Payday Loans

Keresés

A legújabb

Utazás a régi Magyarországon
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. szeptember 17. vasárnap, 13:23

A vasút elterjedése előtt az emberek túlnyomó többsége egész életében nem járt szülőhelyétől néhány tíz kilométernyi távolságnál messzebb. Az utazás a rossz útviszonyok és a közlekedési eszközök fejletlensége miatt sem volt vonzó kaland, de a helyhez kötöttség szoros kölcsönhatásban állt a hagyományos társadalom mentalitásával is.

(A poszt egyik forrásául szolgáló könyvfejezet barátommal és többszörös szerzőtársammal, Dobszay Tamással, az ELTE BTK docensével közös munka keretében született.)

Pozsony 1815.jpg
Carl Bschor: Pozsony látképe a komppal, hintóval, szekérrel, 1815

A létező világok legjobbikába zárva

A hagyományos társadalom tagjai sokkal szorosabban kötődtek a helyi keretekhez, mint a későbbi korok embere. Nem csak a közlekedési eszközök technikai fejletlensége korlátozta mozgásukat, hanem az adott életkereteket változtathatatlannak elfogadó mentalitásuk is. A megélhetés alapjai persze amúgy is helyhez kötötték a népesség túlnyomó részét: a parasztot a gazdálkodás folyamatossága, a nemest a birtoka, de a kézműves vagy kereskedő polgár is csak saját városának kiváltságokkal őrzött piacán érezte magát teljes biztonságban.

A  szűk helyi világ kötöttségéből csak kevesen tudtak és akartak kiszabadulni. A 19. század első harmadában ritkaság volt a Pest-Budánál, esetleg Pozsonynál messzebbre utazó. Aki már Bécsig eljutott, például a nemesi testőrség tagjaként, élete végéig mesélte élményeit. Az ismeretlen távoli tájak és azok lakói összemosódtak a népmesék Óperenciás tengeren túli világával. A kifejezés valószínűleg Felső-Ausztria német nevéből [Österreich ob der Enns = az Enns folyó fölötti Ausztria] ered, s  az alpesi tartományban állomásozott huszárok elbeszéléseiből került be a folklórba a 18. században, mint a valóságon túli világ szinonimája.

A valódi külföldre, azaz a Monarchián kívülre tett utazás ritka volt, mint a fehér holló. Még a társadalom magasabb rétegeihez tartozók is csak néhány megszokott, nem túl távoli helyre keltek útra: egy-egy országrész nemességének a törzsfürdőjébe, vagy szüretkor a valamelyik jobb borvidéken, például a Hegyalján fekvő szőlőjükbe.

Balatonfüred Alt.jpgA balatonfüredi Nagyvendéglő és a Horváth-ház. Rudolf Alt és Libay Károly litográfiája
Füred a reformkorban nyaranta a dunántúli nemesség társaséletének központja volt.


Kevesen – fuvarosok, diákok, kereskedők, mesterlegények, tanulmányi vagy hivatalos céllal utazó nemesek – láttak túl a szűk helyi világukon. Az elzártság, az érintkezés ritkasága miatt igen erősek voltak a helyi jellegzetességek nyelvjárás, ruházat, táplálkozás, lakás és szokások terén egyaránt.

Vándorló mesterlegény_1.jpgVándorló mesterlegény


A helyhez kötött ember, akinek nincs módja összehasonlításra, hajlamos a candide-i elégedettségre: "Az ő szemei előtt neje volt a legszebb, [leg]okosabb s [leg]jobb asszonygazda, gyermekei a [leg]jobbak, ételei, kenyere, bora s gyümölcsei[leg]ízletesebbek, gémeskútjából a víz legfrissebb, lovai legjobbak, házirendje s kényelme legkitűnőbb" - jellemezte Újfalvi Sándor a világot nem látott régi vágású nemes szűk horizontját.

A külvilággal szemben elutasító-lenéző világszemléletet öltöztette a hazafiság mezébe a "régi jó táblabírák" korának szállóigéje: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. [Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen.] A sokat utazó, világlátott Széchenyi István számára azonban ez a jelszó már "hiábavaló s kacagást vagy szánakozást okozó beszéd".

A nemes, aki otthonában megszokta a feltétlen engedelmességet, nem érzett vágyat idegen helyre menni, ahol nem hajolt meg mindenki a tekintélye előtt. Azok közül, akik valamilyen okból - peres vagy hivatalos ügyeik intézése, családi esemény miatt - mégis útra keltek, feltűnően gyakran  keveredtek konfliktusba a városi hatóságokkal, különösen az ország határain kívül, például Bécsben.

Az utazások ellen szólt az is, hogy a fejletlen piaci viszonyok között még az otthonában jómódúnak számító birtokos nemesnek sem igen volt pénze. (Leszámítva a napóleoni háborúk korának viszonylagos pénzbőségét.) Amíg otthon, a nagyrészt önellátó birtokán tartózkodott, a pénzszűkét alig élte meg korlátként. Általános életvezetési elv volt ugyanis: csak ami a háztól kitelik, és a háztól szinte minden kitelt. A távoli, idegen városban azonban, ahol mindenért fizetnie kellett, kellemetlen módon kényszerült szembesülnirelatív "szegénységével". 

Bécs Hotel Frakfurt.jpg1848-ban a Bécsben tárgyaló magyar miniszterek általában a Hofburghoz közeli,Frankfurt városához címzett hotelben szálltak meg

Idegenben is otthonosan

Nemes egyedül, inasa nélkül nem kelt útra sehová: rangja is megkívánta meg a szokott kényelme is. Az utazás a korabeli útviszonyok között ugyanis nem számított sem könnyű, sem veszélytelen vállalkozásnak. Egyes időszakokban némely vidéken az útonálló betyárok rablótámadásai jelentettek különös kockázatot. Ennek veszélyét gyakran el is túlozták az útleírások, különösen a Magyarországra vetődött külföldi utazóké. Tényleges problémát jelentett viszont, hogy igényesebb utas számára elfogadható szállás alig akadt vidéken. Igaz, nemesember nem is igen tért be fogadóba: a rangbéliek házában az étek és a szállás még ismeretlenül is járt számára. 

Pihenő vásározók.jpgPihenő vásározók Szolnok alatt. Az Ország Tüköre, 1862.
Az útmenti fogadók, csárdák fontos vendégkörét és a rablótámadások fő célcsoportját a vásárra járó kereskedők és iparosok alkották

Újfalvi leírásának  modellje, egy nemzedékkel idősebb szomszédja "házától ritkán s csak kiváló [különleges] esetben ment ki. Ilyenkor nem mulasztá el egy nehány kis pénzt vetni zsebébe, koldusnak, alamizsnára; egyéb kiadása úgysem volt. Ismerőseihez vagy rokonaihoz szállt, akik cselédestől s lovastól jó szívvel ellátták. Vendégfogadók helyett akkor csakis korcsmák léteztek, hova csak korhely járt." A zsibói fogadósról beszélték, hogy nem is adott éjjeli szállást úrforma embernek: ha valódi úr, akkor úgyis a Wesselényi-kastélyba száll, kétes alakoknak pedig az ő fedele alatt sincs helye. Ha az anekdota abszurdba hajlóan túloz is, a közvélekedést hitelesen tükrözi...

A nemzeti erényként dicsért vendégszeretet hátterében prózai magyarázatokat is meg kell említeni. Egy olyan korban, amikor az információk és hírek leginkább a személyes találkozások során terjedtek, a vidéki elzártságban az utazóra értékes és érdekes hírforrásként tekintettek, akinek a megjelenése megtöri a hétköznapok monotonságát. A kereskedelem és a közlekedés fejletlensége az élelmiszerek olcsóságát, mondhatjuk, értéktelenségét eredményezte, a jólétet pedig elsősorban az élelmiszerek bőségetestesítette meg. A vendéglátást tehát nem érezték terhesnek, hiszen az evés-ivás amúgy is sokszor a pazarlásig ment. A hagyományos vendégszeretet azonban néha otromba vendégmarasztalássá, a bőség pedig hivalkodó pazarlássá torzult.


Zsibói Wesselényi kastély.jpgA Wesselényi család kastélya Zsibón


Az 1830-as, 40-es években már szaporodtak az utazások. A jómódú birtokosok sűrűbben megfordultak Pesten, néha Bécsben. A közlekedési nehézségek ellenére megindult az ország “felfedezése" is. Főleg a gőzhajózásnak köszönhetően megszaporodtak a Magyarországra látogató külföldi utazók is. Egyes fiatal értelmiségiek gyalogszerrel ismerkedtek a hazai valósággal, mint például Petőfi Sándor. Vállalkozásuk annyira  újszerű volt, hogy az Erdélyt begyalogló fiatal tanárnak, Szentiváni Mihálynak lépten-nyomon bizonygatnia kellett honfitársainak, hogy ő nem orosz kém, nem betyár és nem az álruhás császár. A kedvtelésből való utazgatás az egyszerű ember előtt teljesen ismeretlen, így felfoghatatlan jelenség volt.

Walzel István Főherceg fogadó 52.32.1 Homlokzat st.jpgAz István főherceghez címzett elegáns szálloda a gőzhajók kikötőjéhez közel, a Feldunasor (Akadémia utca) 1. alatt nyílt meg 1846-ban

Úttalan utak

Az úthálózat gerincét a postautak adták, amelyek azonban még a század közepén is csak minden tizedik települést érintettek. A mainál háromszor nagyobb történelmi Magyarországon (Erdéllyel és Horvátországgal együtt) mindössze négyezer kilométert tett ki az úthálózat. 26 vármegyében, így a kő nélküli Duna-Tisza közén egyáltalán nem volt épített út. Az "épített út" sem jelentett általában többet, mint a ledöngölt földútra terített kavicsot, melyet a járművek beletapostak a talajba. Az esőben, ősszel-tavasszal sáros, nyáron poros utak rendszeres karbantartást igényeltek volna. Ezt a vármegyék a jobbágyok ingyenes közmunkájával végeztették, többnyire rendszer és tervszerűség nélkül.

Utazás a szolnoki töltésen 1853_1.jpgUtazás a szolnoki töltésen, 1853


Tartósabb, terméskő alapra épült "makadám" utakat csak hegyvidéken lehetett találni. Elsősorban a horvát tengerpartra vezettek ilyenek, mint például a Károlyvárosból Fiumébe vezető Lujza út, amely a magyar tengeri gabonakivitel fő útja volt. Csak az épített utak voltak egész évben járhatóak. A nyomvonalukat gyakran változtató földutak ősszel általában járhatatlanná váltak a téli fagy beálltáig, az alföldi települések azonban az év más részeiben is gyakran megközelíthetetlenek voltak.

Füzes-Abonyból, hol a mult éjet töltém, egy nap alatt értünk ide Debrecenbe. Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedvel, mert gyakran kilátogat hozzá, nem resteli a nagy utat. Most is ott tisztelkedik. A fogadótól jobbra-balra tengert láttunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz közepén nyúlik végig, mint a nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Ábrahám keblébe jutott. Hosszasága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi – nyolc ökör segítségével – egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az Alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy a feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejemmel szerzem ugyan a kenyeremet, de azért nyakamat sem imádom kevésbé, mint fejemet. A gyorsszekérnél egy óranegyeddel elébb értem a Tisza hídjához, a ezalatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében.

Petőfi Sándor, Úti levelek Kerényi Frigyeshez. Debrecen, 1847. május 14.

 

 

 

Lujza út.jpgA horvát tengerpartra vezető Lujza út

Postakocsik és gyorsparasztok

Akinek nem állt módjában saját fogattal utazni, az állami kézben lévő kocsipostát vehette igénybe. A postaállomások, ahol a lovakat váltották, átadták a leveleket, fel- illetve leszálltak az utasok, átlagosan két magyar mérföldenként (kb. 15 km) sorakoztak. Ezt azutat a postakocsi mintegy két és fél óra alatt tette meg. Az állomásokon lehetett étkezni és szállást kapni éjszakára, mivel a normál járatok sötétedés után nem mentek tovább.Postakocsival Szegedtől Bécsig tíz napig tartott az utazás.
Elvben csak a hivatalos célból utazóknak járt a jobbágyok által ingyen biztosítandó előfogat, a forspont. A gyakorlatban azonban a vármegyei tisztek sokszor nagyvonalúan osztogattákaz úri utazóknak az erre jogosító igazolást, aminek felmutatása után a falusi bírónak kellett gondoskodnia lovakról a következő néhány falunyi úthoz. 

Postaállomás.jpgG. A. Hering: Forspont, 1838


A reformkorban, ahogy növekedett az üzleti vagy hivatalos ügyben, illetve szórakozás céljából úton levők száma, megfigyelhető már a közlekedés gyorsítására irányuló igyekezet is. A modern kor  egyik fő elvének - amely szerint "az idő pénz" - térhódítását jelezte agyorskocsi-vállalkozások szaporodása. Az állami posta 1824-ben indította el első gyorskocsiját, amely öt utasával éjjel-nappal haladva 30 óra alatt téve meg a Buda-Bécs közötti utat. 

A postának sikeres konkurensei lettek azok a magánvállalkozók, akik egyes útvonalakon "gyorsutazási intézetet" működtettek, Ezek kocsijai Pesten egy-egy fogadó elől indultak: Szeged felé a Soroksári úti Két medvétől, Arad-Temesvár felé a Váci utcai Nádortól, Debrecen-Kolozsvár felé a Nádor utcai Tigristől, Miskolcon át Kassára az Aranykéz utca - Kishíd (Türr István) utca sarkán állt Vadászkürttől . 

Vadászkürt vendégfogadó.jpgFranz Weiss: A Vadászkürt vendégfogadó. Az épületet Pollack Mihály tervezte


A leggyorsabban azonban a gyorsparasztokkal lehetett célba érni. A mai fül számára humorosan hangzó elnevezés a fontosabb útvonalak mellett fekvő falvak fuvarosainak társulásait takarta. A legjelentősebb "szövetkezés" Bécs és Buda között szállította a sietős utazókat. A kocsisok törzshelye egy-egy külvárosi fogadó, a viteldíj alku tárgya volt, függött az évszaktól és az időjárási körülményektől is. Gyors, könnyű, de kényelmetlen szekereiket még a legelőkelőbbek is igénybe vették, ha nagyon siettek, mint például István főherceg, amikor 1847-ben apja, József nádor halálos ágyához sietett Bécsből Budára.

Utazás fuvarossal 1872.jpgUtazás fuvarossal, Hazánk s a Külföld, 1872

Tennap délután vitte szállásomról holmimat a „Fehérhajó” fogadóba Ignác barátom és illetőleg szolgám. Ignác oly jeles és tiszteletre méltó férfiú, hogy fölségsértési bűnbe esném, ha említetlenül hagynám. Különösen kiemelendő benne, hogy soha sem csal, ha nincs alkalma csalnia, és mindig józan, ha pénze nincs. Egyébiránt hivatalában pontos és így hasznos polgára a hazának.

Az éjet a fogadóban töltém. Ma jó korán föllépett a piros hajnal az égre s belépett egy piszkos pincér szobámba, tudtomra adni, hogy készüljek. Egy óranegyed múlva feltelepedtem a szekérre. Útitársaim már fönn ültek, s a következendők; borkereskedő zsidó, egy erdélyi szász kalmár, egy lengyel katonatiszt, s egy tót születésü pápista pap, csinos, fiatal hugával… Gyönyörű kompánia! gondolám kedvetlenül, amint végig tekinték útitársaimon, s kivált miután tapasztalám, hogy köztök csak egyetlen egy tud magyarul, s ez egyetlen egy is épen a pap.

Már elhagytuk Gyöngyöst, elhagytuk Kápolnát, midőn egyik-másik útitársammal beszédbe kezdtem ereszkedni. ... Most sem szóltam volna, de amint kiértünk a hevesi rónára, tisztelendő úr elkezdte gyalázni a síkot, mire kötelességemnek tartottam védő szót emelni, mégpedig amúgy Petőfi modorában, az az egész illendő gorombasággal. ... Ettől kezdve folyvást disputálunk tisztelendő urammal, kit csakhamar kiismertem, hogy primó roppant magyargyűlölő, szekundó roppant arisztokrata, terció roppant szamár. Egyéb szép tulajdonsága nincs. Késő este értünk ide Abonyba, hol az éjet töltjük. A fogadóban csak két szoba van; az egyiket én, a szász és a lengyel foglaltuk el, a másikat pedig tisztelendő úr, szeretetre méltó hugával.

Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. Füzesabony, 1847. május  13.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!