Payday Loans

Keresés

A legújabb

Benedek Elek: Nagy magyarok élete - Wesselényi Miklós
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. szeptember 16. szombat, 10:16

Képtalálat a következőre: „benedek elek nagy magyarok élete”

 

WESSELÉNYI MIKLÓS

Képtalálat a következőre: „benedek elek wesselényi”

A zilahi Kossuth téren megható jelenetet ábrázol egy szobor, a korán elhunyt nagy szobrász, Fadrusz János műve. Egyszerű magyar ruhában áll a mű sziklatalapzatán egy erőteljes, daliás férfi, jóságos tekintete szeretettel, bátorítóan pihen az előtte álló öreg jobbágyon, kezét gyengéden teszi a meggörnyedett vállra. Mintha mondaná: legyen vége búsulásodnak, megszabadítják a te szolgaságodból! Az egyszerű magyar ruhás férfi: Wesselényi Miklós.

Budapesten, a ferenciek templomának Kossuth Lajos utcára néző falán ércbe öntött kép ábrázol egy megkapó, izgalmas jelenetet. Az árvíz öntötte Pest házainak padlásablakaiból kétségbeesett emberek sikoltoznak segítségért s ím, a düledező házak tövében megáll egy csónak. Közepén Herkulesre emlékeztető óriás áll: legyen vége a kétségbeesésnek, boldogtalanok. Veletek van az Isten, mert íme eljött értetek - Wesselényi Miklós.

Ha minden magyar háznak falán ott függne e két szobormű másolata, aprajára megírt élet- és jellemrajz nélkül is egy rendkívüli nagy ember képe állana előttünk, kiben a testi és lelki erővel a szívbeli nemességet ritka gazdagságban egyesíté az isteni Gondviselés. De bármely sokatmondó e két mű, nem természetes-e, hogy e sokatmondás felajzza érdeklődésünket s ellenállhatatlan inger szállja meg egész valónkat, hogy e rendkívüli ember életét lehető aprajára ismerjük?

Államférfiak, tudósok, költők, írók bármi sokat írtak légyen Wesselényi Miklósról, nem írhattak eleget, nem annyit, hogy magyar lelkünk megunja a vele való foglalkozást. Érezzük, hogy már neve hallatára felmelegszik egész valónk. Testben, lélekben egyike volt a világ legtökéletesebb embereinek, s mi öregek szeretettel gondolunk vissza ifjúságunk ama szép idejére, midőn őt állítottuk magunk elé példaképül, hozzá hasonlók szerettünk volna lenni mind: rettenthetetlen védői a magyar szabadságnak, felemelői az elnyomott osztályoknak, erős karú, bátor szívű mentői a szerencsétleneknek s megtorlói minden sérelemnek, mit idegenek a magyar név becsületén elkövettek.

Bizony mondom, összes nagy magyarjaink közt nincs egyetlen, kinek jelleme, élete tisztább s az ifjú lélekre termékenyítőbb volna, mint a Wesselényi Miklósé.


1.

"Csak sast nemzenek a sasok", énekelte Berzsenyi a nagy Wesselényiről, a "Vas ember" fiáról. A költő nem nagyított, midőn sasnak meg Núbia párducának magasztalta fel a mi Wesselényink atyját, idősebb Wesselényi Miklóst. A 18-ik század utolsó felének s a 19-ik század hajnalának e fia messze kimagaslik kortársainak megalkuvó, nyelvben s érzésben már-már teljes idegenné vált tömegéből, éppúgy mint Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum s Festetics György, a Georgikon alapítója. Erőszakos természetének vad, a középkorba illő kitöréseit a nemes tulajdonságok gazdagsága feledteté, amellett, hogy ama szomorú kornak, melyben élt, egyik legtüzesebb lelkű magyarja volt. A heves, zabolátlan vérű Wesselényi Miklósban nagy fogékonyság volt minden szép iránt, bőkezű mecénása volt a csecsemőkorát élő irodalomnak és művészetnek, s különösen a megvetett magyar színészet ügyét senki ez időben oly melegen nem karolta fel, mint a "vad Wesselényi". Az irodalommal maga is foglalkozott, nemkülönben a zenével is. Ám legkedvesebb foglalkozása, valóságos szenvedelme a lónevelés volt. A zsibói ménesnek az ország határain messze túl híre volt. A lóidomítás terén csodákat művelt. Vendégeit nemegyszer ijesztette félholtra hajmeresztő bravúrjaival. Többek közt egyszer közönséges szekérbe befogatott négy szilaj paripát, s közéjük csapva a meredek hegyszorosban, a paripák eszeveszett vágtatással száguldottak a megáradt Szamos felé. A mögötte ülő vendégek hideg verejtéket gyöngyözve búcsúztak az élettől s Wesselényi, hogy még jobban kirázassa a hideggel, a gyeplőt a paripák közé dobta, a karját összefonta s úgy nézte nagy nyugodtan a paripák vágtatását. Mikor aztán már néhány lépésnyire voltak a lovak a Szamostól, Wesselényi éleset füttyentett, s a habba keveredett nemes állatok reszketve álltak meg. Feleségét, az áldott emlékű Cserey Helénát a nagyszebeni zárdából rabolta el, anélkül hogy látta volna. Elég volt hallania jó barátjától, Cserey Farkastól, hogy az ő szép, művelt lelkű nővérét apácának szánták a szülei, ifjú szíve szerelemre lobbant az ismeretlen leány iránt, kiszabadította "fogságából" s feleségül vette.

A féktelen, szilaj vérű Wesselényi magához illőbb nőt aligha talál vala. A művelt, szelíd lelkű, türelmes nő védő angyala lett a zsibói háznak, mérsékelte urának szilaj indulatait, sokszor megjuhászította a vasembert, kinek féktelen indulatai gyakran törtek szét minden korlátot. Wesselényi a zsibói várkastélyban feltámasztotta a régi lovagkort erényeivel és hibáival együtt. Nagy számú cselédei fegyveresen jártak, s előszedték a régi rozsdás ágyúkat is. A vadászatoknak s ezt követő zajos lakomáknak vége-hossza nem volt. A kastély állandóan tele volt vendéggel. Nemcsak Erdélyből, nemcsak az anyaországból, de messze idegenből is jöttek az előkelő urak, hogy megismerjék a lovas bravúrjairól híres Wesselényit és páratlan ménesét. De bármily jótékony hatással is volt Cserey Heléna szilaj vérű urára, nem háríthatta el a zsibói fészekről a villámcsapást, mely Wesselényinek a középkorban közönséges, a 18-ik század alkonyán azonban már hallatlan vakmerő cselekedete következtében lesújtott. A gorbói kastély ostroma volt ez a hallatlan cselekedet. Ez a kastély a zsibói kastélytól egy órányira fekszik. A gorbói kastélynak gróf Haller János nyugalmazott kapitány volt a gazdája, kis termetű, csúnya ember s erős udvari érzelmű. "Éppen ellentéte a zsibói bárónak, ki köpcös férfi, zavargó szomszéd és szélső patrióta volt" - írja Kemény Zsigmond, ki A két Wesselényi Miklós című könyvében részletesen elbeszéli a hirhedett ostromot s annak szomorú következését. "A két úr - mondja Kemény - a legrosszabb véleménnyel vala egymás iránt. A neheztelésekből súrlódások fejlődtek, s így történt aztán, hogy egy szép reggel fegyveres hírnök jelent meg trombitával kezében Gorbó kapui előtt, s a csodálkozó cselédeknek nagy ünnepélyességgel értésül adta, hogy bárója többé nem tűrhetvén a gróf sértegetéseit, ezennel hadat izen, s reméli, hogy Isten segítségével a gorbói várat ostrommal beveendi s a földdel egyenlővé teheti."

A gróf ismervén szomszédját, miután katonaságért a hely távolsága miatt nem folyamodhatott, fölfegyverezte cselédeit és párthíveit; a kastély védelmét pedig egy ott mulató nyugalmazott kapitányra bízta. Alig történtek illő intézkedések, már Wesselényi a családi ágyúkkal, számos vadászaival, lovászaival, gazdasági hivatalnokaival és derék, lőszerekkel ellátott hűbéreseivel közeledett. A grófnak szép nejével együtt, kinek Bécsben nagy tekintélye volt (sokáig palotahölgy volt a Burgban) alig volt ideje az ostrom s kihirdetett hadbíróság elől elillanni. A nyugalmazott kapitány az úgynevezett gorbói vár becsületéért mindent megtett. Rendezte seregeit, ütközetre vitte, elöl ment a harcba, de az ellenség ágyúival a vár szerény fegyverei nem vetélkedhettek. Egy merész roham a kapukat széttörte. A kastély falain rések nyíltak, a nők kiabáltak és siránkoztak, a védő sereg demoralizálódott, a félénkek a pincébe és házpadlásokra kezdettek vonulni, s jelen volt a perc, midőn a falu lángba borul, a vár a földdel egyenlővé tétetik, a nők zsákmányul esnek és mindent kiprédálnak.

Mit tehetett a szegény kapitány? Békeköveteket küldött fehér lobogókkal a zsibói báróhoz, tisztességes kapituláció kieszközlése végett. De Wesselényi feltétlen meghódolást kívánt. Követelését teljesíteni kellett. Az ostromló sereg egy része tehát zene közt vonult az elfoglalt várba; más része a hadifoglyokat, a további intézkedésig Zsibóra kísérte, hol börtönbe zárattak. A gorbói fővezért leszámolás végett a nagyterembe vitték. S itt gyanús komolysággal ültek az asztal mellett különböző férfiak, mint látszik, egy ítélő bíróság. Kapitányunk a végveszély láttára a báró nemeslelkűségére hivatkozott, mind a gróf birtokait, mind a saját személyét illetően. Heléna könnyei is megtették hatásukat.

Wesselényi hazabocsátá a hadifoglyokat, a fővezért megdicsérte vitézségéért, és a gorbói várban okozott károk teljes visszafizetését elhatározta.

De már késő volt a kibékülés. Mert a gorbói grófné egyenesen Bécsbe sietett, a gróf pedig a főhadiparancsnokságnál jelentést tett.

Katonai erőt rendeltek Wesselényi üldözésére, miről ő korán értesülvén, a vadaskertbe vonult, mely széles árokkal volt határos.Hajtóvadászatot intéztek ellene, de sikertelenül. Néhány napig vad helyeken bolyongott. Utóbb ismerőseinél kezdett lappangani, végre Dátosra menekült egy közeli rokonához. Itt feljelentették. Korán reggel volt, midőn hálószobája ajtaján kopogtatnak, mert - mint jelenték - valakinek sürgős beszéde van vele. Nem gyanítva semmit, hosszú reggeli öltözetében és egy karddal, melyet még éjjel sem szokott magától elhagyni, a küszöbön megáll, körülnéz s minthogy senkit sem lát alant, szobájának külső lépcsőin megáll az alsó teremben, mely inkább pitvar, mint valóságos előszoba volt. Ekkor a pitvarajtónál fegyveres alakok mutatkoznak, egy tiszt belép. - Ön foglyom - szól németül, s a katonák rögtön a pitvarba nyomulnak. Wesselényi válasz helyett harcolni kezd, mindig visszavonulva, hogy szobájába érkezhessek, hol az asztalán voltak letéve acélpisztolyai. De a lépcsőkön sarkával hosszú köntösére tapodott s hanyatt esett. A küzdés miatt dühbejött katonák megragadták, az udvarra cipelték, kezét hosszú kötélre fogták. Ekkor két lovas katona nyeregbe ült, s a két ügető ló között, gyalog és föveg nélkül hurcolá a legközelebbi állomáshoz, hol szekérre tették. Midőn Kolozsváron átmentek, Heléna már ott volt s két gyermeke halottágyon... A fogoly apát kérlelhetetlenül tovább vitték, hogy az idegen föld börtönajtajai zárják el a világtól. József császár szigorúan akarta büntetni Wesselényit, mert az ököljog régi világát felújította Szolnok megyében. A kufsteini várban egy sötét börtönszobába hurcolták, mely levegőt és világot egy kis ajtóablakon kapott. Wesselényi a fogságban sem tört meg. Semmiféle kedvezést el nem fogadott. Büszke lelke irtózott a kegy és könyörület alamizsnájától. Börtönét kiseperni sem engedte. A szobapadlaton mindig magasabbra emelkedő por egy rémítő naptárrá vált, a szenvedés időmutatójává. S ah! a fövényóra hallgatott a napokról, s csak a változatlan kínok hosszú havairól, éveiről adhatott jelt.

S még a rendes szigor is növekedett az alábbi eset miatt. A börtönőr valamiért az ajtóhoz jött. Wesselényi, aki épp az ablak előtt állott, kérdi - mi újság? Ez vállvonítva mondá: most hoztak várfogságba egy kutya magyart.

Wesselényi kidugta karját s mellen ragadván a börtönőrt, iszonyúan megrázta s óriási erővel hátralökvén, az a lépcsőkön gyorsan legördült.

Többet aztán nem is volt oka panaszkodni a kímélet miatt.

Míg a kufsteini börtön padlóján nőtt a por, Zsibón Cserey Heléna hősi lélekkel viselte szomorú özvegységét. Megmenteni férjét és a visszatérőnek mindent úgy adni át, ahogy ez hagyott: e két nagy feladatra vállalkozott a gyenge nő. Férje szobáiban a régi helyén maradt a legkisebb tárgy. A gazdasághoz keveset értett, de most egyszerre gazdává is lett, s az ő személyes vezetése alatt az uradalom jövedelmei nem, ellenben a régi adósságok fogytak. Tanulmányozta a lónevelést is, s a zsibói gazdaság e legtöbb munkával járó ága sem hanyatlott. Wesselényi lovai közt volt egy arab mén, melyet különösen kedvelt. Csupa tűz és okosság volt e ló. Wesselényiné nem engedte, hogy senki ráüljön a Filozófra - ez volt a kedvelt ló neve -, de a ló nem is tűrt volna meg mást a hátán. Négy évig volt az arab mén nyergeletlenül - mert eddig tartott Wesselényi fogsága. A hű asszony kijárta ura szabadságát, végre kinyílt börtönének ajtaja. A börtönéből szabadult Wesselényit gyors lovai ragadták ősi kastélya felé. Amint közeledett, föléledt lelke a régi idők változatlan képein. Minden tárgy: a rétek, a mezők, a gazdaság szelleme, a szigorú rend, az épületek alakjai kedélyét azzal látszottak hitegetni, hogy a szenvedés évei csak álmok valának; mert különben az idő miként vonulhatott volna el Zsibó fölött nyomdok nélkül, nyomdokai nélkül a pusztulás és elhagyatásnak?

Wesselényi az udvarba érkezvén, feleségét a szekérben hagyva, egyenesen az istállóba sietett. Midőn Filozóf a közelgőnek hangját hallá, hegyezni kezdé füleit, megfordítá nyakát s előrenyújtva szikár, csontos fejét, a belépőt nyerítéssel üdvözölte. Ez örömtől lepetve, sietett kedvelt állatjához, s végigsimítva kezét a dagadó erejű nyakon s a széles és zárt csípőjű háton, megnyergelé Filozófot, s a másnak oly szilaj mén szolgai engedelmességgel és diadalgőggel ragadta a rég várt házurat, a mindenfelől összetódult falusi nép, az ünnepi ruhába öltözött cselédek és a leáldozó napsugár özönében fürdő fák sorai közt a szabadba, a hegyek oldalaira, a kedvelt vadaskerthez s mindenüvé, honnan Heléna gondjai által elégülés és gyönyör áradhatott a hazatértnek keblébe. Bejárván a vidéket, midőn az udvarra visszatért, leszállott a nyeregből, a ló serényére borult, megcsókolta azt, s míg szeméből sűrű könnyek omlottak, mély megilletődéssel kiáltott fel: Filozóf! te sorsommal kibékéltettél.

Az érc szív meghajlott egy állat hűsége előtt!

A zajos élet megint elkezdődött a tévedésekkel együtt. A nyugtalan vérmérsék folytatta uralkodását.

Wesselényi a régi maradt.

Sem nemes indulatát, sem vad természetét, sem nyugalmas percekben kitűnőleg kellemes társalgási modorát nem hagyá a börtön szenvedései és magánya által megtöretni.

Vadászott, veszekedett, lovagolt, szerette és keseríté nejét...

Wesselényit 1785 elején fogták el, csaknem négy esztendővel később, hogy a gorbói kastélyt megostromolta. Négy évig volt fogságban, ahonnét 1789 végén szabadult ki. A következő évben meghalt József császár, hazakerült a szent korona, s 1791-ben - oly hosszú szünetelés után megnyílt az erdélyi országgyűlés is. Két párt áll szemben egymással: az aulikus, vagyis udvari és az alkotmányvédő párt. Ez utóbbinak, a börtönéből alig kiszabadult Wesselényi a vezére. Tüzes magyar lelkű, mennydörgő szónoklatainak rendkívüli hatása volt. Szavait nem válogatta meg, s nem egy beszédével okozott nagy kavarodást. Egy alkalommal az elnök félbeszakítá s ezzel a megjegyzéssel intette rendre: Úgy látszik, Szolnok megye követe elfeledkezett a múlt időkről, melyek alatt távol kellett lennie.

"E célzás a kufsteini börtönre - írja Kemény Zsigmond - szertelen hatást tőn Wesselényire, ki a ház távollevőbb padjairól a sebzett oroszlán dühével felpattanván, kardjára csapott s félrehárítva kezével az előtte állókat, korlátlan haraggal sietett az elnöki szék felé. A megdöbbent országgyűlési tagok közül senki nem merte mérsékletre figyelmeztetni.

Ki-ki lesüté fejét, várta a történendőket.

Síri csend volt.

Amint fokonkint növekvő dühvel közelített, az elnök ösztönszerű tartózkodásánál fogva a szék másik oldalára kezd vonulni, úgy, hogy midőn Wesselényi hozzá érkezék, már csak az elnöki szék szélén ült, alig érintve azt.

Wesselényi megáll.

Küzd magával.

Kinyújtja balját s az elnök vállára tevén: Értettem, mire célzott Kegyelmességed - mondá fojtott hangon -, értettem. Azonban jegyezze meg:engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem!

A végszavakat oly mennydörgő és mély hangon csapta az elnök fejéhez, hogy az elcsüggedt terhök alatt, míg a gyűlés felvillanyoztaték s kitörő helyesléssel adott elégtételt a gyöngédtelenül megtámadott és magát rendkívüli szenvedélye mellett is, a végpercben mérsékleni tudó képviselőnek."


2.

...Szenvedni megtanult, de félni nem: ez volt Wesselényi Miklós, a "vasember". Ennek a szenvedni meg, de félni meg nem tanult embernek a tizedik gyermeke volt a nagy Wesselényi Miklós. Mikor a tizedik gyermek 1796. december 30-án megszületett, a kilenc gyermekből, kik közül hat fiú és három leány volt, egy sem élt. A halott gyermekek bús árnyéka kísérte a félelmet nem ismerő Wesselényit a kufsteini börtönbe. Mintha valami átok nehezedett volna a két nemes lélek frigyére, a gyermekek részint alig néhány hónapos, részint alig néhány éves korukban haltak meg. A tizedik gyermek után még született egy, de az halva született, s így Miklós egyetlen fia volt szüleinek, éppúgy, mint az édesapja. És éppoly korán árvaságra jutott. A vasember korán vesztette el apját, özvegy anyja elkényeztette, szabadon engedte kifejlődni szilaj indulatait. Ugyanez a sors vár a nagy Wesselényi Miklósra is, ha anyja a legkitűnőbb női tulajdonokkal megáldott nő nem lesz vala. A nemes, művelt lelkű nő meleg, gyöngéd szeretete azonban nem fajult becéző, rontó szeretetté.

Ha a gyöngéd szívű anya nem kényeztette el az egyetlen fiút, még kevésbé az apa, ki amennyire szerette nevének örökösét, annyira szigorú volt iránta. Még csak 6 éves volt Miklós, midőn az ágaskodó méntől húzódozó fiút e szavakkal dobta a mén hátára: Egy Wesselényinek félni nem szabad! Ostorával rácsapott a kantározatlan ménre, az megvadul, elvágtatott vele hegyen-völgyön át. De a hatéves, korához képest feltűnő erős, fejlett fiú belekapaszkodott a ló sörényébe, s szerencsésen került vissza édesanyja remegő karjai közé. Még alig volt kilencéves, s már magával vitte vadászatra a fiút a vasember. A hajtóvadászat során egy vadkan egyenest a fiúnak tart, ez habozás nélkül célba veszi, a lövés talál, de a vadkan nem esik el, s a megvadult vad bőszülten rohan a fiúnak. Az apa látja egyetlen fia halálos veszedelmét, egy lövéssel leteríti a vadat, mely Miklós lába előtt két lépésnyire holtan terül el.

Majd magával viszi Zilahra, a megyei gyűlésre. A gyűlésen a vasember keményen összeszólalkozott a főispánnal, s a többség azt követelte Wesselényitől, hogy kérjen bocsánatot. De a vasember keresztbe font karokkal állott, eszébe sem volt, hogy bocsánatot kérjen. Ez a kihívó dac mélyen felháborította az urakat, s fenyegetőleg vették körül Wesselényit. Ő meg csak állott szótlanul.

- Ki vele! Dobjuk ki az ablakon! - ordítottak a felháborodott urak. A kilencéves Miklós, ki szintén kardosan jelent meg, könnyes szemmel kérlelte az urakat, de mikor látta, hogy kérése nem használ, kirántotta kardját s éles hangon kiáltotta: Aki még egy lépést mer tenni atyám ellen, irgalom nélkül keresztüldöföm!

A felháborodásnak egyszerre vége lett. Az urak megindultán kapták fel a fiút s ölelték, csókolták.

Ez 1805-ben történt. A következő évben a vasember lett a vármegye főispánja. A beiktató ünnepre is magával vitte fiát, büszkeségét. A tizedik évében járó fiú is egy kis orációt tartott a gyűlésen, 400 ember jelenlétében, amint ezt boldog dicsekvéssel apja megírta Kazinczy Ferencnek. "Én ma hazafinak áldoztam fel magamat - mondá a kis beszéd végén. Rövid időn meg fogjátok látni, hogy meg nem csaltam várakozástokat."

Testileg, lelkileg korán fejlett a nagy Wesselényi. Már ötéves korában nevelő volt a gyors felfogású, eleven eszejárású gyermek mellett. Az apa nem kevéssé büszke fiának gyors haladására. Az első nevelőt, Tőkés Jánost 1805-ben egy igen kiváló ifjú váltotta fel: Pataki Mózes, ki nemcsak nevelője, de barátja is volt tanítványának s kit a tanítvány testvéreként szeretett. A vasember néha nem is tudta elfojtani apai hiúságát. Egy ízben két Teleki fiú volt látogatóban Zsibón. Wesselényi megegzaminálta a fiúkat, aztán elészólította Miklóst is. De Miklós ezúttal cserben hagyta apját, ki épp akkor dicsekedett el a Teleki fiúknak, hogy az ő fia kisebb ugyan, de ő sincs elmaradva. "Sokat tud a kicsim - mondotta -, és elmésségét néha magamnak is bámulnom kell." Amint mondám, Miklós ezúttal cserben hagyta az apját. A nyári vakáción csak játékra volt gondja, sokat felejtett abból, amit tanult. A vasembert annyira felingerelte ez a kudarc, hogy magánkívül kiáltotta fel a hajdú-tizedest, vasra verette Miklóst, s a kastély börtönébe csukatta. Mikor aztán lecsendesült a vasember haragja, a Teleki fiúk hosszas könyörgésére felkísértette a börtönből, levétette róla a vasat, s szigorú megdorgálás után szabadon bocsátotta.

Ez 1807 őszén történt.

Ezt az érdekes esetet Újfalvy Károly, a nagy Wesselényi gyermek- és fiatalkori barátja írta le. Ő jegyezte fel a vasemberre igen jellemző alábbi esetet is.

"Ösmeretes - írja Újfalvy -, hogy id. Wesselényi felesége és gyermeke után legjobban kedvelte pompás lovait, melyekre kiváló gondot fordított. Tavasszal a szép ménesnek a telelő istállókból a legelőre való hajtása rendszerint sajátságos ünnepélyességgel történt meg, A kolompokkal és csengettyűkkel rakott, veres posztóval és szalagokkal felékesített méneket, kancákat és csikókat maga és akkor tízéves fia, tisztjei és lovászai, sőt ha vendégei voltak, ezek is mind lóháton, csinosan öltözködve és harsonaszó mellett kísérték ki a zsibói páratlan mezőkre, az ún. csikós-kertbe. Harsonarianás és ostorpattogás között vonult el a díszes menet Zsibó tágas utcáin, amidőn néhány, a kertek mellett alvó sertés a zajra hangos röfögéssel felrezzenvén, az éppen ott haladó ifjú Wesselényi tüzes paripája oly hatalmas oldalszökést tesz, hogy a rajta ülő ifjú fővel hull a kemény göröngyök közé és menten elájul. Néhány percig halottnak hittük őt... atyja lováról leszökvén, a kétségbeesés hangján adja bánata tanúságait, míg utóbb - halottnak vélt fia heves ölelései közt - maga a rendkívül erős férfiú is eszméletlen egyberogyik. Mi hideg vízzel locsoljuk az ifjút, ki néhány perc múlva eszméletre jő. Az örömhangokra magához tér az apa is, fia pedig talpra szökik. De az atyai kétségbeesés most a düh és harag túlságaiba szökik át, s fia eszméletre jöttének örömét túlsúlyozza a lóról való lehullás szégyene. Fiát dühösen mellen ragadja s öklével fenyegeti a szégyenért... Csak sok, sok kérlelés, esdeklés után sikerült az elevenére sértett büszke apát lecsendesítenünk."

Így nevelődött a nagy Wesselényi apja életében. Tizenhárom éves volt, mikor az apa meghalt. Az 1809-iki esztendőre, tehát éppen az utolsó nemesi felkelés esztendejére esik a vasember halála. A nagy Napóleon tudvalevően proklamációt intézett a magyar nemességhez, a Habsburg dinasztiától való elszakadásra szólítva fel. Ilyen proklamációt az öreg Wesselényi is kapott, ám ő, ki éppenséggel nem volt udvari ember s különös nagy oka sem volt lelkesülni a dinasztiáért, hagyományos királyhűségében nemcsak hogy meg nem tántorodott, de Napóleon proklamációjára proklamációval válaszolt. "Nincs olyan nagy erő s hatalom, melyet bátor szív meg ne alázhatna" - így bátorítja hatalmas szózatában a magyar nemességet, tüzes szavakkal lelkesítvén a fejedelem iránt való hűségre. A szózatot megírta, de el nem mondhatta. Felruházott s felfegyverzett negyven lovast a maga költségén, de már nem állhatott csapatja élére, megakadályozta ebben betegsége s csakhamar bekövetkezett halála. Pedig ő volt kinevezve a középszolnoki, Kraszna megyei és kővárvidéki 600 felkelő nemes kapitányává. A csapatnak Nagykárolyban kellett gyülekezni, s a halálos beteg vasembert fia, a 13 éves Miklós helyettesíté. Ott volt Nagykárolyban József nádor is. Sorban vezették el különböző vidékek kapitányai csapatjaikat a nádor előtt. És elvonult hatszáz főnyi csapata élén a 13 éves ifjú is, bámulatra keltve a nádort és a főtiszteket a csapat bravúros vezetésével. Akik ekkor látták a gyermek Wesselényit, szép jövendőt jósoltak neki a katonai pályán. Nemzetünk szerencséjére, ez a jóslat nem teljesült. Wesselényinek semmi kedve sem volt a katonai pályára. Az ő lelki szeme előtt csak egy pálya állott, az, amelyen szívvel-lélekkel szolgálhatja nemzetét. A katonai pálya pedig nem volt az.

Az öreg Wesselényi életének utolsó esztendejét megaranyozta fia nagykárolyi szereplése, s azzal a hittel fekhetett koporsójába, hogy fia újabb díszekkel ékíti a Wesselényi nevet. Ha ezzel a hittel feküdt koporsójába, ez a hit nem csalt. Nagyobb, jelentősebb, ragyogóbb alakja lett ez a fiú a magyar nemzet történetének, mint azt a fiára oly büszke s oly méltán büszke apa legszebb álmaiban is álmodhatá.


3.

A vasember ritka szerencsével választotta meg Miklós nevelőjét, Pataki Mózes személyében. A nevelő és tanítvány szívét a legeszményibb barátság fűzte össze. Nem nézték cselédnek a nevelőt Wesselényiék házánál, mint akkoriban a legtöbb mágnás házában. A családdal egy asztalnál ült a nevelő, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Kilencéves volt Miklós, mikor a művelt, tiszta jellemű, szép lelkű Pataki Mózes a Wesselényi-házhoz került, s teljes tíz esztendeig volt Miklós oldalán, mígnem a derék ifjú hirtelen halála véget vetett nevelő és tanítvány ritka szép viszonyának. Zsibó és Kolozsvár közt oszlott meg Miklós gyermek- és serdülőkora. Patakin, a nevelőn kívül több tanár tanítá. Pataki tanította az irodalmat és a történelmet, s az 1814-ik évből fennmaradt órarend tanúsága szerint, a rendes iskolai tárgyak mellett minden nap két zongora- és egy franciaórája volt. A csütörtök teljesen szabad, ekkor vadászhatott is, lovagolásra pedig minden nap a délelőtti 9-10 óra volt megjelölve.

A tizennégy éves Wesselényi keze írásában fennmaradt egy templomi beszéd, melyet ő maga szerzett s melyet a fiatal báró el is mondott a zsibói református templomban, pünkösd ünnepén. Alig hiszem, hogy sem azelőtt, sem azóta mágnás fiú szólott volna templomi katedráról a néphez. S midőn négy év múlva a 18 éves Wesselényi útra kelt a nevelőjével, hogy lássa Bécset, visszatérőben sorba látogatta ama kor jeles férfiait: Keszthelyen a Georgikon alapítóját, Festetics Györgyöt, Niklán Berzsenyi Dánielt, Sümegen Kisfaludy Sándort, Széphalmon Kazinczy Ferencet. Ismét alig hiszem, hogy sem azelőtt, sem azóta akadt volna mágnás ifjú, ki nemzetének jelesebb íróit családi fészkében felkereste volna. Ez a két dolog mélyen bevilágít az ifjú Wesselényi lelkébe. Igazi fennkölt, igazi magyar lélek ez. Dobogó szívvel, kipirult arccal közeledik ama férfiakhoz, kik ebben a mostoha időszakban szolgálják az elárvult magyar nyelvnek és irodalomnak s ezzel a nemzeti művelődésnek, a nemzeti szellem felébresztésének szent ügyét. Hogy mily nagy volt a tisztelet az ifjú Wesselényiben az irodalom akkori vezére, a széphalmi mester iránt, annak jellemzésére mondjunk-e többet annál, hogy a falu végére érve, Patakival együtt leszállnak a kocsiról s gyalog mennek a mester hajlékába? Kazinczyt és feleségét valósággal elbűvölte az ifjú Wesselényi és nevelője. Látogatásukról hosszú levélben számolt be Berzsenyinek. Kilenc évvel elébb a széphalmi mester volt már Zsibón, s felesége alig tudta elhinni, ami szépet zsibói mulatásáról beszélt. De most már látja, az ura nem nagyított. "Ezt a szeretetre méltó két fiatal érett embert látni - írja Kazinczy Berzsenyinek - s azt a szép tónt, amely közöttük van, gyönyörűség. Mily kedves az ő te-jek!... Mit nem néztek, mit nem mutattak, mit nem hallánk egymástól! Ezt hiába beszélném neked. De azt hagyd mondanom, hogy gyakori ízben láttam Wesselényinek szemeit elnedvesedni, midőn valamely érzékeny scéna hozódott elő. Úgy tettem, mintha azt nem látnám, ő pedig »aus edler Scham« (nemes szégyenből) lesüllyeszté szemeit, de a könnyek kiömlöttek és végig csorgák orcáját. Nincs-e túl minden veszélyen, aki sírhat, aki így sír?" A széphalmi mester nem tudja feledni az ifjak látogatását. Különben is gyorsan melegedő szíve valósággal szerelmes lett a két ifjúba. Hosszabb levelet írt Pataki Mózesnek is, kit barátságába fogadott a szent öreg, s többek közt így áradozik: "Mi bennetek élünk egyedül, s ha Wesselényinek sokba került is oly hosszú távollét után nem az ő imádott anyja karjai közé repülni, hanem Pestről idekerülni miattunk, meg van az a kis tekintetű jutalma, hogy ezen tíz napját nem vesztegette el haszon nélkül - egy pár jó embernek igen nagy örömet nyújtottatok, s ezek elmondhatják, amit a nékem írt levélben a ti látástok után mondá Berzsenyi: meg volnánk békélve az emberiséggel, ha azt gyűlöltük volna is, mert benneteket látánk, ti szeretetre méltó lelkek!"

Kazinczy e levele 1814. december 6-án kelt, s a következő év januárjában ravatalon feküdt a szép lelkű Pataki Mózes. Kolozsvárt tüdőgyulladásba esett, s tíz napi szenvedés után meghalt. Leírhatatlan volt Wesselényi fájdalma. Anyja után senkit sem szeretett úgy, mint ez ifjút. És Wesselényiről ismét oly valamit jegyezhetünk fel, mit rangtársabeli ifjúnál aligha lehet még feljegyezni: édesanyja beleegyezésével a zsibói családi sírboltba temették egyetlen barátját!

Ebben a szomorú esztendőben be is fejezte Kolozsvárt tanulmányait a tizenkilenc éves Wesselényi. Hazament Zsibóra, de folytatta tanulmányait: Marosvásárhelyről Zsibóra hozták az ottani kollégium egyik jeles professzorát, ki a magyarhoni és erdélyi törvénytudományt adta elő. Két évig volt mellette a tudós professzor s aztán visszament Vásárhelyre, azzal a kijelentéssel, hogy a fiatal báró a históriában meg a jogi tudományokban őnálánál is jártasabb. Ez időtől kezdve a gazdasági tudományok megismerésének szentelte ideje javát. Mestere ebben Kelemen Benjámin gazdatiszt volt, aki később a Wesselényi uradalom jószágigazgatója lett s aki igazi mintagazdaságot csinált a 27 ezer holdas zsibói uradalomban. Az ő vezetése mellett nevelődött kitűnő gazdává Wesselényi Miklós. Most már nemcsak a zsibói ménes volt híres, de maga a gazdaság is. És újra megelevenedett az élet Zsibón, Erdélyből s az anyaországból csak úgy özönlöttek a vendégek a híres zsibói vadászatokra. Közbe-közbe a házigazda lovagi játékokat rögtönzött, összemérve fegyverét, a vendégek nagy gyönyörűségére, ennek a kornak egyik leghíresebb vívójával, Kendeflfy Ádámmal. Lovaglásban, vívásban, lövésben, úszásban s általán a testi ügyesség, edzettség minden fajtájában méltó csodálatot keltett kortársaiban Wesselényi, s az általa végbe vitt bravúroknak vége-hossza nincs. Isten ajándéka volt a testi erő, Isten ajándéka a lelki tehetség, s ő egyiket sem hagyta parlagon. Testi ereje és ügyessége a legnemesebb formákban nyilatkozott meg, s olvasván ezekről, lelki gyönyörűséget érzünk, mintha valami szép könyvet olvasnánk.

Még egész kölyökember volt Wesselényi akkor - írja róla Újfalvy -, mikor Zsibón és környékén a János főherceg nevét viselő ezred I. századát elszállásolták. Az ezredest, Szombatit, a kastélyban szállásolták el. Wesselényi nemigen kedvelte az osztrák hadsereget, s még azokkal a tisztekkel szemben is kimért volt, kik magyar származásúak voltak. Szombati ezredes nemcsak származására, de érzületére is magyar volt. Wesselényiné tehát szívesen látta az ezredest, sőt egy napon az egész tisztikart meghívta ebédre. A fiatal tisztek a pompás ételek és tüzes italok mellett igen jól találták magukat.

Ebéd után az ezredessel élükön a fiatal Wesselényi vezetése alatt meglátogatták az istállókat. Az egyik tiszt bizonyos kicsinyléssel beszélt a Wesselényiék lovairól, különösen a civil lovasokról. A fiatal Wesselényi arca lángba borult, erei kidagadtak halántékán, szemei tüzes villámokat szórtak s térdei a nagy indulat hevében reszketni kezdettek. De mindez csak egy pillanatig tartott. Uralkodott indulatján s hirtelen a kérkedő tiszt felé fordulva kérdezte: hányan vannak önök itten? - Nyolcan, felelt a tiszt. - Nos, én fogadást ajánlok. Önök mind a nyolcan lóra ülnek, én is lóra ülök. Önök engem űzőbe vesznek; s ha két órán belül bárki közülök engem elfogni, vagy elérni, csak ujjával kabátomat megérinteni képes, legszebb és legjobb lovamat magával viheti. De ha a fogadást én nyerem meg, annak árát az ezredes úr fizeti meg - négy héten belül küld egy akó tokajit az édesanyámnak. Úgy tudom, finom borai vannak.

Az ezredes, ki nagyon megszerette a fiatal Wesselényit, de ismerte a maga kitűnő lovastisztjeit, tiltakozott az egyenlőtlen feltételek ellen. Egy ellen két tisztet, majd négyet, hatot ajánlott fel, de Wesselényi nem tágít, ő marad egyszer kimondott szava mellett, s kész mind a nyolc tiszttel versenyre kelni. Csak édesanyja, ki időközben odaérkezik, nem szól semmit. Ő már ismeri fiát, annak rettenthetetlen bátorságát, merészségét és ügyességét. Végre is az ezredes kénytelen belenyugodni, bár, amint Cserey Helénának mondja, előre sajnálja, hogy a fia elveszti, mert nyolc gyakorlott lovassal szemben el kell veszítenie a fogadást. De Cserey Heléna fenséges nyugalommal, büszke öntudattal feleli az ezredesnek: A nyertes fiam lesz!

Megkezdődik a mérkőzés, félkörben állnak a tisztek, közepén Wesselényi, ki Kakas nevű lovát ülte meg. Az ezredes kiveszi óráját, jelt ad a kürtösnek, megszólal a kürt, de még el sem hangzott első szava, Wesselényi tovavágtat lován. A kastélyból egyenesen a faluba, de a faluban nem az úton haladt tovább, hanem árkot és kerítést átugratva száguldott villámgyorsasággal tova a szabad mezőkre. A tisztek két csapatra oszlanak: négy jobbra, négy balra indul. Megkerülni, bekeríteni akarják Wesselényit. A Szamos partján már-már utol is érik, de akkor Wesselényi egy merész ugrással a habokba szökik s parton hagyja a bámuló tiszteket, kik rövid idő teltével visszafordulnak. De a Szamosból kivezető úton, a híd mellett lesbe állnak, mert ez egyetlen visszatérő útja lehet Wesselényinek. És Wesselényi nemsokára a híd felé gyanútlanul közeledik, de néhány lépésnyire a hídfőtől észreveszi a reá várakozókat, akik már előre örvendenek a biztos csapdába esett Wesselényi elfogatásának. Egy gondolat, egy pillanat, egy fordulat, s Wesselényi ismét tova vágtat tündérlábú paripáján. A tisztek mindenütt nyomában. Wesselényi ismét letérve az útról, tovaszáguld a mezőkön. De íme előtte a megáradt Egregy patakja. De ismét egy gondolat, egy pillanat, és Wesselényi már átugratta lovával a 3-4 öl széles patakot, a meredek túlparton hagyva az őt bámuló, de követni nem tudó tiszteket. A kitűzött két óra már vége felé járt. Szombati ezredes nyugtalankodik, hogy talán baja történt Wesselényinek, vagy a tisztek valamelyikének. De Cserey Heléna, ki már 6 éves korában látta Miklóst szőrén megülni a prüszkölő ménlovat, nyugodt szívvel és derült mosollyal várta a történteket. Soká nem is kellett várakoznia, mert íme csendes ügetésben még a kitűzött két órai idő eltelte előtt - megérkezik Wesselényi. Ámde üldözőinek se híre, se hamva. Már lovát is átadta volt lovászának Wesselényi, sőt a portól is megtisztította volt magát, mikor holtra fáradtan egyenként megérkeztek a lovas tisztek.

- Báróné asszonyom, - szólt most az ezredes Cserey Helénához fordulva - ön megnyerte a fogadást és én örvendek, hogy legjobb tokaji boromat ily deli ifjúnak hőslelkű anyja fogja élvezni.

Ugyancsak Újfalvy írja le a radnai fürdőn végbevitt vakmerő lovasbravúrt. Wesselényi 1817-ben, 21 éves korában, a radnai fürdőn töltött néhány hetet. A fürdővendégek nem győztek eleget gyönyörködni Wesselényi lovasbravúrjaiban. Egyszer egy falmeredek kőszirtnek a csúcsán pillantották meg Wesselényit, amint onnét lova hátáról nyájasan integet a kút köré gyülekezett vendégeknek. Aztán egyszerre leereszkedett lovával a meredek falon a fürdővendégek nagy szörnyülködése közt, a kúthoz vágtatott s körül táncoltatván lovát, jó reggelt kívánt az ámuló-bámuló közönségnek. Volt azonban a társaságban egy szájhős gavallér, aki fennhangon kezdett dicsekedni, hogy van neki egy lova, amelyiken futva mászna meg azt a meredek kőszirtet. Wesselényit nagyon bántotta ez a dicsekedés. Hisz neki rengeteg fáradságába került, míg lovát erre a nyaktörő lovaglásra idomította. Jól tudta, hogy a tisztelt úr csak dicsekszik, de ha tettre kerül, nem csinálja utána ezt a bravúrt. Otthagyta a dicsekedőt, kifújta magát, aztán egyszerre csak elejbe toppant s mondta neki: Az úr nagyot akart. Részemről, ha magas kedvemben ki találnám szalasztani, hogy a ház tetejére fellovagolok, bizony mindjárt hozzáfognék, ha hatvanhat nyakamba kerülne is. Legyen szabad hinnem, hogy ön is ígéretének áll, mert becsületes magyar ember szavát szokta tartani.

Még az éjjel a szájhős elkotródott a fürdőről.

Nevezetes fogadása volt Wesselényinek Széchenyivel is Pozsonyban. Ekkor már 30 éves volt Wesselényi, s régi barátság fűzte össze a két nagy embert. Ez a nevezetes fogadás írásban is megmaradt s szól a következőképpen: "Alább írottak mentünk a következő fogadásbeli megegyezésre. Én báró Wesselényi Miklós fogom az általam választandó időben a következőket tenni. Három egymás utáni következendő órában 12 német mértföldeket à 4000 bécsi ölet fogok lovagolni, ugyanezen idő alatt 16 fertály erdélyi bort meginni és a három órának utolsó öt minutumában 3 közönséges tyúktojást 15 lépésről puskával egyes golyóbissal ellőni; - melyeknek megtétele ellen én, gróf Széchenyi István, fogadván, hogy ha azokat báró Wesselényi Miklós megtenné, 30, azaz harminc simpla császári aranyokat fogok neki fizetni, - és báró Wesselényi Miklós, ha mindezeket nem teljesítené, vagy nem teljesíthetné, nekem ugyancsak 30 simpla császári aranyokat fizetni köteles."

Az érdekes levél Pozsonyban, 1826. július 10-én kelt, ama nevezetes esztendő után, melyben Széchenyi megvetette alapját a magyar tudós Akadémiának nagyszerű alapítványával. Akkor már országos hírű ember volt mind a kettő, Széchenyi még huszártiszt, de maga is kedvelője s cselekvője a bravúroknak, Wesselényi még inkább. Együtt álmodoznak a haza jobblétén, felvirágzásán, süllyedtségéből való kiemelésén, de e szent álmodozások közt sem tagadja meg a vér magát, s mintha meg akarnák mutatni a világnak: íme nem fajult el még a magyar. Ép a teste, s ép testében ép a lélek is!


4.

Megható szép az a barátság, mely az ifjú Széchenyi és az ifjú Wesselényi közt az első találkozáson szövődött s mely, bár a politikában útjaik később szétváltak, a sírig megmaradott az eszményi barátság tisztaságában. Széchenyi tudvalevően 1820-ban, Debrecenben találkozott először az akkor 24 éves Wesselényivel. Lovaglás, vadászat s egyéb mulatságok örömei közt teltek a debreceni napok, de a felszínesnek látszó mulatságoknak tartalma volt: tartalmat adott ezeknek két nagy, nemes, a haza sorsán töprenkedő lélek szent frigye, mely itt köttetek meg. Wesselényinek ekkor már neve volt az anyaországban is, nemcsak azért, mert a vasember nevét viselte, de már kiállott a fórumra, s tüzes magyar lelke megkezdette a gigászi küzdelmet az alkotmányos szabadság védelmében. Széchenyi lelkét, mint maga megvallja - elbájolá Wesselényi lángoló hazaszeretete, magasztos felfogása és az a bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorolt, s csakhamar "a legőszintébb barátság és leggyengédebb méltánylat" köti egybe létüket. Mindketten pirultak hazájuk hátramaradt, olyannyira elaljasodott létén, s kimondhatatlan vágyat éreztek, habár csak egy mákszemnyire is járulni honuk, véreik ápolásához. A következő évben Széchenyi meglátogatta Wesselényit Zsibón, s itt határozták el, hogy hosszabb külföldi utat tesznek együtt. Megfogadták, hogy egymás előtt nem lesz titkuk s szigorúan bírálják meg egymás gyengeségeit. Kölcsönösen tökéletesíteni akarják egymást, hogy mennél több, mennél nagyobb szolgálatokat tehessenek a hazának. Barátságunk állandó lesz - írja Széchenyi Wesselényi anyjának -, mert a kölcsönös tökéletesítés óhajtására van alapítva. Ugyane levélben áradozó szívvel ír Széchenyi Wesselényinének a fiáról: "Nem képzelhető, mily nyereség rám nézve ez az ismeretség s mily új érdeket ad életemnek ez a szerzemény, mert valóban kevés embert ismerek, akinek elvei tisztábbak volnának, mint fia gondolkozásmódja. Oly vén, kimerült országban, mint a mienk, megértheti, mily meglepő és kellemes lehetett rám nézve oly férfiúval találkozni, mint az ön fia."

Valóban, Széchenyire nagy nyereség volt Wesselényivel való megismerkedése, s viszont Wesselényire is a Széchenyivel való megismerkedés. A két barát kiegészítette egymást. Széchenyi akkor már sokat utazott külföldön, oly ismereteket szerzett, melyek Wesselényinél még hiányoztak, ki eddig alig volt túl a haza határain. Viszont Wesselényi alaposabban ismerte a hazai viszonyokat, mint Széchenyi, s merész, a harctól nem félő, sőt azt kereső lelke szárnyat adott Széchenyi lelkének.

A Széchenyivel tervezett külföldi útra 1821. szeptember 26-án indult Wesselényi Zsibóról. Bécsben találkoztak, hol Széchenyinek hosszabb időt kellett vesztegelnie, míg katona lévén szabadságot kapott a külföldi útra. De a bécsi időzés sem veszett kárba: Széchenyi angolul tanította Wesselényit, ki gyorsan haladt az angol nyelv elsajátításában. Bécsből Münchenbe, onnét Stuttgartba mentek, aztán Epernaybe, ahol a híres francia pezsgőgyárat tanulmányozták. Innét gyalogszerrel mentek Normandiába, hogy a Dreux mellett fekvő trappista kolostort meglátogassák. A kolostorban való tartózkodásukat részletesen leírta Wesselényi is, ki ez útjában kezdett naplóírásba. Dreux-ből gyalog mentek a zárdába, hátukon cipelve bőröndjüket. A négy mérföld utat negyedfél óra alatt tették meg. Nagypénteken érkeztek a zárdába. A vallásos Wesselényi lelkét, mint ő maga írja, az Istenember dicső halála, az emberi nemzetnek akkor s azóta való küzdése a vétkekkel és gyarlóságokkal, s önmaga és csak általa ismert bűneinek marcangoló érzése fájdalmas buzgósággal töltötte el. "Leborultam - írja tovább -, és áhítatos imádságomat könnyeim követték. Mely boldogság a Mindenhatóhoz bizodalommal és alázatossággal felemelkedni! Imádkozni nemcsak szent kötelesség, de édes vigasztalás és az emberi méltóságnak legfelségesebb joga."

A trappisták önsanyargatása, a világi élet örömeiről való lemondása mélyen meghatotta Wesselényit is, Széchenyit is, s e hatás alatt gyalog folytatták az útjokat, kenyér és tej volt az eledelük, fedél alatt ritkán háltak és így értek Calais-ba, honnét gőzhajón átkeltek Angliába. Tanulmányújukban ez volt a legtanulságosabb, s eszmékkel, ismeretekkel gazdagon megrakodva tértek vissza a hazába 1822 vége táján. Tizennégy havi távollét után ismét ölelhette, csókolhatta imádott édesanyját Wesselényi. És vallásos lelke siet a templomba, hogy úrvacsorát vegyen, először a hosszú út után. "Elfogódva járultam - írja - a keresztényi szövetség asztalához, a vallás tisztelete, régi hív és kedves emlékezetek örökké szentté tették előttem ezen ceremóniát, mint az erkölcsiséggel s önmagámmal való frigykötést, mint egy titkos ítélés helyét néztem én ezt, melyen tetteim, gondolataim rejtett számadását a Mindenható elé terjesztem, ahol erőt s bizodalmat nyer az erőtlen s vigasztalást a szenvedő."

Ami csak férfit naggyá, a közönséges emberek tömegéből kiválóvá tehet: mind az az erény tündökölve tündököl Wesselényi Miklósban. Hatalmas testi erővel a leggyöngédebb szív, hazájának égő szerelmével lelkének mély vallásossága párosul; nem fél szembeszállani a hatalommal hazája, nemzete szabadságának védelmében, meghátrálást nem ismer, s míg a hatalmasokkal félelem nélkül méri össze fegyverét, meleg szívvel öleli keblére a gyengét, az elhagyottat, a gyámoltalant, a szenvedőt.

Ennek a rendkívüli embernek a politikai pályája voltaképpen az 1830-iki pozsonyi országgyűlésen kezdődik, de midőn 1825-ben, tizenhárom évi szünetelés után, megnyílt a pozsonyi országgyűlés, a korszakos esemény őt is Pozsonyba vitte: tanúja akart lenni az országgyűlés tanácskozásának. Minthogy akkor még nem volt birtoka az anyaországban, a pozsonyi országgyűlésnek nem lehetett tagja. De a királyné koronázó ünnepén neki is volt szerepe: a koronázást követő udvari ebéden ő is felszolgált. Élénk figyelemmel kísérte az országgyűlés tanácskozásait, s édesanyjának szorgalmasan küldé a leveleket, melyekben aprajára megírja az országgyűlésen történteket. Nemcsak anyjának, de Földváry Gábornak, Pest megye akkori alispánjának is lelkes levélben számol be arról a nagy napról, melyen az ő Széchenyijeaz Akadémia megalapítására egy évi jövedelmét ajánlá fel. S ha mint követ nem vehet részt az országgyűlési tanácskozásokban, annál buzgóbban jár el a követek társaságába s vitatja velük az ország dolgait. Arra, hogy teljesen kibonthassa szárnyait, még öt évig kellett várakoznia. Széchenyi, ki időközben lemondott tiszti rangjáról, s egész lélekkel a haza, a közügy szolgálatának szentelte életét, rávette, hogy szerezzen birtokot az anyaországban s ezzel jogot az országgyűlésen való megjelenésre. És Wesselényi meg is vett gróf Károlyi Györgytől egy kisebb birtokot Szatmár megyében, s ezzel joga lett nemcsak Szatmár megye közgyűlésein jelenni meg, de az 1830-iki országgyűlésre mint főrend királyi meghívót kapott.

Az 1830-iki országgyűlés a koronázással kezdődött: még I. Ferenc életében megkoronázták V. Ferdinándot. A koronázás után udvari bál volt a pozsonyi várban. Hivatalos volt itt Wesselényi is. Az öreg király őt is megszólította, mégpedig különös módon szólította meg.

A báró elődei közül - mondotta az öreg király - sokan tévedtek és annál fogva szerencsétlenek lettek.[3]

- Felség, felelte Wesselényi, való, hogy elődeim sokat szenvedtek s közülük többen valának szerencsétlenek, de valamennyien ártatlanok valának. S vajon melyik koronás fő hányhatja az elődök hibáját s kiállott szenvedéseit az utódok szemére?

Az agg uralkodó aligha hallotta, vagy ha hallotta, aligha értette meg az utolsó mondatot. Szó nélkül távozott tovább s folytatta a megszólításokat...

E nevezetes válasz után egy héttel tartotta szűzbeszédét a felsőtáblán Wesselényi. Az alsótábla azt kívánta, hogy ezentúl magyar legyen a törvényhozás és törvénykezés nyelve, s ebben az értelemben küldött üzenetet a felsőtáblának. A szűzbeszédnek, mely Cziráky Antal latin nyelvű és Eszterházy Mihály tört magyarsággal papirosról leolvasott beszéde után következett, rendkívüli volt a hatása. Nem csupán a mennydörgő hang, nem csupán a szónoki erő és hév okozták a nagy hatást, része volt ebben a beszéd tartalmának is, mely erős érvekkel támogatta a magyar nyelv jogát. Széchenyi szellemében beszélt Wesselényi, oly szép magyarsággal azonban, minőt még eddig nem hallottak a felsőtáblán. Ő is a nemzetiség kifejlésében látja az ország nagy és állandó voltát, a nemzetiségnek pedig legfőbb segédje s oltalma a nyelv.Abban, hogy a magyar nyelv jogaiba visszahelyeztetik, ő nem lát újítást, mint mások sokan: "a kor lelke által szült s a nemzetiség által magáénak vallott közkívánságnak következése az". Végül kifejezi abbeli reményét, hogy a magyarok kegyes királya nem fogja ellenezni, hogy a magyarok hozzá magyarul szóljanak!

Még egy beszédet mondott ezen az országgyűlésen Wesselényi. A király 50 ezer újoncot kért a magyar ezredek kipótlására. Wesselényi szerint, két különböző, de egyformán nemes érzés támad e kérdésben minden hazafinál. Egyfelől az a buzgóság, mely a magyarnak szívében mindig lángra lobban, midőn törvényes jó királya a törvény útján kér tőle valamit, s szintúgy az elszánt készség a haza oltalmára, mely sokszor már oly nemes áldozatokat szült. De másfelől éppen olyan nemes és szent kötelesség hideg megfontolást, lelkiismeretes tartózkodást parancsol, meggondolván, hogy felebarátaink, ember- s hazafitársainkról, azoknak életéről s szabadságáról van szó.

A "felebarátok, ember- s hazafitársak", természetesen, a szegény nép fiai, kiket kötéllel fogdostak a király és a haza oltalmára. Wesselényi nemes szívét valósággal felháborította e gyalázatosság, s megható színekkel ecsetelte beszédében, mint szaggatja szét a durva önkény a legédesebb köteléket, mint ragadják el az atyát gyermekétől, testvért a testvértől, s férjet a feleségtől. Borzad kimondani, hogy a törvényhozás a leghasznosabb honfitársak életéről az ő tudtok s megegyezések nélkül csaknem mint portékáról végez. Valóban - mondá -, csak a legnagyobb megfontolással kell és lehet ezen törvényes komor tisztüket teljesíteni, szent és keresztyén kötelesség ebben a legnagyobb gazdálkodás, nem szabad itt bőkezűnek lenni, nincs erre nézve helye az adakozásnak.

Nem tagadja meg az újoncokat általában, de látni akarja az igazi szükséget, annak mértéke szerint szedjék az újoncokat, s ennek így megnyugtató hatása lesz a népre is.

Az elnöklő nádornak éppenséggel nem tetszett a szókimondó beszéd s megjegyezte rá: "E beszéd inkább tévútra vezetni, mint meggyőződést eszközölni képes, mivelhogy a jövevények, kik közügyeinkről csak felületes ismeretekkel bírnak, téves elfogultságban élnek."

Szóval, mint Wesselényi feljegyezte a naplójában, a "palatinus megszidta". A jövevénységre való célzás méltán fájhatott Wesselényinek, ki Újfalvy Sándor szerint nem is hagyta ezt szó nélkül s azt felelte volna, hogy volt valamikor az ő elődeinek Magyarországon sok birtoka, talán több mint a nádornak. És lehet, hogy a nádor birtokai éppen az ő elődeié voltak. De hogy azt elődei elveszítették, annak sem ő, sem elődei, hanem a történeti események az okai.

Tette-e a nevezetes kijelentést Wesselényi, erről csupán Újfalvy emlékiratai tanúskodnak, ó maga a naplójában nem jegyezte föl. De akadt egy főrend, gróf Andrássy Károly, ki nem hagyta észrevétel nélkül a nádor gúnyos megjegyzését, mondván: "Nem lehet azt jövevénynek nevezni, ha nem is vett eddig részt a magyar országgyűlésen, akinek elei már régóta szolgálták volt a hazát, midőn a mostani fejedelmi ház a magyar trónra jutott."

Szoros igazságot tartalmazó szavak ezek s méltók, hogy emlékben maradjanak...

A "jövevény" az országgyűlés bezárását meg sem várva sietett haza Zsibóra. Már rég bántotta nemes szívét az újoncok törvénytelen fogdosása, s most hogy az országgyűlésen is kikelt e törvénytelen és embertelen gyalázatosság ellen, nemcsak szóval, de tettel is meg akarja akadályozni a nép fiainak elhurcolását. Alig ér haza, hosszabb levelet ír Középszolnok megye alispánjához, tiltakozván a törvénytelenség ellen. Nem azért teszi ezt. Írja, hogy embereit a törvényes tartozások terhe alól mások terhelésével kivonja; sem pedig törvényes parancsolatok, rendeletek iránti engedetlenségből. Hite és vallása, hogy a törvényes terheket mindenkinek egyformán kellene hordani, de csak a törvényeseket és azokat is úgy, hogy törvényesen tétessenek vállainkra. "Nem hív az fejedelméhez, ki a törvénytelen rendelkezéseket, ha szinte azok az ó nevében jönnek is, teljesíti." Szerinte a mostani törvényszerető királytól törvénytelen parancsolatok nem jöhetnek. Azok mindig vagy lassan csúsztak be, vagy rossz tanácsnak következései. Hosszabban fejtegetve, hogy a királynak tudomása sem lehet a nevében elkövetett törvénytelenségekről, hiszen minden nyilatkozatában azt vallja, hogy a törvény megtartása őelőtte a legszentebb. Így folytatja gyönyörű levelét: "Mint földesúr legszentebb tisztemnek tartom azon szegény embereket, kiket a sors kétségen felül inkább nekem, mint nekik kedvezőleg kötött velem egybe, mentül többtől menteni ama terhek csoportjai közül, melyek görnyedő vállaikat nyomják. Szegényeket oly sok terheli, ami helyzetök és törvényes állások szükséges következése, hogy az úgyis nagyon nehezített mérő serpenyőibe törvényes tartozásaiknak, még más, szükség felett a törvény ellen való tehert csak egy kövecsnyit is vetni, éppen oly lelketlen vétek, mint annak megakadályoztatásán nem igyekezni."

"Kérjék a törvény és király magok oltalmára önnön véremet, lelkes örömmel hagyom azt érettök folyni. Kívánják vagyonomat, ám füstölögjön annak utolsó maradványa is hívségem nekik szánt oltárán; de hogy szegény parasztjaim, kiknek vére, verejtéke táplál, kik minden közterhet helyettem visznek, törvény parancsából fizetnek, vérüket adják; hogy ezen rongált nép, mondom, még olyannal is terheltessék, amire szüksége nincs, amivel nem tartozik; hogy csendesen nézzem ily ok és helyes tartozás nélkül miként zavarják meg jámbor csendességüket; hogy hurcolják el fiaikat, a vérség szent kötelékeit elszaggatva, karjaik közül, s én bűntelennek lássam azon karjaikat mint gonosztevőknek vagy mártíroknak hátukra kötözve, melyeknek ereje a mi táplálásunkra, a közterhek viselésére s a háza oltalmára van szánva! Nem, barátom, azt nem tehetem. Ha felelet kell, felelek, ha szenvedni kell, szenvedek én; de törvénytelenséget, helytelenséget s keserű szenvedést rajtok történni, előttem végbe vinni, ily móddal, mire a törvény just nem ad, most midőn a békesség több esztendei folyama azt szükségessé nem teszi, azt nem engedem!"

Wesselényi nem elégedett meg azzal, hogy saját jobbágyai érdekében írt az alispánnak, de útra kelt s több székmegye gyűlésén jelent meg és szónokolt e törvénytelen újoncozás ellen. Így többek közt Pesten, Nagykárolyban, Désen. Ez utóbbi városban tartott nagyszabású beszédének szövege megmaradt, s amint ebből is látható, Wesselényi e beszédeiben egyenesen felhívta a vármegyék tisztikarát, hogy a törvénytelen rendeleteknek ne engedelmeskedjenek. Természetes, hogy felsőbb helyen nem jó szemmel nézték Wesselényi izgatását, s Erdély akkori kormányzója, báró Jósika János, titkos utasítást is kapott, hogy Wesselényit elfogassa. A dési beszéd után, melyet 1831. október 3-án tartott, alig egy hétre egy magát meg nem nevezni akaró ember jelent meg Zsibón, s német nyelvű levelet adott át Wesselényinek. A levelet valamelyik előkelő állású jó embere írta, ki bizalmasan figyelmeztette, hogy elfogatására parancs érkezett az erdélyi kormányzóhoz. Wesselényi mint azt Udvarhelynek rendeihez intézett levelében egy hónappal később megírta - ezt mondta a levél átadójának: "Mondja meg küldőjének azt is, hogy nemcsak ilyen kérő levél és bizonytalan veszély, de a legnagyobb és legbizonyosabb veszély nyilvános látása sem elég erős arra, hogy lelki nyugodalmamat csak meg is zavarja. Annál kevésbé gerjeszthet az félelmet bennem. Mert ezen szerencsétlen érzést még eddig nem esmértem; s remélem, anélkül fogok akármikor és akármi úton síromba szállani, hogy azt valaha megesmérjem."

Az Udvarhelyszék rendeihez intézett levele további során aztán elmondja, hogy már meg is feledkezett volt e jóakaratú levélről, midőn e napokban tökéletesen megbizonyosodott abban: mégsem ijesztés céljából íródott az a levél. "Érett eszű, az egész hazában méltán tisztelt férfiú" írta azt. Eszerint Erdély kormányzója felsőbb helyről jött rendelésre parancsot adott egy század katonának s, ha szükség lenne, több katonai erőnek és ágyúnak az ő akármi módon való elfogatására. A rendelés végrehajtása azonban egyelőre fel van függesztve, újabb rendelkezésig.

Wesselényi azt hitte, hogy vagy ijeszteni vagy próbára akarják tenni; de kiderült, hogy csakugyan valóság a dolog. Ha csakugyan valóság, íme, protestál az egész haza és a világ minden szabad nemzete előtt az ellen a törvénytelenség és igazságtalanság ellen, hogy jószágától, becsületétől és szabadságától megfosszák.

A felsőbb helyről jött parancsolatot ez alkalommal csakugyan nem hajtották végre. Az önkényuralom magának kedvezőbb alkalomra várt.

Széchenyi nagy aggodalommal látta, hogy legjobb barátja mint rohan saját vesztébe. Nemcsak barátja miatt aggódott Széchenyi, tépelődő lelke már látta a forradalmat, melybe az önkényuralom ellen való küzdelem sodorni fogja a nemzetet. Széchenyi tudvalevően előbb gazdaggá és műveltté akarta tenni nemzetét, s az alkotmányon esett sérelmek örökös napirenden tartását, mint a reformok akadályozását elítélte. Már barátságuk kezdetén mutatkozott a különbség a két nagy ember politikájában. Azt írja Széchenyi 1826-ban, hogy Wesselényi azért nincs vele egy véleményen, mert "egyrészt nincs elég önbizalma, másrészt nincs benne elég keresztényi alázatosság s önmegtagadás. Wesselényi nem tartja magát reformátornak, s e részben szerfölött nagy a szerénysége s alázatossága, holott bátorsággal, önérzettel és isten végzéseiben való bizalommal kellene eltelve lennie, mint aki az emberiség javának előmozdítását bizonnyal akarja, s lehet, hogy éppen ő általa akarja, ha szíve tiszta és szándéka jó. Ellenben egyesek iránt szerfölött büszke, lenéz sokakat, kik talán nem rosszabbak nálánál, azért hogy másképp gondolkodnak, másképp látnak".

Széchenyi megvallja, hogy Wesselényi e hibái mellett is hatalmasan vonzza őt magához. S talán neki nincs igaza, és azért ítéli úgy meg Wesselényit, mert szívének jól esnék őt egészen tökéletesnek látni. Íme, Széchenyi elégedetlensége még a jó barát elégedetlensége, ki azt, akit szeret, minél tökéletesebbnek óhajtja látni. Barátságuk nem is lazul meg, s a politikai ellentétek is csak 1831-ben kezdenek kiélesedni, mikor Wesselényi bejárja az országot s a törvények erejével harcol a törvénytelenség ellen. Mikor Széchenyi híres munkája, a Hitel 1830-ban megjelent, Wesselényi az első, ki Széchenyit áradozva üdvözli. Ő maga is írt effajta könyvet (a Balítéletekről), melyet már meg sem akar jelentetni, oly nagy a két könyv közt a rokonság. Természetesen, Széchenyi siet megnyugtatni Wesselényit s buzdítani a könyv megjelentetésére, s természetesnek találja, amint hogy ezen nem is volt csodálni való, hogy gondolkozásuk rokon, hogy gondolataik, eszméik, terveik találkoznak. Még az 1831-ik év nyarán is hívja Wesselényit, hogy látogassa meg s értekezzenek az ország javát előmozdító teendőkről. "Tudom - írja -, hogy jelenléted jószágaidon s Erdélyben felette hasznos, de oly embert, mint téged, nem egy táj, nem egy vidék, hanem az egész ország jó volta illeti... Rajtad s rajtam a sor hazánkat boldogítani. Legyen szent barátságunk nagy, merész s nemes tettek által dicsőítve."

De már mind élesebbé válik a politikai ellentét a két jó barát között. Wesselényinek nincs ideje az értekezésre, ő jár megyéről megyére, küzd és izgat a törvénytelenség ellen. És Széchenyinek meg kell vallania Wesselényihez intézett s Pesten 1831. december 5-én kelt levelében, hogy "többé magát nem csalhatja": másként látja a hazára nézve a dolgok mibenlétét, mint Wesselényi, s nem tartja helyeseknek, jobban mondva célhoz vezetőknek azokat a módokat, melyekhez "Honunk előmozdítása végett" Wesselényi nyúlt. "Azt, akármi keserűen essék is - írja tovább -, egyenesen ki kelle mondanom. Lelked tisztaságáról bizonyos vagyok és remélem, te viszont az enyéméről nem kételkedsz. De látom, utainkban elágazunk. És ez haszon, kár-e honunkra - kérdés! - Élj boldogul, mélyen tisztelt anyádat igen-igen tisztelem. Levelemet miért hosszabbítsam? Mi nem járunk egy úton. Te egy-két sor okoskodásnak nem engedsz, tudom, mert meggyőződésed sok gondolkodás utáni; így nálam az eset. Néhány heti egymással lét tán sokat rendbe hozott volna köztünk, mert tudom, hogy vagy te hajlanál, vagy én engednék, ami talán nem lett volna káros a közjóra. Isten veled s bízzál barátodban, ki soha nem fogja felejteni, mily szent barátság kötele kapcsolt minket egybe."

Erre a levélre a választ Wesselényi az édesanyja koporsója mellett írta meg. Mert a halál angyala leszállóit Cserey Helénáért, ki a legjobb, a leggyöngédebb fiú karjai közt lehelte ki lelkét. Keserű hangon kezdődik a levél, ami nem csoda. Cserey Heléna december 16-án halt meg, s Wesselényi a levelet 18-án írta, midőn imádott édesanyja már a ravatalon feküdt.

,Jó Anyám holtteste mellett vevém leveledet. Új hibáztatásod, feddésed valóban derék balzsam marcangolt szívemre! - kivált baráti kézből!" E keserű szavakban tör ki Wesselényi fájdalma, kinek éppen most kellett kapnia a levelet a legjobb baráttól, mikor a legjobb anya koporsója mellett hullatta könnyeit.

Aztán mintegy nyugodságot erőltetve magára folytatja a levelet: "Elágaztunk tehát egymástól! azt mondod. Hibásoknak vagy célhoz nem vezetőknek tartod azon módokat, melyekhez én nyúltam. Sajnálod, hogy örökös divergentia (ellentét) sarkából kidöntendi hazánk reményét; s végre azzal látszol tőlem búcsúzni, hogy mi nem járunk egy úton. Az érzés világánál nézve leveledet, sötét annak színe s nekem méregnél keserűbb. De ha azt a józan ész rámájára vonom, megvallom, nem értem... Reám, ellenem panaszkodol, engemet hibáztatsz, hogy egy pillanatra nem akartam felmenni, s a világért sem azokat, kikért oktalanság volna felmennem. Hát mik azon helytelen módok, melyekhez én nyúltam? miben ágaztunk el? mely különböző utakon járok én? Úgy hangzanak állításaid, mintha én tudja Isten mi cselekvő és mi violens (erőszakos) lépéseket tettem volna.

Az én utam az egyenes út. Cselekvésem csak annyi, hogy az igazat megmondom. Sérteni nem igyekszek, de flastromokat sem ragasztok, mert ez az én szótáram szerint hízelkedést teszen. Hogy gyűléseken megjelenek, talán csak nem hiba; hogy ott úgy beszélek, mint férfiúhoz illik, ez is talán nem vétek. Nem értem tehát, mit értesz fentebbi kifejezéseiddel. Azt írod ugyanis, hogy felhagysz velem. - Úgy is jól van!

Barátom, tegnapelőtt szakadt szét azon legdrágább kötelék, mely gyöngéd érzés által kötött engem e világhoz. Ám szakaszd el te azt is, melyet köztünk legnemesebb törekedés szőtt volt. Válj el tőlem! Hagyj magamra! Én mindent eltűrök. Oly egyedül - de oly függetlenül is érzem magam, mint a szirt tetejéről felszárnyaló sas. Teljen be hát a végzés. Hadd rongálja az egyik fél testemet, kínozza a másik lelkemet. Kiáltsatok ki bolondnak és esztelennek; nevessétek ki elestét annak, ki azt maga szerezte magának. Hirdessétek hibásnak és vétkesnek. Legyen nevem meggyalázva vagy elfeledve, nekem mindegy. Én nyugodt és derült szemmel nézek örök bírámra."

Valóban, Széchenyi levele rosszabb időben nem érkezheték vala. Wesselényinek anyja iránt érzett szeretete nem volt közönséges szeretet. Rajongó szeretet volt ez. A testben, lélekben hatalmas embert valósággal megtörte édesanyja halála. Egy leánygyermek gyöngédségével, odaadásával ápolta beteg anyját, virrasztott halálos ágya mellett, s mikor elérkezett a legfájdalmasabb pillanat: a temetés pillanata, Wesselényi vállára vette a koporsót, úgy vitte ki a hegy tetején épült sírboltba, s a téli időben nyolc nap és nyolc éjjel ült a koporsó mellett... Tíz nappal a legjobb anya halála után mélyen megindító levélben jelenté a gyászesetet Désen lakó barátjának, Weér Farkasnak. Ez a levél páratlan a maga nemében. Ily szépen, ily megindítóan még nem siratta el fiú az édesanyját. Minden idők nemzedéke könnybe borult szemmel fogja olvasni a nagy Wesselényi e levelét, melyet én szóról szóra átadok e helyen hazám ifjúságának.

Ím, halljátok, olvassátok.

"Kedves barátom! Tiszteletet érdemlő személynek halálát jelenteni illő szokás, méltó tartozás ez az élők és elhunytak iránt; de hogy ezt azok tegyék, kiket a veszteség legérzékenyebbül sebzett, ez is lehet illő, de azon halotti szokások s ceremóniák közül való, melyek hogy a keservet mennyi újabb meg újabb formákban éreztetik, minden tudhatja, ki próbálta. Szeretett jó anyám halála jelentését mással íratni, midőn magam bírhatom tollamat s mással tétetni e végső szolgálatot Neki, ki mindent értem és értem mindent tett, - nem cselekedhetem. Kiürítem tehát a keserű poharat utolsó cseppjéig. Karjaim közt nyögte ki végső leheletét, kezeim fogták be áldott szemeit, magam tettem elhűlt testére a gyászos koporsónak minden örömet örökre elzáró fedelét, én vittem hideg sírboltjába: én teszem meg tehát e keserves kötelességet is s vérző sebeimet írásom minden betűjével marcangolom.

Felejthetetlen jó anyám (szül. Cserey Heléna), édes Dajkám, gyermekségem gondos ápolója, ifjúságomnak ész- s érzésfényével világító csillaga, édes enyhítője a férfi gyötrő gondjainak s küzdő szenvedéseinek, ezen leghívebb, legigazibb oktatóm, barátom, elhunyt folyó évi december 16-án, délután l órakor, életének 77 esztendejében, 16 napig tartó, tüdőkelevényből származott nyavalya következtében. Derült vidámsága, a díszes öregségnek Istentől jutalmul adott ezen legszebb áldása nem hagyá el, s utolsó pillanatáig józanon eszmélve, félelem, szenvedés s testi küzdés nélkül ment szembe azzal, ami neki nyugalmat ad, mert tiszta lelkét nem furdalta vád.

Vidám ártatlanság s virító szépség lebegé körül lételét, midőn az első ifjúság öröm-éveiben házassági frigyre lépett tisztelt emlékezetű édes Atyámmal. Benső meggyőződésből tett egy fontos lépését a türelmetlenség nehezíté, s a forrón szerető édesanyától gyermekeit akarák elragadni, s szenvedés után állhatatosság által víhatta ki hitbeli lelki nyugalmát s házi köre csendességét. Hív s munkás társa volt férjének - mint béke Angyala, szeretet s szelídség hús alkonyába csillapította a lánglelkű férfi hevét, magas érzéseit rokonérzése táplálta, s kölcsönös szeretet, bizalom s becsülés boldogítá őket. Virító s reményt mosolygó gyermekek enyelgének a boldog anya körül. Ekkor véletlenül egy kedvezőtlen körülményt az önkény balsorssá varázsolván, ezáltal lételét szenvedés és gyász leplébe borítá. A férj elhurcoltatott zokogó hitvese szemei mellől, idegen falak zárták el az atyát édes gyermekeinek többé soha nem érzendő ölelésitől. A boldogtalan nő gyámoltalan özveggyé lőn, s gyermektelenné a magzatokban gazdag anya. Szenvedéseinek első éve még alig forgott le s már négy gyermekét temeté el, férje viszontláthatása reményeivel együtt. Éltének virágai széttépettek, gyümölcsei le voltak verve, - mint a leveleitől megfosztott s az őszi szelektől rongált fa, egyedül szenvedett az elhagyatott. Majd laktából kinyomva hon nélkül másoknál tartózkodott. Öt hosszú esztendő tunya lefolyta közben keservein kívül nem maradt egyebe, mint lelki ereje s jó Istenébe vetett buzgó bizalma. Reménysugárt sem nyújtó élete végre elenyészett s öröm napja derült fel: hív karjai újra ölelék a sokat szenvedettet. A buzgó Hazafinak, munkás emberbarátnak gondjain osztozva, törekedéseit segítve újra boldog életet kezdett ő, honának hív leánya s méltó társa férjének, ki csak testének nyeré most újra, de lelkének mindig bírta szabadságát. Egy szebb jövendő nyílt meg a keservekben edzett nő és anya előtt, de szenvedések voltak még reá nézve, még hat szeretett gyermekét kellé e mindenkor gyermek nélkül maradottnak sírhoz kísérni. 1809-ben veszté el híven szeretett és igazán becsült férjét, én maradtam egyedül mindene. Óh! miért nem engedé sorsom, gyarlóságom, azóta életét oly kedvessé tennem, amint érdemelte volna!

Hogy a nagy Isten minden szomorú eseteket tőled Barátom eltávoztasson, szívemből kívánván maradok barátod

Wesselényi Miklós.

Zsibón, december 26-án 1831.

Így ír anyjáról a harmincöt éves gyermek. Egy nagy szívnek szent szerelme beszél hozzánk e levél minden sorában, minden szavában, s ezt a nagy, ezt a szent szerelmet márványba vési a saját írói talentuma, hogy olvasván, általa minden idők ifjúságának szíve megtermékenyüljön!

S íme, ezt a nagy, ezt a tökéletes jellemű embert, kinek élete folyását példaképül kellett volna állítani már életében minden nemzet fiainak, üldözőbe veszi a rövidlátó hatalom, s a botor, lelketlen üldözést csak akkor hagyja félbe, mikor az óriás, szeme világát veszítve, tehetetlenül áll az események vészes forgatagában!

 

Képtalálat a következőre: „benedek elek nagy magyarok élete”


5.

A kormány, úgy látszik, egyelőre jobbat gondolt s nem fogatta el Wesselényit. Nyilván kedvezőbb alkalomra várt, mint Wesselényinek a törvénytelen újoncozás ellen való jogos izgatása. Ez a kedvezőbb alkalom nem késett sokáig. Wesselényi nem ismerte a félelmet, s bár jól tudta, hogy a kormány éber figyelemmel kíséri minden lépését, hogy valósággal les az alkalomra, mikor a törvényesség színében tehet rá kezet, nyilvános szónoklataiban, cselekedeteiben nem lett óvatosabbá. Egyéniségéből hiányzott a körültekintő, óvatos, furfangos, cselt cselre szövő diplomata vonás: egyenes úton járt mindig, ami a szívén, az az ajkán - csoda-e, ha kelepcébe került?

Útja mindjobban eltávolodott Széchenyi óvatosan cselekvő, a viszonyokat gondosan mérlegelő útjától, s amint távolodott Széchenyitől, úgy közeledett Kossuthhoz. Ez a két nagy ember az 1832-36-iki országgyűlésen ismerkedett meg, s itt fejlődött ki az a szoros, benső barátság, melynek csak a 48-as események vetettek véget. Wesselényi pozsonyi szállásán volt a bizalmas értekezlet, melyen az országgyűlési beszédeket közlő hírlap kiadása felől tanácskoztak a követek. Ezen az értekezleten jelen volt Kossuth is, ki egy távollevő főrendet képviselt az országgyűlésen. Tudvalevően Kossuth meg is indította az írott Országgyűlési Tudósításokat s úgy a lapnak, mint folytatójának, aTörvényhatósági Tudósításoknak Wesselényi lett a leglelkesebb támogatója.

Wesselényi mint főrend vett részt a pozsonyi országgyűlésen, s csakhamar a főrendi ellenzék elismert vezére lett. Kossuth elragadtatással írja róla az Országgyűlési Tudósítások első füzetében: "Wesselényit a haza nagy fiai közé számítottam mindig. De megvallom, az ítélőtehetségnek precíziója (szabatossága), mellyel a legszövevényesebb tárgyaknak is sokoldalú méreteit villámsebességgel felfogja s az elhatározó gondolatokat egy minden ellenvetést legyőző fénycsomóban egyesíti, a bámulásig meglepett. Hozzájárul azon igazságszeretet, mely minden haszonlesést kizár; azon határtalan hazafiúság, mely a közjóért minden áldozatra, minden rezignációra (lemondásra) kész; a széles esméretekkel képviselt elme és az előadásnak ritka ereje, mely minden szavába egy mázsányi erőt szorít. Nem csoda tehát, hogy nézetei és gondolatjai minden követek által tiszteletben tartatnak, és ő körülte egyesül a Haza választottjainak azon választott színe, kiknek kezeik szövik az országos végzések gombolyagját, melyet aztán a többiek legombolyítani segítnek."

A sérelmek egész tömege izgatta a lelkeket mikor az 1832-36-iki országgyűlés megnyílt, s amellett a reformok egész sorát akarták megvalósítani a haza jobbjai. Wesselényi első beszédét a sérelmek ügyében tartotta, s valóban minden szavának mázsányi ereje volt. Ő nem hisz a szép szavakban, tetteket vár. Szép szavak s ígéretek csillámló sugarai nem sarjasztatják a bizalom növését. A sérelmek jóvátételét (köztük törvénytelen újoncozás) s a reformok megvalósítását követeli. Azt akarja, hogy az önkény járma senkit ne nyomjon, a törvény pajzsa mindenkit egyenlőn védjen; az eddig elnyomottak sorsa emberi léthez illővé váljék. Minden fontosabb kérdésben hallatja mázsányi erejű szavát. Magyar és szabadelvű ő minden ízében. Messzelátó, igaz magyar lelke szólal meg abban a beszédében, melyben Erdélynek s a Részeknek (Középszolnok, Kővárvidéke stb.) az anyaországhoz való csatolását követeli, s minden felekezeties elfogultságon felülemelkedő szelleme ama beszédeiben, melyekben a vallás- és lelkiismereti szabadság mellett apostolhoz illő igéket hirdet, ezt mondván többek közt: "Kivívta már az értelem s szelídség ama nagy igazságot, hogy vallási hite, meggyőződése mindenkinek szent és sérthetetlen tulajdona, s hogy ez sem nemzet, sem uralkodó hatása alatt nincs és nem lehet."

Wesselényi mindössze másfél évig volt jelen a pozsonyi országgyűlésen. 1833 május havában elbúcsúzott barátaitól, sietett haza Erdélybe, hová a király teljhatalmú polgári és katonai biztost küldött ki Wlassich Ferenc horvát bán személyében. Az erdélyi nemesek országgyűlést vártak, helyette teljhatalmú biztost kaptak. Wesselényinek nem volt maradása Pozsonyban. Sorra járta az erdélyi vármegyéket és a székely vidékeket, hatalmas szónoklatokban hirdetve Wlassich kinevezésének törvénytelenségét, mígnem a király visszahívta a bánt s a következő év május 26-án összehívta az erdélyi országgyűlést, mely 1811 óta állandóan szünetelt. Ám a kormánynak volt rá gondja, hogy Wesselényi s mindazok az erdélyi mágnások, kik a törvénytelen uralom ellen küzdöttek, királyi meghívót ne kapjanak. Csakhogy ezúttal rosszul sült el a számítás, mert Wesselényit és társait a megyék követül választották. Wesselényit Udvarhelyszék küldötte az országgyűlésre. A jeles férfiak egész sora jelent meg ezen az országgyűlésen, nevezetesen Szász Károly, a híres nagyenyedi tanár és szónok (a költő Szász Károly atyja), Jósika Miklós, a regényíró, gróf Bethlen János, gróf Teleki Domokos s többen.

Mikor a követek megjelentek a kormányszék udvarán az országgyűlés megnyitására, furcsa meglepetés várt reájok. Zárva volt a tanácskozóterem ajtaja. Wesselényi türelmét vesztve, döngetni kezdte hatalmas ökleivel az ajtót. Végre megjelen a kormányzó egyik embere s közölte a követekkel, hogy felsőbb rendeletre az ajtó zárva marad. A felháborodott követek a református templomban gyűltek össze tanácskozásra, s ott az országgyűlésnek elnököt választottak Nemes Ádám személyében. Így "nyílt meg" az erdélyi országgyűlés huszonnégy évi törvénytelen kormányzat után. Az évek során összegyűlt sérelmeket nemhogy orvosolta volna a király, de újabbakkal tetézte. Így többek közt a rendek három jelölt közül nagy szótöbbséggel Bánffy Lászlót választották meg országos elnöknek, s a király e méltóságra a legkevesebb szavazatot nyert Nopcsa Eleket nevezte ki. A királyhoz deputáció ment Brünnbe, de a király ridegen elutasította az országgyűlés panaszát. Hosszú, elkeseredett harc előzte meg az országgyűlésre rátukmált elnök felesketését. Maga Wesselényi szinte egyedül beszélt ki két napot. Valóságos obstrukciós beszédet mondott, a magyar országgyűlések történetében az első obstrukciós beszédet, csakhogy a felesketést megakadályozza, vagy legalább is késleltesse. Végre mégis feleskették Nopcsát, de az országgyűlés élete nagyon rövid volt: a király már 1835 február havában feloszlatta, miután a kormány belátta, hogy az ellenzékkel boldogulni nem tud.

Ez a rövid életű országgyűlés azonban végzetessé lett Wesselényire. Végzetessé lett pedig ama elszánt, félelmet nem ismerő harc miatt, melyet ezen az országgyűlésen a szólás- és sajtószabadság érdekében folytatott. Meg nem szűnt követelni, hogy az országgyűlési beszédek nyomassanak ki, hadd lássa, tudja a nemzet, miről beszélnek a követek s ki miként sáfárkodik az ország dolga körül. Az, hogy a követek beszédeit jegyzőkönyvbe vették, vajmi keveset ért. Így voltaképpen a követurak csak egymásnak beszéltek. De hiába küzdött Wesselényi, ebben a dologban nem tudta megszerezni a többséget. Ekkor aztán nagy cselekedetre határozta el magát. Saját pénzén kőnyomdát vásárolt, az 1835. január 11-iki ülés jegyzőkönyvét kinyomatta száz példányban, s azt a január 29-iki ülésen követtársai közt kiosztotta. "Tett a férfi bélyege, cselekvés a hazafi kötelessége - mondotta a nagy ember ezen a gyűlésen tartott beszédében -, és cselekvőleg lépni fel elmúlhatatlan tartozás akkor, midőn szavaknak már sikere nincsen s midőn azoknak gyakori ismétlése csak gyengeségnek lenne bizonysága. És ezért tek. Rendek! én cselekedtem; igenis, tettem, és egy kőnyomtató sajtót szereztem. Ezennel jelentem a Rendeknek, hogy a napló nyomtatása foly!Igenis, tek. Rendek! a naplót nyomtatom én, Wesselényi Miklós. És ezennel orcám verítékének, két kezem munkájának gyümölcsét szerencsém van a Rendeknek bemutatni.

Kijelentvén, hogy ezentúl minden héten bizonyos számú ívek jelennek meg, egyben a kőnyomtató sajtót az országgyűlésnek ajándékozta. Ajándékozta azzal a feltétellel, hogy "az a sajtó egyedül Erdély országgyűlésének tulajdona; ahhoz semmi külső idegen hatalom nem nyúlhat; az iránt egyedül és kirekesztőleg az ország Rendei parancsolhatnak, rendelkezhetnek; és hogy annak semmi tiltás vagy gátlás által meg nem szűnendő gyakorlását a tek. Rendek világosság terjesztésére, törvényes és hazafi érzés öregbítésére, s minden jó és szép kifejtésére örökre használhassák."

Wesselényi bátor fellépésének rendkívül nagy volt a hatása. Az országgyűlés többsége elfogadta az ajánlatot, az ifjúság pedig fáklyásmenettel fejezte ki a nagy ember iránt érzett tiszteletét. A katonaság is kivonult, mivelhogy a kormány zavargásoktól tartott. Ferdinánd főherceg, ki az országgyűlésre királyi biztos minőségben volt kiküldve, amint ezt Wesselényi a naplójában feljegyezte, el akarta vétetni tőle a sajtót, s az országgyűlést feloszlatni. De Wesselényi ezt csak ijesztgető híresztelésnek vette. Pedig nem volt az. A főherceg megtiltotta Nopcsának, hogy további intézkedésig országgyűlést tartson, s gyorsfutárt küldött Bécsbe. Hogy mit tanácsolt a királynak: azt csakhamar megtudták. Február 6-án feloszlatták az országgyűlést, elkobozták a kősajtót, s Ferdinánd főherceg mint teljhatalmú királyi biztos nagy katonai pompával bevonult a guberniumba. Wesselényi két hét múlva már Pesten volt. Naplójába ezt a nevezetes mondatot írta be: "Magyar ruhát szabattam, egyszerűt és feketét, mert gyász illet most meg engem."

Wesselényi Pestre, onnét Pozsonyba sietett. És mentek utána Erdélyből a lelkesnél lelkesebb üdvözlő iratok. Erdély "lelkesebb asszonyai és férfiai" vert ezüstből készült billikomot küldtek Erdély nagy fiának, amiről Kossuth is megemlékezett az Országgyűlési Tudósításokban. A pozsonyi országgyűlési ifjúság még az előző évben lelkes hangú feliratban üdvözölte Wesselényit. Az üdvözlő iratot Szemere Bertalan, később Magyarország első alkotmányos belügyminisztere fogalmazta, s 112 országgyűlési ifjú írta alá. Ám a júniusban kelt irat csak szeptemberben jutott Wesselényi kezéhez. Az ifjakat ugyanis feljelentették Bécsben, s onnét jött rendeletre, a nádor el akarta koboztatni az üdvözlő iratot. Ám az az ifjú (Décsey László), kinél az irat volt, nem adta ki, szerencsésen elhozta magával Pozsonyból Szatmár megyébe s onnan küldötte el Wesselényinek Kolozsvárra, ki épp akkor vívta elkeseredett harcát a sajtószabadság érdekében. Ugyancsak a pozsonyi országgyűlési ifjúság 1836. január 29-én, vagyis az évfordulóján ama nevezetes napnak, melyen Wesselényi a kősajtót az erdélyi országgyűlésnek ajándékozta, fáklyászenével tisztelte meg Wesselényit. Az üdvözlő beszédet Lovassy László tartotta. A törvény, az alkotmány, a sajtószabadság védelméért dicsőítette a huszonkét éves ifjú Wesselényit, átadván neki az ifjúság költségén megfestetett arcképét, nem volt beszédében egy lazító hang, s ím mégis tíz esztendei börtönre ítélték a boldogtalant, honnan testben, lélekben megtörve kerül ki néhány év múlva...

"Életem legszebb napja volt ez a nap!" - írja Wesselényi naplójában. Mely hamar következtek a legszebb napra a legrosszabb napok! Lovassy elfogatásáról Olaszországban értesült Wesselényi, s amint hazajött, mindent elkövetett a kiszabadítása érdekében. De hiábavaló volt a legjobb hazafias igyekezet: négy esztendeig sínylődött Spielberg várában az ifjú egy ártatlan beszédért, s elborult elmével eresztették ki a börtönből. Lelkére ráborult az örök éjszaka, s a halál jótevő angyala csak negyvenkét év múlva, 1882-ben szállott le érette...

Még mielőtt Wesselényi rövid ideig tartott olaszországi útjára ment, nevezetes párbaja volt gróf Wurmbrandt császári ezredessel. E párbaj gyökere az erdélyi országgyűlésre nyúlik vissza. Wesselényi sokszor és igen hevesen támadta az országgyűlés elnökét, Nopcsát, de sohasem a személyében. Az öreg Nopcsa helyett öccse kért elégtételt Wesselényitől, ő azonban visszautasította a kihívást, azzal a kijelentéssel, hogy az országgyűlés alatt senkivel sem verekszik - azután bárkinek rendelkezésére áll. Az ügy Wesselényi és a fiatal Nopcsa közt később békésen elintéződött, de Wurmbrandt két magyar mágnás jelenlétében becsmérlően nyilatkozott ez üggyel kapcsolatban Wesselényiről. Amint erről értesült Wesselényi, párbajra hívta Wurmbrandtot. A segédek arra való tekintettel, hogy Wurmbrandt kissé rövidlátó, lovassági kardokkal való párviadalban állapodtak meg. A párviadal színhelyéül a Bihar megyei Mezőtelegd határában levő erdőszélét tűzték ki. Súlyosak voltak a feltételek. A szúrás megengedve. Orvost egyiknek sem volt szabad vinni magával. Wesselényi megírta a végrendeletét. Azt hitte, hogy reá végzetes lesz a párbaj kimenetele, minthogy akkoriban éppen fájt a keze, Wurmbradt pedig a legjobb vívó hírében állott. A párbaj reggelén (április 20-án) Wesselényi ezt írta naplójába: "Vajon fogok-e ezen lapra többet írni, vagy egy örökös lap fordíttatik-e - létemre? nem tudom!... de ha halál is vár reám, nyugodtan megyek elébe.

Legyen álom, legyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint az elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha álom, nyugalmat ad,
Mert ha bíró, nem furdal vád."

A párviadal után ezt írta naplójába:

"Bepecsételtem volt naplómat, s ímhol most újra írok belé. Bethlen János megérkezvén, mindenként azon volt, hogy a verekedés ne pisztollyal történjék. A többiek is melléje állottak és ostromolni kezdettek. Mondották, Wurmbrandt kész pisztollyal is verekedni, de ő rövid látású, lőni nem tud s még pisztolya sincs. Igen kedvetlen helyzetben voltam, kezem még mindig nagyon fájt, alig vagyok képes a kardot csak tartani is. Egybe vagdaltatni magam Wurmbrandt által, ki jó kardos és dühös vívó, kellemetlen; de a veszedelemnél még sokkal nagyobb volt előttem azon szégyentőli félelem, hogy általa megverettessem; minden ily rémítő pedig annak lehetősége, sőt csaknem bizonyossága, hogy egy-két vágás után egészen elhagy kezem s kénytelen leszek félbeszakasztani a viadalt, s akkor lőni is alkalmatlan leszek: ennek elgondolására elborzadtam. Másfelől erőltetni a pisztollyal való lövést, miután minden segédek ellenzik, miután nem teljes lehetetlen kardot venni a kezembe, belső meggyőződésem ellen csak pisztollyal eligazíthatónak állítani az ügyet, mindez ellen nemcsak eszem, de lelkiismeretem is felszólalt. Elgondoltam, hogy ha Wurmbrandtot agyonlövöm (mi pedig hihető, mivel én jól lövök, ő pedig rosszul), egész életemben szemrehányást teszek magamnak, hogy miért nem mentem kardra. Ezen aggodalmas kétségek közt a két fél tanúira bíztam fegyver neme s az egész verekedés mikénti történése eligazítását, kijelentvén, hogy a kardválasztás semmi esetre tőlem jövőnek ne nézettessék. A tanúk a kardot határozták, én elfogadtam és deklaráltam, hogy valamint elfacsart nézetöknek valék eddig kész áldozatjává lenni, úgy ám legyek most is a jóindulatnak áldozatjává."

"Szekérre ültünk. Valóban kedvetlenebb érzéssel mentem ki, mintha pisztolyra lett volna. A helyet nem messze a helységtől választották a tanúk. Egy falka nép csődült ki, de már késő volt más helyet keresni s vetkőzni kezdtünk. Wurmbrandt kijelentette, hogy ámbár a szokás az, hogy előbb verekedni kell s azután illik a mcgbántónak engedelmet kérni: ő éppen nem átallja megösmerni most a verekedés előtt, hogy hibás volt állítása, s ezért ezennel tőlem engedelmet kér; s így tehát csak a közvéleményért verekedjünk. Én a megbocsátás jeléül kezemet nyújtottam s kiállottunk a síkra. Nekem Aurél (Dessewffy), neki Horváth volt tanúja, a többi a szekerekkel együtt távol állottak. Dühösen kezdett megtámadni, s mind a fejemnek intézte kemény vágásait. Kezem baja mián riposztjaim lassabbak voltak, hogy sem nagy vágásai után nyomban ismételt kisebb vágásait megelőzhették volna, s e mián előbb nyakamat, azután melyemet, harmadszor oldalamat megvágta. Látván, hogy a dolog így rosszul megy, szúrni pedig, mit néhányszor könnyen tehettem volna, becsületes nyilatkozása után nem akarván, részemről kezdettem keményen atakírozni. Előbb a karjára vágtam egyet, de lapjával értem. Azután midőn újra fejemhez vágott, egy kemény vágást adtam kezére, melyre mindjárt kezét és kardját elejtette. Ha a kard markolatja meg nem gátolja, azt hiszem, egész keze ketté vágódik, hihetőleg szegény örökre nyomorék marad."

(Wurmbrandt csakugyan nyomorék maradt, amiatt ki is kellett lépnie a hadseregből, s Wesselényi, midőn megtudta, hogy anyagi gondokkal küzd, állást ajánlott fel neki zsibói uradalmában.)

A párbaj eredményét nagy izgalommal várták Pozsonyban. A legizgatottabb volt Széchenyi, kihez már a párbajt megelőzően mindenféle kósza hírek érkeztek, nevezetesen, hogy Wesselényi lelőtte Wurmbrandtot, Jósika meg Wesselényit.

Mikor aztán meghallotta az igaz valóságot, azt írja Újfalvy, hogy sohasem látta olyan kedvében Széchenyit. És nagy volt az öröm országszerte. Mikor a párbaj után Wesselényi Pozsonyba ment, az ifjúság csak úgy hullámzott körötte a Duna partján, s aki csak közelébe férhetett, megcsókolta ruhája szegélyét.

De nemcsak a párbaj izgatta a magyar közönséget, hanem az a két pör is, mely Wesselényi ellen akkor már rég folyamatban volt...


6.

Egy egész sereg "bűn" gyűlt össze Wesselényi rovásán. Az önkényuralomnak könnyű volt belekötnie. Kezdődött "bűneinek" sorozata a törvénytelen újoncozás ellen való jogos izgatáson, az újoncozásnak saját vármegyében való megakadályozásán; folytatódott a Bukarestben kinyomatott Balítéleteknek engedelem nélkül való szétküldésén, s tetéződött a Szatmár megyei közgyűlésen való szereplésével s különösen a kőnyomtató sajtó felállításával.

Kölcsey Ferenc életrajzából már tudják olvasóim, hogy Kölcseynek, ki az 1832-36-iki országgyűlésen Szatmár megye követe volt, a megye időközben új utasítást adott, a megválasztásakor adott utasítással egészen ellenkezőt. A szabadelvű haladás e lelkes szószólója, ki a jobbágyság érdekében mondott hatalmas beszédével vonta magára a félrevezetett, felizgatott bocskoros nemesség haragját, megpróbálta visszavonatni az új utasítást, leutazott Pozsonyból a megyei gyűlésre, s vele tartott Wesselényi is, ki ekkor már benső barátságban volt Kölcseyvel. Amint a közgyűlési terembe lépett a két nagy ember, a leitatott bocskoros nemesség lehurrogta őket, s a vad kiabálásban még Wesselényi dörgő szavát is csak a hozzá közel állók hallották. De éppen eleget hallottak arra, hogy hűtlenségi pert indítsanak ellene. Állítólag azt mondta többek közt: "A kormány nem akarja az örök váltságot, e kormány, mely csalárd álcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió jobbágy pénzét, most csak azon fáradozik, hogy ezen kilencmillió általa felingereltetvén, annak körmei közül ő szabadítson ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodtunk."

Az alispán figyelmeztette Wesselényit, nehogy felségsértés bűnébe essék, s felszólította szavai magyarázatára. "Amit mondottam, felelt Wesselényi, vissza nem vonom. A felség szentséges személyét sem most, sem soha nem érdekeltem. Amit a kormányról mondtam, azt ismétlem s az tagadhatatlan. Mondottam, hogy a nemességtől különválva, sőt ellenséges indulatban tartani e parasztságot, egy gonosz politikának volt sikerült problémája; mondottam, hogy a parasztság védői álarca alatt szívja a kormány a köznép zsírját."

Wesselényi e nevezetes beszédét 1834. december havában mondotta, s a következő év május havában meg is indult ellene a hűtlenségi pör. Még ezt megelőzően indították meg ellene a másik pört, mindjárt az erdélyi országgyűlés bezárása után, a "közbiztonságot és csendességet felzavaró, a társaságot fellázasztó intézkedései és törekvései, másokon elkövetett kegyetlenkedései, erkölcstelenségei s egyéb vétkes tetteiért". Pozsonyban kézbesítették neki a marosvásárhelyi királyi tábla 1835. március 4-én kelt végzését, melyben ellene a büntető eljárást elrendelik s március 18-án személyes megjelenés kötelezettsége mellett Marosvásárhelyre idézik. Mindössze hat napja volt arra, hogy Pozsonyból Marosvásárhelyre utazzék. Lehetetlenség volt megtenni e nagy utat ily rövid idő alatt, máskülönben is beteg volt, orvosi bizonyítványt küldött s későbbi határidőt kért perének felvételére. A tábla meg sem várta Wesselényi mentségét, nem törődött azzal, hogy vajon idejében kapta-e meg az idézést, lehetséges volt-e megjelenése vagy nem, marasztaló ítéletet hozott. Az volt a tábla ítélete, hogy "bárhol lesz található Wesselényi, azonnal elfogandó, letartóztatandó és az illetékes hatóságnak azonnal átadandó". A vádlevél szerint pedig elkövette a következő bűnöket: "a legfelsőbb kormány kemény tilalma ellen, a felsőbbségnek sérelmes, ocsmány megvetésével, tapodásával, annak minden engedelme nélkül", kőnyomtató sajtót állított fel Kolozsvárt, s az országgyűlés naplóját cenzúra nélkül kinyomatta: e "gonosz tettét eddigelé élete folytában elkövetett több törvénytelen és hasonló példás büntetést érdemlő tettei terhesítik", nevezetesen jószágaiban az 1831-ik esztendőben elrendelt katonaújoncok fogatását meg nem engedte; továbbá hat törvénytelen gyermeke van (akiket mind illendőképpen neveltetett, róluk úri módon gondoskodott); szolgáló embereivel kegyetlenül bánik (megverte egy-két rakoncátlan cselédjét!) s mind e bűneiért nem kívánt kevesebbet az ügyész, mint hogy Wesselényi "vétkeihez mérséklett példás testi büntetésben marasztaltassék, s mindenekelőtt letartóztatni határoztassék".

A marosvásárhelyi tábla az elmarasztaló ítéletet azonnal felküldötte Bécsbe, ott azon melegében helybenhagyták, Wesselényi ellen a tábla kiadta az elfogatási parancsot az erdélyi törvényhatóságoknak. Egyúttal megkereste József nádort is, hogy az ítéletet hirdesse ki Magyarországon is, s hasonló eljárásra utasítsa az ottani törvényhatóságokat. De a nádor egyszerűen félretette a megkeresést. Wesselényi ugyanis tagja volt a főrendiháznak, s az erdélyi ítéletet amiatt nem lehetett Magyarországon végrehajtani. De hát Erdélyből száműzve volt a nagy Wesselényi! "Ki vagyok küszöbölve örökömből - sír fel a nagy ember lelke naplójában -, távol attól kell menedéket keresnem. Az országban, melyért annyit verejtékeztem, melyért oly munkás buzgóság hevített, melynek boldogsága halványa volt lelkemnek, nevem a vétek és gyalázat fiai sorába tétetett. Személyem, mint az erdők kergetett vadja, a közüldözésnek adatott által. Nem ad ott nekem egy bokor is enyhelyet, nem bátorságot és menedéket egy szeglet is. Fel van ott hatalmazva a leggyávább is ellenem, s az önkény parancsa kényszerít mindenkit, hogy engem elfogjon, börtönbe hurcoljon. Engem, kinek napjai néked voltak, óh hazám, szentelve; engem, ki szabadságért és mások boldogságáért küzdöttem; engem ott, hol még egy pár hónappal ezelőtt a köztisztelet és magasztalai karjain hordoztak és hévvel dicsőítettek."

Amikor e bús sorokat írta Wesselényi, nem tudta még, hogy más oldalról is üldözőbe veszik az "erdők vadját". Alighogy megkapta a marosvásárhelyi tábla marasztaló ítéletét, megindult a Pozsonyban székelő királyi tábla előtt a hűtlenségi pör. Leírhatatlan volt országszerte a felháborodás e gyalázatos hajsza miatt. A vármegyék nagy felháborodással tárgyalták a szólásszabadságon ejtett sérelmet, tömegesen érkeztek a feliratok a pozsonyi országgyűlésre. És az országgyűlés magáévá tette Wesselényi ügyét, mely a szólásszabadság ügye volt. Maga Deák Ferenc tizennyolcszor szólalt fel ez ügyben, s az országgyűlés huszonháromszor határozta el, hogy feliratot intéz a királyhoz. Ám e felirat sohasem került a király kezébe, mert a felsőtábla mindig leszavazta az alsótábla határozatát.

Ha nem is került a felirat a király kezébe, az alsótábla állandóan napirenden tartotta Wesselényi ügyét, s a kormány kénytelen volt késleltetni a per lefolyását, míg a kedélyek lecsillapodnak. De Wesselényit végtelenül bántotta a per mesterséges nyújtása. Jó barátját, Kölcseyt bízta meg a per vitelével, ki nagyszabású védőiratot készített. Maga a védirat, mely Kölcsey egyik remeke, kitenne egy kis könyvet. Három esztendő múlt már el, mikor a királyi tábla (1838. június 15-én) a per mielőbbi végleges befejezését s Wesselényi érdemleges védelmének előterjesztését elrendelte. Nemcsak a Szatmár megyei közgyűlésen mondott beszédével követett el a vádlevél szerint főbenjáró vétket Wesselényi, hanem azzal a beszédével is, melyet az ifjúság vezérének, Lovassy Lászlónak üdvözlő beszédére mondott. Nem kisebb volt Wesselényi abbeli "bűne", hogy Kossuthtal ismeretségben volt, ezzel a veszedelmes emberrel, ki tagja egy titkos társaságnak... Vala pedig ez a "titkos társaság" az országgyűlési ifjúság társalkodó egyesülete... Egyesület, melyet az ifjúság a maga művelésére alakított.

Kölcsey hatalmas védőirata, a vármegyék, a követek állandó tiltakozása - mind nem tudták megmenteni Wesselényit: a királyi tábla háromévi börtönre ítélte a nagy embert, s a hétszemélyű tábla is helybenhagyta az ítéletet, melyet 1839. február 9-én hirdettek ki. Barátai csak annyit tudtak kieszközölni, - hogy a budai Ferdinánd-kaszárnyából, hová zárták, s hol félszemére csaknem megvakult, két katonatiszt kíséretében Gräfenbergbe utazhatott - súlyosan megrontott egészsége helyreállítása végett.

Börtönbe hurcolták tehát Wesselényit, s éppen egy évvel azután, hogy Pesten száz meg száz ember életét mentette meg! Állapodjunk meg egy időre. Megállít az 1838-iki nagy árvíz s Wesselényinek költők lantjára méltó dicsőséges szerepe a szörnyű katasztrófa napjaiban.


7.

A nagy árvíz, mely Pest 4580 háza közül 2280-at döntött romba, Pesten találta Wesselényit. Itt lakott már egy év óta. Itt akarta bevárni hűtlenségi pörének eldőltét. A jég március 13-án indult meg a Dunán, de a pesti közönség nem tartott veszedelemtől, bár a jégtömegekben megtorlódott víz a váci töltést átszakította. Wesselényi este színházba ment, ő is azt hitte, elmúlt a veszedelem. De még vége sem volt a színházi előadásnak, végignyargalt a vészhír, hogy a Duna kiöntött a városba. Wesselényi hazasietett, lovat nyergeltetett, s mire a város piacára ért, az áradat már hömpölygött a Váci utcán lefelé. A lova hasig gázolt a vízben. Éjfél után került haza Wesselényi, miután megnyugtatták, hogy a Duna apad s nagyobb veszedelemtől nem lehet tartani. Másnap kora reggel azonban már a Kígyó utcán át övig, majd nyakig érő jeges vízben gázolt a város piacán. Mikor szárazra jutott, a ruháját jégkéreg borította. Hirtelen átöltözött Helmeczy szerkesztő lakásán, nyomban ladikra ült s a belváros utcáiból biztosabb helyre szállította a menekvőket. "A segítni sietők közt írja naplójában - kevés ismerőst, mágnásaink és ifjú uraink közt egyet sem láttam. Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllel, örültem látásukon. Kérdésemre: merre veszik útjokat s hol fognak dolgozni? Csekonics azt felelé: »Ich suche einen Stall für meine Pferde.« (Istállót keresek a lovaimnak.) Botránkozás borzalma fogott el ennek hallatára. A Sóház s Molnár utca felé, a lövőhely háta megett értünk ki a szénapiacra (Kálvin tér); a református templom előtt sebesen rohant a víz keresztül, de még oly kicsiny volt, hogy a hajóból kiszállva, azt egy darabig húzni kellett. Innen az Üllői útra mentünk, s több apró házak fedeleiről az embereket leszedtük. Néhány tereh embert vittünk az Ország út még szárazban levő részére (a Nemzeti Múzeum előtt), s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert ahonnan kihoztuk, a ház nemsokára vízbe dőlt. A József és Stáció utcából harsogott a segélyért kiáltók lármája! Ide siettünk és szerencsések voltunk sokakat megmenteni. Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek. A Múzeum, Ötpacsirta s még sok más u. m. Tavasz, Városmajor, Ősz, Vadkecske, Gyöngytyúk utcákból még igen sok ember életét megmentettük. Kieveztünk a Kerepesi (Rákóczi) útra, s azon keresztül a Fűzfa és Síp utcából rakodtunk meg egy párszor emberekkel, kiket a báró Prónay Albert lakásával szembe, a Huszárház mellett tettünk a szárazra. Reggel óta kétszer is változtak evezőink. Ketten voltak, én eveztem s kormányoztam. Havas tanácsos délután öt óra tájban szárazra szállott, én vissza a romok s düledező házak közé. Midőn egyszer megint jól terhelt hajómmal a szárazra értem, Prónay Albertet láttam áltánján (erkélyén) másokkal együtt pipázni. Felkiálték hozzá: »És te itt pipázol?« Ennek volt sikere, mert visszatértemben sem az áltanon, sem otthon nem volt, hanem ajtókkal összeszegezett talpon evezett s munkához látott."

Könyvem szűk tere nem engedi, hogy egész terjedelmében leközöljem Wesselényi naplóját, mely részletesen leírja a rettenetes katasztrófát. Szívfacsaró jeleneteknek volt tanúja ama 72 órában, míg a mentőmunka tartott, s mely idő alatt Wesselényi pihenés nélkül dolgozott, megmentvén vagy hatszáz ember életét. Sokszor el kellett haladnia házak mellett, melyeknek ablakaiból, fedeleiről kétségbeesett emberek könyörögtek megmentésért, s Wesselényinek tovább kellett haladnia, oda, hol még nagyobb volt a veszedelem, becsületszavát adva, hogy visszatér hozzájuk. "Oly szerencsés voltam, (hála érette az egek Urának!) - írja naplójában -, hogy sem akiknek ily ígéretet tettem, sem másoknál, kiket a romok tetején vagy düledező fedeleken voltam kénytelen hagyni, egyszer is későn nem jöttem s rendre mind kimenthettem; többször megtörtént ellenben, hogy házak s fedelek, honnan öregeket, asszonyokat, gyermekeket, csecsemőket szedtünk le, alig távoztunk velük egy-két száz lépés- vagy ölnyire, rémítő robajjal zuhantak az egy-, sőt helyenként kétölesnél is mélyebb hullámba." Más helyen meg ezt írja: "Mindezen rémítő jelenetek közt, melyeknek közepette voltam a hullámok tetején számtalan keservet, gyötrelmet, de sok édest s mennyeit is éreztem; átaljában pedig meg kell vallanom: így veszélytől s borzalmaktól körülvéve éreztem, hogy ily helyzet és munkásság az én elemem. Fejemet tisztábban gondolónak, véremet nyugodtabban folyónak s inaimat erősebbeknek talán sohasem éreztem."

A mentőmunka harmadik napján egy Bratfeld nevű generális Wesselényihez futott, nyakába borult, egyenruhája a víztől és sártól szennyes lett... "Megölelni látni, s egy főrangú katonatisztet látni az üldözött Wesselényi nyakába borulva - írja naplójában - feltűnő jelenség volt s oly látvány, mi a jelen volt sokaságnak is nagyon tetszett. Itt hallám előbb, hogy nevem mindenfelé szájról szájra hangzik, s a nép áldásának tárgya vagyok. Az ezt megérdemlésnek eddigi tudása sokkal magasztosabb volt, mint megnyerésének mostani tapasztalása."

Március 18-án a vármegye táján találkozott István főherceggel, aki hozzáfordult és sok dicséretest, lekötelezőt mondott neki. Ám a magyar lelkű Wesselényinek ez nem szolgált "különös örömére", ellenben az igen, hogy folyvást s valóban "szépen beszélt magyarul"!

Az emberek közt Wesselényi már legendás hős volt: nevét szárnyára kapta a hír, átzúgott hegyen, völgyön, rónaságon "az árvízi hajós" dicséretes magasztalása. Ama kor legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály, az árvízi hajós című allegorikus költeményben dicsőítette a nagy embert, s a közönség lelkes tapsai közt szavalta a költeményt Laborfalvy Benke Róza a nemzeti színházban, hol az árvízkárosultak javára előadás volt.

És mialatt országszerte ünnepelték Wesselényit, a hűtlenségi per folyt tovább, s mindössze annyi tekintettel volt iránta a hatalom, hogy három hónapra menedéklevelet adott neki, a mentőmunka közben megrendült egészségének helyreállítása végett. Gräfenberget ajánlották az orvosok, ide kellett mennie hidegvízkúrára: erre kellett a menedéklevél. A menedéklevelet május 16-án állították ki, Wesselényi azonban nem ment egyenest Gräfenbergbe. A hősök hőse nem tudta megállni, hogy még egyszer, talán utoljára ne lássa szülőföldjét. Pedig a menedéklevél csak Gräfenbergbe szólott, Erdélybe nem, ott még érvényes volt a kormány elfogató parancsa. De nem tudja legyőzni a honvágyat, s az "üldözött vad" titokban hazalopódzik. Június havában történt ez. Előre értesített megbízható emberei különböző helyeken várják, s így nyargal hátas paripáin, meg itt-ott szekéren, állomásról állomásra.

Meghatóan írja le naplójában ez útját. Egyenesen a sírbolthoz siet: ennek lakóitól akar elbúcsúzni. "Erdő vált a fákból - írja -, melyeket mint csemetéket hagytam, s elrejtették a hely látását, hol a szent porok nyugszanak. Átadtam Hadwigernek (főerdészének) lovamat, a sűrűn keresztül siettem s a szent földre zokogva borultam le." És felsír a nagy ember szíve, halljuk a zokogó panaszt: "Erőteljes atyámnak, hív és tiszta lelkű Patakimnak s áldott emlékű anyámnak árnyékai! Itt állok tőletek körüllebegve, itt állok üldözötten, feldúlt kebellel, méltatlanul. Itt adok nektek számot törekvéseimről, fájdalmaimról, örömeimről. Fiatokat érteni s méltányolni fogjátok. Veletek közlöm öntudatom szülte boldogító érzelmeimet. Ti vagytok méltók, azokat velem együtt éldelni... Repültek a pillanatok, s észrevétlenül telik el egy pár felejthetetlen óra. Özöne az emlékezeteknek ömle körül; abból örömek, keservek tűntek fel, fénypontok vagy gyászjelek gyanánt. Könnyborította szemem előtt kertem, házam tündér-világban lebegett. Némán s gazdátlan magányban állott lakásom, s annak udvarán semmi mozgás, semmi élet sem mutatkozott. Juhaim közel legelnek, de lelkem hangulata nem engedte, hogy nézésükre menjek. Éppen egy rózsát s egy pár mezei virágot szakaszték le a sír tetejéről, midőn az öreg Juhász Pált a fák közül felém sietni látom. Sírva ölelt meg, mellemhez szorítottam, mint tanúját s részesét régi jobb időknek. Ő itt közel az udvarba menő vízcsőin dolgozott, s itt létemet a juhászbojtártól értette. Más senki sem látott. A jó öregben az élőktől, a sírra borulva pedig az elhunytaktól búcsút vettem s távoztam. Napokig s évekig szerettem volna a dombon élni, de én, ki már annyitól váltam meg, ki a megválás és távozás keserveit tűrni annyira megtanultam, gépies készséggel engedtem azon tudatnak, hogy már mennem kell. Mély sóhajjal keblemet szaggatta mondottam a szent helynek egy vég "Istenhozzádot", s lóra ülvén, mentem el kétes, szomorú jövendőm felé. A hegyről még egyszer visszatekintettem, de a hegy fordult, mint életünk menete, a látvány eltűnt, úgy lehet örökre. Nyugodtan éreztem magamat. Éreztem: be van fejezve minden számadásom, s hogy ez óra boldogító emlékét sem ítélet, sem poroszló többé elragadni nem képes."

Nem búcsúzott ugyan örökre Zsibótól, de hosszú időre. A vármegyék és az országgyűlés állandó tiltakozása a szólásszabadságon ejtett sérelem ellen végre is gondolkodóba ejtette a kormányt, s 1840 május havában József nádor kihirdette a közkegyelmet az összes politikai foglyoknak, nevezetesen Wesselényinek, Kossuthnak, Lovassy Lászlónak és a vele egy időben elfogott ifjaknak. Ám Zsibóra még ekkor sem térhetett vissza Wesselényi, mert a marosvásárhelyi tábla ítélete következménye alól csak 1841 szeptember havában oldotta fel a királyi kegyelem. Most már hazamehetett volna, de nem ment. Ott maradott Gräfenberg mellett, Freywaldauban. Hiába a királyi kegyelem, lelkének háborgását nem szünteti meg ez. Nem tud szabadulni a bántó érzéstől, hogy éveken át méltatlanul üldözték, meghurcolták. Testét, lelkét szörnyen megviselte az állandó izgalom. Bár kevés ideig volt börtönben, annak gyilkos levegője megrendítette az ekkor már különben is betegeskedő ember egészségét. Fél szemére megvakult s méltán félhetett a teljes megvakulástól, ami csakhamar be is következett.

De csak teste van Freywaldauban, lelke otthon, a haza földjén. "Polgári halottnak" mondja magát, kit testi és lelki csapások a cselekvés mezejéről leszorítottak, de azért állandóan levelez legjobb barátaival s Freywaldauban írja meg új művét, a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című könyvet, mely 1843-ban jelent meg Lipcsében.

Mikor ez a nevezetes könyv megjelent, akkor már Wesselényi világtalan ember volt. És a világtalan ember 1843 szeptemberében búcsút vesz Freywaldautól, s nyolc évi távollét után, október havában újra rálép a "szent földre". Nem egyedül jött: magával hozott egy tizenhat éves leányt, Lux Annát, a gräfenbergi takácsmester szép leányát. Azzal a szándékkal hozta el, hogy feleségül veszi az egyszerű leányt, s két év múlva feleségül is vette. A világtalan emberre rámosolygott a boldog családi élet meleg verőfénye. Az ég e frigyet két fiúgyermekkel áldotta meg s a fiúknak az ország leghíresebb emberei lettek keresztszülei, többek közt Kossuth, Deák, Klauzál Gábor, Bezerédj István, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Teleki László, Vörösmarty Mihály, Bajza József stb.

Hiába mondotta magát polgári halottnak, a haza kiválóbb férfiai örömmel gyűltek össze a zsibói kastélyban, az ország minden részéből. Deák Ferenc, Vörösmarty Mihály, Beöthy Ödön, Kemény Zsigmond s a haza több jelese volt a zsibói kastély vendége 1845 nyarán. Mintha újra támadott volna a régi eleven élet a zsibói kastélyban.

De már gyűlnek, gyülekeznek a fellegek a haza egén. A nagy Wesselényi Szózatának jövendölése kezd teljesülni... A világtalan ember tehetetlenül áll a vészes forgatagban. Ha látna! Ha kardot foghatna még egyszer a kezébe!


8.

Wesselényi hűtlenségi perében a vádlevél többek közt bűnül írja fel a Kossuthtal való viszonyát is. A két nagy ember az 1832-36-iki országgyűlés kezdetén ismerkedett meg, s az ismeretség csakhamar meleg barátsággá fejlődött. Nemcsak az ország javát célzó elveik egyeztek, de ez elvek megvalósításának módjaiban is egyetértettek. Wesselényi útja már Kossuthtal való ismeretsége előtt távolodni kezdett a Széchenyiétől, s attól kezdve, hogy közte és Kossuth között benső barátság szövődött, mind nagyobb lett az ellentét Wesselényi és Széchenyi között. Midőn Kossuth megindította az Országgyűlési Tudósításokat, Wesselényi lett annak a leglelkesebb támogatója. Támogatta erkölcsileg s ha szükség volt: anyagilag is. Többször kisegítette Kossuthot néhány száz forint kölcsönnel. Az országgyűlés feloszlása után Kossuth Pozsonyból Pestre költözött s ott más lapot indított, a Törvényhatósági Tudósításokat. Bár ez is írott újság volt, a kormány csakhamar rátette a kezét. A nádor egyenesen megtiltotta a veszedelmes újság szerkesztését, mely bő tudósításokat közölt a vármegyék gyűléseiről, fűszerezve Kossuth megjegyzéseivel. Hiába tiltakozott Kossuth; hiába bizonyította, hogy ő nem szerkeszt újságot, egyszerűen magánlevelezést folytat barátaival; hiába vette védelmébe Pest megye: a kormány, mikor látta, hogy Kossuth a tiltó rendelet ellenére tovább szerkeszti az újságot, 1837. május 5-ikére virradó éjjelen elfogatta s a budai József-kaszárnyába záratta. Az újság utolsó számát már Kossuth apja adta ki, jelentvén az előfizetőknek, hogy mi történt. Kossuth szegény ember volt, esze és keze munkájával tartotta fenn magát és szüleit. Most, hogy börtönbe hurcolták, szülei támasz nélkül maradtak. De Wesselényi nemes szíve nem engedte, hogy jó barátjának szülei nélkülözzenek, s mintegy kilencezer forintot gyűjtött össze barátai közt. Ebből az összegyűlt pénzből Kossuth három évig tartó fogsága alatt Wesselényi 6500 forintot adott át Kossuth szüleinek, évnegyedenként, rendszerint személyesen. Ő maga is üldözött, hisz akkor már ki volt adva ellene Erdélyben az elfogatóparancs s megindult a pozsonyi táblán a hűtlenségi pör, - s íme egész lélekkel támogatja, vigasztalja a bebörtönzött Kossuth szüleit!

Az 1840-ik évben szabadul ki börtönéből Kossuth, szabad hazajönnie Wesselényinek is Gräfenbergből. Amint Kossuth kiszabadul börtönéből, első dolga, hogy levelet írjon Wesselényinek. A hálatelt szív áradozása e levél. Ebből tudjuk meg, hogy Wesselényi, midőn szóba került Kossuth esetleges elfogatása, "szemében férfias könnyel" mondá neki: "ha megtörténnék, ki fogom a fiúi helyet szüleinél pótolni". S bár Wesselényi felett is megsúlyosodtak a gondok végtelenül, "maga vállaira vette az ő gondjait is". S nemcsak a fogság idején, de mikor már visszanyerte szabadságát Kossuth, nem szűnt meg a hű barát gondoskodása. Szent fogadalmat tesz Kossuth: "ha kegyednek még útjába állít valamely keresztet a sorsszeszély; keresztet, minőt még ember sohasem viselt emberért, én rohanni fogok, hogy elviseljem azt kegyedért". Majd ezt mondja: "miként a hű kutya nem távozik gazdája lábaitól, ez őtet hogy elrugdosta bár, akként nem távoznék én kegyedtől sohasem".

Kossuth e leveléből kitűnik az is, hogy Wesselényi felajánlotta neki uradalmában a jószágigazgatói állást, míg más úton szerezheti meg kenyerét. Ám Kossuth az ajánlatot nem fogadta el, tudván, hogy Wesselényinek van jószágigazgatója, de késznek nyilatkozott arra, hogy mint ügyvéd egy s más dolgát elintézze. Ugyane levélben írja, hogy még egy-két hónapig kénytelen igénybe venni maga részére a családjának összegyűjtött pénzt, de természetesen, amint oly helyzetbe jut, az összeget valamely közcélra fogja felajánlani. Már meg is van a terve. Iparegyesületet akar teremteni 5-10 frt-os részvényekkel, s annak alapját megvetné azzal a nyolcezer forinttal, melyet az összegyűjtött pénzből szüleivel igénybe vett. Egy évvel a kiszabadulása után Kossuth megalapította a Pesti Hírlapot, s csakhamar oly helyzetbe jutott, hogy az adományokat a jelzett célra fordíthatta.

Kossuth lapjának Wesselényi lett leglelkesebb munkatársa s ezzel még jobban eltávolodott Széchenyitől. Midőn Széchenyi híres akadémiai beszédét tartotta, Wesselényi volt az, ki leghevesebben támadta meg ifjúkori barátját. A cikket Kossuthhoz intézett nyílt levél formájában írta, alaptalannak nyilvánítva, hogy a szláv mozgalmat a magyar nyelv túlbuzgó terjesztése okozta volna. A nyílt levelet Kossuth bevezető sorokkal közölte, s egyben mutatót is közölt Wesselényi Szózat a magyar és szláv nemzetiségek ügyében című könyvéből, mely akkor még csak kéziratban volt meg. A szakadás ezzel teljessé lett az ifjúkori barátok között. Széchenyi - amint azt az ő életrajzában megírtam - hosszabb cikksorozatot tett közzé a Jelenkorban Kossuth és Wesselényi cím alatt. "Wesselényivel írja Széchenyi e cikkek egyikében nemcsak barátsági láncolat, de politikai hit is kapcsolt össze." Részéről - mondja tovább - a barátság sohasem gyengült, de politikai hite abban az arányban ágazott el az ő politikai vallásától, amely arányban mutatta ki az udvar, hogy szilárd szándéka kibékülni népével mind alkotmány, mind nemzetiség tekintetében. Ez lévén az ő meggyőződése, nem tetszhetett neki Wesselényi modora. Széchenyi szerint: Wesselényi ha nem is ölte meg éppen magát politikailag, mindenesetre hosszabb évekre bilincsekbe verte oly szép tehetségeit. Majd felszólítja Wesselényit, hogy "miután a zordon élet oly keserves iskoláján ment keresztül s komoly sorsát oly bajnokilag viselte" - frigyesüljön vele. "Jöjj tehát minél elébb közénk! Nemcsak falusi és városi lakom, de karjaim is tárvák számodra. S ha igaz, hogy szemed világa elhagy, mi lehető legsúlyosabb isteni látogatás, ámde sok mégis vidor elszántsággal tűri azt, és így te sem fogsz, tudom, e csapás súlya alatt, jóllehet borzalmas, leroskadni - akkor hadd ápoljunk tégedet. Hű feleség és nem egy nyájas remény és kisded alak van házkörömben; s így ha pillanataid nem is lesznek édesek, fogadom, legalább nem lesznek keserűk. Mi ketten pedig játsszuk a két megcsonkultnak meseviszonyát. Én még jól látok, ámde testem napról napra gyengül, alig bírnak lábaim; lépjünk ennélfogva, mint a mese tartja - mert hiszen neked viszont erőd van váltig, látásod ellenben gyenge - a sántának és vaknak szövetségére; s ki tudja. Így tán egymással vajmi nemes célt érünk még el; hiszen, tudom, emlékezel reá, mikor La trappe monostorból, miután hetvenkét óráig legkisebb táplálékkal sem élénk, elgyengültségemnél fogva, te, mint annyival erősebb, szinte hátadon vittél el"...

Megindulással olvassuk, az ifjúkori barát mint akarja újra felmelegíteni a régi nemes barátságot; megindulással olvasta bizonyára Wesselényi is, de a politikai meggyőződés ereje nagyobb az ifjúkori barátság emlékénél, s Wesselényi tovább halad Kossuthtal egy úton. Nemcsak az elvek, a törekvések, de a szenvedések közössége is forrasztja össze a két nagy embert, s bár egymástól távol élnek, állandó köztük az érintkezés: sűrűn mennek a levelek Freywaldauból meg Zsibóról Pestre és Pozsonyba meg viszont. Nem szűnik meg e levelezés akkor sem, midőn Wesselényi teljesen elveszti szemevilágát. Attól kezdve tollba mondja leveleit, kezdve azon, melyben bejelenti barátjának a nagy csapást. Ez a levél 1844. július 31-én kelt Zsibón. Kossuth akkor már megvált volt a Pesti Hírlap szerkesztésétől s a Pest megyei Tinnyére vonult vissza, azzal az elhatározással, hogy búcsút mond a politikai pályának. "Falusi magányodban fogod hihetően venni ezen levelemet - írja Wesselényi -, melyet én a teljesen rám borult örök éj borzalmai közt mondolok. E borzalmak, barátom, rémítőbbek és gyötrőbbek, mint amilyeneknek azokat még én is képes voltam előre gondolni, ki pedig azokra évek óta készültem s azokat eléggé feketéni festésére képzelő tehetségemet a lehetőségig felcsigáztam. Azonban erős vállak sokat bírnak, s az enyimek még nem roskadnak, s roskadni, remélem, nem is fognak. Igenis, barátom, remélem, hogy lelkem és idegeim szilárdsága megmentend a szenvedések legsúlyosabbikától, ti. hallásától azon gúnykacajnak, mely a huzamosig rendítlenül állott törpülésekor a pokol diadalma. Ha a pokolnak e diadalt nem engedem is, de részesül abban, mi annak, ha nem fontos győzelme is, de valódi öröme lehet, azaz sötétségbe taszíthatni a világot keresőt és imádót. Talán én nagyzástól szintoly távol, mint hízelgéstől, méltán állíthatom, hogy az én örök éjbe taszíttatásom s a te világító fényednek láthatárunkról kiszorítása a gonosznak egynemű örömet okozó, csakhogy engem illetőleg öröme maradandó, téged illetőleg pedig remélem múlandó leszen, s ha az én éjem a sírboltig nyúl is, de a te világod nemsokára élesztve s melegítve fog újra feltűnni."

A vak ember világosan látott. Látta, hogy Kossuth rendkívüli tehetségét holmi alacsony cselvetésekkel ideig-óráig tétlenségre lehet kárhoztatni, de elnyomni nem. Korán felismerte Kossuthban a jövő emberét, s mindent elkövet, hogy a jövő emberének útját egyengesse. Midőn Kossuth újság nélkül marad, erdélyi barátaival sűrű levelezésbe kezd, hogy nyerjék meg Kossuthot az Erdélyi Híradómunkatársának, teljesen átérezve a nagy veszteséget, mely a hazát érte, midőn Kossuthot leszorították az újságírói tevékenység teréről; Kossuthot "amilyen emberrel csak jó kedvében szokott a menny egy-egy nemzetet olykor megajándékozni s milyen másutt a fény és jólét s a használás fokán állana bizonnyal". Azt akarja, hogy Kossuth, ha egyebütt nem teheti, az Erdélyi Híradón át beszéljen a nemzethez, s egyben legyen meg a mindennapi kenyere. De a világtalan ember aggódó gondoskodása feleslegessé vált: Kossuthnak sikerült új lapot alapítania, aHetilapot, s országos akciót indít a magyar ipar védelmére.

Wesselényi levele, melyben teljes megvakulását jelenti, mélyen megrendíti Kossuthot. "Mélyen tisztelt szerencsétlen Barátom" - megszólítása a levélnek, melyet e szomorú alkalommal ír Wesselényinek. "Reszkető kézzel fogok tollat kezembe - így szól a levél eleje - július 31-ikérőli boldogtalan levelednek megérkeztét tanúsítani. Egy egész nap késtem a válasszal, - idegeim eltompultanak, eszem szívemnek, kezem eszemnek megtagadják a szolgálatot. Tehát csakugyan? Te vak? Te, te vesztéd el szemed világát, ki szegény hazádnak világot adtál, ki - de hagyjuk ezt, te férfi vagy, erős s határozott, mint tán senki más, s barátaid is csak férfiak lehetnek. Láttalak derült, láttalak borult napjaidban egyenlőn nagynak mindenkoron. Láttalak vészek közepette, miként állottál; mint egy szikla hegy, rendíthetetlenül, megtörhetetlenül, nem hiú dacból, hanem az erők büszke érzetében, melyek kebledben egyesültének, s ha leélt napjaimból nekem is nyújt valamit az emlékezet, mire némi önérzettel szabad gondolnom: a te példád volt erőm forrása; de nagyobbnak sohasem láttalak, mint minőnek a levél tanúsít, mely vakságodat hírül hozá. Légy nekem idvez, nagy férfiú, légy nekem idvez, világtalan óriás, hazámnak így is első bajnoka. Szegény árva magyar, de nehéz súllyal fekszik hazádon a fátum keze, hogy legjobb fiaidban annyi csapás ér. Azonban légy te vezérünk ezentúl is, mint eddig voltál; éleszd kettős lángra lelked szellemi szövétnekét, hogy kipótolja testi szemednek vesztett világát: légy magad egy világító oszlop, mint volt, mely a vándor Izraelt vezeté; és istenem engem akként áldjon meg, miként híven követni fogom a vak vezérnek fényszövétnekét; talán hogy meghallod egy jobb jövőnek hajnalhasadását; ha látni nem fogod is - hisz e nép nem lesz talán érzéketlenebb Memnon szobránál, mely megkondult, midőn a napsugár reálövellt."

Midőn Kossuth e levelét írta, akkor már fentjárt volt Bécsben a mindenható kancellárnál, Metternichnél, hogy új lap indítására engedelmet eszközöljön ki. A két nagy ember barátságának mélységét, bizalmasságát talán semmi sem bizonyítja jobban, mint az a nagy terjedelmű beszámolólevél, melyet Kossuth Wesselényinek a Metternichhel való rendkívül érdekes beszélgetéséről írt. Kossuth életrajzában lesz helye e beszélgetés ismertetésének,[4] itt csak jelzem annak bizonyságaként, hogy még mindig Wesselényi a "vezér", ő az, kivel Kossuth bizalmas természetű dolgait, terveit közli, és sohasem szűnik meg vigasztalni, buzdítani a vezért, kit világtalansága mindjobban elkedvetlenít. Akiben mind erősebbé válik a szomorú hit, hogy az ő ideje már lejárt... "Jól tudom s keserv nélkül érezem - írja Kossuthnak 1846. január 27-én Zsibóról, hogy én már alig tehetek, alig használhatok valamit, nemcsak azért, mert béna és vak vagyok, hanem mivel lejárt időm."

Valóban, a gyorsan rohanó események ha nem is szorítják le a világtalan embert teljesen a cselekvés mezejéről, de már vezére nem lehet a nemzetnek. A vezérséget Kossuth Lajos ragadja magához s csakhamar igazolódik Wesselényi mondása: az ő ideje lejárt.


9.

Megnyílt az 1847-iki, az utolsó rendi országgyűlés, de a világtalan Wesselényi azon nem vett részt sem mint a főrendiház tagja, sem mint követ. Nem vett, nem vehetett részt megalkotásában ama korszakalkotó törvényeknek, melyeknek útját szóval, tollal oly hosszú időn át, oly bátor szívvel egyengeté. Ám feszült érdekkel kíséri Zsibón az eseményeket, az 6 eszményeinek diadalát. A márciusi nagy napok az öröm és aggodalom érzelmeit keltik fel a világtalan óriás lelkében. Mert a világtalan óriás amily nagyon örül eszményei diadalának, oly nagyon aggasztja a reakció. S vajon a hirtelen szabaddá lett nép nem azt érti-e szabadságon, hogy ezután elöljáróinak nem kell engedelmeskedni? Nagyon aggasztja a horvátok hallgatása is. Ő ezt a hallgatást vihar előtti csendnek tekinti... Örömét, aggodalmát mind elmondja Kossuthhoz intézett leveleiben. De nincs maradása otthon. Megírja végrendeletét, fiai nevelésének felügyeletére Kossuthot, Deákot és Újfalvy Sándort kérve fel, s megy Pestre, onnét Pozsonyba. A főrendiházban április elején kétszer fel is szólal. Közben a király szentesíti az 1848-iki törvényeket, megalakul az első felelős minisztérium. Hiába írta már két év előtt, hogy ő már alig tehet, alig használhat valamit. Ha vaksága és betegeskedése miatt nem is lehetett tagja az első felelős minisztériumnak, nem húzódott félre s két hivatalt vállalt egyszerre: István nádor kinevezte a Részek, vagyis Középszolnok, Kraszna, Zaránd megye, Kővárvidéke és Zilah városnak az anyaországhoz való visszakapcsolására királyi biztosnak, s ugyanakkor Középszolnok vármegye és Zilah város főispánjának. És összehívta a király május 29-ére az utolsó erdélyi országgyűlést is, s azon Wesselényi mint Udvarhelyszék követe jelent meg.

A világtalan óriás ideje még nem járt le. Midőn Pozsonyba utaztában Pesten egy-két napra megállapodott, a pesti polgárság és ifjúság fáklyászenével tisztelte meg. Vagy harmincezer ember hullámzott a "nagy piacon", Klauzál miniszter háza előtt. Ennek erkélyéről beszélt Wesselényi. "Ezúttal is nyíltan s hízelgés nélkül szóltam a néphez s annak vezetőihez - írja az ügyvédjének. - Rendre, békére s törvényes kormányunk iránti engedelmességre intettem, kértem." Mielőtt még lement volna az erdélyi országgyűlésre, nyílt levelet intézett erdélyi honfitársaihoz. Még nem valósult volt meg Wesselényi egyik legszebb álma: Erdélynek az anyaországgal való egyesítése, s Erdélyben még nem volt felszabadítva a jobbágyság. Az utolsó erdélyi országgyűlésre vártak e nagyszerű feladatok. Wesselényi tehát addig is, míg a jobbágyság törvényes felszabadítása megtörténnék, arra kéri honfitársait, hogy a robotot kevesbítsék, az országgyűlésen a robot és dézsma eltörlését a Magyarországgal való teljes unióval kössék össze.

Alig alakult meg az első felelős kormány, a reakció, amint azt a világtalan óriás jól sejtette, megkezdette átkos működését. A gondjaira bízott Részekből nyugtalanító híreket kapott, s ugyanakkor már Jellasics horvát bán is nyíltan pártot ütött. Wesselényi sietett haza Erdélybe, de Pozsonyból jövet újra megállapodott Pesten, hol a radikális kör április 30-án nagy lakomát adott a tiszteletére. Ez alkalommal tartott beszéde valóságos harci riadó. "Fegyverre minden, ki azt csak valamennyire is bírja! - kezdette beszédét a világtalan óriás. - Tudatni kell a haza és a világ minden népével a horvátok merényletének vétkességét, az orosz kormány átkos célzatát. Fel kell világosítani a tótokat, hogy az ő szabadságuk ellen is törnek fajrokonaik. Fel kell világosítani Ausztria polgárait, hogy ellenük is háborút üzent Jellasics, nemcsak a magyarok ellen. De nem elég a szó, tenni is kell. Fegyverre, azért! - így folytatta beszédét. - Legyünk szilárdul elhatározva: küzdeni ernyedetlen; s ha a sors enyészetet mér reánk, ne korcsodás s lankadtság sorvasztó, rút halálával múljunk ki a nemzetek közül. Rabigában görnyedni egy szomorú élet fenntartásáért: gyalázó! Ne engedjük soha, hogy a szolgaiság mirigye nemzetünket s szabadságunkat izmonként rothassza le rólunk s úgy undorhalált haljunk. Lehető legdrágábban eladva s habár mindent, de a becsületet el nem vesztve, szálljunk a dicsők sírjába. Fegyverre, polgártársak! Elszánt ember kevés is sokat tehet. Engem a balsors megfosztott attól, hogy zászlót ragadva felkereshessem azt a helyet, hol legtöbb a veszély s legméltóbb a küzdés. De így is nemzetünknek néhány ellenségét fojtandja meg ez az izmos két kar, mielőtt honomnak még szabad földjén elvérzendem. Élet vagy enyészet vár-e nemzetünkre, isten kezében áll; de a mi kezünkben van: becsületünk s a nemzet becsülete. Azért éljünk vagy haljunk, de maradjunk magyarok s szabadok végleheletünkig."

Így beszélt a világtalan óriás. S mit nem cselekedhetik vala, ha el nem veszti szeme világát!

Mire az erdélyi országgyűlés megnyílt, a felbujtogatott parasztság már több helyen megtagadta a jobbágyi szolgálatot. Valóban, ideje volt, hogy az erdélyi országgyűlés is kimondja a nagy szót, szabaddá tegye a földet s a népet, ámbár, ha egy időben is teheti vala ezt a pozsonyi országgyűléssel, akkor sem marad el a nép lelketlen felbujtogatása. Amint megnyílt az országgyűlés, második nap már az unió tárgyalására került a sor. Wesselényit két barátja kísérte fel a tanácskozóterembe, s övé volt az első szó. Kié lett volna másé?! Halálos csendben hallgatták a nagy hazafi szavait, s csak akkor tört ki a lelkes éljenzés, mielőtt befejezte beszédét. E szavakkal fejezte be: éljen s örökre létezzen az unió! Nagy pillanat volt ez. Megtörtént, mit annyian hiába vártak addig: a két testvérország ölelkezése. És egy hét múlva megtörtént a robot és dézsma eltörlése is. Ez alkalommal is Wesselényié volt az első szó. Ritkán mondott oly szép beszédet, mint ezen a nevezetes napon: június 6-án. Egy nagy, nemes szív, fennkölt lélek nyilatkozik meg e beszéd minden szavában. "Szent az ügy, mely mellett most szavamat emelem - mondá -, szent, mert az emberiség ügye ez. Ügye egy milliónál több és igazságtalan teher alatt nyögő embertársainknak. Azon embertársainknak ügye, kiknek keze munkája után éltünk mi kényelemben és munka nélkül; kik hordozták helyettünk még az adó terheit is; kik verejtékeztek a közmunkában, és kiknek nyakukra kényszerítve volt a véradó is. Aki ez ügyet igaz részvéttel nem hordja kebelében; kinek kettőzve nem ver a szíve a vágytól az ügyet szeretettel karolni fel s látni el: annak szájában nem valóság, csak pengő üres hang a kor három dicső jelszava, átalakulásunk e három tényezője: szabadság, egyenlőség, testvériség. Remélem s hinni akarom, hogy nincs senki itt, ki ne érezné vagy át ne látná örök igazságszabta helyességét s körülmények-parancsolta szükségét annak, hogy mi is tegyük azt, mit a most már közös, akkor még csak testvér Magyar hon ez ügyben már havak előtt tett. Ha mégis volna itt ilyen,távozzék az innen, mert fertőztetné jelenlétével ez nap a termet, mely, ha Isten úgy akarja, ma a valódi szabadság, az igaz egyenlőség s a cselekvő testvériség szent temploma leend, amelyben mi az örök igazság papjaiként áldozandunk buzgó ihletéssel s magasztos közlelkesedéssel.

Fogjunk hát, tisztelt polgártársaim, a szabadság, egyenlőség és testvériség szent nevében az áldozathoz! Nekem jutott a szerencse Isten igéjét e tárgyban elöl mondani ki, s hiszem, mindnyájatok ajkairól harsogva fognak az ima s áldozat szavai visszhangzani. Érzem mostani szerepem megtisztelő nagyszerűségét. Jutalom ez, méltó és teljes azon üldözések s szenvedésekért, melyek engem elnyomott embertársaink, az eddigi parasztok ügye áldozó papjává szenteltek fel.

Imám szavai ezek: az eddig elnyomottakat emeljük magunkhoz, emeljük oda, hova őket Isten teremtette. Legyenek az erdélyi jobbágyok s zsellérek többé nem parasztok, pór nép, misera plebs, hanem szabad polgárok, legyenek velünk egyenlő kötelességek alatt álló s jogokkal felruházott honfitársaink és legyenek velünk jog s szabadság közös érdeke által a hon szolgalatjára s védelmére felhívott testvéreink."

A világtalan óriás beszédének leírhatatlan volt a hatása. A rendek egyhangúlag mondották ki a jobbágyság megszüntetését. Volt-e e pillanatban boldogabb ember ennél a világtalan embernél? Ifjúkori álmai, vágyai, törekvései valóra váltak. A nemesség magához emelte a népet.

A király szentesítette június 22-én az utolsó erdélyi országgyűlésen hozott törvényeket, s július 5-én már meg is nyílt Pesten az első népképviseleten alapuló országgyűlés. Az ünnepélyes megnyitáson jelen van Wesselényi is, mint a főrendiház tagja. Zilah városa ugyan megválasztotta képviselőjének, de ő más javára lemondott.

A képviselőház július 11-iki ülésén mondotta Kossuth a nevezetes beszédet, mely e szavakkal kezdődött: A haza veszélyben! Kétszázezer újoncot s negyvenmillió forintot szavazott meg a képviselőház Kossuth szózatára. Három nappal később beszél Wesselényi a felsőházban, s ez a beszéd Kossuth hatalmas szózatának a visszhangja. Ő is azt mondja: a haza veszélyben. A segélymegajánlás az alsóház dolga, de a hon iránt való érzés nemcsak az alsóházé, közös ez mindnyájunkkal. És a felsőház ünnepélyes felállással járult Wesselényi indítványához: "Kiáltsuk egy szívvel, lélekkel, hogy a veszélyektől fenyegetett hont megvédjük s érte életet és vagyont áldozni készek vagyunk."

Igen, e beszéd Kossuth híres szózatának a visszhangja, de már második beszédében, melyet a felsőház július 21-iki ülésén mondott, ellentétbe került Kossuthtal. Arról volt ugyanis szó, hogy a magyar nemzet adjon-e segítséget a Felső-Olaszországban hadakozó dinasztiának. A kérdés nagyon kényes volt, hisz a dinasztia a szabadságát védő olasz nemzet ellen viselt háborút, s ugyanakkor meg lángra gyúlt már nálunk a bujtogatók szította tűz. Kossuthnak az volt az álláspontja, hogy a segítség csak akkor adandó meg, ha az országban a rend helyreállott, s akkor is csak arra a célra, hogy az olasz nemzettel oly egyesség és béke megkötése eszközöltessék, mely egyrészt az uralkodó méltóságának, másrészt az olasz nemzet jogainak, méltányos kívánatainak egyaránt megfelel. Wesselényi így okoskodott: ha azt akarjuk, hogy a horvátokkal békésen intéződjék el a dolgunk, akarnunk kell az erre vezető legfőbb eszközt: a dinasztia s az ausztriai kormány rokonszenvét. Kétszázezer fegyveresünk van már papiroson (reméli, hogy nem marad ott), de mondhatja, hogy a dinasztia rokonszenve ennek legalább felével felér. Jellasics ötvenezer katonát ajánlott fel a dinasztiának, s ezzel megnyerte ennek rokonszenvét. Szerinte az eszélyesség azt parancsolja, hogy ezt a rokonszenvet a magyar nemzet a maga részére nyerje meg. Szóval: Wesselényi mindjárt megadná a segítséget, természetesen, ő is kikötné a belső béke helyreállítását s az olasz nemzet szabadságának biztosítását.

Ausztria leverte az olasz forradalmat magyar segítség nélkül, s természetesen, a kamarilla most már egész nyíltan lépett föl ellenünk.

A horvát bán betörését megelőzően az országgyűlés megbízásából százhúsz tagú küldöttség ment Bécsbe szeptember 8-ikán, hogy a királlyal megkísértse az ügyek békés rendezését. E küldöttségben Wesselényi is részt vett. A képviselőház elnöke, Pázmándy Dénes, volt a küldöttség szónoka. A király a szép beszédre előre megírt választ olvasott fel s a dolog érdeme elől kitért. Talán helyreáll a rend, ha a király lejön Budára, a nemzet ebbéli kívánsága elől azonban elgyengült egészségének emlegetésével tért ki, holott sohasem volt egészségesebb, mint akkor.

Az események szörnyű gyorsasággal rohantak egymás után. Szeptember 4-én helyezte vissza a báni méltóságába Jellasicsot a király; szeptember 5-én indították az elméjében megháborodott Széchenyit szomorú útjára, a döblingi tébolyházba. Szeptember 8-án járt az országgyűlés küldöttsége Bécsben siker nélkül. Másnap, szeptember 9-én kelt Wesselényi nevezetes újságcikke, melyben mértéktelen felháborodással nyilatkozik azokról az újságokról, melyek Széchenyi megőrülését színlelésnek mondották. Szeptember 11-én tört be az országba Jellasics, aznap mondottak le az összes miniszterek tárcáikról, Kossuth és Szemere kivételével; 15-én Kossuth indítványára a képviselőház elhatározta, hogy nagyobb küldöttséget meneszt Bécsbe, hogy fejezze ki a magyar nemzet rokonszenvét az örökös tartományok képviselői iránt. A főrendiház részéről is négyen csatlakoztak a küldöttséghez, köztük volt Wesselényi, ki a bécsi nép kívánságára beszédet is tartott, egy hordó tetején állva. Szóval: a világtalan óriásnak még nem járt le az ideje. Szeptember 22-én éjfélkor utazott el István nádor Bécsbe, s többé nem is jött vissza... Szeptember 25-én nevezte ki a király gróf Lamberg Ferenc tábornagyot a magyar sereg főparancsnokává - miniszteri ellenjegyzés nélkül; 28-án a felháborodott tömeg Lamberget a Lánchídon kocsijából kihúzta, agyonverte s aztán a Károly-kaszárnyába hurcolta.

A világtalan óriást mélyen megdöbbentette Lamberg megölése. Még aznap levelet írt Batthyány miniszterelnöknek. Íme, az érdekes levél egész terjedelmében:

Tisztelt miniszterelnök úr! Itten a dolgok egy borzasztó eseményen oly fordulatot vettek, hogy mint férj és atya kötelességemnek érzem családom bátorlétéről gondoskodni. Ha mint polgár oly működési tért látnék itt, melyen bármi keveset is tevőleg használhatok, úgy személyemre nézve itt maradnék, bármit is bevárandó. Azonban ily tér nem mutatkozott, sőt olyategész a tolakodásig keresve sem tudtam találni. A felsőház hallgatag padjait pedig helyettem más is szintoly sikerrel megülheti. Ennek okáért távozom a családommal, családom nálam nélkül s méginkább én anélkül bajosan lehetnék el. Mindazonáltal ha honom jó ügyének csak kevésre terjedhető, de hív szolgálatomra s e végre jelenlétemre szükség lenne, elveimmel megegyezőminden munkára, fáradságra és áldozatra készen, bármikor is megjelenendek. A felügyeletemre bízott megyét gondjaim főtárgyául tartván, nem szűnendek meg annak igazgatásában a szükséges befolyást gyakorolni. Ami rendeletek hozzám intézendők lesznek, azokat Olmützon át Freywaldauban vagy Gräefenbergben veendem. Hazafiúi üdvözlettel Wesselényi.

Kossuthnak szóval jelentette be távozását Wesselényi, s szeptember 29-én el is utazott. Akkor már a két nagy ember barátságának vége volt.Közös szenvedések s közös elvek forrasztották volt össze lelkűket, de ím, egyszerre csak rések támadnak s az erős barátság alapja megrendül. A világtalan óriást megdöbbenti Kossuth merész politikája, s miként Széchenyi, ő is forradalomtól tart. Látja a lángtengert, mely végső pusztulással fenyegeti a békés idők alkotásait, s midőn a nemzet és uralkodóház szembe kerül egymással, kétségbeesetten próbálja elhárítani a katasztrófát a nemzet életéről. Augusztus vége táján történt, hogy többször fölkereste Kossuthot, de csak nagy nehezen tudott bejutni hozzá. Kossuthot nyilvánvalóan menti nagy elfoglaltsága, hisz az összetorlódott események szálai mind az ő kezében futottak össze, nem csoda hát, ha megvárakoztatta még Wesselényit is, azt a Wesselényit, ki egy egész életre kötelezte őt le önfeláldozó barátságának számtalan bizonyságával. Ám az sem lehetetlen, hogy ezúttal nem örült a hű barát látogatásának, miután annak célja felől eleve tisztában volt. Becsületes békéről már alig lehetett szó: a nemzetnek meg kellett mutatnia, hogy inkább választja a becsületes halált, mint a megalázó békét.

A világtalan óriást, ki a miniszteri előszoba egyik szegletében üldögélt, képviselőtársa, Kazinczy Gábor vezette be Kossuthhoz. Elmondotta aggodalmait. Elmondott mindent, amivel hű barátjára hatni vélt. Kossuth állítólag azzal igyekezett megnyugtatni Wesselényit, hogy rémképeket lát, ami az ő világtalan állapotának természetes következése. Aggodalmaival, remegéseivel csak megzsibbaszthatja mások tevékenységét, pedig a haza megvédésében minden erő s lelkesedésre szükség van. Engedje azért őket tenni, kiket a sors megkímélt, s kik látnak és a haza sorsát éppúgy szívükben hordják, mint ő. Legyen nyugodt és bízzon bennök, ne lohassza tűnődéseivel azt az isteni ihletet, a lelkesedést a hazafiakban, mi most egyedül képes a hazát megmenteni a pokol hatalma ellen is. Kérte végül, hogy maradjon a szerencsétlen fátum által kényszerült tartózkodó állásban az események közt.

Wesselényit végtelenül bántotta, hogy Kossuth az ő világtalanságát emlegette, hogy ennek tulajdonította aggodalmait, hogy nem ismerte el illetékességét a dolgok megbírálásában. Felállt s röviden köszöntve Kossuthot, távozott.

Ha nem is volt tapintatos Kossuth, midőn megmondotta, hogy világtalan állapotának tulajdonította Wesselényi félelmét, de nyilván igaza volt ebben. A rémképek látása természetes következése a világtalanságnak. Hogy a katasztrófa bekövetkezett: ez sem igazolja Wesselényit, éppúgy nem, mint ahogy nem igazolta Széchenyit, mert a nemzet mégiscsak megmutatta erejét az egész világ előtt, s ez az események későbbi fejlésében nagy hasznára vált.

A világtalan óriásnak most már csakugyan lejárt az ideje, félre kellett állnia. A nemzet Kossuthot követte, s az egykori vezérnek meg kellett elégednie azzal, hogy közkatona sorban szolgálja hazáját. Mert ha le is szorult a vezető sorból s ha betegsége, világtalansága távol is tartotta a haza földjétől, egy pillanatra sem feledkezett meg kötelességéről. Szeptember végén távozott Pestről, s az év végéig kétszáznál több levelet írt Gräefenbergből barátainak, ismerőseinek, Pestre, Kolozsvárra, Zilahra, Zsibóra. Ő maga nem vehetett részt a csatában, de fegyvereit, lovait felajánlotta a haza védelmére. A két Versényi fiú, az ő természetes fiai, az ő lován, az ő fegyvereivel, az ő költségén szállott hadba. Minden levele, amit erre, arra ír, kérés, buzdítás, bátorítás - a hazáért, a mindenfelől megtámadott hazáért. Szózatot intéz a székelyhez, hogy keljenek fel a hon védelmére. Több levelet ír magának Kossuthnak is, nem a régi barátság hangján, de hivatalos, kimért hangon, ám mindig a haza, sohasem a maga érdekében. A maga személyéről egyeden egyszer esik szó a Kossuthhoz intézett levelekben, midőn a képviselőház október 10-ikén hozott határozatában meghagyta a külföldön élő embereknek, hogy "hűtlenség" terhe alatt visszatérjenek az országba s jelentkezzenek a honvédelmi bizottmány előtt. A világtalan óriás magára vette ezt a határozatot s nyomban levelet írt Kossuthnak. E levélben "tisztelt barátom"-nak szólítja Kossuthot s szemére lobbantja, hogy előre nem értesítette arról az indítványról, melynek e megbélyegző határozat lesz a következése. "Ezt nem tévén - írja - barátodat a keserű alternatívába tetted, hogy sorssújtotta napjaiban vagy üldözés tárgyává váljék, vagy pedig az mondassék róla, hogy őt, ki kötelessége teljesítésére soha intést nem várt, arra kényszeríteni kellett és hogy büntetéstőli félelmében tért honába vissza. Barátom! Félelemmel a hajdani kormány sem tudott engem semmire is bírni, a jelen vagy jövő sem birand egy lépésre is. Inkább, hogysem a gyávaság bélyegét süttessem nevemre, kész lennék koldusbotra jutni áldott nőmmel s ártatlan gyermekeimmel együtt. Hogy engem honom s a világ előtt úgy jelentessen meg, mint vagy kötelességéről elfelejtkezettet, vagy gyáva félelemből cselekvőt, azt én senkitől nem érdemlettem meg s legkevésbé tőled, barátom. Ezért egy honáért élt és szenvedett honfi becsülete s a barátság szent nevére kérlek, hozd helyre a sértést, melyet becsületemen, kivétel nélkül mondott ezen szavaiddal: »Nincs most annak ideje, hogy külföldön sétáljanak« - ejtettél."

Mondanunk sem kell, hogy Kossuth nem gondolt Wesselényire, midőn ezt az indítványt tette. Másokra gondolt ő. Azokra, kik csakugyan a külföldön "sétáltak" s tétlenül, közömbösen nézték a nemzet élethalálharcát. Sietett is megnyugtatni Wesselényit, s az október 20-iki ülésen nyilvános kivételt tett Wesselényit illetően. Wesselényi azonban későn értesült erről s közben két levelet is írt még Kossuthnak, melyben már tisztelt elnök úrnak címezte. Azután meg is maradt e címezés mellett...

A két nagy ember többé nem találkozott, alkalom nem nyílt arra, hogy az ellentétek elsimuljanak, a meghidegült barátság újra melegedjen. Az események kereke szédületes sebességgel rohant, nem lehetett azt megállítani. A nemzet eljutott Világoshoz. Beborult az ég a magyar haza felett. A világtalan óriás testben, lélekben megviselten sínylődött Freywaldauban. Még csak egy vágya volt: az édes anyaföldben pihenni meg. A zsibói uradalmat saját parasztjai és az ellenséges hadsereg elpusztították, kirabolták, de a föld megmaradt, hogy kebelébe fogadja kedves fiát.

Az 1850-ik év április havában indult útra Freywaldauból családjával, de útközben rosszul lett s Pesten meg kellett állapodnia, mert tüdőgyulladásba esett. Nagy kínokat szenvedett, de jajszó nélkül tűrte szenvedéseit s még ő vigasztalta övéit. Megkérte feleségét s barátait, hogy pompa nélkül temessék s amint lehet, szállítsák holttestét Zsibóra. Temessék felejthetetlen tanítója és barátja, Pataki Mózes mellé, apja és anyja koporsója közé.

Április 21-én meghalt a világtalan óriás. Egyelőre a Kálvin téri református templom sírboltjába temették, innét vitték 1851. január végén Zsibóra, örök pihenőre. A nemzet néma gyásza követte sírjába: hangosan zokogni nem volt szabad akkor.


Több mint félszáz esztendeje pihen a világtalan óriás a zsibói sírboltban, s azóta nevének, emlékének tisztelete nemcsak hogy nem halványodott, de folyton erősödött. Tisztább jellemű, becsületesebb szívű fia nem volt e hazának, mint Wesselényi Miklós. Nagy volt testben, lélekben, megvolt benne az igazi nagyságnak minden vonása. Örök bálványa marad az ifjú szíveknek, s mindig tisztelettel adózik érdemeinek az emberi és hazafiúi érdemeket hidegen tapogató elme is.

Az ő alakja a legnagyobbak sorában áll ma s fog állani mindörökké. Kevesen adták az önzetlen honszerelemnek oly sok és megható bizonyságát, mint Wesselényi Miklós. Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért. A hősök hőse volt, kinek szíve nem ismert félelmet. S ez a szív meleg szív volt, a szenvedés, a nyomorúság láttára oly könnyen ellágyuló. Keze, mely kettéroppantotta a kemény vasat, bársonynál puhább volt, mikor könnyet kellett letörölnie...

Megindult lélekkel állunk meg emléke előtt s mint ahogy szoboralakja magához emeli a szegény jobbágyot, úgy érezzük emelkedni lelkünket, valahányszor történelmünk e nemes alakjával foglalkozunk.