Payday Loans

Keresés

A legújabb

A vasember fia
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. szeptember 16. szombat, 10:06

Képtalálat a következőre: „gaál mózes: a vas ember fia”

A vasember fia


Történeti elbeszélés


Irta
Gaal Mózes


Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós”



Budapest, 1902.
Singer és Wolfner kiadása
VI., Andrássy-ut 10.



TARTALOM

I.
Ebben a szerző elmondja, mielőtt a történetbe kezdene, 
hogy kik sürgették a megirására tüzzel-vassal.

II.
"Egy Vesselényinek nem szabad félni!"

III.
Pataki Mózes bácsi.

IV.
A tizenkét éves kapitány.

V.
A háladatosság olyan szép dolog.

VI.
"Legyünk mi barátok!"

VII.
Egy császári huszárkapitány.

VIII.
Emberére talált.

IX.
Egy őszinte jó tanács.

X.
Idegen országok titka.

XI.
A zsibói sírbolt új lakója.

XII.
Egy félelmes vezérszónok.

XIII.
1838.

XIV.
A szabadító angyal.

XV.
A nemzet költője megénekli a Vasember fiát.

XVI.
"Nem közénk való volt."

XVII.
"Vesselényi Miklós felség-sértő."

XVIII.
Fényes idők - szomorú emlékek.

XIX.
Az örök sötétség.

 

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós”






I.
Ebben a szerző elmondja, mielőtt a történetbe kezdene,
hogy kik sürgették a megirására tüzzel-vassal.

Van nekem két kicsiny pajtásom. Leányka az egyik, a másik fiucska; a leánykát Agathának hivnák, ha Meminek nem szólítaná az egész világ; a fiucskát pedig még az édes apja is csak Sanyi néven ismeri. No hát ez az én két pajtásom, mióta a "Vasember"-t olvasta, mindennap avval fogadott:

- Mikor irja meg a Vasember fiát, Gaal bácsi?

Feleltem én:

- Ha az Isten megsegít, fiaim, csak megirom majd tavaszszal. Tudjátok, akkor énekelnek a madarak a legszebben, azok sugják nekem a mesét.

Nem nyugodtak bele. Memi reám támadt:

- Én már nem akarok tovább a gorbói gróf maradni, Sanyi pedig nem engedi, hogy Vesselényi Miklós legyek...

- Hm, az baj, nagy baj. Aztán, hogy segítsek én azon?

- Úgy, hogy a Vasember fiában nekem írja Vesselényi Miklóst, Sanyinak pedig egy gyávább gorbói grófot, mert mi ismét Vesselényi-játékot fogunk játszani.

- Most már értem, pajtás, hát ti Vesselényi-játékot játszodtok?

- Bizony, és igaz magyarok vagyunk és szeretjük a magyar hazát és -

- Hát, te, egymást ugyan bizony szeretitek-e? azt szeretném én tudni?

- Szeretjük, mert a csata után mindig kibékülünk.

- No, ha így áll a dolog, akkor futok haza előveszem a pennámat, az orrát beleütöm a tintásüvegbe és írom a Vasember fiát. Hanem előbb csókolj meg, Memi pajtás!

A csókot megkaptam mindjárt, sőt ha jól emlékszem, többet is egynél, hanem a pennát elfelejtettem beleütni a tintás üvegbe, az pedig tinta nélkül sehogy sem akart fogni.

De én ezóta úgy féltem a találkozástól.

A vén óra a falon ketyegte:

- Irod-e már, bácsi?

A feleségem varrógépe berregte:

- Irrrj!... Irrrrj!... Irrrrrrj!

A fiacskám is, a ki nem több kilencz hónaposnál és tizenkét naposnál, rám hurrogatott:

- Irkil tátá... irkil tátá!

Persze, hogy ezt akarta mondani:

- Irkálj tátá... Irkálj!

Most már lopva mentem el a két pajtásom kertjének rácsos kerítése előtt, mert haj, tavasz volt, gyönyörüen énekeltek a madarak - és a Vasember fiából egy árva sor sem volt készen.

Egyszer csak hallom:

- Bácsi, készen van a Vasember fia?

(Jaj!... Ez a Memi hangja.)

- Bácsi, mikor hozza már Pósa bácsi "Az Én Ujságom"-ban?

(Jaj, jaj, ez a Sanyi hangja.)

Behúztam a fejemet a vállam közé, a szomszéd házat néztem. Úgy dobogott a szivem, hogy majd kirepesztette a mellemet. Aztán hirtelen egy jó gondolatom támadt, odamentem bátran a rácsos kerítéshez, s megállottam a két tigris-szemü ellenségem előtt.

- No hát itt vagyok. Mit akarsz te, Memi pajtás?

- A Vesselényi fia akarok lenni.

- Úgy, de hol a nadrág?... Azt hiszed, pajtás, hogy a Vasember fia szoknyában járt?

- Nem, azt nem gondoltam.

- Lásd, ezért nem mertem én eddig megirni, pedig úgy szeretném neked irni a Vasember fiát... Már most mit csináljak?... Én Istenem, mit tudjak csinálni?

Memi okos, őzike szemével, a mely tele volt tüzzel és vágyakozással, mind nézett... nézett... előbb reám, aztán Sanyira. Egyszer csak kipattant belőle a szó:

- Bácsi, már tudom.

- No, beszélj, pajtás!

- Felöltözöm a Sanyi ruhájába, fiu leszek...

- Most már nyugodtan irom, de... mégsem irhatom...

- Miért nem irhatja?

- Mert... mert neked legalább száz nadrágot kellene felhúznod, hogy olyan vitéz lehess, mint a Vasember fia volt, aztán száz kucsmát kellene feltenned, hogy olyan erős legyen a fejed.

Közbe vágott Sanyi:

- Már annyi nadrágja és kucsmája a királynak sincs. Látod, Memi, mégis csak én leszek a Vasember fia, úgy-e, Gaál bácsi?

Az én Memi pajtásom szomorúan, kérően nézett reám. Bizony megsajnáltam.

- Ne busulj, Memikém, ha te olyan vitéz és olyan erős nem is lehetsz, de jó szived van, azt én tudom, mert az én kis fiacskámat, mikor nálatok volt, sokat dajkáltad. Lásd, olyan igen-igen jó szivü volt a Vasember fia is. Úgy szerette a szenvedőket, a halálos veszedelemből száz meg száz ember életét szabadította ki és - de majd elmondok mindent sorjában. Te leszel a Vasember fia, neked irom. Szeresd a szegényeket majd később is, ha nagy leszel, mert tudd meg, pajtikám, ezen a világon a jó és emberszerető szivnél drágább kincsünk nem volt és nem is lesz.

Most pedig hallgassatok ide, kezdem a Vasember fiának a történetét.

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós”

II.
"Egy Vesselényinek nem szabad félni!"

A zsibói várkastély udvarán történt, a mit most elmondok. Élt még a "Vasember", s hat éves volt a fia, nem több. A legizmosabb lovász-legény épen egy tüzes paripát vezetett féken az istállók felől, az apa ott állt fia mellett, s gyönyörködve nézte az ágaskodó, első lábát délczegen emelgető lovat.

- Tetszik-e, fiam? - kérdé fiától, ki majd elnyelte szemével.

- Nagyon tetszik.

- Felülnél-e reá?

- Nem.

- Nem ülnél fel a hátára?

- Nem, édes apám.

- Miért nem?

- Mert félek.

A Vasember intett a lovásznak:

- Megállj, fiu, hozd ide a lovat!

És ekkor az apa megfogta hóna alatt a hat esztendős fiut, felültette a tüzes paripára, azt mondta neki, hogy kapaszkodjék a sörényébe. Aztán ráhuzott a paripára lovagostorával, az pedig elszáguldott, ki a kapun, mint a villám...

A Vasember keresztbe fonta mellén karjait s nézett utána, mig szeme elől a kis lovas eltünt.

Az emeleti ablaknál halott halványan állott, majd összerogyott a szelid édes anya. Úgy érezte, mintha a szivébe egy kést mártogattak volna. Szivettépő zokogás fojtogatta.

Tördelve szakadt buzgó ima a jó Istenhez:

- Hozd vissza őt, én erős Istenem! Gyermekem őrző angyala, most légy vele, most ne hagyd el őt!

És bizony igaznak kell annak lennie, hogy a kis gyermekekre különös gondot visel a jó Isten, még akkor is, ha nem az édes anyai sziv esdekel hozzá.

Ime, egy kinos óra multával csengő nevetés hangzik az udvaron, haza érkezett az urfi, habrongyok szakadnak a paripáról, meg sem kell fogni, magától áll meg a fő-bejáró előtt.

Az apa mosolyog, vállára ver a fiunak:

- Félsz-e még, Miklós?

- Nem félek már, édes apám. Belekapaszkodtam a sörénybe és repültünk. Jaj, be gyorsan vitt, nem hiába "Villám" a neve.

- Tanuld meg apádtól, hogy egy Vesselényinek félnie nem szabad soha ebben az életben.

- Megtanulom, édes apám.

- Most pedig menj fel az édes anyádhoz, s mutasd meg, hogy semmi bajod sem történt.

A fiu szaladt fel az édes anyjához:

- Édes anyám itthon vagyok, nincsen semmi bajom. No, ne sirj, lelkem anyám... Lásd, még mindig sirsz... Én nem akarom, hogy sirj...!

S a fiu törülgette anyjának a könnyeit, czirógatta az arczát, hizelgett neki, mint egy kis macska, azalatt pedig ki nem fogyott a szóból:

- Én nem félek már, édes anyám, nem is fogok félni soha. Te mondottad nekem sokszor, és hallottam másoktól is, hogy édes apám sem félt. Olyan akarok lenni, mint ő, egészen olyan, mert én is Vesselényi vagyok, a Vesselényiek mind bátor emberek, félni nem tudnak.

- Ó fiam!... édes fiacskám!

- Látod, anyácskám, nagyon szép, ha én nem félek, mert ha nagy leszek, akkora, mint az édes apám, akkor én foglak megvédeni a töröktől, tatártól és a némettől. Bizony, mert én Vesselényi vagyok.

- Fiacskám, én mindig arra kérem a jó Istent, hogy te engemet majd később is nagyon szeress, úgy szeress, mint most.

- Ha én téged, te jóságos, édes anyácskám, nem szeretnélek mindig, de mindig igy, a mint most szeretlek, akkor végy egy hosszu-hosszu kardot és hasítsd ketté a fejemet egészen a lábam hegyéig. Azt mondom én. Tudom, hogy nem fogod megtenni, mert én mindig igen-igen nagyon foglak szeretni...

A Vasember fiacskája ekkor nem ütött büszkén a mellére, nem is értett az esküdözéshez, de a szeme úgy csillogott, mintha gyémánt-cseppek lettek volna.

És tudjátok-e, mi teszi a gyermek szemét olyan ragyogóvá, ha édes anyjára néz?

Haj, nagy ezermester az. Egy szelid, jóságos tündér.

Ez az ezermester, ez a tündér a - szeretet.

Képtalálat a következőre: „gaál mózes: a vas ember fia”