Payday Loans

Keresés

A legújabb

Sport- és sorsközösség
A boldog élet bölcselete és poézise
2017. szeptember 18. hétfő, 07:04
DEÁK ZSIGMOND
DEÁK ZSIGMOND
2017.09.17


Sport- és sorsközösség

– Deák Zsigmond publicisztikája

Sokan utólag sem tudják biztosan, mikor és honnan éri őket a múzsa csókja, avagy honnan kapnak ihletet az íráshoz, persze az is előfordulhat, hogy egyszerűen nem árulják el. Én elárulom, a legtöbbször futás közben pezsegnek fel az agyam mélyéről a lehetséges publicisztikai témák, ám ezúttal másképp történt. Kedves kollégám az egyik értekezleten a maga élvezetes módján ecsetelte, hogy élete egyik legnagyobb buliját köszönhette a magyar labdarúgó-válogatott 1989. szeptember 6-i belfasti vb-selejtezőjének. Szülei távollétében néhány cimborájával náluk jöttek össze, s ő egy gyenge pillanatában felajánlotta, ha a csapat megveri az északíreket, elfogyaszthatják a lakásban fellelhető összes italt. Mivel az édesapja főorvosként bőven kapott márkás piákat, viszont antialkoholista volt, dugig telt a vitrin, az „aranylábúak" pedig Kovács Kálmán és Bognár György góljával, Norman Whiteside hajrábeli találata ellenében megteremtették a lehetőséget a hepajra. Mint barátom mesélte, volt ott minden, mint a búcsúban, kiszállt a rendőrség is, a romok eltakarítása három napba telt.

Mondhatnánk, így jár az, aki egy futballmeccs eredményének alakulásához köti az italozást. Azonnal eszembe jutott egy velem történt hasonló eset, amikor a haverjaimmal egy 1994. decemberi, szolidnak induló este annak köszönhetően vett fordulatot, hogy úgy döntöttünk, a Parma–Bilbao UEFA-kupa-találkozó minden góljánál iszunk egy felest. A baszkföldi 1–0 után – a csapatokat ismerve – kevésre számítottunk, hát nem 4–2-re nyertek az olaszok?

Aztán viszont mélyebben belegondoltam, és kiderült, életem meghatározó történéseinek némelyike szintén egy-egy sporteseménnyel köthető össze.

Kezdem máris azzal, ha nincs 1999. szeptember 8-án a Magyarország–Azerbajdzsán futball Eb-selejtező, akkor most nem vagyok az, aki (vagy később és másképp): boldog ember, családapa. Az Üllői úti sima 3–0-s sikert – gólszerzők: Sebők, Egressy, Sowunmi – követően ugyanis két kollégámmal lementünk egy Akácfa utcai pubba meginni egy sört. Ott pillantottam meg egy csinos lányt, ő lett a feleségem, három gyermekem édesanyja. Örök hála a versenynaptárnak és a munkatársaknak, akik hozzám hasonlóan igen szomjasak voltak.

Szűk két évvel korábban, 1997. december 13-án zajlott Kovács „Kokó" István első profi bokszmérkőzése, amelyhez sokkal szomorúbb, részben mégis felemelő emlékek fűznek. Előtte egy héttel hunyt el az édesanyám, s abban a lelkiállapotban nehezen tudtam eldönteni, elfogadjam-e a meccset közvetítő tévéadó hamburgi meghívását. A túrát szervező marketingcég képviselője, az egykori vb-arany- és olimpiai ezüstérmes jégtáncos, Sallay András győzött meg, mondván, ő is járt hasonló cipőben, s ilyenkor a legjobb módszer a munkába menekülni. Így tettem, s ennek köszönhetően megadatott, hogy mintegy másfél évtizeden át végigkövethettem a magyar ökölvívás aranykorát Kovácstól Erdei Zsolton és Kótai Mihályon át Balzsay Károlyig, rengeteg barátot szerezve, a „bokszcsalád" tagjává válva.

2000 májusában épp a tamperei amatőr Európa-bajnokságról tudósítottam, amikor gyanútlan hazatelefonálásomkor a párom meglepett a hírrel, hogy érik szerelmünk első gyümölcse. 2001. január 18-án meg is született a fiunk, rá kilenc napra, 27-én viszont nekem jelenésem volt Münchenben Kokó első hivatásos vb-címmérkőzésén. Autóval mentünk, farkasordító hidegben, a feleségem sírt, hogy ő özvegy, a gyerek meg árva lesz, mert balesetet szenvedünk, s bár valóban volt egy megcsúszásunk a jégbordás úton, a nagyobb baj elmaradt, Pista pedig világbajnok lett.

Az időben visszafelé ugorva sport- és futballfüggőségemet némiképp anyukám egyik kollégájának köszönhetem, aki 1976 őszén megígérte, kivisz a kettős rangadóra, ám elsős általános iskolásként – az akkor még dívó szombati tanítási napon – rossz fát tettem a tűzre, beírást kaptam az üzenőfüzetembe, és egészen bizonyos voltam benne, hogy nem engednek el a meccsre. Amikor Béla – így hívták a munkatársat – becsöngetett, bőgve bebújtam az asztal alá, s csak akkor másztam elő, amikor anyám szelíd hangját meghallottam, hogy mégis mehetek. A stadionban néhány zaftos káromkodást első hallásra megtanultam, valamint örök barátságot kötöttem a sportággal, amit már igen magas szinten űztem, hiszen előtte az óvodában csak egy ember focizott nálam jobban, Wukovics Laci, a későbbi válogatott Fradi-csatár. Ezt egyébként egymás elleni derbivel döntöttük el, 4–1-re kikaptam, azt hiszem, ez is sorsfordító sportesemény volt a maga módján: Wukó maradt profiként a pályán, én mentem a nézőtérre, persze azóta is rúgom a bőrt amatőr szinten, kiskapura, műfüvön.

A birkózás viszont nem az a klasszikus öregfiúksport, egyelőre csak otthon borzolom családtagjaim idegeit veterán visszatérésemmel – jó húsz éve nem jártam a szőnyegen (csak bíróként). Az 1980. őszi kezdés azon múlt, hogy kedvenc klubomnak volt birkózószakosztálya, és az is számított, hogy néhány héttel előtte Növényi Norbert látványosan hídba vágta magát moszkvai olimpiai bajnoki címe után. Ez jelentős hatással volt rám, hatalmas ajándék, hogy a sportág legendájával évekkel később több interjút is készíthettem. Már gimnazista önkéntesként részt vettem az 1985-ös szabadfogású és az 1986-os, mindkét fogásnem számára Budapesten rendezett vb szervezésében. Szerencsém volt, sportszerető, tájékozódási futó osztályfőnököm, Marika néni mindkétszer egy egész hétre elengedett. Harminckét év elteltével is megvan az autogramfüzetem a szabadfogás zsenijei, Szergej Bjeloglazov, Arszen Fadzajev, Raul Cascaret, a Schultz fivérek, Bruce Baumgartner aláírásával, és bár azóta láttam néhány nagyobb versenyt, olimpiát, ezt-azt, Komáromi Tibi (megosztott) és Gáspár Tamás aranyára, Bíró Laci ezüstjére kis túlzással jobban emlékszem 1986-ból, mint hogy mi történt az idei párizsi vb-n.

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós sport közalapítvány”

Ezeknél valamivel kisebb jelentőségűnek számított az 1984. novemberi serdülő Budapest-bajnokság, illetve az 1986. májusi ifi országos csapatbajnokság, ám mindkettőn sokat tanultam emberségből edzőimtől. Ivan Szergejevics Turgenyev szerint „az egyetlen dolog, ami számít az életben, magadat a második helyre tenni", és bár nem hinném, hogy Lajos bá és Józsi bá kivülről fújta volna a klasszikus orosz író műveit, gondolatait, tetteik mindenesetre szinkronban voltak velük. Az egyikük egy iskolai MHSZ-verseny lövészetére vitt el a mérlegelés után a Trabantjával (madzaggal fogtam az ajtót, mert különben kinyílt volna menet közben, de ez más téma) a Kőbányai útról – most lakópark van a Ganz Mávag-pálya és -csarnok helyén – a város másik végébe, majd vissza, hogy versenyezhessek itt is, ott is; a másikuk a csb megnyerését követően („látod, szükségünk volt rád" – motivált utólag is) egészen a Börzsönyig szállított szintén Trabanttal és a családjával, mondván, ők sétálnak a Királyréten, én meg csatlakozhatok az osztálykirándulásomhoz. A mai énközpontú, önmegvalósítást hajszoló, majmoló világunkban szinte anakronizmusnak hat, ami akkor természetesnek, de titkon remélem, vannak, akik 2017-ben is elvinnék ifjú tanítványukat a Börzsönybe, ha nem Trabanttal, akkor Opellel, Suzukival, ami épp gurul.

Részben már ez is lehetne ennek az igen szubjektív és nosztalgikus írásnak a tanulsága, és aki e sorokat olvasva hozzám hasonlóan elmerül az emlékeiben, bizonyára rájön, egy sportembernél – újságíró, szurkoló, amatőr versenyző, egyre megy – maga a sport igen logikusan adódik az életében a sors mitológiai istennői, a moirák gombolyította vezérfonalként. És tökéletesen alkalmas is rá, nyilván ezért mondta Ernest Hemingway: „A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít." Engem megtanított, amire nem, az rajtam múlt.

Képtalálat a következőre: „wesselényi sport közalapítvány”

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós sport közalapítvány”