Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kemény Zsigmond: A két Wesselényi Miklós
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. szeptember 16. szombat, 09:24

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós”

A KÉT WESSELÉNYI MIKLÓS

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós”

1

A Szamos-völgyben, közel Magyarország határaihoz s körülvéve Erdély álomszerűen kies tájképeivel, egy büszke kastély uralkodik a vidék fölött. Széles homlokcsarnoka, a fedelezet csillogó kúpjai, a messzevetett szárnybástyázatok, a domb, melyre az épület főrészei fektetve vannak, parancsoló és arisztokratikus tekintetet adnak e kastélynak; ámbár az utas, ha közel jő, észre fogja venni, hogy a vár alakú fényes ház lassanként egy tág, de elosztásaiban kényelmetlen földesúri lakká változik, melynek alaprajza több fitogtatást, mint célszerűséget tanúsít.

Mennyi természetbáj, mennyi szeretet, mennyi iszony, mennyi férfibú és történeti gyász lebeg e kastély és széles parkja fölött, mely a szomszéd hegyek széléig nyúlik, s míg lankáján a legnemesebb gyümölcsek érnek, tetőiről a vadvizek és záporesők a megszaggatott földrepedések közül ágyúgolyót és tengericsigákat sodrának alá, a természeti és állami nagy küzdések emlékeit.

Mert a földalakulási óriás harcokon kívül két magyar forradalom megrendítő jelenetei találkoznak azon udvaron, melynek kastélyát említettem, és a mögötte fekvő vidéken.

A magas hegyet, mely oldalról néz az úrilakra, Rákóczi-hegynek nevezik, minthogy az alatta elnyúló völgyben körülkerített és megvert magyar vezér e hegyre menekült, hol végigtekintve a tábor-romokon és halottakon, könnyes szemmel vett búcsút Erdélytől, melyet többé nem látott, s midőn a bércél másik lankáján haladva a szomszéd falu határára érkezett, szintén búcsút kelle vennie egy szeretett lénytől, s a nép most is kegyelettel említi a kőasztalt, melynél Rákóczi és e nő rövid ebéd után elváltak egymástól, hogy többé ne találkozzanak.

Talán éppen a szívszaggató búcsú perceiben, a Rákóczi-hegyről egy groteszk, egy féktelen szeszélyű igazságszolgáltatást lehetett látni, mely egyszersmind megfoghatatlan és népszerű volt.

Wesselényi, a Szolnok megyei főispán, ki a kurucokkal vitézül harcolt, az ütközet után magát kipihenni házához térvén, tornáca előtt találta a rónai oláh papot.

Ez hosszasan elbeszélé, hogy ő vezette a német sereg egy részét álutakon Rákóczi háta mögé, s a kurucok megveretése egyedül ennek tulajdonítható.

A főispán előbb kétkedett, de végre az előadás részleteiből a tény igazságáról meggyőződött. Arca komorrá lőn. Kezével jelt ad hajdúinak, és az oláh pap a kert egyik fájára fölakasztatik.

A törpe, tömör épület, hol ily csodálatos bíráskodás történt, most az általam említett kastély mellékházai közé tartozik, s olvasóim már észrevehették, hogy a tündérbájú és zord emlékű Zsibó regényes és vador körzetébe vezettem, hol a múlt forradalom alatt Erdélyben majdnem először ütött ki a polgárháború, s hol a világosvári események hírére az utolsó magyar sereg, mely még a harcmezőn állott, és az utolsó magyar vezér, ki Aradon halálra ítélteték, a közelgő oroszoknak átadák fegyvereiket.

Ah, Zsibó egy tartalomdús könyvhez hasonlít, melyben a szív legszendébb meséitől kezdve a bősz indulatok vad történetéig és a honszeretet megszentelt álmáig annyi vonzó s idegfeszítő jelenetekre találunk, mint a regényes iskola költeményeiben.

De a Wesselényiek közt, kik a zsibói uradalmat bírták, a közelebb meghalt Miklós atyjának volt legviharosabb élete és lelkülete. Melléje az égtől őrangyalul vala rendelve egy zárdanövendék, Cserey Heléna, a szeretet, türelem és szenvedés neje, s ha Wesselényi Miklós - értem az apát - féketlen szíve által nem sodortatott oly örvénybe, honnan az ő óriás erejű karjaival sem lehetett volna kimenekülni, és ha neve Erdély évlapjain fénnyel van körülsugározva, ah, e fény Cserey Heléna könnyeiből ragyogott föl, és a menekülés a vad szenvedélyek örvényéből egy megsemmisített nőélet önáldozásainak árán eszközölteték.

Érzem, hogy észrevétlenül a tündérvidék emlékeinek varázshatalma alá estem, és Zsibón, mielőtt az ember történész lehetne, akaratlanul regényíróvá válik; mert nem lehet szólani Wesselényi Miklósról, a közelebb kimúlt nagy hazafiról, anélkül, hogy apja ne említtessék, a még melegebb keblű, kinek életpályája minden irányban a regényes felé sietett, sőt néha a hihetetlen határszéleig tévedt.

És ha adatok volnának kezeim közt, a szónokok könyvében az idősb Wesselényi Miklós külön helyet foglalna; de miután mostani viszonyaink mellett minden érintkezés Erdéllyel nevezetes akadályokra talál, az apa történeteiből csak annyit említhetek, mennyi a fiú jellemének, élményeinek és hibáinak ismeretére mintegy útmutatóul szolgál.


Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben Galícia egyik nagyobb városában a közfigyelmet egészen magára vonta egy fiatal kapitány, ki kellemes társalgási modorral vad szenvedélyeket, a szép és nemes iránti lelkesedéssel durvaságot, a XVIII. század bölcselő szellemével arisztokratikus gőgöt kötött össze, s jellemében úgy fölolvasztotta az átmeneti korszak ellentéteit, hogy minden ismerősét a tisztelet és megbotránkozás, a szeretet és iszony ellentételei közt tartotta, s ki ma általa megbántva érezte magát, holnap megint ragaszkodott hozzá, ki ma előítéletein csodálkozék, holnap belátását bámulta.

E kapitány több csudálatos szeszélyek után fejébe vette, hogy a kerületi főispán által, ki gyermekkorában fodrász volt, gördíttesse fürtökbe és rizsporoztassa meg haját. Ily vállalat szelíd úton nem sikerülhetvén, kedvetlen következéseket idézett elő, és Wesselényi, a lovas kapitány a katonai szolgálattól búcsút volt kénytelen venni.

Ő a szebeni zárda védfalai közül elragadván egy növendéket, kit nőül vett, a zsibói magányba vonult. De e perc óta a csendes és álmodó vidéknek minden nyugalma megszűnt.

Szilaj lovak patkói verték föl a csendet. Vadászkürt harsog az erdőben. Fegyverzett cselédek jártak az udvaron föl és le. A rozsdás családágyúk előhozattak. Katonai lábra téteték az egész körezet. És a középidő arisztokratikus s durva erkölcsei Voltaire munkáival együtt - melyet a férj - és a bibliával - melyet a nő szeretett - bevitettek a zsibói őslakba.

Vendégek tódultak Zsibóra barátkozni a házúrral, kinek szeszélyei, bőkezűsége, vadászebei és főként lovai naponként ismeretesebbekké lőnek.

Néhány év alatt Wesselényi ménesének híre a birodalom határain is túlterjedt, s minden lord, márki és magát nagy úrrá játszó turista, ha a Lajtán átjött, Erdélybe is elment, hogy a különc magyar mágnással találkozhassék, bámulatos lóidomítási ügyességéről mesét és valót hallhasson, vagy ha kalandori viszketeg bántotta, vele versenyezzen, s nagy öszletet kockáztasson oly fogadásokra, melyeknek regényességök vagy jelentékenységök miatt a magas körök és lóismerő világ figyelmét nagy mértékben kellendett mozgásba hozni.

Zajos és zord volt a zsibói élet.

A házasszonynak sok könnybe, a cselédeknek sok lótásba, a vadászoknak egy-egy nyúlserét-sebbe és puskaagy-ütésbe, a helység lakóinak pedig sok határkárba és - ha zúgtak - kék foltokba került.

Magok a vendégek is érezték, hogy midőn a zsibói uradalom körébe léptek, inkább vannak a véletlen kezében, mint azelőtt voltak. A túlerőltetett vadászatokban, melyeknél oly kevés tekintet volt az időre, mint a gyomorra és kifáradásra, gyakran lettek betegekké a gyöngék. De ez mit sem tett. Az egészségesek azért jól találták magokat a meggyújtott farakások előtt, ha erdői vigalom rekesztette be a napot, vagy a főterem gyors serlegei közt, ha egy lukulluszi ebéd gyönyörei vétettek igénybe. S valóban, minden borbarát és gourmand a legkellemesebb érzések közt lelte magát addig, míg egy madártoll vagy nyúlfark fölött a házúrral - ki különben is szeszes italoktól irtózott, s csak vére által izgattaték - oly komoly természetű vita nem támadt, mely a becsületi kérdések terén vala eldöntendő. Ilyenkor, ha Heléna hideg ébersége s lélektani tapintata észrevétlenül nem tudott más lendületet adni a szenvedélyeknek, Wesselényi, bár Horácot könyv nélkül tudta, és jól emlékezék, hogy a római költő szerint ily alkalomkor harcolni csak a traxok szoktak, mégis jobbnak látta a barbárok szokását, mint a nagy lantos tanácsát követni. De még itt sem végződtek "a véletlen istenének" szentelt nap bonyodalmai, mert ha az álomidő vagy bágyadtság békebíróként nem lépett a lakomázó vagy a kandallók mellett pipázó körbe, Wesselényi nyugtalan szelleme, mely, mint a viharmadár a szélvészt, a nagy izgalmat áhította, mindig lelt foglalkozást, mely őt kielégíté, de vendégeit nem annyira. Majd kockáztató lovaglások, majd céllövések, hol az ügyetlenség bűnnek tartatott, s néha díját is a hely színén elvette, majd kényes politikai és vallásos polémiák kerültek szőnyegre, noha előre látható vala, hogy az elvháborúk, ha Heléna egy interimet, mely a kérdéseket függőben tartsa, vagy egy vesztfáli békét, mely a közveszteségek után a rendet helyreállítsa, nem eszközölhet, rövid idő alatt a legnagyobb anarchiával fogják a zsibói társaságot fenyegetni.

A viharos élvezetek közt azonban semmi sem okozott kétértelműbb örömet, mint a nagy szekerezések.

Aki e mulatság alatt Wesselényinek kedvence volt, számíthatott arra, hogy a sorssal éppen ellenkező viszonyban áll.

A lovak nagy idomítója ti. a lehetségest és kivihetőt egészen más szempontból vette föl, mint a többi halandók. Nála a szekérigazítás több költségbe került, mint a szomszéd uraságoknak s ha járatlan utakon, hol addig gyalog volt szokás menni, egy kerék eltört, s mellékesen egy kar vagy egy láb kificamodott, lett legyen az akár az övé, akár a másé, nemigen vette tekintetbe.

Legnagyobb öröme volt pedig, ha - miután ő érc szívvel bírt - másnak arcán a rejtegetett félelem sápadásait látta.

Minő vad kéj rezgett át Wesselényi idegein, mihelyt nyugtalan és mesterséggel felizgatott lovaival kétségbeejtő vad pontokra ért, hol azonban fogatainak szabad mozgást engedett. Ekkor a lovak közé csapott, és szélvészgyorsan vágtatott tovább s mindig tovább. Midőn pedig a veszély növekedett, kidobta kezéből a gyeplőt. A szilaj négyes villámként rohant a meredek szélére vagy a Szamos mély partjaihoz. Még néhány lépés, még egy mozzanat s mindennek vége. Az istenkéz sem segíthete többé. Ekkor Wesselényi éles hangja sivított át a lódobajon s a vendég kiabálásain. Fogatai az ismert jelre rögtön megállottak, az erőlködés miatt reszkető térdekkel. A tajték foszlányban omlott rólok, a gazda közönnyel szállott le megsimogatni táltosait, melyek barátságosan vihogtak, mintha vele egyetértettek volna a bősz tréfa keresztülvitelében, és a vendég?... a félájult vendég, míg kénytelen volt a jó ötleten mosolygani, szilárdul eltökélé magában, hogy ha az ég és föld összeszakadna is, ő a házúr kiváló szívességére többé érdemessé nem fog válni.

Így teltek Zsibón a napok.

Csak Heléna, a nőhűség költészeti képe, az áldozó szeretet és eltitkolt aggályok martaléka járt mindig vidám és nyugodt arccal a háborgó jelenetek közt, egy virágszál a meghalt boldogság sírjára ültetve, egy szent kereszt a tűzhányó hegy tetején, mely a vész óráiban a gondviselésre s az ég nyílt szemeire emlékeztet, oltárkép a szenvedélyek keresztutain, melyet a művész keze azért létesített, hogy a mélyen csendes vonalok istenerejével visszadöbbentse a vad indulatokat, s ha kitörtek, könnyekbe olvassza föl.

Helénánál a szelídség nem lehetett ugyan mindig az, mi a legendák szerint a Szent Agatha fátyola, melyet ha az igazhitű akkor lobogtat, midőn az Etna kitör, rögtön megszűnik az omló lávavár; de legalább sohasem történt, hogy a fátyol tiszta színe megszennyeztessék a földsarkok gőze s érintései által. Mindig tudta védeni a nyugodt kéz az ereklyét, melyet az égtől nyert ajándokul.

Wesselényi imádta és rettegte nejét, hódolt szellemének, s fölváltva követé saját természetét. A düh és megbánás közt két egyenlő részre darabolta az életet. S ki tudná megmondani: szíve volt-e nemesebb, vagy véralkata iszonyúbb?

Eddig még a Nemezis nem érte utol, hogy szenvedések által próbálhassa megtisztítani.

De ezen iskola sem maradt ki életpályájából, bár meg kell vallani, kevés sikerrel.

A zsibói kastélytól ti. egy rövid órai távolságra feküdt a gorbói kastély.

A két kastély régóta farkasszemet nézett egymással.

Gorbón egy kisded termetű, rendszerető s aulikus gróf lakott. Éppen ellentéte a zsibói bárónak, ki köpcös férfi, zavargó szomszéd és szélső patriota volt.

E tulajdonok miatt a két úr a legrosszabb véleménnyel vala egymás iránt.

A neheztelésekből súrlódások fejlődtek, s így történt aztán, hogy egy szép reggel fegyveres hírnök jelent meg trombitával kezében Gorbó kapui előtt, s a csodálkozó cselédeknek nagy innepélyességgel értésül adta, hogy bárója többé nem tűrhetvén a gróf sértegetéseit, ezennel hadat izen, s reméli, miként isten segítségével a gorbói várat ostrommal beveendi, s a földdel egyenlővé teheti.

A gróf ismervén szomszédját, miután katonaságért a hely távolsága miatt nem folyamodhatott, fölfegyverzé cselédeit és párthíveit; a kastély védelmét pedig egy ott mulató nyugalmazott kapitányra bízta.

Alig történtek illő intézkedések, már Wesselényi a családágyúkkal, számos vadászaival, lovászaival, gazdasági hivatalnokaival és derék lőszerekkel ellátott hűbéreseivel közeledett.

A grófnak szép nejével együtt, ki Bécsben nagy tekintéllyel bírt, alig vala ideje az ostrom s kihirdetett hadbíróság elől elillanni.

A nyugalmazott kapitány az úgynevezett gorbói vár becsületeért mindent megtett. Rendezte seregeit, ütközetre vitte, elöl ment a harcba, de az ellenség ágyúival a vár szerény fegyverei nem vetélkedhettek.

Egy merész roham következésében a kapuk széttöretének. A kastély falain rések nyíltak, a nők kiabáltak és siránkoztak, a védsereg demoralizáltaték, a félénkek a pincékbe és házpadlásokra kezdettek vonulni, s jelen volt a perc, midőn a falu lángba boruland, a vár földdel egyenlővé tétetik, a nők zsákmányul esnek, és minden kiprédáltatni fog.

Mit tehete a szegény kapitány? Békeköveteket küldött fehér lobogókkal a zsibói báróhoz, tisztességes kapituláció kieszközlése végett.

De Wesselényi föltétlen meghódolást kívánt.

Követelését teljesíteni kellett.

Az ostromló sereg egy része tehát zene közt vonult az elfoglalt várba; más része a hadifoglyokat, a további intézkedésekig, Zsibóra kísérte, hol börtönbe zárattak.

A gorbói fővezér leszámolás végett a nagyterembe vitetett. S itt gyanús komolysággal ültek az asztal mellett különböző férfiak, mint látszik, egy ítélőbíróság.

Kapitányunk maga előtt szemlélvén a végveszélyt, a báró nemeslelkűségére hivatkozott, mind a gorbói gróf birtokaira, mind saját személyére nézve. Heléna könnyei is megtették hatásukat.

Wesselényi hazabocsátá a hadifoglyokat, a fővezért megdicsérte vitézségeért, és a gorbói várban okozott károk teljes visszafizetését elhatározta.

De már késő volt a kibékülés.

Mert a gorbói grófné egyenesen Bécsbe sietett, a gróf pedig a főhadiparancsnokságnál jelentést tett.

Katonai erő rendelteték Wesselényi üldözésére.

Mit ő korán megtudván, a vadaskertbe vonult, mely széles erdőkkel vala kapcsolatban.

Hajtóvadászat intéztetett ellene, de siker nélkül.

Néhány napig vad helyeken bolyongott. Utóbb ismerőseinél kezdett lappangani, végre Dátosra menekült egy közel rokonához.

Itt följelenteték.

Korán reggel volt, midőn hálószobája ajtaján kopogtatnak, mert - mint jelenteték - valakinek sürgető beszéde van vele.

Ő nem gyanítván rosszat, hosszú reggeli öltözetében és egy karddal - melyet még éjjel sem szokott magától elhagyni - a küszöbön megáll, körülnéz, s minthogy senkit sem lát alant, szobájának kűlépcsőjén leszáll az alsóterembe, mely inkább pitvar, mint valóságos előszoba volt.

Ekkor a pitvarajtónál fegyveres alakok mutatkoznak, és egy tiszt belépvén: "ön foglyom" - szól németül, míg katonái rögtön a pitvarba nyomulnak.

Wesselényi válasz helyett harcolni kezd, mindig visszavonulva, hogy szobájába érkezhessék, hol az asztalra valának letéve derékpisztolyai. De a lépcsőkön mindig hátrább tolulván, sarkával hosszú hálóköntösére tapodott s hanyatt esett.

A küzdés miatt dühbe jött katonák megragadták, az udvarra hurcolák, kezét hosszú kötélre fogták. Ekkor két lovas katona nyeregre ült, s őt, a két ügető ló közt, gyalog és fövegtelenül hurcolá a közelebbi állomásig, hol szekérre tétetett.

Midőn Kolozsváron átmentek, Heléna már ott volt, s két gyermeke halottágyon, körüle papok, kik veszekvének, hogy a kimúltak melyik vallás szertartásai szerint temettessenek el. A vegyes házosság kérdése hármas családgyász közt vitattaték; noha Wesselényiné, a régi üldözések miatt elkeserítve, már a protestáns hitre tért, s azon ábrándos buzgósággal csüggött új hitén, mint egész családja a rómain.

A világi és egyházi hatalom éppen a legindulatosabb harcot folytatta a halottak fölött, s a különböző egyház papjai minden követ megmozdítottak diadalmuk kivívására, midőn a fogoly apa kérlelhetetlenül továbbviteték, hogy az idegen föld börtönajtai zárják el a világtól és a viharos cselekvényességtől, mely szenvedélydús szívének életeleme volt.

József császár szigorúan akarta büntetni az új Götz von Berlichinget, ki az ököljog régi világát Szolnok megyében restaurálta.

A kufsteini várban egy sötét börtönszobába hurcoltatott, mely a léget és világot csak a kisded ajtóablaktól nyerte.

S Wesselényi, ki a szenvedés poharát szintoly makacssággal kívánta fenékig üríteni, mint a szilaj örömöket, még azon enyhítéseket is megveté, melyek a legszorosabb bánásmód mellett is előkerülnek.

Büszke lelke irtózott a kegy és könyörület alamizsnájától.

Sőt a sanyar végleteiben, az elhagyatás és magány iszonyaiban gyönyört s vad álmainak táplálékot keresett.

Börtönét kisepretni sem engedte.

A szobapadlaton mindig magasabbra emelkedő por egy rémítő naptárrá vált, a szenvedés időmutatójává. S ah, e fővényóra hallgatott a napokról, csak a változatlan kínok hosszú havairól, éveiről adhatott jelt.

Egy történet még növelte a rendes szigort.

A börtönőr valami intézkedés miatt az ajtóhoz jön.

Wesselényi, ki éppen az ajtóablak előtt állott, kérdi: mi újság?

Ez vállvonítva mondá: most hoztak várfogságba egy kutya magyart.

Wesselényi kidugta karjait, s mellen ragadván a börtönőrt, iszonyúan megrázta, s óriás erővel hátralökvén, az a lépcsőkön gyorsan legördült.

Hogy ily visszatorlásnak következményei ki nem maradtak, természetes volt, s a rabnak nem vala többé oka panaszolni azon gyér kímélet iránt, mely minden börtönőr szívét - ha megkérgesedett is - néhanapján meg szokta hatni.

Míg Kufsteinban az egymáshoz hasonló napok így húzódtak el, s egyik év a másik után beköszöntött állandó unalmaival és ürességével, mely a szenvedéseknél nyomóbb, mert a lélek erejét, melyet a sors ereje meg nem törhet, mint az árbocot a szú, lassan emészti, míg Wesselényi tétlen rabéletét a fásultság nyoszolyája felé vonszolta, hol a kedély élőhalottként nyugszik a dermedés vánkosain, hogy többnyire az őrültség karjai közt ébredjen föl, addig Zsibón az elhagyott gyönge nő férfierőt nyert a csapások által, zsarnokilag kezdett parancsolni a némberi gyöngeségeknek, arcáról visszatiltá a fájdalom küljeleit, szívébe zárt minden kínt, s nem egy újkori Penelopét találunk benne, ki amit nappal könnyek közt sző, éjjel szétbontja, de egy ótestamentumi nőt, egy magas jelenetet a sioni fényképek közől, kiket a hit elég erősekké tőn, hogy egy tervbe szőjék föl szívök vágyának, lelkök gondolatainak fonalszálait.

Megmenteni Wesselényit és a visszatérőnek úgy adni át mindent, ahogy az hagyott mindent; ez vala a nőkedély legszellemibb költészetének gyönyörű, de nehéz föladata.

S Heléna teljesíti.

A férj szobáiban a régi helyen maradt a legkisebb tárgy.

A zsibói gazdaság a terhesebbek közé tartozott, mely a tapasztalt mezei gazda és számító háziúr munkásságát igényelte; és Wesselényiné, midőn férje fogságba esett, kevés ismerettel bírt e tárgyak körül, s helyzetét keserű gúny nélkül kicsinységekben is önállónak alig lehetett volna mondani.

A legcsekélyebb dolgokat is most kellett tehát megtanulni, most volt életében először magára visszautasítva; de erélye győzött az akadályokon. Még a földmívelés is az ő személyes és közvetlen felügyelése alatt folytattaték, s az uradalom jövedelmei rövid idő alatt a régiek valának, míg adóssága - s ez az egyetlen változás - naponként apadt.

Sokkal több fáradságba került a világhírű ménes fönntartása. Azonban Heléna olvasott, tanult, gyakorlati ismereteket szerzett, férje tradicionális eljárásait a lótartás és idomítás körül pontosan végrehajtatá, a régi cselédeket tekintélye s kegyei által kettőzött szorgalomra buzdította, minden mozgásba hozatott, és az egész környék kénytelen lőn elismerni, hogy Zsibón a gazdaság ezen ágában sem történt semmi hanyatlás.

Volt Wesselényi kedvelt ménei közt egy arabvér, melyhez kiválólag ragaszkodott, s mely keleti névvel nem bírt ugyan - mert Philosophnak hívták -, de annyi keleti hév és értelmesség jellemzette, mint az arab emírek leghíresebb lovait, melyek Mahomed hét ménei közől vették származásukat, s a néphit szerint gazdájok minden gondolatait előérezik.

Wesselényiné nem engedte, hogy Philosophra, melyen férje leginkább szeretett lovagolni, senki ráüljön, s maga a mén is oly szilaj volt az idegenek irányában, miként kétséges vala: ha tűrni fogna-e valakit hátán? Négy évig volt az arabvér nyergeletlenül: mert eddig tartott Wesselényi fogsága, s mert ily hosszas idő alatt sem sikerült Helénának a kufsteini börtön lakatait fölnyittatni; ámbár esdeklései, ügyessége s ártatlan ravaszságai által még férje ellenségeinek is barátságát rendre megnyerte; ámbár minden udvari befolyást ismerni tanult, s főként a szívesebben kihallgatott nők útján a birodalom hatalmasabb embereinek közbenjárását is folytonosan igénybe vehette.

Végre ütött a szabadulás órája.

A távollevőt gyors lovai ragadták ősi kastélya felé. Amint közelített, föléledt lelke a régi idők változatlan képein. Minden tárgy: a rétek, a mezők, a gazdaság szelleme, a szigorú rend, az épületek alakjai kedélyét azzal látszottak hitegetni, hogy a szenvedés évei csak álmok valának; mert különben az idő miként vonulhatott volna el Zsibó fölött nyomdokok nélkül, nyomdokai nélkül a pusztulás- és elhagyatásnak?

Wesselényi az udvarba érkezvén, egyenesen az istállóhoz sietett. Midőn Philosoph a közelgőnek hangját hallá, hegyezni kezdé füleit, megfordítá nyakát, s előnyújtva szikár, csontos fejét, a belépőt nyerítésével üdvözlötte. Ez örömtől lepetve sietett kedvelt állatjához, s végigsimítva kezét a dagadó erű nyakon s a széles és zárt csípőjű háton, megnyergelé Philosophot, s a másnak oly szilaj mén vazalli engedelmességgel és diadal-gőggel ragadta a rég várt házurat a mindenfelől összetódult falunép, az ünnepi ruhába öltözött cselédek és a leáldozó nap sugárözönében fürdő fák sorai közt a szabadba, a hegyek oldalaira, a kedvelt vadaskerthez s mindenüvé, honnan Heléna gondjai által elégülés és gyönyör áradhatott a hazatértnek keblébe.

Nem kívánok annak vizsgálatába elegyedni, s nincs is elég ismeretem eldöntésére, hogy a nemesebb állatok a tartós visszaemlékezésen kívül bírnak-e annyi fölfogással, mely majdnem értelemnek, s oly állandó hűséggel és szeretettel ápolóik iránt, mely majdnem kedélynekneveztethetik? Mikor fog ama láncolat, mely a legtunyább és a legbárgyúbb érző lénytől kezdve az emberig mindent egy kapcsolatba szorít, és az ösztöntől a lélekig, a tárgyak megkülönböztetésétől az önismerésig alig elválasztható fokozatokon halad mindig magasabbra, s a titkos erők hierarchiáját alkotja: mikor fog az anyag világán, a mérleg, a bonckés és vegytani eszközök hatalmán kívül eső természet fölfedeztetni és átvizsgáltatni, hogy - mint a mohamedán mesékben Salamon király a madarak nyelvét ismerte - az új kor büszke tudósai a lélektan mellé sorozhassák az ösztöntant is, én e legnehezebb kérdéshez csak úgy vethetek hozzá, mint a vak a színek árnyolataihoz. De míg nincs valaki, ki önelégüléssel állíthassa magáról, hogy ő ismeri e titkokat, legyen szabad nem mosolyganom azok költészetén vagy sejtelmén, kik, mint a perzsa és beduin, megindulás nélkül alig tekinthetnek azon büszke s engedelmes ménre, mely csak nekik hódol, mely gondolataikat kitalálja, akaratukat értelmes pontossággal végrehajtja, és a közveszélyekben az ihletés bűverejével tudja a szabadulásnak eszközeit föllelni.

De tárgyamtól eltérvén, talán egy állatbarát beteges érzelgéseibe merültem, mi nincs helyén, kivált oly korszakban, midőn az emberbarátok érzelgései is ki kezdenek menni divatból.

Pedig csak egy jellemvonást akarék közleni a hazatért börtönrab életéből.

Folytatom a félbeszakított rajzot.

Wesselényi legelső ismerősével, mellyel - a vele megérkező nőt szekerében hagyva - Zsibón találkozék, tudniillik Philosophfal, benyargalván a vidéket, hosszas élvezet után, végtére megint az udvaron találta magát.

Ekkor leszállott a nyeregről, s a ló sörényére borulván, megcsókolta azt, s míg szeméből sűrű könnyek omlottak, mély illetődéssel kiáltott föl: Philosoph! Te sorsommal kibékéltettél.

Az érc szív meghajlott egy állat hűsége előtt!


A zajos élet megint elkezdődött a tévedésekkel együtt.

A nyugtalan vérmérsék folytatta uralkodását.

Wesselényi a régi maradt.

Sem nemes indulatát, sem vad természetét, sem a nyugalmas percekben kitűnőleg kellemes társalgási modorát nem hagyá a börtön szenvedései és magánya által megtöretni.

Vadászott, veszekedett, lovagolt, szerette és keseríté nejét.

Ezalatt nagy változások előjelei mutatkoztak Európában.

XVI. Lajos a királyságot már alig tudta összetartani.

II. József nagyszerű, de sikertelen reformjaiba beléfáradt.

Monarchiánk különböző részeiben, s főként Magyarországon tetőpontra hágott az elégületlenség.

A függés, a régi törvények nevében, több megyéken megtagadtatott.

Erdély ege is borongani kezdett.

A kormány majd minden hivatalokban titkos ellenséget, majd minden nemes emberben elégületlen polgárt számlált.

A reményekre gerjedt oláh köznép lázadása, azon kezek által, melyeknek pártfogása felől vala az izgatók által elhitetve, szigorúan büntetteték.

A közjövedelmek apadtak.

Senki sem bízott a jövendőben.

S végre maga az új korszak kezdeményezője, a lángeszű uralkodó, kórágyán s megtört szívvel vonta vissza, kettőn kívül, a magyar korona országaira vonatkozó minden rendeleteit.

József császár kimúlt.

A közoklevelek egy része, a cataster előkészületei, a népösszeírás, a földmérési adatok zajongó megyegyűléseken és azokon kívül nagy ünnepélyességgel megégettettek.

Összeomlott a tündérvár.

Tíz év virrasztásai egy lobbanással füstbe repültek.

Ekkor a ritkaságok tárába szánt szentkoronának ládái ismét megnyittattak.

Leopold fölkeneték, a koronát fejére, a palástot vállára tette, a dombra lovagolt, hogy a világ négy része felé vágjon kardjával, s éljenzések közt tegyen esküt az ősi alkotmányra.

Megint minden a régi.

És Erdélyországban is több évtizedek óta kinyittaték az első hongyűlés, a francia forradalom hatásai és a százados institúciók melletti ragaszkodás nyomdokaival a vélemények- és kedélyekben.

Wesselényi az 1791-i diétára megjelent.

Elkezdődtek a tanácskozmányok oly emberek összege által, kik közül egyiknek sem volt parlamenti tapasztalata, sőt sejtelme is a pártok vezetése és a szőnyegre vont kérdések tapintatos kezelése iránt.

De hamar tanultak, s a 91-i országgyűlés Erdély évlapjain kitűnő helyet foglalt, az ért ész, a szónoklat és hazafiság tekintetéből.

A legkülönösebb körülmény által vonta magára Wesselényi mindjárt az első napokban a közfigyelmet.

A kinyitás ünnepélyességei után ti. csakhamar egy fiatal, alig húszéves írnok lépett a tanácskozó terembe, nyalábbal hónalja alatt és figyelő arccal. A vita már meg volt kezdve, s nem minden érdek nélkül szövődék valami közjogi tárgyon mindig tovább. Hogy a haza atyjai a szőnyegen levő kérdés által egészen igénybe vétettek, abból gyanítható, mert csak későn kezdék észrevenni, miként a belépett írnok - ki azalatt tárcáját fölbontotta, s helyet foglalt - ólommal kezében néz és jegyezget.

A kíváncsiak előnyújtják nyakaikat, hogy felvilágosítást szerezhessenek. A félénkek arca sápadt lőn; a heves vérmérsékűek pedig agyarkodó állást foglalva, a jelenvolt kormánytagoktól magyarázatot látszottak követelni e különös eset iránt.

Minden zavarban volt.

Csak az írnok folytatta munkáját egyenlő szorgalommal, vagy nem sejtvén, vagy nem rettegvén a közfigyelmet, melyet támasztott.

Ily meg sem szakított jegyezgetés a zivatar kitörését előidézte.

Micsoda kém jött ide? Ki bátorkodik leírni beszédeinket, hogy a szót a házból kivigye? Ezen interpellációk kezdék egymást felváltani, s már a megszeppent Nopcsa Elek - ki később udvari kancellár lőn - összegyűjté papírait, hogy távozzék.

Ekkor fölállott Wesselényi, a még csak különcségeiről ismert férfi, és gyönyörű szűzszónoklatát tartá a nyilvánosság mellett.*

Eszméi győztek. Dörgő hangja megrázta a kedélyeket. Tapssal fogadtaték, mert ragyogó, bár néha túlhő előadásai modora kivételt tőn azon száraz és törvénytudói értekezések alól, melyek már lábra kezdének kapni. Példája másokat is buzdított, és az 1791-i országgyűlés fényesebb volt minden utódainál, egészen az 1834. évben tartottig.

Wesselényi a nyilvány szükségéről a még gyakorlatlan többséget felvilágosítván, Nopcsa a teremben maradt, és háborítás nélkül folytatta vállalatát. Naplója, melyet Zsibón láttam, az egyedüli forrás, honnan az 1791-i szónokok szelleméről részletes ismeretet lehet meríteni, és nagy veszteség a történészetre s parlamenti irodalomra nézve, hogy ezen kitűnő ügyességgel szerkesztett munka a legérdekesebb tárgyak szőnyegre vitele előtt, általam ismeretlen okok miatt, félbeszakadt.

Pedig 1791 határozott Erdély közjoga fölött.

Mária Terézia nem szerette az alkotmányokat; József gyűlölte a régi jogot. S így az elsőnek szelíd abszolutizmusa, a másodiknak meleg, de csak elméleti szabadságszeretete azon pontra juttatták Erdélyt, hogy midőn a tettleges új rendszerből - melyet nem tanult - kilépett, ahistóriai régi alkotmányt, melyet elfelejtett, nem tudta sem elég kitartással védni, sem elég ügyességgel továbbfejteni.

Igaz, hogy minden viszonyok összedúlva és egymáson hevertek, mert előbb a törvénykívüli szokások és folytonos visszaélések, később a törvényhelyetti felsőrendeletek, VI. Károly és Mária Terézia kora után a Józsefé, annyira megváltoztattak mindent, hogy a Leopold kötlevele, mely a nemzeti fejdelmek alatt kifejlett alkotmány maradványait a mostani uralkodóház védpajzsa alá helyeztette, többé egy pontot sem mutathatott föl, melynek ellenkezője nem volna gyakorlatban.

1791 tehát alkotásra hivatott meg a romok közt.

1791-nek kellett a visszaélésekből azokat eltörölni, melyeken a hatalom önként túladni kívánt, és a régi törvényekből azokat visszahozni, melyek komoly akadályokat nem gördíthetnek a bécsi kormány elébe.

1791-nek kellett magát alkotmányos évnek színleni, hogy a törvényesség felügyelete alatt tábláztassanak be a kényuralom követelései.

Ez vala a felső akarat és a még erősebb viszonyok akarata.

S Erdély oly kis tartomány volt, hogy egy birodalmi abszolutisztikus kormány mellett az alkotmányos belélet kifejlesztése és új törvények általi támogatása költői ábrándnál több alig lehetett.

1834 megértette ezen eszmét; 1791 még nem fogta tisztán föl. Csak itt áll hátrább az első Wesselényi Miklós kora a második Wesselényi Miklós korától.

Az 1791-i országgyűlés tehát közjogi törvények szerkesztéséhez kezdett, s az ország régi szabadságait új vizsgálat alá vetette.

Nagyban űzeték az alkotmányozás.

A szónoklat védte a jogokat. Megdönté. Eltemettette. Sajnálta, midőn azok szőnyegre jöttek, sejtvén, hogy áldozatoltárra vitetnek; később a tarka kötelet kezébe ragadta, s az áldozatot virágokkal hinté be, míg a bárd elébe vonszolá.

Mit tehetett?

A nagy többség vágyott kilépni a tíz évi sikertelen kísérletek által hátrahagyott zavarból, mint a csólnakból az, ki egy széles tenger minden zivatarait a csodák kegyelméből átélte, és az emberi természetnél fogva megutálta.

Az 1791-i országgyűlés rövid idő alatt a megyéket, a törvényhozást és a kormányszéket újrarendezte, a történészeti jogok és a Leopolddali kötlevél alapján, de a legerősebb ékkövek kivétele s az egész épület térszínének megkeskenyítése mellett.

Midőn ily lényeges kérdések oldatának meg, vagy metszettek ketté, természetes volt, hogy a pártoknak nemcsak létezni, magokat eszmék és modor által jellemzeni, de egymással hevesen csatázni is kellett.

S az 1791-i pártok elég szenvedélyességgel küzdöttek a tárgyak felett, azonban sokkal kevesebb epével az egyének irányában, mint ahogy napjainkban divatozott. Mert Bánffy György kormányzósága alatt az arisztokrácia tekintélye csekélyebb volt ugyan, mint a Bruckenthal korában, midőn a főhivatalok néhány család közt oly óvatossággal osztatának ki, hogy egyik se kapjon többet vagy kevesebbet, mint a másik; de másfelől kétségtelen, hogy a bürokráciai rendszer Bánffy alatt erősödött meg, és még nem hozta magát ellentétbe a nagyobb családok érdekeivel, mint később történt. Ily körülmények közt önként érthető, hogy a tekintélyek létezése mérséklé a szenvedélyek kitörését, s annyi oka volt egy szónoknak az indulatok közt is a modorban óvatosnak lenni, hogy a rakoncátlanságok ritkán, a személyes bántalom esetei alig fordulhattak elő.

Csak Wesselényi nyilatkozatai bírtak a közelebbi évek parlamenti vitáinak élességével; csak tőle rettegtek azon magas helyzetűek, kik ha utaztak, a megyetisztek által szolgáltatták magokat, s ha otthon valának, a hízelgők csoportozata - mint ércfal - által voltak minden kellemetlen érintkezésektől különválasztva.

Wesselényi volt az aulikus párt ostora.

Ő volt a patriótáknak - vagy hogy a mostani neveket használjam: - az ellenzéknek legbátrabb előharcosa, ki a megrohanást mindig merte kockáztatni, az ostromban ki nem fáradt, a visszavonulásról tudni sem akart.

Most, midőn hatvan év távolsága választ el Wesselényi ragyogó föllépéseitől, a többség alig emlékszik az ő nevére; a kevesek pedig, kik a történészet embereit számon tartani szokták, a dicsőség fénysugaraiból, mely halántékait környezé, ítélvén, az ellenzék vezetőjének és a többieken egy egész fővel felül álló egyéniségnek hiszik őt.

Pedig Wesselényi soha valódi vezérszerepet nem vitt.

Erre szenvedélyei, vakmerősége és gyermekies gaszkonádai miatt teljesen alkalmatlan volt.

Tury vala a párt élén.

S az ellenzék kétségkívül igen ritkán, vagy ha tette, igen rossz sikerrel indult el Wesselényi politikáján.

De ha az forog kérdésben, hogy ki volt 1791-nek legkitűnőbb szónoka, ekkor senki Wesselényitől az elsőség babérjait megtagadni nem fogja.

Dörgő hangja uralkodott a zajon. Arcainak parancsoló és villámló tekintete megdöbbenté a bátrat is. Támadásai érvvel, gyors fordulatokkal, a fölolvadt szív nemes ömledezésivel és a rajongásig fokozott meggyőződés varázsával bírtak. Ingerlékeny kedélyénél fogva Wesselényi gyakran sodortatott a pátosztól, mely nála részint csinált, részint belső hév volt, az indulatos előadásig s onnan a dühöngésig, melynek hatalmában már többé nem voltak a kifejezések, nem volt a kísérlet, nem az önérdek, de az eszmék logikai kapcsolata mindig. Az embernek bámulni kellett e különös jellemen, mely néha a gondolatok kerekeinek rendes forgása közt támadt súrlások miatt oly féktelen hévbe sodorta magát, mintha mérges skorpiók fullánkai által szurkáltatott volna, hogy őrjöngésbe hozassék; s mindamellett ezen hév, ezen zabolátlan kedély dacára is nem fordult elő eset, midőn a megtámadott, a parlamenti csaták közt felbőszített és többé semmi határt, semmi kíméletet nem ismerő Wesselényi ne vezette volna előadását a szoros logika zsinórvonalain végig. Az ő logikája, mint kiolthatlan Pharus, világított a szenvedélyek éjjelén és a megtámadások tajtékzó hullámain, még a legkisebb habra is csillámot vetvén. Az ő logikája, mint a szalamandra a tűzben, az indulatok olvasztó kohóiban is, melyekben a jellem aranya már elvesztette szilárdságát, bántatlanul maradt.

Az élet terén ez nem történt nála mindig így; de a rostrumon örökké.

Keressünk-e Wesselényinél politikai rendszert, tanokat, státusbölcsességet?

Mi volt ő?

Nehéz határozottan megmondani.

Leginkább arisztokrata és felvilágosodott férfi.

Arisztokrata nem úgy, hogy a kormányzási formák bevégzésökben állottak volna szemei előtt, mint annak, ki az itészet lépcsőin emelkedik föl a szemlélet oly magasságára, honnan a tanok hatását a közjólét mezején, mint egy folyam ágozatait a sík rónán, végigkísérheti.

Ő inkább vala arisztokrata megszokásból, ízlésből és ősi példák szerint. A szabadságot szerette fölvilágosodott ragaszkodásával az átmeneti korszakok azon kétes embereinek, kik már elvileg meg tudják különböztetni a szabadságot a szabadostól, de cselekvényileg még nem; s kik szívesen elolvassák a francia enciklopédistákat, elmennek a szabadkőmívesek páholyába, és hiszik, hogy nagy változások történhetnek a világon, azonban mint Heródes nem tudta a sok csecsemő közől a Messiást kitalálni, ők sem sejtik, hogy a megszületett eszmék közől - melyek előttök a porban játszanak - melyik van hivatva az emberiséget rendeltetése felé vezetni, a meggyőződés szelíd Jordán vize vagy az erőszakolás vérkeresztsége által.

Wesselényi továbbá tetőtől talpig magyar volt. A nyelvmívelésre sok gondot fordított. De ha a honunkban lakó népiségek egymáshozi viszonyát és e viszony veszélyeit egész terjedelmében nem értette, az inkább korának, mely az örökös jobbágyság eltörlésére is József császár által volt kényszerítve, mint neki felróható, ki Erdélynek csupán kitűnő férfia volt, nem pedig apostola.

E megjegyzésekkel nincs semmi levonva Wesselényi országgyűlési érdemeiből; mert 1791-ben nem lehetett az ügyvezérektől oly bevégzett míveltséget követelni, minő most sem volt nálunk, mint tapasztalhattuk.

Wesselényi főként sérelmi szónok vala, nem pedig organizáló státusférfi.

Aki beszédeit áttekintendi, látni fogja, hogy e mezőn dicsőség pályadíja fölött a később kor ünnepelt hőseivel a versenyt kiállja.

Ő a státusbölcsességet többnyire az óvilág történészetének mintaképeiből vonta le.

A görög és római nagy írók, a klasszikus kor hőseinek és országlásainak tettei gyakran valának beszédében vagy a kiindulási pontok, vagy a lelkesítő, a képzelődést hevítő szerek. Néha hatni akart általok, máskor felvilágosítni.

Szónoklata e sajátságok által hasonlított a nemzeti fejedelmek alatt fénylő férfiaknak, egy Kendinek, Kovasolszkynak és Gesztinek modorához, azon különbséggel, hogy ezek az ótestamentomi példákat is szerették elmélkedéseikbe szőni; de hasonlít a francia forradalom tribunjainak is beszédeihez, kik a Trasybulok és Brutusok hazájából hurcolták át a szabadság eszményképeit a nemzeti gyűlésbe, a Tuileriák kertjébe és a municipalitás termébe, a klubokba és az utcákra.

Wesselényi 1791-től fogva 1809-ig minden országgyűlésen szerepet vitt.

Talentuma által sokat hatott a tárgyak keresztülvitelére, és indulatoskodása által majdnem annyit a tanácskozások megzavarására.

Néhány jellemző példa fordul az utóbbi esetre elő.

Fölhozok egypárt az érdekesebbekből, mert rá és korára világot vetnek.

Az erdélyi gyűlésekben, ha a tanácskozások alatti rakoncátlan kifejezések miatt jel kéretett, s az elnök a jelt megadta, az ajtók rögtön bezárattak, a közvádló előállott, a gyűlés ítélőszékké alakult, a pör megindíttatott, és senkinek távozni nem lehetett mindaddig, míg az ítélet ki nem mondatott, és teljesedésbe nem véteték, vagy a pénzbírság lefizetése vagy a rögtön fizetni nem tudó egyén elfogatása által. Ekkor aztán az ajtók föltárattak.

A szólásszabadság ezen biztosítéka annyira népszerű vala, hogy számos törvénysértések dacára az utolsó időkig épen maradt.

Ezt előrebocsátván, Wesselényire visszatérek.

Ő egy alkalommal hévvel és sértőleg támadta meg a kormánypártot.

Személyeskedései ingerültséget gerjesztettek.

Tombolás, lárma keletkezett.

Többen felszökelltek padjaikról, és a ház méltóságának fenntartásáért sorompóba léptek.

Jel kéretett Wesselényi ellen.

Az ajtó bezáraték.

Minden ki volt ragadtatva rendes vérmérsékéből.

Ekkor fölállott Tury: "Wesselényiben megtámadtassék-e a szólásszabadság?" - kérdé meghatott és átható hangon. "Ki védi meg utóbb e jogot? Ki fog biztosítva lenni e falak közt?"

Alta ruit cedrus, silvae trepidate minores!

Elnémult Tury.

Hallgatás lőn.

Az ajtók mintegy magukban kinyíltak.

Ki-ki hódolt a szerencsés rövidségű szónoklatnak, mely egy felkiáltásban minden aggodalmat tolmácsolt, és a jól választott latin versnek, mely midőn a vád alatt levőnek parlamenti nagyságát kifejezte, egyszersmind azon körülménynél fogva is hatott, mert a Wesselényi pecsétgyűrűjére egy cédrus van metszve.

Az országgyűlési jegyzőkönyv illető számában pedig a következő naiv megjegyzés vala olvasható: "A tanácskozás Wesselényi Miklós atyánkfiának indulatoskodása miatt félbeszakadt, és holnapra halasztatik."

Más alkalommal az ellenzék ünnepelt szónokának még a fennebbinél is botrányosabb összeütközése volt, de amelyből már nem Tury szónoklata, hanem saját lélekereje által és dicsőséggel menekült.

Ő ti. a kormány politikáját szokása szerint hevesen ostromolta.

Kifejezései nem voltak válogatva, s modora azon évek kíméletes, sőt gyakran szolgai hangjához mérve igen nyersnek látszott.

Az elnök tehát félbeszakítá, és rendre inté, oly megjegyzés mellett, hogy "talán Szolnok megye érdemes követe elfeledkezett a múlt időkről, melyek alatt távol kellett lennie."

E célzás a kufsteini börtönre szertelen hatást tőn Wesselényire, ki a ház távollevőbb padjairól a sebzett oroszlán dühével fölpattanván, kardjára csapott, s félrehárítva kezével az előtte állókat, korlátlan haraggal sietett az elnöki szék felé.

A megdöbbent országgyűlési tagok közől senki nem merte mérsékletre figyelmeztetni.

Ki-ki lesüté fejét, várva a történendőket.

Sírcsend volt.

Amint fokonként növekvő dühvel közelített, az elnök ösztönszerű tartózkodásánál fogva a szék másik oldalára kezd vonulni, úgyhogy midőn Wesselényi hozzá érkezék, már csak az elnöki szék szélén ült, alig érintve azt.

Wesselényi megáll.

Küzd magával.

Kinyújtja balját, s az elnök vállára tevén: "Értettem, mire célzott kegyelmességed - mondá fojtott hangon -, értettem. Azonban jegyezze meg:engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem."

A végszavakat oly mennydörgő és mély hangon csapta az elnök fejéhez, hogy az elcsüggedt terhök alatt, míg a gyűlés fölvillanyoztaték, s kitörő helyeslésével adott elégtételt a gyöngédtelenül megtámadott és magát rendkívüli szenvedélye mellett is a végpercben mérsékelni tudó képviselőnek.

Az 1809-i diéta legtöbb kellemetlenséggel halmozta Wesselényit.

A szellem naponként szolgaibbá vált.

Erdély tíz évi alkotmányos élet alatt, míg országgyűlései gyakran tartattak, annyit hullatott el a különben is árnyékalkotmányból, hogy ha még tíz évig rendesen lett volna országgyűlése, a végsőnek alig maradhat vala egyéb teendője, mint egy határozat által bezárni a terem ajtóját, s miután többé tanácskozásokra szükség nincs, mint a római színésznek, midőn a komédia bevégeztetett, a közönség előtt elkiáltani magát: "plaudite!"

E túlmérséklett gondolkozási modor miatt nem szerethették a haza atyjai 1809-ben Wesselényit, ámbár 1791-ben égig emelték.

De a törvényhozás irányának ily átalakulásán kívül, Wesselényi népszerűségének csökkentésére, gyógyíthatatlan hibája, a szenvedélyesség, szintén sokat folyt be. S természetes volt, hogy végtére bosszantani kívánták őt azok, akik általa gyakran fölingereltettek.

Erre hamar nyílt alkalom.

A Leopolddali kötlevél szerint ti. a főhivatalok közt vala a nemzeti hadak tábornoka, mely - mint az egész kormánytanács - az országgyűlés által volt választandó.

E tábornoki méltóság mindig csak az alapjogok közt maradt, és senki által nem plántáltatott az életbe át, hogy bár egy óráig díszelegjen.

De az 1789-i forradalom után támadt és gyorsan változó európai háborúk a nemesi fölkelés újraalakítására vonván az ország figyelmét, könnyen megfogható volt, hogy a törvényhozók a nemzeti hadak tábornokáról is a sérelmek hosszú lajstromában megemlékeztek, s ámbár egy hadügyminiszterre - mert ilyforma szerep vala a Leopolddali kötlevél keletkezésekor a nemzeti hadak generálisának szánva - a karoknak és rendeknek akkor nem nagy szükségök volt, mégis e hivatalra is a választás folytonosan sürgettetett.

1809-ben pedig napi kérdéssé vált.

Nem kell mondanom, mert olvasóim bizonyosan anélkül is kitalálták, hogy a daliás, a magát fitogató kentauroknál is ügyesebben lovagló, a katonai ismeretek elemeivel bíró és a hadseregben hosszasabb ideig szolgált Wesselényi Miklós rendkívül megtiszteltetettnek érzé magát, ha a haza bizodalma által nemzeti tábornokká jelöltetik ki.

S kétségkívül, hogyha a fényes hivatal sine cura-ként létesül, Wesselényit illette e díszes megkülönböztetés; ha pedig - mint némelyek hitték - a nemzeti hadak tábornokából a nemzeti fölkelés vezénylője nőtte volna magát ki, még akkor is, minden hibái mellett, Wesselényi ily hivatalban valószínűleg több szolgálatot tehete a hazának, mint az oly versenytársak, kiknek hibái kevesebbek ugyan, de honszerelmök és buzgóságuk is kisebb.

Ő érezve természetes előnyeit, midőn látta, hogy mellőztetik, nyíltan járt kijelöltetése után.

Hiúsága vagy önérzete megmutatá tehát az Achilles-sarkot, melyen halálosan vala sérthető.

Ellenségei fölolvasták az ívet, jól céloztak; a nyílvessző talált, a seb sajgott.

Wesselényi gyöngeségei, melyek a tábornokságra alkalmatlanná teszik, még nyilvános helyen is előhozattak.

Ő elég szavazatot nem kapott.

S visszautasíttaték a haza által, midőn először kért szolgálataiért díjt.

A büszke lélek, mely már azért megalázva hitte magát, hogy óhajtása ki nem találtatik, elsötétült a nyílt mellőztetés miatt.

A zsibói magányban mindig komorabbá vált.

S bizalmatlanság fészkelt keblébe a többi gyöngeségek mellé.

1809-ben elvégződött Wesselényi politikai pályája, s néhány hónappal a közrehatás megszűnése után, kialvék élete is.

Ő a magyar színészet és irodalom előmozdítója, az első magyar színháznak - a kolozsvárinak - egyik alapítója, igazgatója és csaknem egyedüli fönntartó szelleme levén, gyakori érintkezésbe jött a két haza tekintélyesebb íróival, s még nagyobb tiszteletben állott a tudomány, mint a politika fáklyavivői előtt.

A gondolkodó emberek szelíd és visszavonult köztársasága lefegyverzé a szilaj szellemet, s mint a királyi oroszlán és a rengetegek büszkébb jellemű vadai, midőn ingerülve is vannak, nem bántják a játszó gyermeket, szintúgy Wesselényi kíméletes vala a tudomány körében, szelíd az ismeretek terjesztésével foglalkozó egyének iránt, és meleg barátja a költőknek. Ezek bámulták ragyogó és nagy tulajdonait. Hazafiságát az égig emelték, és a világ szeme elől gondosan befedték gyarlóságait, mint az első patriarcháét a hű gyermekek.

Halálának híre megrázta a két országot, s a legszebb fájdalomhangokat szakasztá ki a költők kebléből.

Berzsenyi ezen gyönyörű és jellemző verssel örökíté meg az elhunyt emlékét:

Leomlom én is szent porodon, nemes!
A jókkal együtt könnyeket áldozok,
S hamvedredet bús cyprusággal
Illeti Melpomeném zokogva.

Nem úgy jelentél meg te hazád egén,
Mint egy szökőfény, mely mosolyog s kivész,
Mint egy szivárvány, tarka párák
Kölcsönözött ragyogásaikkal:

Te, mint az orkán s mint az olympi láng,
Megráztad a gőztorlatok éjjelét;
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát.

A jók csudáltak, mint az Egész javát
Titkon segítő mennyei tűneményt,
Neved, dicsőült Wesselényi,
Rettenetes vala és imádott.

Ritkán talál itt enyhelyet a derék,
A virtus útját szörnyetegek lesik:
Pályája küzdés; ámde végre
Talpa alá szegi a Chimaerát.

Mint hajdan a szép Aethra jeles fia,
Felbírtad ifjú karral az éktelen
Márványt; s atyáid pallosával
Győzedelem vezetett az égbe.

Tekints le hozzánk hős eleid közül!
Lebegj körülöttünk, légy szeretett hazád
Védlelke, s oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban!

2

Amiért a költő esdeklett, megtörtént.

E kérés: "Oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban!" - teljesült.

Wesselényi Miklós, az elhunyt fia, atyjának ragyogó tulajdonait öröklötte.

De hibáit is.

Midőn azonban az ifjabb Wesselényit az idősb erényeinek, fényes lelkitehetségeinek és gyarlóságainak örököseül kell tekintenem, szükséges, hogy előre kijelöljem a határokat, melyek közt e szavakat értelmezni kívánom.

Az öreg Wesselényiben talán eredetibb s elevenebb volt az ész; de a fiában szélesebb, alaposabb és gyümölcsözőbb kifejtést nyert. Az csupán szónok vala; ez státusférfi is.

Az apa hiúsága s fitogtatási vágya szintén átment a fiúba; de ennél a hiúság majdnem a becsszomj számításával, kitartásával és nélkülözni tudásával volt ellátva; a fitogtatási vágy pedig oly nemes formában tűnt föl, hogy szögletességeinek nagy részét, a nevetségességet pedig egészen elvesztette.

Az ifjú Wesselényi - mint az idősb - óriás szenvedélyek által marcangoltaték. Indulatossága hamar támadt, terjedett és nagy erővel feszítette keblét. De az érc kebel érc akaratja vissza tudta fojtani a neheztelést, a haragot és a dühét egyaránt. Szenvedélyei többnyire csak akkor törtek ki, ha nem kívánt uralkodni rajtok, szándékból vagy önzésből.

Ő zsarnokságra hajló véralkattal bírván - itt a zsarnokságon nem kegyetlenséget értek - szeretett parancsolni, szeretett az egyenlők közt ő is fő lenni, szerette akaratját és az akarat teljesedésbe vitelét; e követelő modor, ezen leigázása a körülötte levő idegen sajátságoknak, legtermészetesebb összefüggésénél fogva az érdekeknek, gyakran vezette jó szíve mellett is gyöngédtelenségre, önmérséklése dacára is indulatoskodásra: de azt állítani teljességgel nem lehet, hogy ő - ha kívánta - kedélyének viharait nem tudta volna fékezni.

Wesselényi kétségkívül gyakran engedett heves jellemének szabad tért; de ellenben atyjával igen ritkán történt, hogy a heves jellem az eszély tanácsaiban fékezőre találjon.

Ez óriás különbség.

Az öreg Wesselényi tudván gyöngeségét, forró vérének mérséklésére külső eszközökhöz folyamodott. Így p.o. otthon állványra több tiszta ing volt téve, és nehány üveg jeges víz. Midőn indulata gyorsan hágott a felső fokokra, letépte ruháit, itta a hideg vizet, öntöztette fejét, s gyorsan cserélte változóit. E mechanikus csillapítás, bár célszerű lehetett, gyarló pótszere volt az akarat törhetlen és diadalmas erejének, mely az ifjabb Wesselényinél az embert sokszor bámulatra ragadta. Kik vele ismeretesek valánk, láttuk őt néha oly indulatban, hogy térdei reszkettek, míg arca változatlan maradt, és hangján a legkisebb rezgés sem árulta el a belső küzdelmeket.

Berzsenyi Wesselényit mint 18 éves ifjút látta először. Hihetőleg e találkozás benyomása után nem sokkal írta róla következő gyönyörű és jellemző verseit:

Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos
S a tetején örökös tűzörvény s aetheri fagy küzd:
Arcaidat derülő tavaszod szép hajnala festi,
Jég fedi homlokodat, s láng csap ki komoly szemeidből. -
Erdély: menyköveid forrnak bent, esküszöm, áldozz!

A nagy költő hasonlítása tökéletesen igaz.

Wesselényi keblében, mint az Etnában forrt a láng; de külsője tudott hideg lenni, mint a tűzhányó hegy tetejét hó takarja.


Minthogy nem szándékom életírást adni, de szintén nincs kedvem egy szónokban és státusférfiban a szónoki és státusférfiúi tulajdont vegytanilag különválasztani, hogy csupán absztrakciókat közöljek, ez okból olvasóim most az életirat, majd az itészet vidékein fognak vándorolni, most a kígyózó völgyben, hol lépésenként kell a tért és kilátást nyerni, járdalunk, majd fölmászunk a magas pontokra, honnan a hegyek és völgyek alakulásait, egy széles láthatár gazdag panorámáját áttekinteni lehet. Mert igyekeztem, hogy a szónokra az élet történetei vessenek világot, a státusférfiú terveit magyarázzák ki, a férfinak állása a társadalomban és viszont a politikai becsszomj és hatásvágy, a honszeretet és a pártönzés adják az ariadnéi fonalat a magánélet történeteinek tájékozására.

Munkám tehát, mint eddig, úgy ezentúl is az életirat és a politikai jellemrajz közt fog állani.

E megjegyzés után visszatérek Wesselényi Miklósra.


A komoly, a gondolkodó, oly rendkívül erős alkatú gyermek még nem vala hatéves, midőn atyjával az udvaron sétált. Éppen egy szilaj mént hoztak ki a lovászok és a háziúr felé vezették. A horkoló és hányakodó mént, amint közelített, a gyermek növekedő gyönyörrel nézte. Ezt az apa észrevevén, mosolyogva mondá: nem ülnél-e rá föl? Miklós hallgatott. Az öreg feléje fordítá éles szemeit, és ismét kérdé: nos, nem ülsz föl? Nem, válaszolt a gyerek. Miért? Mert félek. A Wesselényieknek nem szabad félni, mennydörgé az apa, s földobta gyerekét a szilaj ménre, megcsapván ezt ostorával. A zaklatott állat elrohant. Heléna, ki történetesen a tornácon volt, sikoltva szaladt szobájába, s a kerevet vánkosai közé mélyeszté fejét, hogy zokogását elfojthassa, és lélekerőt gyűjthessen a halálhír meghallására; mert egyetlen még élő gyermekének vesztét bizonyosnak hitte. Telt az idő mindig egyenlő kínok közt. Az anya helyzetéből mozdulni sem mert; szívét a félelem iszonya úgy összeszorította. Egyszerre pajzán szava hangzik a gyermeknek, ki a szobába berobogva, nevetés közt beszéli el az új életet nyert anyának, hogy a mén igen rosszul viselte magát; de ő mégis a hátán maradt, és addig lovagolt, míg csak az kifáradt.

Ehhez hasonló jelenetek nem levén Zsibón szokatlanok, természetes volt, hogy a fiú a testi ügyesség különböző nemeiben gyorsan haladott előre, és organizmusát korán szoktatta az idő viszontagságaitól kezdve minden alkalmatlanságok eltűrésére. Hamar lőn edzetté s neki-törődötté.

A spártai nevelésen kívül, melynek szigora közé sokféle kényeztetés és elnézés vegyült, a többit, ti. a szellemi idomítást, egy értelmes tudor, Pataky vette át, ki miután a gyermeknek tanítója volt, az ifjúnak útmutatójává, a férfinak barátjává vált, s mint a szellemi viszonyoknál fogva a család tagja, a családi kriptába temetteték el az apa mellé; a nemrég kimúlt fiúnak is végakarata vala, hogy hamvai az apa és növelő közt nyugodjanak.

Miklós serdülő korában sokkal többet ígért, sokkal szebb reményekre jogosítá a hazafit és a tudomány emberét, mint amennyit férfi-évei, minden fényes eredmények mellett, teljesítettek.

Ő mint gyermek csoda, mint ifjú hasonlíthatlan, mint férfi csak kitűnő volt.

Midőn Kazinczy hosszas börtön után az irodalomnak visszaadatott, s újrakezdé reformátori nagy pályáját, a szolgai szelleműek féltek vele közel érintkezésbe jőni, mert a mindennapi lények sokadalma megbélyegzettnek tartá azt, ki címere volt korának. Ily években látogatá meg az öreg Wesselényit, ki a tőle távollakó vezérírót, mint egy érkező fejedelmet, ünnepi örömmel fogadta.

Kazinczy szerete naplót vinni, s gondosan följegyzett mindent, mi vele történt, vagy rá vonatkozott.

Az erdélyi híres szónokkali társalgásait is, kivel hétéves fia mindig együtt volt, leírta.

Fölhozza, hogy egész éjszaka beszélgettek. A gyermek Wesselényi pedig szintén az asztal előtt ült. Nagy figyelemmel hallgatta a komoly társalgást, míg ujjaival a viaszgyertya csepegéseiből lovakat alakított. Ahol a beszéd rá nézve érdekesebbé vált, közbeszólott, kérdéseket és észrevételeket tett, mindezt egy férfi komolyságával.

Hárman tehát társalgás közt üdvezlék a hajnal-szürkületet.

Kazinczy e gyermeknek különös viselete és érettsége által meglepetve, prófétai lelkesedéssel kiáltott föl: meglátja a két haza, hogy mekkora portentum fog Wesselényi Miklósból válni!

Széphalom költője soha nem szűnő figyelemmel kísérte a zsibói kis daliát, ki midőn mások még testi és szellemi tulajdonaiknak mívelését alig kezdették meg, már kitűnőleg lovagolt, vívott, lőtt és úszott, s ki a testgyakorlati ügyességgel a tudományok iránti hajlamot párosítván, a vele egykorúakat szorgalomban felülhaladta, ismeretekben túlszárnyalá.

S Kazinczy különben is a dicsérést inkább szeretvén, mint a korholást, elemében volt, ha Wesselényire fordítá szemét, és a dús zsendülésnek példátlan nyomait vette kedvencén észre. E rokonszenvnek köszönhetjük, hogy midőn a tizenkét éves ifjú egy csapat fölkelő nemességen, melynek kapitánya volt, Nagykárolyban, a nádor jelenlétében szemlét tartott, a költő a hadgyakorlatok pontossága, a gyermek-vezér föstvényi öltözete, deli modora és páratlan ügyessége által elragadtatván, hozzá egy igen kecses verset intézett, melynek lehetlen legalább kezdetét nem közlenem.

Még a praetexta lepdes válladon,
Ambróziát lehel szép üstököd,
S gyengéd orcádon s e kis száj körül
Rózsák virítnak, mint az Ámorén,
Legszebb, legbájosb Ámor önmagad:
S íme a gynaeceum csendes rejtekéből
Kiszökve, már a vérmezőre futsz,
Hogy ott azok közt léphess fel, kik az
Ádáz halálnak mennek ellenébe.
Gyermek, mi ez? S te azt hiszed talán,
Hogy itten oly harc vészi kezdetét,
Amelyet egykorúid, a tavasz
Virággal elhintett pázsitjain,
Örömre gyúladozva indítanak?
Te úgy hiszed talán, hogy itt elég lesz
Szeg csődörödnek hátán a szerint
Rengetni a földet, mint midőn az ifjabb
Caesart és Armidort, nemök fő díszeit...
A stadiumban addig fékezed,
Míg a kelő port a tajték eloltja,
Mely a kifáradt ló inán lefoly?
Oh élj korodhoz illő kényeidnek!
Amely dologra kelnek társaid,
Az férfilelket kíván s férfikart.

A nemesi fölkelés, mint tudjuk, komoly eredményre nem vezetett, de bármint fordult volna a kocka, kétségtelen, hogy a gyermek-kapitány azok közé tartozék, kik semmi körülmény közt nevökre és a hazára szennyet nem vonhatnak.


Miklós a politikai láthatáron 1818-ban tűnt először föl, midőn már huszonegy évet számlált.

Ekkor ő közgyűlésről közgyűlésre utazott, hogy minden megyében, hol szavazattal bírt, izgasson azon összeírások és úrbéri rendeletek ellen, melyek az országgyűlés mellőzésével és így törvénytelen úton szándékoltattak életbe léptetni.

A kormány terve végtére a nemesség ellenszenvén s az eljárási modor jogtalansága miatt megbukott. Az úrbéri munkálatok a levéltárokba szorultak.

Nyert az alkotmányosság, vesztett a nép.

Az emberbarát és jó honfi szíve vérzett a választásért, melyet a mostoha korszak elébe tűzött, midőn felszólítá, hogy vagy a haza szabadságain, vagy a tömeg érdekein ejtsen oly sebet, mely végtére is meg fog bosszultatni az események hatalmánál fogva.

Ha 1818-ban úrbért nyer - bár törvénytelen úton - a nép, úgy 1848-ban, minden tévedéseink mellett, kevesebb vér omlik Erdély völgyein és hegyszorosaiban; mert az érdekek kiegyenlítései harminc év óta folyamatban lettek volna.

De másrészről csodálkozzunk-e, ha a törvénytapodásra senki szívesen nem nyújt kezet, s legkevésbé az ifjú, ki tapasztalatai által nincs még oda kényszerítve, hogy örökös kialkuváshoz szokjék, s hogy ne azt remélje, hogy a jót eszközölheti, hanem hogy a hazára nézve hasznosan vegyítheti politikájába a törvényest, mely célszerű, és a célszerűt, ha szintén nem is volna szigorúan törvényes.

Lehet, hogy 1818-ban Wesselényi, ha a férfikor higgadtságával bír, nem gátolja Majláthot jogszerűtlen jótékony munkálkodásaiban; de hogy az a 21 éves ifjú több kegyelettel viseltetett az alkotmány iránt, mintsem azt bármi kecsegtetések árán megsérteni tudja, ez oly természetes, hogy az ellenkezője okvetlenül gyanúsnak fogna látszani minden előtt, ki a fiatal évek eszményiségét ismeri.


Erdélyre 1811 óta komor és tevékeny idők borultak.

Lassankint elkopott az ősi intézmények gépe.

És megszűntek mozogni.

A kerekek akadoztak.

A törvényhozás tereme bezáratott.

A hivatalszobák lettek az állammá.

Kitűnt, hogy legnevetségesebb igény egy kicsiny és szakadozott országnak, hol a népiségek s kiváltságok érdekei majd semmi találkozási pontba össze nem folynak, független kormányzásról és szabadságról álmodozni csak azért, mert a papír-törvények a tanácsosok felelősségétől kezdve az országgyűlés széles jogköréig mindenről gondoskodtak.

Huszonhárom évig nem volt diéta.

1830-ig - kivévén az úrbéri epizódot - a megyegyűlésekre kíváncsiságból többnyire csak a gazdasági tisztek s a magukat unó szomszéd kisbirtokosok jártak. A hivatalnokok, kik választás alá már nem jöttek, igazítottak el minden tárgyat. A mívelt és vagyonos osztály átallá csekélységekkel foglalkozni, s a kormányzó fényes estélyein, a vidám társas körökben és a nők toalettasztalai mellett feledé dicsőségvágyát, kinevette a pedantokat, kik kötelességről, az ábrándozókat, kik hazáról és a májkórosokat, kik közerkölcsről és polgári erényről beszéllettek.

Wesselényi maga is érezte a kor mákonyszerű hatását.

Ő még fényesebb testi, mint szellemi tulajdonokkal bírván, úgy látszik, hogy pezsgőbb éveiben kárpótlást vélt találni hiúságára vagy becsszomjára nézve, ha legdelibb lovaglónak, legügyesebb vívónak és céllövőnek tartatik, ha merészsége, kalandjai, óriás ereje, a nagy vadászatok s a nővilág kedélyében okozott forradalmak által a figyelmet magára vonja.

Hogy unatkozásai közt a tudományoknak is áldozott, s hogy adóssággal terhelt jószágait rendezni meg nem szűnt: ez mutatja, miként a divat és a puha kor dacára is keblében több érc, több nemes anyag volt, mint ifjú barátainak nagyobb részénél.

De a magyarországi felső vidékeken 1823-ban támadt mozgalmak véggyűrűzetei Erdély határszéléig is elhullámozván, természetes vala, hogy a másoknál aránylag éberebb szellemű Wesselényire hatást gyakoroltak. Újra a hazai törvényekre vetette szemeit. Egy akkor tekintélyben álló jogtudóst vitt Zsibóra. Azzal és a szomszéd megyékben lakó befolyásosabb egyénekkel összejöveteleket tartott, melynek célja a társas időtöltéseken kívül a haza állapota s érdekei feletti eszmecserék voltak.

A fiatal dandyknak eszményképe levén a frivolitásokban is kitűnő Wesselényi, csakhamar a komolyabb hangulat kezdett tőle a vendégekre átszállani.

Lassanként divatba jött az élvezetet foglalkozásokkal vegyíteni és a napi örömek közt a haza elhagyottságára is gondolni.

Ily előzmények után találkozék Wesselényi egy gazdag és főrangú katonatiszttel, ki nagyobb szerencsével vadászott, mint ő, hasonló szép paripákon lovagolt, és a testgyakorlat sok nemeiben versenyzett vele, vagy megközelítve, vagy felülhaladva őt.

E katonatiszt még több elpazarlott év s még több szétfecsérlett szellemi erő tudalmának súlyát hordá lelkén.

Érdemjelek valának mellére tűzve. Táborozásokban vett részt. Alakja a világcsatákróli föstvényekben, Krafft művészi ecsetje által díszelg, mint egyénisége által felötlő jelenet. Idegen udvarok kegyeivel volt elhalmozva. Beutazta Európát s kelet egy részét. Ismerte a különböző nemzetek szokásait, erkölcseit. De tapasztalásaiból elégületlenséget és szakadozottságot hozott haza anélkül, hogy a gazdagok szerencsétlensége, az élvundor és a szibaritizmus nemezise, az unatkozás, megtörték volna erélyét.

E katonatiszt nagy vagyona, magas családviszonyai, elismertetést nyert személyes tulajdonai és a szerencse kegyeinek dacára nem volt boldog. Élcei fölvidámíták a körüle levőket, de egy zilált kedély színét hordák magukon. Iróniája s gunyorai hasonlítlanok valának; de néha látszék, hogy azok oly nyílvesszők, melyeknek élére a méregcseppet az önmagávali elégületlenség hullatta.

Mint a helvét, ha idegen földre távozik, az öröm karjai közt is szívének rejtekében bút táplál, mert hazája bérceit elhagyta, úgy érezte a honfájdalmat e magyar katonatiszt Debrecenben, a magyar nép közepett is, azért, mert hitte, hogy hazáját elhagyta, midőn tehetségeinek egész összegével nem szolgálá.

Wesselényinek találkozása a Debrecenben állomásozó gróf Széchenyi Istvánnal mindkettőjük életpályájára határozott befolyással volt.

Barátokká lettek.

Rendszeresebben űzék tanulmányaikat.

A fiatal körnek, mely körülöttük mozgott, szívébe csepegtették a hazaszeretetet, a magyar nemzetiség becsülését és a munkássági vágyat.

A felsőházi szabadelvű pártnak magva e baráti szövetkezésekből támadt.

Széchenyi látván, hogy Wesselényi ragyogó talentuma mellett is kevés világismerettel bír, rávette, hogy őt Angliába és Franciaországba kísérje el, s mivel a megkezdett új gazdászati rendszer miatt Zsibó még eléggé jövedelmező nem volt, pénzét ifjú barátjának rendelkezése alá bocsátotta.

Legkellemesebb szaka Wesselényi életének - melyről, midőn Széchenyit Kossuth miatt gyűlölni tanulta, szintoly elragadtatással beszélt, mint barátságuk délpontján - ezen utazás volt.

Széchenyi a magasabb körökben, a talentumoknál, a művészeknél, az ipar és vállalatok tekintélyeinél s mindenek fölött a rókavadászaton s lóversenyen névvel bíró angol vidéki nemességnél sok ismeretséggel bírván, Wesselényit egyszerre oly világba ragadta, mely az ő szenvedélyeinek minden oldalról megfelelt, s hová neki magára bejutni alig vagy csak későre lehetett volna.

Ezenkívül Széchenyi szinte hajlammal bírt testi ügyességeivel, edzett természetével, sztoicizmusával és a nélkülözésekkel, melyeket kiállani tud, némi osztentációt űzni.

Wesselényi elemében volt, mert barátja oly emberre talált, ki a legszeszélyesebb vállalatokra is kész, s ki egy helóta vagy néger rab sanyarú életét akkora készséggel hordozta, mint Heliogabal és Sardanapal dőzsöléseit.

Versenyezhettek tehát együtt, s főként a fárasztóbb és öntagadást igénylő tervek kivitelében leltek gyönyört.

Franciaország déli vidékeit gyalog utazták be, naponként nagy távolságokat tűztek ki. Csak kenyeret és tejet volt szabad enniök, mindkettőt igen csekély s meghatározott mennyiségben. Mert föladatuk volt a fáradság és éhség eltűrésében egymást legyőzni. Az eredmény vala, hogy Széchenyi gyalogolni, Wesselényi koplalni tudott jobban.

Barátságuk növekedett e versenyzések által, melyeket a tudomány és ismeretek mezején hasonló küzdelmek váltottak föl.

Mert mindketten elhatározták hazájukba visszatérésökkel megkezdeni a reformátori szerepet és életöket kizárólag a nemzet fölébresztésére, kifejezésére, emelésére fordítani, a társaskörök, a közélet és az irodalom útján.

Reményök volt örökké egy pályán haladhatni, nekik volt e reményök, kik politikai nézetekben lényegileg különböztek, s kik alig tíz évvel utóbb kétkedni kezdenek éppen abban, mi kétség fölött állott, ti. egymásnak jószándékában és honszerelmében.

Hihető, hogy még akkor, midőn mindketten politikai múlt nélkül s csak a haza felvirágzásáért összpontosítandó munkásságuk nagy szándékával folytatták a tapasztalásgyűjtés "vándoréveit", hihető, hogy az előkészületek korszakában alig sejdítették ama távolságot, mely az elvben egyezőket a részletek és az alkalmazás által gyakran élesebb meghasonlásba hozza, mint a szembetett vélemények képviselői szoktak egymás irányában állani. Különben vagy Széchenyinek vagy Wesselényinek sok áldozatra kellett késznek lennie, s valamelyik, ha komolyan hitték a politikai pálya közösségét, már előre eltökélte egyéniségét megtagadni. Másként az együtt haladás sikerülése majdnem a csodával határos lett volna.

De ámbár szép álomnál egyéb alig volt e terv, a két álmodozó örök hálával tartozik a végzetnek, hogy sokáig csalódásokban hagyá élni, mert barátságuk évei alatt kölcsönösen nagy változást idéztek elő egyéniségökben, kifejtették tehetségeiket, ismereteik láthatárát szélesítették, és a közéletre hatás eszközeivel testvérileg ellátták egymást, ki-ki megosztván, amivel bírt, hogy viszont gazdagíttassék a másik fél szerzeményei által.

Később, miután ti. Széchenyi Wesselényivel ellenségeskedésbe jött, a különböző pártok hálátlanságot vetettek mindkettő szemére. Wesselényi tette Széchenyit nagy hazafivá, míg a Széchenyi ismerősei adatokat hoztak föl annak bebizonyítására, hogy Wesselényit a falusi betyárból civilizált férfivá egyedül a Széchenyi barátsága avatta föl.

Ily végletben igazság nem lehet.

Senki sem oly elfogult, legalább most, midőn szenvedélyeink kihűltek, hogy a két politikai jellem közől az egyiknek eredetiségét és hivatását a másiknak kedveért kétségbe vonja.

De az mindig különösnek marad, hogy határozott fogalmat akármiről inkább lehet szerezni, mint a hatásról, melyet e férfiak egymásra gyakoroltak.

Ők magok is - bár őszinteségöket kétség alá vonni nem lehetett - ellenkezőleg adák elő régi viszonyaikat.

Úgy látszik, ismeretségök első éveiben illúzióban éltek vagy saját maguk vagy egymás iránt.

Széchenyi nekem többször beszélte el Wesselényiveli szövetségét, utazásait, közremunkálását és meghasonlását.

Az ő eredeti modora szerint előadva e viszony egy kevéssé önösnek tűnik föl, s több számítással, mint vonzalommal járt.

"Én - mondá a többek közt - nagy szemöldű, barnássárga színű, komor kinézésű ember vagyok. Élceim találnak, s az eszméim közé vegyített szatirikus ötletek által sértve érezhetik magokat néha azok is, kiket bántani távolról sem volt szándékom. Én az asztal mellett ki tudom egy bonyodalmas terv részleteit főzni, de midőn rögtönzésre kerül a dolog, nem mindig találom magamat föl. Már ezekből is kisül, hogy vezetőnek való nem vagyok. Tőlem sokan idegenednének el, s akadnának tán olyak is, kik miattam magától az ügytől vonulnának félre. De ha egy párt fejének alkalmas is volnék, kolomposnak, vezérszónoknak, a magyarnál, mint keleti fajnál, mely a külsőségeken kap leginkább, mostanság csak oly ember való, ki széles, köpcös termetű, erős, mint a bika, dörgő hangja megrezgetteti az ablakokat, elég dagállyal tud beszélni, s akkora tekintéllyel bír, hogy aki messze vidékről eljő, és szemébe néz, akaratlanul kénytelen fölkiáltani: ez ám a hatalmas, a méltóságos, a királyi tekintetű magyar. Bennem e tulajdonok nincsenek meg. Hosszasan tanakodtam: ki lehetne körülményeink közt arra alkalmas, hogy a kolomppal elől indulhasson? Végre Wesselényire akadtam. Látni való, hogy ő nagymértékben van e tulajdonokkal fölruházva, és én reméltem, hogy mi meg fogjuk érteni egymást, reméltem, hogy ő, ki szép eszét sokáig hevertette parlagon, az utazás, tapasztalás és tanulmányok által lerázván magáról, ami betyáros s közszerű, a hazának óriás szolgálatot tehet; reméltem, hogy éppen azon tulajdonokat fogja fényesen képviselni, melyek nálam hiányzanak. Csalódtam! Pedig mit nem tehettünk volna, ha egymást megértjük? De Wesselényi hiúsága után indult. Tapsok által részegítette le magát. A faltörő politikába szerelmes. Mindig a víz ellenében úszik. Mindig csak szítja a gőzkatlant anélkül, hogy a ventillt alkalmazni akarná a gépre. Ő inkább vágyik ragyogni, mint használni."

Lényegileg így nyilatkozott Széchenyi Wesselényi felől, miből következtetni lehetett, hogy ifjabb barátját ezerek közől választotta, mint reformátori terveinek eszközét, de a túlzás, melyre nagy hajlam fekvék Wesselényi jellemében, végtére tehetetlenné tette azon viszony folytatását, mely mint egy drámai szerep, a történészet számára előre volt elkészítve.

Hogy Széchenyinek ily utógondolatai lehettek, az ő számító természetéből önként következett; de viszont természetes, miképp Wesselényi szellemi tulajdonai igen alábecsültettek általa, midőn hitte, hogy ennek nem voltak szintén saját céljai, melyeket a barátság megkötése- és folytatásakor számítás alá vett.

Én egy alkalomkor Wesselényitől is hallám a Széchenyiveli szövetség taglaltatását.

S ő lényegileg másként fogta föl egymáshozi helyzetüket.

Előadásának minden részleteire jól emlékezem, csak egyes szavaira nem.

"Széchenyi - mondá ő - fiatal korát a szalonokban, a hadmezőn és utazásokban tölté. Rendkívül kellemes társalgási modorral, de kevés ismeretekkel bírt. A bécsi francia követ, ki vele Metternich herceg valamelyik estélyén sokáig beszélgetett, a hozzájok közel álló miniszternek Széchenyi távozásakor ezt súgta: én érette szerelmes lettem a tudatlanságba! Később az európai béke levén megkötve, Széchenyi ritkán mulatott ezredénél, s idejét többnyire vándorlásban tölté. Hogy világtapasztalásokat szerzett: természetes vala. Azonban a gazdasági és státusgazdászati rapszodisztikus ismereteken kívül csak a szépirodalomban bírt jártassággal. Az igaz, hogy esztétikai ítélete finom és kimívelt volt. Sohasem találtam emberre, ki ha e mezőre ment a beszélgetés át, több élvezetet és több fölvilágosítást tudott volna nekem nyújtani. De a politikáról Széchenyi keveset gondolkodott. Hite nem volt a magyar nemzet jövendőjéről, s a hazai nyelvet, midőn vele megismerkedtem, csak tördelte. Egyedül én tudom: mennyi fáradságba került őt rábírni, hogy az ország sorsa felőli sötét nézeteiről lemondjon. Midőn munkásságra, együtthatásra ösztönöztem, sóhajtva mondá: jobb föl nem ébreszteni az alvó magyart, hogy ne érezze a vonaglás fájdalmait, ne hordja az elkorcsosodás bűntudatát, s csendesen múljék ki, a végpercig nem gyanítva, hogy az ő osztályrésze a szemfedél és koporsó! Nehéz elhatározni: apátia vagy könnyelműség volt-e ezen sivár nézet alapja? Menteni akarta-e magát gondatlan életeért egy sötét eszme által, vagy azért volt gondatlan, mert amit mondott, komolyan hitte? Sejdíteni is alig lehet. De az kétségtelen, hogy még útraindulásunkkor nem vetkezte le különcségét, s ritkán szeretett a magyar ügyekről beszélleni. Én neki sok kellemes órákkal vagyok adós. Ő tanított a többiek közt angolul meg, s mondhatom, praktikusabb nyelvmestert kívánni sem lehet. Byron Manfréd-ját, midőn majd semmi nyelvtani előismerettel nem bírtam, kezembe adta, s míg e gyönyörű míven átmentünk, eszméinek annyi kincseit közlé velem, annyi elragadtatással szólt e nagy költő ragyogó sajátságairól, annyi titkos szépségeit leplezte föl a brit lángésznek, hogy az esztétikai gyönyörökért, melyekkel megajándékozott, szívesen elengedem a három unalmas napot, melyet a "nagy pusztaságon" a karthauziak kolostorában tölténk, mikor ő szüntelen böjtölt, imádkozék, kétségbeesett és apja vakbuzgóságával csókolta a feszületet. Az én protestáns szkepticizmusom föllázadott e csudálatos jeleneten; de legyen neki Manfrédért megbocsátva. Egyébiránt valamint én a gazdászat, az ipar s főként a lótartás és növelés körül szereztem tőle ismereteket, valamint a szépirodalomban mesterem volt, úgy talán büszkeség nélkül mondhatom el, hogy a hazaszeretet lángját én tápláltam keblében, s hogy az ország állapotáról több felvilágosítást nyújtottam neki, mint amennyit tőle nyertem."

Wesselényi nyilatkozata a főkérdésre nézve - mint olvasóim láthatják - nincs összhangzásban a Széchenyiével, ki Wesselényiben politikai tanítványt keresett; míg ez a hazára vonatkozó tárgyakban Széchenyit képzelte az ő befolyása alá helyezettnek.

Gondolom, mindkettő tévedésben volt, s valamint a gyémántot csak gyémánt által lehet pallérozni, szintúgy ők kölcsönösen s majdnem egyenlően hatottak egymásra a politikai pálya előkészületei körül.

Egyik sem vala a másiknak teremtménye.

És én csupán illedelmi bóknak tekintem, hogy Wesselényi, midőn később Széchenyi eljárásait hibáztatta, magánleveleiben, melyeket hozzá intézett, őt mindig "mesterének", magát pedig "tanítványnak" nevezte. Ámbár még az utolsó időkben is, midőn neheztelésök a legmagasabb fokra hágott, és a zsibói vak Széchenyit szellemileg vaknak vagy még rosszabbnak képzelte, olvastam Wesselényitől oly levelet a Kelet Népe halhatatlan írójához, melyben az aggodalmak és vádak közt e hízelgő sor is előfordul: "büszke vagyok, hogy tégedet mesteremnek nevezhetlek."

Reméltem, miként ezen életleírási részlet nem leend minden érdek nélkül olyakra nézve, kik ismerni akarják a forradalom előtti évek fő embereit, azon korszakét, mely már a szigorúan és részrehajlatlanul bíráló történethez tartozik egyéneivel és törekvéseivel együtt. Különben is a szobákból már a köztermekbe kell lépnünk, hol az emberek valamint testökön, úgy gondolataikon és kedélyükön is ünnepiesebb öltözetet hordanak.


E század harmadik tizedének kezdete nagy fényt árasztott a felsőházra.

Két hatalmas egyéniség foglalta el a politikai láthatárt, s körülragyogá pályájának dicsőségével.

Az egyiknek neve mint státusférfiúé, hibái és gyöngeségei mellett is, az egymást fölváltó nemzedékek által emlegettetni fog; mert bármit mondjanak a csüggedezők, a magyar nem halt meg. Az előítéletek és pártszenvedélyek pedig, melyek egykor kiabálták: kövezzük meg őt, minthogy próféta! ó, e szenvedélyek, melyek eredetökben a legnemesebb buzgóság félreértéseiből támadtak, a komor való által már szét vannak oszlatva, s most sok, egykor kárhoztató ajak összhangzik azon nyilatkozatban, hogy e férfiú, hogy Széchenyi István vala, ki ügyeink mélyébe és jövőnk szürkületei közé legélesebb szemmel nézett.

Széchenyi nem félhet az enyészettől. Neve, emléke csak tisztulhat, bemocskoltatni többé nem fog.

A másik nem oly tartós, de korára nagyszerűen ható név a Wesselényié, a felsőházi ellenzék vezérszónokáé, ki az 1830- és 1831-i országgyűlési vitatkozások alatt kevesektől megközelítve, senkitől utól nem érve, a parlamentáris ékesszólás és népszerűség oly magas fokára emelkedett, hová azelőtt talán senki sem.

Mindjárt első fellépésekor, mely ha emlékezetem nem csal, a nyelv ügyében történt, rendkívüli figyelmet vont magára. Tekintélye meg lőn alapítva. Híre villámgyorsan terjedt a két hazában szét. Nézetei valának a politikai divat szabályozói. Az ifjúság utána igyekezett magát képezni. És Kossuthig, ki őt népszerűségben végre messze hátrahagyta, nem vala szónokunk, ki annyi tapsban részesült volna; ámbár időnként tűntek föl egyének, kik nála művészibb előadással, és viszont egyének, kik mélyebb belátással bírtak. Nincs miért itt az egyik tekintetből Kölcseyt és Szemerét, a másikból Deákot és Széchenyit említenem.

Ha Wesselényinek 1830- és 1831-i beszédeit későbbi szónoklataival összehasonlítjuk, helyekre találunk, hol ő sokkal inkább ragyog, mint utóbb. A nyelv ügyében, a vallás körüli kérdésekben, az előleges sérelmek tárgyában s a lengyel forradalom apoteózisára tartott beszédeiben - melyek félig készítettek, félig rögtönzöttek valának - több tűz, több elevenség és szócsillám van, mint az 1833-i magyarhoni s az 1834-i erdélyi országgyűlésen mondottakban.

Ő mint szónok rögtön emelkedett a tetőpontra, hol egyes visszalépések dacára is fenn tudta tartani magát, de a forma tisztasága, az eszmék szabatossága, az előadási modor eleganciája körül semmi új hódításokat nem tett.

Ha azonban beszédeit politikai érettség tekintetéből vizsgáljuk, örvendetesebb eredményekre fogunk találni.

Mert parlamentáris szűz- és első szónoklataiban, vagy a hatásszomj vagy az eszmék tisztátalansága miatt, oly helyek fordulnak elő, sőt néha az egész tárgyaláson oly felfogás uralkodik, melyet meg lehet engedni az utcai rögtönzőnek, ki egy asztalról, egy deszkaállványról vagy hordóról harangírozza a népet, de az országgyűlési nagy pártok tekintélyeinél megrovás nélkül hagyni nem szabad.

Példákat idézek.

Midőn az újoncozásról és katonai kihágásokról két különböző alkalommal szónoklatokat tartott, lelkesedésre ragadó előadásának villámait az állandó katonaság ellen intézte, s mondhatni, hogy többnyire e tengely körül forgottak okoskodásai. De nem tudja-e mindenki, s nem tudta-e ő is a többiekkel egyaránt, miként szép verseket lehet ugyan az arkádiai boldogság éveiről írni, melyekben az ágyúgolyó a ritkaságok tárában fog mutogattatni, azonban míg internacionális viszonyok léteznek, míg nagyhatalmasságokról, második és harmadik rangú státusokról, míg az európai súlyegyenről, míg az államok kölcsönös féltékenységéről, terjeszkedési vágyáról s ezer ily dolgokról szó leend, addig egy státusnak sem fog eszébe jutni, hogy az állandó katonaságot az orátorok kedveért megsemmisítse. Ha az angol és francia nagy pártoknak vezérei akár a katonaajánlásnál, akár a seregben mutatkozó kicsapongási hajlam miatt ostromolnák a kormányt, nem jöhetne eset elő, hogy ily térre vigyék a megtámadást, mert senki sem igyekeznék oly nézeteket terjeszteni, amelyeknek életbeléptetésére kormány és kormánypárt nem akadna. Wesselényi az állami eszély s ellenzéki taktika ily rudimentáit sem látszott figyelemre méltatni.

Ő továbbá a vallási sérelmekben az 1830-i országgyűlés alatt a magas papság reakciója ellen a "Jupiter tonans" fellegrázó szerepét nagy sikerrel vitte, és a lelkiismeret szabadságának érdemekkel halmozott bajnokává lőn. Ez kétségtelen. De mit mondjon az ember, midőn legfényesebb beszédének kiindulási pontját azon világnézetben találja föl, hogy a kámzsa hozott legnagyobb átkot az emberiségre, a hiteszmékkeli ámítások süllyesztették a népeket a szolgaság járma alá, s addig az országok boldogok nem leendenek, míg a papság mint kaszt fog létezni? Kérdje-e, hogy a párt, melynek vezérszónoka így nyilatkozik, szándékozik-e, ha kormányra lépend, intézkedéseket tenni a hierarchia megszüntetésére, s kiterjeszti-e a papi kaszt eltörlésére vonatkozó reformjait egy quacker imádkozási rendszernek létesítéséig? Valóban a lelkiismeret szabadsága annyi oldalról védhető, hogy az európai parlamentek szónokai közül kevésnek jutott volna eszébe a vallásos sérelmeket ily távolról összeszedett okoskodásokkal támadni meg.

Még kiáltóbb példa arra, hogy Wesselényi, midőn szónoklati erejének tetőpontjára emelkedett, eléggé kiforrott politikai nézetekkel és státusférfiúi tapintattal nem bírt - a lengyel kérdés volt. Ő ti. egy szép és magasztos hangú beszédben Kosciuszko hazájának véráztatott mezejére vezette a hallgatóságot, s midőn a szerencsétlenség számára a részvét és köszönet gyöngycseppeit igénybe vette, az ausztriai kormányt a semlegesség sáncaiból kilépni és a lengyel forradalomnak segítőjévé válni azon okból sürgette: mert a lelkes lengyel nemzet, ámbár az orosz cár által érdekei kíméltettek, ámbár anyagi jólétben naponként előre haladott, ámbár alkotmánnyal bírt, ámbár a Romanov-ház kegyeiben felötlőleg részesült, mégis fegyvert ragadott, minthogy függetlenségét előbbre becsülte a múlékony világi jólétnél; ily nemes lelkesedés tehát jutalmat érdemel.

Olvassa el akárki nagy szónokunknak a lengyel ügyben tartott különben gyönyörű beszédét, s látni fogja, hogy az osztrák intervenció sürgetése ezen okoskodásra van építve.

De volt a világon uralkodóház és kormány, mely ily regényes indokból a forradalomnak pártolására sergeket küldjön?

A lengyel kérdés felett Európa minden parlamenteiben hatalmas szónoklatok tartatának az időben. Ezeknek egy része szépség tekintetéből bizonyosan a Wesselényiénél hátrább állott. Azonban alig hihető, hogy oly ügy, mely mellett a legfontosabb állami érdekek hozattak föl, valahol azért ajánltatott volna a kormány figyelmébe, mert a forradalom annál inkább pártolandó, minél kevésbé van a körülmények által motiválva.

Wesselényi későbbi éveiben hasonló hibákat nem követett el. S én óvakodtam volna egy hajdan bálványozott név tévedéseit érinteni, ha tanulságosabbnak nem hinném a politikai jellemeket fejlődéseikben kísérni, mint kifejlettségeik délpontjáról fölmutatni.

Az 1832. évben kezdődött hosszú országgyűlés, mely a nép érdekeire vonatkozó reformok sorát megnyitotta, a követek tábláján eleinte nem talált egyéniségre, ki az ellenzék vezérletét átvehesse. Nagy Pál hanyatlani kezdett hatékonyságában és közhitében. Majdnem gyanúsnak tartaték. Ragályi dacból a kormánypárthoz szegődött. Kölcsey művészi és bámult szónok volt, gyermekkedéllyel, szent akarattal, tapasztalás nélkül. Ő versek helyett a követségi évek alatt ékes beszédeket készített az irodalom számára. Deák Ferenc nem választaték meg, s csak megyéjében vala ismeretes. Bernáth, az idősb Pázmándy és a többi másodrangú tekintélyek, kik kétségtelen érdemekkel bírtak, sem talentumaikkal a koreszmék színvonalán felül, sem befolyásukkal egymás fölött nem állottak.

Ily körülmények közt azon szokatlan jelenet került elő, hogy egy felsőházi tag volt a két táblán létező ellenzéki elem vezére. Wesselényi vezette a baráti konferenciákból, melyekben a tekintélyesebb képviselők vettek részt, a követi kart; a felsőházban pedig szónoklatának erejével annyira túlszárnyalta többi vetélytársait, hogy az ellenzéket ott, egy következő töredékecskét kivéve, melynek Széchenyi volt egyedüli talentuma, nemcsak vezényletté, de a szó szoros értelmében, diktátori hatalommal kormányozá.

Alsóházi befolyása által az úrbérnek a többi rendszeres munkálatok fölötti elsőségét vívta ki.

E kérdés határozott az országgyűlés szelleme felől, s tette lehetségessé a nép és arisztokrácia közti bizodalmatlanság lerontását. Mert ha az úrbér helyett a kereskedelmi munkálat vétetett volna előbb föl, azon okból, melyért sürgették, hogy ti. amit a földesúri viszonyok szabályozása által veszítni fog a nemesség, nyerje vissza a vámok eltörlésén: látható, miként az akkori körülmények és előítéletek közt, az első kérdés megoldható nem levén, a második elmarad.

Wesselényi idézte föl a részek ügyét is, mely különben az erdéllyeli unió kérdésétől soha külön nem választatott volna. A szónoklatok, melyek e tárgyban hatást gerjesztettek, az általa gyűjtött félig igaz, félig csalfa és gyakran rosszul magyarázott adatokkal voltak fölcifrázva; sőt Kölcseynek az Athenaeum-ban közlött híres cikke is, a feldolgozáson kívül, a Wesselényi szellemi tulajdonának mondható.

Az 1833-i országgyűlés még az első stádiumokban vala, midőn Széchenyi meggyőződvén, hogy valamint Wesselényivel oly értelemben, mint óhajtotta, egy pályán sohasem haladhat, szintúgy az ellenzék eljárásától is nagy korlátok választják el: helyesebbnek tartotta inkább visszavonulni, mint szakadást eszközleni oly pártban, melynek elveit magáéinak vallá; de parlamenti taktikáját követni saját egyéniségének föláldozása nélkül nem tudta. Örömmel ragadá tehát meg a mutatkozó alkalmat, s mint királyi biztos ment az aldunai vidékre, hogy a vaskapui munkálatokat, melyek az elemeken nyert diadalainak és az anyagi haladás tartományaiban szerzett hódításainak kitűnő trófeumai közé tartoznak, személyesen vezethesse.

Míg a siker embere Pozsonytól messze távozott, az elvek szónokát is hazahívták Erdély viszonyai.

Wesselényi Kolozsvárra sietett, hol minden a legnagyobb zavarban volt.

Helyét egy magasabb politikai talentum, Deák Ferenc foglalta el.


Tekintsünk a Királyhágón túli mozgalmakra, kerülvén minden részletet.

II. Leopold trónralépte után húsz évig - mint az idősb Wesselényi Miklós életvázlatában említve volt - néha hirdettetének országgyűlések, melyek az ősi alkotmányos törvényeket magyarázták és kiegészítették oly törvénycikkek által, mikben minden pont kevesebb biztosítékot nyújtott, kevesebb határozottsággal szólt, mint a régi törvény.

1811-től egy századnegyed alatt nem gyűltek össze a karok és rendek.

Ezen hosszú korszak jelleme volt az 1791 óta hozott törvényeknek erejét venni ki, szokások, felső rendeletek s jegyzőkönyvi magyarázatok által.

Végtére a kétféle, ti. a diétai és a diétán kívüli eljárás eredménye volt, hogy a bürokrácián kívül még állami hatalom nem létezett Erdélyben.

A dolgoknak ily kifejlődése, az egyének hibáin kívül, a viszonyok természetében feküdt.

A pártok szenvedélyei azonban mindent csak az egyének hanyagságának vagy bűneinek tulajdonítottak, mi egyébiránt más országok történeteiben és hasonló körülmények közt elő szokott kerülni, s a harc, mely később a szabadelvűeknek a konzervatívok elleni küzdelmévé változott, egyes személyek népszerűtlenné tételével kezdődék; de már 1830 körül politikai színt vett magára föl, s bár tárgyainál fogva kizárólag a sérelmi téren folyt, eszméi által, az újabb kor pártmozgalmaival naponként szorosabb rokonságba jött.

Ez természetes vala, mert a megpendített erdélyi sérelmek még szorosabban vonatkoztak a státushatalmak jogkörére, mint a Magyarországon szőnyegen levők.

Erdély alkotmánya ti. a három nemzet és négy bevett vallás jogegyenlőségén és hivatalokbani osztozásán kívül abban különbözött a Magyarországétól, hogy Magyarországon a megyerendszer erős volt, és minden megyei tisztviselő szabad választás által foglalta el hivatalhelyét, míg Erdélyben a megyei hivatalokra csak kijelölés történt a megye részéről, de a megerősítési jog a fejedelmet illette. Az igaz, hogy kárpótlásul e megszorításért az erdélyiek felmutathatták még azon jogot, miszerint a kormányszéknek elvileg felelősséggel bíró tagjátaz országgyűlés választotta fejedelmi megerősítés mellett.

Ezek voltak közjogunk sarkkövei a betűk értelme szerint.

De az évenként tartatni rendelt országgyűlések 1811 óta megszűntek; miből következett, hogy a kormányszéknek csak egy tagja vala, ki a rendek által választván, törvényesen ült helyén.

Továbbá a megyegyűlésekből az idők nyomasztó befolyása közt kifogyván minden erély, utoljára a tisztújítások divatból kikoptak, s a kormány által nevezett vagy helyettesített hivatalnokok folytatták állandólag és bürokráciai függésben a felsőségtől a közlekedést és a megye kormányzását.

Tettleg tehát a választási elem szétpárolgott.

Az alkotmányos élet a tradíciók közé tartozott, melyben senki sem akart hinni, mindaddig, míg a vagyonosabb és tekintélyesebb családok magokat, miután a közügyekre hatást elvesztették, a hivatali állásokból is csaknem egészen kiszorítva látták.

Ily hátratétel többeknél párosulva a hazaszeretettel, némelyeknél a hatalom polcán levők iránti gyűlölettel, nagy mértékben segítette elő az ellenzék alakulását s oly gyors terjedését, hogy igen rövid idő alatt a kormány, bár rendkívüli eszközökkel s majdnem mindentevőséggel bírt, teljesleg elhagyatva maradt.

A megyék és egyéb törvényhatóságok országgyűlést követeltek, hogy az alkotmányos élet folyama újra megindíttassék.

A kormányszéket - mert tagjai választáson kívül vannak hivatalukban - törvénytelennek nyilatkoztatták ki, s az engedelmességet megtagadták egészen azon határpontig, hol különben az adminisztráció fölakadna. Némely megye a kormányszék leveleire nem válaszolt; más a jegyzőkönyvnek fölterjesztését sem találta szükségesnek; a megyék többsége azonban elküldötte a kormányszékhez a határozatokat, de csak mint egy postahivatalhoz az őfelsége színe elébe juttatás végett.

Hasonló keserűséggel folyt a megye hivatalnokai ellen a harc. A választási jog visszaköveteltetett, s kik a helyettesítés útján követeltek állást, el- vagy kiléptek, vagy engedelmességre nem találtak, vagy a közvélemény ostorozása miatt erélyöket megtörve érezték.

A kormánypárt és kormány látván e szellem terjedését és összemérhetetlen túlsúlyát, a követelések igazságát elvileg elismerte ugyan, de míg az országgyűlés kinyittathatnék, a létező hatalom és hatósági orgánumok iránt teljes engedelmességet kívánt.

Továbbá megvallá ugyan, hogy jogilag a kormánytanács tagjai csak választásnál fogva ülhettek volna székeikben; megvallá, hogy szinte jogilag a megyei tisztviselők sem köszönhetik helyzetöket egyedül felső kinevezésnek, de tagadá, miképp a választás modoráról - akár a megerősítés végett az egyes állomásokra fölküldendő egyének számát, akár magát az állomásokat tekintve - az írott törvények szavai világosak volnának.

A kormánypárt tehát sürgette, hogy a homályos törvények újak által pótoltassanak ki az országgyűlésen, s míg ez megtörténhetnék, hagyjanak föl a megyék a törvénymagyarázattal, mert erre nincs joguk.

Az ellenzék világosoknak tartván azon cikkeket, melyeken a választások kérdése megfordult, nem látta szükségesnek új törvényhozás vagy törvénymagyarázatok által gyengíteni a haza szabadságát. A választások végrehajtásaért, nem pedig a kétségtelen értelmű szabályok vitatás alá vételéért sürgette a diéta rögtön kinyitását.

Hogy ily jelszavai közt a pártküzdelmeknek nem lehetett rendezett közkezelésre és a hivatali tekintély megóvására számítani: ez természetes.

Azonban valóságos zavargások mégsem történtek, s az önfenntartás ösztönénél fogva a megyékben többnyire eltalálva volt a határvonal, melynek körén belül nagy felakadások nélkül lehetett a jogokat is oltalmazni, az állami kapcsok kötelékeit is a szétszakadástól védeni.

Ily politika nem kevés ügyességet kívánt, s még több betudással és erkölcsi felelősséggel járt.

Végre a kormány szokatlan módokhoz nyúlni tartá szükségesnek.

Teljes polgári és katonai hatalommal küldeték a horvátországi bán Erdélybe. Az alkotmány fölfüggesztetett. Megyei gyűlések csak engedelem mellett és egyszerre hirdettetének, akkor is kizárólag a választások kérdésében tett határozatok visszavonása végett.

Ez nem sikerült, vagy gyér kivétellel és a körülményeket elősoroló óvások mellett.

Wlassics, a bán, gyöngédséget sőt hajlamot mutatott az ellenzék iránt, s a minisztériumhoz intézett irataiban az érdekkeli kibékülést és az országgyűlés mielőbbi összehívását sürgette.

De mielőtt célt érhetett volna, helyzetéről visszavonult, és Estei Ferdinánd főherceg által váltaték fel, ki rövid idő alatt a diétát kihirdette.

Wesselényi e fontos pillanatok előtt már Erdélyben volt, s több megye közgyűlésein támadta meg a kormányeljárást.

Szónoklatai a Pozsonyban tartott legjelesebb beszédeivel diadalmasan versenyeztek. A tömeg Zilahról Székelyudvarhelyig és Enyedig, mindenütt, hol megfordult, nagy elragadtatással hallgatta, kísérte szemeivel, részvételével, egész szellemével.

S mégis a napi tapsok és szokatlan lelkesedés dacára sem látszott szülőföldén teljesleg otthonosnak.

Bámultatott, de tanácsai gyakran el nem fogadtattak.

Midőn beszélt, övé volt a gyűlés szelleme; midőn határozni kellett, mérséklettebb árnyalatokhoz lebbent.

Mert az ellenzék hozzászokott régi vezetőihez, egy Bethlen Jánoshoz, Kemény Déneshez, Szászhoz és Weérhez, kik évek óta küzdöttek, soha nem távozva helyeikről, osztozva a rózsát nem termő, a dicsőségben meddő, de szenvedésekben gazdag s nem egészen veszély nélküli pálya fáradalmaiban.

És meg kell vallani, hogy e férfiak, bár aránylag kisebb körben és csekélyebb eredményekért vívtak, mégis az innepelt szónok felett azon elsőséggel bírtak, melyet a részletek és terrénum teljesebb ismerete nyújt.

Aztán Erdély szelleme mind a pártok vezényletére, mind a pártfőnökök modorára nézve lényegesen különbözött a magyarországitól.

Erdélyben a terület csekélysége miatt nem volt nehéz a magyar és székely megyék minden mozgalmait, az alkotmányos törekvések minden sugárát egy gyűlpontba vonni. Kolozsvárról igazgattatott - kevés kivétellel - az ellenzék. A megyei föllépések határai ki voltak mérve. A kérdések tárgyalási modora előre megszabva. A rögtönzés és pártportyázatok esetei sokkal gyérebbek valának, s az összetartás szilárdabb alapokon és szigorúbb fegyelmen nyugvék, mint Magyarországon. Ide járult, hogy a Királyhágón túl alig létezett megye, melyben a fiatalság erkölcsi terrorizmust gyakorolhata a kedélyekre nagy száma, heve és rivalgásai által.

Ezekből eléggé kimagyarázható, hogy Wesselényi, ki többnyire távol volt, a már rég megalapított irányok körül nagy változást hamar nem idézhetett elő.

Erdély Széchenyit csodálta. A Hitel szerzőjének modora, ki hogy célt érjen, több kapukon kopogtatott, és minden becsületes eszközöket megpróbált, egyezett is e kicsiny ország tradicionális politikájával és azon ravaszsággal, mely a nemzeti fejedelmek korában két nagy hatalmasság közt másfél századig lebegteté Erdélyt, anélkül, hogy valamelyiknek karjába vetné.

Valamint a színészek, hol állandó temploma van Thaliának, egy szerep fölfogását több nemzedékeken át tudják hagyományként leszállítani, és Shakespeare hőseit, amint Garrick kiképezte, úgy adta vissza Kean az újabb korban; szintúgy megtörténik, sőt még inkább, hogy a státusférfiak és a nagyobb politika kezelői egy tradicionális modor zsinórján, mint járszalagon, vezetik embernyomokon keresztül vágyaikat, eszméiket és eljárásukat.

Nem mondom, miként Erdélyben így történt, mert a politikai színpad kicsiny s néptelen levén, alkalmatlan volt egy rendszer következetes folytatására.

Bethlen Gábor ravaszsága az 1834-i pártfőnököknél Herkules-buzogány leendett volna gyermekkezekben, melyet fölemelni és forgathatni maga az elkényeztetett hiúság sem remélhette.

De annyi csakugyan bizonyos, hogy az ellenzék is, bármennyire volt a szenvedélyek által elragadtatva, óvatosabb és tapogatóbb modort keresett vezéreinél, mint a magyarországi szabadelvűek.

Bölcsességből vagy a gyöngeség érzetéből, mi szintén bölcsesség, folyt-e ez, nem akarom vizsgálni.

Elég említenem, hogy a "szuronyszegezés" nem volt az erdélyiek kedvelt taktikája.

Wesselényi pedig a heves megrohanásokat kedvelte.

Az ő napja tehát az országgyűlés kinyitása előtt nem derült föl.

Az előkészületek alatt Bethlen János szelídebb modora győzött, anélkül azonban, hogy amiatt éles súrlódás támadt volna.

A kolozsvári utasítások mentek a megyékre ki, s fogadtatának többnyire pontról pontra el.

Kilátás vala erélyes, de nem túlcsapongó határozatokra.

Wesselényit Udvarhelyszék választotta követté.


Ütött végtére a rég várt országgyűlés kezdetének órája.

A tagok megjelentek.

Az előleges tanácskozásokhoz hozzá kellett fogni. Annál is inkább, mert azon főhivatalnok, kit a kormány elnöknek tekintett, a törvények szigorú értelmében nem vala elnök; az pedig, kit ideiglenesen vagy kora miatt a rendek az elnöki székbe ültettek volna, a kormány által nem ismertetheték el.

Hogy ily kelepcéből a pártok kivergődhessenek, egyezkedésre volt szükség, mert a huszonhárom év óta várt országgyűlést senki sem óhajtotta mindjárt a megnyitáskor szétoszlatni.

Természetes vala tehát összegyűlni és a kiegyenlítés módjáról gondolkodni.

De ez is lehetetlen volt pártcsata nélkül.

Mert Erdély három nemzetből állott, mely egyenetlenül vala az országgyűlésen képviselve. A szászok a tagok számára nézve alig tették a magyarok negyedrészét; a székelyek alig felét.

Kérdés vala tehát: minő gyűlésben történjék az elnöki ügy fölött az előleges vitatkozás.

Volt ti. minden nemzetnek nemzeti gyűlése, s volt egy közös nemzeti gyűlés.

Az egyik az előleges tanácskozásban a curiatum votum eszméjét, a másik a szám szerinti többségét foglalta magában.

A nemzetek külön tartandó gyűlései - miután az országos ülésben a szavazás személyi és nem kúriai volt - nevetségesek valának, s legfölebb arra vezethettek, hogy az előleges tanácskozmányokban örökké egyéb állapodás hozassék, mint ami az országos ülésekben elfogadtatik.

Az ellenzék tehát öszves nemzeti gyűlést akart.

A kormánypártnak sem látszott ez ellenére lenni.

Csak a szászok voltak elégületlenek.

A kitűzött órára a követek és királyi hivatalosok a kormányszék udvarára siettek, hol a háttéren az első emeletben volt az országos terem, melynek lépcsőzeteihez egy nagy ajtó vezetett.

Néhány perc alatt az udvar néppel és törvényhozókkal telve lőn.

Ekkor a tömeg az ajtó felé nyomul.

Az zárva volt.

A kirekedt karok és rendek eleinte ezt a kormányszolgák részéről elkövetett hanyagságnak gondolták.

Küldözének a fölnyittatás végett.

De az ablakokból és ajtókból egy arc sem mutatkozott.

A mellékszemélyzet eltűnt.

Kihaltnak látszék az udvar.

Wesselényi öklével döngetni kezdé az ajtót. Minden ütésre visszafordult a tömeghez, s vagy egy élcet mondott a kormány ellen, vagy egy törvényt olvasott föl az álnok tanácsosokról és azok feleletre vonása iránt.

A kormányszék udvara népgyűléssé vált, melyben a tömeget az ajtók erőszakos széttörésétől alig lehetett visszatartóztatni.

A botrány növekedvén, végre a tartományi korlátnok egy küldött által tudtul adta az összegyűlteknek, hogy az országos terem a nemzeti gyűlés számára, melyet diplomatikus gyűlésnek tekinteni nem lehet, felsőbb intézkedések következtében kinyittatni nem fog.

Ily céltalan megaláztatás rossz előjel volt.

Wesselényi az udvaron a korlátnok tettét rövid bírálat alá vetette.

A hangulat ingerültté vált.

S miután a reformáltak templomában nemzeti gyűlés tartatott, ki-ki oly sejtelemmel távozék haza, hogy a mérséklett ellenzék sokat veszített a terrénumból, Wesselényi sokat nyert, és ha még a kormányszék által több botlás követtetik el, akkor csakugyan Wesselényi fog az országgyűlési nagy többség vezetője lenni.

Meg kell vallani, a kormánypárt semmit el nem mulasztott e sejtelem létesítésére.

Gyakorlatlanabb öszveget alig képzelhetni.

A talentum, a vagyon, az erély rendre elpártolt az erdélyi igazgatástól, s egypár összekopott 1811-i tekintélyen kívül oly emberek állottak a résre, kikről a világ azelőtt igen keveset vagy nem kedvezőt tudott.

E pártnak csak vezére volt kitűnő; katonasága mit sem ért.

De az keveset használt, hogy a kormánypárt feje mint szónok senkinél hátrább nem állott, mint politikus tekintéllyel bírt, s mint lovagias jellem, még az ingerült szenvedélyek közt is, közbecsültetést vívott ki.

Követői örökké kompromittálták őt.

Neki mindenekelőtt arra kellett törekedni, hogy párthívei ne vitatkozzanak, és őt szónoklatokkal ne ótalmazzák.

Így győzni alig volt lehetséges. S csupán a tisztességes megveretésről lehetett szó.

De a bécsi minisztérium kevéssé volt engedélyekre hajló: a kolozsvári kormányszék megszokván uralkodni, nem óhajtott oly kiegyenlítést, mely a hivatalban levő személyek nagy részének föláldozásába került volna; a parlamenti kormánypárt pedig semmi szerepet fölfogni s keresztülvinni nem vala hivatva.

Minden részről tehát növekedett az ingerültség, mi viszont a Wesselényi zászlóját emelte, mert a mérsékleti közép nem fejthet ott hatást ki, hol a jobboldal gyönge, és nem érti a pártfegyver forgatását.

Az ügyes jobboldal teremti az erős közepet; az erős közép pedig egyedül gátolhatja meg a baloldal győzedelmét.

Erdélyben ezen tengely körül mozgott az 1834-i országgyűlés sorsa.

Amily mértékben hiúsultak meg az eleinte táplált remények, amily mértékben látszott a minisztérium az engedékenység teréről visszavonulni, amily mértékben járta le magát gondatlan nyilatkozatai által a jobboldal, azon arányban apadt a mérséklettek befolyása. Szásznem hallgattaték szívesen ki, Bethlen elnémult, és a szabadelvű árnyalatok Wesselényi zászlója alatt kezdettek összeolvadni egy tömör hadtestté, mely előretört, nem aggódván többé a visszavonulás ösvényeinek fedezéséről.

S havak folytak le oly tusában, melyben a szónoklatok, mint az árvíz, elborították az egész láttért, anélkül, hogy a siker reményének legkisebb zöldje, anélkül, hogy az özönből egy magasabb part emelkedett volna föl, melyen az elmék megnyugodni, a kedélyek kipihenni, a kívánatok horgonyt vetni tudtak volna.

A kormány nem engedett; az ellenzék nem hátrált.

Még az sem vala eszközölhető, hogy ezen országgyűlés szellemének nyomai a történészet számára fönntartassanak.

A vitatkozások kinyomatását Napló cím alatt a rendek elhatározták, a kormány megtiltá; s midőn az országgyűlés ily önkény ellen szabadkozott, Wesselényi a Napló-t mint magánvállalatot kezdé saját kőnyomdáján adni ki, állítván, hogy jogilag nincs cenzúra, s állítván - de ez mát szofizmának is különös volt -, hogyha a nyomdákról volna is rendelet, a kőnyomda felől semmi tilalom elő nem mutatható.

Alig készült el a beszédek tárából tizennyolc ív, midőn hivatalnokok jelentek meg Wesselényi műhelyében, és a kőnyomdát zár alá vetették.

A közönségben nagy ingerültség támadt.

A szenvedélyek óránként emelkedének.

Az elnöktől, Nopcsa Elek őnagyméltóságától, ki mint írnok 1791-ben a naplóvitel miatt a teremből majdnem kiűzeték, most országos ülés hirdetését kérte Wesselényi Miklós, azon Wesselényinek fia, ki egy igénytelen írnok személyében a megtámadott nyilvánosságot hősileg védelmezé.

De az elnök vonakodott.

Az ülés megtartása különböző színek alatt hátráltatva volt.

A keserűség semmi kiömlést nem nyerhetett, hogy csillapulhasson.

Kétségtelen, hogy ez eljárás megalázó vala.

De ha igazságosak akarunk lenni, szintén tekintetbe kell vennünk, hogy maguk az országgyűlés tagjai is nagy zavarba hozattak Wesselényi Miklós által; mert a sajtószabadság, a kőnyomdának tetszés szerinti használata mind oly kérdések valának, melyek a napló ügyével mesterségesen összebonyolíttattak, s alig voltak többé különválaszthatók.

A mérséklett véleményűek jól látták, miként a sajtószabadságot lehetetlen egy sérelmi kérdés által dekretálni. Ábrándnak tarták az osztrák birodalom egyik zugocskájában a régi törvényekhez ragaszkodva megbuktatni a cenzúrát, és úgy buktatni meg, hogy a korlátlanság fékezésére még sajtótörvények se létezzenek.

Nagy zavarban voltak tehát.

Válaszolniok kellett, vagy Wesselényi pártolása által az országgyűlést bezáratni vagy Wesselényi fölhagyásával az ellenzéket két pártra szakítani, s magukat a hőbb vérűek előtt, kik mindent, mi igaznak látszik, rögtön létesíthetőnek hisznek, teljesleg népszerűtlenné, sőt gyanússá tenni.

Az utolsóra határozták el magukat.

Szász konferenciákat tartott a módokról, melyek által ily visszavonulás dacára is a törvényhozótest tekintélye megóvassék.

Wesselényinél a szélsőbaloldal szintén összegyűlt.

A meghasonlás kikerülhetetlen vala.

A mérsékleti ellenzék többségre számított, de a kormánypárttal - melytől a régi torzsalkodások szintén távol tartották - a Napló kérdésére nézve sem hozta magát érintkezésbe.

Három párt tanácskozék külön, alig sejtve egymás taktikáját.

Bábeli zavar volt a célok és eljárás iránt.

Az ingatagság és a végletek közti hullámzás e pillanataiban szokatlan mozgás támad az utcán.

A főherceg palotája előtt, bár korán reggel van, hintók állanak.

A szárnysegédek és a melléje rendelt polgári tanácsadók titokteljes gyorsasággal járnak föl és le.

Néha katonacsoportok vonulnak a főtéren és a nagyobb utcákon el.

A nép beszéli, hogy egész töltés-öszlet osztaték ki a legénység közt.

A célt nem gyaníták.

Csak az látszott, hogy e nap különbözni fog a többiektől. Nyolc óra körül az útszögletekre fölragasztva volt, hogy 10 órakor országos ülés fog tartatni.

Tömegben gyűlt a nép a kormányszék udvarára, s elfoglalá a terem tornácát, lépcsőit, bejáratait.

A királyi hivatalosoknak és képviselőknek alig lehetett ülhelyeikhez érkezni.

Egy harsány "éljen" Wesselényi jövetelét jelentette, ki az előlegesen tartott nemzeti gyűlés alatt szállására távozott volt.

Kevéssel utána megérkezett az elnök is, s látható zavarral arcán a gyűlést kinyitotta.

Ekkor kezdtek különböző és csodálatos hírek terjedni egy Bécsből jött leirat felől.

Wesselényi szót kért.

A kőnyomda elzárását, a nemzet ebből támadt sérelmét, az országgyűlés megaláztatását rajzolá.

Beszéde, a személye iránt nyilvánult nagy rokonszenv mellett is, figyelmet nem gerjesztett.

Minden elme a közelgő eseményekkel vala foglalatos.

A kedélyizgalmak közt jelenteték a főherceg érkezése.

Wesselényi félbe lőn szakítva.

Katonaság állíttatott föl az országgyűléshez közeleső utcákra.

A nép sora megnyílt.

A tanácskozóterem szárnyajtói föltárattak.

A főherceg, kísértetve a kormányszék, a mellé rendelt hivatalnokok és katonai segédek által, megjelenik, s a trónra lépvén, elolvastatja őfelsége leiratát, melyben az országgyűlés szelleme szigorúan kárhoztatva van, az alkotmány felfüggesztetik, minden polgári és katonai hatalom a főherceg kezébe összpontosíttatik, és az országgyűlés feloszlatottnak nyilváníttatván, a törvényhozás tagjai komolyan intetnek, hogy tüstént hazatávozva minden rendzavarástól óvakodjanak.

Így végződék az 1834-i diéta.

Wesselényi, kinek elfogatásáról van szó, délután az utcákon végigment, hogy a közönség láthassa, miként az események által nincs megzavarva, estve nehány barátaitól elbúcsúzott, és lóra ülvén Magyarhonba sietett, Pozsonyban mint felsőházi tag a salvus conductusvédelme alá szándékozván magát helyezni.

Rövid idő múlva két közkereset indíttaték ellene: egyik a nyilvánosság, másik a szólásszabadság körüli visszaélésekért.

Az erdélyi királyi táblára ti. a kőnyomdáért idéztetett pörbe, s mellékesen oly csomag botrány hozatott szőnyegre, melyről egy politikai keresetben nem kellett volna említést tenni.

A magyarországi királyi táblán pedig a szatmári közgyűlésen az örökváltság fölött tartott beszéde miatt mint lázító notapörbe fogatott.

Vásárhelyre a magyarországi kereset következtében meg nem jelenhetvén, ott a királyi tábla által "in contumaciam" elmarasztatott. De minthogy a főügyvéd ellene "példás testi büntetést kért", senki sem tudta, hogy az ítélet értelme miként fog alkalmaztatni.

A magyarhoni kúria börtönre ítélte, és a budai várba záraték; de mielőtt büntetése kihirdettetett, a pesti árvíz alatt csodákat mívelt, s bátorsága, áldozati készsége s ezerek megmentett élete a főváros "jó nemtőjévé" magasították.

Soha híre nagyobb fényben nem tündöklött, mint midőn személye a börtönőrnek átadaték.

A kormány érezvén, hogy három népszerű kérdés: a nyilvánosság, a szólásszabadság s az örökváltság, és egy népszerű tett: a szegényeknek s elhagyottaknak örvény és romok közőli megmentése van Wesselényi nevéhez a közlelkesedés által kapcsolva, nem akarta ugyan a bírói ítéletet kompromittálni, de rövid börtönzés után értésül adata, hogy fogsága idejét különben is terhes betegsége miatt Gräfenbergben töltheti.

Wesselényi hazájából eltávozott, és csak az 1839-i országgyűlésen kihirdetett általános amnesztia után évek múlva tért Erdélybe vissza.

Szemei akkor már látásukat majdnem elvesztették, egészsége összerongáltatott.

Polgári halottnak hirdeté magát.

S valósággal, nem annyira szándékánál, mint az eszmék alakulásánál fogva, azzá vált.

Wesselényi élete a börtön, a hazátóli hosszas távollét és az arra gyorsan következett vakság által önként oszlik két, bár nem egyenlő fontosságú, de a történész- és lélekismerőre nézve egyaránt érdekes korszakra.

Az egyiknek végére érkeztünk, azonban mielőtt a másodikat nehány körvonalban rajzolnám, ideje, hogy Wesselényit mint szónokot és politikust jellemezzem.


Vannak egyének, kiket, ha egyszer láttunk, többé senkivel összetéveszteni nem tudunk, s kik a végzet által nem azért jeleltetének félreismerhetlenül az ezerek és százezerek közől ki, hogy lelki tehetségeik meghasonlásban álljanak a külalakkal, s amely benyomást okozott reánk az organizmus rendkívülisége, azt a szellemerők és szívtulajdonok sajátságai megcáfolják.

Wesselényi is ama kevesek sorába tartozék, kiknek külsejök mintegy fölmutatja a belső képességek természetét és korlátait.

A rajongók a politikai ábrándok játékszerei és az örökös lelkesedés martalékai, minthogy vagy isteníteni vagy ledönteni szokták bálványaikat, Wesselényit előbb a fellegeken felül emelék, utóbb a porba vonni igyekeztek; előbb a haza nemtőjének és lángésznek, a februári idők után pedig kétséges honbarátnak s középszerű talentumnak hirdették.

Az ily, mindég ifjú agyúakon kívül, kik sohasem az előttök álló lényt, hanem annak vagy eszményképét vagy torzalakját látják, alig maradhatott valaki hosszason kétségben Wesselényi iránt.

Ő szokatlanul felötlő, de nem rendkívül nagyszerű jelenet volt.

Mint szónok és státusférfiú a történészetben díszes helyet vívott ki magának, anélkül, hogy egy nagy eszmét képviselt, egy nagy törekvést személyesített volna.

Nyomdokait a tömeg követte; de szellemének nyoma nem maradt állandólag a nemzetben, nem hagyott kitörölhetlen jegyet a nemzedék gondolkozásán és tettirányán, nem véste be a néptudalom fenekéig magát, nem állított óriás változásokat elő sem az intézményekben, sem az erkölcsökben.

Élete nem új korszakot kezdett, mint a Széchenyié és Kossuthé; de hatalmasan folyt be egy párt alakítására, tömörítésére s kifejtésére.

A régi ellenzék doktrinája és parlamentáris modora Wesselényi nélkül is hihetőleg ugyanazon alapvonásokkal bírt volna; de ezen alapvonalak kevesebb határozottsággal és hatással nyilvánultak vala.

Ha Wesselényi nem fog a még rögös ösvényen úttörő lenni, azon szellem, mely a kifáradhatlan, makacs és sokszor apróságokig terjedő ellenzés által a felső hivatalnokok helyzetét előbb kényelmetlenné, utóbb a nemzet érdekeivel összeférhetlenné tette, nem idézte volna oly gyorsan elő a kancellárok bukását s azon gyakori változásokat a bürokrácia magasabb személyzetében, melyek a képviseleti rendszernek, a többség szellemébeni uralkodásnak, előjelei valának.

Nélküle a kiegyenlítés könnyebb, az alkudozás eszméje népszerűbb maradván, az állami formák újraalakítása iránti vágy talán még hosszason szendergett volna, és kevesebb törekvés ébresztetik föl oly reformátorok iránt, melyeket Wesselényi nem annyira akart, mint politikája által visszaidézhetlenekké tett.

De a hozzávetések, a történhetőségek tartománya végtére is oly széles, oly borongó, hogy benne ki lehet fáradni; de látni és okulni alig.

Hagyjuk el e régiót.

Térjünk oda, hol nem egy homályos csillám, a találgatások lámpafénye, hanem a tények tiszta napsugára világít.

Mi volt Wesselényi mint szónok? Ezt vizsgáljuk.

Ő nem tartozott azon költői, regényes és szakadozott szellemek közé, kik, vagy - mint az Osszián árnyalakjai - ködben jelennek meg, és a miszticizmus szürke palástját öltik világnézeteikre; vagy pedig a szócsillámokból és a szikrázó ötletekből oly fényes dicssugárt vonnak gondolataikra, oly ragyogókká teszik eszméiket, hogy a szem a világítás miatt elvakíttatik, s a tárgyig, melyet látni, az igazságig, mely által meggyőződtetni kívánt, áthatni nem tud.

Wesselényi nem tartozott azon döbleri ügyességgel bíró szónokok közé, kik az antitézisekkel utánozhatlan gyorsasággal játszanak, a párhuzamokat mesteri kézzel vonják, észrevétlenül tudnak a gondolat helyére egy képet vagy hasonlatosságot csempészni, és az állelkesedés, a csinált meghatottság fattyúgyémántjait foglalják az arany szavak s emailírozott kifejezések boglárjába, hogy a valóságos érzések ékkövei gyanánt adhassák el.

Ő nem tartozott azon kétségkívül nagyszerű szónokok társaságába sem, kik a tárgyakat egészen ki nem merítik, s mégis föllépéseik által elhatározzák; kik röstellik az oratória szabályai szerint beszédök részeit, a részek arányát, az indokok részletes elosztását, a hatás progresszív emelkedését kiszámítani; kik unják arra törekedni, hogy az ellenfél minden nézeteit ostrommal bevegyék, minden ágyúit leszegezzék, minden álláspontjait elfoglalják, és az elveknek, melyeket képviselnek, széles hadtestét, a centrumot, a jobb- és balszárnyat folytonos tűz között tartsák. Hanem ahelyett a státusférfiú sasszemével, a hadvezér hideg számításával és a lángész inspirációjával rögtön észreveszik a másik párt leggyöngébb pozícióját s a támadásnak egyetlen alkalmas pillanatát. Ekkor bámulatos gyorsasággal vonják össze egy nagy eszmébe és egy nagy megtámadásra szellemerejük súlyát. Megrohanják, szétszórják, tönkre teszik, megsemmisítik az ellenséget a kijelölt oldalon. S az kénytelen haditervéről lemondani, a győzedelmet, a dicsőséget és az egész helyzet előnyeit odahagyni. Szerencsés, ha háboríthatlanul visszavonulhat, s ha nem kénytelen, hogy ellene ne használtassanak, beszegezni éppen azon ágyútelepeket, melyekhez több bizodalma volt.

Ily diadalt - melyre a parlamentek évkönyveiben elég példa van - Wesselényi sohasem nyert, és boncolgató, részletekbe merülő, sujtásos, sőt nehézkes dialektikájával lehetetlen volt nyernie.

Egyáltalában a mi paszomántos szavakban gyönyörködő s hangnyomatokra sokat adó szónokaink az egyszerű, a méltóságteljes és koncentrált eszmeirány iránt semmi érzékkel nem bírnak. S mi hallottuk az álomkórságból fölrázó trombitarivalgást; hallottuk, midőn a szenvedélyek erőt vettek, a mérsékletre intő csengést; hallottuk a jövendőre vonatkozó prófétai szavakat; hallottuk a honszerelem, a remény, a fájdalom, a kétségbeesés ditirambjait és elégiáit; hallottuk mindezt a szószékről és irodalom lapjairól; de miért ne vallanók be, mi az egyszerűsége által meglepő, a tiszta igazság kristályvilága miatt ellenállhatatlan szónoklatnak egy, de csak egy mintáját sem tudjuk fölhozni.

A sérelmi tér gyönyörű védhelyzetei, a szenvedőleges ellenállás szívrendítő magasztossága, a csendes reformok nagy látköre, a forradalom Eol-barlangja, mely a szenvedélyek tengerét fölkorbácsolta, s a hullámok, a part romjai és a düledékek közt bősz látványait a fölfokozott elemi erőknek tüntette föl; mindezek együtt, s huszonöt év tapasztalásokban és szenvedésekben dús eseményei, nálunk híres deklamátorokat állítottak elő, és állítottak elő alapos vitatkozókat; azonban oly nagyhatású szónokaink még nem voltak, kik a felségest az egyszerűben keresték volna, s kevés eszközökkel nagy eredményeket tudandottak előállítani.

Wesselényi elsőrangú tekintélyeink közt fénylik. Országgyűlési beszédei hírét Magyarország határain túl terjesztették; de még Kossuthnál is kevésbé volt alkalmas rövid, szabatos, komprimált és művészileg egyszerű eszmék által hatni.

Ha a távolságot, mely Wesselényi oratóriáját a szónoklat fennemlített nemétől elválasztja, megmérjük, még tán csekélyebbnek fogjuk találni, mint azon távolságot, mely őt a szószék beszélgető, társalgó, elménc, epigrammai élű, kedélyes és fantasztikus kegyenceitől messzeveti. Oly szerencsés talentumokat értek itt, kiknek lelkük, mint a prizma, minden színt nagy változatossággal ragyogtat; kik a pátosz magas saruit, a színpadi feszes jelmezét (kosztümöt), a hangzatos kifejezések és szó-arabeszkek cirádáit magoktól eloldván, a köztetszést azáltal aratják, mert a hallgatók meggyőződését nem ostrommal bevenni, hanem észrevétlenül leigézni, megnyerni, a tárgyhoz csatolni, kitisztítani, fölvilágosítani, meleggé, állhatatossá és egyszersmind engedelmessé tenni a legtermészetesebb eszközökkel tudják.

Az ily szónoklat nincs oly gondosan kidolgozva, mint az Iszokratész tíz évig gyalult beszéde vagy mint a kínai olajfestvény, melyen közelről nézve semmi sem tűnik föl, egy durva vonás és hanyagul tartott részecske; de aztán minden világításban s bármi távolságról a lángész jegyei szintoly fölfedezhetlenek.

Az ily szónoklatokból az iskolagyerekek számára nem lehet az antológiába mutatványokat közleni, melyek próbatételekkor a tanítványok szép előmenetelével együtt megbámultassák a közönséget. Mert csak a pátosznak van szabadalma arra, hogy a Harlequinoktól kezdve az Orbiliusokig, a bohóctól a pedantig, mindenki által utolérhetlennek, nagynak, felségesnek tartassék. A társalgó szónoklat, minthogy színpadi készületeket nem használ, és úgyszólván semmibe sem kerül, könnyűnek tetszik. S a tömeg, midőn hatása alatt áll, akkor sem tudja e hatás okát képzelni. És ki magyarázhatná meg neki, hogy azon élénk, kecses, folyékony, elmés, szúrós, bugyborékolás nélkül ömlengő, világos és gyors szónoklat, mint a havasi patak, mely zöld medrét fölveti, csak azért nem látszik mélynek, mert kristálytiszta, és tükrét semmi iszap nem zavarhatja. Thiers beszéde sohasem fog a közönség véleménye szerint annyi mélységgel bírni, mint a Lamartine úré, és Széchenyi, midőn szónoklataiban a társalgási modort megközelítette, akkor tartatott a karzat által legtriviálisabbnak.

Wesselényi sohasem szállhatott le, még a nők budoárjaiban is, a valóságos konverzációig, annál kevésbé az országterem méltóságos falai közt. Ezt dörgő, leppedő orgánja s azon szokása, melynél fogva egyes szavakra különös hangsúlyt vetett, lehetlenné tették.

Sőt testalkotása maga és arcának kinyomata is első tekintetre kimutaták szónoklatának határait; megmutaták a tért, melyben dicsőséggel mozoghat, s melyen túl számára nem nőhet babér.

Wesselényi nem rendkívül magas, de mégis herkulesi alak volt.

Apja a középidő lovagai közé illett volna leginkább be; ő pedig a régi görög világba: midőn Thészeusz a sziklát fölemelte, hogy alóla kivegye az ősi kardot, megküzdendő a hidrával, midőn Augiasz aklát kellett egy éj alatt kitisztítani; midőn a kalandoknak kevésbé volt regényes, mint erőfeszítő természete.

Az "erőfeszítés" vala Wesselényi jelleme az anyagi és szellemi munkásságban.

Testalkata megmutatá, hogy nála ez nem osztentáció, hanem létegi szükség, vérmérséki igény volt.

Képzeljenek olvasóim egy magas termetet oly széles vállakkal és oly emelkedett erős és kidűlő mellel, hogy emiatt a test maga csak középnagyságúnak látszik, és hossza az átmérő miatt aránytalanul sokat veszít. Képzeljék a legtömörebb, rövid és izmoktól dagadó nyakat, mely a csend és szenvedélyek percében egyaránt hátraszegezve van, mintha a világot szüntelenül fenyegetni, megrohanni, ledönteni készülne. E három kitűnő rész, ti. a szirterős váll, mell és a visszaszegzett bikanyak teszik Wesselényi torzóján a jellemzőt. Izmos karjai a nagy és nem arisztokratikus kezekkel, továbbá az örökös lovaglás miatt befelé görbedt, úgynevezett karika lábai, kiegészítik a torzókinyomatát, anélkül, hogy emelnék. Alig lehet meglepőbb és jelentékenyebb arc a Wesselényiénél; de ott is minden vonal, minden izom, minden szín- és érzésárny a parancsoló, a követelő, a küzdeni vágyó lélek bélyegét hordja magán, s az arckifejezés öszvegén a dac látszik uralkodó hajlamnak.

Csak az antik szobrokon, csak a görög művészet félisteni maradványain találhatni gyakran oly homlokokra, melyek azonkívül, hogy szélesek és jól boltozottak, igen kitűnnek annálfogva, mert a homlok első része föl van emelkedve, és a szemüregeket mélyen veti be.

Ily érdekes s a régi világban különösen szépnek tartott sajátsággal bírt Wesselényi homloka, melyen az alsó párkány a vakszemektől kezdve a szemöldöknek összetalálkozásáig oly magas volt, hogy hozzá hasonlót még sohasem láttam.

A figyelő tehetségnek organjai vannak-e azon helyeken, mint a koponyatan hősei állítják? Ez nem tartozik reám.

De annyi bizonyos, hogy Wesselényi Miklós a vad népek kimeríthetlen ügyességével tudott figyelni, és tüzes, barna, jelentékeny szemei a tigris-szemek erélyével mélyedtek a tárgyakra, melyeket gyűlölt, keresett vagy megtalált.

Orra erős tövű és szokatlanul tág nyílású volt. Midőn indulatba jött, orrlyukai kifeszültek, mozgottak, s mint a nemes vérű lovaké, mélyen, gyorsan és teljesen lélegzettek.

Álla csak kevéssel volt keskenyebb, mint Széchenyié, s erős akaratot árult el, valamint lángoló szeme, lihegő orra és nagy redőkbe vont homloka erős szenvedélyeket.

Arcszíne verhenyeg, haja és szakálla sötét gesztenye, pördült bajusza sárga volt.

Bizonyos keresettség látszott öltözetén a színekben, melyek nem mindig valának egyszerűek és összhangzók. Haját égette és gondosan göndörgeté. Később, midőn őszülni kezdett, egyenként tépette a fehér hajszálakat ki, s komornyikjára nem kevés rendreutasítást vontak azon apró hiúságok, melyek Wesselényinél az emberi kor minden szakában nagy számmal mutatkoztak.

Az oroszlánhangon kívül alig van dörgőbb és mélyebb, mint az övé volt, de aránylag igen kevés fokig változott, s inkább sivár és velőkig ható erővel, mint kellemmel bírt. Beszéde gyakran oly leppegő vala, hogy egyes szótagok külön hullámokban gyűrűztek föl, s a szenvedélyek leghevesebb kitörései közt is nem vált annyira gyorssá, hogy nagy és hosszú intonációk ne jussanak azon kedvelt vagy erélyes szavak számára, melyek által hatni vagy rémíteni akart.

Wesselényi külsejét lerajzolván, szellemének létegét is ismerik olvasóim.

Szónoklatában a méltóság, a nehézkesség és az üres pipere voltak vegyítve. Sokszor ugyanazon beszédének egy része gránit darab, melyet a Titánok hajgálhatnának egymásra; míg a többi rész a közönséges eszmék hosszadalmas kiszélesítéséből és fejtegetésekből, melyek csekély érdekkel bírnak, vagy orientális szódagályból és melegség nélküli pátoszból áll. Vannak ragyogó kivételek, melyek e megjegyzésemet cáfolják, de véleményem szerint Wesselényi soha oly beszédet nem mondott, hol a fényes tulajdonok közől legalább a nehézkesség ki ne kacsintson; mint viszont nem szállott soha annyira alá, hogy szónoklatában a méltóság hiányozzék. Sőt éppen e méltóság, e törökileg komoly előadás tette rá nézve lehetetlenné a kecses és elevenebb formák használatát.

Vannak sokan, kik őt O' Connellel, a híres izgatóval hasonlítják össze.

Némely tekintetben igazuk van.

Wesselényinek nem kevésbé parancsoló külsője s még óriásibb és a tömeget inkább átrezgető hangja volt, mint Erin elfeledhetetlen népemberének.

Mindkettő hivatva látszik élén állani egy inkább míveletlen és rajongó, mint polgárisodott és elégült sokaságnak.

Az írlandi izgató a kunyhók százezereit kapta kezei közé; a magyar tribun a dísztermekben és a táblabíráknál akart izgatni, vagy fölváltva, jogtani leckéket tartani.

Helyzetök különböző volt s a Wesselényié a rosszabb.

Ezenkívül még nagy előnyei voltak O' Connelnek.

Ő a jezsuitáktól nyert növelést. Az elnyomott vallásnak volt hű gyermeke. A megalázott, a szegény, a jogokból kizárt egyháztól kért rögös ösvényére áldást és szellemi gyámot. Aki benne a politikai zavargót nem követte volna, áhítatosan kíséré a hit fegyvernökét és előharcosát. Milliók szeme csüggött rajta, mint olyanon, ki ha a repealt nem is létesíthetné, legalább a kitagadott, az örökségétől megfosztott testvérlányt, a római keresztyén hitvallást, rangban és jövedelemben a büszke anglikána mellé emelheti. És O' Connel mély vallásos érzéssel bírt. Szíve a milliók szívével együtt dobogott, midőn az egyház szent boltívei felé emelkedett a töményfüst, az áldozópap fölmutatá a megváltás könyvét, és a térdelő s buzgón imádkozó nép fölött kiterjeszté kezeit. Egy elnyomott valláshoz tartozni nagy előny a nagy ambíció számára, s kétszeresen az, ha maga is a becsszomjas milliókkal együtt, élő hittel keblében, küzd és szenved. Ilyenkor a siker könnyű. Mert az izgatók sohasem válhatnak csupán talentumaik által nevezetesekké. Nekik vagy egy vallásos mély meggyőződésre vagy egy nagy politikai eszmére van szükségök, ha a tömeg vérével és nyugalmával akarnak rendelkezni.

O' Connel egyik talizmánnak, ti. a vallásos meggyőződésnek, birtokában vala. A másik talizmánt, a másik varázspálcát, mely miként a Mesmer vesszője a föld üregébe rejtett aranyhoz vezet, a megkérgesedett szívekben is kimutatja a rokonszenv eldugott kincseit, nem bírta ugyan egészen; mert a repeal nagy politikai eszme nem volt: de meg kell vallani, hogy csakugyan közel járt egy nagy eszméhez, vagy legalább nagy elszánások és nagy egyéni veszélyek nélkül aligha vala kivihető.

Mit mutathat föl ily emeltyűkkel szemben a Wesselényi pályája? Azon Wesselényié, ki a viszonyoknál fogva igen hasznos, de többnyire alárendelt kérdések fölött harcolt; azon Wesselényié, ki meleg honbarát, de hideg racionalista volt, s boncolgató és magában bizakodó elméje miatt semmi hajlamot magában nem is fejthetett volna ki akárminő miszticizmus iránt? Hogyan emelkedjék föl O' Connelig, a magas piedesztálok emberéig, hogyan közelítsen hozzá Wesselényi, ő, ki a földön állott, és semmi prestigium által nem tartaték.

Amiket mondék, többnyire a helyzet különbségei. De afelől, hogy a talentumos és jellemmel bíró férfiak közől kik legyenek nagyok, mindig a helyzet határoz. A nagyság a sorsé; csak a tehetség az emberé.

Ha Wesselényi beszédeit - elvonatkoztatva minden egyébtől - tesszük párhuzamba O' Connelével, akkor is fölötlő hasonlatosságok mellett oly különbözésekre találunk, melyek az írlandi népvezérnek kedveznek.

Mindkettő össze tudta kötni a parancsoló külsővel a méltóságos és magas előadást. Mindkettőnek gondolatai tömörek, teljes súlyúak és nemesek valának, de néha nehézkesek is.

Mindkettőnek beszéde a rögtönzött és készült közt közepén állott: a vázlat ti. megvolt, egyes részek kidolgozva valának, de az egész sikere a pillanat hatásaira bízaték. S ha a nagyobb benyomásokat tekintjük, úgy Wesselényinél és O' Connelnél egyaránt a hevenyészett rész aratta a kiáltóbb gondolatokat; ámbár mindkettőnek szokása volt gondolatával a már egyszer megtört úton maradni, és az eszméket azon köntösben mutatni be a közönségnek, amelyben először jelentek meg. Kivált O' Connel oly gyakran ismételte magát, hogy aki a népgyűléseket szorgalmatosan járta, egész láncolatait az okoskodásoknak majdnem szóról szóra előre elmondhatta volna. Wesselényi valamivel takarékosabb volt az ismételt kicséplésekben.

Az írlandi pártvezér sokáig levén ügyész, a parkettek modorát a parlamenti szónoklattal összevegyítette. Némely kérdés fölött törvényhozó és prókátor, az általános felfogás és a kisszerű hátulsó kapuk embere, az igazság szónoka és a betűk elfacsarója volt. Orált és allegált. A mi sérelmi terünk is mellőzhetlenné tette a szerepek ezen apró összezavarását, s Wesselényiben annál inkább meg vala e hiba, mert ő ismereteinél fogva inkább volt törvénytudó, mint jogfilozóf; hajlamainál fogva pedig inkább volt boncolgató, mint általánosító, és inkább volt szofista, a hétköznapi igazságok igénytelen védje.

O' Connel fölségesen viselte magát, midőn beszéde megszakíttaték, midőn közbekiabáltak; midőn egy jó ötlettel vagy gyűlöletes váddal akarták szónoklatának útját föltartóztatni; midőn a népben oly hangulatot gyaníta, mely a vitorlák gyors felcserélését tette szükségessé. Ilyenkor rövid megjegyzései bámulatosok, visszatorlásai leverők, gúnya égető, haragja oroszláni, és a mutatkozó szellem gyors áttekintéséből vont új tervei mesterművek valának. Mint a villámlás alatt megszakított zápor, egy dörgésre nagyobb erővel zuhan alá, úgy borított el mindent és sodort magával O' Connel szónoklata, ha a feltartóztatás által fölvillanyoztaték, és újra kitört.

Wesselényi közéletében is azok valának a legmagasztosabb szónoki percek, mikor a tömeg nem akart szellemi felsőségének hódolni, mikor a merészebb ellennézetűek beszéde közé csapkodtak, a zaj örvényleni kezdett, és a tekintély megszűnt. Ilyenkor ő kevesebb gyors fordulatokat használt, mint O' Connel; de sújtani, összetörni egy arckifejezés, egy félisteni nyugalom, egy merész ötlet által mindent leverni és a földre hullott testeken szilaj szónoklatának nehézlovasságával végigügetni: ehhez senki nálánál jobban nem értett.

O' Connel szónoklatának sajátságaihoz tartozott, hogy a szilárd, a férfias, az izmos és komoly gondolatok közé néha angol humort vegyített; de leginkább nyers, ép, egészségtől pezsgő, goromba s a boxírozók szájából kivett szavakba takart ötletei, megjegyzései és anekdotái tették az ő beszédmodorát bizarrá, népiessé és vonzóvá. Wesselényi patetikus előadásában szintén mint mellék-elem megjelent néha a durva, a nyers és népies. Ő is rajzolt vastag színekkel. Használt velős, magvas, de szalonokba való kifejezéseket. Mesélt el furcsa történeteket, sajátságos visszaadásával a magyar népszellemnek. De e mezőn csakugyan az írlandié volt mind az eredetiség érdeme, mind a tökély magasabb foka. Volt még egy tér, a költészet legmagasabb legében, hová sohasem szárnyalt Wesselényi; míg Dániel király, a népszónokok fejedelme otthon volt. Ha ti. O' Connel kifáradott Peel Robert és az orangisták ostromában, ha eléggé volt goromba és eléggé volt magasztos, ha a hallgatók föllelkesedtek, de kimerülhettek is, ekkor egy gyors fordulattal odahagyta "a toryt", "az idegent", "a zsarnok szász fajt", odahagyta a minisztériumot igazságtalan szabályaival, arisztokratikus törvényeivel és pápista-gyűlölő politikájával együtt. Megszüntette az ostromot. Mindent felejtett, barátot és ellenséget, jó ügyet és rossz eljárást egyaránt. Csak a lant és a kékszemű hölgyek hazája, csak a "zöld Erin", a "smaragd sziget" tűnt fel lelkében, ködeivel a bánatnak és tündérvarázsával a természetszépségnek. Ekkor szellemivé, meghatóvá, kedélyesen méllyé, szellőlággyá, fuvolaédessé és hárfadallamként andalítóvá lőn. A százezerek - mert a képzelődés hatalma nagy - látták a változatos vidék kecseit, a tölgyerdők sötétzöldjét, a dombok kies borulatait, az izgató őslakát, a széles parkot, a part festvényies kőszikláit, hallák a tengerzúgást, a habcsapkodást, a halászdalt, az epedő melódiákat - melyek a leigázott népek sajátjai, és a homályos fájdalmat ivadékról ivadékra szállítják át, hogy a kedély ködös lege alatt a nagy elszánások kicsírázzanak -, hallák a százezerek, hallák és láták képzelődéseikben, míg O' Connel szavait lelkökbe szívták be, Írland minden bűbájait, s midőn az izgató elbágyadva, meghatva, kifáradva fölsóhajtott: szép vagy, ó, Erin... de szerencsétlen, ekkor minden szem könnyeket hullatott, mint a babiloni vizek mellett a vándor izrael nép, midőn a Szent Sionra gondolt, s nem vala csoda, ha azok, kik annyit szenvedtek, a nagy izgatóban Írland megváltóját hitték elérkezettnek.

A diadal ezen nemét Wesselényi nem tudta kivívni.

Itt egyedül és utolérhetlenül állott O' Connel, ki mindent összevéve korának legnagyobb szónoka volt; míg Wesselényi, noha sokban hasonlított hozzá, sőt versenyzett vele, csak Magyarország orátorai közt áll az elsők sorában.

Távozzunk a virágos mezőkről a termékenyekre, s vizsgáljuk Wesselényit, mint státusférfiút.

Igyekszem rövidbe vonni az ő rendszerét s eljárását.

Eszméinek körét, amint olvasóim itt fogják látni, ő nem egyszerre bírta, hanem lassanként és vaskövetkezetességgel fejtette ki, de úgy, hogy a körvonalak mindig éltek, lerajzolva voltak agyában, s bizonyosan nem jött oly vád alá, miszerint doktrináit, mint a köntöst, gyorsan viselte el és cserélte ki. Az igaz, hogy midőn ő tényező volt, az idő keze és a viszonyok villámai nem rongálták percek alatt szét, mit századok építettek; nem sodortatott a rohanó eszmék árja által el lábuk alól minden terrénum, hátunk megől minden támasz, fejünk felett minden remény. Könnyen lehetett következetes az, ki állandót talált alatta, mögötte és körüle, s ki a kemény földre lépvén szilárdul küzdhetett. De a Tarpeia és Capitolium közt egy vékony pallón sétálni, a földingás süppedékei közt zsinóregyenesen járni, ha a láva égeti az ember talpát, azt föl nem kapni, ha a múlt összedűlt, a jövendő fel nem épült, az út és a cél nem tudatik, tétovázás nélkül keresni fel a déli, esteli és éjjeli állomásokat, szóval, forradalomban s a mindent kergető s összeforgató idők fergetege közt pontosan ütni, mint az óra, következetesnek lenni a tettben és irányban, a részletekben és öszvegben, ez félisteni szerencse s annál több: bölcsesség volna.

Wesselényi két országnak levén törvényhozója, ha politikájáról világos képet akarunk magunknak formálni, Erdélyben és Magyarhonban követett irányát egyaránt szemünk előtt kell tartanunk; különben őt félreértjük vagy csak félig fogjuk föl.

Vezessük tehát tekintetünket előbb Erdélyre, mert itt rövidebb és kerekítettebb rajzot nyújthatok olvasóimnak Wesselényi alapeszméiről.

Ő a diétai jegyzőkönyvet s az alkotmányos süllyedés krónikáit többnyire legapróbb részletekig ismerte, Mária Terézia korától kezdve egészen azon évekig, melyekben pártvezér volt.

Ami e vastag, poros és aránylag kevesektől búvárlott munkákban tüstént fölötlött, azon elvitathatlan tény volt, hogy Erdély a XVIII. és XIX. században nem hozott oly törvényt, mely ha az alkotmányra vonatkozott, ne áldozott volna fel valamit a régi jogokból s a haza szabadságából, ha pedig a polgári magánjogot s különösen a pörfolyamot tárgyalta, ne támasztott volna több zavart, mint eddig vala, a birtokot és személyt folytonosan mindinkább a politikai hatalom szabad kénye alá vetvén.

Honnan e különös jelenet? Miből ered e kétségtelen hanyatlás? Ily kérdéseket sokszor kellett maga elébe megoldás végett föltenni oly egyénnek, ki mint Wesselényi, főként taglaló, boncolgató, szétszedő ésszel bírt.

A kor volt-e gyáva és bárgyú, vagy talán az 1791-i diéta magasztalt talentumainál már anarchizmussá vált a haza neve, s az újabb ivadék keblében rég kialudt a polgári hűség tűzhelye?

Wesselényi az általános elhidegedés mellett is, még az 1811. év utáni idők tekintélyeiről sem tehetett fel ekkora süllyedést.

Miért nincs tehát áldás semmi törekvésen, mely a törvényhozásba vág?

Talán a megizmosodott bürokráciának tagjai Mefisztók, kiknek eszök egyeben sem jár, mint a jogok legyilkolásán, a közszellem megfertőztetésén és a szolgaság rendezésén?

Ezt Wesselényi, minden ellenzéki izgatásainak dacára, komolyan nem hitte; mert a Bánffy György kormánya becsülteték, és a későbbi időkben is a hivatalnokok magánjelleme ellen több méltó panasz nem foroghatott fenn, mint más országokban.

Egyebütt kellett tehát a baj kútfejének lenni.

Wesselényi annak alapját, hogy Erdélyben minden új törvény apasztja a közszabadságot és az alkotmányos lét tőkéjét, e kisded ország helyzetében kereste.

Ő ti. így okoskodott.

Erdély alkotmánya a) a három törvényes nemzet jogegyenlőségén nyugszik, és nyugszik szintén b) négy törvényesen bevett vallás jogegyenlőségén, továbbá c) a különböző rendek jogos igényeinek súlyegyenén.

Összesen tehát tíz tömbje (gruppja) van a különváló érdekeknek.

E tömbök közül hét (ti. a négy vallás és a három nemzet) számszerinti egyenlőséget kíván - s a törvények szavai szerint méltán - még a hivatalok betöltésében is, és országos sérelemnek tekinti - s viszont méltán - a numerikus mellőztetés legkisebb eseteit is. Nincs-e e hét grupp tehát az egymás elleni irigykedésre, torzsalkodásra s kölcsönös gyengítésre az alkotmány által és a legszentebb szavak ürügye alatt felszólítva?

Kétségkívül.

A más három grupp, ti. a politikai osztályok, szintén összeütköznek fontos érdekekben, ámbár ezek befolyása nem levén számegyenlőséghez szabva, több analógiát nem is idéz elő, mint más országokban.

De mindent együttvéve, mégis el lehet mondani, miként sehol a világon oly bonyodalmas, egymást mérlegelő és kölcsönös erővel alásüllyesztő érdeköszvegek nem kerekíttetnének ki az alapszerződések és a históriai jog útján, mint Erdélyben, azon kisded tartományocskában, mely a legnagyobb összhangzás mellett is erősnek nem tarthatná magát.

Ide kell még ráadásul tenni, hogy az erdélyi alkotmány az érdekek mind a három fő kategóriájából egy gruppot ignorál, és a befolyásból teljesen kizár.

Ugyanis a) a törvényes nemzetek közé nem sorolja az oláh népet, melyről kimondatik, hogy csak eltűretni fog "usque ad beneplacitum principis et regnicolarum", ámbár az oláhság a legtöbb számmal bír; b) a törvényesen bevett vallások közé nem sorolja a görög egyház tagjait, ámbár ezen hitűek száma szintén a legtöbb; c) a polgári osztályok közől - szintúgy mint Magyarország - a misera plebset, mely ismét a lakosok többségét tette, a befolyásból kihagyta.

Ily fontszámra megmért és egyensúlyozott érdekek egyfelől, ily mérlegre sem vont és mellőzött érdekek másfelől, egy okos embernél sem költhették föl azon meggyőződést, hogy Erdély alkotmánya kősziklára van építve, és erős vélemények s hatalmas rokonszenvek által támogattathatik.

Annál kevésbé képzelhette Wesselényi, a boncolgató talentum, szilárdnak azon állást, melyet a dolgok természeténél fogva magoknak az érdekletteknek kell folytonos iparral, naponként át meg át lyuggatni.

Az átlyuggatás, az írott alkotmány minden izmainak és kötelékeinek szétrágása meg is történt. A nemzetek egymást nagy ügyességgel gyöngítették, az "Alvincziana resolutiótól" kezdve, mely a leopoldi kötlevélt magyarázza, a Bethlenianum szisztémán keresztül, mely az adót rendezi, a mádéfalvi véres demonstrációig, mely a székelyek állandó fegyverviselését elhatározza. Az alkotmány átlyuggatását a féltékeny jogegyenlőség és a vallásos versenygések, Keresztesi kancellárságától b. Miske nyugalmazásáig, a XVIII. század elejétől Wesselényi Miklós föllépéséig, már annyira bevégezték, hogy Wesselényi az erdélyi közjog és közigazgatás gépét oly rossznak hitte, hogy lehetetlen e közjog mellett az országgyűlési tagoknak nem hozni abszolutisztikus irányú törvényeket, és lehetetlen e közigazgatás mellett a kormány férfiainak nem rombolni össze azt is, mi még a szabadságból létezik.

A fönnebbi szemponthoz még oda kell tenni, miként Erdély a birodalmi kormánytól szorosabban és közvetlenebbül függött, mint Magyarország; tehát a birodalmi abszolutisztikus irány, ha az institúcióknak már említett gyöngeségei nem is léteztek volna, könnyebben és nagyobb mértékben hatott Erdély sorsára és alkotandó törvényeinek szellemére.

Ekként konstatírozta Wesselényi a királyhágóntúli helyzeteket.

Szerinte Erdély közjoga semmi élettel, önállósággal és alakító erővel többé nem bírt.

Erdélyben - az ő véleménye szerint - Erdély által törvényhozásilag segíteni nem lehetett.

Ez volt erős és ingatlan hite.

Mihely pedig Wesselényi ide jutott, az ő matematikus esze nagy szigorral vonta ki a megoldott probléma minden corollariumait, s egy egész politikai eljárást állított fel, melyhez az erdélyi viszonyok mérlegelésekor szoros következetességgel ragaszkodott.

Az erdélyi dolgokra nézve ő magával soha ellentmondásba nem jött.

Elvei valának a papíron levő, de az életből eltűnt és törvénytelenül kitaszított jogokat makacsul visszakövetelni; izgatni e visszakövetelés mellett és örökké izgatni, akár van remény a sikerre, akár nincs; mert egyedül a kedélyekbe vetett fermentacionális anyag fejthet a gyönge Erdélyben némi közszellemet; s mert, ha csakugyan Bécsben engedékenységről lehet szó, könnyebb egy régi és tiszta követelést megnyerni, mint egy új kívánságot, melynek megtagadása semmi lelkiismereti váddal nem jár.

Elve volt, ha remény nyújtatnék is arra nézve, hogy egy régi jog új törvényalkotás által visszaszerezhető, nem indulni meg a csábszavak után, nem mozdulni ki a visszakövetelés sáncaiból, a sérelmi térről le nem szállani; mert csalatkozni fog az ország, ha egyébben nem, önmagában, és a sérelmi kérdést, midőn törvényhozási tárggyá teszi, okvetlenül el fogja temetni.

Az új kérdésekben is - Wesselényi szerint - rettegni kell a törvényhozataltól. Nem kell a korigény, a kifejlett szükség, a civilizáció követelése s más ily szép mondásokra sokat hajtani, mert Erdély, létegénél fogva, csak beteg terményeket állíthat elő, s új törvényei olyak leendenek, mint a mesében a tündérnőnek aranyalmái, melybe aki harapott, annak szája édes nedv helyett hamuval tölt meg; kívül a civilizáció és a korigény fényes máza, benn a rothadás.

E szabály alól ő csak egy kivételt tett, ti. a köznép sorsának javítására vonatkozó ügyeket, az úrbértől az örökváltságig. Ily tárgyakban kész volt a törvényalkotásra; mert hitte, hogy a kormány e mezőn reakcionárius irányt nem pártolhat, anélkül, hogy természet elleni helyzetbe ne essék, miután századok óta a népvédelmező szerepét mondá magáénak.

Végre Wesselényi elve volt ostromolni a bürokráciát még akkor is, ha elkövetett hibái menthetők; gyanúsnak lenni a hivatalviselők iránt, még akkor is, ha jó polgároknak tartatnak; nem örvendeni, ha a választások miatt ellenzéki tekintélyek lépnek a magas polcokra, mert az ily kitüntetések által vesztett a párt munkás erőket, és nem nyert a haza ügyeinek közkezelése majd semmit, miután Erdély mechanizmusa oly rossz, az erdélyi kormánytagok szerepe oly függő és alárendelt, a közigazgatás kerekei pedig úgy forgattatnak, hogy az egyén okvetlenül elviseltetik, s a leghűbb hazafi is szintén azt kénytelen tenni, amit a legrosszabb.

Sivár nézetek valának ezek; de Wesselényinek meggyőződését tükrözték vissza, s meg kell vallani, hogy tekintélyeink közől kevés van, ki hasonló vaskövetkezetességgel haladott volna pályáján, mint Erdélyben ő.

Sem a feje fölött tornyosodó vihar, sem barátainak kérései, sem az ellenzék meghasonlása, sem a kialkuvási múlékony percek nem csábíthatták következetlenségre.

Miért?

Mert minden okoskodások s jelenségek dacára hinni nem akarta, nem tudta, hogy Erdély mechanizmusa, ha forgattatik, rossznál egyebet őrölhessen.

Miként kívánt tehát segíteni a végpusztuláson?

Egy mentőszert látott, ti. a magyarhonnali egyesülést.

E cél eléréseért ő szívesen lett volna igazságtalan, jogtapodó és alkotmánysértő.

A magasabb következményért itt az alkotmányos polgár és a hazafi nevéből sem csinált semmit.

Adatokat facsart el, törvényes eszméket dúlt szét, sőt a magyar korona területének sérthetlenségét sem oltalmazta.

Midőn a szászok az unió ellen zajongtak, javaslá, hogy a szász territórium szakasztassék el a magyar koronától, változzék osztrák örökös tartománnyá.

Midőn a pozsonyi országgyűlésnek figyelme Erdélyre vonult, legott előlépett Wesselényi, s látván, hogy az unió akkor nem létesíthető, elhiteté a képviselő urakkal, kik éppen semmit sem tudtak az erdélyi dolgokról, hogy a pozsonyi diétának egy aviticitasi pört kell politikai úton Erdély ellen megnyerni, s kötelessége négy igazságtalanul bírt megyét (Krasznát, Középszolnokot, Zarándot és Kővárvidékét) visszaszerezni. Az adatok, melyeket Wesselényi a Partium ügyében egybegyűjtött, egyoldalúak, hiányosak, csonkák valának; a következtetések, melyeket a poros okiratokból vont, a diplomáciai elveket és az igazságérzetet megtámadták; maga is belátta okoskodásainak roppant hézagait, s hogy segítsen magán, hogy logikaibbá tegye követeléseit, kész volt a leopoldi kötlevél törvényességét is tagadni, s e tény által egy tollvonással megsemmisíteni Erdély alapjogait és megsemmisíteni saját politikai pályájának babérjait, melyeket éppen a Leopolddali kötlevél megsértett pontjainak védelmében nyert. De mindezen tekintetek őt föl nem tartóztatták; mert látta, hogy a Partium visszacsatlása mellé többséget szerezhet, s mert hivé, hogy Reviczky gróf a visszacsatlási törvénycikk megerősítésének kieszközlése által keresend népszerűséget.

Nem szándékom a botrányokat festeni, melyek a visszacsatlási törvény végrehajtása körül fölmerültek.

A pozsonyi országgyűlés rendelkezett oly kérdésben, mely iránt, az erdélyi országgyűlés nézete szerint, nem volt joga semmit egyoldalúlag tenni.

A magyarországi kormány a hozott törvényt teljesedésbe akarta venni.

Az erdélyi kormány ellentállott.

Mindkettőnek eljárása a birodalmi központban helyeselteték, s utasítások vagy elnézés által gyámolíttatott.

S valóban a XXI. törvénycikk miatt előidézett állásból a világ legbölcsebb igazgatása sem tudott volna nagy kompromisszió nélkül menekülni.

E zavart leginkább Wesselényinek tulajdoníthatni; mert ő vonta a pozsonyi országgyűlést az egyoldalú határozatok meghozatalába.

Hibáztatni lehet őt, ha tetszik.

De kétségtelen, hogy szigorúan következetes volt mind az unió, mind az azzal kapcsolatban levő Partium-kérdés körül.

Mert ha Erdély közjogát produktív erő nélkülinek, önállóságát veszélyesnek hitte, természetes vala az uniót minden áron akarni.

Ha továbbá akár az unió eszméjével a szászokat kibékültetni, akár a szászok ellenére az uniót kivívni nem tartá lehetségesnek, viszont megfogható volt, hogy inkább a szász földet akarja a magyar korona territóriumától elszakítani, mint Erdély jövendőjét a Magyarországtóli különvált helyzet miatt megsemmisítve látni.

Ha végre, a birodalmi kormányt számításból, az erdélyi országgyűlést az önállóságróli fonák nézetekből az unióra komolyan hajlandóknak nem képzelte, míg ellenben alkalom nyílt legalább Erdély egy részének Magyarországba olvasztására, ekkor ismét nem volt csoda, hogy megragadta a kínálkozó alkalmat; mert noha az egész tartományt nem, legalább annak egy töredékét így ki lehetett szabadítani; s mert remélhető vala, hogy a veszteség miatt okozott elgyöngülés a többi részt az önállóságróli álmokból kijózanítandja.

Midőn az unió és a Partium fölötti kérdés legszenvedélyesebb időközei lefolytak, midőn a szebeni és kolozsvári országgyűlések valóságos rokonszenvet kezdettek mutatni a Magyarhonnali szorosabb viszony megkezdésére, s némely főpontokban remélhetőnek látszott az egyesülés, Wesselényi, a gräfenbergi beteg, már ekkor nem vehetett a pártvitatásokban részt; de éppen ezen távolállás miatt nyert a messze- és előrelátásban.

Ő a gyógyintézetben több főrangú szlávokkal és havasalföldi bojárokkal jött szorosabb ismeretségbe; mert hozzá és körüle, mint a szabadeszmék kikiáltott hőséhez és mártírjához, az idegenek nagy figyelemmel s részvéttel gyülekeztek össze.

Ezen érintkezések a szomszéd szláv és román tartományok tekintélyeivel naponként komorabbá tevék őt.

Rettegni kezdett a keleti eszmemozgalmaktól.

Hívé, hogy a dákoromán propaganda már Erdélyre is kiterjesztette izgatásainak hálózatát, és a fiatal oláh papok- s néptanítóknál már többé nemcsak azon szellem van, melyet Petersburg iránti kegyeletek növeltek, de hatalmasan terjed egy erős és veszélyes rokonszenv oly felfogások iránt, miknek következésében minden oláh ajkú népek összeolvadnának a szabad és ifjú Dákoromániába, a még ezentúl teremtendő országba, mely határait Besszarábia széleitől terjesztené felénk, Erdélyt átölelné, és ha lehet, a Tiszáig vinné foglalásait.

Wesselényi akkora aggodalommal tölt el a gyanított szláv és román irányok miatt, hogy már Erdély unióját Magyarországgal nem csupán az alkotmányos erők növekedéseért, nem csupán Erdély folytonos süllyedésének gátlása végett óhajtotta, de az egész osztrák birodalom sorsa és magasabb érdekei kezdének szeme előtt lebegni, nyugtalaníták lelkét s az uniót, több intézkedésekkel együtt, azért is kívánta mielőbb létesíteni, mert félt, hogy különben szabadabb tér nyílik a keleti népek konföderációjára s oly mozgalmakra, melyek az osztrák monarchiát és a nyugati polgárosodást fenyegetnék.

Szavai nem találtak elég hitelre.

Az erdélyi ellenzék, szintúgy mint az erdélyi kormánypárt, többnyire rémlátásnak tartá Wesselényinek az oláhokra vonatkozó nézeteit.

A politika a rendes kerékvágásokban haladott tovább és tovább.

Volt szó az erdélyi országgyűléseken néha az unióról is, néha az úrbérről is; de kétségtelen, miként sem a kedélyek kiengesztelésére, sem oly nagyobb szabályokra nézve, melyek villámhárítói lehettek volna a vihar gyúlékony elemeinek, intézkedések nem tétettek. És előttem igen hihetőnek látszik, hogy ha Wesselényi minden országgyűlési tanácskozmányokban részt veendett volna, akkor sem nyertek volna a dolgok más alakulást, mert Erdélyben nem az egyének belátásában vagy akaratában volt hiba, hanem az institúciók tették a közszellemet törpévé, az egyének belátását majdnem feleslegessé, az egyének akaratját majdnem ájulttá.

Olvasóimnak szeme előtt áll Wesselényi erdélyi politikája.

Lássuk már: minő nézetei voltak a magyar ügyek vezetése körül?

Lássuk: minő arányban állottak eszméi korának eszméihez és törekvéseihez?

Lássuk Wesselényit pártjában és pártjától elhagyatva, együtt és izoláltan.

Még az 1823. év fájdalmainak, még az 1825-i szenvedélyes vitáknak, még a megkeserített nemzet és fölingerült ellenzék panaszos előterjesztésének első benyomásai a kedélyekből egészen ki sem töröltettek; még a sérelmi politika csak zsenge diadalait ünneplé, és bátor, de szerény követeléseivel az állam legmagasabb köreiben kevés tanítványokat számlált; még minden alakulóban volt és változhaték, midőn Wesselényi Miklós a pozsonyi országgyűlésen föllépett, s a párt vezérletét rövid idő alatt kezére kerítette, és bár nem hosszason, magánál tartá.

Ő ezalatt oly sokat tett a párt kiképzése s megszilárdítása körül, hogy miután Erdélybe távozék, még több éven át az ellenzék emblémája a Wesselényi név volt.

Wesselényi durva s bizonyos pontokig kihívó egyéniség levén, az ő szellemi befolyása közt a sérelmi párt modora nyersebb, politikája kihívóbb, sőt néha kockáztató kezdett lenni.

Wesselényi mint kombináló elme, csakhamar rendszerezte a taktikát, mely által örökös gerillaharc folytathatik a kancellárok ellen, s mely által jót-rosszat téve, pihenni lehetetlen volt annak, kit balsorsa személynökké tett.

Egy párt, mely kormányra jutni nem remél, szemben oly párttal, mely mindig a kormányon ül, okvetlenül népszerűvé válik. Mert a kormányzás már magában sem népszerű tény; mert továbbá a ragyogó eszmék, a kedves lehetetlenségek és a hízelgő kegyvadászat egész összege fölött rendelkezik az, ki nem fél, hogy valaha szaván fogják, s felszólítják elméleteinek életbeléptetésére.

Ily viszonyban állott az ellenzék a konzervatív párthoz.

S Wesselényi nem álmodta, hogy hamar következnek oly idők, midőn saját pártjának még más feladata is lehet, mint gátolni a Lajtán túlról benyomuló abszolutisztikus irányokat azáltal, hol minden gyanú alá hozatik, ki a kormányrúdhoz közel áll, s az emberekkel együtt az igazgatás eszméje népszerűtlenné tétetik.

Ő tehát majdnem ugyanazon szigorral ostromlá Magyarországon a kormányt, mint Erdélyben, de nem ugyanazon indokokból.

Mert azt mégsem hitte, hogy Magyarhonban annyira lehetetlen új törvényeket hozni, mint Erdélyben; azt mégsem képzelte, miként a közigazgatás úgy nem fejthet ki erélyt és önállóságot, mint a Királyhágón túl; azt nem állította soha, hogy Magyarhonban sem kell a nagyobb átmérőjű reformok kezdeményezéséhez nyúlni. De az engedékenységre rávenni azért nem lehetett, mert a magyar kormánypártban örökké csak az osztrák politikát vélte képviseltetve, s mert hitte, hogy a magyarnak mindaddig harcban kell állani saját kormányával, míg az örökös tartományokban is meg nem szűnik az abszolutizmus.

Wesselényi az izgatás erélyének és befolyásának gyöngítésére elvből törekedvén, a megyei rendszert mentől nagyobb rugalmassággal s mentől határozatlanabb cselekvényi körrel kívánta fölruházni. Rendre egész tan készült a megyéken nyugvó teljesítő hatalom és a megyék által gyakorolt vis inertiae természetéről. A pártvezér nyomát követve, az ellenzék megannyi védvárakat, megannyi cserkesztanyát akart a megyerendszerből építni, honnan a Samilbejek sikeres lerohanásokat tehessenek, és az abszolutizmust minden hadi állásából rendre kiszoríthassák. Kétségtelen, hogy ha Wesselényi elméletei az életbe teljesen átmennek, a municipál rendszer majdnem svájci kantonok tulajdonaival bírt volna. De kik vele közelebbi viszonyban voltak, tudják, hogy mint a magyar alkotmány sajátságát és mint a szabadság erős garanciáját örökké fönntartani kívánta ugyan a megyerendszert, azonban hatáskörének végleteit kész volt körülnyírni, és kész volt belőle a féketlenebb erőket feláldozni, mihelyt oly idők fogtak volna előkerülni, melyekben a korlátlanságot lehet fékezni anélkül, hogy a szabadság vele együtt elnyomassák. Azonban míg a birodalmi igazgatás szelleme a régi marad, kívánta Magyarországon is a régi amabilis confusiótmegtartani, és addig a megyei autonómiának nem csökkentésére, de egyenesen tágítására munkálkodott.

Általában Magyarország közjogában több oly pont volt, amelynek érintését az idők szerint helytelennek tartá. Így p. o. a felsőház rendezését, a képviselők táblájáról a megavult vagy csak figuráns elemek kivetését, a ház szabályainak írásba foglalását mind az éretlen és körülményeket nem ismerő újítási roham követeléseinek hitte; mert nem képzelt a létező akadályok miatt a fönnebbi kérdések körül oly változtatást, mely javítás lehessen.

A magánjogi reformok mezején Wesselényi eszméinek mérséklett demokratikus színezete volt. Nem látszott sem a politikai tanok, sem a nemzetiségi érdekek tekintetéből a fekvő birtok osztálya és elidegenítése körül oly korlátokat megengedni, melyek a hitbizományok vagy majorátusok szabályozása és megtartása felé vezethetnének; sőt nem is akarta képzelni, hogy a fekvő birtok más belső törvényeket követhet, s más külintézkedéseket igényelhet, mint az ingó vagyon. Az ily nézeteket reakcionáriusoknak tartá. Csak a saját eszméinek szigorú és következetes kímélete: ez volt jelszava. E ponton kívül kevéssé érdekeltetett a magánjog filozófiája iránt, s kevés fogalma volt a hatásról, melyet a magánjogi reformok az alkotmányos formák változtatására okvetlenül gyakorolni szoktak. Hasonló állásban volt a törvényszéki, a pörfolyam s különösen a büntetőjogi reformokkal is. Mint magyar jogtudós ismerte a jelen helyzetet, mint szabadelvű publicista tudta az újabb polgáriasodás követeléseit, mint ellenzéki pártvezér egyszerűsítni és térszíníteni akart e mezőn. Kívánta az ügyek rövid ellátását, a bírói függetlenséget, s ahol az elmélet szerint lehetséges és hasznos volt, a nyilvánosságot, a szóbeli eljárást és az esküdtszéket. De e kérdések összeköttetését az állami intézményekkel, e kérdések hatását az állam újraalakítására és a magánbirtok fogékonyságára nézve, úgyszintén e kérdések némelyikének a különböző ajkú népességek miatt fölmerülő nehézségeit, szóval a praktikábilitás szempontjait soha kellőleg nem mérlegelte. Arra türelme, tapasztalása vagy érzéke elég nem volt.

A fennebbieken kívül még a magyar nyelv és nemzetiség ügye volt doktrinájának kedvenc pontja. Legszebb beszédei e tárgyra vonatkoztak. De eljárása és eszmeköre itt az ellenzéki hagyományos kerékvágásban gördült tovább és tovább anélkül, hogy akár kiengesztelőbb, akár magához ragadóbb, akár az érdekekkel fölolvasztóbb fogalmakkal gazdagította volna pártját és a hazát.

Wesselényinek mint státusférfiúnak az élet fölmerülő igényei és a napi politika körül ezen tengelyeken mozgott eljárása, mindaddig ti. míg az események vezénylete körül tevékeny és szakadatlan szerepe volt.

De bekövetkezének a kínteljes, a testi fájdalmakban és politikai szenvedésekben gazdag évek, midőn a csodálatosan erős organizmus szintoly óriási, szintoly makacs betegségek által ostoroztaték; midőn büszke szellemét prométheuszi bilincsek láncolták a tevéketlenség puszta szirteihez; midőn a kor, az ellene indított közkereset, a börtön, a gräfenbergi hosszas távollét a nyilvános élet küzdterétől hosszas ideig távol tarták őt; midőn a nép megszoká más szavakra hallgatni; midőn nevét, mint a holt Szolimán testét, a harcban csak azért hordoztaták szét a többi vezérek, hogy egy illúzió által lelkesítse a tömeget.

Helye mások által lőn Magyarországon betöltve, kik még a gräfenbergi száműzött tanítványainak látszottak, a viszonyok igényei szerint adták a politikában az új lendületeket, s rendre az eszmék egészen különböző régióiba vezették a kérdéseket.

Míg a hon keblében naponként élénkebb és változatosabb színt öltöttek a dolgok, míg a reformok előtérre és a sérelmek hátra vonultak, míg Deák szolíd és óvatos politikája egy zsurnaliszta szenvedélyes és ragyogó dialektikája által váltatott föl, addig Wesselényi is legalább némileg felüdülni kezdett testi szenvedéseiből, és ismét áhítani kezdette a cselekvényességet, a hatás, az eszmék irányának kijelelésére munkálást. Mert aki egyszer a közélet cirkuszában verítékezett és vérzett, aki bámultaték, tett és elismerve lőn, ritkán tudja magát állandó nyugalomra rábírni.

Saucius ejurat pugnam gladiator, et ipse
Immemor antiqui vulneris arma capit.

És én részemről csak szerencséltetni tudom Wesselényit elhatározásáért, mellyel ismét a politika pályaterére lépett.

S megvallom, nem Gräfenbergből küldött vezércikkei miatt örvendek, mert azokból egyes jó gondolatokon kívül csak azt tanultam, hogy a közvetlen napi kérdések fölött a távolból igen nehéz kielégítő bírálatot írni.

Mi különösen kedves előttem, az a közönség által soha eléggé nem méltányolt Szózat, mely mint irodalmi mű nem bír ugyan azon tulajdonnal, mint Jean Paul szerint a lángész terménye és az angol kert, hogy ti. minél régibb, annál zöldebb: de kétségtelen hiányai mellett is tekintélyes helyet foglal irodalmunkban, és még azért is különösen érdekes, mert nélküle Wesselényi politikai képét összeállítani s nézeteiben a magasabb összhangzást, a következetesség szoros logikai láncolatát föllelni és visszaadni lehetetlen.

A gräfenbergi száműzött, vagy mint magát nevezni szerette, a "polgári halott", ki "lelki s testi csapások által hatásköréből kivetve, a cselekvéstől elzárva nincs többé mint élő tag nemzete családjában, és csak képe létezik már honfiai közt" aggódni kezd Nyugat-Európa jövendőjén, aggódni a keleti ügyek bonyodalmain, fél az osztrák birodalom fölött összevonuló felhők miatt, és rettegve tekint Magyarországra, azon térre, hol képzete szerint előbb-utóbb a civilizáció sorsa fog nagy világcsaták és népmozgalmak közt eldöntetni. A szabadság és az imádott hon szeretete mindig sötétebb sejtelmekkel ostromolják, leveretve van annak kínteljes érzete miatt, hogy a közelgő veszély elhárítására mit sem tehet, s hogy ő már csak egy emlék, egy kép a múltból. De regék beszélik, miszerint ősképek is megszólamlottak, midőn balsors fenyegette szeretett családukat; bár az ily képnek nem lehet megszólamlása oly gyors, szava oly erős, mint az élőké, mert az életnélküliség elleni kínos küzdés után vívja ki magának a szólhatást, azt, mi őt már többé nem illeti.

Wesselényi a brandenburgi fejérnőről szárnyaló népmondákból vett szép hasonlatosság után a sorstól hivatva érzi magát, hogy családját, a magyar nemzetet figyelmeztesse; "mert - jaj és fájdalom! - a fenyegető veszély már csaknem elkövetkezett és bajosan kikerülhető."

Ekkor részletesen előadja a forradalmi szláv propaganda terveit és az orosz hatalom fenyegető növekedését.

Megmutatja az érintkezési pontokat, melyekben a petersburgi kabinet érdekeivel összetalálkoznak a déli szlávok és török birodalomban lakó grékó-szláv népfajok irányai, sőt általában a lengyel és cseh pánszlávisztikus törekvések is.

Kitünteti, hogy Ausztria sorsát a keleti ügyek megoldása dönti el, s hogy az orosz hatalommali összeütközés kikerülhetetlen, s ezen összeütközésben a bukás bizonyos, mihelyt az osztrák birodalom nem tud erősebb érdekeket teremteni a keblében lakó népiségek összetartására, mint amily erős érdekek vonják ezeket a birodalom határán túl fekvő testvéreikkeli egyesülésre vagy az orosz hatalommali rokonszenvre.

Ezen nézpontra emelkedve szemlét tart a teendőkön, s végre a fő óvszert az alkotmányosságban találja, melynek zászlóját kell Ausztriának és mindazon státusoknak megragadni, melyeket az orosz túlnövő felelőség vagy a forradalmi szláv propaganda veszélye fenyeget.

Ausztria, így szól ő, nem tisztán korlátlan hatalom, s az nem is lehet. Mint magyar király korlátolt s csak mint olyan lehet magyar király. Ezen korlátoltsága és a többi országokbani korlátlan hatalma egymás ellen gúny s kölcsönös szálka egymás szemében. Egy helyt követnie kell oly elveket, melyeket másutt tagad és kerül. Ily kettős szerepben sokáig többé nem díszeleghet. De ha teljesen korlátlan hatalom volna is, mint ilyen nem gyakorolhatna nagy befolyást. A korlátlanságnak feje, vezére s képviselője az orosz hatalom. Minden más, ha az abszolutizmus zászlóját tűzte ki, okvetlenül annak vezérsége s felelőssége alatt áll. Ausztria is e téren csak alárendelt helyzetben lehet, mint szolgája s utóbb zsákmánya a petersburgi autokráciának. Ellenben, ha alkotmányosságot tűz ki jelszóul, oly elsőségre kap, hogy Németországon szava eldöntő leend, és egyszersmind keleten a civilizációnak követőjévé válhatik. S Ausztriának különösen vigyázni kell, nehogy Poroszország lépjen előbb a haladás élére, mert ha ez történnék, akkor Németországon a hegemóniát okvetlenül kezébe fogja ragadni, s ily természetelleni viszony Ausztriát vagy arra kényszerítené, hogy legnagyobb ellenségének, az orosznak vesse magát karjai közé, vagy pedig, ha másodrendű, sem egészen korlátlan, sem valóban alkotmányos, sem német, sem szláv, sem olasz, sem magyar, hanem mint mindezek közt ingadozó hatalom tengetné még darabig sínylődő létét.

Meg kell vallani, a monarchia helyzetét jól tudta Wesselényi konstatírozni.

A kérdés már csak az, hogy minő alkotmányosságot óhajtott Ausztriában?

A föderációt.

Az ő nézete szerint öt tagból állott volna a monarchia.

E tagok:

1. A német birtokok, ti. Ausztria, Stájerország, Tirol, a földészetileg elszakított, de nagyobbára germán nyelvű Szilézia, Karintia és Karniolia. De a két utóbbi tartomány csak oly föltétel mellett, hogy a bennök létező és nem szétszórva lakó szláv nemzetiségek külön autonómiával bírjanak, mint Erdélyben a szászok.

2. Csehország és Morva, egészen szláv alapon.

3. Galícia mint tisztán lengyel állam.

4. A lombard-velencei királyság Isztriának olaszlakta részével.

5. A magyar korona birtokai. Azonban oly kikötéssel, hogy Horvát- és Tótországgal Dalmácia egyesítetvén, s ha a népiségek érdekéből szükséges, Isztriának szláv vidéki Dalmáciával összecsatoltatván, ezen tartományok a magyar korona alatt ugyan, de egészen különvált és szláv ajkú beligazgatással legyenek ellátva.

Az öt ország közt osztassanak aránylag el a státusadósságok, és határoztassanak meg azon kapcsok, melyek az egész monarchiát, mint egy nagy szövetségű államot, összetartják.

"Ha - így szól Wesselényi - Ausztria ezen saját nemzetiségeken alapult országokból álló s a rokon érdekek és közös trón iránti buzgóság által anyagilag és szellemileg összeforrott alkotmányos hatalom lenne, azon keblébeni sok idegen elem, mely most egymással s vele ellenségesen áll szemben, s mely közt van, mi veszéllyel fenyegeti, biztos frigyesévé s ereje mindannyi tényezőjévé válnék. Az orosz befolyás a szláv népiségekre megszűnnék; mert attól nem volna többé mit remélniök, s alkotmányos állásukban oly előnyt bírnának, mit azon korlátlan hatalomtól nem várhatnak. A forradalmi törekvések mérge sem működhetnék, mert bírnák a nemzetek azt, s bírnák békés úton, és jó fejedelmök nevét áldnák érte, miért forradalmi vészterhes merényre lettek volna képesek vetemedni: ti. a nemzetiségökön alapult alkotmányos létet."

Ez volt ezelőtt majdnem nyolc évvel Wesselényi véleménye közjogi átalakulásunk felől.

Mindent kitelhetőleg ellenzeni, míg a birodalmi kormány abszolutisztikus iránya az alkotmányos Magyarország ügyeire, bár magyar orgánumok által, saját szelleme szerint befoly; s hogy az ellenzés sikeres lehessen, csekély előnyökért nem hagyni föl a históriai közjogot és nem dobni el azon institúciókat, melyek ámbár a haladásnak nem célszerű eszközei, de az ellenzés mezején, rugalmas és visszapattantó természetöknél fogva, nagy szolgálatot tehetnek: ez volt Wesselényi politikai doktrinájának első része.

Teljes erővel odamunkálni, hogy az egész monarchia alkotmányos formákat öltsön fel, de nem egy általános, nem a históriai alapokat és a nemzetiségi nagyobb igényeket mellőző centralizáció árán, hanem a föderalizmus oly kellékei szerint, melyek a szükséges birodalmi egységet nem teszik lehetlenné; továbbá ezen magas célért nem lenni fukarnak sem a vagyoni, sem a történészeti jogok körüli eszélyes áldozatokban: ebből állott Wesselényi politikai doktrinájának második része.

A jövendő ítélni fog, hogy olykori gaszkonádai, apró hiúságai, gőgje, nagy szavai és makacssága mellett is: valódi státusférfiú volt-e ő, vagy ábrándok barátja s az idő jeleinek félreismerője? Opinionum commenta delet dies, justitiae argumenta confirmat: e remény szokott vigasztalása lenni azoknak, kik félreértetnek, vagy meggyőződéseik teljes erélyével sem eszközölhetnek a közfigyelem szentélyébe bejáratot oly eszmék részére, melyeket szívök és eszök minden kincseivel - mint nevök örököseit és fönntartóit - kívántak volna gazdagítani.

Wesselényit bámulta a magyar világ, midőn Reviczky, Pálfi és Majláth ellen mennydörgött; de részvétre alig méltatta, midőn a tagadás teréről az alkotásira tért át. Pedig nálánál aligha volt az ellenzéknek következetesebb férfia.

Szózat-ából nyolcszáz példány sem költ el.

A "polgári halottal", kinek, mint bevallá, nem lehet "megszólalása oly gyors, szava oly erős, mint az élőnek," keveset gondoltak azok, kik éltek és erős tüdővel bírtak.

A szláv forradalmi propaganda agyrémnek tartaték.

Custine munkája kellemes olvasmány levén, mindent meggyőzött arról, hogy az orosz birodalom egy nagy kolosszus, mely agyaglábon nyugszik, s annálfogva oly könnyen feldönthető, oly szerencsétlen óriás, miszerint csak a blazírozottak, kik a mesterkélt emóciókat szeretik, és a tudatlanok, kik külszín által akarják magokat elvakíttatni, lehetnek miatta félelemben.

Hogy az osztrák örökös tartományok alkotmányossá váljanak-e vagy ne, ez nem tekintetett azon kérdések közé iktathatónak, melyet a magyar, kinek országa "regnum unum et independens", világpolgári és szabadságbaráti érdekeken kívül más szempontból foglalkozzék. Különben is annyi a teendő, hogy két kézzel kell saját ügyeink intézéséhez fogni, s mégsem győzzük a napirendre tűzötteket lejáratni, Kossuth maga oly sok életkérdéseket, melyek nélkül a magyarnak okvetlenül vége van, jelölt ki, hogy lehetetlen az örökös tartományok sorsát is nyakunkra venni. Ily nézetek - bár nem ezen szavakkal - valának uralkodók. És kétségtelen, miként Széchenyi sokat írt "az Ausztriávali vegyes házasságról", melynek tekintetbe vételével kell a magyar viszonyokat a napi teendők sorozatára és modorára nézve fölfogni; de azonkívül, hogy e javaslat sem aratott rokonszenvet, az még sokkal fölötlőbb volt, hogy Wesselényi munkájának megjelenése után is, az alkotmányos reformok szóvivői közől senki sem találkozék, ki terveibe, bár mint utógondolatot, beszőtte volna ama fontos kérdést: vajon a magyar állam, mint a monarchia része minő helyzetet foglalhat célszerűleg el azon esetben, ha a többi tartományok is az események hatalma által a konstitucionalizmus útjára téríttetnek? S vajon nem lehet-e ily fejleményre előkészülni és hatni? Pedig belátható volt, hogy ezen kérdés körüli tisztába jövetel nélkül a közjogi reformtervek egy része valóban inkább hasonlított, mint az orosz hatalom, Custine ama kolosszusához, mely agyaglábon áll.

Nincs miért több okot fölhoznom.

Wesselényi nézetei már régóta nem valának az ellenzék jelszavai.

A párt különvált tőle.

Neve tiszteltetett.

Tanácsai időnkívüliek valának.

Mindenki látta a változást. Csak ő, a "gräfenbergi száműzött" hitte hazatérésekor, hogy az ellenzék vele összhangzik és vele kompakt.

E hit első fele oly csalódás volt, mint a második.

A halandók sorsa: élünk, hogy felejtsünk és feledtessünk.

A becsszomjas sorsa még ezenkívül: sem a felejtést, sem a feledtetést nem venni a maga idejében észre.

És Wesselényi, mert talentuma nem csökkent, akarta, hogy az elismertetés ne változzék.

Hiú törekvés!


Apponyi gróf kormánya alatt a pártok kihívóbbak kezdettek lenni.

Különösen az ellenzék szenvedélyesebb modort vett fel, s az új kancellárnak megbuktatása tűzetett ki jelszóul, oly határozottan, mint eddig még soha nem történt.

A makacs tusa a dolgok természetéből folyt.

Mert Apponyi gróf, midőn Majláthot megbuktatta, fiatal ember volt, s fölemelkedése első példa vala, hogy a parlamenti befolyás már elég a kormány átvételére.

A pártoknak éles instinktuszok van egy megkezdett változás kizsákmányolására.

Ha Apponyi a hivatal ranglépcsőzetén és bürokráciái érdemekért lép a hatalom polcára, ha nem az országgyűlési szónoklat és pártvezénylés viszi őt, ha nem tolatnak hátra a régi tekintélyek egy fiatal konzervatív iskola számára, mely haladni akart, és a reformerek jelszavait többnyire sajátjává tette; ha ily hódolás a parlamenti szellemnek nem költ reményt még nagyobb vállalkozásokra, akkor Apponyi gróf, ugyanazon politikáért, melyet követett, sokkal kevesebb ostrommal állott volna ki.

Így e leghevesebb megtámadásokra számolhatott. Annyival is inkább, mert párthívei a harckesztyűt az ifjú kor negédjével és önbizakodásával fogadták el. Alig kétkedtek többé győzedelmök felől, s hogy könnyen célt érjenek, a klubokba vitték át politikájukat, mintha a klubok nem lettek volna mindenütt a szélső véleményeknek inkább kedvezők, mint a visszatartóztatásnak. Programot írtak, mintha az ígéretekben nem lehetne mindig gazdagabb az, ki nem kormányoz, s mintha ragyogóbb ecsettel lehetne lefesteni a konzervációt, mint az újraalkotást, a létezőt, mint a lehetőt.

A szenvedélyek tehát a két nagy párt által egyformán igénybe vétettek, és a véleménytoborzás erélyesen űzeték.

Előbb szabályok szerint rendezte magát a konzervatív párt a fővárosban és vidékeken; nehány nappal utóbb ugyanezt tevé az ellenzék is.

Központi bizottmányok vevék át a pártmozgalmak elintézését.

Míg ily fejlemények történtek, Wesselényi már elvesztvén szeme világát, a zsibói kastélyba vonult, mint mondá, változatlanul családkörének élni; de nyugtalan vérmérséke naponként meghiúsítá a szándékot.

Titoknoka örökös foglalkozásban volt.

Reggeltől estig baráti levelek, fölszólítások, hírlapi cikkek, magánkézre szánt értekezések és pártmemorandumok készültek.

Ő folytonosan diktált.

De minthogy nézetei a régiek maradtak, az ellenzék pedig új fegyverekkel és új célokért harcolt, természetes volt a csekély hatás, mellyel figyelmeztetései fogadtatának.

Wesselényi azonban a világos mellőztetések dacára is legbuzgóbb tagja volt az ellenzéknek.

Valamint követelő és majdnem zsarnok volt, míg a párt élén állott; valamint akkor semmi herézist nem tűrt, s a különvéleményűeket inkább üldözte, mint az ellenpárt embereit, szintúgy most, miután vaksága nem engedett számára fő szerepet, szigorú fegyelemmel viseltetett, s bármennyire különbözék nézete a Batthyányétól, örökké hajlandóbb volt saját meggyőződését eltagadni, mint az ellenzék eljárásában legkisebb hibát észrevenni.

Az igaz, hogy bizonyos mértékig változatlanul csalálmokban ringattaték.

Mert a levelezések és cikkek miatt - melyek tőle, a világtalantól rendkívül sok időt vettek el - nem maradt elég nyugalma apróra megismerkedni a fönnforgó kérdésekkel. S miután indulatosságra kész jelleme miatt őszinte szót ritkán hallhatott, Széchenyi gyűlölete, Kossuth magasztalása valának azon sarkok, melyek körül forgott Zsibón majdnem minden okoskodás.

De a gondviselés könyvében megiraték, hogy valamint csalálmai nagyok voltak, úgy kiábrándulása is óriási legyen.

Azonban ennek csak későn lehete történnie, ti. a forradalom előnapjaiban, midőn már a Kossuthtali tisztába jövetel és a csalatkozás fájdalma inkább volt egyénileg érdekes, mint a hazára nézve hasznos.

Wesselényi kedélyhangulata a legkomolyabb krízisen ment át, midőn hallá, hogy Széchenyi, ki az Apponyi-kormány alatt átvette a közlekedési munkálatok vezényletét, a Tisza-szabályozás megkezdéseért körutat vállalt, és a nép által nagy lelkesedéssel fogadtatik, még oly vidékeken is, hol a Kossuth-párt kezében van a hatalom.

Wesselényi, ki a pártot tartotta legfőbb szempontnak, érteni sem tudta, miként lehessen innepelt oly ember neve, ki legtöbbet tett ugyan a hazáért, de Kossuthot forradalmi hajlamúnak mondá még a Kelet népé-ben, s azóta szüntelenül állította, hogy ezen ember Magyarországot okvetlenül végveszélybe fogja sodrani.

Éppen akkor érkeztem Zsibóra, midőn Széchenyi a Tisza-szabályozás ügyét megpendítette, és kivált az anyagi érdekek pártolói által e vállalatért az egekig volt emelve.

Zsibón nagy ingerültség volt.

A ház ura több vendégek előtt bontatá a pesti leveleket föl, s Kossuthnak egy deklamátori hangon írt tudósítását olvastatta, melyben a védegyleti mozgalmakon kívül sok vád foglaltaték Széchenyi ellen.

A többek közt előfordult, hogy a gróf Metternich hercegnél valamikor a magyar ügyek felől beszélgetvén, a mindenható miniszter kikelt Kossuth agitációi miatt, és az ellenzéket nyugtalan szellemmel vádolta. Ekkor - ti. a pesti tudósítás szerint - Széchenyi elismerve a herceg megjegyzéseinek igazságát, tanácsolá, hogy Kossuth irányában szükséges volna más politikát követni. Metternich kérdé: minő politikát? Utilizálni kell őt - mondá a gróf. S ha nem lehet? - tudakolta a herceg. Akkor fölakasztatni - válaszolta Széchenyi hidegen és vállat vonítva.

Nem tudom, mennyiben igaz e dialóg, de az bizonyos, hogy Wesselényi oly hosszas szónoklattal, milyet ő régen az országos termekben tartott, mutogatta meg Széchenyinek veszélyes törekvéseit, a legnagyobb hangsúlyt mindig ezen eszmére vetvén: ő, az éltes férfiú, ő, a gőgös oligarcha, most Apponyinak akar kedvében járni, azon úrficskának, ki csak a minap akkora vala, mint a kesztyűm.

Wesselényit a többek közt még az a gondolat is, hogy egy ifjú szónok kancellárrá lehetett, nagymértékben bosszantotta, s magasztalni kezdé gróf Vay Ábrahámot - kire különben mindig haragudott -, csak azért, mert ez érzi és ki meri mondani ama nagy megbántást, hogy oly fiatal egyén, mint Apponyi, annyi tisztes és élemedett urak mellőzésével biggyesztetik a kormány élére.

És Wesselényi a legkövetkezetesebb fők egyike, ily Scipio Nasica modorában tett nyilatkozatok mellett, hű közkatonája vala Kossuthnak, ki mindig arról beszélett, hogy a "tekintélyek kora lejárt."

És mihelyt Wesselényivel külön lehettem, baráti viszonyomnál fogva, mellőzhetlennek hittem tudtul adni neki, hogy Széchenyi által szövetségre és egy hírlap kiadására szólíttatám föl, melynek célja volna közvetíteni az eszméket s egy oly whig-párt alakulását előmozdítani, mely a Kossuth radikalizmusa és a jobboldal közt állván, lehetségessé tegye a reformokat nagy rázkódások nélkül.

Wesselényi alig tudott bámulatából magához térni.

- S te mit válaszoltál? - kérdé.

- Debrecenben rendelt találkozást, és akkor fogom nézeteimet elmondani.

- És szándékozol-e ajánlatát elvállalni?

- Körülményeim miatt lehetetlen - mondám.

- Miért akarsz tehát Debrecenbe menni?

- Mert örömnek tartom Széchenyivel, kit csak egyszer láttam, most közelről megismerkedni.

Beszélgetésünket Wesselényi félbeszakítá minden további tudakolás nélkül.

Másnap arra kért, hogy mulassak nála hosszabb ideig.

A Tisza-szabályozó társaságnak debreceni közgyűlése még csak néhány hét múlva tartatván, szívesen megígértem.

Wesselényi mindent elkövetett - mint addig is szokása volt -, hogy zsibói napjaimat kellemessé tehesse, azonban amikor csak üres időm vala, és magunkra voltunk, elővéteté levelezési jegyzőkönyveit, és olvastatott a múlt időkre vonatkozó dolgok felől.

Hamar észrevettem, hogy Széchenyiért történik.

Az olvasást autobiográfiák váltották föl, s Wesselényi Széchenyiveli megismerkedésétől fogva ezer apróságokat beszélt el a maga életéből, azért, hogy adatai egykori barátjának életére vessenek világot vagy homályt.

Mint látszott, a legkíméletesebb módon akart rávenni, hogy Debrecenbe ne menjek.

Széchenyit - bár egyenesen ritkán támadta meg - azon színben kívánta feltüntetni, mint ki az embereket csak eszközöknek tekinti, s valamint rája, úgy Kossuthra is csak azért haragszik leginkább, mert mindkettejök függetlenül követte saját keblének istenét.

Én érdekkel hallgatám szavait, de amint a debreceni találkozás ideje következett, készültem Zsibóról el.

Wesselényi ismét elővette könyveit és magyarázatait, azonban a felvilágosítások után is, én másnap indulni akartam Kolozsvárra, hogy dolgaimat rendezvén, a kitűzött napra Debrecenben lehessek.

Szótlan makacsságom folytonos izgalomban tartá.

Ő tőlem nagy vitatásokat várt.

Én keveset szoktam beszélleni.

Midőn a dél közelített, több szekér érkezék a Magyarország megyéibőli vendégekkel, kik részint őt, részint engemet látogatván meg, nagy örömmel kezdettek Széchenyi tiszai útjáról beszélni, élénk ecsetekkel rajzolák fogadtatását a különböző vidékeken, és nagy kedvetlenséggel hallák, hogy körülményeim nem engedik a Széchenyi ajánlatainak igénybevételét.

Wesselényi hosszason hallgatá a beszélgetést, mely ebéd után megújult, és az alkony óráiba is messze befonta magát.

Mindig komorabb lőn.

Ő Kossuthnak pesti levelei után azt hitte, hogy minden magyarországi ember veszélyesnek tartja Széchenyit, s most tapasztalá, miként a szabadelvű tiszai megyék ellenzéki tekintélyei is nagy tisztelettel vannak a Hitel írójának múltja és nagy reménnyel jövője iránt.

Történetesen éppen azon idő tájt bukott meg - ha jól emlékszem - Csongrádban a Klauzál és Tolnában a Bezerédj befolyása.

Wesselényi forró képzelődése az ellenzék régi tekintélyeinek bukását összefűzte Széchenyi emelkedő népszerűségével.

Sűrűn kezdettek omlani világtalan szemeiből a könnyek, s elboríták arcát. "Minden utána fog ismét indulni - kiálta föl Széchenyire célozva -, ő megint a divat embere lesz! Sarkait fogja követni a tömeg. Szavaira, mint a mesterére, esküvendenek barátaink. Én egyedül nem fogom vonni az ő diadalszekerét. Hadd mondja el az utókor:

Cunctaque terrarum subacta, praeter atrocem animum Catonis!

Könnyei által Wesselényi csakhamar indulatba hozaték:

- Átkozva legyen a kéz - mennydörgé -, mely bármily körülmények közt csak egy sort is irand Széchenyi mellett.

Ezen érdekes jelenet után nemsokára Debrecenbe s később Pestre távoztam.

Wesselényi annyira sem vala fölvilágosítva a szőnyegen levő kérdések állásáról, hogy egyik meglepetésből a másikba esett. Midőn a parlamentáris kormány eszméje az ellenzék programjába iktattaték, sürgetőleg tudakolta tőlem: vajon Kossuth, kit ő orákulumnak tekintett, minő rejtélyes okokból pártolhat ily nézetet, mely az oppozíció tanaival nyilvános ellentétben áll? Midőn a szabadelvű hírlapokban indítványok hozattak föl, melyek a megyei kihágásoknak organikus törvények által akarták elejét venni, mindig gyanakodék, hogy a közlött tervek egyenesen Kossuthnak mint a municipál rendszer védelmezőjének megbuktatására céloznak. Midőn az 1848-i országgyűlésen egy párttöredék a városi törvény szerkesztésében tisztább képviseleti formák után törekedett, Wesselényi csodálkozással vegyült aggodalommal mondá, hogy ő már nem érti saját pártfeleit, kik a korlátlan izgatás kezébe a szabadság leple alatt fegyvereket csempésznek. Midőn a magyar független minisztérium eszméjét Kossuth a kerületi ülésben elfogadta, Wesselényi éppen akkor Zsibón a megyei követutasítások védelmére írt vezércikkeket. Midőn én a gyöngélkedő egészségem mellett arról is értesítém őt, bár röviden, hogy őfelsége Batthyányra bízta a kormány alakítását, Wesselényi belső megindulással tudakolt betegeskedésem felől, s csak későbbi leveléből és zsibói ismerőseim nyilatkozatából jöttem nyomára, miként engemet idegláztól féltvén, állhatatosan meg volt győződve, hogy a Batthyány-minisztériumot a paroxizmus alatt képzeltem alakulandónak.

De ily bámulatos csalódások dacára is Wesselényi elméje a magány és a vakság éveiben nem vesztett sem élességéből, sem mélységéből: ez kétségtelen.

Barátai nem világosították eléggé föl a helyzetekről.

Ő a kérdésekkel, ezer aprólékos dolgai miatt, folyamban nem volt.

Kossuthot utódjának hitte, ki nyomdokaiban akar járni.

Az ellenzéket a régi pártnak tekinté.

Makacs vérmérsékénél fogva képzelni sem akarta, hogy pártja a közjogban a védelmi pozíciókat fölhagyja mindaddig, míg az osztrák birodalom több részei is alkotmányossá válván, kezességet nem nyújtanak aziránt, hogy a korlátlan hatalom rohamai ellen nincs szükség akkora mértékű vis inertiae-t használni, mint amennyi egy határozatlan jogú és foglalkozáskörű megyerendszerben fekszik.

Mihelyt azonban a minisztérium megalakulása kétségtelen volt, mihelyt a március 15-i pesti kravál híre Zsibóra érkezett: Wesselényi tüstént Pestre indult, hogy barátjainak - kik nézete szerint hibákat követtek el, de a békés reform ösvényein akarnak haladni - segédkezet nyújthasson a szenvedélyek csillapítására. Kevéssel utóbb jelenté a minisztériumnak, hogy ő akárminő helyzetben kész a legszigorúbb engedelmességgel teljesíteni a kormány parancsait, és személyét föltétlenül az igazgatásba lépett elvbarátainak rendelkezése alá vetette.

Az ő tanácsuk szerint jelent meg az erdélyi diétára, később a magyarországi felsőházba és a parlamentáris pályán szintúgy, mint megyéjében, melynek vezényletét elvállalta, szigorúan megtámadott minden forradalmi eszmét és tényt.

Emiatt népszerűségének maradványai rendre elmállottak.

Az ifjúság emelte Pozsonyban az 1830-i diétán félistenné, az ifjúság volt, ki az 1848-i pesti parlament gyűlései alatt rivalgá: feszítsd meg!

Mekkora változás! Tizennyolc évvel előbb a haza nemtője; tizennyolc évvel utóbb a forradalmi csarnok legfiatalabb tagja nagyobb honfi, mint ő, az ősz bajnok, ki rég a legfényesebb eszmékért, a szólás- és írásszabadságért szenvedett, most a szabad szó és a szabad sajtó újoncai által kétség alá vonatik, s nem eszméiért, melyek rosszak vagy divaton kívüliek lehettek, de hazafiságáért, mely a dicsőség napsugára, a nyugalom szélcsendje és a félreismertetés fergetege közt egyaránt tiszta és olthatatlan lánggal égett.


Még hátra volt számára az utolsó kiábrándulás.

Mihelyt Pestre jött, éles elméje, imádott barátjának, Kossuthnak kezdett szándékai fölött aggódni.

Most először sejdíté a mély meghasonlást a miniszterelnök és finánc-ügy kezelője közt.

Az egyik a létezőt akarta kitisztítani és konszolidálni; a másik képzelődése már az ismeretlen törekvések kellő láthatárán csapongott.

Az egyik az állam hajójának horgonya akart lenni; a másik a vitorlája volt.

És a szél erős vala, a tengerpart, a vízmeder porhatag.

A kifejlés percei közelítettek.

Wesselényi találkozék Széchenyivel, a régi és félreismert baráttal. Föl akarta őt szólítani, hogy többekkel egyesülten hassanak Kossuth irányainak mérséklésére. De Széchenyi szíve már a honfájdalomban meg volt törve. Nehány nappal utóbb a legmesszelátóbb elme, a jövendő komoly és kísérteti arcára tekintvén, megtébolyodott, s a Wesselényi keze volt az, mely a Zsibón kimondott átok dacára Széchenyi mellett a Pesti Hírlap-ban védő szavakat írt le, a legmélyebb bosszankodás erélyével, azon gyalázatos vád ellen, hogy Széchenyi a hazát akarja megtámadni, és tervének eltakarása végett magát őrültnek tetteti.

Nincs-e sok drámai jelenet forradalmunkban?

Ah, csakhogy a rendkívüli ne lenne többnyire oly keserű!

Midőn augusztus vége körül csodálatos hírek terjedtek a Kossuth házában tartott tanácskozmányokról, Wesselényi összeszedte lélekerejét s eltökélte, hogy Kossuthot, ki őt kerülni látszott, fölkeresse, és szakadatlan barátságuk emlékeért s a haza szent nevében kérjen, esdekeljen tőle kihallgattatást. Remélte, miként ha együtt hosszasabban beszélhetnek, sikerülend meggyőzni őt azon nézetek veszélyei felől, melyek a kockáztató lépésekben látták a jövendő biztosítékait; a rémuralkodás rendezésétől várták azon egyértelműséget, mely - hitök szerint - egyedül vezethet célra, és a könnyelműség rózsaszín szemüvegén tekintettek a forradalomra. Wesselényi tudta, hogy Kossuth vérmérsékénél fogva nem lehet a terrorizmus barátja, s hivé, miként a budai vár elleni tervek sem bírnak komoly színnel. Bebocsáttatást kért tehát tőle. Az előszobában várt, vakon, elhagyottan, órákig. Többször visszautasíttatott, mert a miniszternek dolga van. Látván, hogy fogadtatása mennyi nehézségekre talál, egy tekintélyes követet kért társul. Ennek fáradozása és egy régi ismerősének, ki Kossuthnál volt hivatalnok, szíves buzgósága kieszközölték a várt pillanatot. Kossuth minden számítás fölött fagyosan és visszataszítólag bánt vele. Mondá, hogy a "Corpus jurisszal" már többé meg nem mentjük a hazát. Az óvilágnak vége. Más emberekre, más eszmékre van szükség.

Wesselényi görcsösen szorította a követ kezét, míg megvetéssel szólt hozzá, a régibb kor vezéréhez, az újabb kor vezére; de sikerült keblébe fojtani óriás szenvedélyeit.

Hidegen búcsúztak el egymástól, hogy soha többé ne találkozzanak. A követ némán vezette ki a távozót.

- Egy Wesselényivel beszélt így ő! Engemet akart megalázni, kit sérteni még senki nem mert! - E szavakat ismételték a világtalan ajkai a lépcsőn, az utcán, leírhatatlan kifejezésével a fájdalomba vegyített dühnek.

Midőn hazaérkezett, arcán a vihar fellegei voltak.

Neje megdöbbenve tudakolta haragjának okát.

Elbeszélé mindig méltatlankodva, mindig bosszúsan.

- A háládatlan! Pedig mint szeretted, mint szerettük őt! - mondá neje. - Hányszor emlegetted, hányszor vágytál bár egyszer találkozni még vele. Mennyire örvendettünk, midőn Zsibóról elindulánk, hogy végtére láthatjuk Kossuthot, házunk legjobb barátját! És Zsibón mint ügyeltem minden bútorra, mily tisztán tartottam a szobákat, melyeket számára hagytunk üresen, hogyha majd belefáradva a sok munkába, magát kipihenni falura hozzánk jő, készen és rendszerezve találja szállását! Már ezentúl nem említjük többé az ő nevét. Nincs mit keressen nálunk.

- Nem, kedvesem - szóla Wesselényi, végigsimítva kezét neje arcán és oly szelíd kifejezéssel, mintha egy láthatlan kar rögtön levonta volna a harag lemezét arcáról, hogy a nemes kedély legszebb kinyomata föllepleztessék -, nem, kedvesem! A szobák ezentúl is a Kossuth szobái fognak lenni, s te oly gondosan ügyelsz rájok, mint eddig. Hiszen ő most kilépett magából. A világ, a hízelgők, az események elszédítették. Most ki-ki töményez neki, nyakát ajánlja lába alá, hogy emelkedhessék. A megalázottakon épül hatalma. De majd változni fog a szerencse. Akkor a világtól elhagyatott megint vissza fogja nyerni magát. Ő megint a régi Kossuth lesz. S mi jól fog szívének esni, ha az üldözőktől, kik nyomát keresik, és a háládatlanoktól, kik menhelyét elárulják, visszavonulhat egy csendes magányba, hol minden úgy maradt, mint régen volt. Ugye, kedvesem, te ügyelni fogsz Kossuth szobáira.

Ezen kedélyes jelenetet, valamint a Kossuthnál történt sötétebb szcénát is azon képviselőtől hallottam, ki Wesselényi vezetője volt.

Sem a nemeslelkűség szerény diadala, sem a becsszomj merész győzedelme nem teljesült.

Wesselényi a megbocsáthatásban, Kossuth a reményekben csalódott.

Nincs miért említsem, hogy Wesselényi, midőn Lamberg meggyilkoltatásával a forradalom elkezdődött, száműzte magát a hazából, melyet ily időszak alatt szolgálni úgysem tudott; de elmondom, mit kevesen tudnak, azt ti. hogy Jellasics közelítésekor Kossuth is útlevelet kívánt magának kieszközölni egy megbízatással Franciaországba. A képviselő, ki ügyében eljárni igyekezett, a miniszterelnököt vendégei közül, kik még asztalnál ültek, félrehíván, megsúgá e kívánságot. Batthyány haragosan kérdé: talán azért küldjem el, hogy Franciaországban kompromittáljon?

Az útlevélről többé szó nem volt.

Kossuth, ki eleinte a nép hangulatától félt, elhatározá bennmaradni, és a nagy községek lelkesítéséhez kezdett.

Cromwell is - ha jól emlékszem - egyszer kért kivándorlási engedelmet, és nem nyert.

Mily hajszálon függenek a nagy események!

Wesselényi a forradalom ideje alatt Gräfenbergben lakott, s midőn hazájába visszatért, a gőzösön tüdőgyulladást kapván, 1850 tavaszán meghalt Pesten, hol egykor ezereket szabadított ki a halál karjaiból.

1851

Képtalálat a következőre: „wesselényi miklós”

*

KEMÉNY ZSIGMOND

 

SORSOK ÉS VONZÁSOK


PORTRÉK

 

 

 

Szerkesztette:

 

Tóth Gyula

 

 

 

 

TARTALOM