajó indulása. Tréfás kép 1845-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az útmizériák már a XIX. század első évtizedeiben javulnak, elsősorban a Dunántúl, amint azt részletesen megtudjuk egy Tatay aláírású cikkből, amely a túladunai, jobbára főurainktól építtetett új utakat ismerteti. Ezt a cikket Tatay válaszul írta Andrássy Károly grófnak, aki a Társalkodó előző számaiban az utak miatt hanyagsággal vádolja a nemzetet. Javul a közlekedés, a vizeken is, minthogy megindul a gőzhajózás, a vasútvonalak építésével csökkennek az országban [A KERESKEDELEM] a távolságok s a vidék, a falu népe közelebb jut a városhoz, a kulturális centrumokhoz. Az utak építésével és fejlődésével sokkal kényelmesebbé válik a kereskedelem, de magyar ember, aki már régen leszokott a nomád kalandozásokról, nem vállalkozik a nagy utazásokkal egybekötött kereskedelemre. A „Nemzeti Gazda” 1814-ik évfolyamában cikk jelent meg arról, hogy kitől lehet a hazában jutalmasabban vásárolni bécsi portékát: a magyartól-é, vagy a némettől, vagy az örménytől, vagy a zsidótól – és miért egyiktől inkább, mint a másiktól? S felsorolva az utóbbiak erényeit és hibáit, a végén veszi elő a magyart: „Hát a magyar kereskedő mit vétett? – Egyebet semmit sem, hanem csak azt, hogy ilyen kereskedő – nincsen, – tacendo manemus philosophi, – hasznunk sincs, kárunk is van. Nem állhatom meg, hogy sajnálva ne mondjam: – A magyar nem olyan szemekkel tekinti a kereskedelmet, amilyennel kellene. Szép a mezei gazdaság… de a kereskedés is szép, tisztességes és hasznos, ha jó módjával folytatják azt”. S a cikk álnevű szerzője felveti a kérdést: „Hol van nagyobb magános ember, nagyobb nemes, nagyobb gróf, nagyobb privát [HÚZÓDOZÁS A KERESKEDELMI PÁLYÁTÓL] herceg, mint egy angol kereskedő? – pedig kereskedő. Mi undorodunk attól, ami a mi nemzeti mesterségünkkel, a mezei gazdasággal együtt jár”. Ez a felfogás, a kereskedelem megvetése tovább él a magyar lelkekben és nem alakulnak nagy magyar kereskedőházak. A viszonyok azonban rákényszerítik az elszegényedett köznemességet, hogy az elúszott földbirtokról bemeneküljön a városba szerencsét próbálni s a falusi nemesekből kisiparosok lesznek, vagy szatócsüzletet nyitnak – ugyanezt az utat követik részben a szabad pályaválasztást nyert jobbágyok is, akik ezen az úton együtt haladnak a kisnemességgel, azzal a különbséggel, hogy ők ezen az úton fölfelé törnek, és a papi, meg a lenézett kántori, tanítói állásokat is szívesen vállalják.

Teaestély 1845-ben.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Névjegy az 1820-as évekből.*
(Magántulajdon.)

Kávéház a pesti Vigadóban 1830–1840 között.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Étterem a pesti Vigadóban 1830–1840 között.
(Történelmi Képcsarnok.)

Betyártalálkozó a hortobágyi csárdánál. Herceg Hessen-Philippsthal Ferdinánd vízfestménye.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Falusi korcsma belseje a XIX. század közepén.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az elszigeteltség nagy kerékkötője a műveltség gyorsabb terjedésének, de erősebb közszellem alakulásának is. A francia forradalom eszméi, Napoleon újjárendezései csak itt-ott találtak visszhangra, Zemplénben és Zalában, elszigetelt szórványos esetekben. 1790 óta nagyon divatossá vált a röpiratírás, de irányítani ezt is főleg az uralkodó tudta. Korszerű gondolatokat a városok polgárai csak fogadók éttermeiben vagy szerényke kávéházakban vitattak meg. Mindez hamu alatti pislákolás volt csak. Csak a megyeházak gyűléstermei, országgyűlés idején a kerületi táblák ülései, ahol a köznemesség vitte a szót, voltak alkalmasak közvélemény alakítására. Ezekben mozgolódott a nemzeti szellem, sok megyében sokszor sokfelé húzva. A szalonélet kevéssé volt kifejlődve s ahol volt is, főkép a magasabb műveltséget, elsősorban a zenét szolgálta. Gróf Széchenyi István teremtette meg a kaszinói életet, megalakítva a Nemzeti Kaszinót, amelynek példájára a vidéken, falvakban is gombamódra ütötték fel fejüket a társaskörök, amelyek újságot járattak, olvasótermeket és kölcsönkönyvtárakat rendeztek be. Ezek a társasházak nyujtottak alkalmat a szerényebb viszonyok közt élő polgároknak is, hogy a politika, tudomány, irodalom, színház ügyeinek megbeszélésében, támogatásában részt vegyenek.

Felvidéki haramiák. Clarot János rajza a XIX. század második negyedéből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A hírlapirodalom megindul már a XVIII. században, de nagyobb virágzásra a XIX. század első felében sem jut el. A Pesti Hirlapig, 1841-ig a Magyar Kurir (Bécs), a Hazai és Külföldi Tudósítások, amely átalakul Nemzeti Ujsággá, továbbá a Jelenkor, Erdélyi Hiradó még hetenként kétszer jelennek meg. Hírlapirodalmunk csak a XIX. század hetvenes éveiben lendül föl, amikor vidéken is megélnek már a napilapok. A folyóiratirodalom azonban – a XVIII. sz. végének úttörő próbálkozásai után (Uránia, Magyar [A NAGY ÁTALAKULÁS] Múzeum, Orpheus) virágzásnak indul (Felsőmagyarországi Minerva, Tudományos Gyüjtemény, Életképek, Tudománytár, Társalkodó, Regélő, Garasos Tár, Filléres Tár, Honművész, Honderű, Sas, gazdasági újságok stb.). Ezekben politikai kérdésekről nem esett szó s ezért a Kancellária, illetve a helytartótanács nem támasztott nagyobb nehézségeket velük szemben.
A XVIII–XIX. század fordulóján megindult nagy mozgalom a magyar életet a XIX. század közepére teljesen átalakította. Történelmünk egész folyamán ez a kor hozta meg a legnagyobb és a leggyökeresebb szellemi és társadalmi átalakulást. Megszűntek a nemesi előjogok, felszabadult a jobbágyság, a városi polgár, ha vagyonos – már tagja lehet a „társaság”-nak. Fejlődésnek indul az ipar, a kereskedelem, megindul a gőzhajózás, megindulnak az első vonatok. Átalakul az építészet, a lakás, a művészet stílusa, az öltözködés, hajviselet, a társasélet, az irodalom, a nyelv.
Egyes kivételektől eltekintve az aristokrácia megmarad továbbra is nagyúri elszigeteltségében, de a nemesség, polgárság, tisztviselői osztály és jobbágyság rendje megzavarodik. Az életben az előjog már nem számít, az érvényesüléshez tudományban, irodalomban, közéletben tehetsége segít minden osztálybelit.
A század második felében – az 1848–49-i események és törvények következtében, majd az új életlehetőségek nyomában – az átalakulás mind rohamosabbá lett. A jobbágy felszabadult s a saját földjén gazdálkodott, a nemes – ha maradt földje – az abszolutizmus fagyasztó politikai légkörben is tovább élhette kúriáján megszokott nagyúri, vagy tengődő életét – ha semmije se maradt, elment iparosnak, kereskedőnek, mészárosnak, hentesnek, könyvkötőnek, asztalosnak, szűcsnek, gombkötőnek vagy fűszeresnek, – ha voltak megfelelő összeköttetései, hivatalnoknak, a városhoz, vármegyéhez – vagy a falu jegyzőjének, esetleg ispánnak nagybirtokosokhoz, sőt béresnek és kocsisnak is. De még mindíg válogatott az ipari, kereskedelmi és hivatalnoki pályákban is – az ipari pályákban az „úriabbakat” választotta, a kereskedelmi pályákon a legkevesebb tőkebefektetést megkívánókat (divatáruüzletet, posztókereskedést, rőfös, fehérneműs boltot nem nyitott), s a papi, tanári, tanítói pályákat mellőzte, mert nem találta magához méltónak.
A szabadságharc leverése után, amikor egész vidékek csordái és nyájai maradtak őrizetlenül s a házi állatok szinte maguktól ballagtak be a falusi házak istállóiba, az önkéntelen lókötő-betyárok egész tömegei alakultak, akikre az osztrák és cseh zsandárok az abszolutizmus rögtönítélő bíráskodása idején valóságos hajtóvadászatot rendeztek. Az abszolutizmus első éveiben kialakult új betyárvilágnak ez az egyik lélektani magyarázata. Hogy mennyi tehén, ökör, ló csatangolt szabadon, azt az 1850-i Magyar Hirlap hirdetéseiből látjuk, amelyek a hatósági karámokba behajtott állatok pontos leírását közlik, folytatásokban és hasábokon keresztül, az állat színének, szarvának, ismertető jelének pontos leírásával. A Magyar Hirlap 1850 januári számához csak melléklet 137 „bitang” jószág jegyzékét közli, amelyek az 1848/49 években „kerültek”. A mezőn, pusztán, szép lovakat, teheneket, ökröket lehetett fogni, anélkül, hogy később bárki is kereste volna őket. Érthető hát, hogy az állatokkal szemben a magyar parasztban a tulajdoni érzék megtévedt. S az ilyen megtévedt jogi érzékű emberekből később notórius lókötők, kapcabetyárok lettek, akiket a rögtönítélő bíróságok éppúgy felköttettek, mintha fegyvert találtak volna náluk. Mert ezért is halál járt.

Úri társaság az 1680-as években. Szemlér Mihály A fóti dal című képe 1872-ből.*
(Dr. Szemlér Lőrinc, Budapest.)
Abban a felfordult világban, amely a szabadságharc leveretése után következett, amikor az emberek nem mertek nyilvános helyeken mutatkozni, nyilatkozni, panaszkodni – az elnyomók zsandárai miatt, – amikor este egyedül nem mertek az utcára kimenni, nem merték a házat otthon hagyni – a bujdosó betyárok miatt, – az élet a családi körben telt el. Az első időkben még újságot sem igen volt kedve olvasni a magyarnak: az első oldalon mindjárt a „Haditörvényszéki ítélet” ötlött szemébe, amelyből azt olvashatta, hogy hány magyar embert végeztek ki az előző napon. Jobb[AZ ÖTVENES ÉVEK TÁRSADALMI ÉLETE] volt nem olvasni. Ebben a dermesztő csendben, amely a magyar társadalomra a Bach-korszakban rászakadt, tovább folyik hazánkban a biedermeier-élet, sőt – bár e kort már nem szokás annak nevezni, – most mélyül el igazán, szinte az egész magyar „nadrágos” társadalmat átalakítja otthonülő, nyárspolgári emberek társadalmává. Nincs cigányozás, dáridózás a korcsmákban, otthon issza meg mindenki a borát s az asszonyok, leányok délutáni uzsonnázgatásukon a habos kávét.

A legkeserűbb elméncség a provizórium idejéből. Fametszet Kakas Márton Naptárából 1862-re.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az ötvenes éveknek általában ez a társadalmi élete. Olvasni való egyelőre nem sok akad. 1850-ben egy napilap: a Magyar Hirlap (később Budpesti Hirlap), 1851-ben kettő: megindul a Pesti Napló, 1855-ben három, a Magyar Sajtóval (Bécs). A szépirodalom a hölgyek számára írt lapokban (Hölgyfutár), meg a divatlapokban húzódik meg (Divatcsarnok, Délibáb, 1853). Aztán lassan jönnek egymásután a Falusi Esték, Szépirodalmi Lapok (1853), Családi Lapok, egyelőre folytatva az előző kor romantikus beszélyeit és érzelmes szerelmi és családi költészetét. Íróink (Jókai, Jósika, Kemény) és epikus költőink (Arany) a magyar mult és a magyar falu élete felé fordulnak, ezek nevezetes, érdekes eseményeit dolgozva föl. Az újságok hasábos cikkekben foglalkoznak az Akadémia ügyeivel s közlik akadémikusok történelmi, irodalmi és nyelvészeti előadásait. A Nemzeti Színház az érdeklődés középpontjában áll, látogatása nemzeti kötelességteljesítés. A vidéki társadalom magárahagyatottságában és megfélemlítettségében bátor hazafiak buzgólkodására könyvtárakat és kaszinókat alapít, s az abszolutizmus korában csöndes tarokkpartik mellett, rövid, elfojtott, fél-mondatokban itt beszélték meg egymással a politikai kérdéseket, külföldi híreket azok, akik nem jártak egymás házához, és tartották egymásban a lelket az új feltámadásig. A forradalom embereiről, a kufsteini rabokról hangosan nem mert beszélni senki, de a költők egész sora, Petőfi egész plejádja emlékeztetett folyton a lelkek mélyére fojtott magyar keserűségre és a kirobbanásra kész szenvedélyekre. A németesítés az iskolákon keresztül nem sikerült. Arany Jánosról jegyezték föl, hogy amikor jelentést kértek tőle, hogyan haladnak a nagykőrösi iskolában a német nyelvben, azt válaszolta, hogy az sch-t már egész jól ejtik ki tanítványai.

Urak bálja Budapesten, 1800-ban.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Ez a politikailag vigasztalan korszak gazdaságilag nem volt az. A föld termett s az ínséges esztendők, leszámítva az 1863-i éhínségét, már ritkábbak, mint a század elején. A vasútvonalak, amelyek építése már 1836-ban megkezdődött báró Sina György Simon vállalkozásával (a Bécs–Győri vasút), a Sina és Rotschild pénzcsoportok versengése közben tovább folyt a negyvenes években (meghiúsult tervezgetésekkel a szabadságharc éveiben is), nagy iramban fejlődtek tovább (1850 Vác–Esztergom, Esztergom–Pozsony; 1853 Cegléd–Félegyháza; 1854 Félegyháza–Szeged; 1856 Déli vasút stb., stb.), építésük a munkáskezek sok ezreit juttatta kenyérhez.
Kenyér általában van, a középosztály sem nélkülöz, a vállalkozók, tőkések, külföldi tőkecsoportok kommitensei, az egymás után alakuló gyárak és pénzintézetek vezetői, valamint a nagybirtokosok fényűző, nagyvilági divat szerint öltözködnek. A bútorzat kezd átalakulni, stílusformáival visszatér a barokkhoz meg a rokokóhoz, kialakítván a keresett neo-barokk és neo-rokokó stílust s száműzve a cselédszobákba és padlásokra az előző biedermeierkor fínoman egyszerű divatát, bútorzatát.
A kiegyezés után az abszolutizmus és proviziórium osztrák és cseh hivatalnokai, fináncai, zsandárjai eltűnnek a magyar láthatárról s a dzsentri veszi át a hivatalos hatalmat a minisztériumokban, vármegyén, adóhivatalokban, tanfelügyelőségeken, vállalatok igazgatóságaiban. A képesítéshez kötött tanügyi pályákra a nemesség, amely féltve őrizte kutyabőrét, még mindíg nem ment. Ebben a boldog korban, 1867-től 1914-ig, a főurak és dzsentrik kezében volt minden politikai és hivatalos hatalom, sőt erős befolyásuk volt a gazdasági életre is, mert az új vállalkozók – cégérül, biztosítékul – bevették vállalatuk igazgatóságába a jónevű urakat is. Ezt a korszakot a dzsentri korának is lehetne nevezni. Ehhez az új „úri osztályhoz” számították – eltérve a régi nemesi ideáltól – a szellemi képességeivel vagy vagyonával kitűnő föltörekvő új elemeket is a dzsentri, a régi táblabíró-erkölcs hagyományait ápolva szerzett magának megbecsülést és tekintélyt. Ezt a megbecsülést utóbb az a könnyebb fajsúlyú rész rontotta le, amely nevének előnyeit csak könnyű életmód szerzésére használta föl és vagyonának könnyelmű eltékozlása után az állam segítségétől várta megszokott életformájának fenntartását.
1867 után a gőz, a villamosság, a gáz átalakítja, megnöveszti ipari vállalatainkat s a tőkések vagyonokat keresnek vállalataikkal, amelyeket a hatvanhét után a fővárosban és vidéken gomba módjára szaporodó napi és hetilapok hathatósan támogatnak, – vagy támadnak. A közgazdasági helyzet azonban fejlődik s a kilencvenes években, különösen az 1896-i millenniumi kiállításon az ország fővárosa, más mint versenyképes, valóságos nyugateurópai főváros mutatkozik be a vidék és a külföld látogatói előtt: villamosa, villany- és gázvilágítása, gyönyörű hídjai, parkjai, múzeumai, könyvtárai, könyvkiadó-vállalatai, gyárai stb. méltán keltik föl Nyugat elismerését és Kelet irigylő csodálatát.

Gázrobbanás Budapesten, 1864-ben. Egykorú röpívről.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A tőke bátran, vakmerően vállalkozik minden nagyarányú, új alapításra. Hatalmas vállalatok mellett a fővárosban már új városrészek épülnek és pedig már nem takarékosan, biedermeieresen, hanem hivalkodva a házak façade-jainak külső kiképzésével, a tető mutatós, hatalmas kupoláival, aminőket Pesten a nagykörúton – sajnos – tömegesen látunk. Ezek a hatalmas bérházak, hencegő és semmire sem való kupoláikkal – szimbolumai a gazdag, vállalkozó szellemű, „protzos” századvégnek.
És e pompázó kornak, a – mondjuk – millenniumi kornak a belső élete is ilyen volt, legalább is a fölszínen, a nagyvárosokban. Ennek megfelelő [A MILLENNIUM KORSZAKA] volt a lakások belső berendezése is, a jólétet fitogtató, hatalmas méretű, semmi korábbi stílushoz nem hasonlítható idomú, – mondjuk – millenniumi stílusú bútoraival. Ilyen felfuvalkodott stílust árul el a női ruha is, hatalmas, puffos ujjaival, földigérő, sőt uszályos, bő szoknyáival, a férfiak ferencjózsef kabátjával és cilinderével.

Buda és Pest a Gellért-hegyről nézve, a XIX. század elején. Petrich András színezett metszete.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az első lóvonatú kocsik Pesten, 1866-ban.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Boldog korszak volt ez – a vállalkozóknak és földbirtokosoknak. A néppel, az Isten adta néppel – az államon kívül senki sem törődött. Az úri társadalom, jólétében nem gondolva a holnapra, a népet, különösen a városi munkásságot átadta a hozzánk ekkor elérkezett szociáldemokráciának, amely már a mult század utolsó évtizedeiben megkezdte szervező munkáját a földműves és ipari (gyári) proletariátus között. A földműves szociáldemokrata mozgalom, amely a földbirtokok felosztását követelte, s amely nagy nyugtalanságot keltett a birtokos társadalomban, a világháború utánig úgyszólván semmi eredményt sem tudott felmutatni, az ipari proletariátus azonban külföldi – osztrák, német, hollandus, belga minták után komoly és erőteljes szervezetekbe tömörült, amelyek külön szakszervezetekben és országos tanácsukban megvitatták bajaikat, sérelmeiket s az utakat, módokat, amelyekkel helyzetükön javíthattak. Az indulás azonban nálunk is lassan ment. Egyetlen lapjuk, az „Előre” sokáig sovány kis hetilapként tengődött, üléseik jelentéktelen események voltak s az országgyűlési választások alkalmával jelöltjeik a fővárosban is alig néhány szavazathoz jutottak. Csak a hatalmas arányokban megindult gyáripari fejlődés juttatta őket szerephez, országgyűlési képviselethez, de csak a XX. század elején. A termelést, a közlekedést nem egyszer állították meg sztrájkkal, rombolásokkal, mire a munkaadók krimicsauval, a munkások kizárásával válaszoltak, a városok utcái gyakran voltak hangosak a „jogot és kenyeret” követelő munkás vagy munkanélküli tömegek szánalmas és ijesztő tüntetéseitől. Egyébként a szocializmus sok tekintetben megjavította a munkás helyzetét, bérjavításokat, munkás lakóházakat és telepeket, kórházakat, betegápolást és üdültetést, munkanélküli, rokkant- és öregségi segélyt követelvén, melynek nagyrészét a munkásságot egyre humánusabban kezelő kormányok részben megvalósították, részben megvalósításukat (autonóm betegpénztárak) eltűrték.

Az 1880-as évek „dandy”-ja. Margitay Tihamér Az ellenállhatatlan című képe.
A magyar társadalom és kormányzat azonban súlyos hibát követett el a szocialista munkás-szervezkedések alkalmával. Nem vette kezébe a szervezést, hanem csak megtűrte és rendőrhatóságaival ellenőriztette, ilyképpen a munkásság teljesen ki volt szolgáltatva a nemzetközi szociáldemokrata központok irányításának, szükség esetén segélyt nyujtva külföldi sztrájkolóknak, vagy segélyt nyervén külföldről. Szakszervezeteik, amelyeknek központi irodái föl voltak szerelve könyvtárral és olvasóteremmel is, művelődési alkalmat nyujtottak a munkásnak, de a könyvanyagot nem a hatósági szervek, hanem a szociáldemokrata agitátorok állították össze, forradalmi [A PROLETÁROSZTÁLY KIALAKULÁSA]eszméik megfelelő ápolása és érlelése érdekében. A száz évvel azelőtt még céhekben élő kisiparos osztály – a gyárak és manufaktúrák gyors szaporodásával leszegényedvén és alkalmazott munkás, bérmunkás sorsra jutván, a XIX. század második felében nyomorult helyzetben tengődött, teljesen ki volt szolgáltatva a hasznát fokozni kívánó tőkének, s minthogy az államhatalom nem törődött sorsával, sem állametikai nevelésével, – városok kültelkein lakó, sokszor munka nélkül vergődő „proletárrá” alakult át, – amit hazafias szellemű humánus irányítással el lehetett volna kerülni.

Agitátor a gyári kantinban. Kernstock Károly festménye.
(Debrecen, Déri-Múzeum.)
A gyárak, üzemek és kereskedelmi vállalatok nemcsak a férfi munkás helyzetét alakították át, hanem a női munkásokét is, akik az előző korokban háziiparral, szövéssel, fonással, varrással, harisnyakötéssel járultak hozzá a család keresetéhez. A gyárak a háziipart olcsóbb áraikkal tönkretették s az addig otthon kézimunkázó nőket bevonták munkásoknak műhelyeikbe. Ezzel a családi élet erkölcsei meglazultak, mert az eddig otthon, szülői felügyelet alatt álló háztartásbeli leány, kiszabadulva a családi ellenőrzés alól, szabadéletű, független munkásleánnyá alakult át. Átalakult a kispolgári leány élete is, aki számára eddig az érvényesülésnek egyetlen útja – a férjhezmenés volt. Már a hatvanas-hetvenes években nagy vita folyik arról, hogy alkalmas-e a nő hivatali munkára, a kérdést azonban nem az elmélet, hanem a gyakorlat oldotta meg. A század végén már óvónők, tanítónők, tanárnők oktatják, egyelőre inkább csak leányiskolákban a jövő nemzedéket, – de a század elején – nem annyira a női emancipáció harcosainak követelésére, – mint inkább az anyagi élet viszonyainak megváltozása következtében a nők egyre sűrűbben mennek hivatali pályákra s a postákon, távirdákban, telefonközpontokban mint hivatalnoknők, kezelőnők, – bankokban, közhivatalokban mint gépírónők, „titkárnők” – könyvtárakban mint tudományos tisztviselők, orvosi, gyógyszerészi pályán találnak elhelyezkedésre, oly kispolgári és középosztályú hölgyek, akik még a mult század második felében, ha húszéves korukig nem sikerült férjhezmenniök, vénleányok maradtak, s mint az élet megalázottjai, a családi körből ki nem mozdulva, kézimunkázva, harisnyát kötve, a rokon gyermekeket gondozva, nevelve, mint „nagynénik” élték le életüket. A hivatalnoknők nagy része férjhez ment és normális női életet élt, egy része azonban folytatta a korábbi vénleány-sorsot, azzal a különbséggel, hogy ma már nem háztartási, hanem magasabb képesítést megkívánó hivatali munkával töltötte el életét.

Női ruhák a millennium idejéből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A negyvennyolc előtti nemesség soraiból a városokban kevesen süllyedtek le a munkásproletárok közé, – annál több jutott el az új életlehetőségek közül a kényelmesebbe: a tisztviselői osztályba és a legkényelmesebbe: bankok, részvénytársaságok elnöki, igazgatói székébe, igazgatói tagságába, busás jövedelmekért munka nélkül fedezve jól hangzó nevével a pénzintézeteknek olykor közérdekellenes üzleteit is. A tudomány és a politika vezetőegyéniségeinek neveit ott látjuk a legkülönfélébb pénzintézetek és ipari vállalatok igazgatóságának névsorában, olykor anélkül, hogy képzettségük, vagy előző tevékenységük alapján hozzáértést is feltételezhetnénk róluk. A nagybirtokos osztály mellett a [A SZÁZADFORDULÓ] bankok, ipari, kereskedelmi vállalatok vezetői és az igazgatóságokba beválasztott arisztokraták és dzsentrik, kik számára olykor őseik hagyatékából patinás történelmi neveiken kívül egyéb nem maradt, voltak a századvég plutokratái, a legmagasabb színvonalú élet minden kényelmének, fényűzési lehetőségeinek birtokosai.

Az ezredévi kiállítás korzójáról. Goró Lajos rajza 1896-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A gazdasági élet fellendülésével megszaporodnak a szabad pályákon működő intellektuel-lek, s az ügyvédek, mérnökök, ovosok, építészek, gyári, üzemi vállalkozók új, független és erőteljes középosztályba alakult ki, amelynek tagjai közül számosan emelkedtek föl a vagyoni arisztokrácia tagjai közé. – Egyre jobban szaporodnak a művészek (festők, szobrászok, színészek, zenészek, stb.) írók, hírlapírók is, akik a század végén már megpróbálnak tömörülni, de érdekképviseleti kamarákat még nem, inkább csak társadalmi egyesületeket tudnak szerezni. Ebből a teljesen magára hagyott rétegből alakult ki a főváros és a vidék nagyobb városainak labilis helyzetű bohém világa, melynek tagjai – jóléti szervezetek hiányában – akárcsak a napszámosok, sokszor maradtak egyik napról a másikra, családjukkal együtt munka és kenyér nélkül, de már a századvég új társadalma általában el tudta tartani őket s a tehetséges, szorgalmas művésznek állandó, rendes darab kenyeret tudott biztosítani.
Az életszínvonal emelkedése, az életformák sokágú szétválása a legbeszédesebb tanúi a XIX. század második felében bekövetkezett szédületes haladásnak. Csak arra az útra kell gondolnunk, amelyet a világítás tett meg a faggyúgyertyától és a koppantótól, – amelyet a mai ember csak a múzeumból ismer és azt sem tudja, mire és hogyan használták, – a petróleum- és gázlámpán át a villanyvilágításig, a hiradás a küldönctől, nyargalóctól a távirdáig és a távbeszélőig, a közlekedés a váltott lovú utazástól a gyorsvonatig, a kocsi a hintótól az autóig, a közúti közlekedés a lóvasúttól az autobuszig, a lakás a régi „hűvös” homályos lakályosságtól a modern kor napot és levegőt kedvező építkezéséig.
Az élet-ütem hallatlan meggyorsulásának azonban megvoltak az árnyoldalai is. A századfordulón következett be a hasadás a főváros és a vidék között, ekkor alakult ki „Mucsa” fogalma. A külföldi eszméket és divatokat gyorsan elsajátító, a tősgyökeres hagyományoktól egyre jobban elhajló város kinevette az „elmaradott” vidéket, amely a kozmopolita, „modern” eszméket nem értette meg és a maga magyar hagyományaihoz ragaszkodott. E szakadás bekövetkezését az a sajtó idézte elő, amelynek munkásai nem a magyarság fájáról szakadtak le s akiknek az internacionalizmus jobban szolgálta érdekeiket, mint a nacionalizmus.
Bár a technika hatalmas és gyors fejlődésében zseniális magyar mérnökök és feltalálók is nagy érdemeket szereztek, az életet átalakító újabb találmányok általában külföldről jutottak el hozzánk, külföldi mérnökök, kereskedők, ügynökök közvetítésével, akik egyúttal a világtestvériség, a kozmopolitizmus eszméjének a terjesztői is voltak. A külfölddel egyre mélyülő kereskedelmi kapcsolatok s a gazdasági föllendülést követő divatos külföldi utazások nyomán ez az eszme egyre mélyebb gyökereket vert a bevándorolt polgárság ifjainak lelkében, akik a mögöttük álló hatalmas gazdasági erők tudatában bátran indítottak rohamot az irodalomban és a sajtóban a „maradiság”, a hagyományokhoz ragaszkodás, s amit ezzel azonosnak tekintettek, a nemzeti gondolat ellen. A századfordulón már teljes volt a hasadás a világpolgárok és nacionalisták között s a jövőt illetőleg erről a részről fenyegetett a legnagyobb veszedelem.

Képtalálat a következőre: „domanovszky magyar művelődéstörténet”

Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBIZÁSÁBÓL 
szerkeszti: 
DOMANOVSZKY SÁNDOR 
BALANYI GYÖRGY 
SZENTPÉTERY IMRE 
MÁLYUSZ ELEMÉR 
VARJÚ ELEMÉR


Képtalálat a következőre: „domanovszky magyar művelődéstörténet”